Lizlet Hargonen

Név: Lizlet Hargonen

Nem: Nő

Kor: 19 éves

Klán: Blue Pegasus

Mágia: nem használ, de állítólag fénymágiát tanulgat

Kinézet: 170cm magas, hosszú szőke haját két kontyban hordja. Rendkívül dekoratív teremtés. Előszeretettel viseli felszolgálói ruháját, amit Bob Mester készíttetett külön neki Rega-val

Jelleme: Bob Mester után a klán fő hangulatfelelőse. Mindenkivel kedves és segítőkész leányzó. Rendkívül türelmes mindenkivel, ami elég nehéz a klán különceit látva. Szinte lehetetlen kihozni a sodrából.


Liz a Blue Pegasus-ban munka közben

Előtörténet:

- Apa! Miért nem hagysz békén? – üvöltöttem rá és válaszra sem várva rácsaptam irodája ajtaját.
Feldúltan vonultam kastélyunk széles folyosóján a lakosztályom felé, a cselédek pedig kitértek utamból, a szememben pattogó szikra láttán. A padlót borító vörös szőnyeg felgyűrődött energikus lépteim nyomán, de majd az a kis koszos felszolgálógyerek majd kisimítja. Nem törődtem ilyen apróságokkal. Lakosztályomhoz érve bevágtam magam után a díszes ajtót, majd ágyamra vetődtem és sírva fakadtam.
- Miért nem érti meg, hogy nekem nincs szükségem vőlegényre? Én csak élni akarom az életemet. – magyaráztam a párnának, de mivel nem válaszolt a sarokba vágtam, ezzel felborítva egy ezüst állóvázát.
A benne lévő víz gyorsan falni kezdte kedvenc szőnyegemet, ezért dühösen rángatni kezdtem az ágyam szélén lévő csengőt. A tizedik csengetésre megjelent végül a felszolgálógyerek. A vízfoltra mutattam, majd elvonultam kis tükrösasztalkámhoz. A hajamat fésülve a tükörből figyeltem, ahogy a vizet igyekszik felitatni, ami apró rongyát látva komoly kihívást jelentett neki. A végén már ruhája szárát is harcba vetette, de ez sem jutatta előrébb. Ahogy a fiatal korombeli srácot figyeltem egy terv kezdett körvonalazódni fejemben. Nemrég hallottam, hogy a Heartfilia lány elhagyta otthonát, az apja szigora elől menekülve.
- Ez az! Pont ezt fogom tenni én is. – kacagtam el magam.
- Egy ilyen akció után apám nem tehet majd mást, mint sírva könyörög nekem! Most azonnal el is hagyom a birtokot. – cikáztak a gondolatok fejemben.
A sarokban iparkodó fiúra néztem és el is döntöttem, hogy ő lesz a személyes szolgálóm, amíg apám jobb belátásra nem tér.
- Hagyd abba, és hozd a bőröndjeimet! Elutazunk. – parancsoltam a meglepve felnéző fiúra, majd az ajtóra mutattam.
Eltart neki egy darabig, amíg előszedi a méretes koffereket, ezért az időt kihasználva átöltöztem. Úgy gondoltam egy ilyen úthoz nem illene báli ruha, ezért egy szolidabb rikító piros ruhakölteményt választottam. Alig fejeztem be a ruha felvételét, máris visszatért lihegő útitársam.
- A kofferjai, Úrnőm! - helyezte el a földre méretes rakományát.
Elkezdtem bepakolni a számomra kedves ruhákat és egyéb kiegészítőket, de hamar rádöbbentem, hogy a nekem alapcsomagnak számító felszerelés cipeléséhez több ember kéne.
Keserű szájízzel, de újracsomagoltam, így csak két bőrönd és két kisebb táska maradt.
- Szedd össze a cókmókod, aztán indulunk is. Siess! Az kapuban várlak. - sürgettem meg, aztán kisétáltam.

Már kezdtem morcos lenni az aranyozott kapuban álldogálva, amikor befutott a legény. Alig bírta magát vonszolni a méretes csomagok alatt, ezért jószívűen elvettem tőle egy kézitáskát, aztán magam mögé intve nekiindultunk a világnak.
- Ha szabad megkérdeznem, hova tartunk, Úrnőm? – vette a bátorságot a kérdéshez, miután már fél napja mendegéltünk.
A kérdés tényleg jó volt. Én sem tudtam, hova tartunk, mert ezen még nem törtem a fejemet.
Eddig a birtokon kívül, csak bálokban voltam, és oda is lovaskocsival vittek. A lábamba pont e gondolat közben nyílalt bele a fájdalom, de igyekeztem tartani magam. Egy ilyen szolga előtt meg kell őriznem a méltóságom.
- Majd megtudod, ha eljön az ideje. – vetettem oda neki és ő lehajtott fejjel követett.
Így kezdődött a pokoljárás, mely megváltoztatta életemet.

Az első hónapokban nem volt semmi gond, amíg a saját pénzkészletem kitartott. A legjobb szállókban telepedtünk meg, miközben folytattuk utunkat az ismeretlenbe. Amikor elfogyott a pénz, gyorsan sürgönyöztem apámnak, hogy küldjön még. A válasza hidegzuhanyként ért.

- Kedves lányom! Miután úgy megízlelted az általad hőn áhított szabadságot, arra kérlek, folytasd önmagad kiteljesítését. Pénzt nem küldök és a birtokra sem térhetsz vissza, amíg én úgy nem látom, hogy megtanultad a leckét. Apád.

Az biztos, hogy a levél hatására elájultam. A szolgalegény ébresztgetett az arcomat pofozgatva.
- Hogy merészelsz hozzám érni?! – vágtam pofán, majd a lakosztály másik szobájába futottam, magára hagyva a megdöbbent fiút.

Innentől nem volt megállás a lejtőn. A szállodából úgy kellett megszöknünk, mert még a szobát sem tudtuk kifizetni. Szép ruháimat egyenként el kellett adni a mocskos piacokon, hogy legalább a betű falatunk meglegyen. És milyen falatok voltak ezek! Ilyen gusztustalan ételeket, még életemben nem ettem. A mint időközben kiderült, Akuri névre hallgató szolgát elküldtem dolgozni, hogy legyen egy kis pénzünk. Az egyik város szélén álló nyomortelepen húztuk meg magunkat. Akuri pedig szinte éjjel-nappal dolgozott a nem messze található kikötőben, de pénzünk így sem volt sok.
Teltek-múltak a hónapok,majd az első év is, én pedig kezdtem beleszokni az átlagemberek életébe. Vagyis inkább az átlag alattiakéba. Bár Akuri sosem kérte, elmentem munkát keresni. Csinos arcomnak köszönhetően, gyorsan állást kaptam az egyik közeli kocsmában, ahova főleg részegedni vágyó tengerészek jártak. Pénzünk a befolyó borravalóknak hála elkezdett gyarapodni. Végül egy városi lakás bérletére is futotta belőle, ami fordulópont volt.

Egyre jobban kezdtem megkedvelni ezt a szerény fiút. Esténként gyertyafénynél sokáig beszélgettünk, így megismertem múltjának szomorú történetét. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Egy éve még eszembe sem jutott volna, akár megérinteni is, egy ilyen szolgát, de most már nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Ez lenne a szerelem, amiről annyit hallottam, de még sosem éreztem? Magam is féltem ettől az érzéstől és nem mertem Akuri tudomására hozni.
- Majd holnap megbeszélem vele. – ez volt a minden nap megszegett fogadalmam.

Egyik nap hazatérőben voltam munkahelyemről és vígan dúdolászva sétáltam az utcán, amikor az egyik asszony félreintett. Az egyik varrónő volt, aki régen a szomszédunkban lakott és tőle tanultam el a háztartásbeli tudományokat.
- Liz! Gyere csak ide. Hadd haljam, megkaptad már? Mutasd! – mosolygott rám türelmetlenül.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Hát a gyűrűt, te bolond lány. Akuri már biztos megvette nekem születésnapodra.
- Nem tudom. Nem beszélt róla. – lepődtem meg.
- Jaj! Akkor elrontottam a meglepetést. Bocsáss meg aranyom! – szomorodott el és gyorsan elbúcsúzott.
Akuri gyűrűt akar venni nekem. Nem hittem el, de lassan kezdett összeállni a kép. A sok túlóra, a betegen is elvállalt munkák, mind értem voltak. Megszédültem. Szívem vadul kalapált. Csak egyre tudtam gondolni, hogy minél előbb lássam Akuri-t. Futásra váltottam, hogy minél előbb lakásunkhoz érjek, de szemem az ékszerésznél gyülekező tömegre lett figyelmes. Valamiért lelassítottam és elkezdtem átverekedni magam a tömegen. Egy földön fekvő testet álltak körben, ami mellett a város orvosa térdelt.
- Sajnos meghalt. Esélye sem volt. – törölte meg szemüvegét, majd szomorúan csomagolni kezdte műszereit.
Én pedig végre ráláttam a testre. Akuri volt. A szerelmem. Ott feküdt a hideg kövön vérbe fagyva. Most már sohasem mondhatom el neki. Soha.
Ordítottam kínomban, az emberek pedig igyekeztek megnyugtatni, de mit értenek ők az én fájdalmamhoz. A végén, amikor már szinte semmi erőm nem maradt, elájultam. Jótékony sötétség ereszkedett rám.

A következő heteim a sírás jegyében teltek. Az egyik nyomozó szerint a gyűrűre félretett pénz miatt ölhették meg. Bosszút akartam. A vétkeseknek ezért fizetniük kell! Az összes pénzemet felajánlva hirdetést adtam fel a bűnösök kézre kerítéséért.
Egy hónap múlva elegáns szőke fiatalember sétált be az ivó bejáratán. Engem keresett.
- Hibiki Laytis vagyok szépségem. Elvégeztem a feladatot, amire jutalmat ajánlottál.
Nem jutottam szóhoz, egyszerűen előtört belőlem a sírás, pedig azt hittem nem maradt több könnyem. A fiatalember gyengéden magához ölelt és csitítgatni kezdett. Megtudtam, hogy egy háromtagú banda végzett imádott Akuri-mal. Két bűnös ellenállt, ezért ők harc közben életüket vesztették, az egy életben maradt, pedig épp akasztásra vár az egyik hegyi városban.
Pár napot együtt töltöttünk Hibiki-vel, mert úgy döntött városunkban piheni ki fáradalmait, én pedig elsírtam neki minden bánatomat.
- Az ilyen emlékek csak lassan tűnnek el, ezért azt javaslom, gyere velem. Egy új élet vár, ami a jó szolgálatából áll, legalábbis részben. - javasolta valamelyik nap.

Hosszú hezitálás után, úgy döntöttem vele tartok. Így kerültem be a Blue Pegasus-ba, mint felszolgáló. Bob Mester azonnal megkedvelt, én pedig remek emberekkel ismerkedtem meg.
Sosem gondoltam, hogy ilyen életem lesz, de boldog vagyok. Tartozom ennyivel Akuri emlékének.

UI: A Blue Pegasusnál eltöltött harmadik hónapban jelentkezett Apám, hogy visszavár a birtokra és újra élhetem fényűző életemet. Egy percet sem hezitáltam, amikor megírtam neki, hogy már megtaláltam a boldogságot.