HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Börtön a semmiben

Go down 
SzerzőÜzenet
Zirconis
Mesélő helyettes
Mesélő helyettes
avatar

Hozzászólások száma : 27
Aye! Pont : 20
Join date : 2017. Sep. 13.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Börtön a semmiben   Szomb. Dec. 01, 2018 5:15 pm

Börtön a semmiben

Helyszín: Daremoga

Résztvevők: Serami Raynott, Max DeLuise

Küldetés szintje: Milyen hülyeség már ez, hogy szint? Mintha az emberek tudnák előre, hogy milyen nehéz egy adott feladat... emberek és a korlátolt agyuk... de sebaj, mondok valamit, legyek X, ahol X egy betű, mely eleme az {A, B, D, C, S, SS} halmaznak, ahol SS egy karakternek számít. Amúgy kicsit konkrétabban fogalmazva nagyából legyen egy S a küldetés szinte, Serami meg csak egy megtűrt itt jelenleg... bocsi kislány, ez van.

Na de csapjunk is a lovak közé! Egy igen komoly és fontos megbízás fut be a Quatro kutyikhoz, mely szerint négy, igen komoly problémát jelentő fegyenc megszökött egy börtönből. Nos, igen, csak ennyi. Se egy név vagy leírás arról, hogy kik ők, se bármi infó, hogy honnan is szöktek meg, vagy mit csináltak, amiért oda kerültek volna, ahova. Különös mi? Ha nem az, nekem úgy is jó, mivel ez már a ti bajotok lesz he-he-he... No de, azért ennyire nem reménytelen a helyzet, ugyanis több infót kaphattok, ha ellátogattok egy bizonyos szigetre, mely Fiore északi részén fekszik, közel fél napi hajóútra a tengeren, a neve pedig Daremoga. De persze ne szaladjunk ennyire előre! Első körben elég, ha ennyit tudtok, hisz még egy fontos pont hátra van: hogy is kerül Serami egy ilyen fontos küldetésre? Na ezt már én sem tudhatom, jobban mondva tudhatnám, csak miért én gondoskodjak mindenről, nemde?
Tehát első körben azt szeretném, hogy vezessétek le, hogy hogyan is megy Max és Serami erre a megbízásra. Miért együtt? Na erről szeretnék én egy szép kis sztorit hallani, illetve addig tartson a levezetés, hogy közösen elmentek egészen Yarstead kikötőjébe, mely Fiore egyik, ha nem a legészakibb kikötőjeként van számon tartva. Egy kép róla:
Spoiler:
 
Körötök pedig azzal záruljon, hogy megérkeztek ebbe a városkába.

Ha kérdés van, akkor a korábban megadott helyen lehet keresni, addig meg egy kis zene kedvcsinálónak, aminek semmi köze a küldetéshez, se a jelenlegi kör történéseihez, de talán borzolják kicsit az idegeket, míg el nem érünk a későbbi pontokig. Szóval, jöjjön egy ki: HYPE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Serami Raynott
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 68
Aye! Pont : 391
Join date : 2015. Oct. 12.
Age : 23
Tartózkodási hely : Rajzpadnál

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 5
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Börtön a semmiben   Kedd Dec. 11, 2018 5:46 pm

Lendületes léptekkel sétáltam végig a folyosón, és még büszke is voltam rá, mennyire sikerült azt a látszatot keltenem, hogy tudom, merre megyek. Először jobbra fordultam, aztán balra, majd azzal a lendülettel bele is sétáltam a falba a következő fordulónál. Hátra tántorodtam a találkozásra, majd elgondolkodva vakartam meg a tarkómat egy pillanatra. Tanácstalanul forgattam körbe a fejem, és ismét csak meg kellett állapítanom, hogy akárhány éve vagyok ennek a céhnek a tagja, minden ugyanolyan útvesztő marad.  
Annak ellenére, hogy mennyi év telt már el, továbbra is záró tájékozódási képességgel rendelkeztem. Igaz, nem csak a céhen belül, hanem egyébként is, de kezdett kicsit bosszantani, hogy még Goldmine irodáját se voltam képes egy lendületből megtalálni. Richard azt mondta, csak egyet kell kanyarodni az emeleten és akkor se tudnám eltéveszteni, ha akarom. Én viszont nem akartam, mégis sikerült. Biztos voltam benne, hogy egy szinten ez is már tehetségnek számított.
A kezdeti nehézségek után legalább odáig eljutottam, hogy a kijáratot mindig és bárhonnan megtaláltam; bár az már más kérdés volt, hogy mindezt úgy tettem, hogy egyszerűen kimásztam az első utamba kerülő ablakon és a szélmágiámra hagyatkozva leugrottam az udvarra. Onnan valahogy mindig minden sokkal könnyebben ment, és a falat követve előbb vagy utóbb eljutottam a kapuig. Egy iroda keresésénél azonban ilyen csaláshoz már nem tudtam folyamodni.
Tény és való, hogy az elmúlt két évben kissé ritkásan fordultam meg a céhben egyéb ügyek miatt, de nem kellett volna, hogy ennyire kihagyjon az emlékezetem…
Sóhajtottam egy kisebbet, majd csak találomra megindultam arra, amerről korábban jöttem. Nem is volt igazából más irány, amerre mehettem volna, majd az első utamba kerülő ajtót lendületből kinyitottam. El kellett ismernem, legalább annyira meglepődtem Goldmine látványán az asztal mögött, mint ő a hirtelen érkezésemen.
- Serami… megmagyaráznád nekem a kopogás fogalmát? – vont kérdőre nyugodt hangon, viszont úgy éreztem, volt benne némi rosszallás is.
- Természetesen. A kopogás az, amikor valaki olyan csattanással rúgja be az ajtót hogy-…
- Nem, nem az! – szakított félbe határozottan és kimérten. - Azt csak az a féleszű Axton mondta neked. A kopogás azt jelenti, hogy felemeled a kezed, és párszor finoman meglendíted az ajtó felé, hogy jelezd, be szeretnél jönni  – magyarázta valójában összesen már legalább negyedszerre, miközben kezével bemutatta nekem a mozdulatot.
Pislogtam rá egy párat, majd az ajtó felé fordultam. Felemeltem a kezem, összezártam az ujjaimat és feljebb emeltem a mutatóujjam a többinél, majd egy lendületeset rávágtam vele az ajtóra. A fa hatalmasat reccsent a mozdulatra, és még meg is repedt. Biztos voltam benne, hogy, ha nem álltam volna annyira szánalmasan fizikai erőben a többiekhez képest, lyukat ütöttem volna a bejáratra.
Kérdőn fordultam Goldmine felé, aki csak félig tátott szájjal bámult rám egy pillanatra, aztán sóhajtott egy hatalmasat és megtámasztotta a fejét. Akármi is volt ezzel a korábbival a célja, szemmel láthatóan tudomásul vette, hogy nem fog működni.
- Hagyjuk is – zárta le a témát észlelve a helyzet reménytelenségét, majd felém fordult. – Serami, amennyiben nincs semmi halaszthatatlan doldog, lenne számodra egy feladatom.
- Nincs semmi halaszthatatlan dolgom – ráztam meg a fejem. – Csak azért késtem, mert nem találtam meg az irodáját.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kérdésre nyitotta volna a száját, de akármit is tervezett volna, villámgyorsan lemondott róla, mintha előre tudná a választ. Helyette csak megköszörülte kicsit a torkát, és hátradőlt a székében, könyökeit az asztalon nyugtatva.
- Probulus neve mond neked valamit?
A kérdés olyannyira a semmiből jött, hogy egy pillanatig csak pislogtam rá. Nem azért, mert nem tudtam, kiről van szó, inkább csak teljesen váratlanul ért ennek a nevének elhangzása.
- Természetesen emlékszem rá…  - feleltem az átlagostól stílusomtól komolyabban. – Többször is segített nekem, amikor eltévedtem a céhben. A névmemóriám pocsék, de rá emlékszem. Kedves… személy volt – akadtam el egy pillanatra, ahogy nem jött a számra egy jó kifejezés, amivel illethettem volna.
Ugyan az eltévedés mellett a másik ismérvem a hiányos névmemóriám volt, de mindig emlékeztem azokra, akik kedvesek vagy segítőkészek voltak velem. Akkor pedig pláne, ha céhtagokról volt szó, és Probulus egy felettébb barátságos párduc-ember volt. Amikor még él…
- Ezt örömmel hallom. – biccentett. - A te feladatod az lenne, hogy elkísérd Max DeLusise-t a következő küldetésre.
- Max? Az a Max? – kérdeztem vissza egyszerre lelkesen, döbbenten és zavarodottan. – A sárkányevő sárkányölő?
Nem mondhatnám, hogy különösebben ismertem őt, viszont annak idején Reigen említette, mint olyan céhtagot, aki figyelmet érdemelne.
- Axton, mit tettél te ezzel a lánnyal… - suttogta csak úgy maga elé, én viszont, ha kissé nehézkesen is, de ki tudtam venni a szavait. - Probulus mindig is Max társa volt -  váltott ismét normális hangszínre, tudomást se véve a korábbi kérdésemről. – Annyit még biztosan te is tudsz, hogy ők ketten gyakorlatilag mindenhová együtt mentek. Probulus tragikus halála óta azonban senkivel sem hajlandó együtt működni vagy akár megbízásra menni…
- Én miben lennék más, mint a többiek? Ez nem azt jelenti, hogy velem se akarna menni semerre?
- Várd meg, amíg befejezem – jegyezte meg, mire egy bólintás mellett elhallgattam. – Tudomásomra jutott egy munka, ami neki való lenne. Téged bízlak meg azzal, hogy a társa legyél ezen a küldetésen. Neki is jót fog tenni, neked pedig lehetőséged nyílik egy profit látni munka közben. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőtöknek megérné. Azonban  – hangsúlyozta ki a szó megnyomásával. – ő minderről semmit nem fog tudni. A fedősztori az lesz, hogy ez a te osztályugró vizsgád lesz, én pedig őt bízom meg azzal, hogy felügyeljen téged és alkalomadtán kisegítsen. Szeretném, ha nem tudná meg az igazi indítékot. Egyelőre legalábbis semmiképpen. Rendben?
- Értettem – bólintottam határozottan, ő viszont érhető okokból felettébb kételkedőnek tűnt.
- Szóval, miről fogy szólni Max feladata?
- Ez az én osztályugró vizsgám lesz és neki kell felügyelnie rám, és kisegíteni, ha arra kerülne a sor – feleltem lazán, mire egy pillanatnyi döbbent csend volt a válasz. – Talán tévedek?
- Ó, nem, csak-… hagyjuk is. Örülök, hogy megértetted. Remélem tartani is tudod magadat hozzá.
- Bízza csak ide! – vigyorodtam el lelkesen, majd az ajtó felé fordultam a közeledő léptek hangjára.
- Ez valószínűleg ő lesz  – mondta Goldmine, engem pedig lenyűgözött, hogy ezek szerint nagy valószínűséggel úgy hívta őt ide, hogy beleszámolta az én lehetséges késésemet.  
Alig, hogy Goldmine ezt kimondta, már kopogtak is, s válaszra sem várva már tárult az ajtó. Kíváncsi voltam, hogy ez már vajon megfelel-e annak, amit a céhmester tőlem várt volna el korábban.
Max belépett, és először rám nézett, majd Goldmine-ra vándorolt a tekintete. Még én magam is éreztem, hogy szinte felcsillantak a szemeim jöttére. Az évek alatt már többször is lógtam együtt Reigennel és Alice-szel is, de vele még nem volt lehetőségem rendesen beszélgetni.
- Miért hívatott?  – szegte a kérdést rögvest Goldmine-nak, érezhetően kissé kelletlenül.
- Lenne számodra egy fontos feladatom, Max – felelte nyugodtan a férfi, hozzá hasonlóan a dolgok közepébe vágva. - Azt hiszem, Seramival még nem nagyon ismeritek egymást, ha jól sejtem? Bár hallani biztos hallottál róla, több okból is...
Nem voltam benne biztos, hogy ezt jó, rossz vagy vegyes jelentéssel mondta. De az tény volt, hogy szépen hírem ment a céhen belül az első találkozásom után Reigennel. Bár nekem még mindig nem sikerült megértenem, mi is volt olyan nagy dolog benne.
- Jah, néhányszor éreztem már a szagát az étkezőben  – rántotta meg a vállát. - Mi köze neki a "feladatomhoz"?
- A szagom? És milyen szagom van? Büdös vagyok vagy jó illatú?  – kérdeztem bele azonnal gyermeki lelkesedéssel, de sajnos mindkét fél részéről ignorálva lettem.
- Elég sok köze van hozzá  - ugrott át a kérdéseim felett Goldmine. - A feladatod az lenne, hogy kísérd el őt az osztályugró vizsgájára. Felügyelni kéne rá és kisegíteni, ha éppen úgy adja a helyzet.
- Nem – jelentette ki abszolút határozottan és rezzenéstelen arccal. - Kizárt. Menjen vele Reigen, vagy Zack. Nem dolgozok csapatban, és oktató sem vagyok, hogy kisgyerekeket vizsgáztassak!
- Reigen és Zack nem elérhetőek – érkezett a türelmes felelet. – Rajtuk kívül pedig te vagy az egyetlen, aki alkalmas lenne erre. Seraminak kifejezetten jót tenne, ha egy profi lenne mellette a küldetés során.
- Egyébként meg ne aggódj, rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek, és hülyébb is  – vigyorodtam el gondtalanul.
Fél szemmel láttam, hogy Goldmine erre elfordította a fejét egy pillanatra, mintha csak azt gondolta volna, mindezzel rontok a helyzeten, aztán visszafordult Max-hez.
- Tudom, hogy nem dolgozol csapatban és nem is azt kérem tőled, hogy közös küldetésre menj vele. Csak azt, hogy kísérd el, mint a Quatro Cerberus egyik legerősebb mágusa, hogy a legjobbtól tanulhasson – hazudta szinte már meglepő hitelességgel.
- Reigen többször is beszélt már rólad nekem, és Alice is!  
Minderre csak egyfajta morgolódás volt a felelet. nem úgy tűnt, mintha ennek sikerült volna meggyőznie őt.
- Tudja mit? Inkább úgy teszek, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna és lelépek.  
Azzal már hátat is fordított, és az ajtó felé vette az irányt.
- Max-…  - szólt volna utána Goldmine, de félbeszakítottam.
- Mivel van a baj?  – érdeklődtem ártatlan kíváncsisággal és egyszerűséggel. - A Mesterem mindig azt mondta, ha Goldmine személyesen kér fel valakit valamire, az egy hatalmas megtiszteltetés. Csak egy hülye utasítja vissza vagy egy gyáva alak. Nekem te egyiknek se tűnsz, és nem olyannak írtak le a többiek se.
Egy szinten még talán engem is meglepett, hogy mennyire jól együtt tudtam játszani Goldmine korábbi kérésével. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy amit mondtam, azt őszintén így is gondoltam.
A férfi megtorpant az ajtó előtt. és hosszú másodperceken át nem is mozdult. Egyértelmű volt, hogy azzal szenved, mégis milyen döntést hozzon és mennyire akarja ezt ő bevállalni. Végül nem tudom, mi győzhette meg pontosan, de elengedett egy megfáradt sóhajt, és leplezetlenül kelletlen arckifejezéssel fordult vissza hozzánk. Pontosabban a céhmester felé, mert engem gyakorlatilag ignorált.
- Mondja, hogy nem a királyság másik felébe szól a vizsgamunka! – szegte neki.
Válaszára végigfutott egy széles vigyor az arcomon, és azonnal lelkesen Goldmine irányába fordítottam a fejem. Ugyan korábban adott alapvető instukciókat, de az nem került szóba, hogy Max küldetése mi is lesz pontosan.
Válasza hallatán a mester csak eleresztett egy halvány mosolyt.
- Többet fogtok megtudni a részletekről, ha ellátogattok Daremoga szigetére. Fiore északi részén fekszik, közel fél napi hajóútra a tengeren.
- Fél nap még nem is vészes. Egész közel van! Még sosem jártam arrafelé – csaptam össze a kezeim.
- Magáról a feladatról pedig… eléggé hiányosak az információink, bár nem tűnik túl problémásnak. Négy fegyenc szökött meg egy börtönből, akiket le kéne kapcsolni. Nagyjából ennyit tudok. Nos? – pillantott kérőn Max-re.
Az, hogy úgy adta elő, mintha nem lenne túl problémás meggyőzött róla, hogy ez bizony egy nagy falat lesz. Viszont ez azt is jelentette, hogy hatalmas kalandban lesz részem, én pedig nem is lehettem volna ennél izgatottabb. Meg kellett emberelnem magam, nehogy megtorpedózzam a szépen felépített átverést valami idiótán túl lelkes kérdéssel.
- Szóval a világ másik felére kell menni... – sóhajtotta, s nagyon úgy tűnt, nem egyezik a véleményünk. - Jól van! Gyerünk, indulás! – intett nekem, ahogy már nyitotta is az ajtót.
- Király! Ez a beszéd!  –bokszoltam a levegőbe vidáman, és gyakorlatilag pár lépéssel kifutottam az ajtón még Max előtt, mit sem törődve azzal, ha esetlen nem nekem lett kitárva az irodaajtó. – Sikerrel jövünk vissza! – szóltam még vissza a céhmesternek.
- Azt merem remélni. Jó utat és vaduljatok!
- Muszáj volt pont rám sózni ezt a tejbetököt? – vetette oda Max, majd válaszra se várva becsukta az ajtót.
Mindeközben én már dúdolva elindultam a folyosan, csak épp úgy tűnt, nyílegyenesen a másik irányba, mint amerre egyébként mennem kellett volna. Legalábbis Max reakciója teljes mértékben erről árulkodott.
- Hé, Tejbetök! – ragadta meg a fejem búbját, majd azzal a lendülettel az ellenkező irányba fordított, én pedig követtem a mozdulatot. - A másik irányba megyünk!
- Ó  - pislogtam egy pillanatig meglepetten. - Én azt hittem, az a legegyszerűbb, ha csak kimászok az ablakon, hogy megtaláljam a kaput. De ha te tudod, merre kell menni, az mindjárt jobb  - vigyorogtam, mit sem törődve újonnan alkotott becenevemmel.
Idiótaságom láttán a férfi csak a szemét forgatta.
- Mondd csak! Ennyi ésszel melyik osztályba lépsz fel, ha sikeresnek könyvelem el a vizsgádat?
- B! – feleltem büszkén még ki is húzva magam, ahogy elindultam immáron a helyes irányba. - De csak mágiát tekintve, intelligenciát illetően nem léptem szintet úgy tíz éves korom óta. A Mesterem legalábbis mindig azt mondta. Viszont biztos lehetsz benne, hogy a legjobbat fogom nyújtani, hogy te is elismerj! – magyaráztam lankadatlan mosollyal és őszinte lelkesedéssel, mit sem törődve vele, hogy szokásomhoz híven saját magamat alázom a beszédemben.
Mindössze néhány lépés után már menetiránynak háttal is fordultam, s Max előtt hátrálva néztem fel rá. Rossz és veszélyes szokásom volt ez, de még az évek alatt se sikerült megszabadulnom tőle. Annak ellenére sem, hogy hányszor ráfáztam már vele.
- Hát ez baromijó... - jegyezte meg szinte csöpögő szarkazmussal.
Fel tudtam ismerni, amikor valaki szarkasztikusan mond valamit, csak nem szokott meghatni vagy különösebben érdekelni.  
- És van már terved, hogy mikét jutunk el Daremoga szigetre?
- A hajón kívül más nincs. Majd megnézzük, hogy a leggyorsabb és melyik kikötő kell nekünk. Egyébként Sárkányölő vagy igaz? Repülni nem tudsz? Az lenne a legmenőbb! – feleltem, bár elsiklottam a kérdés igazi jelentése és értelme felett.
- Az enyhén szólva is csalás lenne, ha már az odaútba így belesegítenék, holott ez a te vizsgád  - felelte, mire egy pillanatig elhallgattam.
Alig léptünk ki az irodából, nekem máris sikerült elfelejtetenem, hogy igazából ő nem tudja, mire is megy ki ez az egész. Még jó, hogy semmi konkrétat nem mondtam. Korábbi reakciójából biztosra vettem, hogy ha most mondanám el neki az igazat, akkor azzal a lendülettel fordulna vissza. Viszont ha sikerül addig befognom, amíg meg nem érkezünk a célhoz, onnan már nem lesz más választása, mint végigvinni az egészet. Egy Quatro Cerberus tag nem fog félbehagyni egy munkát, főleg nem egy komolyat.
- Hmm... az igaz  - gondolkodtam el egy pillanatnyi komolysággal, igyekezve mérlegelni, mi lenne a jó megoldás erre. - Ebbe nem gondoltam bele. Akkor vonattal a legközelebbi kikötőig, és onnan hajóval – majd ezt letudva ismét felöltöttem széles vigyoromat, és inkább átváltottam faggatózásba, ha már amúgy is annyi minden volt, ami érdekelt vele kapcsolatba. - Mondd, igaz az, hogy sárkányokat eszel ebédre? Mondjuk biztos az, a Mesterem azt mondta a sárkányölőknek szokásuk, ő pedig sosem téved!
Kérdésem hallatán felvonta az egyik szemöldökét, és úgy nézett le rám. Csak ekkor, jókora fáziskéséssel tűnt fel, hogy egyébként mennyivel magasabb nálam.
- Még szép! Máskülönben milyen sárkányölő lennék?
- Tudtam! Axton sose téved! – lelkesedtem olyan örömmel, mintha legalábbis az év hírét hallottam volna. - Elképesztő! És mennyit ettél már? Meg hogyan? Sütve, főzve, párolva? Én még sose ettem sárkányt, milyen íze van?
- Nyárson, hagymával egészen fenséges. Ha csak félig sütöd át, akkor a hús belsejében a vér kocsonyaszerű édes szósz lesz – érkezett a válasz, amitől nekem szinte összefutott a nyál a számban.
- Hű... Ettől most meg is éheztem. Mindenképpen ennem kell egy sárkánysültet, mielőtt meghalok! - jegyeztem meg, magamban pedig hozzá is adtam a nyárson sült sárkányhús evését a bakancslistámhoz. - Tényleg, arra nem válaszoltál, milyen szagom van? Mindig is tudni akartam, én magam nem érzem. Legalábbis általában. Ha igen, akkor mondjuk már baj van.  
- Pontosan olyan, mint egy esőben kint felejtett kölyökmacskának. És vigyázz, ajtó! - biccentett előre.
- Hol? – kérdeztem vissza, ahogy továbbra is háttal sétálás közben menetirányba fordítottam a fejem.
A fordulásba vetett lendülettel pedig meg is fejeltem az ajtót, gyakorlatilag felkenődve rá. Nem lepett meg a dolog, bár azért el kellett ismernem, megéreztem a fa nem épp kellemes ölelését.
- Áh, szóval itt... –nyögtem kissé fájdalmasan, ahogy leváltam az ajtóról, és kicsit megdörzsöltem az arcomat. - Na mindegy, azért köszi, hogy szóltál – hálálkodtam, mit sem törődve a ténnyel, hogy ezt az ajtót más másodpercekkel korábban látnia kellett, mégis az utolsó pillanatban figyelmeztetett. - Egyébként meg, az ázott állatok nem büdösek? Bár legalább aranyosak. Akkor ez bók – folytattam a hülyeségáradatot, ahogy kitártam a bejáratot.
Alig, hogy kiléptünk az ajtón, Max elfüttyentette magát, mire egy gyönyörű éjfekete ló sétált prüszkölve hozzánk sétált. Láttam már lovakat korábban, de nem rémlett, hogy bármelyik is annyira gyönyörű lett volna, mint ez az állat. Már elő ránézésre meg tudtam mondani, hogy ő bizony egy különleges egyed lehetett.
Egy pár pillanatra le is fagytam a lélegzetelállító látványra, majd csillogó szemekkel és gyermeki lelkesedéssel max-hez fordultam.
- Hűha...! De gyönyörű! Te vagy a gazdája? Biztos, mert idejött, mikor szólítottad – válaszoltam meg magamnak a saját kérdésem. - Erről én lemaradtam, bár nem meglepő. Sose láttam még ilyen szép lovat! Meg egyáltalán állatot. Mi ő? Mi a neve? Megfoghatom?
- A neve Szikra, és vigyázz vele mert a kelleténél szemtelenebb szokott lenni - figyelmeztetett, mire az emlegetett rosszallóan felnyihogott és válaszul hozzám dörgölte a fejét. - ...De főleg velem szemben az...
A dörgölőzés erejétől egy pillanatra megtántorodtam, de aztán elnevettem magam és megsimogattam a pofáját. Szőre selymes és meleg volt, ami még többet adott amúgy is egyedi megjelenéséhez.
- Szia! Te aztán egy igazi különlegesség vagy - üdvözöltem mosolyogva, miközben megvakartam a homlokát.- Nem is vagy te szemtelen, igaz? Gyönyörű vagy és okos! A Szikra pedig egy igazán menő név! - majd visszafordultam céhtrásam felé. - Ezek szerint nem szereted a tömegközlekedést?
Számomra legalábbis ezzel a következtetéssel járt, hogy ahelyett, hogy jegyet vett volna, inkább idehívta a lovát. Manapság nem nagyon volt már, aki állatok hátán közlekedett, ha csak nem volt rá egy speciális indoka. Én személy szerint imádtam utazni bármilyen formában, így ezzel sose volt bajom, de ismertem olyan embereket, akik nem szerettek bizonyos közlekedési eszközöket.
- Az utóbbi időben nem – válaszolt meglehetősen tömören. - Szikra amúgy is gyorsabb bármi földi vacaknál.
A dicséretre a ló délcegen kihúzta magát, egyetértését adva az elhangzottakra.
- Tényleg egy igazi különlegesség – vigyorogtam Szikrára teljes rajongással és elképedéssel. - Mennyire gyors? Imádom a sebességet! A motorokat főleg. Nem lehetne hogy-... áh - kaptam észbe még mielőtt befejeztem volna a mondatot, és végiggondoltam, mi is tervezte volna elhagyni a számat, és miért nem lett volna jó. - Az is csalás lenne, ha vele mennénk egy darabon?
- Igen az lenne... De gyorsabban végezhetsz a megbízásoddal, és én is hamarább szabadulok, ha Szikrával megyünk – felelte, valamiért viszont volt egy olyan érzésem, hogy bár igazat mondott, több volt itt a háttérben.
- Hm... igazából ha te, mint a felügyelőm azt mondod, rendben van, akkor biztos nincs vele baj. De nem csak azért akarsz Szikrával menni, mert nem akarod a tömegközlekedést? – tettem fel a kérdést egyszerűen. - Mondjuk nem, mintha a lényegen változtatna. Én pedig csak örülök, ha kipróbálatlanom, milyen is az a sebesség!
- Csak felesleges konfliktus forrás. És te is bőven elég vagy nekem, Tejbetök.
- Annyi bajjal járok, mint öt másik ember, úgyhogy ebben biztos vagyok! – adtam tudtára egy büszke vigyorral.  - Egyébként sose lovagoltam még... - fűztem hozzá ahogy elkezdtem feltérképezni a látottakat, hogy mégis hogyan kezdjek neki a felszállásnak.
Sok lovat láttam már miközben Axtonnak úton voltunk, de egyik hátára se kellett még felülnöm. Mesterem szentül állította, hogy azzal a lendülettel le is dobna magától bármelyik, mert olyan nehéz vagyok, hogy keresztbe törne a hátuk, ha engem kéne cipelniük hosszabb távon.
- Hát ez... – csóválta meg a fejét Max, majd a ló oldala mellé állt, és egy könnyed mozdulattal felhúzta magát a hátára, és egyik lábát átvetette rajta. - Egyáltalán hogyan jutottal el te egy B osztály vizsgáig?
- A lovaglás nem szerepelt az elvárások között – vontam meg a vállam. - Meg intelligenciateszthez se volt kötve. Az én szerencsémre. Akkor bajba lennék –mondtam, miközben Szikra hátára tettem a kezem.
Egy pár másodpercig tanakodtam, mégis hogyan kéne pontosan nekikezdenem annak ellenére, hogy az előbb a férfi már prezentálta a szükséges mozdulatsort. A baj csak az volt, hogy mindez nem könnyítette meg eléggé a dolgom. A legegyszerűbb az lett volna, ha egyszerűen felkap és felvág Szikra hátára, de az persze ismét csak csalás lett volna. Meg egyébként se tűnt valószínűnek, hogy belemenne ilyen extra szolgáltatásokba.
Végül lendületet vettem és egy kisebb nyögéssel felhúztam magam, de a kezem kicsúszott alólam a saját súlyom alatt, aminek az lett az eredménye, hogy keresztbe feküdtem a ló hátán. A fejem egyik, a lábaim pedig a másik oldalt lógtak le, szánalmas képet festve rólam. Végül nagy nehezen sikerült összekaparnom magam, és menetirány fordulva rendesen is felültem Szikra hátára. A nagy szenvedés során még a ruhám alatt tartott, Axtontól kapott aranykulcs is kicsusszant.
- Meg is vagyok. Jó magas - pillantottam körbe mikor már végre biztosan ültem.
- Aztán ha leesel futni fogsz végig... – figyelmeztetett, mire felé kaptam a tekintetem.
Egy pillanat erejéig csak néztem rá, majd visszadobtam a kulcsot a pólóm alá, előrébb csúsztam Szikrán, és egyszerűen hátulról átkaroltam Max-et, kézfejeimen kristályt képezve pedig rögzítettem is magam egymáshoz a kezeimet.
- Akkor jobb, ha még véletlen se engedlek el - mosolyodtam el ismét.
- Mia?! Oh, hogy az a.... - Rendben, akkor indulunk! - hagyta inkább rám az egészet, miközben Szikra az utasításnak eleget téve meg előre lépett.
Mindössze egy szempillantás alatt egy lakrimamobil sebességére gyorsult, s teljes magabiztossággal cikázott a forgalom közepén. Számomra már ez a sebesség is figyelemre méltó volt, olyannyira, hogy egy pillanatig fel se tűnt, hogy a várost félbe szelő szakadék felé vette az irányt annak ellenére, hogy a híd pár sarokkal távolabb volt.
- Hű, na ezt már nevezem! - nevettem fel a sebességre és könnyedségre. - Tényleg elképesztő vagy, Szikra! Egyébként, merre is megyünk pontosan? Nem a híd felé?
- Nem. Szikra nem szokta a hidakat használni, idegessé teszik.
- Ó, értem - biccentettem, majd úgy egy öt másodpercre el is hallgattam a következő kérdésem előtt. - Tényleg, Szikrának mi a története? Honnan szedted össze? Vagy találtatok egymásra, attól függ, melyik?
- Egy barátomtól kaptam ajándékba – válaszolta röviden, miközben elértünk a szakadék széléhez.
Szikra úgy ugrott át felette, mintha csak repülne, én pedig ámulattal figyeltem, ahogy könnyedén landol a túloldalon.
- Akkor az a barátod igazán tudhatta, mire van szükséged. Igazából, ha most nem kristályosítottam volna a kezeimet, már rég leestem volna. Legalább ez jó ötlet volt. Max, te mióta vagy a Quatro Cerberus tagja? – faggatóztam össze-vissza ugrálva a fejemben keringő témák között. - Azon kívül hogy egy menő sárkányevő sárkányölő vagy, nem is tudok rólad semmit. Reigen és Alice nem nagyon mondtak konkrét dolgokat.
- Már elég régóta. Igazából fogalmam sincs.. Talán 8-10 éve? Passz.... te viszont csak beszéd közben tudsz levegőt venni? Vagy miért nem tudsz egy kicsit csendben maradni?
Kérdésére egy röpke pillanat erejéig átfutott az arcomon egy komoly arckifejezés anélkül, hogy ezt különösebben észleltem volna. A csendben maradásról eszembe jutott a pillanat, amikor anyám meggyilkolása után apám utánam kutatott a házban, én pedig csendbe burkolózva rejtőztem előle az egyik szekrény mélyén. Aztán gyorsan visszarángattam magam a jelenbe, és úgy mosolyodtam el, mintha semmi nem is történt volna.
- Nem szeretek csendben lenni. Unalmas– feleltem könnyedén. - ....és rossz emlékeket idéz is fel – fűztem hozzá halkan, úgymond csak magamnak, mielőtt ismét normális hangszínre váltottam. - Viszont akkor már egy igazi veterán vagy! Nem csoda, hogy ilyen erős lettél. Én még csak alig több mint két éve vagyok itt. De annak négy éve már, hogy a mesterem utoljára láttam. Ő is egy tag, de mióta engem összeszedett több mint tíz éve, alig fordult meg a céhben. Esélyes, hogy te se találkoztál vele. Egyébként meg, remélem, látlak majd téged akcióban! – néztem fel rá kíváncsisággal teli tekintettel.
- Ha bármi akciót is látsz tőlem az azt jelenti, hogy megbuktál - érkezett kioktató hangon a tényközlés, én pedig rájöttem hogy már megint elfeledkeztem arról, hogy nem ugyanaz az információ van meg a fejünkben.
Nyitottam is a számat, hogy mondjam valamit, de még időben észlelve a helyzetet egy fáziskésés után megváltoztattam az eredetileg tervezett mondandómat.
- Á, persze... igaz is. Na és, milyen küldetésekre szoktál menni? Ennyi évvel mögötted biztos jó sok kalandod volt már! Mesélj! – tereltem.
Felelet azonban nem érkezett, kérdésemre komor hallgatásba fordult. Ugyan nem ez volt a célom a kérdéssel, de nagyon úgy tűnt, sikerült egy érzékeny és nem épp kellemes emlékbe tipornom – vagy inkább több mint egy nem kellemesbe. Reakciója pedig megkérdőjelezhetetlenül meggyőzött arról, hogy Goldmine teljesen igazat mondott; Max nem tudott még túllépni Probulus elvesztésén. Amiért mondjuk nem is hibáztattam, és nem is tudtam róla eleget ahhoz, hogy bármilyen komplikáltabb véleményt nyilvánítsak. Abban viszont biztos voltam, hogy minden tőlem telietetőt meg fogok tenni azért, hogy ebből az állapotból így vagy úgy, de kirázzam.
Mikor már a város peremén jártunk, megpaskolta Szikra nyakát, aki erre olyan vágtába kezdett, hogy a saját hangomat se hallottam volna. A hajamba belekapott a szél és süvített a fejem mellett, és egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy Szikra valóban gyorsabb bármilyen közlekedési eszköznél, és ez nem csak holmi nagyzolás volt. Sose volt még részem ilyen sebességben, de nagyszerű érzés volt.
Nem szerettem volna sokáig csendben maradni, de a menetszélnek hála esélyem se lett volna arra, hogy rendesen beszéljek, így gyakorlatilag erőltetve voltam a csendben maradásra. A percek csak múltak egészen addig, míg már órákba torkolltak, én pedig ez idő alatt mindenféle hülyeségen gondolkodtam. Bár leginkább azon, vajon mit tudnék majd tenni azért, hogy Max egy kicsit jobban összekapja magát. Nem voltunk barátok és semmit nem tudtam róla ami igazán fontos lett volna, de céhtársak voltunk, és nem szerettem, ha körülöttem bárki rosszkedvű volt. Még akkor se, ha az én saját örökös pozitív hozzáállásom nem egyszer tömény rosszkedvet, félelmet és elkeseredettséget takart.
Végül mintha Szikra fokozatosan lassulni kezdett volna. Arra gondoltam, esetleg elfáradhatott, de eléggé meglepett, amikor Max tűzmágiával borította be a kezét és előre nyújtotta, Szikra pedig menet közben nekiállt elfogyasztani a lángokat.
- Hűha, tüzet eszik? Egy sárkányevő sárkányölő és egy tűzevő ló... az aztán a kombináció! – lelkesedtem túlkiabálva a szelet, és szigorúan mellőzve a korábban felhozott témát. - Csak tűzre van szüksége?
- Mivel kimondottan válogatós ezért még a tűzből se mindet eszi megg – felelte egyszerűen, miközben a ló ismét kezdett a korábbi sebességre gyorsulni, elvágva a beszélgetésre szolgáló további lehetőségeket.
Végül más dolgom és elfoglaltságom híján csak félig Max hátának feküdve szemléltem a tájat, ami gyakorlatilag elsuhant mellettünk. Ha nem bírtam volna ennyire jól a sebességet, biztos, hogy ettől már rég rosszul lettem volna. Viszont elmondhattam magamról, hogy én bizony egy mágikus tüzet evő, szélsebes lovon utaztam, és biztos voltam benne, hogy ha valami, ez aztán a többségnek nem adatott meg. Elmosolyodtam a gondolatra és arra, hogy egyre inkább úgy éreztem, ez bizony egy kivételes kaland lesz és sokat fogok tanulni belőle. Remélhetőleg maga Max is.
Végül aztán még pár étkezést követően látókörbe került a kikötő, Szikra pedig fokozatosan lassulni kezdett, ismét lehetővé téve a dumagép üzemmódom beindítását.
- Ez aztán tényleg sebesség! Nagyon szerencsés vagy Szikrával! – jegyeztem meg elismerően. - Szerintem alvást vagy egyedül létet kivéve nem voltam ilyen sokig csendben már vagy hat éve. Furcsa volt...
- Pedig néha igazán gyakorolhatnád, mert jól áll – felelte, én pedig jól tudtam, hogy ez nemes egyszerűen annyit jelentett, hogy fogjam be, mert túl sok hülyeséget beszélek.
Tudtam, csak épp szokás szerint nem érdekelt.
- Ha így is van, a túlzott csend a magányra és a rossz hangulatra emlékeztet. Azt nem szeretem. Aki rosszkedvű, annak társaságra van szüksége, mert magányosan egy idő után el fogja kezdeni saját magát ostorozni olyan dolgokkal, amikkel nem is lenne szabad – pillantottam fel rá egy egyszerre komoly mégis valahol titokzatos mosollyal.
Ezt a megjegyzést egyszerre szántam saját magamnak és neki, bár úgy fogalmaztam meg, hogy ez ne lehessen annyira könnyen eldönthető.
- De köszönöm a bókot! Ritkán mondják, hogy nekem bármi is jól állna. Egyébként meg elképesztő, hogy Szikra elbír engem, mikor annyit nyomok, mint egy bálna. Legalábbis a Mesterem mindig azt állította. Akkor Szikra legalább olyan erős, mint Reigen, ő egy kézzel meg tud emelni engem!
- Oh, milyen jó neki... –jegyezte meg érezhetően kissé gúnyosan. - Ideje leszállni – utasított, miközben szikra félreállt az úton.
Szétroppantottam a kristályokat a kezeimen és elengedtem őt, majd kissé tanácstalanul lenéztem a földre. Fogalmam se volt, hogyan is kéne pontosan leszállni egy lóról, de úgy voltam vele, estem én már sokat és elég nagyokat ahhoz, hogy ha rosszul is sül el, akkor se legyen különösebb bajom.
Végül lendületet vettem és leugrottam, s bár megtántorodtam kicsit és tettem pár táncos lépést, összességében problémamentes landolás volt.
- Ez szuper volt - nyújtózkodtam ki a sok ülés után. - Sokkal hamarabb ide is értünk, mintha valami járműre szálltunk volna! Tényleg igazad volt, hogy ezzel időt spórolunk. Már csak a hajóút van hátra; nem mintha nem az lenne a tartalmasabb része az útnak. Szikra is velünk jön?
- Attól függ, hogy felengedik-e a hajóra. Gyerünk keressünk egyet! – adta ki a következő parancsot, én pedig úgy éreztem, kitörik a nyakam a felfelé nézésben.
- Nem szállsz le?
- Nem – érkezett az egyértelműnek ható felelt.
- Miért nem? - kíváncsiskodtam.
- Mert mostantól kezdődik a vizsgád, és így jobb rálátásom van a dolgokra.
Ez még egy hozzám hasonló hülyének is kamunak hatott. Volt egy olyan érzésem, hogy valószínűleg ezt nem teljes őszinteséggel mondta.
- Biztos nem csak azért szállítottál le, mert idegesítő vagyok? – érdeklődtem a számomra legkézenfekvőbb indokot említve.
Az se zavart volna, ha tényleg így van, sőt. Cseppet sem lepett volna meg, elvégre pontosan tisztában voltam vele, mennyire fárasztó és idegölő személyiségem van általában. kevés olyan ember volt, aki tényleg és jól tudott kezelni engem.
- Áh dehogy... Már a feltételezés is sértő hogy ilyent gondolsz!
- Ha te mondod - hagytam rá egy mosollyal. - Ó egyébként pedig... bocsi – fűztem hozzá amolyan mellékesen, miközben felpillantottam rá egy kedves mosollyal.
Ezt a korábbi kellemetlen kérésemre értettem, mikor is felhoztam neki, hogy meséljen, de ráhagytam, minek tudja be a bocsánatkérésemet. Már csak ezen rövid idő alatt is elég sok mindent csináltam, ami bocsánatkérésért kiáltott volna.
- Na akkor, gyerünk! – indultam meg előre teletöltve kalandvággyal és lelkesedéssel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://yuminari.deviantart.com/
 
Börtön a semmiben
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: