HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share
 

 Firmus Kakte

Go down 
SzerzőÜzenet
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeSzomb. Jan. 29, 2011 3:57 pm

A vadászat.
Első fejezet.

(előzmények itt)

Reggel kipihenten ébredtem. A madarak csiripelése behallatszott a kellemes nyári éjszaka miatt tárva nyitva hagyott ablakomon. Nagyot nyújtóztam, majd szépen lassan felültem gyűrött lepedőjű agyamban és pislogva nézegettem kifelé a verőfényes napsütésbe. A madarak dalába egy újabb hang is betársult, de ez már nem volt olyan kellemes. Rögtön tudtam, hogy megint az a dinka új klántag ült le a kinti padra énekelni. Gitárjából olyan akkordok csapódtak ki, hogy a madarak tömegesen hallgattak el és elkezdték a fejüket a faágakba verni. Én részemről megelégedtem a párnám kihajításán, az ablakon.
- Hallgass már el, te szerencsétlen! Itt páran aludni is szeretnének! – kiáltottam ki, mikor nagy nehezen elvánszorogtam a párkányig.
Több kitárt ablakból is egyetértő morajlás hallatszott, én pedig elégedetten becsuktam az ablakot, majd egy pillantást vetve a feldúlt ágyra, megvontam a vállam és elindultam kifelé a szobából. Gyorsan letusoltam, majd pár egyszerű ruhát magamra kapva lementem a hallba. Itt a korai napszaknak megfelelő gyér forgalom várt. A pár lézengő is elkínzott arcot vágva fetrengett az elszórtan heverő kanapék valamelyikén. Hát a tegnapi koktélest láthatóan sok áldozatot szedett.
- Jó reggelt Liz! – vettem az irányt a bárhoz, majd kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken.
- Neked is Firm! Jól aludtál? – kérdezte mosolyogva.
- Az alvás jó volt, de a reggeli nóta nem volt kedvemre.
- Megint koncertet az ifjú bárdunk? – nevette el magát.
- Hát a Mester kedvence nem kímél semmilyen hallószervet! – mosolyodtam el én is, mert a lány jókedve engem is újult energiával töltött fel.
Jót nevettünk, amihez az egyik részeg hortyogó is csatlakozott, de végül leesett alkalmi fekhelyéről, mire újra visszazuhant alkoholgőzös álmába. Persze aztán őt is kinevettük.
- Tudod Liz, valami hiányzik! Mintha valami végtelen üresség kezdene felfalni belülről és nem tudom, mit tegyek ellene. – komorodtam el.
- Hát ezen tudunk segíteni! Van itt egy küldetés, ami egy perverz alak elkapása a helyi nudibár környékén. Ez biztos segít majd! – paskolta meg az arcomat vigyorogva a lány.
- Kösz Liz, te aztán tudod, mi kell nekem, de most valami másra vágyom. A legutóbbi küldetés sem segített ezen a problémán, pedig az a nudista strandon volt.
- Megint ő? – kérdezte komolyan.
- Lehet. Azt hiszem, hogy fel fogom keresni. Megint.
- Ez a te döntésed, nem foglak lebeszélni róla. Viszont vigyázz magadra! – azzal kitöltött egy adag hargeoni vöröset.
Finoman ízlelgettem kedvenc boromat és többet nem szóltunk. Liz tudta, hogy mi történt múltkor, hiszen elmeséltem neki. A
szélmágus csaj felkeresése elég rizikós ötlet volt, így utólag visszagondolva. Jó esélyem volt, hogy sohasem térek vissza, maximum koporsóban, ez viszont akkoriban meg sem fordult a fejemben. A lány furcsa érzelmeit a mai napig nem tudtam teljesen megfejteni és ez zavart, viszont ahhoz sem éreztem elég bátorságot, hogy újra felkeressem. Ez viszont ma változni fog.
- Köszönöm az italt. Azt hiszem ideje indulnom. – csaptam a poharat a pultra, majd elindultam a kijárat felé.
- Légy óvatos! – hallottam Liz elhaló hangját.

Nem fordultam hátra, csak kezemmel intettem. A hatalmas ajtó lassan kinyílt előttem, én pedig szembe találtam magamat a kellemes reggeli levegő minden hatalmával. Teleszívtam tüdőmet, majd erőre kapva, megindultam az állomás felé. Az út meglepően rövid volt, bár lehet azért, mert egész idő alatt máshol jártam gondolatban. Gondolataim visszarepültek a fél évvel ezelőtti találkozásra, mikor az erdő sűrűjében megtanultam a szélmágiát ettől a rejtélyes lánytól, aki a pillanat tört része alatt változott vadmacskából kiismerhetetlen kismacskává.
Odaléptem kis szekrénykémhez, ami a vasútállomás öltözőjében béreltem titokban, majd magamra öltöttem az egyszerűnek tűnő fekete ruházatot, mellyel anno Rega ajándékozott meg. Ezekben a göncökben simán elvegyülhettem bármiféle sötét kocsmában, ami a nem is árt, tekintve, hogy milyen veszélyes helyre indulok. Még utoljára megigazítottam ruházatom, majd az ajtót becsukva elindultam jegyet venni.

A vonat robogva hagyta maga mögött az állomást és én már úton is voltam Hokabe kegyetlen szirtjei felé. A kalauz egykedvűen megnézte jegyemet, majd folytatta útját a szerelvény eleje felé. Direkt hátra ültem, mert ezen a vonalon itt kevesebb utas szokott lézengeni. Kikönyököltem az ablakon és az elsuhanó tájat fürkésztem. A hatalmas napraforgómezőket hamarosan magunk mögött hagytuk és elkezdtek szaporodni a fák, amik lassan erdőket alkotva hatalmas lombozatukkal árnyékba burkolták a szerelvényt. A mozdony mintha megrettent volna sötét árnyaiktól, lassan veszített lendületéből. Persze ez csak a hegyes-völgyes vidék hatása, ami miatt a fűtők mindig káromkodni szoktak, a mozdony pedig nyögni.
- Milyen jól jönne most egy tűzmágus a mozdonyon! – vigyorodtam el saját bölcsességemen, de hamar az ajkamra fagyott a mosoly.
Hatalmas dörrenés. Csak ennyit hallottam. Aztán az egymásnak feszülő fémek sikolyát. A vonat megremeget és a hatalmas hangzavar villámgyorsan és megállíthatatlanul közeledett az én békés kis kocsim felé is. Reagálni sem volt időm, mikor a vagon falai elkezdtek gyűrődni, majd kényelmes ülésem fa váza darabokra tört, engem a padlóra lökve. Mire feleszméltem már csak egy konzervként összenyomott vagon üvegdaraboktól hemzsegő padlóján kapkodtam a levegőt. Első gondoltatom az volt, hogy biztos ütköztünk valamivel, de ezt gyorsan elvetettem. Az ütközés ereje, legyen akármilyen erős is, nem érhetett volna el idáig az utolsó kocsiig ilyen intenzitással. Tehát maradt az egyetlen logikus válasz. Valaki, valószínűleg mágus, szándékosan roppantotta össze a teljes szerelvényt. Már csak az a kérdés, hogy ki lehetett és miért.
Nagy nehezen erőt vettem magamon, majd feltápászkodva elbotorkáltam a legközelebbi kijáratig. Maga az ajtó az iszonyú erejű hullám hatására, szinte eggyé vált a vagon falával. Odarúgtam neki egyet csizmás lábammal, de csak nyikorgás volt a válasz.
- Tehát ez a kijárat elvetve. – mormogtam, majd már indultam is vissza a vagon belsejébe, hogy egy rést keressék a sérült törzsön.
Végül csak az éles üvegszilánkoktól hemzsegő ablakok maradtak, amik közül csak egy volt alkalmas arra, hogy áttuszkoljam magamat. Bár ruhámat több helyen átvágta, mégis sikerült kievickélnem a csapdavagonból. Odakint alig lehetett látni a lassan oszló gőzfelhőtől, mely a totálkáros mozdonyból szállt fel, betakarva az egész környéket. Vakon elindultam a szerelvény eleje felé, hátha találok pár túlélőt, nomeg választ a kérdéseimre.

Hirtelen ötlettől vezérelve szélmágiámmal odacsaptam a gőzfelhőnek, ami riadtan húzódott félre a mágia eme hatalmától a közeli erdő fái közé. Az első vagon mellett álldogáló pár alak rögtön felém fordult, ahogy eloszlott az őket is elrejtő felhő.
- Ajaj, ez nem jó! – döbbentem rá saját hülyeségemre, mikor az első tűzlabda elhúzott a fülem mellett.
Az egyik közeli gödörbe vetettem magamat, majd kardomat kezembe kapva, vártam a folytatást. Fejemet igyekeztem minél lejjebb húzni, hogy még véletlenül se nyújtsak nekik potya célpontot, így kényszerítve támadóimat arra, hogy közelebb jöjjenek. Azonban a remek terv máris csődöt mondott.
A levegő összesűrűsödött körülöttem, majd testemet satuként szorítva lágyan a levegőbe emelt alkalmi fedezékemből. Próbáltam küzdeni az örvénylő levegő ellen, de mozdulni sem tudtam. A hat emberke lassan a közelembe ért, majd hangosan kiröhögtek tehetetlenségemet látva. Egyetlen ember nem nevetett. Jobb keze a magasba lendítve, hogy kontrollálja az engem fogságba tartó szél erejét, miközben hosszú, összefogott fekete haja a már csillapodó léghullámokon lovagolva lengedezett. Kék szemével szinte keresztüldöfött. Nem nevetett.
- Szveta? – nyögtem fel, de a dübörgő szélvihar elsodorta elhaló hangomat.
Testem lendületet vett, majd meg sem állt a legközelebbi terebélyes tölgyfa vastag törzséig, ahova nyekkenve csapódtam be. Mielőtt kihunyt volna minden fény, csak egy dolgot érzékeltem. Angyali hangot, benne fájdalommal.
- Miért jöttél ide, te bolond? – azzal elmerültem a sötétségben.

Víz csepegett az arcomra, csak ennyit éreztem. Ez az érzés térített magamhoz, a végtelen kómából. Igyekeztem kinyitni szemeimet, de nem engedelmeskedtek.
- Ne erőlködj! Mindjárt segítek! – hallottam a már ismerős hangot.
Lassan eltűnt a szemeimre nehezedő nyomás, én pedig hunyorogva pislogtam a kellemetlen fénybe. Pár könnycsepp árán, de végül hozzászoktam a külvilághoz, majd ahogy a színek is visszatértek végre megláttam a hang gazdáját is.
- Szveta? – kérdeztem erőtlenül.
- Azt hittem, ti fénymágusok nem pislogtok, még egy ilyen hosszú alvás után sem! – mosolygott, majd nedves kezével végigtörölte homlokomat.
Lassan felfogtam a külvilágot összes ingerét, így már tisztában voltam vele, hogy egy ágyban fekszem, fejem pedig a szélmáguslány ölében nyugszik. Nedves kezével újra beáztatta az érdekes illatú borogatást, mely eddig arcomat takarta. Lágyan ráterített homlokomra, majd a hajamat kezdte cirógatni.
- Mi történt, hol vagyunk? – kérdeztem a szobán körbepillantva.
- Olaf fogadójában vagyunk. Sajnos a fával való találkozásod nem volt olyan szerencsés, mint múltkor, ezért jó pár napig ki voltál ütve.
Éreztem a bűnbánatot a hangjában, így a múlt felidézése miatt érzett hirtelen támadt haragom rögtön elillant.
- Miért kellett a fába küldened? Mi volt, ez az egész ügy a vonatnál? – néztem tengerkék szemébe a borogatás széle alól.
- Egyszerű vonatrablásnak indult. Nem számítottunk utasokra, így teljes megdöbbenést váltott ki a megjelenésed. A többiek rögtön megöltek volna, ha rájönnek, hogy nem egy átlagos kóbormágus vagy. Ezért kellett bántanom téged és ezért bocsánatot kérek! – görbült lefelé a szája, én pedig rögtön tudtam, hogy jól döntöttem, mikor útra keltem, még a faütközés ellenére is.
- Semmi baj! Köszönöm, hogy megmentettél! – felnyúltam tarkójához, majd fejét magamhoz húzva, lágyan megcsókoltam.
Kibontott fekete haja lepelként borult arcunkra, de nem számított. Pár pillanatra átadtuk magunkat a hirtelen feltörő érzelmeknek, majd amilyen gyorsan elkezdtük, olyan gyorsan szét is váltunk.
- Bolond srác vagy, te Firmus Kakte! – paskolta meg arcomat, majd felkelt alólam és egy párnát tett a fejem alá. – Most pedig pihenj! Az a fejsérülés nem fog elmúlni, csak úgy magától!
Én pedig átadtam magam újra az álmok birodalmának.

Az elkövetkező pár hét az ápolásommal telt. Szveta rendkívül gondoskodónak bizonyult, amit ha szóvá tettem, azonnal csattant a pofon. A csók nem került szóba többé. Érdekes volt a helyzet. Egy sérült, legális klánbeli mágust ápol egy sötét kóbormágus, aki bűnözőként tengeti az életét, a világnak eme elzárt szegletében.
Mikor már szédülés nélkül tudtam járni-kelni a szobában, utolért a múlt. A fogadó ajtaja hatalmas dörrenéssel betört, amit még az én emeleti szobámból is jól lehetett hallani. A felháborodott hangokra még nagyobb dübörgés volt a válasz. A kiáltozások egybeolvadtak a darabokra törő fabútorok hangjával, én pedig gyorsan a ruháimért nyúltam. Magamra kapkodtam őket, majd már nyúltam is a kilincsért, mikor majdnem pofán vágott a befelé nyíló ajtó.
- Hova a fenébe indultál, te lökött? – förmedt rám a berontó Szveta.
- Mi történt? Kitört a háború, vagymi? – érdeklődtem ártatlanul, mire egy eget verő robbanás berogyasztotta a falakat.
- Menekülnünk kell, mert itt vannak az extársaim! – intett az ajtó felé a lány, majd már pattant is az ablakhoz. – És azt hiszem, hogy te sem szeretnél találkozni velük. Gyere!
- Nem tehetem. Most én foglak megvédeni! – adtam a hőst, mert úgy éreztem, hogy ezt kell tennem.
- Ne beszélj ilyen marhaságokat! Ha nem menekülünk, ezek a barmok kicsinálnak minket! –ugrott oda hozzám, majd húzni kezdte a kezemet.
- Nem. Most kell szembeszállnunk velük, különben menekülhetünk életünk végéig. – mondtam lassan, és tudtam, hogy szavaim igazak.
- Akkor meneküljünk, csak te és én! Nem akarlak elveszíteni, egy ilyen harcban! – üvöltött rám és már potyogtak a könnyei.
Még mindig hihetetlenek voltak számomra ezek a hirtelen változásai. Egyik pillanatban határozott, harcias, a másikban pedig érzelmes, gyengéd lány.
- Miért félsz? Hiszen alig ismersz?
Tudtam, hogy ez gonosz kérdés volt, de hallani akartam. Tudni, hogy van miért harcolni, élni.
- Mert szeretlek, te lüke! – borult nyakamba, miközben szipogott.
- Akkor nem lesz semmi baj. – emeltem fel arcát és letöröltem könnyeit.
Megcsókoltam majd kézen fogva elindultunk lefelé a lépcsőn. Most már senki sem állhat az utunkba.

A fogadó kocsma része úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Csak három ember állt, akik fölényesen nézegették az általuk okozott romhalmazt. A vendégek és Olaf össze-vissza hevertek a helységen belül teljesen kiütve.
- No lám, Svetlana! Végül mégiscsak előkerültél? – vigyorodott el a hatalmas vörös szakállas óriás, aki látszólag a vezér volt. – Én a helyedben menekültem volna. – tette hozzá az ajtó felé bökve, amit a másik két fickó gyorsan elállt.
- Lejárt a menekülés ideje, főbarom! Ideje rendezni a számlát! – álltam a lány elé.
- Hoppá, csak nem a vonatos mitugrász? – nyerített egyet, mire a két társa is röhögni kezdett. – Mégis szép ez a mai nap, mert még keresni sem kell téged!
- Akkor lássunk hozzá!
A fickó lekapta a hátára erősített hatalmas csatabárdot, majd őrjöngve felém kezdet szaladni, vörös fürtjei csak úgy lobogtak a menetszélben. Gyorsan lehajoltam, az egyik eszméletlen vendég által elejtett kardért, amit védekezően magam elé tartottam. Majdnem el is késtem vele, mert a dühöngő óriás iszonyat gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot és már támadt is, teljes testét és lendületét beleadva a feje fölött megkezdett csapásba. A fém penge nagyot csattanva találkozott a kölcsönvett kardommal, én pedig térdre rogytam a csapás elképesztő erejétől. Viszont a lendület erejét már elvesztette, így újabb mozdulatsorokba kezdett, melyeket igyekeztem hárítani kardommal, de már a puszta erejükről is úgy éreztem, hogy menten eltörik a karom.
- Bolond vagy te Hassel, hogy kiálltál kettőnk ellen! – kiáltotta Szveta, majd egy szélrohammal hátrabillentette támadómat, aki már kezdett fölém kerekedni.
- Ó, tényleg? Akkor ideje nagyobb sebességbe kapcsolnunk, babám! – vigyorgott a vörös óriás, majd egy varázsigét mormolt.
Fényes páncél jelent meg hatalmas testén, mely eltérítette a kitartóan ostromló szélrohamokat. A megkergült léghullámok így viszont telibe kapták két társát, akik nagyot nyekkenve csapódtak a falnak. Hassel-t ez szemmel láthatóan nem hatotta meg. Elhajította csatabárdját és egy hosszúkardot húzott elő a semmiből, majd újra rohamra indult.
- Wind Magic! Wind Blast! – kiáltottuk egyszerre Szvetával, a helyiség pedig beleremegett az elemi erő eme félelmetes koncentrációjába.

Az óriás rohama fokozatosan vesztett lendületéből, ahogy minden erőnket beleadva ostromoltuk. A fal mögötte már kezdett engedni a „lepattanó” léglökéseknek és hatalmas robajjal kiszakadt a helyéből, csak pár dacoló tartóoszlopot hagyva maga után. Kezdtem kétségbe esni, mert még mindig közeledett, holott ennyi erőről már rég körbe kellet volna repülnie az erdőt, de ez a melák centiről-centire csökkentette a köztünk lévő távolságot. Hassel-ről dőlt az izzadság, mert már ő is valószínűleg elérte teljesítőképessége határát, de vérben forgó szemei acélos akaratról árulkodtak enyhe őrülettel vegyítve. A töréspont, szó szerint, teljesen váratlanul jött. A páncélon hajszálrepedések jelentek meg, melyek egyre nőttek, majd összekapcsolódva végül szilánkokra törték a rideg acélt. Hassel szeme elkerekedett, ahogy lenézve rádöbbent teljes védelmének összeomlásáról. Utolsó gyűlölködő pillantását még ránk vetette, aztán már szállt is, hogy pontot tegyen a legközelebbi főtartó oszlop hosszú éves karrierjének végére. A becsapódás ereje kettétörte az oszlopot, Hassel-t pedig mély álomba küldte, amiből nem fog egyhamar felébredni.
- Erről ennyit. – rogyott térdre mellette Szveta hangosan lihegve.
- Már azt hittem, hogy sohasem fogja feldobni a talpát! – heveredtem le a földre. – És most mi legyen? – kérdeztem a lányra nézve.
- Ez még csak kezdet. Még négyen vannak és ők nem olyan puhányok, mint Hassel volt.
- Még négy? Azt hiszem, meglesz az elfoglaltságunk az elkövetkezendő hetekre. – vigyorodtam el, ahogy felültem. – Vele mi legyen? – intettem az óriás ernyedt teste felé.
- Őt majd én kezelésbe veszem. – lépett elő Olaf, a kocsmáros szutykos fehér kötényében, miközben egy alvadt vérpatakot dörgölt a halántékán. – Ne aggódjatok, többet nem lesz gond vele. – tette hozzá vigyorogva és egy apró tőrt húzott elő a csizmájából. – Most pedig menjetek!
- Köszönjük Olaf! – biccentett neki Szveta, majd a kezét nyújtotta felém. – Ideje indulni, szépfiú!
- Akkor kezdődjék a vadászat! – fogadtam el a segítő jobbot és felállva nekivágtunk az erdőből kivezető útnak, magunk mögött hagyva a totálkáros fogadót.

Még négy fő van hátra!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeHétf. Jan. 31, 2011 4:10 pm

Szép munka! Minden követelménynek megfelelő, követendő példa! Jutalmad 100 VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimePént. Ápr. 29, 2011 10:10 pm

A vadászat.
Második fejezet.

( a történet az egyik küldetés beleszövésével történt)

Olaf fogadójából hosszabb út vezetett az állomásig, mint gondoltam. Váratlanul Szveta egy régi barátnőjébe botlottunk, aki pár „pályakezdő” mágussal kiegészülve egy túszdrámát igyekezett rendezni. Információik szerint az elkövetők a közeli hegyekben rejtőztek, ami Szvetlana helyismerete nélkül elég nehezen megközelíthető.

Gondoltam nem nagyon ártom bele a dologba, ezért csendben hagytam, hogy a történések magukkal ragadjanak. Kimentünk a kint várakozó mágikus terepjáróhoz, amibe kényelmesen elfértünk öten is. A Larissza néven bemutatott barátnő nem spórolt az erejével. Alig csatolta fel a VE csatlakozót, máris kilőttünk a havas úton. Az út első szakasza csendben telt. Mindenki az elsuhanó tájat nézte az ablakokon keresztül, az egyedüli zajforrás pedig a halkan búgó jármű volt, melyben a fűtés kellemes légkört teremtett. Váratlanul az egyik „újonc” törte meg a csendet egy gyors bemutatkozással. Kiderült, hogy mindketten a Quatro Cerberus mágusai és ez az első küldetésük. Szveta pedig engem is bemutatott, amit csak egy bólintással nyugtáztam.

Gondolataim egész máshol jártak. Még mindig beleremegtem, mikor visszagondoltam a Hassel-lal történt harcunkra. Nem vagyok olyan ijedős fajta, de ez a banda kicsit megrémített. A lány szerint a hatalmas barbár állat volt a leggyengébb láncszem a csapatban, akit így is éppen hogy sikerült kétvállra fektetnünk. Vajon mit várhatunk a maradék négytől? Az biztos, hogy nem kerülhetjük el a sorsunkat. Előbb- utóbb meg fognak találni minket és akkor muszáj lesz szembenéznünk velük. Persze elvihetném a lányt a céhbe, de ez nem számítana gyávaságnak? Mondjuk engem nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Viszont Szveta érzései annál inkább. Kifelé büszke nőnek mutatja magát, és sosem bocsátaná meg, ha ilyen megalázó helyzetbe hoznám. Ráadásul ő fontos nekem.
- Miért fontos? – töprengtem el, miközben egy nagyobb fenyőág végig karistolta a kocsi oldalát.

Az érzéseim valahogy ingataggá váltak vele kapcsolatban. Lehetséges, hogy szeretem, bár az ilyen mély érzelmek távol állnak tőlem. Egyszerűen vágytam a társaságára. Az érintésére. A céhben sokan bolondítják a lányokat. Ez már afféle belső sport. Az elején még furcsa volt, de aztán én is kezdtem átadni magam ennek a furcsa hóbortnak. Ezért is változtam sokat az előző találkozásunk óta. Mondhatni érettebb lettem. Megnyílt előttem a világ és én bemertem lépni a kapun. Érdekes, új élményekkel gazdagodtam, akik megváltoztatták az értékrendemet. Már nem féltem a lányoktól. Talán a sok nő, akivel kacérkodtam, vagy esetleg tovább is jutottam, megölte bennem a szerelmet?

És most itt vagyok, egy robogó kocsiban, ami esetleg új veszélybe visz minket, és én nem vagyok biztos magamban.
Szvetlana kezdett felengedni. Halkan trécselt a Lisza nevű lánnyal. Beszélgetésüket nem figyeltem. Nem is rám tartozott. Örültem, hogy Szveta kicsit kienged, mert a jövőképünket elég komoly viharfelhők sötétítették el. Talán ez a kis múlandó béke segít neki. Legalábbis ezt reméltem.
Az autó meg-megcsúszva fékezett. A két lány sietve kiszállt, mi pedig követtük őket.

Metsző hideg szél csapott az arcomba. A szilaj fák között kitartóan dübörgött a természet ereje. Megremegve összébb húztam magamon a kabátomat. Sajnos ilyen körülményekre nem készültem fel. A célunk nem volt messze. Egy jól álcázott épület volt, ami egy kisebb tisztáson terült el. Körülötte őrök sétálgattak, de testbeszédük arról árulkodott, hogy halálosan unják a feladatukat. Az első teljesítendő dolog szegény fickók álomföldre küldése volt.
Nem sokat teketóriáztam, hanem megindultam a nekem kijelölt személy felé. Elégedetten vettem tudomásul, hogy az adrenalin kezdi elönteni a testemet. A gondok és problémák nehéz bilincsei meglazultak karomon, majd mikor már érintéstávolságba jutottam, egyszerűen magam mögött hagytam őket. A fickót teljes meglepetésként érte a felbukkanásom. Nem is hagytam neki időt a meglepődésre. Egy rúgás a gyomorra, majd egy precíz ütés a nyakra. A szerencsétlen őr zsákként borult fel, a szálingózó ködből pedig előbukkant Shouki és Pyrko. Intettem nekik, hogy jöjjenek.

Az épület megrohanása már más tészta volt. Lisza gondosan felosztotta a két szintet, hogy egyszerre tudjunk lecsapni. A lány és Shouki az alsó szintet választották, így ránk maradt az emelet. Az előtérből felfelé vezető lépcsőn csendben fellopakodtunk, majd egy kétszárnyas ajtót elérve, hallgatóztunk kicsit. A túloldalról nem hallatszott semmilyen nesz, így a kilicsért nyúltam. Lassan kitártam az emeleti főfolyosóra nyíló bejáratot. Alig léptem át a küszöböt, máris egy őrbe botlottunk, akit bizonyára a megnyikorduló zár ébresztett fel álmából. Most meglepett tekintettel próbált feltápászkodni a székről, amin eddig pihent. Az ő keze a kardjáért nyúlt, az enyém a fénykard markolatát szorította meg. Mágikus erőm életre keltette a pengét, majd szabad kezemmel intettem társaimnak, hogy folytassák az útjukat. Nekem még dolgom volt ezzel a fickóval. Az már első látásra kiderült, hogy nem amatőrrel állok szemben. A testtartása és mozdulatai rémesen emlékeztettek a céh gyakorlott kardforgatóira, ami nem sok jót ígért, tekintve, hogy én még kezdő vagyok a „szakmában”. Első keresztező vágásomat elegánsan hárította is, majd ellentámadásba ment át. A tánc kezdetét vette, ami ellenfelem arcára mosolyt csalt, míg az enyém inkább elszörnyedt. A pengék összeakaszkodása néha végtelennek tűnt. Próbáltam átadni magam a harcnak, de ezúttal csődöt mondtam. A bilincsek újfent lehúzták kezemet. A lány járt az eszembe, aki már egy másik szobában harcolt.

Aggódás.
Ritkán érzek hasonlót. Rólunk, akik a Pegasusban „szolgálnak”, gyakran bukkannak fel olyan pletykák, hogy érzelemmentesek vagyunk. A férfiállomány nagy része elől előre eldugják a lányokat, ha hírét veszik, hogy egy „selyemfiú” érkezik a városba. A hódítók távozása után, aztán síró hölgyek maradnak, akik nem is sejtik, hogy miért lettek egyedül hagyva. Sokat beszélnek arról, hogy a Pegasus-os fickók képtelenek megállapodni. Ebben talán van némi igazság. A legtöbb céhbeli férfi magában a céhben találja meg a párját. A több éves hódítás után, már nem képesek megfelelően viselkedi az átlagos lányokkal. A lányok elvárásai pedig néha olyanok, amiket képtelenség teljesíteni. Amikor már megelégeli az ember a hódítást, akkor békére vágyik. Ezt pedig nem kapja meg az átlagos lányoktól. És ekkor jön be a „céhfaktor”. A mi hölgyeink is hasonló cipőben járnak, mint a férfiak. És így lesznek meg a mesébe illő egymásra találások. Persze ezek általában ordítozással és rombolással kezdődnek, de hát ez az igaz szerelem ismérve. És még az unalmas hétköznapokat is feldobja.

Feldobja? Nem is rossz ötlet. A pillanat tört része alatt megvilágosodtam. Nem kell nekem a legjobb kardvívónak lennem, amíg van más is a tarsolyomban. A Szvetától tanult szélmágiához nyúlva kibillentettem ellenfelem az egyensúlyából. Az ekképp adagolt finom lökések jelentették a siker kapuját. Az azt követő események, mintha film lett volna, úgy pörgött le előttem.

A kardos fickó hirtelen elesett egy határozott vágásomtól, én pedig követtem társaimat a szobák rengetegébe. Az őrök, akik kézifegyvereiket lóbálva próbáltak rajtunk átjutni, egyszerűen nem fogták fel esélytelenségüket. A szél és a fény ereje gyorsan ráébresztett őket a tévedésükre. Egy feltámadó szélvihar, amely a falhoz vágva eszméletlenségbe taszítja őket, vagy egy fénykard precíz csapása, mely lefegyverzi őket, vagy Pyrko jóvoltából egy növénymágus trükk, mely gúzsba köti őket, mind egy célt szolgálnak. Minél előbb túl lenni az egészen.
Unalmat nem éreztem. A testem forrongott az izgalomtól. Amikor egy csapás csak centiméterekre került csak el, akkor félelmet éreztem. Mikor újabb ellenféllel lett kevesebb, akkor megkönnyebbülést. Az érzelmek széles tárháza rám szakadt. Közben igyekeztem a lányt is szemmel tartani. Neki az aggodalom jutott, holott tudtam, hogy efféle útonállók nem jelentenek számára veszélyt. Mégis igyekeztem a közelében maradni, hátha bekövetkezik az elkerülhetetlen balszerencse, ami esetleg olyan helyzetet teremtene, amiből nekem kell kirángatnom. Mert megtenném. Mert fontos nekem!
- Mert szükségem van rá! – döbbentem rá.

A felismerés miatt egy pillanatra elveszítettem kapcsolatomat a külvilággal. A tér beszűkült, és csak én léteztem. Az ébredés viszont fájdalmas volt. Sajnos nem nekem.
Pyrko ruházata kapott lángra, mikor egy tűzmágus csatlakozott be a csatába.
Most következett a szégyen érzete.

Nem csak magamért feleltem, hanem az új társért is. Lehet, hogy idősebb nálam, de mégiscsak újonc. Az újoncokat pedig támogatni kell. Ez volt anno az első lecke, ami Bob Mester mellett tanultam. De most nem lett volna büszke rám az öreg. Saját érzelmeim ismét átvették felettem az uralmat, és ez a pillanatnyi kihagyása egy társ fájdalmába került. A düh következett.

A féktelen düh, amivel rávetettem magam a tűzmágusra. Társaim segítettek, de nélkülük is vége lett volna fickónak. Lángok csaptak ide-oda. Szélvihar tombolt. Fénymágia ragyogott. A támadó pedig hamarosan egy szekrény mélyén kötött ki, hála Szveta kegyelmének és sajátos humorérzékének.
A mi szintünk kész volt. Mindenfelé eszméletlen ember feküdtek. Hamarosan felbukkant a két földszinti bárányka is. Két eszméletlen nőt is magukkal hoztak, akik elég kihívó ruházatot viseltek. Bizonyára ők voltak a szépségkirálynő túszok. A tehetetlen testeket kivittük az autóhoz, amíg a lányok átkutatták az épületet.
Én a jármű mellett álldogálva vártam ki a procedúra végét. Bizonyára jól sikerült az akció, mert a mosolyok elég árulkodóak voltak. Újra „nyeregbe ülve” már száguldottunk is visszafelé. Ezúttal az egyik fiú volt az „üzemanyag forrás”. A hó apró pelyhekben elkezdett esni, ahogy az est sötétje kezdte magáévá tenni az eget. A fenyvesekre sötétség borult és már csak terepjárónk fáradhatatlan fényszórói árulkodtak életről. Néha- néha felbukkant egy ijedt, vagy inkább felháborodott szempár az út szélén, amikor szépen lassan magunk mögött hagytuk a vadvilágot. Bizonyára állatok voltak, akik nem értették, hogy a buta ember mit keres a felségterületünkön, különösen ilyen időszakban.

Mi, Szvetával, az első útba eső állomásnál kiszálltunk. Nem mondom, hogy nem szívesen segítettem volna a srácoknak, de megvolt a saját problémánk. Sőt, talán még segítettünk is nekik, azzal hogy nem kevertük bele őket. A két barátnő még váltott pár szót, amíg én egy apró tető alá húzódtam a hó elől, majd az autó már folytatta is útját.
- És most hogyan tovább? – kérdeztem a csillagtalan eget kémlelve.
Szveta egy pillanatig némán állt. Bizonyára alaposan eltöprengett a válaszon.
- Shirotsume-ba kell mennünk! – mondta komoran.
- Messze van. Megéri? – vontam fel szemöldökömet.
- Lisza szerint ott kaphatunk információkat. Viszont óvatosan kell eljárnunk. Veszélyes emberek! – nézett a szemembe, miközben fekete hajzuhataga kezdett színt váltani a hó kitartó ostromának hála.
- Akkor óvatosak leszünk! –söpörtem le róla a tolakodó csapadékot. – És most keressünk valami meleg helyet! – fogtam meg a kezét, majd a váróterem kapujához léptem.
- Furcsa fickó vagy te, Kakte! – mosolyodott el.
- Mondták már páran! – viszonoztam, majd beléptünk a fénybe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimePént. Május 06, 2011 9:13 pm

Remek folytatás, és szinte belülről rágcsál a düh, hogy nem olvashatom tovább a történéseket XD. Na de ez így is szép munka, meg is kapod érte a 200 VE-t!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeHétf. Május 09, 2011 5:34 pm

A vadászat.
Harmadik fejezet.

A jegybeszerzés gyorsabban ment, mint gondoltam. Az odakint tomboló ítéletidő rossz hatással volt az állomáson lézengőkre. Mindenki nyúzott arccal maga elé bámult, mintha a sötétség bármelyik kósza pillantásukért örök kárhozatra ítélhette volna őket. A jegyárus is hasonlóan viselkedett. Fel sem nézve bélyegezte Shirotsume-t végállomásnak, a pénzt pedig számolatlanul tette a kasszába. Az indulásig még volt pár óránk, ezért az egyik gazdátlan padon vertünk tábort és némaságba burkolóztunk. Nem tagadom, szívesen beszéltem volna a lánnyal az érzéseimről, de az idő még nem jött el. Nem is tudom, milyen megfontolásból, de végül úgy éreztem meg kell törnöm az egyhangúságot, ezért felpattantam és a büfé felé vettem az irányt.

Az árus mamika már félálomban volt, mikor megálltam a pult előtt. Arcát megpaskolva próbálta magát szalonképes állapotba hozni, de csak félsikert ér t el. Halkan kikértem két teát, amit viszonylag gyorsan szervírozott. A gőzölgő csészéket nézve odapattintottam neki a pénzt, majd egy bús „viszlát” –tal magára hagytam, hadd folytassa eddigi tevékenységét. No, nem mintha más dolga lett volna a bóbiskoláson kívül.
A csészék alja gyorsan átmelegedett, de kemény kézzel szorítottam őket, amíg visszaértem a padtáborba.
- Tessék, ez majd helyreráz! – nyújtottam a meglepett lány felé a teát.
- Köszönöm! – vette át fintorogva, majd beleszimatolt a gőzbe. – Honnan tudtad? – kerekedett el a szeme.
- Ó, többet tudok, mint amennyit kinéznek belőlem. – mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy a kedvencével leptem meg.
Csendben ültünk, ahogy a tea átmelegítette fáradt testünket. Szveta szemébe pedig visszatért az élet, a fény, ami anno annyira megfogott. Mintha egy előző életben találkoztunk volna. Már nehezemre esett felidézni a komédiába illő első csókot, de arcát nézve már nem is érdekelt a múlt. A jövő annál inkább.
- Mi lesz most? – kérdeztem.
- Van egy Babylon nevű fickó, aki biztos tud információkkal szolgálni a következő tagról, Edgar-ról. – válaszolt habozás nélkül, s mintha apró tüzet véltem volna felfedezni szemében.
- Nem erre gondoltam.
- Akkor mire? – tűnt el a magabiztosság az arcáról.
- Tudod te azt, de én nem foglak sürgetni. – álltam fel a padról, majd a kiürült csészéket visszavittem a mamikának.
Tudtam, hogy amíg távolodtam, végig engem nézett, de nem fordultam hátra. Hagytam, had gondolja át a dolgokat. Bizonyára neki is olyan nehéz ez, mint nekem. Ezért pedig nem tudtam hibáztatni. Két ennyire különböző embernek nehéz közös nevezőre jutni, még ha a sors is köti össze őket.
Sors?

Bakker, már én is kezdek bedilizni. Mi lesz a következő? Királynak koronázom magamat? Asszem ideje kicsit visszavennem a komoly gondolatokból, mert ez hosszú távon ártalmas lehet. Talán, ha egy kicsit lehűteném magamat! Igen, az jó lesz!
Megindultam a legközelebbi kijárat felé, majd szigorú tekintetek kereszttüzében feltéptem az ajtót. A hó és hideg kegyetlen keveréke kíméletlenül csapódott az arcomba, majd bezártam magam mögött az átjárót. Mintha egy másik világba kerültem volna, de ez nem riasztott meg. Mélyet lélegeztem a tiszta hegyi levegőből, majd igyekeztem ellazulni, miközben a hideg kíméletlenül igyekezett didergésre bírni testemet.

De végül mégsem a fagy ereje bírta mozgásra izmaimat, hanem az érintés, amelyet váratlanul a kezemen éreztem. Megremegtem, mikor egy tenyér simult kézfejemre, majd miután ujjaink összefonódtak, elvesztettem a kontrollt magam felett. Lassan megfordultam, hogy a fekete hajzuhatag alatti könnycseppekkel tarkított szempárba nézhessek. Az arca egyre közeledett, miközben szemeit behunyta. Lassan kinyíló ajkai elűzték a hideget arcomról. Végül ajkaink összeértek.
Az érzés hihetetlen volt. Nem tudom meddig álltunk ott összefonódva, dacolva a természet erejével, de nem is izgatott. Teljesen átadtam magam a pillanatnak.
- Arctic Expressz érkezik a kettes vágányra! Shirotsume-i utasainkat kérjük, fáradjanak a peronhoz!

A mesterségesen felerősített hang gonosz démon módjára törte meg a varázst. Lassan szétváltunk, majd még mindig egymás kezét fogva elindultunk a vágányok felé.
- Nem tudom a választ, de hiszem, hogy jó úton járunk. – mondta halkan Szveta.
Ennél több, pedig nem is kellett nekem. A vonat pedig prüszkölve fékezett le mellettünk. Mire újra elindulhatott volna, hogy átszelje a sötétbe borult országot, mi már egymás karjaiban aludtunk az egyik fülke meleg magányában.

A vonat pöfékelve ért be a madárcsicsergéstől hangos városba, majd folyamatosan sebességét vesztve besiklott a központi pályaudvar peronjai közé. A tömeg pedig egymást taposta, hogy végre a szerelvényt elhagyva újra a napfényben fürödhessen.
A nap ereje teljesen elvakított, mikor először néztem az ég felé a vagonról leugorva. Viszont örömmel töltött el, hogy végre magunk mögött hagytuk a telet. A hegyi időjárás még nem mert Shirotsume tavaszban fürdő városának közelébe jönni. Kivirulva hagytuk el az állomást, miközben kezeink még mindig össze voltak kulcsolva. A hétköznapi szemlélődő számára egész szép kis szerelmespárnak tűnhetünk, akik ártatlanul róják az utcákat, hogy érzelmeiket megmutathassák a világnak.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Már a veszély földjén jártunk, ezért a vonaton megbeszélt terveknek megfelelően cselekedtünk. A Kék Vadnyúl fogadó már látótávolságra volt, mi pedig a mosoly álarca mögött kitartóan közeledtünk. A bejáratnál álldogáló öltönyös kidobó, szerepét remekül játszva, mint alázatos alkalmazott, kedélyesen fogadott minket. Hálát rebegve neki léptünk át az előttünk szélesre tárt kapun. Odabent kicsit furcsa volt a félhomály, de gyorsan megszoktuk. A zavar jeleit viszont az arcunkon hagytuk, mikor tudatosan végigpásztáztuk a helyet. A balkéz felöli ülőhelyeken öltönyös emberek üldögéltek, de közben fél szemmel minket figyeltek, ahogy a recepciónál álló fickó is. A felelőtlen mosoly újra arcunkra költözött, mikor a pulthoz léptünk.
- Üdvözlöm Önöket! Mivel szolgálhatok? – próbált úriemberként viselkedni, de lerítt róla, hogy nem mozog otthonosan ezen a pályán.
- Félszemű Babylon-t keressük! – mosolygott rá ártatlanul Szveta.
- Kicsodát? – lepődött meg a fickó.
- Jól hallottad! –erősítettem meg én is fülig érő szájjal.
Székek nyikordultak, ahogy egyszerre több fickó is talpra szökkent. Kezeikben villámgyorsan a legkülönfélébb fegyverek tűntek elő, miközben a kinti fickó is becsörtetett. Mosolynak már nem volt nyoma az arcán.
- Babylon nem fogad látogatókat! – vicsorogta. – Ti viszont hamarosan találkozhattok a Teremtőtökkel! [/color]
Szavait tettek is kísérték, ahogy emberfeletti sebességgel ugrott felénk, miközben ujjai között két apró orgyilkostőr jelent meg. A hirtelen mellébe fúródó dühödt szélroham viszont visszakozásra késztette. A többiek pedig észrevéve a vezetőjük pillanatnyi kiszolgáltatottságát, csak még nagyobb dühvel vetették magunkat ránk.

A kezemben kaptam fénykardomat, majd hagytam, hogy testem és elmém ereje életre keltse a pengét. A támadások sorozata megdöbbentően gyorsnak bizonyult, de Szvetával alkotott párosunk védelmén nem tudtak áttörni. Mozgásunkat összehangolva, mindig sikerült egymás védtelen pontjait fedeznünk, így a szúrások, döfések mindig elhaltak a fény és a szélkardok pengéin. A harcba csatlakozó víz és jégmágusok sem tudták érdemben befolyásolni az ütközet végeredményét, mert ellenfeleink nagy száma, már nem előny volt, hanem hátrány. Az egymást akadályozó bérencek káromkodva üvöltöztek, mikor megbotlottak egymásban, vagy egy számukra tökéletes csapásnak tűnő támadásban saját társaik hátráltatták gyilkos mágiájukat. A fény és a szél ereje pedig töretlen erővel állta a sarat, minden ártó szándék ellenére, miközben mind nagyobb számban kerültek a földre a támadók. A végére már csak az ajtónálló és a két elemi mágus maradt. Zihálva bámultak minket, miközben mi rájuk villantottuk mosolyunkat.

Ismét a megtévesztés áldozatai lettek. Már éreztem, hogy a végét járom. Testemen több helyen vágások éktelenkedtek, amiken lassan szivárgott a saját vérem. A varázserőm pedig már csak mutatóban létezett. Egyedül a fénypenge elegáns megjelenítésére voltam már képes. Bizonyára Szveta is kifáradt, mert mellkasa vadul hullámzott a ruhája rejtekében. Ezt viszont az áldott félhomály jótékonyan eltakarta a támadók elől, így csak a mosoly maradt nekik, ami nem sok jót ígért.
Ezzel bizonyára tisztában is voltak, mert az ajtónálló kivételével, már csak mutatólagos ellenállást fejtettek ki. A főnök viszont nem volt egy józanul gondolkodó típus. Pengéjét előretartva futásnak eredt, mintha faltörő kos lenne, kinek egyetlen vágya a kőfalak áttörése. Habzó szájából hörgés és ordítás keveréke szűrődött ki. Én pedig ösztönösen reagáltam. A mellettem álló lányt félrelöktem, majd pengémet magam előtt tartva vártam a megfelelő időt. Az érkezés pedig pontosan a megjósolt módon történt. A fickó a sikátorszúróipar legelemibb fogását alkalmazva mélyen előredöfött, kihasználva lendületét. Viszont a lendületben lévő teste börtön is volt, mely megakadályozta bármiféle kitérésre, így oldalra lépésem közben fordulatra már nem volt ideje reagálni. A túlfutását fékezéssel próbálta javítani, de már késő volt. A fénypenge mélyen a hátába fúródott, majd mellkasán előtörve ráfagyasztotta a meglepetést a már halott arcra. Főnökük halálát látva a két megmaradt fickó nyakukba kapták a lábukat, majd az egyik hátsó ajtón elmenekültek.

Taps!

Taps törte meg a csendet, mielőtt akár sóhajthattunk volna egyet. Testünk továbbra is feszes maradt, viszont a magabiztosság egy pillanat alatt eltűnt arcunkról. A hatalom, mely hirtelen a fogadóra szállt, nyomasztó súllyal nehezedett vállunkra. Fények gyúltak, így a félhomály helyét világosság vette át.
És végül így lett látható, az egyik bokszban üldögélő két alak. Az egyik, még mindig tapsolt, bár öröm jelét nem lehetett leolvasni arcáról, amin szemfedő feketéllet, teljesen eltakarva egyik szemét. A másik kalapos figura, inkább mogorván méregetett minket.
- Remek műsor volt, Szvetlana! – hagyta abba a csápolást a Félszemű. – Rég szórakoztam ilyen jól!
- De nem a te kedvedért csináltuk Babylon! – csattant fel a lány.
- Nem e? Akkor mégis minek köszönhetem ezt a meglepő látogatást? – kérdezte nyájasan Babylon.
- Segítség kéne!
- Kéne? És én mit nyerek ezzel? – tárta szét a karját a bandavezér, kinek nevét rettegve ejti ki az alvilág összes nagykutyája.
- Edgar-t keressük, te pedig tudod hol van. A haszonnal pedig te is tisztában vagy.
Szveta szavai gondolkodóba ejtették a Félszeműt. Állát dörzsölgetve bámult a semmibe, míg végül mosolyogva ismét ránk emelte pillantását.
- Jól beszélsz, kedvesem! Mivel jól szórakoztam, ezért még ajándékot is adok! – intett a mellette ülő fickó felé.
Amaz bólintott, majd a semmiből egy holttest tűnt elő. A testen szakadt bőrruházat volt, de ezen kívül nem volt rajta látható sérülés.
- Ő lenne Rufus jobbkeze, Tony! Gondolom ismerős! – mutatott a testre Babylon.
- Igen. Tehát már csak hárman vannak? – kérdezte Szveta még mindig a hullát tanulmányozva.
- Régi társaid elkövették azt a hibát, hogy ellenem fordultak. Edgar gyorsabb volt, így csak ő maradt, hogy példát statuáljak! – intett megint, mire a test elpárolgott. – Edgar viszont nem messze tanyázik innen, egy régi kastélyban. Önteltségében azt hiszi, hogy rejtve maradhat előlem. – nevetett fel. – Viszont ti jobb, ha óvatosak lesztek. Én láttam, hogy hogyan nyertétek meg ezt a csatát. És ez kevés lesz, talán még Edgar-hoz is. A többiekről nem is beszélve!
- Köszönöm a nagylelkűségedet Babylon! – biccentett felé Szveta, majd elindult a kijárat felé.

Lassan kapcsolva megindultam utána, de még halottam a szavakat a boxból.
- Veszélyes vizekre eveztél Kakte! Jobb, ha résen leszel!
Mire utolértem a lányt, már jócskán eltávolodtunk a fogadótól és a nyüzsgő tömeg jótékonyan magába fogadott minket.

Már csak három van hátra!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeKedd Május 10, 2011 5:38 pm

Írásod kifejezetten felűdítően hatott rám! * orrot fúj * Minden elismerésem a tiéd!
Jutalmad 200VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimePént. Júl. 08, 2011 10:09 pm

A vadászat.
Negyedik fejezet.

- Tehát Edgar a következő? – kérdeztem, miközben kerülgettük az emberlevest. – Ő kicsoda?
A lány nem lassított, de látszott, hogy elgondolkodott a kérdésen.
- Edgar egy árnymágus, ráadásul nem a puhány fajtából. – válaszolt lassan Szvetana. – Elég okos, hogy tudja, fel fogjuk keresni. Valószínűleg már felkészülten vár minket.
- Ez nem sok jót ígér! – futott át az agyamon, de nem hoztam szóba kétségeimet, inkább követtem a lányt.

Utunk, a Babylon által említett kastély helyett, az egyik közeli szállodáig tartott.
Az épület elég impozáns látványt nyújtott, leginkább a céhházunkhoz tudtam hasonlítani, ez pedig rögtön jó kedvre derített. Szveta otthonosan benyomult a díszes kapun, ahol az ajtónálló kalapot emelt előtte. A tágas hallban kellemes hűvös levegő csapott arcomba, s a növények garmadája csak növelte a komfortérzetemet. A pultnál álló öltönyös fickó már messziről kiszúrta társnőmet, s nagy mosollyal köszöntötte.
- Szépjónapot Miss Gray! A szokásos lakosztályt? – nyúlt máris a kulcsért.
- Igen, Pierre! – ért oda a lány. – Ezúttal két személyre, a szokásos diszkrécióval! – mondta, immár halkabban, miközben a Pierre névre hallgató egyén alaposan végigmért engem.
Volt valami furcsa a tekintetében, amitől kirázott a hideg, de ezzel egyelőre nem foglalkoztam. Jobban érdekelt, hogy miért is jöttük ide. Az eddigi menetrendünket nézve igencsak kilógott ez a hely a sorból.

A kulcs felvétele után máris a felvonó felé vettük az irányt. A liftes gyerek készségesen üdvözölt minket, majd már repített is a nyolcadik emeletre. Az ajtó egyenesen a lakosztályba nyílt, s ezzel megnyílt a mennyország kapuja. A hatalmas szoba leginkább teremre hasonlított, hatalmas üvegfelületekkel, ahonnan remek kilátás nyílt az alattunk elterülő városra.
- Miss Gray! Magácska aztán első osztályon utazik! – böktem párszor oldalba a lányt.
- Itt biztonságban lehetünk egy ideig. – jött a kurta válasz.
- Mi a baj? – fordítottam magam felé. – Mióta megérkeztünk, olyan komor vagy, mint egy síndarab!
- Nem komor, hanem komoly! – fúrta tekintetét az enyémbe. – Ez már nem vicc, hanem rémesen komoly! Te nem is sejted, hogy miről van szó. Nagyon könnyen otthagyhatjuk a fogunkat! – emelte meg a hangját, majd hirtelen leestek a vállai, mintha beletörődött volna az elkerülhetetlenbe. - Te nem félsz?
- De! – válaszoltam őszintén. – Viszont nem hagyom eluralkodni magamon. És te se engedd! – gyengéden megfogtam vállait. – Ha meg kell halnunk, hát legyen! De nem fogjuk olcsón adni a bőrünket! – kapcsoltam eltökélt üzemmódba.
- Hittérítőnek kellett volna menned. – mosolyodott el végül fejcsóválva. – Most viszont elmegyek fürödni, azt hiszem rámfér. Sőt! – mutatott végig rajtam. – Neked sem ártana. Addig is lakd be a helyet. – kacsintott, majd magamra hagyott az egyik oldalajtón át.

Ledobtam poros kabátomat az egyik szék karfájára, majd odasétáltam az egyik hatalmas falitükörhöz. Nem voltam elégedett a látvánnyal. A ruhám több helyen szétszakadt és jelentős mocsokmennyiség halmozódott fel rajta. Már nem is csodálkoztam a portás rosszalló pillantásán. Hajam kócosan lógott, testemet pedig vérfoltok és égésnyomok tarkították. Még visszaemlékezni is nehéz volt ennek a kalandnak a kezdetére, s azóta tényleg nem sok tisztasági folyamatban volt részem. Ahogy néztem magamat elfogott a remegés. Egy vacogás, aminek a forrását nem tudtam megállapítani.
Aztán valami bekattant. Egy érzés, egy parancs. Nem tudom megfogalmazni. Lábam önkéntelenül mozgott az oldalajtó felé, ahonnan vízcsobogást hallottam, közben pedig pörögtek az agyamban az emlékek. A lassú lépések a fürdő felé, ahogy megközelítettem az őrt a havas hegyen. A kilincs óvatos lenyomása, mint a lopakodás közben az épületben. Megcsapott a kiáramló pára, mint a fenyvesek hidege. Ruháim a földre hullanak, ahogy félelmeimet is levetkőztem anno.

A víz csobogása hirtelen abbamaradt, én pedig visszanyertem önuralmamat. Végül csak a szuszogó lélegzetvétel maradt az egyetlen zaj a helyiségben. A lány nem fordult felém, mintha tudta volna, hogy érkezem. A felszálló párafelhő egy pillanat alatt eltakarta előlem, de már nem rejtőzhetett. Óvatos léptekkel megindultam. Kezem kissé megemeltem, hogy átmeneti vakságomat ellensúlyozni tudjam. Ujjaim végül puhába ütköztek. Kitapogattam a kellemesen bársonyos felületet, miközben kezeim egyre feljebb vándoroltak. Halk sóhaj hallatszott, ahogy elértem a halmokat. Jobb kezemmel tarkója alá nyúltam, s még mindig párában úszó arcát magamhoz húztam. Éber tekintet tűnt elő a felhőből, mely fokozatosan elrejtőzött a lecsukódó szemhéjjak alatt, ahogy szépen lassan csökkent a köztünk lévő távolság.

A csók mámorító volt. Eggyé váltunk, miközben kezeink felfedező útra indultak. Talán még sosem volt részem ennyire intim pillanatokban. A „levedlett” nőimhez sosem csatolt ennyi érzelem. Ez a lány más volt. Elbűvölő kettősségének nem bírtam ellenállni. A kemény külső alatt oly mély érzelmek kavarogtak, amelyeket még én is alig bírtam felfogni, pedig bizton tudtam, hogy én vagyok az első, akit ennyire közel engedett magához.
- Biztos, hogy ez helyes? – vált el tőlem, miközben pár kövér könnycsepp hullott a nedves padlóra.
- Hiszem, hogy az, ezért te se félj! – öleltem magamhoz meztelen testét.
- Hiszek neked! – simított végig arcomon, mialatt szája mosolyra húzódott.
Megfogta a kezemet, majd lassan maga után húzott. A húzott lehet erős szó, mert mentem én magamtól is. Amíg a tágas kádhoz értünk, megbűvölten néztem éjfekete haját és érzékien ringó csípőjét. A peremet átlépve meglepetésként ért a kellemes melegvíz, da a libabőrt „levetkőzve”, máris ellazultam. Szveta az egyik sarokban kialakított ülő alkalmatossághoz irányított, majd kezemet elengedve jelezte, hogy helyezkedjek el kényelmesen.

Leültem a kényelmes fotelszerűségre, ami a víz tükre alatt leledzett, majd felpillantva nekiálltam megkeresni az államat. A pára eltűnt és ott állt előttem teljes nőiességében. Egy fél pillanatig habozott, aztán lassan ereszkedni kezdett ölem felé. Még félúton sem járt, mikor „varázserőm” már a maximumon állt. Megérintette bársonyos kezével férfiasságomat, de végül félősen elrántotta a kezét.
Gyorsan megkereste tekintetemet, mintha megerősítést akarna, majd újra megragadott és gyengéden magába fogadott. Arcára a kéj és fájdalom vegyes párosa ült ki, közben szuszogva, behunyt szemmel kényszerítette egyre lejjebb csípőjét. Én ordítani tudtam volna a lány hihetetlen szorításától, de figyelmemet egyre inkább a fürdő vizében megjelenő vörös foltok kötötték le.
- Szveta! Te..?
- Igen. – fordult sírásba tekintete. – Most gyűlölsz, igaz?
- Buta lány! – söpörtem le könnyeit az arcáról. – Még sosem szerettelek jobban!
- Igazán?
- Hát szoktam én hazudni? – nevettem el magam.
Egy jutalom gyanánt kiosztott mellkas ütés után újra csókban forrtunk össze.

- És most hogy legyen? – kérdezte halkan Szveta, miközben csendben pihegtünk a hatalmas franciaágy puha takarója alatt.
- Esküvő, gyerekek, kertes ház a tóparton. – válaszoltam nyugodtan. – Szólj, ha kihagytam valamit!
- Szép álmok – bámult ki az ablakon a város fényeit nézve, ami meglepett, mert valami drasztikusabb reakcióra számítottam.
- Miért lenne álom? – faggattam szelíden.
- Te egy legális céh megbecsült mágusa vagy, míg én csak egy sötét kóbormágus, aki csak sodródik az árral. – kezdett el folyni a szavak tengere, ami szintén meglepő volt. – Az emberek nem fogadnának el engem.
- Ezt honnan veszed? – vágtam szavába. – Szerinted érdekel mit gondolnak az emberek? És most van egy ajánlatom! – fordítottam magam felé komoly hangnemre váltva. – Ha túléljük ezt a kalandot, összeházasodunk! Aztán lesz, ami lesz!
Arra számítottam, hogy ellenkezni, vitatkozni fog majd, de csak derűsen nézett engem.
- Nagy szavak ezek, de legyen! – jutott végül döntésre. – Most viszont aludjunk, mert holnap kemény munka vár ránk!

Magunkra húztuk a takarót és igyekeztünk álomföldre bebocsájtást nyerni, de nekem nem igazán sikerült.
- Szeretlek te dinka és boldogan leszek a feleséged! – suttogta fél óra után, majd befészkelte magát a karomba.
Bizonyára azt hitte alszom.

Másnap reggel lóhalálában keltem, majd igyekeztem nesztelenül kicsusszanni a békésen szundikáló lány alól. Gyorsan magamra kapkodtam ruháimat, majd a még csak ébredező szálloda folyosóin száguldozva megcéloztam a recepciót. A Pierre nevezetű fickó már a pult mögött állt, s érdeklődve pillantott rám, mikor lihegve lefékeztem a posztja előtt.
- Áááá, Mister Gray! Miben segíthetek? – húzódott vigyorra a szája.
- Ékszerész kéne nekem sürgősen! – hadartam, majd a díszes faliórára lestem. – De gyorsan!
- Hát, az elég nehéz lesz ebben a korai órában. – gondolkodott el Pierre. – De ez talán segíthet! – csúsztatott egy apró cetlit elém, amire egy címet körmölt.
Nem tudom megköszöntem e, de már robogtam is tovább.

Szvetlana kissé kómásan ébredt, maga sem tudta miért. Általában bőven elég szokott lenni neki ennyi alvás is, de most fáradt volt. Fáradt, mert álmok garmadája ostromolta az éjszaka folyamán. Ezek a legkülönfélébb jövőképeket vetítették neki. A boldogság és a fájdalom volt a két véglet, de végül önmaga sem tudta mit higgyen.
Lassan felkelt, majd meglepve tapasztalta, hogy hiányzik mellőle a férfi. A férfi, aki nővé tette.
Még mindig beleborzongott az éjszaka átéltekbe, de eközben kétségei is voltak. Tudta, hogy helyesen cselekedett, szerette a srácot, még ha eddig félt is bevallani magának.
A fürdőszobába lépkedett, majd vett egy frissítő fürdőt. Megtörölközve megnézte meztelen testét a méretes falitükörben.
- Vajon elég jó voltam neki? – kérdezte a tükröt, de amaz nem válaszolt.
Mit mondhatott volna? A lány gyönyörű volt, csak nem volt tudatában. Az utána fütyülő férfiak véleményére nem adott, ahogy a többi nőt sem szokta önmagához hasonlítgatni. Most fürdőköpenyt húzott selymes fehér bőrére, majd éjfekete haját összefogva kisétált a tágas nappaliba, miközben a kezében egy testápoló flakonnal játszadozott.

Hirtelen torpant meg. A flakon kihullott ujjai közül. Szája tátva maradt. Az elkerült fiú térdelt előtte a süppedős vörös szőnyegen.
- Szvetlana Volkova! – nézett fel rá Firmus Kakte. – Leszel a feleségem? – ezzel kinyitotta a jobb kezében tartott apró dobozt.
A benne rejtőző színezüst gyűrűn megcsillant a kíváncsian bekukucskáló napfény. A csend tapintható lett.
- Igen! – törte meg végül a lassan könnybe lábadó szemű lány. – Igen! – erősítette meg újra, immár elcsukló hangon.
A fiú felállt, majd mosolyogva ráhúzta a kitartott gyűrűsujjra a boldogság ezüstkarikáját. Utána már nem volt szükség szóra. A percekig tartó ölelés mindent kifejezett.

A délután folyamán, az egyébként mogorva, de az „ügyfelek” felé barátságos álarcot mutató Pierre olyat látott, amiről nem hitte volna, hogy bekövetkezhet. A mindig rideg, kedvetlen és kimért Lady Gray most mosolyogva, kivirulva lépkedett lefelé a lépcsőn a barna ficsúr oldalán. Alig szóltak pár szót fizetés közben, majd kilibbentek az ajtón, maguk után mosolygós arcokat hagyva.
Pierre megcsóválta a fejét, majd egyik, felettébb ritka, őszinte mosolyát hagyta kiülni arcára és végül úgy döntött, nem szól Edgar-nak a pár érkezéséről.

Most aztán jaj lesz a maradék háromnak!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeVas. Júl. 10, 2011 11:52 pm

Hát kedves Firmus, hol is kezdjem? Lehetek a tanú? xD
Na de viccet félre téve teljesen meg vagyok elégedve a munkáddal, úgy hogy nem is maradt más hátra csak a jutalom.

Jutalmad 300VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeVas. Jún. 03, 2012 5:17 pm

A vadászat.
Ötödik fejezet, a végkifejlet.

Az ódon kastély sötéten magasodott a fák övezte dimbes-dombos terület fölé. Réges-régen épített egy jómódú gróf, hogy legyen egy elegáns rezidenciája a városon kívül, de azóta sok víz lefolyt már a közeli patakon. A gróf eltávozott, ahogy leszármazottai is és csak az enyészettel küzdő falak maradtak utánuk.

Az évszázadok alatt kevés látogató járt erre, mert bár az épület jó fekvésű volt, de a központi útvonalaktól messze feküdt. No meg az átkokról szóló történetek sem tettek jót a kastély hírnevének, de ez már egy másik történet.

- Valahogy rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban! – adtam hangot aggodalmamnak.
Szvetlana nem válaszolt, csak sétált tovább a poros úton.

Igazából nem is vártam mást. Mintha hónapok teltek volna el a leánykérés óta, pedig igazából pár órája keltünk útra Edgar feltételezett tartózkodási helye felé. Minden elfogyasztott kilométer után egyre komorabbak lettünk.
A lány tartott Edgar-tól, ez nem volt titok. Ha pedig ő tart valamitől, vagy valakitől, az rám is rossz hatással van.

Az eddigi harcok, ha szabad így mondanom, módfelett könnyűek voltak. Na jó, nem mondom, párszor elkapott a kétségbeesés, de ettől függetlenül mindig diadalmaskodtunk. Sok szerencse is kellett, de a múlt történései mindig is egyszerűbbnek tűntek a jelenből. És bizakodásra ad okot, hogy már csak hárman vannak hátra, így akár óvatos magabiztosság is úrrá lehetne rajtunk. De nem!

A sötét kastély egyre nőtt, míg végül a kapuhoz érve ott ált előttünk teljes romos nagyságában. A verőfényes napsütés ellenére árnyék borult az épület minden pontjára, sőt mintha sikolyokat is hallottam volna kiszűrődni a réseken, de persze lehet csak a képzeletem játszott velem, ami a látvány tekintetében jogos feltételezésnek tűnt.

Az ajtó nyikorogva kitárult előttünk, tehát nem vagyunk váratlan vendégek. Svetlana nyomában én is bemasíroztam a romos előtérbe, a kapu pedig máris bezárult mögöttünk. A doh és a sötétség birodalmába értünk. Minden lépésünk alatt úgy nyikorgott a koros fapadló, mintha bármely pillanatba beszakadhatna.
- Egy kis fényt, ha lennél szíves! – bökött oldalba a lány.
- Óh, persze, persze. – hadartam, de mozdulnom már nem kellett.

A termet apró fénypontok kezdték el bevilágítani. Erejük fokozatosan növekedett, míg végül szerényen, de mégis kielégítően bevilágították az előteret. A forrás pedig maga volt a csoda. Egy hatalmas kristálycsillár materializálódott a plafonon, ez szolgáltatta a fényt. Nem! Nem a semmiből tűnt elő. A földről apró szemcsék, alkotóelemek ezrei repültek a csillárba, ami így nyerte el tündöklő valóját.

És már az ajtó sem volt egy romos fatákolmánynál. A zár hangos kattanására odafordulva, már egy hófehér, gyönyörű vésetekkel tarkított zömök kapu magasodott fölénk. Az bejárat és a csillár kivételével minden más maradt aszott eredeti állapotában. Amíg tátott szájjal bámultam az eseményeket, újabb fények gyúltak. Az emeleti fényforrások éledtek fel és a hozzájuk vezető lépcsősor is megkezdte fiatalodását. A korhadt fa újra tömör lett és lakkozott felületei vakítva verték vissza a fényeket.

Svetlana nem illetődött meg. A lépcsőkre lépett és elindult az emeletre. Gyorsan követtem és csak ámultam. A végén egy kivilágított folyosó fogadott bennünket, hívogatva, hogy kelljünk át rajta. Mi pedig nem haboztunk. Lassú lépésekkel nekiindultunk. Hátunk mögött pedig a ház újra visszanyerte eredeti állapotát. A díszes karzat elporladt, a lépcső összeomlott. Végül egy, a bejáratnál is nagyobb ajtóhoz értünk, melynek tetején tábla tudatta, hogy a bálteremhez érkeztünk.

Érintés nélkül kitárult ez is, majd átkeltünk után az enyészeté lett. A hatalmas terep pedig a közepén álló férfi körül megkezdte a feltámadást. A falak újraépültek, a parketta kisimult, a fények pedig a régmúlt idők dicsőségében ragyogtak. Egyfelől gyönyörű, másfelől félelmetes volt az a mágia, mely idevezetett bennünket.

- Üdvözöllek titeket az elmúlás szentélyében! – tárta szét karját a köpenyes alak. – Rufus vagyok! – fordult meghajolva felém.

Bár a félelem jeges ujjai kegyetlenül zongoráztak gerincemen, tojtam az illemszabályokra és az azonnali támadás mellett döntöttem.
- Photon Cannon! – sűrítettem egybe a fény erejét, s a vigyorgó alakra szabadítottam.
A terem falain táncoló árnyak rémülten húzódtak vissza a lövés mágikus fénye elől.
- Gyönyörű! – nyújtotta ki kezét a felé száguldó fény felé Rufus, de megérinteni nem tudta.

Az eddig bátortalan árnyak új erőre kaptak és a koncentrált mágikus fény elenyészett. A teljes szoba félhomályba borult.
- No, de Edgar! – rázta meg a fejét mosolyogva a Főnök.
Intésére a falakon sorakozó fáklyák új életre keltek, a mennyezeten pedig hatalmas kristálycsillár materializálódott. Az erősödő lángok lassan bevilágították a termet, az árnyak pedig kegyesen visszahúzódtak. A fényben végül láthatóvá vált az oldalfalnak hanyagul támaszkodó alak sziluettje. A talpig feketébe öltözött, fején nagykarimájú sötét kalapot viselő fickó még így sem látszott sok, leszámítva a szinte világító két mélykék szemet, melyek érdeklődve méregettek minket. Vagyis inkább engem.

- Látom, majdnem mind együtt vagytok. – pillantott körbe Svetlana. – Már csak Luis hiányzik. Újfent berezelt?
Próbált határozottan viselkedni, de kiéreztem belőle, hogy a háta közepére sem kívánja a Luis nevű fickót.
- Ne aggódj aranyom, ő is itt van a közelben. – nevetett fel hangosan Rufus. – De hát ismered milyen.
- És most mi lesz, Rufus?

A kérdés csak képletes volt, mindannyian tudtuk, hogy harc lesz a következő menüpont. A küzdelem végkimenetelét illetően pedig még kevesebb kétségem volt. Rufus és Edgar, bár eddig nem sokat mutattak, de ez a kevés is elég volt, hogy megbizonyosodjam hihetetlen erejükről. Az árny mágusból szinte sugárzott az erő, de nem adta jelét agressziónak, ami a hozzá hasonló kaliberű mágusoktól elvárható lenne. Legalábbis az én mércém szerint. Csendben álldogált és csak a kezét kulcsolt össze mellkasán. Közben azért éberen méregetett minket. Főnöke a vidámság mintaképe volt. Arcáról egy pillanatra sem hervadt le a mosoly, holott belépésünk óta folyamatosan használta varázserejét. Fáradságnak pedig jele sem látszott, ez pedig félelemmel töltött el. Az alkalmazott mágiájáról már olvastam egy régi könyvben, mely ritka mágiaágakkal foglalkozott. Az időmágia pedig ritka, látványos és módfelett veszélyes varázslatnak volt definiálva. Ennyi maradt meg bennem a szövegből, több meg nem is kellett.

Végünk van.

- Hogy mi legyen? – játszotta meg a töprengést Rufus. – A tény az, hogy ti azért jöttetek, hogy végezzetek velünk. Ez viszont, mondjuk úgy, nem szerepel a terveinkben! Mármint a halál! – sötétedett el tekintete, én meg óvatatlanul is hátrébb léptem egyet.
- Már elesett az embereim fele, ezért büntetést érdemeltek! Ettől sajnos nem tekinthetünk el, ugye Edgar?
Néma bólintás a válasz.

Pár pillanatot kivártak, ezzel is időt adva nekünk a felkészülésre. Apró gesztus, de sokat elárult a jellemükről. De az idő lejárt, a vég kezdete eljött.

A szoba bútorai életre keltek, s nyaktörő sebességgel szálltak felénk, Edgar pedig már nem a falnál állt. Eltűnt, de árnyai maradtak és csápokká sűrűsödtek, s kíméletlenül rohantak meg minden irányból.

Fénykardom életre kelt és kétségbeesetten próbáltam hárítani a csapások végeláthatatlan sorozatát. Fénypajzsom két csapástól összeomlott, így még nagyobb támadófelületet nyújtottam. Végül persze áttörték a védelmemet, az Árny pedig nem habozott. Védtelen nyakamra tekeredett és szorítása minden másodperccel erősödött. Hideg érintésétől furcsán elernyedt a testem, küzdeni sem maradt erőm. Látásom ködbe borult, érzékeim elpárologtak. Tudatom mégis éber maradt, de már nem a testemben voltam. Saját magamat láttam, ahogy küzdök a fojtás ellen. Csak lebegtem a szoba áporodott szagú levegőjében. De a szag is csak emlék volt. Már nem éreztem semmit, csak külső szemlélő voltam. Nem értettem mi történik velem. Ilyenre még nem volt példa. Sodródtam az eseményekkel, azt hiszem ez a megfelelő szó. Érzékelem, ahogy fénykardom újra életre kel és egy kétségbeesett vágással elnyesi az Árny bilincseit. Testem villámgyorsan vágásokkal közeledik a felbukkanó Edgar irányába és én csak drukkolni tudok neki, hogy elérje célját. De hiú ábránd volt. Egy mosoly, egy intés és Firmus elbukott. Még h nem is volt kapcsolatom saját testemmel, mégis éreztem, hogy ennyi volt. Innen már nincs felkelés. Svetlana több sebtől vérezve bukott el. Furcsa mód, csak most tudatosult bennem, hogy nem voltam egyedül, hogy velem volt a lány. Hogy meg kellett volna védenem. Vagy csak próbálni.

- Végezz a fiúval! – adta ki a parancsot Rufus. – Jobb lesz neki így.
- Nem tehetem. – suttogta az Árny. - – Rajta van a pecsét.

Pecsét? Nem tudok semmiféle pecsétről, villant át kiszakadt tudatomon.

- A Rend? – komolyodott el a főnök, majd testem mellé lépett, hogy jobban szemügyre vegyen. – Akkor tehetetlenek vagyunk! – summázta a dolgot egy vállrándítással. – A paktumot nem rúghatjuk fel – vakargatta állát. – De a lány nem a Rend tagja. Luis! Gyere ide! – kiáltott az egyik oldalajtó felé.

Apró, sötét bőrű férfi lépett be és szótlanul a lányhoz sétált. Kezeit tördelve nézett Rufusra.
- Tedd a dolgod! – jött a kíméletlen parancs.
Luis pedig tette. Ismeretlen mágiája darabokra tépte az ordítva magához térő lány testét, s mire a sikolyok elhaltak már semmi sem maradt Svetlana Volkova-ból.

Szellemem ordított a fájdalomtól és a tehetetlenség dühétől. Haragom lecsapott Luis-ra, aki kínok között vonaglott a földön, két társa értetlen pillantásai közepedte. Nem tudom, hogy csináltam, nem is akartam tudni. A férfinek meg kellett fizetnie, amit a lánnyal tett. Semmi más nem számított. A gyilkos szenvedését Edgar oldotta meg. Sötét pengéjű kardot húzott elő, mellyel lefejezte a nyüszítő és az őrület határára sodródó Luis-t.

- - A gyilkos halott, békélj meg szellem! – mormolta, majd leengedte pengéjét.

Dühöm elpárolgott és már csak a néma szenvedés maradt, lelkem pedig visszatért megtört testembe.

- Edgar, gondoskodj róla, hogy ne legyen több gond. – veregette meg társa vállát a főnök, majd halott társukra rá se pillantva elhagyta a termet.
Az Árny csak némán bólintott.

- - Ígéretes jövő áll előtted Firmus Kakte! – térdelt mellém. - – Megkapod tőlem a felejtés képességét tekintsd ajándéknak! – suttogta, miközben bonyolult rúnákat rajzolt a homlokomra. - – Ha újra találkozunk, mert fogunk, eljön a megvilágosodás. Most pedig térj haza!

Felállt és egy utolsó pillantással utamra bocsájtott , ő pedig követte vezetőjét az ismeretlenbe.

Én pedig hazatértem, ahogy parancsolta. Üresen, kiégve. A fájdalmat már nem is éreztem.
- Mi történt veled? Jól vagy? – rohant elém Liz, mikopr beestem a méretes céhkapun.
- Meghalt Liz, meghalt! – estem térdre.
- Kicsoda? Svetlana? – rázott meg a lány. – Mi történt, az Isten szerelmére!
- Nem tudom! – emeltem rá üres tekintetemet. – Nem emlékszem.
- Akkor honnan….
- Ezt az egyet tudom. – fojtottam a szót a lányba és feltápászkodva magára hagytam.

Meg sem álltam a szobámig. Az ágyba borultam és sírtam. Sokáig.

The End
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeKedd Jún. 19, 2012 1:17 pm

Először is BUÉK!

Ja az már elmúlt, mindegy akkor beszélek inkább a kalandról! Nos nagyon örülök hogy végre írtál mert nagyon szeretem az írásidat. Festőien bánsz a szavakkal, és gyönyörű szépen fejezed ki magad az esetek többségében, de most akadtak olyan hibáid amiket tőled nem igen szoktam meg. Először is, beragadt az Enter? Bogárka mi ez asok sorköz? Széttördeled vele a sztorit, ilyet legközelebb ne csinálj! Másodszor pindurka kis mondatok a végén... pedig az elején elég szép kerek mondatok voltak sőt egy-kettőnél még el is ájultam írói vénád miatt.
A harc jelenet kissé rövid, de ezen még átsiklok mivel az ellenfél kissé nagyon tápos, na de hogy a fő fő dráma epic mega szívszorítós dark nő tépős részt EGY MONDATBAN ÍRTAD LE! Hát kérem ez olyan fordulat amit legalább 50 sorban kell leírni, hogy még bőghessek is egyet... Firm ezt ki kell dolgozni jobban, ha más nem az érzéseket! A vége meg... mi ez a sietség? Itt voltak egy szavas mondatok is... könyörgöm ne tedd ezt velem! Egy ilyen jó sztorit így össze csapni...

Egyébként rugdosson meg téged a rossz nyavaja, mert most itt kell aggónizálnom hogy mit csináljak veled. Írsz egy önmagában brutál jó sztori zárást amire még lazán adhatnám a bónuszt is, és elcsúszol a végén. Ha elfogadom megköveznek a forumosok ha nem fogadom el te kövezel meg, és még a hatóság is nyakamra jön!
Írd át Firm a végét, és szedd ki ezt a töménytelen mennyiségű sorközt, és legközelebb ne okozz álmatlan éjszakákat! Annyit tudok tenni hogy slotod meg marad!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeSzer. Dec. 05, 2012 9:58 pm

Feltámadás

- Hozzátok a disznaját, most móresre tanítjuk!
Nem mondom, elég kényelmetlen érzés volt, mikor a szavak jelentése eljutott ködbe burkolózó agyam felfogó részlegéhez. A söntés kellemes melege és egyedi „bűze” után ébresztőként hatott a fejemen kopácsoló eső érzete. Persze nem teljesen kijózanítóan, csak enyhén visszarángatott a valóság egy olyan torz képzetébe, amit gyűlöltem és igyekeztem magamtól távol tartani. És erre az alkohol volt a gyógyír, vagy legalábbis annak ezer féle egzotikus leszármazottja.
- Mit motyogsz? – ráncigálták meg kabátom hátát, aminél fogva a latyakos földön húztak.
Motyogtam volna? Már nem mindig tudom, hogy mit csinálok. Nemes eszmék, sikeres karrier, pénz és a szerelem. Minden eltűnt. A szivárvány töve, mely kinyújtott kezemtől már csak pár centire volt, nevetve elpárolgott. A helyén gomolygó viharfelhők hada maradt, mely komoran rám telepedett. Mert a kezemet már nem tudtam visszahúzni és kitartásom jutalma végül ez lett. A szerelem elveszett, végérvényesen. Már az emléke is szörnyű kínokat okoz. És akkor még hálás is lehetek, hogy az esetről ily kevés emlékem maradt. Pénz? Az elment a megmaradt emlékek törlésére. És ez magával rántott mindent.
És most itt vagyok, fürdök a sárban, pár helyi erőslegény éppen rajtam próbálja leverni a problémáit. Mondjuk nem is nagyon ellenkeztem, sőt talán kerestem is a konfliktust. Kis város ez, nem ismernek. Csak egy útról betévedt ágrólszakadt vagyok, aki pár ingyen sörben reménykedett. Mágus kilétemről fogalmuk sem lehet. Már hónapok óta nem használtam mágiát. Éreztem, ahogy lüktet bennem, de olyan távolinak tűnt. Mintha a minket összekötő kapocs egy darabja ott maradt volna a romos kastélyban. Pedig nem kéne sok. Két intés és a falusi bunkók repülnének, mint a gólyák télvíz idején.
- Néémááá, van itt zsozsó!
Újabb hang, bizonyára egyik eddig néma vonszolóm. Sejtettem, hogy beletúrnak zsebeimbe, ha hasonló agyi kapacitású és mentalitású hülyegyerek lennék, én is ezt tettem volna. Végülis minek vernénk meg pár szóért, ha közben az élményen kívül még pénz is ütheti a markunkat? És valljuk be őszintén, most jó zsákmányra leltek. Idefelé sikerült túladnom pár kacatomon, így egész szép summa gyűlt össze mellényzsebemben. Közben azért kicsit sajnáltam is volna megválni a pénztől. Jó érzés volt, hogy van. Minden csapos jobb kedvre derült, amikor megcsörgettem az érmék hadát.
- Állítsátok fel, hadd lássam a kis köcsögöt!
Húúú, ez a főnök lesz. Biztos nem fog rám ismerni, a pofám párszor ekeként szántotta a sarat, így egész jó kis sminkem lett. Két oldalról kitámasztottak, lábaim már nem igazán üzemeltek a szesztől, no meg ez a szószerinti huzavona sem tett jót nekik. A harmadik koma a hajamnál fogva felemelte lecsuklott fejemet.
- Mit is mondtál te ránk odabent? – bökött mellbe hosszú ujjával, miközben szemében megvetés csillogott bárgyú vigyorom láttán.
Gyomros nem is igazán lepett meg. Kaptam már ennél nagyobbat is. Persze a harmadiktól már térdre rogytam, de addig egész jól tartottam magam. Meg is ajándékoztam kitartásomat egy mosollyal, ami ütlegelőimet még jobban tűzbe hozta. Mind a négyen nekem estek, rúgásai, ütéseik csak úgy záporoztak. Ruhám szakadt, de bőröm is hasonlókat produkált. Hasra esvén elmerültem a sárban, az ütlegek meg csak folytatódtak. Én meg csak süllyedtem, süllyedtem. Éreztem a fájdalmat, igen, de eszem máshol járt. Egy sokkal félelmetesebb helyen, ahol még többet veszítettem. Talán többet, mint az életem. A lány sikítása elnyomja a fojtogatva cuppogó sarat, melybe testemet fedi el. Reccs! Ez bizonyára a lábam volt, de mi ez ahhoz képest, ami a kastélyban történt?

Várjunk csak! Igazából nem is nagyon tudom, hogy mi történt! Svetlana halott, ez biztos, de a többi eseménnyel kapcsolatban kételyeim támadtak. Mintha oszlásnak indult volna a köd, ami eddig beburkolt, de nem válaszokat, hanem még több kérdést hozott. A felismerés gőzhengerként zúgott végig rajtam. Élnem kell! Egyelőre! Meg kell tudnom az igazságot.
És mily furcsa, ez pont akkor történik, amikor már az utolsó korty levegőnél tartok. Fuldoklok a sárban, testem romokban. Verőim bizonyára látják, hogy itt a vég. Saját felsőbbrendűségük tudatában kiemelik arcom a sárból. Végre! Tiszta levegő, bár légcsövemen egy jó adag fekete massza is lecsúszik, de a még mindig kitartóan zuhogó eső gyorsan letisztítja ábrázatomat. A Főnök közben az arcomat fürkészi, bizonyára még utoljára meg akar nézni. És ez a vesztük. Ha otthagynak, végem. Efelől semmi kétség. Az eddig oly kitartóan várt és keresett vég elkerült, de most az elhatározás új erőt adott. Varázserőm dagadt testemben. Ki se kellett nyújtani karom, no nem mintha meg tudtam volna mozdítani, a mágia mindent elintézett. A fénygömb a Főnök pofájába robbant, a szél pedig szétszórta a többieket. Erős fuvallatai pedig a földbe döngölték őket. Fuldokoltak, mint én, csak számukra nem volt menekvés. Bosszút álltam, de nem magamért. Egy emlékfoszlányért, egy lányért, aki fájdalmas kínok között halt meg. És a négy szerencsétlen kéznél volt, hogy kitölthessem dühömet. Még egy utolsó mosoly, mely őrült tekintetem fényében bizonyára hátborzongató volt és átadtam magam a testem által követelt azonnali ájulásnak.

Hangok.
- Mióta fekszik itt? – kérdezte az ismerős hang, akit nem tudtam hova tenni.
- Öt napja. – válaszolt nyugodtan a bariton.
- Mi történt?
- Nem tudni. Az egyik utcában találták meg. Súlyos sérülésekkel hozták be, csoda, hogy túlélte. Mellette négy holttest feküdt.
- Ő ölte meg őket?
- Nem tudni. Nem volt rajtuk külsérelmi nyom. Megfulladtak a sárban, ahogy a benti szerencsétlen is majdnem. Igyekeztünk összefoltozni, de pár sebre az idő a gyógyír.
- Eszméleténél van?
- Egyszer sem ébredt fel.
- Értem. – és kihallottam a hangból, hogy tényleg mindent ért. – Elviszem a fiút, köszönöm a fáradozásait doktor úr!

Kétségem sem volt afelől, hogy így lesz. A határozottság érződött a hangból, meg valami más is, amit nem tudok megfogalmazni. Persze a doktor úr próbálta lebeszélni, de ilyen indokok, hogy járóképtelen, meg hogy belső sérülések nem hatották meg „elszállítómat”. Pár perc alatt szavak nélkül is beismerte vereségét. A függöny széthúzódó hangja volt, ami még jobban magamhoz térített. Próbáltam szemeimet kinyitni, de nem jártam sikerrel.
- Bizonyára a társait jött megbosszulni! – ez volt a második gondolatom.
De hát mit árthat nekem? Négy fickót intéztem el a halál szélén, nekem ugyan már senki és semmi sem árthat! Nevetni támadt kedvem, önön nagyságom előtt. Bárkit legyőzök, bárkit!
- Felkelni Kakte!
Felismerés! Ez a parancsoló, ellentmondást nem tűrő hang, több mint ismerős!
- Rega! – mondtam ki a nevet, pedig eddig a számat sem tudtam kinyitni.
Látásom azonnal visszatért, izmaim mozgásba lendültek. Mozgásba, amit reszketésnek hívnak. Gyilkos magabiztosságom menten elpárolgott, helyén semmi sem maradt. Néztem a fekete öltönyös, fekete cilinderes férfit. Az őszes szakáll alatt gúnyosan mosolygó szájat és a szemeket, melyek láttán meghűlt a vérem! Mert tudta! Tudta, hogy én voltam! Rega nem hülye, mindent tud. Átlát rajtam, átlát mindenkin. Az orvoson, aki meggyógyított, a rendőrökön, akik behoztak, de legfőképp rajtam! Tudja, hogy én öltem meg őket. Ismeri a hatalmamat. Ismer mindent.
- Azt mondtam felkelni!
Parancsolt, én pedig vakon teljesítettem. A testem sajogva tiltakozott, hogy kikászálódjak az ágyból. A fáslik és gézek rengetegétől mozogni is alig bírtam. Bal lábamon friss gipsz fehérlett teljes hosszában. Az orvos pedig csak hüledezett. A csípőre tett kezű sötét alak egy mondattal elérte, amit ő eddig a csodaszereivel nem tudott. Talpra állítani.
- De hát több helyen törött a lába, nem mozoghat! –bukott ki belőle végül az ellenállás utolsó bástyája.
- Óóóóó, mozog ez, ne féljen doki! – fordult felé negédesen mosolyogva Rega. – De abban igaza van, hogy egy bot talán nem ártana neki, végül is hosszú gyalogtúra vár rá! – ezt pedig már nekem címezte, de olyan fejjel, hogy rögtön jobbnak éreztem volna, ha megdöglöttem volna anno sárban.
A doki elővarázsolt egy pár mankót, de Rega nemet intett. Figyelmét egy rozoga bot kötötte le, ami az egyik sarokba feküdt. Koszos, kopott, tökéletes társ nekem, végül ugyanúgy nézünk ki. Felöltöztem, bár ehhez az orvos részéről komoly segítség kellett és végül így mondtunk búcsút az ajtóban tátogó doktornak, aki csak nézett minket, ahogy távolodunk a pusztába vezető úton.

Én pedig majdnem beszartam. Fájt mindenem. A botra támaszkodva épphogy járni tudtam. A géz több helyen kitekeredett ruhám alól, a sebek pedig felszakadtak. Fáradt, megtört voltam, az egyetlen, ami mozgatott, a félelem volt. Rega tudta ezt, nem is szólt hozzám órákig, csak hagyta, hogy kövessem. Nem diktált kegyetlen tempót, csak pont annyit, hogy a határomon mozogjak. Szótlansága még félelmetesebbé tette. Azt vártam, hogy leordít, elmond mindennek, aztán hülyére ver. De semmi, csak a néma séta.
- Jól esett megtenni? – kérdése pedig sokként ért, majdnem ki is csúszott a bot a kezemből.
- Én……
- Ne tagadd! Élvezted? – dörrent rám, én pedig nem tudtam válaszolni. – De ne félj, nem mondom el senkinek. – fordult hirtelen felém, szemében furcsa fény villódzott. - Innentől kezdve a markomban vagy!
Igaza volt. Az orvos észrevette rajtam a céhjelet, innen tudta meg Rega, hogy hol vagyok. Bizonyára a Mester küldte. Amióta elhagytam a céhet, nem sok hírt hallhattak felőlem, bizonyára aggódtak. És a legjobb ügyintézőjüket küldték értem. Eltántoríthatatlan, hűséges és célját mindig eléri. Ez Rega Geier! Én pedig tartozom neki. Ha ezt megtudják, akkor nekem annyi. A céhből kiraknak és irány a börtön, vagy még rosszabb.
- Tudod Kakte, egyfelől csodállak! – beszéd közben pedig növelte a tempót. – Amikor összetörve beestél azon a napon a kapun, azt hittem neked mindörökre annyi. A vegetációd alatt a legtöbb barátodat magadra haragítottad, vagy összetörted. A néma távozásod pedig nagyobb sebeket ejtett bizonyos embereken, mint egy kardcsapás. – karjával pedig suhanó kardélként csapkodott a levegőben. – De én tudtam, hogy visszajössz egyszer és akkor minden megváltozik. De őszintén megvallva nem hittem volna, hogy ilyen csodás visszatérés lesz. Már előre örülök a műsornak! – hangos kacagásától pedig az erdei állatok jobbnak látták két országgal arrébb költözni.

Hát igen, a visszatérés nem volt egy kényelmes dolog. Az út felénél Rega megkegyelmezett és felültünk egy vonatra. Alig rogytam le, máris álomba szenderültem. A fáradság kegyetlenül lesújtott.
Kipihenten ébredtem a még mindig zakatoló vonaton, első jóleső nyújtózásom pedig vörös fejet és egy jó adag szitokszót eredményezett. Sérüléseim furcsamód nem tolerálták a nyújtózást, amit meg tudok érteni. Ez a genyó cilinderes meg csak röhögött kínjaimon. De megnyugtatott, hogy lesz ez még rosszabb. Kétségem sem volt, hogy igazat mond.
A vonat fékezett és szép lassan megállt jól ismert városunkban. A tiszta városka utcáin a sétáló emberek jól megnéztek engem, a szakad koldust, aki az elegáns öltönyös mögött lépkedett, jobban mondva sántított. Nem ismertek fel, kócos hajam, borostám, meg a homlokomra tekert géz remek álcát biztosított. Hálás is voltam érte. Szégyelltem magam, azt, amit az elmúlt hónapokban tettem, amivé lettem. A bánat, a fájdalom elvette az eszemet, de most fel kellett ébredni. És furcsamód Rega adta azt a bizonyos csókot. És követtem, le nem szakadva, míg elértük a hatalmas kaput, ami mögött mindaz várt, amit kába őrületemben magam mögött hagytam. A kapu pedig nyikorogva feltárul. Kíváncsi szemek lesnek, ki lehet a Geier mögötti ágrólszakadt. Páran mutogatnak, nevetgélnek, én pedig csak félszegen mosolygok, botomra támaszkodva. Hajam félig arcomba lóg nem létezik, hogy felismerjenek. És tudom mit éreznek, az elegancia, a szépség palotájába megjött az udvari bolond, aki még vett egy kiadós fürdőt a latrinában, hogy jobb legyen a műsor. Régen én is nevettem volna. Rega pedig csak áll és kiélvezi a pillanatot, nem hibáztatom.

És ott van az egyetlen, akinek a jelenléte egy pillanat alatt teljes szégyenné változom. A pult mögül néz, szőke fürtjei a vállát verdesik. A szememet nézi, más nem érdekli. És rögtön felismer, mosoly terül szét arcán, de nem adja át magát az örömnek. Könnyek és szomorúság, ezzel jutalmazom Lizt, ezt a jóravaló lányt, aki mindig hitt bennem, aki támogatott. És minden mosoly leolvad rólam. Könnyeim lassan csúsznak lefelé kócos szakállamon, fejem előrehorgasztom, sírok. Lábaim nem tartanak meg, térdre rogynék, ha a gipsz hagyná, de így maximum a padlón terülnék el.
De hátulról vállam alá nyúl egy segítő kéz.
- Élvezd ki a pillanatot, érezd amit tettél, Kakte! Ez a jutalmad! – suttogja fülembe Rega, miközben hátulról álló helyzetben tart.
Egyik kezével félresöpri a tincseket arcomból, a többiek pedig ráébrednek, hogy ki vagyok. Arcukról eltűnik a mosoly, megdöbbennek. A leg változatosabb érzelmeket látom könnyeim fátyolán át. Új kéz ölel át, Liz-é, nem is tudom, hogy került mögém.
- Sajnálom! – dadogom, de elcsuklik hangom.
Nem válaszol, csak ölel, szemében könnyek csillognak. Szerettem Svetlana-t, de a gyász tönkretett. Ártottam egy olyan lánynak, aki még nála is fontosabb volt számomra. A lány, akire számíthattam, akit önnön hülyeségemtől hajtva magam mögött hagytam. Pedig segített volna, megtette volna. Mellette hamar felépültem volna, de én az önpusztítást választottam, hiúságom nem ismert határokat. Mintha csak én lettem volna a világon.
- Sajnálom! – csak ennyit tudok továbbra is mondani.
Ő pedig lehajtott fejjel feltámogat a lépcsőn szobám felé a céhtársak pillantásainak kereszttüzében.
- Hé Kakte! – szól utánam Rega egy cédulát lobogtatva, muszáj rá néznem. – Három napot kapsz, hogy feltámadj! Aztán eljössz velem egy megbízásra, ígérem élvezni fogod!

Liz a fejét csóválva tol felfelé a lépcsőn, én meg alig várom, hogy véget érjen az általam kreált rémálom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeSzer. Dec. 12, 2012 11:34 pm

Kedves dísznaja! xD

Rettentően örülök a visszatérésednek! Letaglózó kaland volt, döbbenten és elismeréssel telve olvastam el, " Igen na az az a Firmus akit én ismertem!" - ez járt a fejemben. Teljesen oda voltam ahogy leírtad az érzelmeket, azt ahogy a karakter egy igen komoly és jelentős fejlődésen megy keresztül, egyszerűen fenomenális volt! Nagyon ritkán látok ilyet, pedig annyira imádom az ilyen sorokat! Azt gondolom ez az írásnak a legnehezebb része, mikor egy érzést vagy egy lelki folyamatot kell szavakba önteni! Minden elismerésem a tiéd, munkáddal tökéletesen meg vagyok elégedve!

Jutalmad: 300 VE + 75 VE bonusz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeVas. Márc. 24, 2013 9:45 pm

Az első lépés

- Jézusom! Hány réteg kosz van rajtad?
Hát igen, szegény Liz nem készült fel ilyen megpróbáltatásokra. A ruháim levakarása során megdöbbentő sokszínűségről tettem tanúbizonyságot. Volt itt sárga, barna, zöld és minden egyéb nem vidám szín. A hetek, hónapok során sok sár és egyéb módfelett makacs szennyeződés rakódott rám, no persze nem voltam full igénytelen, azért néha fürödtem patakokban, de azért az ilyen úri mókák nem gyakran jutottak eszembe. Csak mentem, kerestem a bajt, felejteni próbáltam. Nem túl nemes célok, most már belátom.

Áúúúú! Liz ijedtem elkapja a kezét, bizonyára nem sejti, hogy testem rendesen le van amortizálva. Az orvos úgy-ahogy jól ellátott, de ilyen rövid idő alatt nem sikerült mindennek összeforrnia. A ruha meg még rátett egy lapáttal. A doki még lefürdetett eszméletlen állapotomba, de Rega váratlan megjelenése után vissza kellett vennem retkes ruházatomat. Szóval egész jó esélyem van pár egzotikus fertőzésre. Valószínűleg pont ezt a veszélyt akarja elhárítani szegény lány, csak épp orrdugókat, meg egy pár steril kesztyűt felejtett elhozni. A ruhák és a kosz meg hullámokban hullottak.
- Ha nem ismernélek, még azt mondanám szégyenlős vagy, ezért van rajtad ennyi fekália! – mosolyodik el, én meg ott állok pucéran.

Nopersze a kosz miatt az anyaszült meztelen kicsit erős jelző lett volna. Ettől függetlenül pirultam rendesen. A fekália nem takart, csak színesített. Szégyelltem magam, hogy ilyennek kell látnia. Egy csavargónak, egy lezüllött alaknak. Fejem lehorgasztva ízlelgettem ezeket a szavakat, jelentésük riasztó volt számomra.
- Ez nem én vagyok!
Ezt mondta a belső hang és tudtam, hogy igaza van. Nem ilyen vagyok. Nem igazán tudtam, hogy milyen, de ilyen fix, hogy nem. Valami kiégett bennem. Rega a szakadék széléről rángatott vissza, ezért köszönettel tartozom neki, bár ebbe még belegondolni is szörnyű! De addig még van három napom.
- Gyere, irány a fürdő!
Értetlen arcomat látva kézen fogott és finoman maga után húzott. Hagyta, hogy botomra támaszkodva lassan utána tipegjek. Nem a saját szobámban voltam, ez zavart. Amíg be nem léptünk, igazából nem is vettem észre, hogy Liz a saját szobájába kísér. Most meg itt állok pucéran és lassan botorkálok a fürdője felé. Egy régebbi életben bizonyára madarat lehetett volna velem fogatni. De a mostaniban, hát, mondjuk úgy, hogy hálni jár belém a lélek. Belépünk az ajtón, orromat kellemes illat csapja meg. Valami számomra ismeretlen virágfajta áll csokorban a hófehér fürdőszoba egyik polcán. Az illat, az érzés, ahogy a lány keze az enyémre simul, emlékeket idéz. Ködös emlékeket. Nem igazán értem őket, de annyi biztos, hogy kellemesek.
- Várj, segítek leülni!
Elveszi botomat, majd gyengéden átkarol, és a fürdőbe segít. A víz kellemesen meleg, gyorsan körülölel, bőröm pedig égni kezd. De a fájdalmas érzés hamarosan elpárolog és átadja helyét egy olyan érzésnek, amit már rég elfelejtettem. Az egyetlen képhiba, hogy a gipsz alatt a lábam elkezd viszketni, node kutya legyek, ha ezt nem élem túl. Amíg pedig privát problémáimmal vagyok elfoglalva, észre sem vettem, hogy Liz levetkőzött. Csak arra eszmélek, hogy bemászik mögém és puha teste az enyémnek nyomódik, amíg izegve-mozogva megfelelő ülőpozíciót talál. Nagyot sóhajtok. Elfelejtettem levegőt venni. Fejemet megpróbálom felé fordítani, de két kézzel megragadja arcomat.
- Nem szabad! – súgja a fülembe.
Engedelmeskedem. Neki igen. Neki bármit. Egy szivaccsal mosni kezdi hátamat, a kosz pedig, ami eddig makacsul kitartott, most megadja magát. Előkerül a fehér bőr, rajta hónapok sérülései. Amikor a vágásokhoz, zúzódásokhoz ér, először kikerülni, majd végül mégiscsak finoman áttörli. Fel sem szisszenek rá, pedig ég, csíp, meg ezek kombinált társai. Elég fájdalmat éreztem már, ezek azokhoz képest nudlik, még ha testem így is reagál rá. Szépen lassan felsőtestem megtisztul, a hajam következik. Lassan beletúr a loboncos, csatakos hajkoronámba, hát nem irigylem. Van ott minden, amivel az elmúlt hetekben találkoztam, de ez nem tántorítja el. Szépen, alaposan elővarázsolja eredeti hajszínemet.
- Fordulj meg! – súgja, miután végzett a frizurámmal. – De a szemed hunyd le, nem nyithatod ki semmiképpen!

Hangjából éreztem, hogy komolyan beszél. Pedig érdekes csíny lett volna, ha kukucskálok egy kicsit. Lassan, komótosan megfordulok, szemem lehunyva, ahogy kérte. Aztán meg jól ledermedek. Egy kés nedves pengéjét érzem a torkomon. Nyelnék is egy nagyot, ha a penge engedné, de inkább a lélegzet visszatartás mellett döntök.
- Igen, most meg foglak borotválni, mert úgy nézel ki, mint egy maki, abból is a szőrösebb fajta! – kuncog Liz a kezében megforgatva a borotvát.
Szó, ami szó, tényleg átmentem jetibe. A Blue Pegasus normák szerint már csöves vagyok, vagy annak az egyik alkalmazottja. Csoda, hogy valamilyen védőbűbáj nem dobott ki automatikusan az ajtón, mikor így beléptem. A lány meg csak vág, szeletel, és megint vág. A végén arcbőrömön érzem selymes kezét. Lágyan simogatja.
- Ezt a Firmet szeretem! – nyugtázza a végeredményt, majd nevetve pofán önt egy fél vödör vízzel.
A fürdetés lassan véget ér, mire a szemem kinyithatom, Liz már egy fürdőköpenyben szelektál nekem ruhát. A gipsz miatt kissé lassan kászálódok ki a vízből, de mintha új erők töltöttek volna fel. Lelki erők, mert a sok ázástól testem elnehezül, lábam rogyadozik. Végül anyaszült meztelenül, de végre tisztán állok előtte, ő meg csak kuncogva vörösödik és hozzám vág egy guriga ruhát. Jól válogatott, semmi kétség. Bő fehér köpeny, mely bokámig ér. Középen összekötöm, mégis milyen lenne, ha kilógna a, hátizé, a Varázserőm. Azért ez már nem a Bögyös Csöcsös Italmérede, bár így utólag visszanézve nem is volt az olyan rossz hely.
Eltámogat az ágyig, segítségével lefekszem, gondolataim folyama lassít, majd szépen lassan megáll. Csak lebegek a semmiben. A lány pedig meztelenül mellém fekszik, karomat átöleli és csak szuszogunk. Az álom gyorsan elnyom.

Rémálom.
Nem tudom hol vagyok és mi célból, csak a végtelenségig hadakozok egy megfoghatatlan árnyékkal. Néha fennhangon nevet rajtam, máskor gúnyolódik. Én pedig csak támadom, minden rendelkezésre álló erőmmel. Varázserőmet kiapadhatatlan érzem, mégsem tudom, még csak megsebezni sem. Fénykardom vágásait kikerüli apró libbenésekkel, ha pedig be is találok, akkor is csak nevet. Esélytelen vagyok, tudom, mégis visz előre valami titokzatos erő, hogy legyőzzem az árnyékot.
- Gyenge vagy! Senkit sem tudsz megvédeni!
Jéghideg szavai belülről marnak, én pedig kettőzött erővel támadok. Dühöm és kétségbeesésem hasznos társak a harcban, most pedig kiaknázom a bennük rejlő erőt.
- Nem hallod a sikolyokat? Már nincs sok időd!
Igaza van, hallom a női sikolyt, de hiába próbálkozom, nem ismerem fel a tulajdonosát. Viszont meg kell mentenem, ez biztos. Erről szól ez az egész, most már értem! A célom megvan, csak elérni nem tudom! Az árnyék pedig hirtelen megdermed, vörösen izzó szemei körbenéznek.
- Ha újra találkozunk, mert fogunk, eljön a megvilágosodás. Most pedig térj haza!

Ezekkel a szavakkal elpárolog, én pedig ott maradok a nagy ürességben.
- Három napot kapsz, hogy feltámadj!
Új hang, mintha egy másik világból szólna. Felismerem, Rega az. Mögöttem áll, szokásos sötét öltözete helyett csak egy hófehér lepel takarja testét. Közelebb akarok lépni hozzá, de arrébb siklik. Minden lépésem hiábavaló, a távolság köztünk nem csökken, pedig futok, ugrok, de semmi. Végül feladom és megállok.
- Látod? Nem is olyan bonyolult ez. Ha egyszer az eszedre hallgatnál, akkor máris könnyebb lenne a helyzeted. – mutogat rám nevetve. – Mennyi időt és erőt elpazaroltál, hogy ide akartál jönni, holott ez csak egy kósza inger volt.
Szótlanul nézem, ez nem az a Rega, akit ismerek.
- Való igaz, nem az vagyok, akinek gondolsz. – mosolyog, majd mellém lép és vállamra helyezi kezét. – Figyelj! Meg kell találnod önmagadat, az árnyék által védett titkot. Ez egy hosszú út, fájdalmas út, de túl kell esned rajta.
- Miért?
- Mert ez a sorsod. Te választottad magadnak, neked kell eljutnod a végkifejletig és akkor megvilágosodhatsz. – bátorítóan megszorítja vállam. – Most viszont lejárt az időnk, ne feledd, három nap![/color]

Kérdeznék, de már senki sincs mellettem. A látásom elködösül, felébredek. Felülök az ágyban, csak pislogok, emésztgetem az álmot. Emlékszem minden percére, ami ritkán fordul elő. Közben körülnézek, Liz már nincs mellettem. Magamra kapkodok pár ruhát, majd botomra támaszkodva elindulok lefelé a bárba. Még mindig a Rega által adott rozogát használom, holott kaphattam volna jobbat. De úgy érzem, hogy nem válhatok meg tőle, mintha a részem lenne. Lecsoszogok a lépcsőn, a lány pedig már a pult mögött serénykedik, de ettől függetlenül rögtön észrevesz.
- Jó reggelt!- köszönt mosolyogva.
A többiek meg csak néznek. Nem hibáztatom őket.
- Jó reggelt, Liz! Kaphatok valami finomat reggelire?
Csak bólint és már elém is varázsol egy tányér illatos omlettet. Csak mosolygok válasz gyanánt, és már tolom is arcomba az ízletes ennivalót.
- Ha végeztél, akkor gyere a gyengélkedőbe, van egy kis meglepetésem! – súgja oda két korsó sörrel egyensúlyozva.

Meglepetés? Hát, azok aztán a kedvenceim. Csak bólintok és folytatom az evésnek hívott pusztítást. Jóllakottan felállok és irány a gyengélkedő. Még sosem jártam itt, a céhépület egy eldugott szegletében van. Igaz, nem is volt szokásom megsérülni. Az ajtó fölött réztábla hirdeti, hogy jó helyen járok. Kopogásomra válaszul rögtön nyílik az ajtó, egy fiatal, vörös hajú lány néz velem farkasszemet.
- Szóval te vagy az a Kakte! Fáradj beljebb! – fordít nekem hátat lendületből, majd elindul egy kis asztal felé. – Lisette vagyok, Lisette Artois.
- Firmus Kakte, örvendek a szerencsének!
- No nézd már, milyen udvarias itt valaki! Ezt már szeretem! Foglalj helyet! – int az egyik székre. – Liz már mesélt az állapotodról, úgyhogy újat nem hiszem, hogy tudsz mondani. Engem csak a lábad érdekel, azt fogom rendbe rakni, a többi majd magától begyógyul.
Wow, nem semmi a csaj. Rögtön a lényegre, semmi vacakolás. Ezt már szeretem! Jééé, ő is ezt mondta!

- Gondolom nem vagy tisztában a legújabb gyógyászati eszközökkel, ezért tömören összefoglalom. – hozzáértő fejemet látva nem is várt cáfolatot. – Itt ez a szék, de nevezzük csak széknek. Ebbe beleülsz, az itt lévő gyógyító lacrima, amit nevezzünk csak lacrimának, elintéz minden egyebet. A te feladatod annyi, hogy mozdulatlan maradsz arra a pár órára, amíg a lacrima rendbe hozza a lábadat. Stimt?

Ez nem is hangzik olyan bonyolultnak, sőt, meglepően egyszerűnek tűnik. Még a végén alakulni fognak a dolgok
- És estére akár futkoshatok is? – kérdeztem furcsán bandzsítva, hogy megerősítést nyerjen teóriám.
- Ha nem lesz semmi komplikáció, akkor igen! – bólintott Lisette és máris nekiállt a széket kapcsolgatni, meg nyomkodni, amit az hálás búgással és villogással hálált meg.
Intett, hogy foglaljak helyet. Botomat az asztalának támasztottam, majd odabotorkáltam a székhez és fészkelődve leültem. Nem is volt olyan kényelmetlen, mint elsőre tűnt. Amíg a megfelelő ülőpozíciót kerestem, addig a lány a sérült lábamat szíjakkal rögzíti a székhez. Nem mondom, rögtön támadt pár extrém gondolatom. Itt kötöznek, és ha jobban nézem, egész jól belátni a fehér köpeny dekoltázsába. Sőt, módfelett jól!
- Doki, talán furcsának talál, de úgy érzem, máris elindultam a gyógyulás felé vezető úton! – adom tudtára magabiztosságom egy kacsintás kíséretében.
Furcsa is, mert ez mintha a régi Én lennék, akinek móka és kacagás, meg izé a legkedvesebb időtöltése. Hiába na, a nő a legjobb gyógyír mindenre!
- Örülök, hogy ilyen optimista vagy, mert ez tényleg a gyógyulás felé vezető első lépcsőfok! – biztosít mosolyogva, hogy mennyire igazam van. – És ha tovább bámulod a melleimet, akkor olyan dolgokat is begyógyítok rajtad, amiktől a tulajdon anyukád sem ismer rád!
- Ömm, értettem! – tekintetemet pedig a plafon egy módfelett érdekes szegletére fordítottam.
Pár perc nyomkodás után elégedetten felegyenesedett, majd az asztalához lépve párat firkált az előtte heverő könyvecskébe. A gép párszor felbúgott, a karfában lévő lacrima pedig elkezdett izzani, egyre erőteljesebb fényével elhomályosítva az ablakon betűző nap sugarait. Amikor azt hittem, hogy a szemem is kisül, a tündöklés fokozatosan abbamaradt és apró pulzálás váltotta fel, ami nem is szemmel, hanem inkább füllel volt érzékelhető.
- Nekem most el kell mennem, de ne aggódj nem lesz semmi baj. Egyetlen dologra vigyázz, hogy a lábad a lehető legkevesebbet mozogjon. Nemsokára visszatérek.

És Lisette elszáguldott, én pedig egyedül maradtam kérdéseimmel. És mi van, ha mozgatom a lábamat? És mi van, ha pisilni kell? És ha neadjisten kakilnom is? Nem egyszerű kérdések ezek, de a gyors távozás azt is jelentheti, hogy ezek igazából jelentéktelen aggodalmak, és hogy nem történhet semmi baj. Nomeg ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek egy orvost? Bizonyára beteghez sietett, az pedig bizonyosan fontosabb, mint az én lábam. Begyógyul az magától, tudom én azt. Itt az egyedüli probléma a Rega által szabott „feltámadási” határidő. És nem szeretném, ha elégedetlen lenne. Főleg most, amikor nem csak neki, de magamnak sem okozhatok csalódást.
Gondolataim lassan mélázássá csökevényesedtek és tudatom lassan nyugodtam vizekre evezett. Ez az egyenletes búgás jó altató lenne, semmi kétség. És mit árthat egy kis szundi, akkor úgyis olyan vagyok, mint egy fagyott gólem, szóval a láb mozgatása szóba sem jöhet. Megnyugodtam és már ugrottam is Álomföldre.

- Ébresztő, hercegnő! – ébresztett a gyengéd suttogás.
- Doki? Ez gyors volt. – motyogtam még félig öntudatlanul.
- Doki? Hát te jól be vagy állva, hülyegyerek! – vágott pofán Rega, aki tényleg nem tűnt dokinak, most hogy jobban megnéztem.
Egy ideig mosolyogva nézte kiszolgáltatott helyzetemet. Mondani, kérdezni úgysem akartam semmit, jövetele célját bizonyára magától is kiböki, faggatni meg nem lenne érdemes.
- Bizonyára érdekel, hogy miért jöttem erre a kedélyes beteglátogatásra! – tette fel a költői kérdés, melyre választ bizonyosan nem várt. – Mert úgy érzem, hogy nem vagy tisztában a helyzeteddel. – folytatta karját összekulcsolva. – A helyzettel, amibe magadat sodortad. Most bizonyára azt hiszed, hogy a tetteid következmények nélkül maradnak, hogy a jóságos Rega bácsi megbocsájt. Ki kell ábrándítsalak! – rúgta fel a mellett álló széket. – Rega bácsit sokan nézik őrültnek, velejéig gonosznak, de gyilkosságot nem tolerálja! Érted Kakte?! – folytatta ordítva, nyála fröcsögve landolt az arcomon.
- A küldetés során a beledet is kitaposom, teszek róla, hogy megbűnhődj! Ez figyelmeztetés és tény is egyben! – mutogatott ujjával, miközben lassan mellém lépett. – De előtte még meg kell tennem valamit. Azt akarom, hogy szenvedj, hogy átéld a szenvedését azoknak, akiket megöltél!

Lábát hátralendítve jókorát rúgott törött lábamba, a szíjak pedig engedtek. Éreztem, hogy a csontok elmozdulnak, utána pedig pokoli fájdalom hasított belé. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, könnyeim folytak.
- Miért? – küszködtem ki a szavakat két ordítás között.
- Majd megérted. – nézett rám szomorúan Rega, mintha már nem az előbbi dühöngő őrült lett volna. – És hidd el, ez mind azért történik, hogy neked jobb legyen. – fordított hátat és az ajtó felé indult. - Ordíts nyugodtan, a szobát mágikusan hangszigeteltem, úgyhogy senki sem hall.
Nem értettem. Nem értettem semmit, a fájdalom pedig az ájulás szélére juttatott. Párszor feleszméltem, így egy-két hang hang eljutott még tudatomig, aztán sötét köd.

- Mi történt?
- Úristen! A lába elmozdult! A csontok rosszul forrtak össze!
- Mit lehet tenni?
- Semmit! Egyelőre semmit. Egy hónap, mire egy új lacrimát tudok szerezni.
- Addig?
- Igen. Addig nyomorék lesz.

Liz és Lisette. Végül csak felismertem a hangjukat.

Epilógus:

- Ezt kérem tőled, hogy keresd meg!
- De Bob, engem nem érdekel ez a nyikhaj. Felőlem akár a csatornában is megrohadhatna.
- Ugyan, drága barátom, tudom, hogy szemmel tartod, hogy figyelsz rá. – szelídült meg Bob Mester eddig parancsoló hangja.
- Nézd, nem tudom miről beszélsz! Azt elismerem, hogy figyeltem rá, de csak mert olyan bajkeverő alkat. – háborodott fel Rega, közben egy megvető kiköpést színlelt.
- Ugyan, régóta ismerlek, engem nem tudsz átverni. – állt fel a Mester díszes asztala mögül, majd keresztülsétált rajta. – De legyen úgy, ahogy mondod. És most nem is úgy kérlek, mint a céh mestere, hanem mint a barátod. Keresd meg az elkóborolt táltost!
Megállt Rega előtt, aki láthatóan a szavakat kereste. Szúrós tekintete azonban lassan megenyhült, szája ritka mosolyai egyikére húzodott.
- Rendben, mert te kéred, megteszem. – nyújtott kezet. – De van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni, amit találok.
- Nem számít, a lényeg, hogy Kakte lelkét meg kell menteni a sötétségtől. – nyugtázta a Mester.
- Egy feltételem lenne!
- Hallgatlak.
- Ha visszatérünk, akkor szabad kezet adsz nekem a rehabilitációja alatt. Semmi kérdés, semmi tiltakozás. Annyit megígérhetek, hogy minden az ő érdekében fog történni, tetteimben semmi önös, vagy bántó szándék nem lesz.
- Elfogadom, öreg barátom! – rázta meg a kinyújtott jobbot Bob. – Remélem, még nem késő.
- Tanulni sosem késő, főleg a hibákból!- vetette hátra Rega, aki már az ajtó felé lépett, éjfekete köpenye pedig sötét szárnyként libbent utána.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeSzomb. Ápr. 27, 2013 3:53 pm

Aztaaaaaaaaaaa ... LCSB* mindenit!

Ez nagyon szép lett, minden elismerésem. Jó volt látni, hogy éledezik a régi Firmus, bár még van mit csiszolódnia. Azt hiszem mindenki ilyen kedves lányról álmodik rosszabb napjain mint amilyen neked volt, mondjuk nem is vártam kevesebbet egy srám őrtől! Ez a szabó nagy mozgatja a kíváncsiságom, ugyan is érezhetően ő vezeti a dolgokat de, hogy mit akar végül kihozni ebből? Nagyon kíváncsian várom a folytatást, ne várasd soká!

Jutalmad: 300 VE


~~~ Level up! ~~~
~~~ Gratulálok a 4. szint meglépéshez! ~~~



Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Firmus Kakte
Elemi mágus
Elemi mágus
Firmus Kakte

Hozzászólások száma : 249
Aye! Pont : 31
Join date : 2010. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Mindig két lépéssel Bob Mester előtt

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimePént. Okt. 06, 2017 10:20 pm

Második lépés.

- Mozgás, nem érünk rá dagonyázni!
Hát igen, Rega nem ismer kegyelmet. Megmarkolom botomat, majd lassan dülöngélve a nyomába eredek a céh reggelire összeverődött tagjainak tekintetének kereszttüzében.  Mosolygok, bandukolok és már az ajtónál is vagyunk, amit modoros útitársam egy rúgással tár ki. Egy utolsó visszapillantás, melyről talán azt hiszik, hogy egy hiányozni fog a céh és attól búcsúzom, de ez csak Liz-nek szól. Látom a szemén a szomorúságot, de már nincs visszaút. Kettőt biccenek és már kint is vagyok a poros utcán, kabátomba pedig erőnek erejével kap az orkánszerű szél.
Pedig szegény lány megpróbált visszatartani. Kért, ígért, fenyegetett a végén pedig beletörődött. A három nap gyorsan eltelt, az a kevés pedig, ami maradt, arra ment el, hogy megtanultam együtt élni átmeneti fogyatékommal. Mert azért hittem, hogy ez csak átmeneti állapot. Lisette szerint, amint beérkezik a következő lacrima szállítmány, gond nélkül rendbetesz. Feltéve, ha ezúttal nem próbálok meg kiugrani a székből a kapott utasítások ellenére. Miért? Mondtam volna el, hogy Rega áll az egész mögött? Nem sok értelme lett volna. Persze az első órák fájdalmai közben nem egyszer gondoltam, hogy felkoncolom, kibelezem, meg az összes többi hentes szakmával összefüggő igét kipróbálom rajta, de aztán lenyugodtam. Megbüntetett, mert úgy gondolta, hogy megérdemlem. És valószínűleg igaza is van. Persze megígérem Liznek, hogy vigyázni fogok magamra, kerülöm a bajt és társai, de nem sok reményt fűzök a dologhoz. A baj általában megtalál, Rega társaságában pedig semmire sem lehet előre felkészülni.

És csak megyünk, szembe a széllel, köpenyeink vadul csapkodnak hátunk mögött. Rega nem siet, kényelmes tempót vesz fel. Hozzám igazodik. Tudja, hogy jelenlegi állapotomban nem tudna semmivel sem gyorsabb iramra ösztökélni. Az idő meg csak telik, lassan magunk mögött hagyjuk a várost és a környező szántók poros földútjait koptatjuk. Legszívesebben megkérdezném, hogy merre tartunk, de az incidens óta nem beszéltünk és nem szeretném megtörni ezt a ragyogó csöndet. Az este lassan ránk ereszkedik, csak a kihalt táj és a csillagos ég a társunk. A szél már lecsillapodott, de előtte tisztára pucolta az eget. Felhőknek nyoma sincs, ritka látvány ez. Ki is élvezem, miközben Rega az egyik útszéli fa tövébe kanyarodik.
- Ez lesz az éjszakai szálláshelyünk.
Ellentmondást nem vár, nem is kapna.  Főleg, hogy a pár percnyi pihenő pont elég volt, hogy megérezzem a lábamba nyilalló fáradságot. Fájdalmat nem, erről Lisette gondoskodott. Pár kapszulát nyeletett le velem, ami elmondása szerint segít kihúzni az első kritikus napokat. Onnantól nem lesz fájdalom, csak a bicebócaság. Úgyhogy most csak vegetálok. A mozgásban komolyan akadályoz, de valahogy túlélem. Főleg ez a leülés része az izgalmas, ami mindjárt következik. Na, csak lassan, támasszuk csak ki magunkat. Ó, a fene ebbe a földbe! Hoppá, megy ez, csak ezt a huppanást kell megszokni a végén. És végre a fenekemen ülve nézhetem a csillagokat, miközben hűséges botomat forgatom kezeim közt.
- Rega! Szerinted lakik valaki a csillagok közt?
Ez mindig is érdekelt, de valahogy sosem beszélgettem ilyenekről senkivel. És nem is tudom miért pont Mr. Terror előtt kap el a hajlam. Már vártam, hogy leordítja a fejemet, de csak állát dörzsölve elgondolkodott.
- Ha a csillagmágusok szellemeit nézzük, akkor bizonyosan.
- De rajtuk kívül is kell lennie másnak is.
- Hát, neked aztán vannak hülye kérdéseid! – csapott nyakon, de aztán tekintetét ő is az égre szegezte. – Vannak, ebben bizonyos vagyok.
- És kik lehetnek?
- Van egy elméletem. – dőlt hátra lassan a fűbe, majd karjait a nyaka alá téve tovább meredt a távoli fellegekbe. – Vegyük a csillaglelkeket. Alapjába véve jó természetűek. A gonosz cselekedetek, amik hozzájuk kötődnek, többnyire a gazdáik kívánságai, vagyis ha rossz fát tesznek a tűzre, az a gazdájukhoz való lojalitás miatt van. Érted mire akarok kilyukadni?
- Hogy a csillaglelkek jók, a gazdáik a gonoszak.
- Pontosan! És ahol jó van, ott rossznak is kell lennie. Ez a természet rendje. Odafent kell lennie egy gonosz hatalomnak is, melynek ereje a csillaglelkekkel vetekedik. És van egy olyan érzésem, hogy velük még nem találkoztunk.
- Érdekes elmélet, igazad lehet. – gondolkodtam el Rega gondolatmenetén. – Bevallom őszintén, nem is igazán akarok azokkal a lényekkel találkozni, már ha tényleg léteznek.
- Én sem. De hidd el, hogy el fognak jönni, sőt már most keresik az ide vezető utakat. – tette hozzá hosszas hallgatás után.
- Miért?
- Mert a gonosz uralkodni akar, ez a természete! De most inkább kuss legyen, aztán aludjunk! Én öreg vagyok, te meg nyomorék, ezért ránk fér a pihenés. – zárta le a témát viharos sebességgel.
- Azt hiszem igazad van. – mosolyodtam el nagyot nyújtózva.
- Nekem mindig igazam van, kis takonypóc, ez megjegyezhetted volna!
- Jó éjt, Rega!
- Infantilis hülye!

Másnap kipihenve is ébredhettem volna, de nem sikerült. Az „öreg” Rega már korán csúcsformában volt és egy hanyag bordámra mért rúgással már ébresztőt is fújt. Ugyan ki tudna ellenállni egy ilyen szívélyes keltésnek? Hát én sem, úgyhogy utunk folytatódott. És a fene gondolta volna, hogy három napon keresztül! Csak vonultunk a kietlen tájon, nagyritkán pedig összefutottunk egy-két helyi farmerrel, de ők nem sok érdeklődést mutattak irányunkban, ezért mi, akarom mondani én sem firtattam a dolgot. Regát ismerve pedig ilyen apróságok száz százalékig hidegen hagyják. A második nap kezdtem el érezni a fájdalomcsillapítók hatásának romlását. Elsőre csak apróbb tűszúrásoknak éreztem, majd hatványozottan fokozódott az érzés. Szerencsére az első napok rossz idejét felváltotta a ragyogó napsütés, így volt mi elvonja a figyelmemet. Magyarán szólva majd megdöglöttem a melegtől. A harmadik napon pedig már láttam, hogy az öreget sem hagyja érintetlenül az utazás körülményeinek ily változása. Mozgása lassult, szaporább légzés, de persze panasz egy szó se! Úgyhogy én is igyekeztem tartani az iramot. Afféle csendes rivalizálás volt, hogy melyikünk adja fel előbb és döglik le a fűbe, vagy ugrik fejest egy útjába akadó kútba. A kilométerek meg csak fogytak, a nap tűzött, a két hülye meg csak baktat, meg nem szólalnának a világ minden kincséért sem.
- Hé, Nyomikám! Állj csak meg egy kicsit! – szólt egy hang.
Hehe, Rega végül feladta. Micsoda diadal! Vigyorgok, mint a vadalma, de aztán leesik, hogy ez nem Rega hangja volt. Ráadásul mögülem szól, ezért mindketten egyszerre fordultunk hátra szép lassan.
- És ha már a Tata is hallgat erre a becenévre, akkor őt fel sem kell szólítanom. – röhögte el magát egy olyan fickó, aki a legközelebbi rokonságban egy gardróbszekrénnyel lehetett.
- Jól mondod főnök! – erősítették meg szavait a mögötte álló emberei.
Nem voltak sokan, a főnökkel együtt öten, de nyakig ültek a fegyverekben és nem úgy néztek ki, mint akik nem tudják használni őket.
- Szóval Nyomi és Tata, engem ért a megtiszteltetés, hogy elmondhatom nektek, hogy az út, melynek porát koptatjátok vámköteles. – kezdte mondókáját aktív torokköszörüléssel. - A vám összege az összes nálatok levő érték, melyet nekünk kell beszolgáltatni. Ellenkező esetben a véretek vegyülni fog az előbb említett porral, ezt pedig, gondolom, senki sem szeretné. Ugye jól gondolom? – villantotta ránk tejfehér fogsorát.
Regára nézek. Ő itt a rangidős, a döntés az övé. Ki is húzza magát, élesen végigméri a rablókat. Már várom, hogy egy válogatott szidalmat zúdít a kedves támadókra, ezért már előre mosolygok. Ehelyett mit kapok? Látványosan vállat von, és csak néz rám. Hát ez hülye!
- Látod Nyomikám? – érti félre a szabót a Mr. Gardrób. – A Tata nem is olyan hülye, úgyhogy szépen kezd el te is kipakolni! – mutat végig rajtam, majd szeme megakad a derekam környékén. – Kezdhetnéd azzal a fényes dologgal, ami az öveden lóg!

Rega erre már elvigyorodik és a szemét forgatja, majd elindul az út széle felé, ahol leheveredik az egyik fa jótékony árnyéka alá. Egy intéssel pedig jelt ad, hogy készen áll az előadásra. A rosszfiúk ebben a totális megadást látják, jaj szegények mennyire naivak! Ebből fakadóan teljes figyelmük rám irányul. én pedig nem okozok csalódást. Lassan leakasztom övemről az aranyozott markolatot és már érzem is, ahogy varázserőm mohón áramlik a fénykard belsejébe. Rég éreztem már ezt, nagyon rég. De mégis jóleső érzéssel tölt el, a közelgő küzdelem pedig adrenalinnal tölti el testemet. És már én is mosolygok.
- Add ide a cuccost, Nyomikám!
Mondhat bármit, csak nevetek. Felszabadultam! Nem tudom, hogy mágusok e és érzik e, az engem körülvevő hatalmat, de nem is érdekel! Még a nap is ellenük dolgozik. Vakító sugaraival elfedi a testemet körülvevő fényenergiát. Beborít, ellep, csak úgy fürdöm benne, hihetetlen érzés. A kard markolata aprót rándul, ahogy a felgyülemlett mágikus energiát penge formájában szabadjára engedi. A makik meg csak néznek, elsőre fel sem fogják, hogy mi történik. A kard pengéje az átható napsütésben szinte láthatatlan. És végül a főnök elveszti a türelmét. Gyors léptekkel közelebb lép, hogy kitépje kezemből a fénylő markolatot, de sikerrel nem járhat. Mozdulataim gyorsak, nem érződik rajtuk a kimerítő út fáradságai, a kezem gyorsan lendül, pár gyors csuklómozdulat és az előbb még oly magabiztos útonálló már kétkedve nézegeti a jobb keze helyén támad ürességet, melyet csak a spriccelő vér látványa tesz változatossá. Végül pedig csak ordít, de azért közben válogatott szidalmakat vág fejemhez. Én pedig még mindig mosolygok. Nem, nem a gyilkolás és vérontás öröme okán, hanem egy emlék miatt. Egy Firmus Kakte, aki vigyorogva száll szembe a veszéllyel, miközben hűséges kardját vadul forgatja. A nap felé emelem a pengét, mint rég látott szeretőt, úgy veszem szemügyre. Boldog vagyok.
Persze a meglepett társaknak sem kell több. A pár pillanatnyi döbbenet után, már rutinból nyúlnak a fegyvereik után, melyek a legkülönfélébb gyilkoló eszközök képében testesedik meg, majd vicsorogva rohamra indulnak, szemükben a halál ígéretével. A pengét jobbra tartom, majd bohókásan balra lépek, hogy rohamukat elkerüljem. Berögzült reflexek ezek, mindig ezt csinálom hasonló helyzetben. És ennél a pontnál fagy képemre a vigyor, miközben kósza izzadságcseppek gördülnek arcomra. A bal lábam nem mozdul. Vagyis mozdul, de nem úgy, mint régen. A hibásan összeforrt csontok miatt az egész lépéspróba egy ügyetlen tánclépésre hasonlít. A bot pedig, melyet bal kezemben szorongatok, teljesen útban van. Számat eltátom, másodperceim lehetnek az első csapásig, végül pedig szemem is lehunyom. A két élen rohanó fickó öklelési szándékát nem volt nehéz felismerni. Földre kerülvén, ha teljesen egészséges is lennék, akkor is problémás lenne felállni, nemhogy ebben az állapotban. Varázslatra, extra mozgásokra nincs idő. Várom a becsapódást és reménykedem, hogy fénypajzsaim kitartanak az esetleges szúrások, vágások ellen.

Bummm. Egy kemény nyomás a jobb vállamba, egy ököl a gyomromba, majd már zuhanok is hátra. Kétségbeesve nyúlok szélmágiámhoz, hogy a zuhanást enyhe siklássá változtassam, ezzel elkerüljem a totális elterülést a porban. A sűrű légáramlatok párnaként nyúlnak alám, majd gyengéden talpra állítanak pár méterre eredeti pozíciómtól. Megpihenésre, vagy örömködésre nincs időm, mert már csap is felém egy hosszú pengéjű kard. Pengémmel hárítom, jobban mondva eltolom az ütést. Nincs erőm egy teljes blokkoláshoz. És már csap is felém egy bárd a másik oldalról, ennek útjába csak botomat tudom állítani, melynek szívósságával kapcsolatban erős kétségeim vannak, úgyhogy maradnak a pajzsok. De legnagyobb megdöbbenésemre a bot fatestén fémes csattanás visszhangzik. A bárd lepattan, használója pedig egyensúlyát veszti, miközben én kétkedve nézem a megdöbbentő titkokat rejtő orvosi alkalmatosságot. Figyelmem nem kerüli el a fa alatt hahotázó Rega, aki egyik kezével botomra mutogat.
- Vas a magja, bronz a bevonata. – olvasom le szájáról.
Eddig fel sem tűnt, pedig tényleg nehezebbnek érzem, mint amikor először kezembe vettem. Persze nem annyira, mintha a ténylegesen az említett fémekből lenne, de ez bizonyára varázslat műve. Magabiztosságom pedig menten visszatér. A kard és a bot forgatásával még ezt a négy rosszfiút is kordában tudom tartani. Hárítok, ahogy csak tudok, lecsúszott támadásik pedig ártalmatlanul pattannak le fénypajzsomról, de ők azért rutinosan keresik gyenge pontjaimat. Amiből van pár. Mozdulatlanságra vagyok kárhoztatva, támadásra gondolni sem merek. Várom a pillanatot, a pillanatot, amikor hibáznak, amikor egy lélegzetvételnyi szünethez jutok, hogy elsüthessem az egyetlen ászomat, mely a kezemben maradt. A percek pedig csak telnek. A harc intenzitása nem csökken, csak a lihegések szaporodnak. A súlyos mozdulatok, a nap gyilkos ereje, mind láncként húzzák le karjainkat. Szerencsére nem csak az enyémeket, hanem a banditákét is. És ekkor jövök rá, hogy a nyomorék létnek is vannak előnyei. A bal karom a folyamatos bothasználat miatt eléggé megerősödött. Apró dolgok ezek, más körülmények között észre sem venném. Talán előnyömre vállhat.
- Óbazmeg!
Ez a káromkodás jel! Az egyik tag véletlenül belevág a másik zekéjébe. Ez a hátránya, ha többen támadnak egy embert és igaz, hogy csak egy pillanatnyi ritmuskiesést okoz nekik, de én nem habozok élni a lehetőséggel.
- Blinding Flash! – ordítom felszabadultan.
A varázserőm pedig nem hagy cserben. Az erő vakító villanás formájában szabadul fel, elvakítva a gazfickókat., én pedig nem vagyok rest kihasználni az alkalmat. Kardommal a jobb oldalamhoz legközelebb eső gaz felé vágok, ki vakon suhintgat kardjával. A penge átvágja bőrruházatás és húsába hatol, súlyos sérülést okozva mellkasán. Közben pedig bal kezem sem marad rest, „megacélozódott” botomat egy másik ellenfelem köldökébe döföm. Ölésre alkalmatlan, de arra elég volt, hogy a fickó a fájdalomtól kétrét görnyedjen, így pedig már nem okoz gondot végigvágni hátán. Már csak kettő maradt, akik már kezdenek ráeszmélni szorult helyzetükre. Szemüket dörgölve lépdelnek hátrafelé, felismerve, hogy nem vagyok egy mozgékony fajta. Pedig igyekszem feléjük vonszolni magamat, a tőlem telhető legnagyobb sebességgel, de ennyi idő elég nekik, hogy összeszedjék magukat. Ez pedig szomorú, mert ez a vakítós trükk megmaradt varázserőm javát elemésztette. Sajnos a pajzsok folyamatos használata, bár megmentette életemet, de varázserőmet alaposan megcsappantotta. Botomat a földre ejtem, a fénykardot két kézzel markolom meg. Ha újra támadnak, álló helyzetben két ellenféllel még így is elbánhatok.

Rega nem így gondolhatta, mert lassan álló helyzetbe tornászta magát, miközben tőle pár méterre a levágott kezű főrabló hullája díszelgett. Pillantásával nem engem, vagy a két megmaradt gazfickót fürkészte, hanem a tájat. Mintha keresne valami. Ez persze nem nagyon vígasztalt, mert máris benne voltam a visszavágó sűrűjébe. A csapások újult erővel záporoztak rám és éreztem, hogy közel a vég. Az első vágást a jobb karomra kaptam, aztán egy erőteljesebb kardsuhintás majdnem levitte a fülemet. Szerencsére csak pár hajszálam bánta, de legalább azok már biztos nem fognak megőszülni. Elfáradtam. Kezemben már remegett a halványodó pengéjű kard. Segítségkérően Regára pillantottam, de az átkozott szabója még csak rám sem hederített, hanem az egyik közeli fasort fixírozta. Végül egy erőteljesebb csapás hatására kicsúszott a kezemből a markolat, ellenfelem arcán pedig kiült a diadalittas mosoly.  És mikor már a végső csapás már csak pillanatokra volt, a két gazfickó holtan esett össze. Legyengülve fel sem fogtam az egészet, csak eldőltem az út porába.
- Látom időben érkeztem! Megsérültek? – kérdezte a női hang.
- Köszönjük, de urai voltunk a helyzetnek. – ez Rega, semmi kétség.
- A társának nem ártana egy orvos. – hallottam immár a fejem fölött a lányt. – Amúgy Sarah vagyok!
- Rega Geier. Blue Pegasus. A fiú meg csak szimulál, hogy valaki végre megsimogassa a lüke kis fejét.
- Blue Pegasus? Máguscéh, akkor már értem mit kerestek itt…….

Epilógus:
- Azok a halottak. Az ő műve volt? – kérdezte megborzongva Bob Mester, Rega pedig nem kapkodta el a választ.
- Nem! – bökte ki végül. – Ahogy rátaláltak, még arra sem volt ereje, hogy kivegye a fejét a pocsolyából.
- Biztos vagy benne?
A szabó állta az átható tekintetet.
- Igen. Kezeskedem érte.
- Megnyugodtam. – törölte meg száraz homlokát Bob. – A lábával mi történt? Lisette-től azt hallottam volt egy kis orvosi malőr és állítólag te is a közelben jártál.
- Fel fog épülni és jobb lesz, mint valaha. – kerülte meg a választ Rega.
- Ezért is kezeskedsz?
- Igen!
Halk válasz volt, de határozott.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Natsu Dragneel
Admin
Admin
Natsu Dragneel

Hozzászólások száma : 1740
Aye! Pont : 189
Join date : 2009. Oct. 06.
Age : 27

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitimeSzomb. Szept. 22, 2018 8:52 am

Rég olvastam már tőled és jó volt újra megtenni Very Happy Valószínűleg jobban értettem volna a történetet, ha elolvasom az előzményt hozzá, de ha egyszer lesz szabadidőm, majd pótolni fogom.

Mindenesetre a jutalmad 625 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




Firmus Kakte Empty
TémanyitásTárgy: Re: Firmus Kakte   Firmus Kakte Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Firmus Kakte
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: