Sara Snow
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 8
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Jan. 26.
Age : 28
Tartózkodási hely : Blue Pegasus
Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 1
Jellem:
 | Tárgy: Sara Snow  Szer. Jan. 26, 2011 8:45 pm | |
| Név: Sara Snow
Nem: nő
Életkor: 16 év
Mágia: elemi mágia, jég
Klán: Blue Pegasus
Kinézet: Aránylag hosszú, barna haja van és zöldes-barna szemei. Haját általában összefogva hordja, pár tincset lógva hagyva hátul. Előszeretettel segédkezik Bob mesternek a bárpulti szolgáltatásokban, így a fiúk kedvéért párszor cselédruhába bújik. De az átlag viselete egy narancssárga póló. Valamint egy fehér pulóver, amin az ujjai végén, a ruha alján és a cipzárján vörös csík fut végig, és ugyanilyen színben van a hátán a klán jele. Ehhez társul egy fektet miniszoknya, ugyanilyen harisnya és egy sötét cipő. Érdekes, mégis összességében sportos megjelenése van. Sok ruhája van, de az a kedvenc összeállítása.
Jellem: Kissé szégyenlős és visszahúzódó, pedig nagyon szép lány, ami miatt rengetegen hajtanak rá. Ő mégsem szeret senkivel szórakozni, sőt, szerelme sincsen. Nagyon barátságos, segítőkész és aranyos, bármikor lehet rá számítani. Meglepően hamar képes alkalmazkodni, inkább ő igazodik társaihoz, mint fordítva. Ritkán durran el az agya, de akkor ott kitör a pokol. Általában csendes, szereti távolról figyelni az eseményeket. Mindig tudja, mikor kell valakinek segítenie, és mikor kell hagynia, hogy az illető maga vívja meg a csatáit. Rendkívül törődő, mégsem anyáskodó. Tisztában van vele, hol a helye, és tartja is magát hozzá.
Felszerelés: mindig magánál hord egy kis táskát, amiben az alapvető cuccait tartja (pl.: egy kisebb kés - ami gyakran jól jön szorult helyzetben -, lámpa, és némi kaja.), valamint van egy karkötője, amit soha nem vesz le. Ez fehéraranyból készült, aminek a közepén egy jégcsillag van – ez egy barátságkarkötő, amit Mirandával ketten csináltak. A jég csak akkor reped meg, ha egyikük súlyosan megsérül vagy életveszélyben van.
Előtörténet:
Hol is kezdjem… talán az elején. Persze nem a csecsemőkoromtól, se nem emlékszem, se nem érdekes. Életem igazi fordulópontja ötéves koromban jött el.
Pontosan emlékszem arra a napra, akkor is, ha még nagyon kicsi voltam. Édesanyám egyedül nevelt engem, mert apuval korán elváltak. Egy nemesi, gazdag családhoz szegődött el szolgálónőnek, és engem is vitt magával – év szerint a Skyfire-okhoz. Soha addig nem láttam akkora házat, és szerintem nem is fogok. Nagyon megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy van egy kislány a családban. Kissé szégyellős voltam, mikor megtudtam, hogy az én feladatom lesz vigyázni rá, de igyekeztem mindent jól csinálni. Persze semmi sem jött össze elsőre, ahogy azt a találkozásunk is mutatja…
Miranda éppen a szobájában gubbasztott a földön, akkor volt hároméves. Egy furcsa mikrofon volt a kezében, és énekelgetett. Kicsi volt, mégis ilyenekkel foglalkozott… valójában arra számítottam, hogy babázik, vagy hasonló, így kissé váratlanul ért. Ahogy meglátott, abbahagyta a dalolászást, és meglepetten fordult felém.
- Szia. Ki vagy? – tette fel a kérdést.
- Sz-szia… Sara Snow vagyok. Anyu szobalány lesz nálatok… és… engem is hozott magával.
- Miranda vagyok – mosolygott barátságosan. – Szeretsz énekelni?
- Igen, nagyon! – biccentettem.
- Csatlakozol hozzám?
- Persze – biccentettem. – De nincs olyan jó hangom…
- Nem baj, nekem sem.
- Hát én nem úgy hallottam – nevettem.
De ahogy beléptem az ajtón, elcsúsztam egy lila plüssállaton, és akkorát taknyoltam, hogy az csak úgy visszhangzott a hatalmas szobában. Megvolt az első gáz helyzetem.
Vörösödve fordítottam oldalra a fejemet, de Miranda csupán kuncogott eszet. Aztán hirtelen elém sétált, és majdnem letömte a számba a mikrofont.
- Énekelj nekem! – kérte.
- Biztos vagy ebben?
- Ühüm! – bólintott vidáman.
- Na, jó…
Ezek után lettünk elválaszthatatlan barátok Mirandával. Mikor pedig megtanultunk írni és olvasni, az első dolga volt, hogy lejegyzetelje velem a kikötéseit.
- Mindig viselned kell legalább egy lila dolgot. Nem utálhatod a lila színt, és nem bánthatod a lila ruhákból álló gyűjteményemet…
Bőszen jegyzeteltem mindent, amit csak tudtam, bár pár szó annyira rondára sikerült, hogy később ki se tudtam olvasni.
De sajnos ez a boldogság sem tartott örökké. Miranda tizenegy éves volt, én pedig tizenhárom, mikor az édesanyja elment. Mindent ő tanított neki a csillagmágiáról, s hátrahagyott neki egy aranykulcsot is Lyra mellé.
Miután ő meghalt, sehogy nem tudtam megvigasztalni Mirat. Akkor még nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam, maga küzdjön meg a gondjaival, vagy pedig igyekezzek minél többet a közelében lenni? Akkoriban még nem jeleskedtem az emberismeretben, és elveszettnek éreztem magam. Tudtam, hogy Mirának szüksége van a támogatásomra, de nem tudtam, meddig mehetek el. Kiszámíthatatlan volt a lelki állapota, és nem tudtam, mi az, amivel esetleg megbánthatom. Nem nevetett, ettől pedig a ház is felettébb elcsendesedett. Szerettem volna visszahozni az életet - mégsem voltam képes rá. Annyi ideig vacilláltam, hogy mire észbe kaptam, a barátnőm elindult keresni magának egy máguscéhet. De engem nem engedtek el. Anyám foggal-körömmel tiltakozott ellene, hogy valaha is elhagyjam a családi fészket.
Én azonban nem hagytam magam. Megígértem Mirandának, hogy legkésőbb két év múlva én is utána megyek, és megtalálom, bárhol is legyen.
Miután anya megtiltotta, hogy Miranda után menjek, sokáig elhidegültem tőle. Ha megláttam, azonnal irányt váltottam, esetleg ha muszáj volt elmennem mellette, fél pillanatra a szemébe néztem, de semmi több. Így ment ez egy hétig… aztán kettőig… végül már egy kerek hónapig nem adtam meg magam, így ő volt kénytelen lépni.
- Drágám, ne csináld már ezt! – állított meg egy nap a folyosón, mikor sokadjára nem állt szándékomban ráköszönni.
- De csinálom! – válaszoltam mérgesen. – A legjobb barátnőm egyedül ment el! Bocs, a legjobb, és egyetlen barátnőm. Teljesen egyedül maradtam. Tudod te, milyen érzés ez?
- Istenem… - sóhajtott fel lemondóan. – Azt hiszem, tényleg nem tarthatlak vissza.
- Akkor elengedsz?
- Nem. Viszont ezt neked adom – nyomott a kezembe egy kis borítékot.
- Ez meg micsoda? – képedtem el.
- Neked jött… - morogta durcásan, ami nem volt megszokott tőle. - Még Miranda édesanyjának köszönheted.
- Hiszen ez… - suttogtam remegve.
- Ja. Mirandától hallotta, hogy szeretnél jégmágiát tanulni, ezért egy távoli városban élő mesternek írt. Roxy Rubinnak hívják…
- Hiszen ez nagyszerű! – kiáltottam vidáman. – Azt írja, elfogad tanítványának, ha végigcsinálok egy tesztet!
- Egyáltalán nem nagyszerű! – csattant fel Anya, mire hátraléptem egyet meglepetésemben. – Apád is mágus volt, és…
- Anya, tudom, mi történt vele – vágtam közbe. – Nem kell emlékeztetned.
- Akkor meg miért nem érted meg, hogy féltelek?
- Én megértem! De nem vagyok egy S szintű mágus, hogy valaki kipécézzen magának.
- Akkor is… én szeretném, ha sima, normális lány maradnál – halkult el a hangja.
- De én nem szeretném – válaszoltam habozás nélkül. – Mágus akarok lenni, Anya. Olyan, mint Apa volt.
- Akkor is… megtiltom – jelentette ki.
- Tessék…? – kérdeztem hitetlenkedve, megemelve a hangomat.
- Megtiltom, hogy mágus legyen belőled. Itt és most!
- De ez a levél nekem jött! Ez az álmom…
- Akkor sem! – kiáltotta dühösen. – Nincs vita, nem mész sehová!
Haragosan összeszorítottam a borítékot.
- Utállak! – fakadtam ki, majd végigrohanva a folyosón bevágtattam a szobámba, hatalmas lendülettel húzva magam után az ajtót. Az akkorát csattant, hogy odakint pár madár felrebbent.
Később este nem mentem le vacsorázni. magamra zártam az ajtót, és bámultam a kezemben lévő, gyűrött borítékot. Végül nagy levegőt vettem, benyúltam az ágyam alá, és kisebb erőfeszítések árán kihúztam egy tömött táskát.
Te akartad, Anyu – gondoltam, ahogy kicipzáraztam, és megnéztem, minden szükséges felszerelés megvan-e benne. – Lett volna más út is. Viszlát.
Azzal az alakhoz sétáltam, és felhúztam a keretet. Tiszta szerencse, hogy csak az elsőn vagyok.
Ledobtam egy párnát, hogy tompítsa majd a zuhanásom, aztán gondolkodás nélkül kiugrottam, magam után húzva a hátizsákot. Tompán durrantam a talajon, de szerencsére nem vette észre senki. Nagyot sóhajtottam, és futásból megindult a kapu felé. Nem néztem vissza, mert soha többé nem akartam viszont látni ezt a helyet.
- Te lennél Sara? – kérdezte Roxy egy nappal később, mikor egy hosszú, fárasztó nap után megérkeztem a házához. – Nem hittem volna, hogy elengednek.
- Nem is engedtek – válaszoltam közömbösen.
- Tessék? – kerekedett ki a szeme.
- Én… megszöktem otthonról. Az az álmom, hogy mágus legyek – kezdtem bele. – De anyám nem engedte. Ezért nem volt más választásom…
- Átmentél a felvételi teszten – mosolygott, ahogy a fejemre tette a kezét.
- Hogyan? – most rajtam volt a döbbenet sora.
- Ez volt a teszt – mutatott a borítékra, amit a kezemben szorongattam. – Az, hogy mit vagy képes eldobni a mágus címért. Nekem ennyi bőven elég – biccentette. – Gyerünk, cuccold össze magad. Ott alszol, ahol neked tetszik, amíg nem a kanapémat választod. Az a székhelyem, úgyhogy ne is reménykedj.
- Rendben – bólintottam vidáman. – Köszönöm szépen!
Két évet töltöttem Roxy mellett. De cseppet sem volt olyan könnyű, mint hittem. Kiderült, hogy rendkívül sok a mágikus erőm – azonban nem tudom korbába tartani. Egyszer egy sima pajzsot kellett volna létrehoznom, mikor a kertben gyakoroltunk, de annyira sok erőt bocsátottam ki, hogy megfagyott az udvar és a ház fele. Kaptam is egy kisebb-nagyobb tockost érte. Ráadásul nem ez volt az egyetlen baklövésem… befagyasztottam a vízvezetékeket is néhanapján, vagy épp az asztalt, a széket, nem egyszer pedig az ablakokat is. Sok időbe telt, mire megtanultam irányítani az erőmet, de megérte.
- El sem hiszem, hogy elmész – mosolygott Roxy kedvesen. – Hiányozni fogsz. Túl csendes és biztonságos lesz nélküled a ház – kuncogott.
- Köszönök mindent – vigyorogtam, ahogy meghajoltam. Nagyon hasznos volt ez a két év.
- Végül édesanyád sem jött utánad – mondta. – Ezek szerint beletörődött volna a döntésedbe?
- Valószínű - sóhajtottam fel. – Tudja, hogy elég makacs tudok lenni.
- Erős lány vagy, Sara. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű mágus válik belőled. Csak aztán néhanapján látogass meg engem is, jó? Hátha tönkreteszel pár bútort.
- Rendben, megfontolom – nevettem fel. – Még egyszer köszönöm! Szia, Sensei!
- Vigyázz magadra! Viszlát! – integetett ő is vidáman, ahogy lefutottam a magas dombról a főútra.
Végre megkereshettem a barátnőmet!
Éppen a Shirotsumeban jártam, amikor a sors összehozott azzal a bizonyos Heti Mágussal az egyik bárban. Pont bemutatták a Blue Pegasus céh tagjait. Nem érdekelt, hogy valószínűleg az egész összegyűlt tömeg hülyének nézett, mikor örömömben felsikítottam. Megláttam Miranda nevét a céh tagjainak listáján. Több sem kellet: még aznap elutaztam a Blue Pegasus céhházába.
Nos… khm… a céh épületét látva egy kissé felfordult a gyomrom, de még időben megállítottam. Nem tudom, ki tervezte ezt a sok szívecskét rá, de elég nyálas összhatást nyújtott. Mindegy, egy könyvet sem a borítójáról szokás megítélni – nyugtattam meg magam.
Remegő kézzel betoltam az ajtót, és szemügyre vetem a gyönyörű előtermet. De nem sokáig szemlélődhettem. A következő pillanatban öt fiú rontott rám, akkora lendülettel, hogy majdnem kivittek az ajtón. Az összes kiabált valamit, de csak szófoszlányokat értettem, mint például: „beléd szerettem”, „légy a barátnőm”, „van pasid?” - és hasonlók.
- Mire ez a nagy felhajtás? – mentett ki engem egy olyan rég óta nem hallott női hang. A tömegen keresztül, levegőért kapkodva észrevettem Mirát, és belenéztem a szemébe. Várt egy másodpercet. Kettőt… aztán, mint az őrültek rohanni kezdett felém. A fiúk elléptek, szabad utat nyitva neki. Az előbb csak majdnem szálltam ki az ajtón. Most viszont nem majdnem – akkora lendülettel ugrott a nyakamba, hogy még a lépcsőt is átrepültük. Azt hittem, menten megfojt engem.
- Istenem, Sara! – nevetett vidáman. – Hogy kerülsz te ide?
- Megígértem, nem? – mosolyogtam, ahogy lemászott rólam, és felsegített. – Mindenképpen utánad jövök egyszer.
- Annyira örülök! Mindent el kell mesélned, ami az elmúlt években történt! Mindenről tudni akarok, semmit ne felejts ki!
- Oké, de neked is lesz mondanivalód – biccentettem vidáman.
- Azonnal menjünk Bob mesterhez, siess – ráncigált vissza az épületbe. – Kissé hátborzongatóan néz ki, de nagyon kedves ember!
Semmit nem változott, azon kívül, hogy megnőtt egy kicsit a haja és ő maga is. Jellemileg legalábbis biztos, hogy ugyanaz a Miranda, aki még annak idején elhagyta a Skyfire házat – immár velem együtt.
Így kötöttem ki újra legjobb barátom mellett, és lettem tagja álmaim – na, jó, néha inkább rémálmaim – céhének.
A hozzászólást Sara Snow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 28, 2011 5:33 pm-kor. |
|
