Cassidy Angel
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 218
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 28.
Age : 29
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház
Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 3
Jellem:
 | Tárgy: Cassidy Angel  Csüt. Jan. 20, 2011 1:18 pm | |
|
Név: Cassidy Angel
Nem: Nő
Életkor: 16 év
Mágia: Elemi mágia, kristály
Klán: Fairy Tail
Külső: 165 cm magas. Fekete haja nem sokkal ér a válla alá. A szemei szintén feketék. Ruhája gyakran változik, de kedvence a vörös vagy kék ujjatlan póló egy fekete szoknyával, két ugyanilyen csuklópánttal, és furcsa szokása, hogy fekete, csatos öveket köt a karjára.
Jelleme: Cassidy egy gyönyörű lány - de ember legyen a talpán, aki egy óránál tovább képes elviselni. Barátságos és közvetlen - néha már túlzottan is -, de imád mások agyára menni, verekedni, és felrúgni a szabályokat. Hamar eldurran az agya, akár a legkisebb dolgokon is. Egyetlen ebédlői bunyóból sem szokása kimaradni, ha a helyszínen tartózkodik, nem egyszer ő is robbantja ki azt. Felettébb gyakran kerül ciki vagy épp lehetetlen helyzetekbe. Nem kell keresnie a baj - megtalálja az magától, akkor is, ha nem akarja. Enyhén hiperaktív.
Ha valakinek mégis sikerül vele összebarátkoznia, egy cserfes, nagyszájú, ugyanakkor minden helyzetben segítőkész és önzetlen társra tesz szert. Felettébb makacs és határozott személy, soha nem adja fel. Különös ismertetőjele, hogy állandóan csokoládét eszik, egyesek szerint ennek tudható be a hiperaktivitása. Pedig valójában ez egy gyerekkori traumának tudható be.
Egyetlen fóbiája van: retteg a pókoktól, még a legapróbbaktól is.
Felszerelés: ruha és pénz
Előtörténet:
Kunugiban születtem, két szegény kereskedő egyetlen lányaként. Szüleim ugyan soha nem mondták, de tudtam: ők egy fiút szerettek volna, aki továbbviszi a vállalkozásukat – erre jöttem én, egy igazi isten csapása.
Felettébb szerencsétlen kölyök voltam. Családom addig élte boldog napjait, amíg meg nem tanultam járni – mert onnantól nem volt olyan tárgy a házban, ami túlélte volna a velem való találkozást. Nem, mintha szánt szándékkal tettem volna a földdel egyenlővé az összes vázát, tányért, asztalt, ablakot, és még sorolhatnám. Pusztán arról volt szó, hogy megszállottja voltam a felfedezésnek. hároméves koromban meg akartam tudni, milyen messzire repül a gumilabda. Ez még rendjén is lett volna, ha nem pont a nappaliban, szórakozok vele, s nem ütöm ki az ablaküveget.
Ezen kisebb-nagyobb zúzásaimtól eltekintve normális gyerekkorom volt: ötéves koromig. Aztán beütött a mennykő. Hat éves lehettem. Apámnak számlái voltak: elég sok, hiszen nem ment jól a kereskedés. Az egyik férfi, akitől kölcsönkért, pedig megelégelte a várakozást. Egy éjjel furcsa füstszag ütötte meg az orrom. Ahogy lesétáltam a nappaliba, szemügyre venni, mivel van dolgom, a konyhából vörös lángnyelvek lobbantak fel. Sikítva próbáltam felébreszteni a szüleimet. De mire felkeltek, a lángok elzárták a levezető utat. Apám kétségbeesetten kapkodta a fejét, hol menekülhetnénk el. Végül egyetlen út maradt: az ablak.
Akkora már a lángok egyre jobban közeledtek a száraz falépcsőkön felfelé, egyenesen a szobánk irányába. De nem is ez volt a legnagyobb baj: hanem hogy a tető furcsa, ropogó hangot hallatott.
Apa feszegetni kezdte az ablakot, de az be volt ragadva. Ilyenkor átkozza csak igazán az ember a rozsdát. Végül más híján kiütötte az ablakot.
Aztán felkapott engem, és egy pillanatra szorosan megölelt, Anyámmal együtt. Nem értettem, mire ez az egész, hisz kicsi voltam.
- Vigyázz magadra… - suttogta Anya, ahogy a plafonon végigfutó repedéseket szemléltem. – Szeretünk…
Ez volt az utolsó szó, amit a szájukból hallottam. Apa lendítette a kezét, és szimplán kihajított engem. Keményen koppantam a fűben, és a csuklóm is hallatott egy reccsenést. De mindez eltörült amellett, ahogy a ház a szemem láttára dőlt össze, irdatlanul nagy robajjal…
Így letten hát árva.
Később kiderült, hogy gyújtogatás történt. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy a szüleim végleg elmentek, és soha többé nem láthatom őket. Leírhatatlanul nagy traumaként ért.
Nekem nem voltak Apán és Anyán kívül más rokonaim, egy kereskedővárosban pedig senki nem akart maga mellé egy hozzám hasonló kis szerencsétlent, aki még a munkában sem tud besegíteni a kora miatt. Itt mindig pörgés volt, munka, munka és munka, ez által pedig mindenkinek megvolt a maga baja. Az árvaház pedig tele volt.
Ezen események indították el a csoki-mániámat. Úgy hallottam, az édességektől boldogabb lesz az ember. Rajtam éppen, hogy egy kicsit segített, de jobb volt, mint a semmi. Ennek ellenére a mai napig nem szoktam le róla.
Pontosan emlékszem, hogy milyen nap volt, amikor Vele találkoztam. A város menti erdő szélén itattam az egereket, már négy napja. Éhes voltam mivel nem hoztam magammal otthonról sok kaját, fáradt, és magányos. Pont azon voltam, hogy vissza kén mennem a városba, amikor jött Ő.
- Na, mi van, kislány, miért sírsz?
Az idegen hangra jobbra kaptam a fejemet. Napok óta ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán valaki megszólított.
Egy húszas évei közepén járó, morcos férfi nézett vissza rám. Olyan volt a tekintete, mintha fel akart volna nyársalni, a hangjában mégis fellelhető volt némi érdeklődés. Haja fekete volt, mint az enyém, de szemei arany barnák. Fekete kabátot viselt, ami a combja közepéig leért, sötétbarna nadrágot és egy bakancsot.
- Anya… és… Apa…
Nem tudtam kimondani, de nem is kellett. A vége nélkül is megértette a helyzetet, ami felettébb meglepett.
- Értem. Miért nem mész árvaházba?
- Tele van – szipogtam.
- Hát az pech.
Milyen együtt érző… - most még inkább sírhatnékom támadt. Ezt látva gyorsan újra megszólalt.
- Nem akartalak megbántani, bocs.
- Te hová mész? – kérdeztem végül.
- Egy időre letelepedem a városban, most érkeztem. Gondoltam, sétálok egyet. Egy hétig maradok, aztán továbbállok. Járom a környéket, amolyan utazó vagyok.
- Hadd menjek veled! – ugrottam fel, majd megszorítottam a kabátját.
- T-tessék?! - kérdezte enyhén sokkoltan.
- Kérlek szépen!
- Még mit nem! Soha nem értettem a gyerekekhez…
- Engem az nem zavar, csak kérlek, hadd maradjak veled! Könyörgök! Nem akarok egyedül maradni… - kérleltem, ahogy próbáltam visszafojtani a könnyeim.
- Fenébe is… - vakarta meg a tarkóját. – Figyelj, én egy mágus vagyok.
- Akkor leszek a tanítványod! – válaszoltam. Bármit megteszek!
- Istenem… - nyögött fel elkeseredett, ahogy a szemembe nézett. – Mért kell így bámulnod rám? Franc, egyszer tényleg a jó szívem fog a sírba vinni…
- Akkor szabad? – kérdeztem, és régóta először elmosolyodtam.
- Legyen… de ha kolonc leszel a nyakamon, kiteszlek az első útba eső árvaházban.
- Oké! – bólintottam nevetve. – Cassidy vagyok. Cassidy Angel.
- Én Ralf Silver, kristálymágus.
- De szép! Mutass nekem valamit!
- Pörögj már le, kislány – vigyorgott most először. – Jézusom, Ralf, mit vartál a nyakadba… mit szeretnél látni?
- Egy szívecskét!
- Az olyan érzelgős…
- Na, kérlek!
- Rendben, legyen – sóhajtotta.
Árgus szemekkel figyeltem, ahogy kinyújtotta a karját, ökölbe szorított az ujjait, aztán ismét lazított a kezén. Ezzel egy időben egy elképesztően szép, halványkék kristály jelent meg a tenyerében. Tátva maradt a szám.
- Milyen szép…
Láttam, hogy össze akarja húzni az ujjait, ezért gyorsan megragadtam a csuklóját.
- Ne! Kár lenne érte. Ha neked nincs rá szükséged, megkaphatom?
Nagyon megtetszett ez az apróság. Most láttam először mágiát, és ha volt rá egy kis esélyem is, meg akartam tartani.
- Felőlem, ha ennyire kell – nyomta a kezembe. – Nem kerül sok erőbe a fenntartása.
- Köszönöm! – biccentettem.
Ezek után úgy vigyáztam a kis kristályra, mintha legalább a szemem világa lett volna.
Megtudtam róla, hogy huszonhét éves, kettővel több, mint hittem, és két éve kezdett bele ebbe az utazgatásba. Soha nem volt oda a gyerekekért, ezért sem nagyon pártolta, hogy hozzá kerüljek. Ez csak még jobban fokozódott, mikor elkezdtem találkákat tartani a vázákkal és fényképekkel. Egyik sem élte túl, akárcsak régen, aminek Ralf cseppet sem örült. Nem egyszer szép leszúrást is kaptam. Ilyenkor be lettem zárva a szobámba tíz percre. Nem volt sok idő, de kétszeri alkalom után már inkább három méteres körzetben távol tartottam magam a törékeny dolgoktól. Ez bevált.
Aztán egy hónap együtt töltött idő után Ralf tanítgatni kezdett engem. Ekkor már Oshibanaban voltunk. Nos, mit is mondjak… nem bizonyultam egy nagy tehetségnek.
- Azt mondtam, egy vázát csinálj! Ez olyan, mintha egy macska összekarmolta, megrágta majd kihányta volna! – csattant fel, ahogy az említett kis alkotásomra bökött; ami ténylegesen mindennek nevezhető volt, csak vázának nem. – Ráadásul egyetlen vázára emlékeztető vonás sincs benne. Most attól, hogy üreges, tekintsünk el.
- Bocsánat… - vörösödtem el.
- Ne vágj már ilyen fejet – csapott tarkón gyengén. – Tessék kiállni magadért.
- I-igenis úgy néz ki, mint egy váza! Csak picit görbe – válaszoltam.
- Máris jobb. De ettől még ugyan olyan béna. Tudsz te jobbat is.
Bólintottam, majd újra csináltam a mozdulatot. Ezúttal egy fokkal jobb volt: mintha összekarmolta és megrágta volna a macska. Haladás!
- Édes Istenem…- morogta Ralf a fejét fogva. – Ez nem lesz könnyű eset.
Végül is, egy idő után egészen belejöttem. Az pedig csak még több önbizalommal töltött el, hogy Ralf nem csupán szidott: ha egy-egy alkalomkor valamit kivételesen jól megcsináltam, szóban és édességben is megjutalmazott. Ilyenkor elvitt engem a legközelebbi boltba, és olyan csokit kérhettem, amilyet akartam.
Nagyjából egy évbe telt, amíg tényleg jól elsajátítottam a legfontosabb alapokat, és néhány technikát. Két év elteltével pedig még annál is többet fejlődtem.
Összesen öt évet töltöttem Ralf mellett. Furcsa kimondani, de olyan lett nekem, mint a nevelőapám. Szinte minden megosztottam vele, és nem telt sok időbe, hogy megszokjam az állandó utazgatást, sőt, a végére már nagyon élvezetem is. Mindig végiggyakoroltam, bár ennek Ralf nem mindig örült – célzok itt arra, amikor túl nagyra sikerült a kristály, és a vonat teteje bánta...
De egy napon ez is véget ért. Magnoliában állomásoztunk le, amikor egy nap közölte vele, hogy itt kell maradnom. Nagyon ledöbbentem.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem rémülten. – Hiszen eddig is mindig veled mentem…
- De most nem lehet, sajnálom – nézett ki elgondolkodva az ablakon.
- De veled akarok menni! Nekem… nekem te vagy a… mostohaapám! – nyökögtem idegesen és ijedten egyszerre.
- Nekem meg a fogadott lányom vagy – tette nagy kezét a fejemre. – Te voltál az első gyerek, akit elfogadtam magam mellett. De akkor sem jöhetsz. Ez veszélyes küldetés.
- De én is mágus vagyok! Te tanítottál, biztos nem…
- Cassy, ez nem gyerekjáték – szakított félbe. – Fiatal vagy még. Erős, okos és bátor lány. Nem kéne ilyen könnyen eldobnod az életed.
- Ezt meg… hogy érted? – kérdeztem.
- Az a küldetés, amire én megyek, a mágusok között is „S” szintűnek felel meg. Nem tudom azt sem… hogy visszajövök-e valaha.
- Tessék…? – kérdeztem halálra vált arckifejezéssel. – Ezt ugye… nem mondod komolyan?
- Sajnálom, de igen – válaszolta. – Valójában a szülővárosomba kell visszautaznom, ami egy sötét klán megszállása alatt áll. Túl veszélyes ahhoz, hogy téged magammal vigyelek.
- De… akkor is… - nyeltem egy nagyot, és hirtelen legnagyobb döbbenetére az oldalának ugrottam. – Nem akarom, hogy meghalj! Ha azon múlik, elmehetsz egy évre… kettőre, vagy háromra is… de ne halj meg!
- Hékás… mire ez az érzelgős stílus így hirtelen? – nevetett zavartan, majd megragadta a vállam, és maga elé nyomott. – Hadd lássam azt a Cassyt, akit én öt évig neveltem, ne egy ilyen bőgőmasinát.
- R-rendben… - válaszoltam, ahogy megtöröltem a szemem.
- Ígérem, hogy visszajövök – szólalt meg hirtelen, és ritka alkalmak egyikeként elmosolyodott. – De te is ígérj meg valamit. Várni fogsz rám, és csatlakozol a Fairy Tailhez.
- Megengeded? – kérdeztem felcsillant szemekkel.
- Meg – biztosított. – Már elég erős vagy hozzá. Ha velem bármi történne, akkor a kristályszív összetörik. Innen tudhatod. Nem garantálom, hogy hamar visszatérek… de igyekezni fogok. Légy jó. – Egy ideig vacillált, majd óvatosan megölelt, ami rendkívül meglepett. – Váljon belőled egy erős nő, mire visszatérek, Cassy.
- Rendben – válaszoltam vidáman.
Hamar elengedett, mert nem volt oda az ilyen helyzetekért. Elindult az ajtóhoz, de még visszafordult, és intett nekem.
- Szia… Apa! – mosolyogtam, amitől kikerekedett a szeme, de utána elvigyorodott. – Vigyázz magadra!
- Viszlát, Lányom… sok sikert!
Az óta öt év telt el… és még mindig rá várok. De a kristály nem törött össze. Ezek szerint még életben van valahol…. nekem pedig ez pont elég. A Fairy Tailben egy új családra találtam, és ez minden helyzetben a lehető legjobb támaszt nyújtotta nekem…
A hozzászólást Cassidy Angel összesen 11 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 12, 2011 2:50 pm-kor. |
|
