Azúr és Skarlát

A szél olyan vadul csapkodta a hajamat az arcom körül, hogy szinte semmit se láttam a világból, utamat tornyosuló piszosfeket felhők és tompa égzengés kísérte. Magamon éreztem a kitörni készülő vihart, a különös izgalomtól ami elfogott tőle, libabőrös lettem.
Pár órája, mikor elindultam a városból, hogy nekivágjak a zöldellő pusztának, még láttam rá esélyt, hogy megúsznom szárazon ezt a kis sétát, de valahol egy ponton megfordult a szél, s az egész pusztában szintem megállt az élet. Se madarakat, se más élőlényt nem lehetett látni, vagy hallani.
A szél a közelgő eső illatától volt terhes, igazi nyári vihart idéző égiháború készülődött, olyan amelyik nem csendesedik le egyik pillanatról a másikra.
Megszaporáztam a lépteimet, már amennyire a magas fű és az egyenetlen talaj engedte, de egy ilyen égszakadást esélyem se lehetett lehagyni, s hamarosan a fellegek bekebelezték az ég kékjének maradékát is a fejem felett, hogy alkonyati sötétségbe borítsák be az egész tájat.
Én mégis egyre elevenebbnek éreztem tőle magam. A viharok a tenger közelsége miatt Hargeonban gyakoriak voltak az évnek ezen időszakában, s a szélben vadul hullámzó fű valahogy az otthonomra emlékeztetett.
Előbb éreztem meg a vihar kezdetét, minthogy az első kövér esőcseppek a porba hullottak volna. Először csak lustán, nagy cseppekben szitált, de perceken belül csak úgy szakadt a fejemre az égi áldás. Ruháim és a hajam nedvesen tapadtak a bőrömhöz, a látási viszonyok pedig még az eddigieknél is rosszabbra fordultak, ám a vastag esőfüggönyön keresztül valami tompa fény mégis magára vonta a figyelmemet.
A fényről a lánglidércek jutottak az eszembe. Ezekről az álnok kis csalogató fénylényekről még Kurk ivócimborái meséltek nekem, mikor egyszer a város egyik eldugott kocsmájában bukkantam rá a férfira.
Bár nem egy lápban vergődtem, a lábam alatt egyre ingoványosodó talaj miatt egyre nehezebben tudtam előre haladni. Kezdtem kifulladni és átfagyni a vizes ruháimban. Jobb lehetőség híján elindultam hát a fény irányában, közben, hogy elvonjam a fáradtságról a figyelmemet, megpróbáltam mindent felidézni, amit a láng lidércekről meséltek nekem annak idején.
A kis pislákoló lángokra emlékeztető lények mocsarakban, lápokban élnek.
A fényforrás egyre nőtt, ahogy közelebb értem hozzá.
Többnyire csapatban bukkannak fel, hogy utat mutassanak az elveszett embereknek.
A fény forrása a puszta közepén álló hatalmas, szerteágazó koronájú öreg fa tövében égett.
Ám ezek a lények koránt sem olyan kedvesek, mint amilyennek elsőre gondolná az ember.
Hirtelen a jobboldalamon mozgást észleltem. Arra kaptam a fejem és egy közel velem egyidős, csurom vizes lány nézett vissza rám.
Az alaktalan lények igazából mindenkit félrevezetnek, akik elég buták ahhoz, hogy kövessék őket.
A lány nagyjából velem egy magas lehetett, hosszú halványrózsaszín haját az eső az arcához tapasztotta.
A lidércek valójában mindenkit a vesztükbe vezetnek, hogy aztán a bolyongó emberek a mocsárban még jobban eltévedve egy rossz lépést követően a vízbe fulladjanak.
A fényre majd, megint a lányra néztem. Nem úgy tűnt mint aki nagyon beszédes hangulatában van, ezért inkább némán folytattam utam tovább a fény forrása felé, hátam mögül hangos cuppogó hangok jelezték, hogy a lány követ.
A dús lombkoronájú fa fedezékébe lépve azonnal láttam, hogy nem vagyunk egyedül. A tábortűz mellett, melyet eddig én és az ázott lány követtünk, egy vöröses hajú idősebb férfi ült két kézzel tákolt jelöletlen sír társaságában.
Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor a fa védelmébe léptünk, a körülöttünk lévő világ mintha megszűnt volna létezni. Nem süvített se szél, nem doboltak esőcseppek a fa lombkoronáján. A világ minden zaja odakint ragadt. Pedig a levelek közt kinézve bárki láthatta a szilajul tomboló vihart.
Idebent bezzeg még a levegő is száraz volt és meleg.
- Gyertek, ázott verebek, üljetek ide a tűzhöz! - recsegte a férfi és kezével a tűzhöz intett bennünket. - Szárítkozzatok meg.
A lány és én egymásra néztünk, végül néma egyetértésben óvatosan leültünk a tűz mellé.
-Úgy! Mégis mit keres két fiatal nő egyedül a vihar közepén?
- Én csak átutazóban vagyok. - feleltem szűkszavúan a tűzbe bámulva. A melegsége körbeölelt akár egy vastag takaró. Idegen utazótársam mondandóját nem is hallottam, kissé elálmosodtam, bágyadtan fürkésztem a lángokat, minden idegszálammal próbáltam nyitvatartani a szemeimet.
- És maga mit keres itt? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem a fáradtságról.
- Hogy én? - kérdezte lassan aztán elhallgatott. Azt hittem nem is fog válaszolni, de akkor hirtelen felpattant és kedves mosollyal az arcán ránknézett.
- Valóban szeretnétek tudni? - kérdezte.
Válaszolni a kérdésre már nem is hagyott időt nekünk. A tűz amely eddig vidáman lobogott, hirtelen megvadulva a magasba csapott, s én úgy éreztem, mint akit elnyelt az a meleg, fekete takaró.

A szél olyan erővel süvített, hogy ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azon is elgondolkodtam volna, hogy lerepül a fejem. Tincseimet vadul rángatta és dobálta szélvihar, s kezdtem úgy érezni, hogy ezzel az egésszel többre vállalkoztam, mint amennyit bírtam volna, de mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy visszaforduljak. Olyasmi érzés volt, mintha egyfajta láthatatlanerő finoman, ugyanakkor határozottan húzott volna maga felé. A hatalmas szélben előre botorkálva ismét elgondolkodtam, immár nem is tudtam, hányadszorra, hogy hogyan és miért is keltem útra annak ellenére, hogy jól láttam már előre, nem fogom tudni lefutni az égiek haragját.
Szokásomhoz híven démonok után kutatva érkeztünk meg a közeli városba Lucinával órákkal korábban – akit egyébként kivételesen hátra hagytam a fogadóban, ahol eredetileg egy pár napig terveztünk megszállni. Ő nem érezte azt a furcsa, megmagyarázhatatlan ösztönt, amit én, hogy nekiinduljak a pusztának a közeledő vihar ellenére. Amellett, hogy nem akartam, hogy baja essen, az, hogy kettőnk közül csak bennem jelent meg ez a különös, hívogató érzés, még inkább óvatosságra sarkallt. Megállapodtam vele, hogy körülnézek, és később visszatérek, aztán együtt folytatjuk az utunkat, bár persze ezt nem tudtam mindössze ennyivel lerendezni. Lucina mindent megtett, amit csak tudott, hogy maradásra késztessen a veszélyre tekintettel, de végül jó szokásához híven úgy döntött, tiszteli az én személyes céljaim és elképzeléseim. Aggódva ugyan, de nehézkesen az utamra engedett azzal a megkötéssel, hogy, ha másfél napig nem térek vissza, utánam jön.
Már fiatal felnőtt volt, majdhogynem teljesen kifejlett, így én is nyugodtabb szívvel hagytam hátra őt. Mióta nem fért bele a táskámba, egyre több szabad teret hagytam neki, amit teljes mértékben ki is használt. Most mégis egyszerre éreztem bűntudatot, amiért ott hagytam őt, és valami rejtélyes kíváncsiságot az ismeretlenbe vágyódva.
Hátratántorodtam pár lépést egy erősebb széllökésre, és megvetettem a lábam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. A korábbi kis cseppek egyre sokasodtak, míg végül egy igazi vízfüggönnyé váltak, látótávolságom pedig minimálisra csökkent. Pillanatok alatt átáztam és átfagytam, mégsem voltam hajlandó megállni vagy visszafordulni. Egyszerűen hajtott egy olyan érzés, hogy a cél már közel van, el fogom érni. Csak arra nem tudtam volna választ adni magamnak, hogy mégis mi lehet pontosan az a bizonyos cél…
A vihar miatt szürkéssé és sötétté vált környezetben lassan egy tompa, világos folt rajzolódott ki előttem, majd ahogy közelebb értem, fénye egyre csak erősödött. A korábbi cél érzése még jobban felerősödött bennem, s szint újult erőre kaptam, noha nem voltam biztos benne, hogy a célom a fény maga, vagy valami, ami azon is túlmutat.
A fény forrása a puszta kellős közepén díszelgett: egy hatalmas, szerteágazó lomboronájú öreg fa tövében furcsán fényes tábortűz égett. A szélvihar ellenére hangokra véltem felfigyelni a bal oldalamról, odapillantva pedig egy idegen tekintett vissza tám. Nagyjából velem egymagas lehetett, hosszú, sötét haja volt, amit az enyémhez hasonlóan csúnyán kikezdtek az időjárási viszontagságok. Egy pár pillanat erejéig csak néztünk egymásra, viszont nem úgy tűnt, mintha bármelyikünk is különösebben beszédes hangulatában lett volna. Személy szerint én ennek kifejezetten örültem. Úgy tűnt, neki is a tűz lehet a célja, hiszen egyszerre indultunk meg újfent a fényforrás irányába.
A lomborona alá belépve több okból is döbbenten fékeztem le egy pillanatra. A tábortűz mellett, mely olyannyira vonzott minket, egy vöröses hajú idősebb férfi ült. A közelében két kézzel tákolt, névtelen sír díszelgett, és nem tudtam, hogy ez kösse-e le jobban a figyelmem, vagy pedig a tény, hogy a lombkorona alá belépve nem csak az eső, de a szél és a viharral járó minden más hatás egyik pillanatról a másikra szertefoszlott. A sírokkal kapcsolatban nem volt jó emlékem Munk óta… de ha azon felül tudtam ugrani, inkább kötött le a szokatlansága annak, hogy minden zaj odakint ragadt. Még a levegő is száraz és kellemesen meleg volt – éppen olyan, amire úgy éreztem, szükségem is lenne.  Azonnal átsuhant a fejemben, hogy ez csakis mágia műve lehet, mégse éreztem bizalmatlanságot.  
- Gyertek, ázott verebek, üljetek ide a tűzhöz! – invitált minket közelebb a tűz felé intve. - Szárítkozzatok meg.
Összenéztem a másik nővel, majd néma egyetértésben helyet foglaltunk a tűz körül. Furcsa és nagy adag megmagyarázhatatlan érzelem keringett bennem, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit is kéne gondolnom pontosan. Alapjáraton sose ültem volna le csak így két ismeretlen közé, ha csak a személyes érdekeim meg nem kívánták volna. Jelenleg azonban nem, hogy a személyes érdekeim nem kívánták ezt meg, de alapvetően nem tudtam, mi a fenét keresek itt. Mégis maradtam. Összezavart ez az egész, ez pedig nem tetszett – ennek ellenére erősebb volt bennem a kíváncsiság, mint az óvatosság vagy a félelem.
-Úgy! Mégis mit keres két fiatal nő egyedül a vihar közepén?
- Én csak átutazóban vagyok. - felelte a nő, és úgy tűnt, hozzám hasonlóan szűkszavú, amit igazából szimpatikusnak is gondoltam.
- Én is – feleltem még nála is kurtábban, de nem úgy tűnt, mintha ez bárkit is zavart volna.
- És maga mit keres itt? - érdeklődött a sötéthajú lány, ahogy felnézett a férfire.
- Hogy én? - kérdezte lassan, sejtelmesen, majd egy pillanatig el is hallgatott.
Mikor már azt hittük volna, nem válaszol, egyszer csak felpattant és kedves mosollyal az arcán ránk nézett.
- Valóban szeretnétek tudni?
Már éppen rá akartam volna vágni, hogy nem, amikor bármilyen válaszra várás nélkül az addig kellemesen lobogó tűzből magasra csapó lángnyelvek törtek elő, olyan magasra, hogy azt hittem, a fa leveleit is meggyújtja. A következő pillanatban pedig már minden el is sötétedett körülöttem, s egyfajta kellemes, meleg érzéssel karöltve engedtem a fáradtság csábításának.

Minden történet hasonlít egy kicsit. Nincs új a nap alatt. Persze vannak véletlenek... Számíthat az eső, az éjszaka meg a gitár húrjainak pendülése. De ne higgyetek azoknak, akik csak össze-vissza mesélnek! Mert csak az érzelmek számítanak! A szavakat könnyen elfelejtjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből.  
Hiszen mikor egy fényes csillag felragyog, egy másiknak ki kell hunynia...  



Alice: Magadhoz térve arra eszmélsz, hogy egy koszos, nyüzsgő piac közepén sétálsz. Lépteid és mozdulataid mintha nem a sajátjaid lennének, holott tisztán érzékeled minden egyes tagodat. Az egyik inasod Bob odasiet hozzád és Atreus néven megszólít. Ekkor tűnik csak fel igazán, hogy a tested kissé idegen számodra, de a másik feled számára pedig teljesen ismerős otthonos. Lassan ráeszmélsz, hogy nem a saját testedben vagy, hogy a saját gondolataidon kívül egy másik személy gondolatai is vannak a fejedben, amik sokkal dominánsabbak, mint te. A saját emlékeid és érzéseid homályba vésznek, s a test valódi gazdájának érzései és emlékei olyan természetességgel hatnak rád, mintha mindig is te lettél volna Atreus. Pár pillanattal később már meg sem fordul a fejedben, hogy nem te vagy Atreus. Alice csupán egy régi álomnak tűnik már.  
Inasod azt a hírt hozta, hogy Tyron és még néhány másik skarlát éppen a piacnak tart. Ez pedig baj! Történetesen, hogy a városnak azon a felén vagytok, ami az ő családjukhoz tartozik. Tyron pedig eleve egy idegbeteg állat, aki mindig csak az indokot keresi, hogy összecsaphasson a ti családotokkal. Igaz titeket sem kell félteni, hiszen bátyád Wyatt előszeretettel ingerelte őket, kiváltképpen Tyront.  
Te mint Atreus szintén utálod a skarlátfejűeket, és szívesen oda is csapsz nekik a jég és szél mágiáddal, ha arról van szó. Most viszont más a helyzet, most az ő területükön vagytok ők lesznek előnyben és többségben. Ki is adod az utasítást, hogy tűnjetek el, de Wyatt nem hajlandó tudomást venni rólad és a közelgő balhéról. Sőt, mintha pont egy jó kis balhéra vágyna Tyronnal és a csicskáival a piac kellős közepén.
Az Armstrong család sarja vagy, mint a 3. számú örökös. Gazdag nemesi kereskedő családod kettő évszázadra visszamenően jelen van a város életében. Megannyit segítettetek már a város életében, de az élősködő Mustang család pontosan annyit ront a város népének életén, mint amennyi jót ti tesztek velük. A családotok közötti több évtizedes viszály végére már legfőbb ideje lenne pontot tenni.
Tehát most éppen ez a kettősség dúl benned. Menteni kellene az írhatókat, hiszen ha a városi őrség itt kap rajta titeket abból nagyobb bajotok is lehet, de skarlátfejű Mustangok száját is jó lenne elkenni a saját területükön.    




Aria: Egy másik testben eszmélsz fel. Egy férfi testben! Néhány pillanatig talán furcsán érzed magad, aztán elönt egy érzés, hogy nincs ezzel semmi gond, hiszen minden teljesen normális. Aria érzelmei és emlékei lassan egy távoli álom módjára megfakulnak és helyébe egy Tyron nevű nemesi számozású férfi érzései és emlékei kerülnek. És bizony úgy érzed, hogy te mindig is Tyron voltál, és Aria csak egy ostoba kellemetlen álom volt.  
Szolgálóiddal éppen a piac felé siettek, mert pár perce kaptad a fülest, hogy az azúr patkányok a ti piacotok környékén kóborolnak. A szemtelen kis mocskos férgek, akiknek legszívesebben saját kezűleg tépnéd fel a torkukat és tömnéd bele a kivágott szívük szenesre égetett cafatjait. Tűz és acél mágiáddal ez talán nem is lenne olyan nehéz.
A te családod nem más mint a neves Mustang kereskedő dinasztia. Családod két évszázadra visszamenően híres a város és az ország történelmében. Sokat köszönhet nektek ez a város és annak népe. S te, mint a Mustang család 2. számú örököse kötelességednek érzed, hogy azokat a nyápic, áruló retkes azúr Armstrong családot végleg kitöröld a városból. Mindenkinek jobb lenne nélkülük, pláne az idegesítő kis mitugrász Wyatt nélkül. Az a szánalmas kis ficsúr úgy szokott pöffeszkedni az utcákon, mintha ő szarta volna a várost a helyére. Holott csak egy senkiházi udvaribolond volt. Meghajtod hát hófehér paripádat, hogy időben rajtuk üssetek a piacon és végleg leszámolhass az Armstrong család 2. és 3. számú örökösével, Wyatt-el és Atreus-al. Mögötted pedig szolgálóid és más követőid szorosan követtek, lesve minden utasításodat.

Mintha csak egy pillanatra hunytam volna be a szememet, csupán egy pislantás lehetett az egész. Szinte észre sem vettem, de megtörténik. Épp ennyi ideig is tartott míg a szemem hozzászokott a fényhez.  
Egy mocskos kis piac forgatagának macskaköves utcáit koptatva, gondolataimban elmerülve lézengtem, nem akadt semmi dolgom. Unatkoztam. Rohadtul unatkoztam. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem ez kéne a legnagyobb problémámnak lennie, hogy az ismerős utcák, az élénk színekre festett ablakkeretek és ajtók, a boltok mind idegenek, ahogy én magam is az vagyok a testemben, de az aggodalom összemosódott az emlékekkel és semmit sem éreztem annyira fontosnak, mint azt hogy elüssem valamivel az időt. Valami kaland, valami buli kellett, egy jó régimódi balhé. Csak azt nem tudtam miért.
Megbotlottam valamiben, de még időben megkapaszkodtam egy fickóban.
-Bocs barátom. – nyögtem ostoba vigyorral, ahogy visszanyertem az egyensúlyomat és vállát megpaskolva tovább is álltam.
Nem volt ez így jó, nem éreztem a helyemet. Nem illettem bele a képbe, se a testembe. A lábaimat túl nagynak éreztem, ahogy minden más porcikámat vele együtt, mint egy rosszul szabott inget vagy nadrágot. Ez nem én voltam.
-Atreus!-kocogott oda hozzá – nem is-, hozzám Bob az inasom. Korához képest a maga száznyolcvan körüli magasságával az egyik legnagyobb ember volt, akit ismert – nem, ismertem. Különös érzés fogott el, ahogy egyenesen a szemébe néztem.
Ez sem volt rendben. Általában ilyen helyzetekben felfelé kellett néznem, de most nem, most egyenesen a szemébe tudtam nézni anélkül, hogy felfelé dönteném a fejem.
-Bob! - köszöntöttem egy hatbaveregetésse a langaléta fiút. A kezeim nagyobbak és erősebbek lettek nem olyanok, mint amiket már megszoktam és a hangom sem az enyém. Az idegen jelenlét a fejemben mégis egyre hangosabban és vehemensebben tiltakozott a gondolat ellen, hogy talán rossz bőrben vagyok. Hiszen ez a nap pont olyan volt, mint a többi eseménytelen unalmas nap. Napok óta nem történt semmi.
Szinte már pazarlás egy ilyen szép napot így eltölteni.
Túl sok teret engedtem ennek a valakinek a fejemben. Az emlékek egyre homályosabbak és értelmetlenebbekké váltak, már ami az otthont és a barátaimat illeti, akármit jelentsen is ez. Talán csak egy rossz álom után visszamaradt megfoghatatlan emlék zavart.
-Tyron és pár skarlátfejű majmot láttak a piac felé közeledni. – tájékoztatott, aggódó ábrázata láttán a nevetés kerülgetett. Sápadt képén a szeplők úgy virítottak akár a kráterek. Jellemző.
- Az ő területükön vagyunk, ha kiszúrnak minket, annak nem lesz szép vége, kész csoda, hogy eddig nem lett baj. Ha felismertek volna…
-Ennek az a titka, hogy nem viselkedem úgy, mit egy félnótás, aki most szabadult az őrültek házából. Ne idegeskedj, az még feltűnőbb, mintha letolnád itt helyben a gatyád. – húztam fel a szemöldökömet a fiú viselkedésén. Mintha sosem kerültünk volna hasonló helyzetbe. Hiába, van aki az ilyen balhék miatt született és van akik miatt a balhék születnek. Bob egyértelműen egyik kategóriába sem tartozott.
Bezzeg Tyron…
-Ha Tyron kiszúr minket, örülhetünk, ha csak elevenen megnyúz. Az a fickó egy állat, őrült.
-Had javítsalak ki. Tyron olyan, mint egy veszett vadállat. De amúgy jól jellemezted. Amikor legutóbb láttam épp lilára vert valakit. Nekem nem állna jó a lila. - tettem még hozzá. – Legközelebb egy kétszersültet kívánok, ha tudom, hogy valaki válaszol az imáimra bölcsebben kívánok.
Tyront éltette a balhé, ezért született és ez is hajtotta világ életében. Kisebb koromban akadt, hogy engem is jól megvert. A családja régóta gyűlölte az enyémet és viszont, bár ennek indoka már rég feledésbe merült. Ami engem illetett, én többnyire csak lelkes résztvevője voltam ezeknek a csetepatéknak, sosem a kirobbantója. Nem igazán érdekelt miért is kezdődött ez az egész, talán anyatej helyett is ezzel tápláltak minket. Minden verekedés után úgy éreztük, igazságosan jártunk el, hogy megérdemeltek minden monoklit, hogy minden kiköpött foggal együtt egyre közelebb jártunk az elégtételhez.
Pedig ha nagyon őszinte akartam volna lenni, igen sokszor kezdtünk mi is ok nélkül verekedést. Wyatt bátyám különös perverz élvezetet lelt abba, hogy addig ingerelje Tyron-t amíg céklavörösre nem gyúlt a képe. Veszélyes játék volt, inkább őrültség mind jó buli, de valóban volt valami szórakoztató abban, ahogy majd szétveti az ideg és úgy ugat, mint egy veszett kutya.
-Szívesen fagyasztanám a gatyát Tyron hájas seggéhez, semmi nem okozna nagyobb örömet ezen az unalmas napon, Wyatt, de az ő területükön vagyunk, ha nem vigyázunk rosszabbul járunk, mint legutóbb. Ma még egy randevúm is lenne, örülnék, ha nem takarná el a látványt egy szilva méretű monokli, már ha elég szerencsések leszünk és lesz még szemünk. Gyerünk, menjünk vissza. Most.
Egy kósza pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy vajon a mellettem álló férfi eddig is ott volt e, de szinte azonnal el is párolgott. Hát persze, hogy velem volt, Wyatt mindig a csetepaté közelében őgyelgett. Talán a bátyám is épp olyan őrült, mint Tyron csak az iránta érzett szeretetem miatt nem foglalkozom vele.
-És hagyjunk ki egy ilyen lehetőséget? Hát mi lett a kalandvágyaddal? Különben is, épp itt az ideje, hogy megmutassuk végre milyen fából is faragták az Armstrong családot.
-„Milyen fából faragták…”! Hah, felcsaptál fafaragónak, Wyatt? - nevettem fivérem forrófejűségén, habár egyetértettem vele. A családunk már két évszázada megvetette a városban a lábát, gyökereink mélyen húzódtak. Sikeres, gazdag, nemesi körökben forgó kereskedők és üzletemberek tarkították a családfát, minden férfira és nőre büszkék lehettünk. Én, nemzedékem harmadik örökösekén nem sok feladatot örököltem, néha mégis úgy éreztem belém több felelősség szorult, mint a másik kettőbe együtt.
A Mustang család sarjai azóta rontották a városban a levegőt, amióta a családunk dolga szerencsésebb mederbe terelődött, vagyis a kezdetek óta. Nem is csoda, hogy senki sem emlékezett az ellenségeskedés okára.  
Bátyám várakozó tekintete alatt őrlődve mérlegeltem a lehetőségeinket:
Ha maradunk és felfordulást keltünk, akkor jobban is megüthetjük a bokánkat. A városi őrség szigorúbb szemmel nézi a rendbontást a legutóbbi összetűzés óta.
Másfelől viszont jó lett volna Tyron fejét látni ahogy az arcára fagy a vigyor, és a szélmágiámat sem árthat csiszolni kicsit.

Olyan volt, mintha csak egy pillanat telt volna el, mielőtt ismét kinyitottam a szemem. A fény hasonlóan rövid ideig kellemetlenül érintett, aztán egy pislogást követően már hozzá is szokott a szemem. Hirtelenjében, megmagyarázhatatlan módon ellentétes érzések tömegei törtek rám.
Éppen sétáltam, de hogy hol vagy miért, az még nem tudatosult bennem. Lépteim szaporák és türelmetlenek voltak, ami nem volt rám jellemző – de igen, az volt.
Körbenézve tudtam, hogy sose jártam még itt – mégis ismerősek voltak a falak, a burkolat, a színek, minden forma, amit magam előtt láttam. Nem láttam ezt a helyet korábban, valami mégis azt mondatta velem, dehogynem, és ostobaságokon gondolkodom. Most is itt vagyok, és korábban számtalanszor jártam már erre. Minden egyszerre tűnt valósnak és valótlannak, mintha csak összemosódott volna két világ.
Tudtam, hogy a test, amiben vagyok, nem hozzám tartozik, mégis minden lépéssel egyre jobban úgy éreztem, badarság ezt gondolnom. Próbáltam ismételgetni magamban a saját nevem: Aria. Aria. Aria vagyok.
De mindez egyre intenzívebben kezdett halványulni, míg végül azon kaptam magam, hogy megálltam, és magam elé emeltem a kezeimet. Megvizsgáltam nagy, erős tenyereimet és izmos karomat. Persze, hogy így néztek ki. Mindig is ilyenek voltak.
Mégis mi a francot gondoltam én az előbb? Még, hogy én nem én vagyok? Micsoda ostoba, kellemetlen álom. Egyáltalán honnan jutott eszembe akárcsak ehhez hasonló, idióta gondolta? Egy pillanatig sem volt kérdés, ki vagyok én. Tyron. Tyron vagyok, ehhez kétség sem férhet, egyetlen pillanatig sem. A nagyszerű, kereskedő család, a Mustang dinasztia második számú örököse. Az, aki fejét fogja szegni azoknak az megátalkodott, állandóan kellemetlenkedő azúr patkányoknak.
- Uram! Úgy tűnik, problémánk adódott.
Szolgálóm hangja irányába kaptam a fejem és szigorú, kelletlen tekintettel néztem rá.
- Ha valamit mondani akarsz, térj rá egyből! Ne pazarold az időmet – jelentettem irritáltan.
- Igenis. Uram, azt a hírt kaptuk, hogy az Armstrong család tagjait vélték felfedezni a piac környékén…
- Azok a szemtelen, mocskos kis férget – hördültem fel dühödten, s lendületes lépekkel indultam meg ismét előre.
Nem volt vesztegetni való időm. Még most kellett elkapnom őket – elkapni, és kibelezni őket mind egy szálig. Az összes nyamvadt árulót.
- Kik merészelték a területünkre tolni a pofájukat? Neveket kérek!
- Úgy tudjuk, Wyatt és Atreus egészen biztosan jelen vannak, uram.
- Hozzátok a lovam, azonnal! – kiáltottam indulattól és tettvágytól fűtve, még jobban megszaporázva a lépteimet. - Személyesen megyek eléjük. Megtanulják azok a szánalmas patkányok, hogy mivel jár, ha a Mustang család területére merészkednek! Csak kerüljenek a kezem közé, és a kimetszett szívüket fogom letömni a mocskos hullájuk torkán!
Ó, igen, az Armstrong család. Azok az utolsó, szánalmas, átkozott kis férgek. Mocskos csatornapatkányok. Hogy én mennyire gyűlöltem őket mind egy szálig. Semmit nem is kívánhattam volna jobban, mint, hogy végre megszabadulhassunk tőlük. Azt akartam, hogy az a banda az utolsó tagjáig kipusztuljon. Semmi nem esett volna jobban, mintha én magam égethettem volna fel őket. Úgy is itt volt az ideje, hogy újra bemelegítsem a tűzmágiám, na meg az acél mágiámra is ráfért az alaposabb használat. Mi értelme lett volna egy fegyvernek, ha nem használták volna az aljas férgek kipusztítására.
Az én családom már két évszázadra visszamenő hírnévvel büszkélkedhetett a város, sőt, az egész ország területén. Megszámlálni se lehetett volna, mennyi mindent köszönhettek a mi erőnknek és nagyságunknak, ahhoz túl sok mindent tettünk már értük.
Én pedig ennek a nagyszerű családnak voltam a második számú örököse. Ki másnak lett volna a felelőssége, hogy azokat a retkes, nyamvadt kis nyápic Armstrongokat eltörölje a föld színéről, ha nem nekem? Mindenkinek jobb lett volna nélkülük, ez egy tény volt. Én pedig bármit megtettem volna azért, hogy ezt a tényt kivitelezzem.
Főleg az az utolsó fajankó, Wyatt. Hogy én mennyire gyűlöltem a rohadékát. Úgy húzta végig a seggét a város utcáin, mintha legalábbis ő szarta volta az egész helyet. Holott csak egy senkiházi udvaribolond volt, akinek még a viccei is értéktelenek voltak. Az egész lénye egy értéktelen szarkupac volt, amit fel kellett takarítani.
Nagy lendülettel pattantam fel hófehér paripám nyergébe, s erőteljesen megragadtam a kantárat. Minden elvesztegetett másodperccel több időt adtam a patkányoknak arra, hogy elmeneküljenek, nekem viszont ez nem állt szándékomban. Pusztulniuk kellett.
- Indulás! – utasítottam mögöttem sorakozó szolgáimat, s lovamat meghajtva előre iramodtam.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ezúttal le fogok számolni velük. Egészen biztosan. Mind a két kis rohadék mellkasát fel fogom metszeni, és úgy fogom őket szénné égetni a tűzmágiámmal, a hamvaikat pedig a disznók közé fogom vetni. Egyszer s mindenkorra el kell söpörni ezeket az ocsmány piócákat. Wyatt és Atreus csak úgy ért bármit is, ha halott volt.
Még itt voltak, még a közelben, én pedig biztos voltam benne, hogy megtalálom őket. Addig kellett ütni a vasat, amíg még meleg volt.

Ref. 1.
Ref. 2.


Atreus: Tyron és csicskái lóháton vágtatnak be a piac közepére, mire a tömeg azonnal szétröppen körölöttük. Ám te és bátyád meg sem moccantok, dacosan álltok a körülöttetek iszkolók közepette. Mögöttetek persze a titeket elkísérő cimboráitok is összegyűltek. Tyron, mint mindog most is elképesztően jól néz ki. Platina fehér haj, élénkvörös szempár, markáns arc, divatos de praktikus skarlát vörös öltözék. Talán ha nem akarna folyton megölni titeket még esetleg... Bwáh! Gyorsan elhesegeted a gondolatokat, hiszen te nőket szereted! Ráadásul ez a csábítóan jóképű idegbeteg állat egy Mustang!


Tyron: Kompániáddal az időt nem fecsérelve bevágtattok a piac közepére. Felajzottan fújtató paripád láttán a tömeg azonnal oszlani kezd. midnenki jól ismer téged, és tudják, hogy nem ajánlatos keresztezniük az utadat. A tömegben gyáván bújdosó Armstrongok után szólsz, mire azok vonakodva de előtolják a pofájukat. Az a csótány Wayett az és az együgyű öccse Atreus, és persze a félkegyelmű talpnyalóik. Atreus rövid, hollófekete haja kellően jellegzetes ahhoz, hogy fényes nappal bármilyen távolságból felsimerd. Bal füle mögött egy rövid tincset összefonva hord, amit a pletykák szerint egy nő miatt tesz. Szánalmas... Szemei kékes-lilás árnyalatúak, mint egy rossz bu......

Wayett önmagát meg nem hazuttolva előre szökken egyett és tréfásan, de mérhetetlen gúnnyal átitatva odaszól Tyronnak, aki ezt nem viseli túl jól. Elkezdődik hát a kettejük szópárbaja, amit Ametris lakói egyszerre kíváncsian és félve követnek figyelemmel. Ha a páros a nyílt utcán belekezdett egy efféle egymást sértegető párbajba annak mindig ugyan az lett a vége: harc! Gúnyt gúny követ, majd szitkot szitok, sértést pedig sértés és kisvártatva egymásnak ugrik a két társaság.
Tyron elképesztően erős mágus, ezért egy az egy elleni párbajba ostobaság belemenni vele. Wayett ezt persze jól tudja, ezért összecsapás közben folyamatosan tovább incselkedik és becsmérli az ellenfelét, hogy annak figyelme ne csak a harcra koncentrálódjon. És persze ott van Atreus is aki jó testvérhez méltóan segíti bátyját a harcban.
Mielőtt viszont az egymást gyepáló két banda teljesen szétverné a piacot megérkezik Lord Vetas, Ametris ura, és a városi őrség egy nagyobb különítménye. Vetas egyetlen dühös kiáltása megállítja az összecsapást. Az eddig egymást cséplő felek egyemberként borulnak térdre a város ura előtt, s hajtanak fejet akarata előtt. Lord Vetas majd szétrobban a dühtől. Jól láthatóan megelégelte a nap mint nap kirobbanó harcokat a város utcáin. Döntését pedig már jéghidegen közli veletek: Aki még egyszer felrúgja Ametris békéjét az bitón végzi! Ideje, hogy a két család békét végre békét kössön és megtanulja eltűrni és elfogadni a másikat!
Kifelé nem mutatva, de bosszúsan hajoltok meg Lord Vetas új törvénye előtt, majd sebeiteket nyalogatva haza indultok.

Nem telt sok időbe, hogy beérjünk a piacra, s egyenesen a placc közepére vágtattunk. Rántottam egyet a kantáron, hogy lovamat megállásra késztessem. A paripa nyerítésére és lépteinek dübörgésére a tömegnek legalább volt annyi esze, hogy odébb álljon, és utat nyisson nekünk. Szerencséjük, hogy nem állnak az utamba. Azok a férgek ott bujkáltak valahol közöttük… a gondolattól szinte felforrt a vérem. Volt pofájuk betolni a képüket erre a területre. Nem mennek el innen élve!
- Ne bujkáljatok a tömegben, szarházi Armstongok! – kiáltottam el magam. - Tudom, hogy itt vagytok, gyáva férgek. Toljátok elém a képeteket!
Ahogy a tömeg odébb állt, felbukkant a két behatoló az egyik falnál – én pedig nem akartam elhinni, amit láttam. Az az utolsó, tetves rohadék éppen a nadrágját igazgatta…
Rászorítottam a kantárra, de olyan erővel, hogy szinte a saját tenyerem fájdult bele. Arcomre kiült a düh és a megvetés egyvelege, ahogy lenéztem a csótányra.
- Te mocskos patkány... mégis mit merészeltél?!
- Csoda egy látvány: egy barom lóháton! – köszöntött a hozzá méltó alpári, pofátlan stílusban, mintha csak otthon mozgott volna.
- Valld be, téged is megpróbáltak megpatkolni. Ezért vagy olyan zabos?
Ó, igen, az együgyű Atreus. Természetesen ő sem tudja befogni a pofáját. Ilyen képpel pedig egy normális ember még azt is elszégyellte volna, hogy megszületett, nem, hogy még az utcára kitegye a retkes talpát.
Rövid, hollófekete haja kellően idióta volt ahhoz, hogy fényes nappal bármilyen távolságból felismerhető legyen. Mégis ki az a balfácán, aki férfi létére a föle mögött egy tincset összefonva hord?  Ráadásul állítólag valami nő miatt teszi… Szánalmas. Még a tekintete is gyomorforgató. Azok a kékes-lilás árnyalatú szemek, pont mint valami rossz buzi…
- Te leszel megpatkolva, amikor a mocskos hullád felszögezem a város falára – köptem undorodva. - A szart is kiverem belőled.
- A verésről jut eszembe! Drága unokahúgod hogy van? Ő is kivert valamit a múltkor úgy hallottam – vigyorodott el még jobban Wayett.
- Isten áldja a hárfáját, számít ám a csuklótechnika.
- Említeni se merészeld az unokahúgomat, te senkiházi szarcsimbók! Még udvaribolondnak se vagy való... a létezésed maga egy tragédia. Egy retkes, ocsmány folt vagy, amit valakinek el kell takarítania. Az a valaki pedig én leszek!
Az aszfalton fogom elnyomni a fejüket. Nem, előbb megégetem őket. Szétégetem a mocskos pofájukat, aztán összezúzom az arccsontjukat a földön. Talán még a lovammal is végigtaposhatnék rajtuk… egyenként széttörve minden egyes porcikájukat!
- Te is eltakarodhatnál. A Nap is elbújt érkezésedre.
- Gyereksírást hallok?
- Elég ebből a szánalmas komédiából! – horkantam fel utolsó csepp türelmem is elveszítve. - Folyton csak a szád jár, de szart se tudsz csinálni, se te se az a nyomoronc kisöcséd. A szavaimra se vagytok méltók, redvás férgek – azzal a lendülettel pedig le is ugrottam hátasomról.
- Azt hittem már sosem szállsz le a magas lovadról.
- A beszéd úgyse az erőssége...
- Pusztioljon a férgese! - ordítottam, ahogy feléjük hajítottam egy méretes Fire Ball-t, környezetemmel mit sem törődve.
Wayett válaszul vízfalat emelt eléjük, lángjaim pedig hangos sercegéssel párologtak el. A takarásból az a gyáva féreg Artheus jéglövedékeket küldött felém, mintha bármi ilyesmi hatásos lehetne ellenem. Dühösen felhorkantam, és egy egyszerű lendítéssel még több acélszilánk alkotta lövedéket küldtem felé, mint amennyivel ő támadott. Hiba nélkül semlegesítettem az összeset, a többlet elől pedig el kellett ugrálniuk a kis patkányoknak. Nagy kár, hogy egyik se hasította keresztül őket…
Ismét egy vízfalat használtak, mintha csak mást nem is ismertek volna, a kis féreg testvér viszont ezúttal megfagyasztotta azt. Hasztalan volt.
Lángcsóvából alkotott ostorommal jókora lendületből a védelmükre csaptam, a jég pedig egyszerre roppant apró darabokra és olvadt meg a fegyver nyomán. Ahhoz nem volt elég, hogy az egészet lerombolja, de csak pár suhintás kellett, és tudtam, darabjaira fog hullani az az egész.
Erősebb voltam náluk. Sokkal erősebb, ez pedig tökéletes alkalom volt arra, hogy mindegyiket elevenen elégessem.
- Water Cannon! – kiáltotta Wayett továbbra is gyáván, az omladozóban lévő fal takarásából, a kontratámadásul szolgáló Fire Ball-al pedig a két mágia pára keretében kioltotta egymást.
Komolyan vették ezek egyáltalán? Ezek a kis szarháziak még annál is gyengébbek, mint amennyire utoljára emlékeztem!
- Mindjárt kitalálok valamit– hallottam önmagát túlbecsülő megjegyzését.
Még, hogy ő, kitalál valamit… előbb fagy be a pokol tüze, mint hogy használni tudja az eszét. Hiszen nincs is neki!
Acélpuskákat alkottam, majd sorozatlövést indítottam a már rendesen meggyengült jégfalra. A kis félkegyelmű erre már megpróbálta megkétszerezni a jégfal vastagságát, lövedékeim viszont így is elég mélyen fúródtak bele. Sőt, tisztán láttam, ahogy egy át is törte a falat, bár sajnos találatot jelző ordítást nem hallottam. Hogy rohadnának meg…
- Micsoda arckifejezés, olyan ocsmány, hogy egy perc alatt kifaragnám krumpliból! – inzultált tovább az együgyű idősebb testvér, ahogy egy pillanatra kilesett a fal mögül, hogy egy vízágyúval ismét rám lőjön.
- Feldughatod azt a krumplit a seggedbe! – förmedtem rá, miközben egy tűzfallal imét párává alakítottam a támadását. - Red Spear! – dobtam egy egy sorozat lángoló lándzsát meggyengült védelmükre.
- Arrogáns és buta voltál, de most úgy látom felcserélted a kettőt.
- Ha kicsit okosabb lenne, lehetne krumpli.
Erre már olyan szintű düh járta át az elmém, hogy úgy döntöttem, nem szórakozok velük tovább. Ha kell, akár ezt az egész helyet, a földdel teszem egyenlővé, de ezeknek a mocskoknak pusztulniuk kell! Addig nem nyugodhatok, amíg hamuvá nem égnek ezek a szarcsimbókok!
- Hell Prominence! – üvöltöttem, miközben aktiváltam a lángörvényt azzal a céllal, hogy feleméssze őket.
Szinte az egész falat leolvasztotta, sőt, egy pár fából készült dolog is lángra kapott nem sokkal mellettük. A piac már szinte teljesen megsemmisült, akinek pedig volt egy cseppnyi esze is, az már rég kereket oldott. Aki pedig nem, az még annyira se tudott érdekelni.
- Breaker Geyser! – kontrázott Wayett, én pedig a következő pillanatban már bőrig ázva szálltam fel a levegőbe az alattam feltörő gejzírnek hála.
Vérben forgó szemmel tekintettem le rájuk a magasból. Szinte még földet sem értem, máris lángok gyűltek körülöttem ellentámadásra készen. Mielőtt viszont ki tudtam volna engedni őket, egy ismerős, de annál kellemetlenebb, éles kiáltással elhangzott parancs szelte át a levegőt.
- Elég!
Egyhelyben álltam, a lángok viszont folyamatosan köröztek a tenyerem körül. El akartam égetni őket. Akkor is, ha ez a szemét ideért… már annyira, annyira közel voltam! Még egy kicsi kellett volna, és ezek a-…
-  Hagyjátok abba! Abbahagyni! – ismételte meg a férfi dühtől túláradó hangon.
Kelletlenül mordultam egy halkat, de a parancsra ellenfeleimmel egy emberként térdeltünk le a földre s hajtottunk fejet. A mozdulat közben csuklómat egy pillanatra megmozdítva eloltottam a lángokat is. Nem más, mint Lord Vetas, Artimus ura állt tőlünk nem messze, mögötte a városi őrség egy nagyobb különítményével. Ökölbe szorítottam a kezeim, annyira, hogy az már nekem fájt.  Ennél rosszabbkor egyszerűen-…
-  Az Istenek szent nevére, mégis mi folyik itt?! – vont kérdőre minket teljesen kikelve magából. –  Nézzetek körül! Mégis mi ez a felfordulás? Meg is ölhettetek volna valakit!
De nem tettük. Sajnos nem. Ez a kettő… ez a két rohadék még mindig élt. A francba is, nem sok kellett volna!
- Armstrongok, Mustangok… Vége. Nincs több türelem, nincs több bocsánat! Tyron!
Nevem hallatára elnyomtam egy erőteljes grimaszt, bár így is éreztem, hogy arcom dühtől eltorzult. Lord Vetas felé forddultam.
-  Wayett! – szólította a tökfilkót, aki továbbra is lankadatlan vigyorral ácsorgott. -  És te is, Artheus. Meg kell tanulnotok tisztelni és elfogadni egymást. Ez így egyszerűen nem állapot!
Tisztelni és elfogadni? Előbb döglök meg, mint hogy ezek közül bármelyik is megtörténjen! Sőt… az Armstrongok fognak előbb hamuvá égni, mint, hogy erre valaha sor kerülhetne.
–  Döntöttem. Aki még egyszer felrúgja Ametris békéjét az bitón végzi! Ideje, hogy a két család békét végre békét kössön és megtanulja eltűrni és elfogadni a másikat!
Hangja jéghideg és haragtól átitatott volt, én pedig jól tudtam: teljesen komolyan gondolja. Egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy kivégezzem őket, de így most…
Elfojtottam a dühöm, amennyire csak tudtam, és a kér kívülállóval egyszerre hajoltunk meg az új törvény előtt.
- Ahogy óhajtja…
- Igenis… - feleltem elfojtott hangon.
- Most pedig eredjetek haza, és ne feledjétek a szavam! Nem akarok még egy ilyet látni.
Miközben felkeltem a földről, a két félnótás felé fordultam, Wayett vigyorogva intett felém egyet, akárcsak a kistestvére. Szóra sem méltatva őket lendületes léptekkel a lovamhoz vonultam, majd egy laza mozdulattal felpattantam a hátára.
Nem volt más választásom, mint engedelmeskedni. Legalábbis most… De ez még nem volt a vége. Egészen biztos, hogy nem volt a vége. Meg kellett szabadítanom a várost az undorító betegségtől, ami maga az Armstrong család volt.

- Basszus, vizelnem kell!– mordult fel Wayett és egy kis sikátor sarkához húzódott.
- Te..te most..ez komoly? – hebegtem a fejem ingatva.
- Igen most. – nézett rám, mint egy hülyére és már neki is látott.
- Bob, figyelnél, hogy senki ne… érted. – néztem jelentőségteljesen a szolgálóra, aki nevetéssel küszködve fordult a járókelők felé testével kitakarva a bátyámat.
- Mondd csak Bob, a bátyám használt valaha illemhelyet?
- A pelenka számít?
Ekkor már mind a ketten rázkódtunk a nevetéstől.
- Nagyon mókásak vagytok.
- Te kiittad a folyót, vagy mi?
- Nyugi, végeztem.
- Ne bujkáljatok a tömegben, szarházi Armstongok! – mennydörögte egy ismerős, kellemetlen hang. - Tudom, hogy itt vagytok, gyáva férgek. Toljátok elém a képeteket!
- Az jó, mert négy lábon jön a probléma. – morogtam fivéremnek az orrom alatt.
Wayett sietve megigazította a nadrágövet, de a lóháton ülő alak tekintete alapján nem elég gyorsan.
Tyron Mustang személyesen. Lóháton vágtatott be a térre, nyilvánvalóan az sem érdekelte, legázol e valakit vagy sem, természetesnek vette, hogy kitérnek előle. Mögötte csicskásai – pár igazán jelentéktelen alak – érkezett szintén lóháton, jóval óvatosabban, mint ő. Nem merték volna ugyanazt megtenni amit Tyron, de azért úgy viselkedtek, mintha ők lennének az utca fenegyerekei.
Dühödt kantárrántással fékezett le közvetlenül előttünk, a ló elégedetten prüszkölt egyet.
- Te mocskos patkány... mégis mit merészeltél?! – vicsorgott, mint egy veszett kutya.
Divatos, ám praktikus skarlátvörös öltözéke remekül passzolt lángoló vörös szemeihez, amik most a haragtól parázslottak. Markáns álla megfeszült, fogait olyan erővel szoríthatta össze, hogy azt már nézni is majdnem fájt.
Ezt leszámítva, persze mint mindig, most is borzasztó jól nézett ki. Embereket megtévesztően jól. Platina szőke haja megragadta az emberek tekintetét, ám senki sem mert túl sokáig bámulni, talán pont a különös színűk miatt.
- Csoda egy látvány: egy barom lóháton! – üdvözölte Wayett a tőle megszokott szívélyességgel. Furamód ő élvezte ezt, s valahogy mindig sikerült engem is bevonnia az értelmetlen szócsatáikba.
- Valld be, téged is megpróbáltak megpatkolni. Ezért vagy olyan zabos? – kontráztam rá tettetett lelkesedéssel testvéremre és néztem, ahogy Tyron lángoló tekintettel mered ránk a lováról dühtől remegve.
Tényleg lenyűgöző látványt nyújtott, de a személyisége… hát az hagyott némi kivetnivalót. Pedig ha nem akart volna minden alkalommal megölni minket, talán még…
Jeges, hideg érzés futott végig a gerincemen.
Mégis mikre nem gondolok?!
Gyorsan félrehessintettem azt a bosszantó kis kósza gondolatot. Nekem erre aztán igazán nem volt szükségem. Még mit nem. Különben is, már találtam magamnak kellemes társaságot az estére.
A lány arcának emléke egy futó mosolyt csalt az arcomra. Már alig vártam, hogy lemenjen a  Nap.
- Te leszel megpatkolva, amikor a mocskos hullád felszögezem a város falára! – acsarogta. - A szart is kiverem belőled.
Igen, ez határozottan nem hiányzott nekem.
- A verésről jut eszembe! Drága unokahúgod hogy van? Ő is kivert valamit a múltkor úgy hallottam – röhögött Wayett. Nem tudtam elfojtani az arcomra kúszó vigyort
- Isten áldja a hárfáját, számít ám a csuklótechnika. – idéztem fel magamban, amit a róla szóló pletykákból hallottam. Zseniális zenész és fantáziadús szerető. De különben nem olyan érdekes.
- Említeni se merészeld az unokahúgomat, te senkiházi szarcsimbók! Még udvaribolondnak se vagy való... a létezésed maga egy tragédia. Egy retkes, ocsmány folt vagy, amit valakinek el kell takarítania. Az a valaki pedig én leszek!
Kezdte nagyon belelovalni magát, mint egy kitörni készülő vulkán, de természetesen Wayett nem törődött a következményekkel.
- Te is eltakarodhatnál. A Nap is elbújt érkezésedre.
- Gyereksírást hallok? -gúnyolódtam én is. Egyszer láttam, hogy egy gyerek sírva fakadt miatta.
Wayett úgy vigyorgott, mintha ez lenne élete legjobb napja. Néha aggasztott, mennyire felelőtlen, hogy mennyire élvezi, ha a tűzzel játszhat. Hébe-hóba én is jól mulattam, de mi a szórakoztató abban, ha megsütnek?
- Elég ebből a szánalmas komédiából! Folyton csak a szád jár, de szart se tudsz csinálni, se te se az a nyomoronc kisöcséd. A szavaimra se vagytok méltók, redvás férgek. – köpte  felénk a szavakat és lepattant a lováról.
Ezt a tekintetet már ismertem. Ez azt jelentette, hogy ebből már nem lehet kisétálni.
- Azt hittem már sosem szállsz le a magas lovadról.
- A beszéd úgyse az erőssége... – biccentettem a dühroham szélén álló férfi felé. Valóban az öklével és a mágiával jobban bánt.
- Pusztuljon a férgese! – acsargott és egy Fire Ball-t dobott felénk. A szerencsétlen, körülöttünk lézengők nyakukat behúzva szaladtak szanaszét.
Nem csak én számítottam támadásra, hanem Wayett is. Vízfalat emelt közénk és a lángok közé, elég vastagot, hogy biztonságba legyünk mögötte.
Tökéletes fedezék volt, hogy mögüle támadhassak. Ez egyeseknek talán gyáva húzásnak tűnhetett, ám mások véleménye sosem izgatott különösebben.
Jéglövedékeket lőttem rá, de ő egy kézlegyintéssel hatástalanította fémlövedékeivelés pár áthatolt Wayett vízfalán is, akárcsak kés a vajon, kénytelenek voltunk kitérni az útjából. Bátyám ismét megerősítette a vízfalat, ezúttal vastagabbat, mint az előbb, de ez se lehetett elég hatásos a fémlövedékek ellen. Ráhelyeztem a tenyerem és egy szempillantás alatt az egészet befagyasztottam.
Ez sem állhatott örökké, de a lövedékek fennakadhattak a jégben kis szerencsével.
Tyron egy megveszekedett őrült elszántságával esett neki a jégfalnak lángokból formált ostorával.
Az sem érdekelte, hogy körülötte mi mindent zúz ripityára, vagy éget porrá.
A falról recsegve ropogva törtek le a darabok, néhol pedig olvadásnak indult. Hosszútávon nem állhatott ellent a támadásoknak. Tyron eltökélte, hogy ma megöl minket.
- Water Cannon! – kiáltotta túl Wayett az általunk generált káoszt. A víz kioltotta a lángokat, a felcsapó meleg párától nehéz lett a levegő. Valamit tenni kellett, ez így nem mehetett tovább.
- Valami ötlet? – kérdezte Wayett.
- Mindjárt kitalálok valamit. – biztosítottam őt egy fintorral az arcomon.
Először a védelmünket kellett megerősíteni, hogy időt nyerhessünk magunknak, ezért gyorsan megkétszereztem a jégfal vastagságát. Már ami maradt belőle.
Tyron ismét visszatért a fémlövedékekhez, az apró kis tölténygolyókra hajazó lövedékek többsége fennakadt a falon, de egy azért csak utat fúrt magának.
-Inzultáld egy kicsit, ahhoz nagyon értesz. Minél jobban felhúzza magát, annál könnyebb vele. – tanácsoltam fojtott hangon.
- Micsoda arckifejezés, olyan ocsmány, hogy egy perc alatt kifaragnám krumpliból!- harsogta testvérem már-már jókedvűen, miközben a fal mögül kilesve még egyszer rálőtt a vízágyúval. Hát igen, ha Tyron sértegetéséről volt szó, mindig szívesen élt Isten adta tehetségével.
- Feldughatod azt a krumplit a seggedbe! – vicsorgott és ismét hárította a támadást egy tűzfallal. - Red Spear! – Az lángoló lándzsák ereje alatt megrepedt a fal, de még kitartott.
- Arrogáns és buta voltál, de most úgy látom felcserélted a kettőt.
- Ha kicsit okosabb lenne, lehetne krumpli. – adtam alá a lovat, bár alig győztem a falon betömködni a repedéseket, de megérte. Vele ellentétben mi takarékoskodtunk az erőnkkel és nem lengettünk meg minden adut a kezünkben.
- Nemsokára bedob valami nagyot, készülj fel, amint végzett, támadunk. – súgtam oda bátyámnak, miközben ismét megerősítettem a jégfalat.
Várni se kellett. Alig, hogy kimondtam a szavakat, Tyron úgy döntött véget vet a harcnak egyszer és mindenkorra.
- Hell Prominence! – üvöltötte. A lángörvény amit ránk küldött , szinte teljesen elpusztította a falat, alig maradt belőle valami olvadozó csonk a lábunk előtt. Még a piac is lángra kapott. Szerencsére addigra már senki sem maradt az utcán rajtuk kívül.
- Most.
- Breaker Geyser! – vágott vissza a testvérem. A támadás teljesen váratlanul érte Tyron-t, a  lábai alól felcsapó gejzír a magasba lökte. Talán nem a legerősebb támadás, de nem ússza meg a napot kék-lila zúzódások nélkül.
Tyron szinte még földet sem ért, de máris lángok gyűltek köré. Még volt benne nafta. Elérkezettnek láttam az időt, hogy én is támadjak.
- Elég! Hagyjátok abba! Abbahagyni!
Wayett és Tyron elégedettlen morgolódással én csöndes megkönnyebbüléssel fogadtam Lord Vetas, Artimus urának megjelenését. A többiek példáját követve fejet hajtottam és is. Épp a legjobbkor jött.
- Az Istenek szent nevére, mégis mi folyik itt?! – dühöngött a férfi. –  Nézzetek körül! Mégis mi ez a felfordulás? Meg is ölhettetek volna valakit!  
Valóban, a kis összetűzésünk elég nagy felfordulást okozott, csak a szerencsén múlt, hogy senki sem sérült meg.
- Armstrongok, Mustangok… Vége. Nincs több türelem, nincs több bocsánat! Tyron! Wayett! - Tyron ingerült morgással, Wayett már majdnem büszke vigyorral nézett a másikra, majd fordultak Lord Vetas felé. Ha rajtuk múlt volna, még mindig tartana a harc, egészen a végéig. - És te is, Artheus.
Éreztem, hogy ebből én sem maradok ki.
- Meg kell tanulnotok tisztelni és elfogadni egymást. Ez így egyszerűen nem állapot!
Tisztelet és elfogadás… ezen már én is csak keserűen mosolyogtam. Itt nem lesz ilyen, valószínűleg sosem. Én nem tartottam magam az erőszak hívének, de még nekem  sem volt ínyemre ez az egész maszlag. A két család sosem fogja tisztelni és elfogadni a másikat, még akkor sem, ha épp nem egymást verik véresre. Lord Vetas most ostobán naivnak hangzott.
–  Döntöttem. Aki még egyszer felrúgja Ametris békéjét az bitón végzi! Ideje, hogy a két család békét végre békét kössön és megtanulja eltűrni és elfogadni a másikat!
Hangjában ígéret, arcán keménység. Ez komoly figyelmeztetés volt, ez alól már nem lehetett kibújni.
- Ahogy óhajtja…
- Igenis…
- Most pedig eredjetek haza, és ne feledjétek a szavam! Nem akarok még egy ilyet látni.
Amennyiben nem szegülünk szembe, ez még kapóra is jöhet, Tyron nem támadhat csak úgy ránk, még ha Wayett nem képes csukva tartani a száját, akkor sem. Így én is megkímélem magam a fáradozástól.
Tyron dühtől lángoló szemmel meredt ránk. A csatát ő uralta, de a háború végül nekünk kedvezett. Elégedetten vigyorogva csatlakoztam kaján bátyámhoz, aki nem bírta megállni, hogy ne intsen búcsút annak az erőszakos baromnak
-Menjünk haza. Szaglasz, mint egy disznó. – karoltam át Wayett  vállát szórakozottan, hogy hazaterelhessem.[/color]

Tyron: Majd felrobbansz a dühtől. Már olyan közel voltál hozzá, hogy kibelezd azt a két pojácát, erre az az idióta inkompetens Vetas megérkezett a kutyáival és mindent tönkrevágott. Bár nem is csoda, hogy védelmébe vette az Armstrong családot, hiszen őt is rokoni szálak fűzik ahhoz a gerinctelen családhoz. Ha mód lenne rá, már régen eltávolítottátok volna az útból, de egyelőre csak több bajotok származna abból, ha bármit is tennétek az ügyben.  
A Mustang birtokhoz közeledve amint észrevesznek a szolgálók azonnal nyitják előtted a kaput. Jól tudják, hogy veled szemben nem lazsálhatnak, különben ráfáznak. A kapun benyargalva meglátod, hogy a villa előtt egy hintó áll. Egy kimondottan luxus hintó, amin a város címere virít. Ha rákérdezel, akkor az egyik szolga elmondja, hogy néhány perce Lord Vetas fia, Percy uraság érkezett Henry bácsikádhoz. Hogy mi járatban azt nem tudhatni. Percy az a nyálas pojáca, még egy almát sem tud meghámozni magának... Mégis mit akarhat a bácsikádtól?
Gondolatmenetedet Clifford szakítja meg, aki csaholva rohan üdvözölni téged. Clifford a legfiatalabb a birtokot őrző Sátánfarkasok közül. Ő az egyetlen, akit te személyesen képeztél, és kondicionáltál, hogy az Armstrongokat gondolkodás nélkül tépje szét, ha a birtokra pusztán csak rá pillantanak. A kis öleb gyorsan nőtt, már majdnem akkora volt, mint a lovad. Olyan voltál számára, mint egy szerető apa, és egy bizonyos szintig te is ragaszkodsz hozzá. A sátánfarkasok mindig is a Mustang család jelképei voltak, de Vetas az öt évvel ezelőtti incidenst követően betiltotta Ametrisben a nagytestű állatok tartását. Így pedig a család kénytelen elvitetni az összes sátánfarkasát, ami eléri a legalább két emberes magasságot. Lassan pedig Clifford is elérte ezt a méretet, ezért is próbáltál nem kötődni annyira hozzá. Elég volt Luciant a villa alatti járatokban rejtegetned.





Atreus: Hazafelé végig Tyron pulykavörös fején röhögtök. Az az idegbeteg állat majdnem belefulladt, amikor Vetas lenyelette vele a saját haragját. Már ezért megérte a mai napi kis akciótok. Mielőtt hazaérnétek bátyád lelép, mert állítása szerint valamit mindenképpen el kell intéznie estig. Te rá is hagyod, hiszen inkább megpihenni akarnál a sok izgalom után. Te is szereted a balhézást, de testvéreddel ellentétben, te ennek érzed is a súlyát és veszélyét. Ma talán csak a szerencséteken múlt, hogy Tyron nem végzett veletek. Bár az igazat megvallva, Tyronnál jobbképűbb pasi kezében keresve sem hallhatnál meg...
A bokrok között lopakodva próbálsz meg belógnia kúriába, nehogy Lady Armstrong kiszúrjon. Egészen biztos vagy benne, hogy a piaci kis balhétok a fülébe jutott, és semmi kedved sincs magyarázkodnod. Már éppen belógnál az egyik ablakon, amikor az emeleti erkélyről rád kiált. Keserűen megadva magad megállsz. A korosodó Lady Armstrong erőskezű, szigorú vezetője a családnak, a városban senki sem meri kétségbe vonni a hatalmát és befolyását. Ahogy pedig vártad számonkéri rajtad a piaci balhét. Ki, hogyan, miért kezdte? Hányan sérültek meg? Illetve, hogy Tomen is ott volt-e? Tomen nem más, mint Lady Armstrong egyetlen fia, a család elsőszámú örököse, az unokafivéred és a legjobb barátod. Természetesen reggel óta nem láttad Tom-ot, szóval fogalmad sincs, hogy mi lehet vele. Cserébe viszont megkapod a feladatot, hogy keresd meg, az anyja beszélni akar vele! Persze neked nagy kedved nincs hozzá, hiszen még szerettél volna egyet szusszanni, mielőtt nekikezdenél készülődni a randidra...

Dühöm nem csillapodott a birtokhoz közeledve sem. Úgy szorítottam a kantárt, hogy a körmeim is a tenyerembe mélyedtek. Bárcsak inkább az Armstongok egyikének a nyaka lett volna a markomban, máris megnyugodtam volna. Milyen jó érzés is lett volna… a csontroppanás éles hangja lett volna a tetőpontja. De már nem voltak a közelemben, és hála az átkozott Vetas megjelenésének, mostantól még nehezebb lesz összezúzni őket.
Annyira közel voltam már, nem sok kellett volna, hogy kibelezzem mind a kettőt. A markomban volt az életük, erre ennek az idióta, inkompetens Vetasnak éppen ekkora kellett megérkeznie a kutyáival. Ha csak pár perccel később tolja be a képét, a győzelem már az enyém lett volna. Legalább az egyikük, de inkább mindkettejük szénné égve terült volna el a kövön. Bár nem is csoda, hogy a védelmébe vette azt a két nyomorultat, hiszen őt is rokoni szálak fűzik ahhoz a gerinctelen családhoz. Az egész egy rothadásban lévő, beteg családfa volt, amit gyökerestől kellett volna kitépni és a földdel egyelővé tenni. Ha lett volna rá módunk, Vetas is alulról szagolta volna már a virágokat, de sajnos nem volt ennyire könnyű eltávolítani az útból. Jelenleg csak bajunk származott volna abból, ha megpróbálunk megszabadulni tőle. Még nem volt itt az alkalom, nem állt kezünkre a megfelelő időzítés. Ugyanakkor, ami késik, az nem múlik. Egyszer el fog jönni az alkalom.
A birtokhoz közeledve elégedetten láttam, hogy a szolgálók azonnal rohannak a kapuhoz, amint észrevették hófehér paripám. Mertek is volna lazsálni és nem biztosítani a zavartalan belépésem, mielőtt odaérek… főleg jelenlegi hangulatomban, az összes repült volna. Egy pillantásra se méltattam őket, ahogy átügettem a kapun, majd pár lépést követően rántottam egy kisebbet a kantáron, és sarkaimat lenyomva megállásra késztettem hátasom. A villa előtt egy hintó állt, méghozzá egy igencsak luxus kivitelezésű, oldalán a város címerével. Nem emlékeztem rá, hogy vártunk volna vendégeket.
- Hé – szóltam oda az egyik szolgának, aki szinte egész testében megugrott egy pillanatra. – Ki jött ezzel a hintóval?
- Engedelmével, Uram – fogott bele egy pillanatra elcsukló hangon. - Néhány perce Lord Vetas fia, Percy uraság érkezett Henry Úrhoz.
- Percy… - ismételtem meg a nevet olyan undorral, mintha valami keserű ételt vettem volna a számba.
Percy egy nyálas kis pojáca volt, aki még egy almát se tudott volna meghámozni magának. Mégis mit akarhat egy ilyen hasznavehetetlen semmirekellő a bácsikámtól? Lehet, hogy köze van a korábbi összecsapáshoz az Armstrongokkal?
Még mielőtt alaposabban is átgondoltam volna, egy mély hangú, lelkes ugatás rántott vissza a jelenbe. Clifford csaholva, túláradó lelkesedéssel loholt elém, hogy üdvözöljön. A szolga, akit korábban leszólítottam azonnal odébb állt, jól érezve, hogy rá már semmi szükségem nem lesz.
Clifford megállt a lovam mellett, és csillogó, csodáló tekintettel nézett fel rám. Ő volt a legfiatalabb a birtokunkat őrző sátánfarkasok közül, emellett az egyetlen, akit személyesen én képeztem ki. Nem is csoda, hogy ennyire értelmes, jól nevelt, hűséges és kiváló kondícióban lévő volt a faján belül is. Gondolkodás nélkül széttépte volna az Armstrongokat, ha pusztán egy pillantást vetnek a birtokra. Csak próbálták volna meg, semmi nem maradt volna belőlük. Amennyire kicsi volt, olyan gyorsan nőtt, immár pedig majdnem akkora volt, mint a lovam. Elengedtem a kantárt az egyik kezemmel és a fejére helyeztem a tenyerem, ő pedig azonnal nekidőlt.
Mindig is úgy tekintett rám, mintha az apja lettem volna. Tisztán látni lehetett a szeméből a csodálatot, szeretetet és tiszteletet, akárhányszor csak rám pillantott. Büszke voltam rá, milyen nagyszerű és erős őrző vált belőle, és még csak nem is volt kifejlett. El kellett ismernem, egy bizonyos szintig a ragaszkodás kölcsönös volt, de jól tudtam, mire vállalkozok.
A sátánfarkasok mindig is a Mustang család jelképei voltak, de az öt évvel ezelőtti incidens után az a nyomorult Vetas betiltotta Ametrisben a nagytestű állatok tartását. Emiatt nem volt más választásunk, mint elvitetni az  összes sátánfarkast, amelyek elérték a legalább két ember magasságot. Lassan de biztosan Clifford is közeledett ehhez a magasság korláthoz, ha pedig eléri, búcsút kell intenem neki. Természetesen én is kötődtem hozzá, hiszen én neveltem fel, de próbáltam a lehető legjobban kordában tartani az effajta érzelmeket. Éppen elég volt Luciant a villa alatti járatokban rejtegetnem…

- Istenem, láttad a fejét? Azt hittem felrobban, amikor a vén Vetas megjelent és közölte, hogy nem belezhet ki minket. - röhögött hangosan Wayett és el kellett ismernem, Tyron arckifejezése valóban megérte az egész balhé. Egy egészen kicsit legalábbis.
Először talán fel sem fogta, arcára olyan kifejezés ült ki, amit egy lufiárus vághat egy nyílzápor láttán. Aztán az eddiginél is vörösebb lett, akár egy rák holtában.
Az emlék nekem is könnyeket csalt a szemembe és még hosszú percekig röhögtünk rajta. Wayett néha megpróbált olyan képet vágni, mint Tyron mielőtt távozott volna, de végül feladta, egyszerűen nem sikerült visszaadnia a mimikáját.
- Őszintén sajnálom azt a szolgát aki ma a kislábujjára lép, nem lennék a helyükben.
- Csodálom, hogy elviselik, én már rég beleköptem volna a kajájába.
- Már megtetted egyszerre te segg, majdnem ott is hagytad a fogad.
- Megérte. Ahogy ez is.
- Ja, hát ha a “vén” Vetas nem jön, lehet nem ezt mondanád. Néha azért gondolkodhatnál. Nem mondom, hogy nem volt jó balhé, mert el kell ismernem, én is élveztem, de remélem egyedül nem mész neki.
- Azt hiszed nem tudnám lenyomni?
- Azt hiszem, beléd kicsit kevesebb vérszomj szorult.
Wayett legyintett, mint aki egy bosszantó legyet akar elhessegetni.
- Vihar egy pohár vízben. Na jó, én most megyek, van még egy kis dolgom, ma el akarom rendezni.
- Jó, csak ne ölesd meg magad. Nem minden úriember értékeli, ha a barátnőjével egy másik pasi hetyeg.
- Haver, vegyél szemüveget, nem Tom vagyok. - vigyorgott, s már el is rohant.


Csak a birtokon settenkedve a bokrok közt majdnem négykézláb kúszva merült fel bennem annak lehetősége, hogy talán mégis csak egy balfék vagyok.
Nyugodt, csöndes kis délutánokról álmodoztam, jó lett volna lepihenni az esti kiruccanások előtt, de ehhez meglehetősen rossz társaságban sikerült elvegyülnöm.
Wayett, a notórius bajkeverő és Tom, az az ábrándos mamlasz, aki nem egy ifjú hölgy szívét törte össze.
Ezeknek a balhé akár a levegő, észre sem vették, de mindig ott tört ki körülöttük és általában tőlük eredt. Nem könnyítették meg az életem, de semmi pénzért le nem mondtam volna róluk.
Én jobb szerettem a nyugalmat, bár olykor, -mint például ma is - én is megtaláltam ezekben a csetepatékban a szórakozást. A probléma ott kezdődött, hogy ez a jókedv sosem tartott túl sokáig, mert a felelősségérzet nevű kis ördög előbb vagy utóbb mindig megtelepedett a vállamon, hogy valami keserű adalék ízzel rontsa el az édes jókedvem.
Ez most sem történt másképp. A mai balhé híre biztosan eljutott Lady Armstrong fülébe is, ami egyet jelentett egy jó hosszú replikával, ám ezt nem volt kedvem egyedül végighallgatni és Tyron sem végzett még velünk. Számíthattunk a megtorlásra.
Habár nem lenne rossz meghalni valaki keze által aki ilyen jóképű...kár, hogy az arcát eltakarja az a nagy pofája.
Már majdnem elértem az ablakot. Nagyon közel voltam hozzá, amikor Lady Armstrong finok, rozsdásodó trombitákat idéző hangján rámordított a végítélet az emeleti erkélyről.
Némán elátkoztam testvéremet, aztán nagy mosollyal az arcomon felnéztem a nőre. Az asszony már rendesen benne járt a korban, de a tekintetétől még talán Vetas térdei is megremegtek a nő rosszabb napjain. Szigorúan, erős kézzel irányította a családot, ezt senki el nem vitathatta tőle...ám sajnálatos módon most éppen rám nézett.
- Lady Armstrong, éppen magát kerestem!  
- Oh, igazán? - hangja kemény, hideg akár a jég. Nagyot nyeltem.
- Asszonyom, megkell mondjam, ma csak úgy sugárzik. Ragyog, mint a nap.
- Ma? És tegnap? - kérdezte negédees mosollyal.
Franc.
- Természetesen akkor is, csupán arra akartam kilyukad...
- Elég ebből! - förmedt rám jégcsapokat megszégyenítő hidegséggel. -Mégis hogy lehet az, hogy egy piaci főúton nem tudtok végigmenni anélkül, hogy valami botrányos ügybe keverednétek?
- Higgye el asszonyom, a piac hibája volt az egész. - viccelődtem.
- A piacé?!
- Rossz az elhelyezkedése. Sajnos túl közel van a Mustangokhoz.
- Tudhattam volna. Ki kezdte?
- Homályosak az emlékeim, minden olyan hírtelen történt, de az biztos, hogy Tyron Mustang támadott először.
- Meg sem lepődöm, annak az erőszakos fattyúnak éppen olyan rossza a temperamentuma, mint az anyjának.
Magamban hálát adtam az égnek, hogy Tom ebben is különbözik Tyron-tól.
- Hát szemmel láthatóan nem örökbe fogdták, asszonyom.
- Károk, sérültek?
-Tucat bódé, pár üveg jó bor, ez utóbbi igazán tragikus eset. Tyron büszkesége, bár ez utóbbi létezését még vitatják.
- A fiam? Tom is ott volt?
- Nem asszonyom, a fia nem volt velünk akkor. Reggel óta nem láttam.
Tom, aki nemcsak a legjobb barátom és unokafivérem volt, de egyben a család örököse is, az év minden napjának minden percében igyekezett elbújni anyja féltő keselyűszemei elől. Sajnálatos módon ezzel is valahogy mi vontuk magunkra a nagyságos asszony haragját.
- Azonnal keresd meg!
- Azon...Asz-asszonyom, az az igazság, hogy nekem most halaszthatatlan dolgom van és...
- Nincs. - közölte velem a nő szárazon.
- Nincs, értettem. - törődtem bele, hogy ma sem lesz egy nyugodt percem.
- Itt vagy még?!
- Nem asszonyom!
- Akkor miért hallom még a hangodat?! - förmedt rám, azzal sarkon fordult és bevonult a lakosztályába. Az erkélyajtó hangos csattanással zárult be mögötte, a finoman megmunkált üveglapok vészesen remegtek a keretükben.
- Még egy ilyen hárpiát...szívós akár egy százéves szivacs, még a halálnak sincs türelme hozzá.- morgolódtam, bár felét sem gondoltam komolyan.
Kelletlenül indultam Tom keresésére, magamban dohogva az igazságtalanságon.
- Az ilyet szokták arccal lefelé temetni...áh! Istenem, őrizz meg barátaimtól, az ellenségeimmel elbánok magam is.

Tyron: A hallba lépve hallod ahogy a Henry bácsikád a dolgozószobájában, nyitott ajtónál tárgyal azzal a pojácával. Pár elkapott mondat, és azonnal rájössz honnan fúj a szél. Percy azért jött, hogy bácsikádtól megkérje a lánya, Lexy kezét. Annak a Lexynek a kezét, akibe már te egészen kisgyermek korod óta szerelmes vagy. Igaz a vér tiltja a szerelmedet, de mit tehetsz, ha a szíved egyszer íj erősen szólít? Keserű fájdalom hasít beléd, amikor hallod hogy bácsikád örömmel adná a lánya kezét Percynek. Még szép, hogy örömmel hiszen ezzel a Mustang család közvetlenül bekerülne a várost irányító nagyúr kegyeltjei közé. Milliónyi kapu nyílna meg a már most is befolyásos családotok előtt. De ez jelenleg mit sem érdekel téged. Majd felrobbansz a haragtól. Legszívesebben berontanál a dolgozószobába és elmetszenéd a kis sunyi patkány torkát. Mégis hogyan jön ő ahhoz, hogy szíved szerelmét elvegye tőled?! Egy ilyen ostoba csicskafattyú, akit a sátánfarkasaitok elé kellett volna vetnetek?! Már éppen meg is indulnál, amikor Mustang asszony talál rád. Bácsikád felesége hiába van túl már élete nyarán, fiatalkori szépsége éppen csak megkopott az idő mostoha bánásmódja ellenére is. Az utca népe száján kering egy olyan szóbeszéd, hogy amint Mustang asszony kilép a birtokról a város összes férfija vigyázzba vágja a szerszámát önkénytelenül is. Nem tudod hogy igaz-e, de fiatalkorába zabálta a férfiakat, naponta akár kettőt is elfogyasztott. Aztán jött a bácsikád, aki betörte. Legalábbis mindenki ezt hitte, te is, amíg három éve... Az öt évvel korábbi incidenst követően szüleid halála után Henry bácsikád munkái megszaporodtak. Kevesebb ideje lett a családjára, és ezt Mustang asszony annyira nem viselte jól, hogy az intim vágyait három éve immáron veled elégítetti ki titokban. Van valami igéző a nő pillantásába, ami miatt nem tudsz nemet mondani neki, szíved hiába Lexyért dobban.  
Mustang asszony most viszont nem egy légyottra vágyik, hanem emlékeztet rá, hogy ne feledd véglegesíteni a ma esti álarcosbál biztonsági intézkedéseit. Ugyanis te kaptad azt a kitüntető feladatot, hogy a Mustang birtokon tartott éjjeli álarcosbál biztonságáért és zavartalanságáért te felelsz.  
Mik is lesznek azok a biztonsági intézkedések? Emlékezz csak vissza, hogy miket szerveztél már le!          




Atreus: Már régen a randidra kellene készülődnöd, ahelyett hogy azt a sületlen Tom-ot kutatnád. Ugyan mégis mi lehet vele? Tuti hogy egy újabb spiné combjai között matat. Végig kutatod az összes szóba jöhető nőjénél, mígnem végül az újvárosi park egy elrejtettebb pontján meg nem találod. Ott ahová mindig is hordani szokta az új nőit. Ahol átmegy romantikusba, hogy még aznap estére levarázsolhassa a csajról a bugyiját. Most viszont valami más volt. Valami nagyon nem volt rendjén, mert Tomen elcsigázottan búskomoran beszélt Gildával. Legalábbis próbált vele beszélni, hiszen Gilda eléggé ki volt kelve magából. Gilda volt az a nője Tomnak, akit már legalább fél éve nem dobott. Ez pedig baromira nagy szó volt, hiszen a korábbi leghosszabb állandó nője másfél hetet bírt. Lady Armstrong kedvelte Gildát, és arra számított, hogy a lánynak végre sikerül megzaboláznia a fiát. Már éppen te is elhitted volna a lehetetlent, erre úgy nézett ki, hogy éppen egy bokor mögül végignézhetted a szerelmesek rendhagyó szakítását. Gilda csak őrjöng, hiszen nem érti mi ütött Tomenbe, hogy csak úgy ok nélkül egyik napról a másikra dobja. Végül lekever egy óriási pofont Tomennek, majd feldúltan elrohan.  
Mit jó barát odamész megvigasztalni Tom-ot, vagy éppen kifaggatni, hogy mégis mi volt ez az egész. Hiszen ő ezeket nem így szokta intézni. Tomen viszont csak búskomoran arról kezd beszélni, hogy neki elege van ebből az egészből. Már nem akar többé így játszadozni a nőkkel. Igazi szerelemre vágyik. Ám ezt nem találja és fél. Fél hogy így mi fogja várni az útja végén. Így nem vállalhatja fel azt a szerepet, amit a család neki szán. Gyengének érzi magát, és érzi ahogy félelem mardossa a szívét. Úgy érzi, hogy darabokra van zuhanva.  
Ez nagyon nem Tomen. Legalábbis ezt az oldalát eddig nem ismerted. Megpróbálod összekaparni, majd visszavinni az anyjának, hogy te készülődhess a randidra. Gyorsan össze is kapod magad, és már rohansz is a korábban megbeszélt találkozási pontra. Ahol aztán a barna szépséggel, Mirával találkozol és randira mégy, amire már fejben három napja készültél.
Jól is érzitek magatokat különösen Mira, de neked néha bevillan Rose. Rose a szőkehajú, kékszemű szépség, akivel annak ellenére szerettetek egymásba, hogy a lány a Mustang birtokon volt szolgáló. Titokban találkoztatok, tartva szerelmetek lelepleződésének következményeitől. Egy nap aztán Rose előállt egy tervel. Az éjszaka leple alatt szökjetek és egy Thilea nevű kis faluba kezdjetek új életet csak te és ő, hátrahagyva a két acsarkodó családot. Rose el is szökött a Mustang családtól, de te azon az éjjelen nem követted őt Thileába. Megbeszéltétek, hogy ott fogtok egymásra várni, de ennek már immáron öt éve. Fogalmad sem volt, hogy mi lehet a lánnyal, de sohasem tudtad őt kiverni a fejedből. Talán ezért is hordod még a mai napig hajadban azt a kis fonott tincset, amit egy szórakozott pillanatában ő csinált neked. Azóta próbálod betölteni azt az űrt betölteni a szívedben, de senki sem érhet fel ahhoz a csodálatos lányhoz.

Mesélő távozása miatt lezárom a küldetést.

Alice:
4900 VE, 10.000 gyémánt a jutalmad.

Aria:
6.860 VE-t és 14.000 gyémántot kapsz.