Silver Wolf

Név: Silver Wolf
Gyerekkori név: Siller Will
Nem: Férfi
Életkor: 18

Mágia: elemi mágia, szél

Klán: Southern Wolves

Kinézet: 181 cm, 78 kg, hosszú ezüstszürke haj, azúrkék szemek, vékony testalkat, tradicionális harci viselet, egyik kezén védő kesztyű.

Jellem: Eléggé szétszórt és nem éppen rendszerető, gyakran kerül nézeteltérésbe, de csak az esetek 50%-ka végződik verekedéssel a többi ivással. Nem veti meg az italt, de mérsékeli magát úgy ahogy. Kisebb trauma érte még fiatalon így fél a nyulaktól, illetve a macskákat ki nem állhatja. Jól kijön az öregebbekkel, mivel szeret történeteket hallgatni. A könyvtárakban is szívesen elidőz, különösen, ha valamilyen mesés kincsről talál valami érdekeset. Kissé kapzsi, ezért gyakran a vándorol, hogy felfedezze a rejtett helyeket és romokat minden féle érték után, de próbálja tartóztatni magát.
Felszerelés: Két katana

„Minden út egy lépéssel kezdődik” szokták mondani az öreg bölcsek. Sajnos az én utam egy hatalmas pofára eséssel kezdődött, ami nem volt túl kellemes. Az embereknek nem indul mindig ugyan úgy a kalandjuk, éppen ezért a sors, nálam ezzel a frappáns trükkel szépen különlegessé tette, amiért a mai napig sem tudtam megbocsátani neki, sem ősellenségeimnek. De ne rohanjunk fejjel a földnek egyből, ezt megelőzően még sok dolog történt, ami nem volt annyira vicces, legalábbis nekem biztos, hogy nem, de nem akarom lelőni a poént.
Egy isten háta mögötti város, utáni faluban éltem, ami magában nem volt az a kifejezetten rossz dolog. Nos, érkezésünkkor egy szépen kidolgozott kavicsos út vezet el minket a főbejáratához, ahol már egyből megcsapja orrunkat a furcsa szagok, fülünket a harsány beszélgetések és szemünket az öreg Nimo bácsi, aki, ha nagyon felöntött a garatra előszeretettel üdvözölte az embereket egy szeretett teljes ütéssel. Ugyan kevés ember fordult meg itt, pedig mindent elkövettünk, hiába. De szinte minden eljutott hozzánk hála az itt élő kereskedőknek, akik szép kis summát kerestek azzal, hogy az új termékeket előszeretettel adták magas áron, köztük az információt is. Ezt félre téve nem voltunk lemaradva annyira és szépen fejlődött a falu is. Itt ugye főleg vadászattal és állattenyésztéssel foglalatoskodtak az emberek, ami magával hozza a prémeket, húst és egyéb kereskedelem kialakulását. Szóval felfelé szökött a pénz mindenhol, ezért éri meg egy város ellátójának lenni, tiszta haszon egy ideig. Ugye a vadászat problémás, ha nincsen már túl sok állat amit el lehet ejteni, ez nálunk is felmerült mikor fiatal voltam. Erre megoldás a vadász szünet volt, amikor is korlátozták a vadak elejtését illetve az orvvadászokat elkapják és elítélik, igen tárgyalással, a többségét. Szomorú napok voltak mindenki feszül volt, mondjuk én a rövidebbet húztam, mert az öregek mit látnak egy érdeklődő gyerekbe? Tanítványt… körülbelül húsz ember látott el tippekkel és tanított húsz különféle biztosan bejövő módszert, a cserkészésre és a zsákmány feldolgozására. Olyan hat évesen titeket is biztosan az állatok nyúzása és a belek „szakmai” eltávolítása érdekelt. A cseresznye a tortán az volt, hogy eldöntötték a vadászok, hogy mivel én vagyok a legszorgalmasabb és látták, hogy gyakran járok feléjük, nem tudom említettem-e de a kocsmával szemben volt a házunk, esélyem se volt, ezért megtanítják a nagyon veszélyes állatok legyilkolását. Szörnyek, rémisztő helyek és különböző gyilkolási formák, lefogadom most összekarmolásszátok magatokat az irigységtől. A szüleim nem ellenkeztek, mert nagyapám is vadász volt, ugyan apám áttért a jövedelmezőbb tehéntartásra, de nem élvezte túlzottan. „Egy jó vadász mindig kell egy családba” ez a falu mondásai közé tartozott. Mondanom sem kell először a kardal kellett jól bánnom, majd a leglényegesebb mágiatanulás a nagyobb ellenfelek ellen. Erről nem szívesen beszélnék, de a tanárom szemében a büszkeség lángja éget a falusiak szerint. Szerintem a szadizmusé, ha azt vesszük miket kellett csinálnom. Egyébként a mi családunk volt a falu vezetője régebben és utódaként nekem is szélmágiát kellett tanulnom szóval még választási lehetőséget sem kaptam, megint.
Mondanom sem kell én voltam aki a legjobban támogattam a vadász tilalom feloldását, sajnos ebből arra következtettek, hogy fel akarom használni a tanultakat. De sikerült kiharcolnom, hogy túl fiatalnak tituláljanak és nem kellett a halálba mennem. Helyette a henteshez osztottak be, tiszta boldogság. Tízévesen még édes egy nyuszi, de ha látnád belülről már nem gondolnád ezt, főleg ha napi rendszerességgel kellene ezt nézegetned. Nem beszélve az ősellenségemről Neku-ról aki a hentes macskája volt és nagy becsben tartotta őt gazdája. Én utáltam, mert mindig lopott tőlem ennivalót. De valójában a találkozásunkkor lettünk igazán haragba, mikor is átkarmolta az egész arcomat és még én voltam a rossz vele mikor belerúgtam. Itt térnék ki a legszomorúbb élményemre, ami talán befolyásolta döntéseim egy részét és pokollá tette fiatalkori életemet. Ugye vannak olyan esetek mikor az emberről nehéz megállapítani, hogy meghalt vagy csak alszik ez főleg öregeknél szokott előfordulni. Na képzeljünk el egy szokványos napot amikor éppen küszködve ráveszed magad, mint minden tízéves, hogy megnyúzod azt a pár nyulat amit kiadtak neked a hátsó szobába. Sajnos, amit felakasztod és kezdenéd, valami furcsa neszt hallasz, majd iszonytatos fájdalmat érzel a kezeden. Majd hirtelen újabb hangok hallatszanak és egy tucat megvadult nyúl kezd el félelmetes hörgéssel futkosni körülötted. Menekülnél, de a felakasztott nyúl vadul harapja a kezedet, a többi egyre jobban megvadul és vérben forgó szemekkel közelítenek. Utolsó leheletemmel eldobtam a kést az ajtó felé, ami kitárult, hihetetlen gyorsasággal távoznak én meg a vérveszteségtől elájulnék, de a felakasztott nyúl nem engedi. Ekkor jöttem rá, hogy először ezt kellett volna levágni. Egy elkeseredett ütést adtam le a hasára, amitől csak jobban elkezdett ficánkolni. Csak úgy mozgott a foga, mint egy rémtörténetben a vér meg folyt. De én nyertem, mivel egy pillanatra kitátotta a pofáját, hogy végezzen velem egy utolsó harapással. Ekkor hátra tántorodtam és végre elájulhattam. Nehéz volt ezt beadni a felnőtteknek annyi szent végül egy zombi nyúlnak tituláltam, ami elátkozott, és ha vadászni megyek azonnal én is nyúllá válok. Sajnos ez a hazugság nem oldotta meg a rémálmokat, amit ez a trauma okozott, de legalább nem kellett vadásznom se nyúznom többet. A vadászok nagyon szomorúak lettek és mindig ittak a részvétemre, persze minden nap, így telt el nyolc év. A falu egyébként tradicionális keretek között minden nap üdvözölte a sikeres vadászokat itallal. Azok akik nem fogtak semmit lerészegedtek bánatukban. A végén senki sem tudta eldönteni ki melyik csapatban volt, mert az összes be volt rúgva és nagy zajjal ünnepeltek.
Egy ilyen szép nap után ütött be a ménkű.
Éppen a házunk melletti fa alatt egy könyvet olvastam, amit Stevetől vettem, egy rendes kereskedő alacsony árak és törzsvásárlói kedvezmény. Igazából egy rég elveszettnek hitt város romjairól szólt ahol mesés kincseket találtak. Sajnos nem velem történt ez meg pedig mennyire szeretnék egy kincseskamrát látni ahol megannyi drágakő rubin…. Ekkor egy előttem elrepülő asztal szakította meg a gondolataimat. Nagy csattanással törte ki a szabó üzlet ablakát. Miden szem egyként irányult a folyton veszekedő trióra, akik a legjobb vadászok hírében álltak, de biztosan a legrosszabb természetűek voltak. Az említett izmos öreg Nimo, Filder a mindig vigyorgó és Ina a legjobb vadásznő és hallgatag ivó bajnok. Úgy tűnik megint összeszólalkoztak valamin és egymás torkának esetek. Ilyenkor az utca mindig kissé zsúfoltabb lesz, hogy végignézzék a hármuk közül ki fog veszíteni a nagy üvöltő veszekedésben. A legszebb az egészben, hogy a rendfenntartó erők ilyenkor fogadásokat kötnek ahelyett, hogy tennének valamit.
- Nehogy azt gondoljátok, hogy többet tudok nálam a vaddisznókról, csak azért mert mind a ketten ennyire hasonlítotok rájuk?! – a finom megfogalmazás egy igazi hölgytől származott.
- Na ne beszélj én már akkor a századikat vadásztam amikor te még azt sem tudtad, hogyan egyél késsel villával. – förmedt rá Nimo teljesen megfeszítve az izmait. Gondolom súlyt akart adni a hangjának vagy nem tudom.
- Te még mindig nem tudod, hogyan használd őket te ős tulok – mondta harsány kacajjal Filder és gyorsan kitért egy feléje irányuló üdvözlés elől. – Egyébként meg mind a kettőtök téved és attól még, hogy többet leölsz nem jelenti azt, hogy ismered is őket.
- Lehet, hogy csak fajtársuknak gondoltak téged Nimo, ettől még csak ők ismernek jobban. és nem fordítva te szerencsétlen.
- Ezt megismételnéd?!
- Na, mi az talán ennyire nem érted amit mondok, talán lassabban kellene te vénség?
- Ki az öreg? Néztél már tükörbe te vénasszony nem csoda, hogy még nem találtál senkit már most öregasszonynak festesz!
A két férfi hahotázott, de ekkor már többen észrevették a közeledő vihart, ami egy dühös Ina formáját vette fel. Ekkor megszólalt a harang. Egymásnak estek ,székek, padok, Filderek repkedtek és csapódtak be a szomszéd épületekbe. Mikor kissé lecsendesedtek a kedélyek sajnos kiszúrtak engem is a vitatkozó felek.
- Há! Majd a kölyök megmondja, hogy melyikünknek van igaza, ő pártatlan, mert mind a hármunkat egyformán tisztel. – kiáltotta a kissé lila szemű Nimo és helyeslően bólogatott a kocsma falból Filder is.
Én inkább úgy mondanám, hogy mind a hármat egyaránt idiótának és idegesítőnek tartom, mivel nekik köszönhettem ezt az irigylésre nem méltó gyerekkórt. Persze egyből oda jöttek.
- Tudjuk milyen nehéz neked – kezdték könnyes szemmel – és hogy mennyire nehéz vadászás nélkül az életed – nem-nem az – de lenne egy fontos kérdés, amit csak te tudsz megválaszolni. – képzelem. Szinte minden önuralmukra szükségvolt úgy küszködtek a könnyükkel. – Szerinted a vaddisznóknak hány csecse van?
Ekkor szinte megfagyott a levegő minden szem rám szegeződött, míg én rákészültem a mindent kifejtő válaszra.
- Ti nektek nincs ki a négy kereketek. – foglaltam össze a gondolataimat.
Hirtelen felcsillant Ina szeme és diadalmasan a levegőbe emelte a kezét.
- Igen! Tudtam, hogy négy! Ennyit ér a tapasztalat és a tehetség, ti ketten azt se tudjátok mire vadásztok, csak véletlenszerűen kiválasztotok valamit, ami mozog és rátámadtok ti ősemberek. Legközelebb, ha nem tudjátok megkülönböztetni a rókát a medvétől, csak szóljatok, majd segítek. – Szinte öröm táncot járt, míg a másik kettő teljesen elszomorodott és csoszogva vissza indult a kissé romos kocsmába, hogy italba fojtsák bánatukat. Inkább nem szóltam semmit, mert nem tudtam erre mit mondani ezek hárman lehet, hogy jó vadászok, de egy csirke megverné őket amőbában az biztos.
A nap további része szokványosan telt viszont napnyugtakor nagy tolongás alakult ki a kocsma előtt. Azt hittem megint egymás nyakának estek azok hárman, de kivételesen aggódó és rémült arcokat véltem felfedezni. Mikor kimentem és is megkérdeztem, hogy mégis mi történik itt. Shara a pincér lány akinek gyakran gyűlik meg a baja a részegekkel, suttogva kezdte el mesélni mi történt a vadászokkal ma.
- Éppen a déli területeken volt pár vadászunk mikor egy furcsa állat rájuk támadott. Csupán a nyomokból kilehetett találni, hogy valami hatalmas lehet mivel öt vadászt súlyos sérülésekkel hoztak vissza kettő pedig eltűnt.
- Akkor most mi lesz? Talán valamilyen szörny az. Nem kellene segítséget hívni ellene? Te is tudod milyenek az itteni vadászok, azt hiszik, csak mert egy medvét leteríthetnek már legyőzhetetlenek, még a végén utána erednek.
- Már készülődnek is. – mondta mosolyogva – Azt hiszem kissé alábecsülöd a három legjobbunkat. Lehet, hogy részegesek, és furcsa vitáik vannak, de ha valakinek bántódása esik a faluban, egyből mindent megtesznek, ami tőlük kitelik. Ha ennyire céltudatosak lennének máskor is talán nem kellene folyton altatót tennem az italukba, ha kikezdenek velem. – tette hozzá, ami egy kicsit sem lepet meg, mert ha nekem kellene hallgatnom őket nap mint nap, akkor hasonlóan cselekednék. De a lényegen nem változtat, miszerint ha ők is elmennek, akkor egy vadász sem lesz a faluban. Valamiért ez rossz érzéssel töltött el.
- Ne aggódjon senki, majd mi visszahozzuk az elcsatangolt zöldfülűeket és levadásszuk azt a szörnyet! – üvöltötte a három ismerős hang. – Hisz mi vagyunk ennek a vadonnak az igazi fenevadjai! – eléggé lelkesen fogadták a híreket és többen üdvrivalgásba törtek ki. Nem is sejtettem, hogy ennyire bíznak bennük a többiek.
Amint távozott a trió furcsa csend ült rá az egész falura. Kényelmetlen szívszorító csend mintha valami készülne. Én otthon bújtam a könyveket hátha találok valamit a szörnyünkről legalábbis az elmondottak alapján biztos, hogy nem egy egyszerű állat. Már négy határozót megnéztem mégsem leltem rá pontosan olyan lábnyomú szörnyre. A méretét is meghatározták a nyomolvasók, de még így sem igazán lehetett több becslésnél. A nagyobb rejtély az, hogy hogyan jött ide? Semmilyen jele nem volt, az állatok csak egy napja kezdtek furcsán viselkednék. Apám meg is említette, hogy a tehenek nem adtak tejet biztos éreznek valamilyen veszélyt, de így a borjúkat nekünk kell majd megetetni. De nem lehetett hallani üvöltést sem és a déli terület egy eléggé zárt része az erdőnek, vagyis ha egy nagyobb élőlény nyomulna végig annak megmaradna a nyoma, viszont semmit sem lehetett találni. Hirtelen hatalmas robbanás hallatszott, ami megremegtette az ablakokat. Az egész falú mintha felriadt volna álmából, mindenfelé kiáltások és sikolyok hallatszottak. Ekkor egy eget rengető üvöltés rázta meg a földet, amit már nem bírtak az ablakok sem és ezernyi darabra robbantak szét. Egyre hangosabb lett a zaj. Kirohantam a szobámból, de nem találtam senkit, majd ki az utcára egy hatalmas árnyék kivehetetlen forma tűnt fel a falu szívében. Nem tudom mért, de úgy éreztem oda kell mennem. Tudtam, hogy veszélyes mégis rossz előérzetem támadt. Futottam ahogy bírtam és mikor a sarkon befordultam hihetetlen dolgot láttam. Egy szörnyű fenevadat, ami mintha ásni próbált volna egy lyukban állt maga körül hadonászva. Elakadt a lélegzetem mikor megláttam kik azok. A három fővadászunk. Még sosem láttam őket harcolni igazából. Nimo hatalmas tűzgolyókat zúdított a szörnyre, ami szinte teljesen ellepte míg Filder a talajt megolvasztva próbálta mozgás képtelenné tenni a szörnyet. Ina a házakon a tüzet egy pillanat alatt eloltotta jeges nyílvesszőivel. Azonban a szörny nem hagyta magát és folyamatosan támadta őket karmolt üvöltött. Méretéhez képest jól mozgott. De hamar levettem róla a szemem és körülnéztem. A föld meghasadt és mindenhol tombolt a tűz bármennyire is próbálta Ina megakadályozni. Egy kis reménysugarat adott egy mennydörgés, az eső segítségével talán nem lesz probléma megállítani a tüzet. Azonban amint végi gondoltam ezt, egy hatalmas villám vágódott be abba a házba, amin Ina állt. Sikolyokra lettem figyelmes a mellette lévő házból. Miután nem láttam más lehetőséget nekifutottam és az égő fa falon át berobbantam. Égető fájdalom járta végig a karom és arcom. Alig láttam valamit a füstben pár lépést tettem majd egy égő bútor az emeletről becsapódott mellém, amitől oldalra estem. Szerencsére elkerültem az utána eső égő törmeléket. Nem tudtam mit csináljak, de ekkor egy síró hangot hallottam. Nagy nehezen kivettem az irányát és elkezdtem arra rohanni. Egy fiú volt az aki összegömbölyödve sírt, miközben az anyukáját szólongatta. Felemelte és próbáltam kijutni az égő pokolból. Azonban amint megközelítettem volna az ember alakú lyukat, amit én ütöttem egy hatalmas lökéshullám oldalról az egész házat szétrobbantotta. Csak annyit láttam, hogy repülök minden mással mellettem. Több percnek tűnt pedig csupán pár másodperig tartott. A gyereket szorosan tartottam, nehogy őt is eltalálják a tüzes lövedékké alakult törmelékek. Egy pillanatig embertelen fájdalmat éreztem majd minden elsötétült.
- Nem hiszem el. Hogy történhetett meg ilyesmi? Ennyi sérült. – egy könnyeivel küszködő hangra ébredtem. Lassan nyitottam ki a szememet mivel a nap már fen volt az égen és ragyogva sütött be a kocsmából kialakított korházba. Lassan keltem fel, mert iszonytatóan fájt a mellkasom.
~Biztos eltört egy bordám ~ – gondoltam majd körülnéztem. Valóban a falusiak nagy része sérülten hevert köztük nők és gyerekek is szép számban. De legalább nem halottak. Miután kissé összeszedtem magam felkeltem és kimentem a korházból. Nem akartam az ápolókat zavarni. Ekkor láttam meg Sharat. Mikor megkérdeztem mi történt könnybe lábadt a szeme.
- Az a szörnyeteg nagyobb csapás volt mind bármi ami eddig érte a falut. Sokan sérültek meg de a legnagyobb pusztítást az a hatalmas villám okozta. – ekkor elakadt a szava és kellet egy kis idő míg újra folytatni tudta – Szegény Ina és Filder nem élték túl.
Nem tudom megmagyarázni miért, de úgy éreztem egy világ omlott össze bennem. Ürességet éreztem és olyan fájdalmat, amihez fokhatót még nem. Nem gondoltam, hogy ilyen sokat jelentettek nekem ők ketten. Olyanok voltak mind a játszótársak mikor kicsi voltam, bár én kisé agyilag fejlődtem, míg ők megmaradtak gyereknek. Két fontos barát volt. Kissé felkavarodtak az érzéseim, de még így is a fejembe ragadt Shara utolsó kérdése:
- Mégis ki tenne ilyet?
Ekkor egy pillanatra negáltam. Hirtelen rohanni kezdtem egyenesen haza. Kitéptem az ajtót és rohantam a szobámba nem törődve a romokkal vagy az otthonom kinézetével. Csak egy dolog motoszkált a fejembe kideríteni mi történt itt pontosan. Felforgattam mindent és végül meg is találtam a nemrég vásárolt könyvet. Egy kép is volt rajta az ásatásokról, a kép alatt:
„A romok feltárása a földcsuszamlás után”
Megdöbbentem mikor megláttam a kép közepén a hatalmas lyukat ugyan olyan repedésekkel, mint amilyen most a központban van. Az íve és a vastagsága hátborzongatóan hasonlított. Tovább kerestem, de nem találtam semmit a földcsuszamlásról. Idegesen csuktam be a könyvet. A hátulján azonban megláttam egy szöveget, ami mintha arcon vágott volna.
„A mesés leletek árát az Urino-i lakosság fizette meg. Több száz halott illetve eltűnt után kutatnak még jelenleg is. A könyv vásárlásával a kutatást segítik.”
Nem bírtam tovább. Valaki az emberi életekkel játszik csak azért, hogy meggazdagodjon. Mégis miből gondolják, hogy itt van valamilyen kincs? Ki akarom deríteni kinek a műve ez! Minden épen maradt ruhámat összepakoltam kevés pénzemet is magamhoz vettem. Már menni akartam, de nem volt szívem a szüleimtől így megválni. Tudta, hogy ők nem sérültek meg és a városba akarnak költözni addig míg, kivizsgálják az esetet. Írtam egy búcsú levelet amit a ház ajtajára szögeltem. Az erdő felé vettem az irányt mikor egy mély barátságos hang szólalt mg mögöttem.
- Köszönés nélkül mennél el kölyök? – Nimo volt az karikás szemeiből mintha hiányzott volna az a boldogság, bár nem csodáltam neki sokkal nehezebb lehetett.
- Igen. Nem fogom tétlenül végignézni amint valaki csak úgy lerombolja az otthonom. Nem érdekel mibe kerül de rájövök ki volt az!
Hirtelen öblös kacaj tört ki belőle szinte a szemei is vidámabban csillogtak.
- Na mégis csak vadászni fogsz az átok ellenére? – egy kicsit zavarba voltam nem tudtam mit mondani. – Ne aggódj mi is értjük a célzást, ha nem akarsz vadász lenni senki sem kényszerít!
- Akkor tudtátok?
- Ostobának nézel minket? Persze annyira egyértelmű volt. – kissé megingott és elengedett egy könnycseppet. – A világon még sok dolog van, amit meg kell tapasztalnod hosszú út lesz! Ha egyedül jársz, könnyedén bele halhatsz. Tessék. – majd átadott egy levelet rajta egy farkas fej és mögötte egy S betűvel. – Menjél el a Southern Wolves hoz ott ad át a levelet a vezetőnek rendes nő.
Nem tudtam mit mondani elvettem a levelet majd indulni akartam de hirtelen Nimo tarkón vágott amitől padlót fogtam. Ekkor jelent meg ős ellenségem Neku a hentes macskája, aki szintén elbúcsúzott tőlem egy karmolással.
- Na igen, ha nem akarod, hogy élve felfaljanak kezdj gyakorolni mert így maga lesz a pokol.
Ezek voltak az utolsó szavai majd elfordult meg sem rezdült, de körülötte a föld pontokban nedves kezdett lenni. Én elindultam a Southern Wolves felé. Útközben sokat gyakoroltam így legalább egy minimális szinten képes voltam a családi szélmágiát elsajátítani.
A klán jól fogadott, bár kissé különc a vezető miután elolvasta a levelet furcsa szadista pillantást vetett rám, mintha tudná, hogy történni fog velem valami. Egyébként elég szigorú hölgy lehet, ha mindenki Anyának szólítja. Vajon hány éves lehet? Mindenesetre megkaptam a jelzésem a jobb csuklómra. Azért vannak fenntartásaim az itt élőkkel szemben, mert némelyik elégé utálja a mágusokat, sőt van aki vadászik is rájuk. Biztonságos közeg egy tapasztalatlan mágusnak annyi már biztos.