KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Gabriel van Chantai

Go down 
5 posters
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Márc. 01, 2012 12:17 am

*taps taps taps*

Nagyon szép munka, a sztori nagyon tetszett, szépen megírtad, a színezéssel sincsenek gondok és ami a legjobban tetszett hogy a szókincsed nagyon nagy. Még csak nyomot sem fedeztem fel a szó ismétlésre! Van benne dráma komolyság humor, akció, harc, minden ami kell. Szóval teljesen meg vagyok elégedve a munkáddal, remélem gyakran fogom olvasni őket!

Jutalmad: 500 VE + 125 VE = 625 VE valamint kicsi, - aki már nem is olyan kicsi - Shonak 125VE!
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeVas. Márc. 25, 2012 7:20 pm

Szembesítés

Március/1



Már hajnalban elindultunk Nindrába, így nem sokat aludtunk. Atsuval megbeszéltük, hogy ma bemutatom Synestráéknak, akikről már annyit beszéltem, de nem fedhettem fel egyelőre a titkukat. Legalábbis nem teljesen. Igazából kicsit úgy éreztem, mintha a szüleimnek akarnám bemutatni, és talán valamilyen szinten így is van, csak ők jóval idősebbek a szüleimnél, és vérben nincs közünk egymáshoz. Mindenesetre az nem tetszett volna, ha beleszólnak a magánéletembe, és, mivel én Atsut választottam, fel kellett fednem előtte a dolgot, utálom a titkolózást, de ha olyan előtt kell, akinek nincs köze az életemhez, nem esik nehezemre… Viszont ő nem olyan volt, közel sem.
Shoval az állomás melletti utcán egy ház tövében vártunk a vonatra, pontosabban ő elnyúlt az árnyékban, én pedig hátamat az oldalának vetve szundítottam egyet. Álomtalan álmomból a vonat távoli, felderengő hangja ébresztett fel. Kinyitva a szemeimet megdörzsöltem őket, aztán kinyújtóztam.
- Lehetnél kicsit kényelmesebb, ha több szőröd lenne puhább lennél. - jegyeztem meg.
- Ha besuvasztanál a sok kacatod közé egy vendégágyat is nem kéne így aludnod. - kontrázott Sho, és végül is igaza volt, simán meg lehetne csinálni, ha más nem, egy nagyobb szivacsot vagy egy vastagabb plédet egy párnával… hm, ha visszaérünk, a fővárosba megjátszom. - Ez a miénk?
- Asszem. - álltam fel. - Azt nem beszéltük meg, hogy melyikkel jön, úgyhogy… - a kézfejemen lévő szimbólum felizzott, kellemes melegség futott végig a karomon, én pedig szélesen elmosolyodtam. - Igen, ezzel jön. Gyere! - intettem, és vállamra kanyarítottam a köpenyemet, és Sho lusta, komótos lépteivel kísérve elindultam a peron felé.
Termeténél fogva, míg én léptem kettőt, s talán hármat is, ő mindezt letudta eggyel. Amikor legutoljára beszéltem Blaze-el azt mondta, hogy valamilyen furcsa, szoros kapocs van köztem és Sho között, ezért nő ilyen, szinte természetellenes gyorsasággal, hiszen nem csak azért fejlődik, mert növésben van, hanem a mágikus erőm ezen még gyorsít is… Azért, nagyon remélem, hogy buldózer méretű nem lesz, különben csak nyílt terepen találkozhatunk, már így is egy külön szobát bérlek neki a kollégium földszintjén…
A peron szinte hangyabolyként, varázsütésre kezdett nyüzsögni az embertől. A felszállók kevés időt hagyva az érkezőknek azonnal benyomultak a vagonokba, onnan pedig zavartan, gyorsan pakoltak kifelé, ugráltak le, hogy nehogy elszakadjanak a hozzátartozóiktól.
- Érzem! - szimatolt a levegőbe Sho, és mielőtt bármit is tehettem volna, felgyorsított…
Lassítás és komolyabb irányváltoztatás nélkül söpört végig a tömegen, és az előbb említett buldózer módjára lökött, borítótt, taposott el mindent és mindenkit, ami az útjába került. Gyorsabb tempóra kapcsoltam én is, és a farkas mögött elkezdtem egyesével felállítgatni azokat, akiket felborított. Egy nő táskáját a földről szedtem fel, annak tartalmát villámgyorsan gyömöszöltem vissza, egy fickót és a kisfiát felsegítettem, utóbbi elég jól szórakozott, az apjával szöges ellentétben. Egy kereskedő stand portékáit éppen, hogy sikerült megmenteni a biztos pusztulástól, és tettem ezeket sűrű, és buzgó bocsánatkérések keretében.
Végül Sho megállt, és mögötte már látni is lehetett - legalábbis részben - Atsut, ahogy a farkas mögül kihajolva a fehér lábak közül kikászálódó fickótól kér elnézést. Határozott léptekkel közelítettem, nem is lassítottam, a farkast megkerülve elkaptam Atsu derekát, megpördítettem, aztán felemelve megcsókoltam. Ő viszonozta, aztán amikor letettem hozzám bújt, egy pár másodpercig így álltunk, aztán miközben szétváltunk megszólalt:
- Nem hittem, hogy egyszer ezt mondom Nindrában, de… jó újra itt lenni. - mosolygott rám.
- Nos, üdvözlöm a hölgyet újra itt, ahol csontvázak, élőholtak, fekete mágusok és vámpírok tesznek róla, hogy az ember ne unatkozzon! - nevettem el magam. - Hogy telt az utad?
- Hosszan és unalmasan, de Koko végigaludta, így.. nyugodtan. - nevetett fel ő is, és én is, miközben lesandítottam a koalára, aki már kevésbé volt ilyen vidám… vajon mi baja?
- Hahhaha… Látom már bevetted a mai humor tablettádat.
- Te meg az antihumor tablettádat, ha jól sejtem.. - öltötte rá Atsu a nyelvét. - Ti mikor érkeztetek? - fordult vissza hozzám.
- Még hajnalban felébresztett, hogy induljunk, aztán itt aludt nekem támaszkodva az egyik ház tövében, utána meg panaszkodott, hogy nem vagyok elég „puha”. - válaszolt helyettem Sho, az utolsó szót furcsán kiemelve, miközben fejével meglökte a vállamat.
- Tehetek én róla? Nem tudtam, hogy melyik vonattal jössz, és nem akartam, hogy te várj. - vontam meg a vállamat mosolyogva. - És egyébként tényleg lehetnél egy kicsivel puhább.
- Bla, bla, indulhatunk?
- Mehetünk, persze. - bólintott vigyorogva Atsu, aztán megfogta a kezem, és elindultunk a városból kifelé.
- Tudod, akár repülhetünk is, Sho már elég na-
- Látod? Folyton engem ajánlgat! - vágott a szavamba az illető.
- Legalább egy kis hasznod legyen már! - vigyorodtam el.
- Mert tényleg, semmi hasznom nincs ezen kívül… - szólt megjátszott keserűséggel, aztán megállt, hangja vidámra váltott- Szálljatok fel!
Sho lehasalt, én felsegítettem Atsut előre, aki maga elé vette a koaláját, én pedig felpattantam mögéjük, és átkaroltam a lányt. Atsu megragadta Sho dús szőrzetét, az pedig felegyenesedett, futólépésben megtett pár métert, aztán felrúgta magát a földtől. Lábaink alatt éreztük, hogy örvényszerűen megkavarodik a levegő, és a következő pillanatban már a házak fölött kúsztunk észak felé.
Az év e szakában meglehetősen enyhe idő volt, de a levegőben haladva nem volt az a kifejezett strandolós meleg, így hát próbáltam magamhoz elég közel húzni Atsut, hogy esetlegesen ne fázzon, és úgy döntöttem, egy kis idegenvezetést tartok.
- Ott a szentély, ahol ott hagytuk a virágot, amit csináltál, emlékszel? - mutattam le, miközben átsiklottunk a Chantai és Nindra közti erdő egyik nyúlványa felett. - Ha ezt az utat követnénk egyenesen Chantai-ba jutnánk, de már jó ideje nem használja senki, túl veszélyes.
Rövid szünetet tartottam, s ahogy közelebb értünk a hegyekhez folytattam.
- Az a két hegy előttünk az Iker-hegyek, közöttük vonul a híd, amit az erdő elkerülése miatt épített Chantai lakossága, hogy ne kelljen használni az erdei utat, alattunk pedig nemsokára négy bányát láthatsz, az egyikbe tartunk.
Sho mintegy tiszteletkört téve az említett pontok felé húzta kicsit az utazást, aztán lassan ereszkedni kezdett, de még mindig széles köröket rótt a levegőben, majd hamarosan már csak pár centivel siklottunk a föld felett, Sho lassított, lette lábait, és balról a második bánya bejáratánál rövid csúszás után megállt.
- Megérkeztünk, Kaperslode bánya, köszönjük, hogy minket választottak! - jelentette harsányan Sho, én leszálltam, és lesegítettem Atsut, Koko azonban nem mozdult.
- Mehettünk volna az erdőben is, Az legalább tele van kajával. - szólt Koko a farkas lapockái közé hasalva unottan.
- Te mindig csak a hasadra gondolsz, Koko! - mosolygott mellettem Atsu.
- Tényleg, jut eszembe. Ezt figyeld, Sho! - ugrott talpra Sho hátán, majd az oldalán lógó erszényébe túrt, egy keveset matatott, aztán egy magot pattintott a földre, felé tartotta a mancsát, és kis homlokán összeráncolta a szemöldökét. A mag kicsírázott, gyökeret vert, vékony zöld szár indult meg belőle az ég felé, levelek nyíltak ki rajta, majd apró termés is megjelent rajta, én csak néztem, hogy mi fog történni, nem igazán ismertem fel a növényt… egészen eddig. Pillanatokkal később egy kifejlett ananászbokor állt előttünk, és a gyűlölt gyümölcsből négy is lógott rajta. - Tessék! - jelentette Shonak a meglepetését Koko.
- Köszönöm!- rikkantotta Sho, aztán egybe bele is harapott, annak több mint felét eltüntetve, és tele szájjal fordult felénk. - Menjhete’ csa’ - forgatta a szájában a gyümölcsöt, állán végigcsordult annak leve. - Majd megyün’ mi ish!
- Rendben. - vontam meg a vállam, aztán kézen fogtam Atsut, és elindultunk befelé, a bejárattól még pár lépésre hátraszóltam. -A lángjaidat oltsd ki, amikor bejöttök, ki tudja, nem járunk-e úgy, mint a múltkor…
Kicsit féltem, hogy hogyan fognak reagálni arra, hogy egy újabb embert viszek az egyik titkos búvóhelyükre. Everoth lazábban vette a dolgokat, könnyen kinéztem volna, hogy valamilyen rokonságban állnak Axellel, ha nem több száz éves lenne, és nem démon… Synestra viszont, nos, ő nem hiszem, hogy könnyedén venné a dolgot, kizártnak tartottam, hogy azonnal keblére öleli Atsut, és leülnek csevegni egy csésze tea mellé. Nem, ez még a legvadabb álmaimban sem fordulna elő, esetleg szólnom kellett volna Everothnak, hogy ha az archai-ok érzékenyek az alkoholra egy keveset töltsön Synestrába… no de hát.. hamarosan kiderül.
Ahogy haladtunk bentebb egyre kevesebb lett a fény, és egy szűkebb járatba lépve teljes vakságba ütköztünk. Atsu egy pillanatra megállt, előhúzta a kardját, és aktiválta a homokmágiáját, melynek hála tompa, aranyszínű fény csillant a sötétben, és utat mutatott.
- Tudod, kicsit aggódok. Everoth szinte biztos, hogy az első perctől bratyizni fog veled, de Synestra túl kimért és óvatos ehhez…
- Szerintem feleslegesen aggódsz, előbb-utóbb úgyis meggyőzöm, hogy bízhat bennem. - szólt vidáman, bíztatóan.
- Remélem, igazad van. - mosolyodtam el. - Amikor utoljára jártunk itt Shoval, volt itt egy kis bányató, amiben egy ilyen… hogy is mondjam. Hosszú nyakú, uszonyos szörny volt. Tönkre vágta a köpenyem, de meg van láncolva, fogalmam sincs, hogy került ide, ki tette ide, de nem kéne bántanunk, megvárjuk Shot, és átrepülünk a tó felett, vagy van más ötleted?
- Nos, repülni szeretek, ellenben szörnyekkel úszkálni egy hideg bányatóban egyáltalán nem, úgyhogy nekem megfelel így.
Jókedvűsége átragadt rám is, igaz, egyébként is az volt, de így meg pláne. A továbbiakban csendesen haladtunk, nemsokára a bányatóhoz vezető meredek lépcsőn is leereszkedtünk, és az alját elérve az utolsó lépteink már visszhangot vertek a természet által kialakított tágas térben, amiben elterült a bányató. A parton már nem volt ép csónak, csak darabok, talán pont azé, amit széttört alattunk a szörny.
- Akkor most várunk. Bár nem hinném, hogy sokáig tartott Shonak elpusztítani azt a pár ananászt. - kuncogott Atsu, aztán tekintetét átemelte a víztükörre. - Vajon ki tud ugrani?
- Nem tudom, a másik partig nem tudott követni minket, itt pedig amikor csónakra szálltunk még színét se láttuk. Lehet, csak a tó közepén tud mozogni, addig ér el a lánca… Kíváncsi vagyok, hogy került ide. Ez a tó túl kicsi ahhoz, hogy egy ekkora lény nyugisan éljen önállóan, szerintem valaki eteti, vagy a tó jóval mélyebb, mint amilyennek látszik.
Atsu bólintott, és a mögöttünk lévő alagútból még halk, de egyre hangosabb csevegés terjedt felénk. Pár másodperc múlva pedig Sho hátán lévő láng is felderengett, beragyogva az egész termet.
- Jó, hogy jöttök, kéne egy fuvar. - kacsintott Atsu Shora.
A farkas vágott egy grimaszt, ahogy meglátta a tavat, s közben morgott valamit, aminek a vége az volt, hogy:
- Inkább bedobnám Gabrielt a vízbe, hogy azt a nevetséges köpenyt a másik után küldjük. Na, gyertek! - hasalt le újra.
Vágtam egy grimaszt, aztán felmásztunk, átszeltük a levegőt a tó felett, és csak reménykedtem, hogy a szörny nem ugrik ki, és kap el minket. Nem is azért, mert bármi bajunk eshetett volna, mert négyen több mint valószínű, hogy hidegre tennénk, de nem akartam bántani. Az járt az eszemben, hogy valahogy ki kellene juttatni innen.
A tó túlpartján lemásztunk Shoról, elindultunk a szűkebb járaton, ahol már nem hagyatkozhattunk a farkas lángjaira, tekintve, hogy a legutolsó alkalommal gyakorlatilag magunkra robbantottuk a levegőnket. Torlaszokon és törmelékhalmokon lépkedtünk át, aztán megtaláltuk azt a szobát, amibe a múltkor bemenekültünk a tűz elől. A sarokban még mindig ott volt a kristálypadló, amivel el teleportált minket Synestráékhoz.
- Mi ez a hely? - nézett körbe Atsu.
- Innen… hogy is mondjam? Teleportáltunk át oda, ahova most is készülünk. Gyere a sarokba. - vezettem kézen fogva oda. - Egy kicsit lehet, hogy kellemetlen lesz. - húztam el a számat, ahogy felálltam a padra, és mellém lépett Atsu. Sho összehúzta magát, és mögöttünk a fal mentén, és egy pillanattal később már érkezett is az a kellemetlen érzés, amit akkor is átéltünk.
Testünk millió darabra szakadt, aztán egy másodperc töredéke múlva elkezdett felépülni a nulláról, de már egy másik helyen.
- Sosem fogom megszokni. - rázta meg magát Sho, ahogy lelépett a padról.
- Hát.. ez.. fura volt. - szólt Atsu aztán mély lélegzetet vett, s talán megkönnyebbült, hogy nem haltunk meg.
- Megyünk még egy kört? - kérdezte Koko leplezetlen izgalommal és lelkesedéssel, de a gazdája egyetlen intéssel elcsitította.
- Gabriel? - dörrent meg egy ismerős hang a szomszéd helyiségből, ahonnan szinte azonnal lépések zaja hallatszott, és az ajtón be is fordult a közel három méter magas, kedélyes arcú óriás. - Nocsak, ki a vendégünk?
Páncél nélkül volt, sötét, köpenyszerű ruhában, szájában pipa lógott, csizmáját pedig még most sem volt képes lehúzni, minden lépésével fémes visszhangot vert a kristálypadlón.
- Nos, Atsu, ő itt Everoth, az egyik mesterem, és az, akiről már meséltem pár dolgot, tudod, a levéltár előtt. Everoth, ő itt Atsui Orestes, a
- A lonthised! - vágott a szavamba.
- Hogy mim? - húztam fel a szemöldököm. Néha nem zavarna, ha teljesen elfelejtenék a saját nyelvüket a jelenlétemben…
- A barátnőd, a csajod, a nőd! - hadarta, és közelebb lépkedett, hatalmas kezét kinyújtotta a lány felé, majd fejet hajtott. - Üdvözletem!
- Synestra hol van? - kérdeztem, miközben Atsu és Everoth lejárta a tiszteletköröket, én pedig körülnéztem, de nyomát sem láttam.
- Nos, hát ő nem fog ennyire örülni… Ismered. - húzta el a száját Everoth, és másodpercekkel később megjelent ugyanazon a sarkon, ahol az óriás befordult Synestra is. Sötétkék földig érő ruhája volt rajta, hátul feltűzött feszes kontyot viselt, felszegett fejjel közeledett lassú, és kimért léptekkel, tekintetével röntgenként vizslatta Atsut, aztán egy pillanatra lándzsaszerű szúrós tekintetett villantott rám, és ismét visszatért a mellettem álló lányra, és mielőtt az bármit is szólt volna, fagyos hangon kezdeményezett.
- Atsui Orestes, tudom. - végigvizslatott rajta. - Synestra. - nyújtott neki kezet végül.
- Egy archai.. - motyogta alig hallhatóan Atsu.
- Micsoda? - a földön koppant az állam. - Te tu-
- Honnan tudsz rólunk? - emelte fel a kezét előttem Synestra, mintegy belém fojtva a szót, és Atsunak szegezve a kérdést.
- Khm.. - hívta fel magára a figyelmet Everoth, de a két nő tekintete összeforrt, szikrákat vetett egymáson. -Talán gyertek, és üljetek le. - szólt csevegő hangon az óriás, és elvezetett minket ahhoz a kerek asztalhoz, amit a legutolsó ittjártamkor ültünk körbe. Amíg áthaladtunk a szomszéd helyiségbe Synestra és Atsui le sem vették egymásról a szemüket, talán még abban is versenyeztek melyikük bírja tovább pislogás, vagy tovább megyek, levegővétel nélkül! Az asztalnál az asztal két oldalára, egymással szemben helyezkedtek el.
- Tehát? - szólalt meg végül Synestra, leplezetlen türelmetlenséggel. - Ismered a fejtámat?
- Mondjuk. nem te vagy az első, akit látok..
- Hazudsz! - csapott az asztalra az archai, - Senki nem élhet túl egy találkozást egy archai-al! - kiabált tovább.
- Engem ne merészelj hazugnak nevezni! - rántotta ki Atsu is a kardját, és maga mögött ellökte a székét. Teremtőm, és én velük leszek összezárva az életem további részének jelentős felében!
- Egy magadfajtának semmi esélye nem lenne ellenünk harcban! - húzta össze résnyire a szemét Synestra, mintha csak át akarta volna szúrni Atsuit.
- Harcra nem is került sor, ugyanis az archai akit én láttam, már rég halott volt. - felelte Atsu jéghideg hangon, érzelemmentesen. Sosem láttam még ilyennek egyiküket sem.
- Mi? - döbbent le Synestra is. - Az lehetetlen. - próbálta talán még saját magát is győzködni.
- Szóval megint hazudok? - emelte fel a hangját ismét Atsui, és már komolyan azt hittem, hogy egymásnak ugranak. A helyzet az, hogy ha mind a négyen - Shoval és Kokoval - nekiugrunk egyszerre, akkor sem érünk fel Synestra erejének felével sem… Na jó, azzal talán igen. Talán.
- Oké, akkor most mindenki nyugodjon meg. - szólt közbe Everoth ismét, példás nyugalommal, és Atsu fegyvert tartó kezét letolta. - Üljünk le, és meséld el szépen, miről van szó pontosan.
A két nő mozdulatlanul állt egymással szemben, talán még levegőt sem vettek, mellkasuk megfeszült, és szoborként meredtek egymásra, aztán Atsu mozdult először. Eltette a fegyvert, és leült. Ekkor Everoth még egyszer felszólította Synestrát, aztán ő is felül kerekedett a haragján, és leült.
- Nos? - fordult Atsui felé a démon.
- A bácsikámnál láttam egy fajtársadat, néhány nappal ezelőtt. Ő ölte meg, de már évekkel korábban. - az archai sóhajtott egy nagyot, és a már számomra jól ismert, kioktató, tanítgató hangon kezdett magyarázni.
- Mint mondtam, az lehetetlen. A halál beállta után az archai-ok teste…
- Apró fénygömbök formájában elpárolog? - fejezte be a mondatot Atsui. Egyik döbbenetem súlya még el sem múlt, amikor jött a következő, már nem is akartam megkeresni az államat a padlón, minek? Úgyis oda kerül másodperceken belül. - Akira egy jégtömbbe zárta a testet, de azt nem tudta megmondani, hogy miért.
Hol Atsura, hol Synestrára kaptam a tekintetem, és most Synestra volt a soros. Levette a szemét Atsuról, az asztal repedéseit fixírozta, és gondolkodott.
- Mi dolga volt neki egy archai-al? - kérdezte egy lélegzetvételnyi csend múltán.
- A felesége fénymágus volt, de egy betegség miatt korán meghalt. A halálos ágyán látni vélt egy angyalt, és azt mondogatta, hogy belőle is angyal lesz. Aztán az utolsó pillanatban, Akirának is megjelent a teremtmény. Egy archai volt. A bácsikámnak pedig rögeszméjévé vált, hogy a felesége továbbél egy másik testben, ezért kutatni kezdett a fajtád után. Tizenkét év alatt szinte mindent megtudott rólatok, amit ember csak tudhat, a feljegyzéseit pedig egy titkos barlangban rejtegette, de az archai, aki a feleségét figyelte, megtalálta azt. Megpróbálta megölni, de úgy tűnik nem volt elég erős… vagy csak nem volt felkészülve Akira tudására.
Még egy gondolatfuttatásnyi szünet következett, Synestra talán maga sem hitte el, hogy egy ember egyedül le tudott győzni egyet a fajtársai közül, és így voltam vele én is. Synestra csupán illúziót használt ahhoz, hogy démonokat idézzen nekem az első találkozásunkkor, egy pillanatig sem tartani amíg szétcincál…
- A bácsikád figyelemre méltó hatalmú mágus lehet.. de sajnos csak az idejét vesztegette. - kezdte lassan, kimért hangon. - A felesége abban a pillanatban megszünt létezni, amikor kilehelte a lelkét. Az emberek porhüvelyéből építjük fel a testünket, de a halott lelke semmilyen módon nem él tovább bennünk. Angyalok… - rázta meg a fejét keserűen, csukott szemmel. - Bárcsak azok lennénk..
Ismét csönd állt be, Atsu hátra dőlt a székből, Synestra tovább vizslatta, de közel sem úgy, mintha át akarná szúrni, egyszerűen csodálkozott, hogy egy ismeretlen nő miért tud ilyen meglepetést okozni neki. Valószínűleg azért félt a találkozástól, mert olyat hozok, akiben nem lehet megbízni, és veszélybe sodrom a titkukat, ezzel szemben talán még nagyobb fenyegetést érez.
- Nézzétek. - szóltam mióta leültünk az asztalhoz először. Az asztal lapja fölé hajoltam, hogy mindkét nő szemébe nézhessek. - Azért hoztam el magammal Atsuit, mert be akartam nektek mutatni, hiszen szerves része lesz az életemnek ugyanúgy, ahogyan ti is.
- Hát, azért remélem nem ugyanúgy. - szúrta közben Everoth, és egy kacsintással megtoldotta, én viszont nem tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentőséget.
- Teljes mértékben megbízhattok benne, ugyanúgy, mint bennem. A belém és családomba fektetett bizalmatokra merek esküdni, hogy nem jelent fenyegetést rátok nézve. Nem szeretném, ha fújnátok egymásra. - Synestra szólni akart, de most én emeltem fel a kezem. - Engedd meg, hogy befejezzem, kérlek!
A nő csendben bólintott, összefűzte maga előtt a karjait, és hátradőlt a székben, kifejezéstelen arccal nézett rám, én pedig egy bólintással megköszöntem.
- Nem kérem, hogy szeressétek egymást, nem is kérhetem, de mindketten meglátjátok majd, hogy a másik nem rossz ember, illetve archai. Szóval, számíthatok-e arra, hogy együttműködtök, vagy arra, hogy amint egyedül hagyunk benneteket, csendben elvágjátok a másik torkát?
- Nos.. Nincsenek előítéleteim; az alapján, amit Gab mesélt, nincs okom rosszat feltételezni rólad. Remélem egyszer sikerül elnyernem a bizalmad. Addig is - nyújtotta ki a kezét az archai felé. - örülök, hogy végre találkoztunk, és megígérem, hogy nem fogok csalódást okozni. - szólt higgadtan, újabb meglepetést okozva ezzel.
- Remélem is. - állt fel Synestra. - De ha mégi-
- Nem fog. - vágtam közbe, és hasonló pillantást vetettem rá, amilyennel ő fogadott, amikor meglátta Atsut.
- Nos, akkor örvendek a találkozásnak. - nyújtott kezet ő is végül.
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeSzomb. Márc. 31, 2012 11:28 pm

Szertefoszlott remény

Március/2



- Pompás, hölgyeim! - csapta össze Everoth a kezét, s az előbbi véres komolyság már tovaszállt az arcáról, helyét újra a kedélyes vidámság vette át, felállt, és színpadias meghajlást intézett Atsu felé. - Everoth, a Tanács negyedik tagja, szolgálatára.
- Ex-tagja. - helyesbítette Synestra egy apró mosollyal megtoldva, de még mindig nem vette le a szemét Atsuról.
- Bemutatnám az alakításomat folyton aláásó hölgyeményt is, de már úgyis ismeritek. - mosolyodott el, miközben leült. - Komolyra fordítva a szót, mint észrevetted már valószínűleg, én sem vagyok ember.
- Valóban észrevettem, hogy valami hibádzik. - felelt Atsui, arcán egy mosoly terült szét, amit így elsőre nem tudtam megmondani, hogy csak mű, és oldani próbálja a hangulatot, vagy tényleg ilyen hamar túllépett az előző összetűzésen.
- Mhm. A hotrien faj egyik száműzött tagja vagyok, pontosabban, talán az egyetlen élő. Előttem már történt hasonló, valószínűleg utánam is, de erről már nem tudok. Az viszont biztos, hogy az előttem száműzötteket eltették láb alól, legalábbis tudtommal. A holtak folyója, Acheron ad életet nekünk, véges számban létezünk, tehát nem szaporodhatunk. Létünk egy-egy kristályhoz van kötve, ami a holtak folyójának alján van… Legalábbis a többségé. Én elloptam a sajátomat, és biztos helyen őrzöm. - dörzsölt vigyort villantott ránk - Az emberekhez mért hatalmas fizikai erőnkön kívül jártasak vagyunk a mágiában, és, hasonlóan a kisasszony - mutatott Synestra - fajtájára, mi sem vagyunk képesek természetes halált halni, és mi is csupán megfigyelőként tevékenykedünk a világban.
- Legtöbbször. - javította ki újra Synestra.
- Igen. Nem erősségem a szónoklat, szóval, ha valami kérdésed van, állok szolgálatodra.
- Azt mondtad, megölték a többi száműzöttet.. ez azt jelenti, hogy rád is vadászhatnak?
- Létezik egy csoport, amit a hotrienek és az archai-ok legtapasztaltabb, legerősebb tagjai alkotnak, ez a Tanács. Ide bekerülni nagy tettek által lehet, vagy a száműzöttek levadászásával. Igen, ez azt jelenti, hogy mindketten üldözöttek vagyunk. Az, hogy még e föld porát tapossuk annak köszönhető, hogy éránk legerősebbjei közé tartozunk, és, hogy az emberek között szövetségesekre találtunk.
- Mióta bújkáltok itt?
- Itt? Úgy egy hete. - mosolyodott el. - Tucatnyi búvóhelyünk van az országban, sőt, külföldön is akad egy jó pár, folyamatosan alakítunk ki újakat, és folyton változtatjuk a helyünket, hogy nehezebb legyen minket megtalálni. De, hogy mióta vagyunk száműzöttek?
- X545 év hetedik havának tizenkettedik napja óta. - Synestra felelt, megvető hangnemmel, maga előtt összefont karokkal, és lehorgasztott fejjel.
- Tehát akkor újra tovább kell majd állnotok? - húzta el a száját Atsu, mintha máris hiányoznának neki.
- Pontosan ezért hívattak engem, és én téged. - fogtam meg a kezét. - A feladatom az, hogy lehetővé tegyem, hogy ne kelljen többé vándorolniuk. Az egész családom, velem bezárólag a hét generáción keresztül ezen dolgozott, és apámnak megvolt a terve, amivel ez lehetővé vált volna, csak nem volt ideje befejezni. - megnyitottam a dimenzió hasadékot, és egy henger alakú bőrtokot vettem elő belőle. Levettem a tetejét, és kihúztam belőle a térképet, amit kiterítettem az asztalon. - Ezek apám vázlatai, Chantai térképe, ez a felszíne. A vázlat szerint a várost várrá alakították volna, és alatta - fordítottam át a papírt. - kapott volna helyet Everoth-ék lakhelye. A felszínt és a katakombákat álcázó rendszerrel látnánk el, tehát nem lehetne megérezni Synestráék jelenlétét sem, csak akkor, ha az ember lemegy a város alá.
- De van a tervnek gyenge pontja is. - szólt közbe Synestra.
- Pontosan. Chantai kézműves város, kovácsok asztalosok, bútorgyártók munkájának, és szőrmék eladásából él meg. A probléma az, hogy a bányák kiürülőben vannak, tehát a kohászat hamarosan meghal, az erdő manói, akik a fákat ismét visszaállítanák megritkultak, így a bútorgyártás is lelassul, hiszen a manók mágiájával hetek alatt kifejlődött egy fa. Tehát Chantai gazdasága öt éven belül a porba hullik, és alkalmatlan lesz arra, hogy a katakombákat leplezzük vele.
- Értem. Tehát a manók, és Chantai lakossága egyfajta szimbiózisban élnek itt.. De mi történt velük?
- Nem, nem igazán beszélhetünk szimbiózisról. Az emberek a város alapításakor egy elég nagy területet kihasítottak az erdőből, és ezt próbálták visszahódítani a korábbi lakók. Többek között ezért lett használhatatlan az erdei útvonal, amit már említettem. De fogalmunk sincs, mi történt velük, ez is ránk vár. Most az elsődleges feladatunk az, hogy kitaláljuk, mivel lehetne leplezni a város várrá alakítását, egy ekkora munkálat nem csak az emberek, de az archaiok és a hotrienek figyelmét is fel fogja kelteni, akkor pedig lőttek a tervnek.
Atsu levette a tekintetét rólam, nekidőlt az asztalnak, és rákönyökölt, összeráncolta a homlokát, és időről időre megvakarta a fejét, szinte hallani véltem az agya fogaskerekeinek zakatolását. Újra és újra felemelte a tekintetét az égre, aztán újra le, mintha egyre másra jutottak volna eszébe az ötletek, és pontosan ezzel a sebességgel dobálta, szortírozta volna ki őket, hogy újat, jobbat keressen. Hosszú percek teltek el, aztán halkan megszólalt.
- Adjunk Chantainak egy máguscéhet…
Mindhármunk egyszerre mozdult, hátrahőköltünk, meglepődtünk. Azt hittem nem hallottam jól. Máguscéhet? Mi négyen, vagyis inkább ketten? Micsoda?
- Így a mágustanács figyelmét is el tudnánk terelni, és a város védelmi rendszerének kiépítése is értelmet nyerne. A lakosság tudná, miért dolgozik, elvonná a figyelmüket a város újbóli felvirágoztatása, mi pedig nyugodtan tudnánk dolgozni a háttérben a titkos katakombarendszeren…
- De hát, mi ketten? - nyögtem ki végül, rá és magamra mutatva.
- Miért ne? - vonta meg a vállát. - Mi kellhet egy céh alapításához?
- Tőke, hely, tanárok, tagok. - kezdtem sorolni az ujjamon.
- A hely adott. - dörgött közbe Everoth. - Tőkét felhalmozni van rá időtök.
- Oké, és honnan szerzünk tanárokat és tagokat?
- Mint mondtuk - szólt közbe Synestra. - nem csak a ti családotokkal kerültünk kapcsolatba az évek során, keríthetünk megbízható embereket.
- Nagyszerű, akkor már „csak” tagokat kell szereznünk. - dőltem hátra.
Egy pillanat alatt átformálódott az egész társaság. Everoth eddig is elég szívélyesen viselkedett Atsuival, Synestra viszont pálfordulást hajtott végre, és Atsu mellé állt. Belegondolva egyáltalán nem volt akkora őrültség, mint elsőre hangzott. Ha be tudunk szervezni egy földmágust is, akkor még a várfalakkal sem lesz probléma, egyszerűen alkotó mágiával akkora falakat és épületeket csinálunk, amilyet akarunk. Viszont, hogy lesznek tagjaink?
- Nem hinném, hogy ez olyan nagy feladat. Gondolom neked is vannak barátaid a céhben, akikben megbízol. Ott van például Don. Vagy… akár a bácsikámat is meg tudnám győzni, hogy segítsen nekünk. Amúgy is lenne miért idejönnie. - nézett Synestrára. - Nem akarom, hogy tovább vesztegesse az életét. Mit gondolsz, tudnál vele… beszélgetni, Synestra?
- Szóval, még egy, akit beavatunk a titkunkba? - húzta fel a szemöldökét a nő, de mielőtt újra egymásnak ugranának átvettem a szót.
- Úgy gondolom, ha megalapul a céh, a kemény mag úgyis tudni fog rólatok, ha nem, akkor hogy fognak titeket megvédeni?
Synestra egy pillanatra lehunyta a szemét, az ég felé fordította az arcát miközben mély levegőt vett, aztán halkan megszólalt.
- Megbízhatunk benne, Akirában, Atsui?
- Igen. - felelt eltökélt magabiztossággal. - Tizennégy év alatt soha senkinek nem beszélt az archaiokról, még nekem sem, pedig az egyetlen élő rokona vagyok Okos ember, jó lenne új célt adni az életének. A saját életemre is meg merek esküdni, hogy soha nem fog titeket elárulni.
- Legyen hát. - szólt Synestra szinte azonnal, és ezzel a padlóra küldve az államat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megegyezik azzal, akivel, húsz perccel ezelőtt még egymás torkának ugrottak volna.
- Köszönöm. - mondta halkan Atsu, aztán felém fordult. - Mibe kerül egy városnéző körút? - kacsintott rám.
- Hogy mi? Micso-
- Neked semmibe, Atsu. - felelt helyettem Sho.
- Ja, igen. - köszörültem meg a torkom. - semmibe.
Kicsit hülyén éreztem magam. Kicsit? Nagyon! Úgy hebegtem, mint zsenge tizenéves fiú élete első randiján. Megembereltem magam, és kézen fogva Atsut elindultam vissza oda, ahol átlibbentünk ide A kristálypadlón megállva átöleltem hátulról, megvártam, míg Kaensho is körénk húzódik, mint ahogy a bányában. Synestráék búcsút intettek nekünk, aztán felizzott alattunk a kristály. Valami hangfoszlányt hallottam Everoth hangján, ami talán „Chantai”-ra emlékeztetett, de a folyamat furcsa, zúgó hangja nem engedte, hogy értsem. Ismét átvette felettünk az irányítást az a kellemetlen érzés, ami alatt cafatokra, atomokra szakadtunk, és újra összeálltunk.
Egy ablak nélküli kis szobában nyitottuk ki a szemünket, a szoba közepén, egy karcsú oszlopon volt az egyetlen fényforrás, egy halványkéken izzó kristálygömb. Már jártam itt, ez volt a titkos szoba apám dolgozószobája mögött. A falak tele voltak álló vitrinekkel, páncél és fegyvertartókkal. Az egyik falon ott sorakozott a családfa festménymása. És továbbra sem volt meg az apámék képe mellől hiányzó darab. Eddig szembe sem jutott elgondolkodni azon, hogy miért hiányozhat onnan akármi is, és, hogy legfőképp mi is az, ami nincs ott. Egy pillanatra eltűnődtem rajta, aztán elmosolyodtam, ahogy Atsura néztem.
- Nos, akkor kezdjük a körbevezetést. Ez egy titkos szoba apám dolgozószobája mögött. Az a fal - mutattam előre. - egy tolóajtó, ami egy szekrénybe vezet. Gyere!
Elindultam, Kaensho lehajtott fejjel, rogyasztott lábbal követett minket. Túl nagy volt már ide, de a dolgozó szoba már nem jelenthet neki problémát. Az ajtót eltolva előre engedtük, majdnem kúszva préselte ki magát a tágasabb helyiségbe, onnan pedig azonnal elindult kifelé az ajtón, le a lépcsőn, és, ha a fülem nem csal, az előcsarnokban állt meg.
- Nos, őt nem érdekli, már volt itt. - mosolyodtam el.
Kézen fogva vezettem végig a házon Atsut. Nem is egyfajta főhadiszállásként tekintettem erre az épületre, még mindig, bár lehet, még az idővel ez is meg fog változni. Sokkal inkább az járt a fejemben, hogy ez lesz a mi saját házunk, az, ahol majd a jövendőbeli utódok felcseperednek. A hálószobákat végigmutogatva szinte láttam odabent a kiságyat, és mellette magamat, vagy Atsut, ahogy az esti mesét mondja a porontynak.
Az egyetlen probléma, ami beárnyékolta az egészet, hogy teszi mindezt egy erőd kellős közepén. Bár, lehet, hogy csak elsőre ilyen rémisztő és a szó természetétől érzem tehernek a dolgot. Elvégre a Dragon Fang sem az a tipikus gyerekijesztgetős hely, sőt, szívesen lettem volna gyerek ott, ha Ba’al mester mondjuk egy fél világgal odébb lett volna. De, még ha lesz is itt hasonló figura, betudható őrült nagybácsinak, elvégre az én részemről sok rokonnal nem fog rendelkezni a gyerek.
A földszintre érve nem túl sok mutatnivalóval tudtam szolgálni. A lépcső egy hatalmas terembe vezetett, ahol apám gyűléseket, és alkalomadtán bálokat rendezett, de inkább előbbi volt jellemző. Kinyitottam a hatalmas kétszárnyú ajtót, amin Kaensho kiviharzott, és a kellemes tavaszi szellő rohamot indított a ház belső részei felé.
Az előcsarnokból két ajtó nyílott, jobbra egy könyvtár, ami még mindig tele volt könyvekkel, itt nyugtáztam magamban azt, hogy jó emberre bíztam a birtokot, Hitsu mester és a srácok tökéletesen vigyáztak rá, egyedül a port tudtam volna felvetni nekik, de kit érdekel? Örültem, hogy minden úgy van, ahogy itt hagytam legutoljára.
Az előcsarnokból balra egy tágas ebédlő volt, nyolc férőhelyes asztallal, egy pulttal, és egy bárszekrénnyel, ami most üresen tátongott. Az egész helyiséget össze lehetett nyitni az előcsarnokkal, és innen nyílott a konyha, ahol sok mindent úgysem tudtam volna mutatni, úgyhogy ki is hagytam az idegenvezetésből.
- Nos, ennyi lenne, itt laktam, itt nevelkedtem öt éves koromig. Remélem, megfelel. - fordultam szembe Atsuival mosolyogva.
- Megfelel-e? Ez annyira.. tökéletes. Nem is tudom, mit mondjak. - rázta fej ét. - Szívesen laknék itt. Valaki vigyázott a házra, nem igaz? - kérdezte.
- De. A mesterem, Hitsu. Tudod, amikor elhagytam Chantai-t és Donnal a Dragon Fangbe mentem, a nevére írattam mindent, tehát most övé a van Chantai bírtok, és egyben ő a város vezetője is.
- Jól végzi a munkáját. - bólogatott elismerően, a kapu felől pedig egy ismerős, az emlegetetthez kapcsolódó hang ütötte meg a fülemet.
- Gabriel, te vagy az? - az öreg Sho hátán ült, és a sövény szegélyezte kikövezett úton közeledett.
- Emlegetni kell csak. - szóltam Atsunak, aztán elfordultam, és integettem az öregnek. - Én, mester, és hoztam egy vendéget is!
Sho közelebb ért, és letette az öreget, aki hajlott háttal, de szapora léptekkel tette meg azt a pár métert, ami köztünk volt.
- Mester, bemutatom Atsui Orestest, a khm. - köszörültem meg a torkomat, és hivatalosnak tűnő hangnemről igyekeztem csevegőre váltani. - a barátnőmet. Atsui, ő Yamato Hitsu, a mesterem, és egyben Chantai vezetőjét.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - hajtott fejet Atsui az öreg előtt.
- Nemkülönben. - mosolygott Hitsu a szakálla alatt. - Mi járatban?
- Semmi különös. Felhoztam Atsuit, hogy körbevezessem itthon, de még valakit el kell hoznunk ide. - fordultam a lányhoz. - Ha gondolod, Sho-val elmehettek a nagybátyádért akár most is.
- Messze lakik? - kérdezte Sho.
- Nos, eléggé. Az északi-hegység keleti lábánál, a tengerparton. Mit gondolsz, mennyi idő alatt járnánk meg?
- Vacsira itt vagyunk. - vágta rá Sho, mintha csak azt kérték volna, hogy ugorjanak át vele a szomszéd városba tejet és kenyeret venni.
- Az remek lenne. Akkor induljunk is! Te is jössz, Koko? - kérdezte a lustálkodó Koalát.
- Én inkább kihagynám ezt az utat. - mászott le kényelmesen Sho hátáról. - Gab mesélhetne nekem ezekről az erdei manókról. - nézett fel rám, miközben markából folyton kiharapott egyet, és soha nem fogyott ki belőle a levél.
- Természetesen. Ki is mehetünk az erdőbe, nappal egyébként sem voltak túl veszedelmesek, most meg nem hinném, hogy bárkinek is ártanának. - válaszoltam Kokonak, és odaálltam Kaensho mellé, hogy felsegítsem Atsut a hátára. - Vigyázzatok magatokra!
- Fogunk. - mosolygott a lány, ahogy feltettem a farkas hátára, és az hátat fordított, majd elindult a kapu felé. - Aztán kész legyen a vacsora, mire hazaérünk! - intett hátra kacagva.
- Nos, akkor a feladat ki van adva. - mosolyogtam. - Hitsu-sama, tudna szólni Dénáéknak?
- Mire gondolsz, pontosan?
- Hát, úgy néz ki, nem is olyan sokára a Chantai kúria nem fog kongani az ürességtől. - mosolyogtam. - Szeretném, ha Atsu megismerné az itteni barátaimat is, és, nem titkolt szándékom a nagybátyjára is pozitív benyomást tenni. - kacsintottam.
- Oh, mindent értek, szóval úrnőt hozol a házba? - nevetett. - Persze, szólok nekik, biztosan örülni fognak, hogy újra itt vagy. Lens nem is olyan régen háborgott, hogy megszegted az ígéreted.
- Vajon miért nem vagyok meglepve? - nevettem én is. - Sosem hagynám sorsára Chantai-t, sőt. Most is azon dolgozunk Atsuival, meg pár ismerőssel, hogy újra felvirágoztassuk a várost. A vacsoránál elmondok minden részletet, Akirát, Atsui nagybátyját is fel kell világosítanunk úgyis. - mondtam, bár tudtam, hogy minden részletet nem mondhatok el. Legalábbis egyelőre nem. Aztán, ki tudja? Lehet, hogy nem is mondanék újat a mesternek, hiszen elég sokáig barátságban álltak apámmal.
- Rendben. - mosolygott az öreg, aztán elindult a kapu felé. Szememmel kísértem, ahogy elhagyja a birtokot, aztán odafordultam a háziállatcserével szerzett koalához.
- Nos, gyalogolsz, vagy jössz a hátamra? - a koala szó nélkül megragadta a nadrágom szárát a térdem tájékán, aztán felrántotta magát, és egyik kapaszkodót a másik után kapdosva felmászott a hátamra, és átfogta a nyakam. - Látom felesleges volt kérdeznem. - Lusta ő ahhoz, hogy gyalogoljon.
Ráérős léptekkel elindultam befelé a kúria mögött elterülő erdőbe. Egyre bentebb haladtunk, és ahonnan már nem láttuk a külső fákat sem, és csak a sűrű lombokon keresztül áradt be némi fény, megszólítottam Kokot.
- Ébren vagy még?
- Ühüm. - szólt teje szájjal. Észre sem vettem, hogy közben tömi a fejét.
- Szóval, a Lerian gnómok kicsi, talán ötven centis lények. Ritkán láttuk őket, de akiket láttunk is, ronda, pattanásos gyerekekre hasonlítottak. Valószínűleg értenek a ruhakészítéshez, mert levélből, növényekből készült ruhákat viseltek, vagy amiket összelopdostak a falubéliektől.
- Élelmes kis fickók akkor.
- Azok. Hamarabb itt voltak, mint az emberek, és az övéknek tekintik a területet még most is, hogy Chantai már évszázadok óta itt terül el. Ez a folyamatos, mániákus makacsság, amit tanúsítanak volt az oka annak, hogy Chantai elkezdte kiaknázni az erdő adta lehetőségeket, bútorokat kezdtek készíteni az itt lakók. Esküszöm, meg lennék lepve, ha mondjuk a Blue Pegasusban nem lenne olyan bútor, amit itt csinálnak. Első osztályú árukat adtunk el.
- Milyen makacsság?
- Igazad van, csak a lényeget hagyom ki. - legyintettem feledékenyen. - Mivel folyton vissza akarják hódítani a völgyet, egyre másra növesztették a fákat, volt, hogy egy favágó egy nap alatt kivágott egy tucat fát - és ez már nagyon nagy teljesítménynek számított. - másnapra már ott voltak a facsemeték, és ember magasságúak voltak, levelekkel.
- Szóval, ha jól értelmezem, növénymágusok?
- Igen. Az agresszív fajtából. Annak idején volt egy ösvény keresztül az erdőn egyenesen Nindrába, de a kereskedőket folyton megtámadták a manók, kifosztották őket, vagy ha épségben át is értek, mire visszafelé jöttek már be volt nőve az ösvény. Tehát feladtuk, és egy hidat építettünk az Iker-hegyek közé, és a hegyen keresztül szállítottunk Nindrába.
- De azt mondod, hogy eltűntek, vagy megritkultak. Mi történhetett velük?
- Fene tudja. Valami betegség, vagy vadállat is elszabadulhatott az erdőben. Vagy csak szimplán feladták a harcot a völgyükért, bár ezt kétlem, ha évszázadokig nem tették, miért pont most?
- Aham. Van rá esély, hogy találunk most belőlük?
- Nem tudom, de egy próbát tehetünk. - szóltam, és folytattuk az utunkat befelé. Koko ott, ahonnan indultunk megérintett egy fát, és ahogy haladtunk, egy hosszú, vékony indát húzott, hogy nehogy eltévedjünk a kifelé vezető úton. Jó két órát töltöttünk el így a bóklászással, aztán újabb kettőt, mire visszaértünk az erdő szélére, de kutatómunkánk nem vezetett eredményre, egyetlen manót sem találtunk.
- Kezdek éhes lenni. - szólt tele szájjal Koko a hátamon, ahogy éppen megkerültük a kúriát, és követtük a tányércsörgés, és az ismerős hangok kavalkádját.
- Én is, de ha jól érzem - szimatoltam a levegőbe - kész a vacsink.
Megkerülve a házat egy pavilon alatti asztalra lettem figyelmes. A pavilon négy sarkában papírlámpások csüngtek, az asztal közepén gyertyák vártak arra, hogy meggyújtsák őket. Az egyik széken ott ült Hitsu mester, és további négy ember sürgött-forgott az asztal körül, illetve ingázott közte, és a konyha között, legalábbis három biztos - Lens pedig az egyik oszlopnak dőlve fütyörészett.
- Pénzt, vagy életet! - löktem meg a hátát két ujjammal, mire ő megpördült.
- Hát itt vagy, te gazember! Azt hittem, csak átvertél minket!
- Persze, persze, te mindig azt hiszed, hogy csak azért járok vissza, hogy átvágjalak titeket. Hitsu-sama mesélt. - mosolyogtam. - És itt vagyok
- Gabriel! - kiáltott Déna belülről, és egy tál gyümölcssalátával trappolt ki. - Lecserélted Shot? - rökönyödött meg, amikor meglátta a nyakamban Kokot, és meg sem mozdult.
- Dehogy. - vigyorogtam, és hüvelykujjammal a nyakamban csüngő macira mutattam. - Ő itt Koko, Atsui, a barátnőm barátja. Koko, ők itt Lens, Déna, Ron, és Niel. - mutattam be a sorban.
- Jujj, szabad?! - toppant mellém Déna, és hosszú ideje először ismét kislánynak láttam, ahogy megpróbálta elkapni a nyakamban kuksoló koalát, ő pedig sehogy sem akarta engedni magát.
- Tudod, annyira szeretem, amikor plüssmacinak néznek. - szólt lusta hangon, a „ny”-t úgy megnyomva, hogy még annak a szemét is csípte volna a szarkazmus, akinek nincs is szeme.
Déna csalódottan húzta vissza a kezét, én pedig vigyorogva vontam meg a vállam.
- Koko nem a tipikus játékszer, tudod. - vigasztaltam Dénát, és közelebb léptem, hogy átöleljem. - Jó újra látni titeket!
- Téged is. - lépett közelebb Niel, amint szétválltunk Dénával, és belecsapott a kezembe. Arcán már begyógyult, de valószínűleg örökre megmarad annak a vágásnak a helye, amit a mafia kisöprésénél szerzett. Szerencsére nem volt olyan hosszú, mint az enyém.
Ron szélesre tárta jókora karjait, és közelebb lépve megropogtatta a csontjaimat. Jobb szemöldöke megritkult, a jobb széle teljesen lemaradt, valószínűleg ő is kapott egy emlékeztetőt aznap. A békés, nagydarab óriás eleresztett, és közelebb lépett Dénához, megfogta a kezét, és a szemem elé emelte. Mindkettejük gyűrűs ujján egy-egy aranysárga karika csillant meg.
- Oh, látom, zajlik az élet idehaza is. Gratulálok! - mosolyodtam el.
- És hamarosan beszélni is fog tudni. - nézett fel az alacsony, barna hajú lány a kedvesére, amint az átölelte. - Legalábbis, hasonló. - mosolygott.
- Valamiről lemaradtam? - pislogtam magamon körbe értetlenül.
- Ronról kiderült, hogy szintén rendelkezik egy nagyon kevés mágikus erővel. - lépett közelebb Hitsu mester. - Csak ő nem akarja elvesztegetni holmi jégmágiára, mint az öccse - sandított mosolyogva Lensre. - hanem telepátiát tanul, hogy meg tudja értetni magát veletek.
- Nagyszerű, hogy haladsz? - kérdeztem, mire az elmémben egy rövid, sistergő mély hangot hallottam, ami azon nyomban tovaszállt, és jobban hasonlított egy „lass” és egy „san” szófoszlányra, mint egy szóra, de meglehetősen nagy előrelépés volt ez is. - Király. - veregettem meg Ron vállát. - Így tovább!
- Jójó, elég lesz az ölelkezésből, lassan leszáll a nap, és nem haladunk sehová, te, Déna, kivetted már a vacsorát a sütőből?
- A sütő!- sikkantott fel Déna, aztán futólépésben elindult a konyha felé, mi pedig felnevettünk.
- Sokat panaszkodott. „Üres a konyha! Hogy főzzek így?” - imitálta Déna hangját Niel.
- Hát, végül is, tizennégy éve nem lakik itt senki, mitől lenne tele? - mosolyogtam. - Na de majd talán ezután.
A csevegést befejezve nekiláttunk a teríték előkészítésének, Niel és én egy-egy gereblyével lehúztuk a hátsó udvar gyepén maradt leveleket, és mire végeztünk, már félhomály volt, Hitsu mester pedig meggyújtotta a lámpásokat valamint a gyertyákat. Minden készen állt a levegőből érkezők fogadására.

Kisvártatva fel is tűnt az égen a fehér folt a lángokkal, ami rohamosan közeledett, és pillanatokon belül talajt is fogtak a pavilon melletti gyepen. Odasiettem, és Atsut szó nélkül a derekánál fogva leemeltem a hasaló farkasról, s miközben megcsókolt, a bácsikája is leszállt. Miután szétváltunk, és Atsu átnézett a vállam felett kissé zavarba esett, megizgatta a haját és a ruháját.
- Akira, ő itt Gabriel. Gab, ő itt Akira, a bácsikám. - mutatott be minket egymásnak, most volt alkalmam először végignézni rajta. Egyszerű ruhákba öltözött idősebb fickó volt, erős borostával és sötét hajjal.
- Üdvözlöm.
- Örülök, hogy végre találkozunk, Gabriel. Már sokat hallottam rólad… úgy értem, nagyon sokat. - kacsintott Atsuira, amit nem igazán tudtam hova tenni, de Atsu elpiruló arca nem engedte, hogy sok rosszra következtessek.
- Kik ezek az emberek, Gab? - indult el Atsui a pavilon felé, én pedig kézen fogva követtem.
- Az itteni barátaim. Gondoltam, mivel úgyis azt kérted, hogy legyen vacsora, mire visszaértek, egyben letudjuk a bemutatkozást is. - mondtam, s vártam, ahogy a hármasunk közelebb ér a minket figyelő emberek felé.
- Te.. te tényleg csináltál vacsorát? - kérdezte hatalmas szemekkel pislogva. - De.. én csak tréfáltam. - pironkodott s közben beértünk a pavilon alá, én szó nélkül oda fordultam, és megcsókoltam az arcát, aztán a többiekhez fordultam.
- Srácok, ő itt Atsui, az én választottam, és Akira, a nagybátyja. Ők pedig, balról jobbra, Ron, a helyőrség kapitánya, Lens, az öccse, szintén a helyőrség tagja, Déna, Chantai legjobb fogadójának pultosa, Niel, a legélesebb szemű vadász, akit ismerek, és Chantai vezetője, Yamato Hitsu.
Miután az egész brancs kórusban köszöntötte a frissen érkezőket, Ron, Niel és Déna elviharzottak a konyhába, ahonnan tálcákon szolgálták fel a fogásokat. Miután mindenki elhelyezkedett, és nekilátott a vacsorának mérsékelt beszélgetés lett úrrá az asztal fölött, aminek kifejezetten örültem, féltem, hogy hallgatás és kellemetlen csönd ül majd az evőeszközök koppanása, csörgése fölött. A vacsora közben feltűnésmentesen siklottunk át azokon a tiszteletkörökön, amikre később nem valószínű, hogy vissza fogunk emlékezni. Az étel elfogyasztása után pedig egy rövid beszélgetés következett, Ron és Lens saját kalandjaikat mesélték, illetve inkább utóbbi, aki hozta a formáját, tehát be nem állt a szája egész idő alatt. Sokszor elgondolkodom azon, hogy talán Ron azért született némán, mert Lensnek tartogatta az anyjuk az összes szót, ezért van szófosása. Itt említettem meg azt is, hogy tervben van Chantai gazdaságának felvirágoztatása, és ezen ügy céljából egy máguscéhet tervezünk alapítani a kúriával a központjában. Az első meglepetés után, ami percek múlva elillant, csak és kizárólag biztató szavakat hallottunk minden oldalról, de a lelkükre kötöttem, hogy ez még évek kérdése is lehet, sőt, biztos, hogy az lesz, tehát nem kell elkiabálni semmit, elég, ha csak azok tudják, akik most hallották.
Ahogy a hold magasabbra kúszott az égen a vendégek úgy kezdtek hazaszállingózni, míg a végén már csak öten maradtunk. Atsui, Akira, Koko, Sho, és én. Mivel mielőtt elmentek, segítettek elmosogatni, így most a könyvtárban az egyik kanapén foglaltunk helyet Atsuival. A tűzhely mellett Kaensho nyúlt el, az ő oldalának támaszkodott Koko, velünk szemben pedig Akira ült egy fotelben, kezében egy pohárka whiskey-t forgatott, amit Atsui adott a kezébe, amikor leült mellém.
- Na és… - szólalt meg végül Akira. - hogy gondoljátok megvalósítani ezt az egész máguscéh dolgot? - kérdezte, de egyenesen rám nézett. Felötlött bennem, hogy talán apukamódra vizsgáztatni próbál.
- Nos, igazán fontos dolog kettő is van, ami miatt belevágnánk. Az egyik, hogy Chantai gazdasága, mondjuk úgy, látott már szebb napokat. Egy máguscéhvel egyrészt bevételre tehetünk szert, másrészt, ha találunk egy fémmágust, a bányákat is beindíthatjuk, ha sikerülne tárgyalni az őshonos, növénymágus erdőlakókkal az erdők kiirtásának is elejét vehetjük.
- Ez nagyon jól hangzik, dee… ne értsétek félre, én mindenben támogatlak titeket, mégis… nem értem, honnan jött ez az ötlet ilyen hirtelen. Atsu pár napja járt nálam, és semmi ilyesmit nem említett. - pillantott Atsura. - Egy fiatal pár nem szokott csak úgy a nyakába venni egy ekkora terhet, és felelősséget jelentő feladatot. Végül is… egy egész városról beszélünk, a ti életetekről nem is beszélve. Mellesleg azt is kétlem, hogy egy vacsoráért hurcoltatok át a fél országon. - emelte fel a poharát, és egy mosoly kíséretében kortyolt egyet.
- Nos, Akira. - engedtem el Atsu vállát, közelebb hajoltam, és két könyökömmel a térdemre támaszkodtam. - A családom több mint kétszázötven éve az őrgrófja ennek a városnak. S bár egyelőre nem én vagyok a város vezetője, ahogy Hitsu mester már nem lesz képes ellátni ezt a feladatot, az én nyakamba szakad, és ha Atsui még mindig velem lesz, ez a felelősség őt is terheli. Ezen felül, van még egy okom. - kis szünetet tartottam, villámgyorsan végigmentem azokon az érveken, amiken le tudom tolni a torkán a pincében rejtegetett hotrient és archai-t anélkül, hogy felrobbanna. - A családom mágiája nem könyvekből, vagy gyakorlóterekről származik. Az első fegyvermágus a családban egy archaitól kapta a tudását.
- Folytasd. - szólt fagyos, szinte érzelemmentes hangon.
- Ismeri az archai-okat, aki kapcsolatba lép az emberekkel, száműzik. Akiről beszélünk megfigyelte Raziel van Chantai-t, az ükapámat, ő lett volna a következő archai gazdateste, fénymágus volt, ahogy az ön felesége is, de megesett rajta a szíve. Amikor Raziel bajba került, ő segített rajta, ezért száműzték. Amit nem tud, hogy létezik egy, az archai-hoz hasonló faj, a hotrien, akik lényegében az archai-ok ellentéte. Lélekmágiát használnak, démonok, és a holtak folyójától kapják testüket, lelküket. Ezen a napon egy hotrien is kitaszítottá vált, és a hármas, Raziel, a hotrien és az archai egy furcsa szövetséget hozott létre. Az emberek, a családom, megvédték a kitaszítottakat, cserébe azok tanították, és tanáccsal látták el őket. Tudom, milyen tragédián ment át, Atsui mindent elmesélt. És tudom, hogy milyen sokat jelent önnek az unokahúga. Azért hoztuk el ide, hogy ha akar, beszéljen az archai-al. Ma este, lehetősége lehet rá, ha él vele.
Csend lepte el a könyvtárat, csak a tűz ropogása hallatszott, valamint a mellette szuszogó hatalmas farkas hangja. Akira tenyerébe temette az arcát.
- Sajnálom, hogy nem tartottam meg a szavam, most bizonyára csalódtál bennem. De én hiszek benne, hogy ha beszélsz azzal az archai nővel, a lelked végre megnyugodhat. - szólt hozzá Atsui, és az ismerős hang úgy látszik megtette a hatását, Akira felemelte a fejét, és megszólalt.
- Tudom, hogy jót akartál, Kicsi, nem haragszom rád, ne aggódj. De ez a história… nos, nem tagadom, hogy felkavart. Tényleg azt mondjátok, hogy itt van egy archai az épületben, és arra vár, hogy velem beszéljen?
- Csak, ha akarja. - válaszoltam. Kerestem a tekintetét, próbáltam ösztönözni vele, bíztatni, hogy megbízhat bennem, és Synestrában is.
- Persze, hogy akarom. - pattant fel azonnal, kissé zavartnak tűnt, de ezek után nem is csodálom. - Hol van? - kérdezte nyugtalanul.
A nyakamban lógó üvegcse köré fontam az ujjaim, az halványan felizzott.
- Synestra, rád várunk. - suttogtam. Szinte azonnal hallatszott a tompa koppanás az emeleti rejtett szoba padlóján, azon nyomban félresiklott a titkos ajtó, és sietős léptek kopogtak végig a lépcsőn, tárult az ajtó, és a kanapé mellett egy pillanat alatt teljes valójában megjelent Synestra, mintha egy láthatatlanná tévő palást omlott volna le róla. Az Atsuival szemben tanúsított szigor sehol sem volt az arcáról, ugyanazt az egyszerű, lábszárig érő ruhát viselte, haját leengedte, és Akirára nézett.
- Hagyjatok magunkra, kérlek. - szólt, mintegy szelíden, olyan volt, mintha készült volna arra, hogy mikor szólunk neki. Bólintottam, és Atsuit kézen fogva elindultam kifelé. Az ajtóból füttyentettem Kaenshonak, és ahogy a két barátunk is elhagyta a könyvtárat, bezártam mögöttük az ajtót.

***


Csak állt ott, ahogy Gabrielék kimentek a szobából, és nézett. Tekintetében egyszerre volt gyűlölet, csodálkozás, és félelem. Csendben vártam, hogy megszólítson, igazából azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Lényegében bocsánatot kellett volna kérnem tőle, amiért létezem, amiért létezik a fajtám, de nem tudtam, hiszen én már nem olyan vagyok, mint ők, sőt, talán sosem voltam olyan. Talán nem is voltam alkalmas archai-nak, ezért buktam el a legelső küldetésemen annak ellenére, hogy Taela az érám egyik legerősebbjévé nevelt ki. Fentebb már csak a tanácstagok, és a mesterem, Taela volt, akit anyámként szerettem, még ezek után is.
Nagyjából tudtam, hogy mire kell számítsak, és a tekintetéből azt olvastam ki, hogy harcra csak a legvégső esetben kerül sor, válaszokat akart, én pedig azért jöttem, hogy megadjam neki.
Ahogy bezáródott az ajtó, és kettesben maradtunk, kiült az arcára az, amit a többiek elől el akart rejteni. Kapkodni kezdte a levegőt, és homloka gyöngyözni kezdett az izzadtságtól.
- Szentséges atyám! - lépett hátra, és megrúgta a fotelt. - Maguk nagyon hasonlítanak egymásra. - állapította meg, és egy másodperccel később úgy tűnt, meg is bánta, hogy ezzel nyitotta ezt a komolynak szánt beszélgetést.
- Legalábbis kívül, igen. - szóltam nyugodt, bátorító hangon, jelezve, nem kell félnie tőlem.
Pár pillanat telt el, mintha a férfi még mindig a szavakat keresné, aztán egy kézmozdulattal a kanapéra mutatott. Nem kérettem magam, leültem, aztán ő is helyet foglalt a fotelban.
- Nos, nem is tudom, hogyan fogjak bele. Gondolom, tudja, miért vagyok itt. - szólt.
- Igen, tudom. És, hogy őszinte legyek, én sem tudom, hogyan fognék bele az ön helyében, habár nem ismerem a történetét, és ön is csak az enyém egy részletét. Azt viszont tudom, hogy sok mindent tud a fajtámról, így felesleges lenne kiselőadást tartanom rólunk, és nem is ezért vagyunk itt.
- Így van. - bólintott. - Tudja, én csak azt szeretném tudni… - rövid csönd, de tekintetében látszott a formálódó elhatározás. - Csak azt szeretném tudni, hogy él-e még, a feleségem. És kérem, ne kerteljen, az igazat akarom végre.
Bólintottam.
- Nem. Az archai-ok nem bántják az emberek lelkét, teljesen természetes halált halt a felesége, és csak a teste volt az, amit az archai birtokba vett.
- Értem. - felelte elhaló hangon.- Azt hiszem, valahol mélyen, mindigvégig tudtam, egyszerűen csak… nem tudtam.. nem akartam elfogadni a valóságot. Amikor a barlangban megöltem azt a másik archai nőt, újra reménykedni kezdtem. Bárcsak soha ne találta volna meg azt a helyet. - rázta a fejét, látszott rajta, hogy a sírás kerülgeti, de pár perc után úgy látszott, hogy erőt vesz magán. Láttam már eleget ilyet, majd akkor fognak megeredni a könnyei, amikor újra egyedül lesz. - Sajnálom, hogy az idejét raboltam, és… köszönöm, hogy segít a gyerekeknek.
- Nincs miért bocsánatot kérni, és ők azok, akik nekem segítenek. - felálltam, és elindultam az ajtó felé, de megfordultam, a vállára tettem a kezem. - Küldjem be őket, vagy szívesebben lenne inkább egyedül?
- Küldje csak be őket. - mosolyodott el hálásan, megpróbáltam viszonozni, de több mint valószínű, hogy csak meglepettséget sikerült mutatnom, mindenesetre bólintottam, és hang nélkül kisétáltam a könyvtárból. Gabrielék az előcsarnokban vártak, szóltam, hogy menjenek be, de a fiút félre hívtam.
- Nagyon erős fickó a barátod, és nem a mágiájára értettem. Biztosra merem venni, hogy a helyében inkább egyedül maradtál volna, és nyalogattad volna a sebeid.
- Synest-
- Csitt. - tettem az ajkaira az ujjam - Nem bántani akartalak vele. Vigyázzatok rá, nehéz időszakon megy keresztül, még ha nem is mutatja.
- Hiszen nem is ismered! - replikázott.
- Láttam már elég gyászoló férfit több mint négyszáz év alatt. - szóltam, aztán otthagytam. Csendben felmentem a lépcsőn, s közben magamra öltöttem álcapalástom, bezártam magam mögött a titkos ajtót, és a gömbre helyezve a kezem ,visszatértem Everoth-hoz.
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeHétf. Ápr. 02, 2012 11:56 pm

Mind a két kalandod lenyűgözött, a sztori kifejezetten olvastatja magát, és nagyon érdekesnek találom. Szépen kidolgozod a szálak és nagyon aprólékos munkát véltem felfedezni. A végén különösen tetszett, hogy Synestra szemszögéből is láthattam a dolgokat, az a karakter nagyon jónak ígérkezik, remélem sok teret kap még!

Jutalmad: 1000VE +125 VE bonusz és 250VE Shonak

~~~ Level up!~~~
Gratulálok a hatos szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeVas. Jún. 17, 2012 9:42 pm

Titok a homok alatt


- Pontosan miért is jövünk ide? Csak felpakoltál, ahogy szoktál, aztán indultunk. - kérdezte Sho, ahogy a poros Web Valley felett hasítottuk a levegőt. Meglehetősen hűvös volt, tekintve, hogy általában nagyon meleg szokott itt lenni. Kevés az eső, és egyedül a szél jelentett némi lehűlést, amikor meglódult… És még nem volt forráspontra melegítve a vidék. Mindenesetre bíztató volt a viharfelhők gyülekező csoportja a horizonton, még mindig jobb bőrig ázni, mint megsülni.
- Olvasgattam kicsit, és a kézfejemen lévő szimbólumot találtam az egyik poros papírkötegben. Könyvnek már aligha volt nevezhető, na de, nem is ez a lényeg. Szóval, Web Valley egyik félreeső végéből származott a fickó, aki írta, azért jövünk ide.
- Mit keresünk?
- A szülőfalujában volt egy ahhoz hasonló nyaklánc, amit mi találtunk pár éve Atsuval Nindrában. Mágikus erőt erősített az is, és bár nem sokat ír róla, valahol el kell indulni.
- És, kivételes módon, tudod, hogy pontosan merre kell keresni ezt a szülőfalut, vagy szokásos módon csak elindultunk, és a csodálatos tájékozódási képességeid birtokában eltévedünk, és kilyukadunk valahol?
- Is-is.
- Na ez meg milyen válasz? Tudod, hogy hova kell menni, de már csak azért is eltévedünk? Jó muri lesz!
- A mester nem engedte elhozni a könyvtárból a könyvet, túl viseltes volt ahhoz, ha összehajtogatom és beteszem a zsebembe, sanszos, hogy más már nem olvassa többé. Szóval rászántam az ebédidőt és tanulmányoztam. Az egyetlen bibi az, hogy…
- Te, Gabriel, ha ilyen régi az a könyv, nem lehet ho-
- Pontosan. Közel kétszáz éves az a könyv, ki tudja, hogy megvan-e még a falu…
- Jellemző.
Elhallgattunk, és tovább szántottuk az eget abba az irányba, amit jónak véltünk. Jó egy órás útra becsültem a távolságot nyugatra a folyótól, ami a könyv írásakor még hatalmas bővízű folyam volt, ma már csak éppen csordogáló patak, aminek vize elveszett a kiszáradt terült hatalmas pikkelyszerű repedéseiben. Ha nem felülről nézzük, valószínűleg észre sem vesszük. A hegyvonulat, aminek a lábánál feküdt a település már közel sem volt olyan magas, mint annak idején, és egyetlen utat sem láttunk, ami erre vezetett, pedig a térképen, amit tanulmányoztam még ki lehetett venni egyet. Igaz, minden bizonnyal csak földút volt, de azt írta a fickó, hogy gyakran használták, tehát jól ki volt taposva. De igazából el sem bírtam képzelni, hogy mit kereshet egy település ennyire az isten háta mögött, ahova a teremtő is csak dolgát végezni jár valószínűleg. Mi lehetett itt, amihez érdemes volt ideköltözni?
- Ott, előttünk, Gabriel! - kiáltott Sho, és még jobban rákapcsolt.
- Mit látsz?
Nem felelt, csak lentebb húzódott, és ahogy száguldottunk tovább, most már olyan alacsonyan, hogy a lendületünk szelet kavart magunk mögött, és a porból vastag csíkot húztunk keresztül a vidéken. Egy kisebb dombon álló oszlopként az égnek meredő tornyot találtunk.
- Ez meg micsoda? - ereszkedett le Sho az épület mellett.
Négy szögletű volt, fefején cseréppel, legalábbis egy pár még volt rajta, a falai kőből, apró kockákból voltak, vakolat már egyáltalán nem volt rajtuk, sőt, néhol még a kockák is hiányoztak.
- Olyan, mint egy templom. Annak is a legteteje. Vagy valami olyasmi.
- Messze van még a falu?
Megráztam a fejem, és körülnéztem. A hegyvonulat meghajlott háta itt volt egy kőhajításnyira. Egy bő órája jövünk a folyó óta, nem, valahol a környéken lehetett a falu, sőt, meg merném kockáztatni, hogy igazából a homok temette be, és ez az egyetlen épület látszik még belőle.
- Azt hiszem, alattunk van. - Kezdtem el körbejárni a tornyot. Úgy két, két és fél méter volt egy oldala. - Menjünk le! - mondtam, és megtámasztottam a tetőt, megpróbáltam megfeszíteni. A habarcs már olyan szinten elöregedett, kiszáradt, hogy egy erősebb lökéssel meg is inogott, nem tartotta már semmi, csak a gravitáció. Az egyik oldalon kerestem egy helyet, ahonnan hiányzott a kőkocka, és azon az oldalon leszedtem egy pár sort. Ha a tetejét sikerülne megbillenteni, akkor lenne egy kéményünk, amin lecsusszanhatnánk.
- És, mégis hogy akarsz lemenni? - akadékoskodott Sho, miközben én elővettem a táskámat, és abból előkanyarítottam az elszakíthatatlan kötelet. Átvetettem a csúcson, és mindkét végére egy bő, lasszószerű hurkot csináltam. Az egyiket átvetettem Sho szügye felett, a másikat én akasztottam a derekamra.
- Ha megrántjuk, és jól gondolkodtam, akkor ledől az egész, és lesz egy alagút, ahova le tudunk menni.
- Te komolyan le akarsz menni a föld alá?
- Voltunk már ott eleget, nem? Pont most akarsz elkezdeni félni?
- Ch… Csináljuk.
Beszámoltam, és háromra egy erőteljes hórukkal olyat rántottunk a tetőszerkezeten, hogy nem lecsúszott, ahogy terveztem, hanem a megbontott fal többi részének nagyját leborítva gurult felénk. Pár sietősen megtett lépés, részemről inkább ugrás után már biztonságos távolban voltunk, és az ácsmunka sem mozdult többé. Odasiettem Sho-hoz, és leakasztottam róla a lasszót, ahogyan magamról is, eltettem, és felültem a farkas hátára.
- Gyújtsd be a lángjaidat, és ereszkedjünk le!
- Mintha magamtól nem tudnám… - szólt, aztán felrúgta magát, és szépen lassan elkezdtünk a kürtőben lefelé ereszkedni. A nap srégen bevágó sugarai nem sok mindent világítottak meg, sőt, igazából semmit, és amint ideérnek a viharfelhők, még ennyit sem fogunk látni Sho lángjai nélkül, úgyhogy amint leértünk, olyan magas lángokat eresztett a hátára, amilyet csak tudott, hogy minél előbb végezzünk a kereséssel.
A templom maga hatalmas volt, és ez elég meglepő volt ahhoz képest, hogy milyen kis faluról számolt be a könyv írója. Ennyi embernek vajon miért építettek egy kápolnát? Az állott levegő valósággal fellélegzett, ahogy a kinti levegő besüvített az általunk nyitott kürtőben, de nem is az volt a nyugtalanító, hogy a levegő dohos volt… hanem egy, már túlontúl jól ismert szag is vegyült bele.
- Hullaszag. Komolyan, minden egyes elhagyott helyen kell lennie egy tucat holttestnek? - tette szóvá a legutóbbi földalatti kalandunk után Sho. - Nézzük át a helyet, aztán húzzunk innen, mielőtt felkelnek!
- Nyugi, nem tervezek itt aludni. - paskoltam meg az oldalát, ahogy leszálltam róla.
A templom padjai között még ülhettek az emberek, amikor a vég érte őket, vagy valamilyen beteg elme állította be őket így, fogalmam sincs, mindenesetre a legtöbb csontváz egymásnak borulva ült, és előrefelé nézett.
- Vajon mit nézhettek ezek annyira ott elől?
- Nem hiszem, hogy abba haltak bele, hogy arra néztek… Talán valami elől bujkáltak a templomban. Annak idején ha az emberek a templomba menekültek az ellenség nem bántotta őket, s ha fel volt szentelve, és nem egy újabb zugszekta helyével van dolgunk, akkor még a gyengébb démonok ellen is védelmet nyújthatott. - próbáltam elemezni, és közben a falra festett képeket nézegetni, hátha valamivel közelebb jutunk a dolgunkhoz, s közben Sho eltávolodott, elvitte a fényt, úgyhogy utána fordultam.
- Hát, ők nem igazán repestek a látványért. - egyik lábával meglökte az egyik csontvázat, ami a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt feküdt, fél tucat társával együtt. - Vagy még csak befelé jöttek? Nem, nem! Megvan! Valami beteg állat ölte meg ezeket az embereket, a többséget beültette a padokba, mintha az oltáron kerestek volna valamit, ezeket meg itt hagyta.
- Azt látom, hogy itt hagyta, de miért?
- Ki tudja? Megunta pakolászni az embereket, vagy elég barátot ültetett be ahhoz, hogy ne érezze magát egyedül, ha az oltáron állva beszél nekik.
- Itt valami más lesz. - léptem közelebb az ajtóhoz, és végighúztam a kezemet a lapján. Nagyon öreg volt már, úgyhogy egy-egy repedés már elindult raja, de voltak egészen mély, ujjméretű, szinte tökéletes félkör lenyomatú repedésszerűségek. - Ezek a szerencsétlenek menekülni próbáltak, a körmeikkel kaparták az ajtót, de az nem nyílt.
- Lehet, már be volt lepve homokkal a falu, és azért…
- Nem. - néztem meg az ajtó zsanérjait. - Befelé nyílik, ha nincs kívülről bezárva valahogy, akkor rájuk borult volna a homok, és most nem az ajtó mellett állnánk. - a valaha ajtónyitóként funkcionáló kart megragadva megpróbáltam megrántani, de egy centit sem mozdult, csak a repedéseken indult meg némi homok, ami pár maréknyi beömlése után el is állt. - Talán jobb is, hogy nem nyílt ki. Nem gondoltam át. - mosolyogtam. - De bármi is torlaszolja el az ajtót, az még mindig ott van, és még mindig tart.
- Elreteszelhették egy rúddal.
- Valószínű, de miért kívülről?
- Hogy ne ömöljön a nyakunkba a homok, amikor te megpróbálod kinyitni.
- Nagyon vicces. Menjünk az oltárhoz, hátha ott találunk valamit.
Az oltár emelvénye egy félkör alakú kiszögellésben volt. Az oltáron edények voltak szétdobálva, a könyvtartó szétkorhadva, széthullva. Mögötte pedig mellmagasságú oszlop mögött egy csontváz hanyatt fekve, széttárt kezekkel, és lábakkal.
- Erős volt a misebor. - poénkodott Sho, de én inkább a félkörívben felfestett ábrát néztem.
A festmény helyenként már igencsak megkopott, a fal lehullott a mű nagy részével együtt, de néhány motívumot még ki lehetett venni. Az előtérben egy férfi állt, kinyújtott kezének egyetlen ujján függött a nyakék, ami nem volt teljesen kivehető, de hasonlított arra, amit felrobbantottunk Nindra alatt a… az oszlop tetején lévő lángban.
- Ez az oszlop ugyanolyan, mint az, amit Nindra alatt találtunk. - forudltam oda, és mutogatni kezdtem. - a közepén ugyanilyen tányérszerű mélyedés volt, és fehér láng lobogott benne. Atsu elméje már teljességgel elborult, előtte meg is akart ölni, végül sikerült lefogni, és mindkettőnk kézfejét bedugtam a tűzbe, hogy a nyakék elpusztuljon, és talán ő is észre térjen.
- Szóval, itt is megsemmisíteni akarták a medált?
- Nem hiszem, nekünk semmi bajunk nem lett, ezek meg, nos, látod. És most, hogy belegondolok, egyetlen lélek jelenlétét sem érzem, leszámítva a fiolát.
- És akkor mi van?
- Eddig akármilyen haláleset helyén jártam, legyen az egy évszázaddal ezelőtt, ha nyugtalan lélek volt a helyen, éreztem, meg tudtam szólítani. Azoknak a lelkét is érzem, akik az én kezem nyomán múlnak ki, és, ha időm engedi, tovább is tessékelem őket a túlvilágra.
- Akkor ezek nyugodtan haltak meg.
- Mindegyik egyszerre? Kizárt. Ezeknek szimplán elvették a lelküket. - letérdeltem a csontváz mellé, és megfogtam mindkét kézfejét. A csontokban a mienkhez hasonló égési nyom volt, meg volt feketedve a helye. - Nézd! - tartottam mellé az én kézfejemet is.
- Még egy szimbólum. Nektek is a csontotokig égett?
- Elég éles volt a fájdalom, nem lennék meglepve. Papírunk és ceruzánk nincs, úgyhogy ezeket magunkkal visszük. - raktam el a tárhelyre a kézfejeket. - Lehet, hogy nem is csak a szimpla fogékonyságom miatt lettem érzékeny a lelkekre.
- Arra célzol, hogy az a medál miatt?
- Ki tudja? Lehet, hogy valamelyik ember itt mágus volt, és bírt ezzel az erővel, és most én megkaptam egy részét.
- És akkor Atsui?
- Talán ő is, csak még nem tört elő belőle, vagy csak nem is foglalkozott vele. Az viszont felettébb érdekes, hogy megérezzük egymás jelenlétét, és ilyet lélekmágiával nem lehet csinálni, élő lelkekkel nem lehet.
- Jó, jó, ehhez nem értek. Végeztünk? Kiráz a hideg ettől a helytől.
- Talán, várj még egy kicsit. - csak most pillantottam meg az oltár másik oldalán lévő kis, két fiókos szekrényt, amiben két könyv volt. Óvatosan kivettem őket, megpróbáltam minél kisebb felületen hozzáérni, feltettem az oltárra őket, és lefújtam a borítót. Nem volt rajtuk cím. Felütöttem az első kötetett csak úgy találomra, és meglepődtem, hiszen a szöveg majdhogynem kristálytisztán olvasható volt, leszámítva a megrágott oldalszéleket. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem olyan nyelven írták, amivel valaha is dolgom volt. - Ezeket hazavisszük. Remélem a dimension warpban nem porladnak el. - nyitottam meg az átjárót, és óvatosan átnyújtottam a könyveket. - A könyvtárban talán akad olyan kötet, amivel sikerül lefordítani. De a legelső dolgunk az lesz, hogy a konzolok egyikébe bevigyük, és ne kelljen vigyázni a könyvekre.
- Jó, csak menjünk már! - sürgetett Sho, én pedig felültem a hátára, ahol elaludtak a lángok, aztán szó nélkül emelkedni kezdtünk, és a kürtőn keresztül távozva, már jóval az esőfelhők alatt elindultunk vissza, Erába.
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeKedd Jún. 26, 2012 1:29 am

Nos kedves fiam, rászolgáltál a VE-re de áruld már el nekem, hogy ha ilyen jó nyomozós kalandokat írsz akkor MIÉRT NEM ÁRASZTOTTÁL MÉG EL VELÜK?!?!?!?!? Letehetetlen volt! Nos volt egy kis kapkodós hiba benne de túlélem azt hiszem, és máskor is tessék ilyen szépen elkápráztatni, tetszett ez a ajtó kaparós, kicsit darkos beütés xD

Jutalmad: 600VE + a kis jószágnak 150 VE
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeVas. Szept. 09, 2012 1:28 am

Vissza az iskolapadba





- Vigyázz! Figyelj az egyensúlyra! Ha nem tudod megtartani magad, állj meg, szedd össze magad, és csak akkor indulj tovább! - kiáltottam, ahogy Sho-t figyeltem a tornateremben a rúdon.
- Chantai, ne pofázz közbe! - intett csendre Xaundaras, a rúd végéről. - Ha befejezted a két perced, még ötven fekvő!
Ránéztem a stopperre, még fél perc volt hátra, úgyhogy megtöröltem az arcom, egy korty vizet a számba vettem, megforgattam, és kiköptem a vödörbe a falnál. Pihegve figyeltem, ahogy Sho mozog.
Az utóbbi napokban folyton azt hallottam, hogy szeretne ügyesebb lenni, farkasként meglehetősen jól mozgott, fürge és erős volt, egyetlen egyszer sem ötlött be egy pillanatra sem, hogy nem lennék biztonságban a hátán, legyen szó levegőről, vagy földről. Azonban nem régen megtanulta az alakváltást, és az emberként járás, és gyakorlatilag bármi igazán kemény munkát igényelt tőle.
Így esett hát, hogy egyszer bejött velem az edzőterembe, amikor Xaundaras az alárendeltjeit edzette, és megkérte, hogy had álljon be ő is.


***


- Semmi akadálya, de nem közéjük állsz be. - dörmögte az orra alatt a mester, ahogy megfogta a nála egy fejjel magasabb lány kezét, és odébb vezette, a terem sarkába. - A többi folytassa a gyakorlatot! - kiáltott vissza reszelős hangján, aztán csendben folytatta az útját, míg nem a sarokba nem ért. Letérdelt, földre tette a kezét, és egy ige kimondása után parányit megmozdult a föld, és szinte azonnal egy négy méter hosszú gerendára emlékeztető földoszlop emelkedett ki a földből.
- Rakd körbe szivaccsal, jó vastaggal, találsz a szertárban eleget. A feladatod egyelőre az, hogy felmászol a rúdra, és végigsétálsz rajta. A végén megállsz, megfordulsz, és vissza, és amíg azt nem mondom, hogy elég, addig csinálod. Értve vagyok?
- Igen, mester. - bólintott Sho, és máris felkapott a rúdra.
- Azt mondtam párnázd körül! - rivallt rá az öreg. - Vagy azt csinálod, amit mondok, vagy eltűnsz az edzőtermemből!
- Igenis, bocsánat! - hajtotta le a fejét, és elviharzott a szertárba, a mester pedig visszacsoszogott hozzánk.
- Mester, ha kérhetem, legyen vele kíméletes, nem sok hasznomra lesz, ha összetöri magát. - álltam meg a felülésekben, amint mellénk ért. A mester nem felelt, csupán rám sandított, és magához intett.
- Fekvőtámaszba! - adta ki a parancsot, én pedig engedelmeskedtem, kitartottam magam, aztán leengedtem magam úgy, hogy éppen érintsem a földet, ő közelebb lépett. - Kérdeztelek, Chantai?
- Nem, mester.
- Nos, akkor így maradsz, míg azt nem mondom, hogy elég. - szólt, és lerúgta a papucsát, aztán a hátamra ült úgy, hogy a lapockámon keresztbe tette a bokáit. - A többiek csinálják tovább nyugodtan. Te pedig Chantai megtanulod, hogy ne szólj bele egy vén róka dolgába. A lány tanulni akar, és amíg az én edzőtermemben van, és ebbe a céhbe tartoztok, úgy tanítom, ahogy én hiszem, hogy a legjobb neki, érthető voltam!
- igen, mester! - arcomon egy izzadtságcsepp gördült végig, és az orrom hegyén lecsöppent a földre. Innentől percekig csönd volt, csupán Sho pakolását, a többiek szusszanásait hallottam. A vállaim kezdtek sajogni, a könyököm már kissé remegett, és egyre másra gördültek le a cseppek az arcomon.
- Nyomd ki! - adta ki végül az öreg az utasítást, de meg sem mozdult, szinte megkönnyebbülten toltam ki magam, és vártam, hogy leszálljon a hátamról. - Most így tartod, amíg azt nem mondom, hogy leengedheted!
- Micsoda?
- Ne pofázz!


***


Így történt hát, hogy Sho azóta amint belépünk a terembe mindenkitől külön gyakorolt, én pedig bele sem szólhattam, és az első óra szenvedés után meg is tanultam, hogy nem is fogok beleszólni amíg az öreg nem végez vele.
Azóta másfél hét telt el, és Sho már úgy mozgott a rúdon, mintha oda született volna, de néha még meg-meginogott. Már nem csupán sétálgatott, a rúdon, megállt a végén, ügyetlenül, tétován megfordult, és újra. Végigért a rúdon, fél lábra állt, megpördült, és elindult visszafelé… és akkor megcsúszott, és leesett. Láttam, és másfél héttel ezelőtt az edzést otthagyva siettem volna oda, hogy jól van-e, de ma már nem. Xaundaras mellettünk állva, a két perces szünetünket tartva rám sandított, és figyelt, mit csinálok.
Sho pedig felállt, megtörölte a homlokát, felkapott a rúdra ismét, és végigslisszolt rajta, újra megpördült a végén, és indult ismét.
- Meg ne mozdulj, Chantai! - súgta oda a mester.
- Nem állt szándékomban.
- De pofázni még tudsz, fekvőtámaszba!
- Megint a hátamra ül? - kérdeztem, amint engedelmeskedtem neki.
- Ennyire szeretnéd?
- Nem, mester!
- Akkor igen, engedd le!
És kezdetét vette egy újabb háromnegyed óra kínszenvedés, habár sokkal jobban bírtam már, mint amikor először került sor erre a metódusra.


***


Öt nappal később járunk, Xaundaras a négy méter hosszú rudat megháromszorozta, és három méterenként egy nyolcvan centi magas akadályt emelt rá. Sho feladata, hogy egyelőre csak eljusson a rúd egyik végéről a másikra, és közben ne essen le, és lehetőleg ne törje össze magát.
Az első napon csupán megkerülte az akadályokat, megkapaszkodott a tetejébe, és körbefordult rajta, mint egy rúdtáncos, és folytatta az útját, aztán később már futva közelítette meg az akadályt, fél kézzel megkapaszkodott az oszlop tetején, rogyasztott, és a lendületet kihasználva lökte magát tovább rajta. Próbálta tartani a lendületet, és a következő akadályt a másik oldalról kerülte meg, már kissé vesztve mind az egyensúlyból, mind pedig a lendületből, de épp annyira, hogy a harmadikhoz már ne legyen elég, és a szőnyegeken landoljon.
A sunyi pillantás ismét megismétlődött Xaundaras részéről az irányomba, de már egyikünk sem szólt a másikhoz. Rájöttem, hogy mire megy ki a mindennapos kínzás. Az, hogy folyton a hátamra ült, és úgy kellett gyakorlatokat végeznem arra volt jó, hogy fizikailag terheljen, az, hogy látnom kellett, hogy Sho egyre másra elzúg, arra, hogy mentálisan. De teher alatt nő a pálma, fizikailag fejlődtem a két és fél hét alatt annyit, mint előtte egy kiadós két hónapos ütemtervben.
Az pedig, hogy nem engedett segíteni Sho-nak, akármekkorát is esett, és láttam, hogy újra és újra felkel, és próbálkozik, bár elsőre nem esett le, de később rájöttem. Szavak nélkül mondta el, hogy bíznom kell benne. Megmutatta, hogy mennyire eltökélt, és mennyire céltudatos.
- Érted már? - sétált mellém.
- Hm? - néztem fel rá törökülésből, ahogyan az újból és újból nekiveselkedő lányt figyeltem eddig.
- Hogy miért nem engedtem, hogy felkelj, és segíts neki. Érted?
- Azt hiszem. - bólintottam, és ismét a lányt kezdtem figyelni.
- Az, akinek minden botlásánál ott van valaki, és segíti, soha nem lesz önálló. Más az, amikor az ember elveszíti a motivációját, és segítségre szorul, ha elesik, mindenképpen jó, ha van mellette olyan, aki felsegíti. De mint látod, Shonak nincs szüksége, legalábbis, eddig nem volt szüksége erre.
- Mi van, ha lesz?
- Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neki, nem azért, hogy kínozzuk. De amíg egyedül el tud menni az úton ne vegyük el a sikerélményét. Ebbe az élménybe tud majd kapaszkodni akkor, amikor szüksége lesz rá. Addig pedig, míg fel tud állni…
- Addig bíznom kell benne, hogy meg tudja csinálni.
- Pontosan. Ha Hitsu mester is minden alkalommal, amikor gyakorlatozás közben megvágtad vagy magad, vagy ő ütött keményebbet, pátyolgatott volna, soha nem lettél volna teljes értékű ember, csak egy olyan, aki folyton rá van utalva másra. Ráadásul nem tisztelted volna, mint mesteredet, hiszen nem érezted volna, hogy bízik benned.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, tényleg igaza volt, és egy kicsit úgy éreztem, hogy talán nem is csak Hitsu mesterről beszél, és az sem véletlen, hogy az edzésünk végén, amikor már csak én maradtam ott, akkor tartotta ezt a kis példabeszédet. Az öregről mindenki sejtette, hogy egy melegszívű nagyapa, aki mindahányunkat az unokájának tekint valamilyen szinten. Törődik velünk, talán szeret is minket, de kimondani soha nem fogja. Viszont ha nem törődne velünk, nem is csesztetne minket egész nap.
Az első naptól fogva, hogy beléptünk az edzőtermébe, folyamatosan korhol minket minden egyes alkalommal, amikor alkalma nyílik rá. Az elejétől fogva azt próbálja belénk verni, hogy mágusok vagyunk, van, hogy nyugis napjaink vannak, de van, ahogy élet és halál között lebegünk, és akármilyen nyálasan, giccsesen hangzik is az ember fejében, ahogy átgondolja, nem tudunk másra számítani, csak a társainkra. Ha nincs bizalom, a legerősebb csapat is elbukik. Átvillantak az agyamon Everoth szavai, amikor a lélekmágia alapjait tanította. Egy tárgyhoz kötött lelket lehet akarattal, erővel mozgatni, vagy, ha kellő bizalom alakult ki a mágus és a lélek között, a lélekre bízhatja a munkát, remélve, hogy az tökéletesen elvégzi azt.
És ekkor jutott csak eszembe Everoth.
- Bocsánat, mester, végeztünk?
- Mára igen, miért?
- Mennem kell, Sho-t itthagynám, ha nem gond.
- Egész nap itt vagyok, úgyhogy nem fáradtság.
- Köszönöm. - bólintottam, aztán talpra rúgtam magam, és kisiettem az öltözőbe.
Gyors zuhany, szakáll rendberakása, ruhák exquipelése, aztán kisétáltam a város szélére.
Volt itt egy elhagyott szőlőskert, amit már évek óta nem művelt senki, az egész elhagyatott volt, a gazdája valószínűleg meghalt, vagy elköltözött, és vagy nem hagyta rá senkire, vagy csak az örökös nem gondozta. A lényeg, hogy Everoth-al ezt a helyet használtuk találkozóhelynek, amikor akart valamit.
- Remélem nem azért tetted rendbe magad, mert tetszeni akarsz nekem. - szólt az óriás azzal a szemét, sunyi mosollyal az arcán, amivel folyton piszkálódott. - Késtél.
- Nyugodj meg, nem miattad, csak adok magamra, nem úgy, mint egyesek. És igen, késtem, edzésem volt a céhben. Mit csinálunk ma?
- Azt mondtam, hogy időt kerítünk arra, hogy a lelkeidet megismerd, nos, ennek van itt az ideje. Idézd meg mind, Korneliát leszámítva. Őt már ismered eléggé.
- Hogy érted?
- Csináld! - mondta, aztán háttal nekidőlt a romos kunyhónak, ami valaha őrbódé lehetett.
Marokra fogtam a medálomat, koncentráltam, és pár pillanattal később megnyílt előttem a beteges zöld színű pecsét, közepén az üvöltő oroszlánnal, és kicsivel később kirajzolódott a négy szellem alakja.
Saine derékig érő sötét haját egyetlen lófarokba összefogva viselte, szinte hálóingszerű ruhát, Damien és Daniel élére vasalt nadrágot, inget és melényt, Normenn pedig egy régi, katonai kimenő egyenruhát viselt.
Everoth kitartotta kezét feléjük, hasonló halványzöld pecsét izzott fel mint az enyém, és a lelkek eltűntek, ahogy számomra érthetetlen nyelven mondott pár szót.
- Mi történt velük?
- Átmenetileg töröltem a szerződésünket. Őket gyakorlatilag kaptad tőlem, biztos voltam benne, hogy nem lesz velük bajod, hiszen mind jó emberek voltak életükben, és mind egyszerű elveszett lelkek voltak, amikor megtaláltam őket.
- Hogyhogy elveszettek?
- Több szellemet, lelket különböztetünk meg. Például ott vannak a banshee-k, akik többnyire nők lelkei, öngyilkosság, vagy valamilyen tragikus haláleset színhelyén kísértenek, nem bántanak senkit, ha békén hagyják őket, viszont jelenlétük zavaró tud lenni.
- Ha viszont háborgatják őket?
- Nos, egy banshee annyira szomorú lélek, hogy elfelejtette a saját nevét is, és a legkönnyebben úgy lehet megnyugtatni, hogy elmondod neki, amit tudni szeretne, a többség a nevére kíváncsi, akadnak olyanok, akik azt akarják kideríteni, hogy mi történt egy adott családtagjukkal, vagy hasonló. Ilyenkor vagy szerződést köt vele az ember, vagy távozik a túlvilágra. Ha háborgatják, például lerombolják a házat, ahol kísért, vagy eltörik a tárgyat, amihez ragaszkodik gyilkos lélek lesz, és… hát, a többit tudod.
- Igen, sejtem.
- Induljunk, aztán közben mesélek még. - szólt, és egy gömböt húzott elő, sötétkék volt egészen addig, míg meg nem érintettem, valahol mélyen benne felizzott egy idegen eredetű fény, és mi emelkedni kezdtünk. - Nem kell félned, közel sem olyan kellemetlen, mint a teleportáló gömb a kúriában. - mosolygott.
Olyan volt, mintha a gömb kiterjedt volna, megemelkedett volna, és látatlanul, hang nélkül suhantunk volna.
- Mi történik? - érdeklődtem.
- Elhagytuk a testünket, ha visszanéztél volna akkor, amikor emelkedni kezdtünk láthattad volna, hogy ott állunk. Elméleti síkon mozgunk tovább, mert nincs kedvem a hátamon vinni téged, Sho-t pedig nem hoztad magaddal.
- És miért kell elmennünk?
- Elmegyünk azokra a helyekre, ahol a lelkeiddel találkoztam, és szerződést kötöttem velük. Nem szükségszerű, de úgy vélem jó, ha ezt tőlem tudod meg, és nem tőlük kérdezgeted. Egy léleknek egyszer is elég teher elmondani, hogyan halt meg, egy nyugodt lélek könnyedén elveszhet, ha felizgatod.
- Hova megyünk először?
- Hargeonba.
- Kihez?
- Pontosabban, kikhez. Damien és Daniel Miller itt haltak meg.
- Tudtam, hogy testvérek! - csettintettem.
- Baromi nehéz volt kitalálni, koppra ugyanúgy néznek ki, ikrek, te géniusz! - húzta fel a szemöldökét, és hanyag kézmozdulatokkal magyarázott, aztán egy kis szünetet tartott, a környezet felgyorsult, vagyis inkább mi, és egy pillanattal később megállt. - Nos, megérkeztünk, a Miller család birtoka.
- Kár, hogy nem látok belőle semmit. - jegyeztem meg, hiszen nem a családi ház elé, vagy a közelébe hozott, hanem egyszerűen az egyik poros, pókhálós szobába. A bútorok már kezdtek korhadni, az ablakokat beverték, a por vastagon állt mindenhol ahol el lehetett képzelni, és ha ténylegesen ott lettem volna, valószínűleg érzem azt a dohos szagot, amit a látvány is árasztott.
- Megesnek ilyen balesetek. Figyelj egy kicsit. - mondta, aztán halvány, halk zúgó hangot hallatott valaki a szoba túlsó végéből. - Hallod?
- Igen. Olyan, mintha a szél lenne, de… Valahogy szabálytalan, mintha lihegne valaki.
- Figyelj jobban!
Füleltem, és az egész kezdett egyre inkább más lenni, mint a szél. Nem volt folyamatos, és nem az a jellegzetes hang volt, amikor az ember az orrán keresztül kifújja a levegőt, sokkal inkább hasonlított arra, amikor az ember szipog, de nincs megfázva.
- Megvan?
- Azt hiszem. Ez sírás.
- Igen. Egy gyerek sírása. Persze, tizenkilenc évesek, de attól még gyerekek voltak, amikor elmentek.
- Hogyan történt?
- Hozzá képest a te tragédiád egy tündérmese. Az anyjuknál egy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak, és nem sok volt már neki hátra, amikor észrevették. Az apjuk a helyett, hogy a maradék időt kihasználva a nővel, és a gyerekeivel töltse, bezárkózott, és eszeveszetten próbálta keresni a megoldást.
- Sikerült neki?
- Akkor nem lennénk itt. A nő ideje lejárt, a temetés megtörtént, és az apa mit sem változott, csak már nem csupán orvosként dolgozott, hanem mint fekete mágus.
- Fekete mágus?
- Nem említettem? Mindkét szülő alakváltó volt, az anyjuk elemi, az apjuk alakváltó, úgyhogy mindketten konyítottak a mágiához, hatalmas könyvtáruk volt, ahonnan a srácok könnyen tanulhattak, és tanultak is. Legalábbis az egyikük, Damien egy agytröszt. Daniel pedig halálponto- Öhm, bocs a szóviccért. Szóval átkozottul jó lövész. Nos, úgy történt, hogy egy mágiát fejlesztett ki, kiásta a srácok anyját, és bezárkózott a laborjába.
- Feltámasztotta? - kérdeztem kikerekedett szemekkel, mire ő csak sötéten, és lassan mélyet bólintott.
- Mire felkelt a nap, az egész család halott volt, a feltámasztott test kimerészkedett a napra, és hamuvá égett. A lényeget tudod. A lényeg, hogy a két srác elveszett lélek lett, meghallgattam a bajaikat, megpróbáltam megvigasztalni őket, tudattam velük, hogy az apjuk és az anyjuk már a túlvilágon van, és ha akarják, segítek átkelni nekik.
- Mindig is foglalkoztatott a gondolat. Egy lélek miért marad önszántából ebben a világban? Amott nem… nem találok jobb kifejezést rá, szóval ott nem jobb?
Everoth meghúzta a vállát.
- Én már sokat jártam ott, ez egy másik történet, és ne is kérdezd, nem most fogom elmesélni. Egy szabad lélek már nem foglalkozik olyan dolgokkal, mint az ember. Neki már nem kell sietnie sehova, nem kell betartania gyakorlatilag semmilyen szabályt, kedvére tehet bármit. Egy évszázadnyi idő, amit veled tölt semmi, hiszen egy örökkévalóságig létezhet. Viszont az érzelmeket ezerszeresen élik meg, ha hálás, azt meg is érzed ugyanúgy, mintha dühös lenne.
- Tehát hálából azért, mert segítettél neki túltenni magát azon a nyomáson, amit a halála miatt érzett, felajánlotta, hogy segít neked.
- Nem pontosan, én kérdeztem meg, hogy lenne-e kedve hozzá, de lényegében igen. - fejezte be, és ismét felemelte a gömböt. - Megyünk tovább. A következő megálló ismét Era.
Megérintettem a gömböt, egy arasznyit emelkedtünk, és száguldani kezdtünk falon, fán, dombon, hegyen keresztül.
- Nos, ugye említettem a banshee-ket, akikből gyilkos szellem válhat. - bólintottam. - Nos, a mi kis Saine-ünk pontosan ilyen volt, éppen az őrület határán.
- Saine? - kérdeztem megütközve. Ő mindig is szelíd hangú volt, bár keveset beszélt, de ha választani kellet volna kedvenc lelket közülük, ő lett volna.
- Mit gondolsz róla? Kíváncsi vagyok milyen múltat képzelsz el neki.
- Hát, amikor Nocturnus halloween-i ünnepségére igyekeztem, és megvicceltem pár srácot eléggé letolt érte, úgyhogy úgy gondolom, hogy valami köze van a gyerekekhez. Talán óvónő volt, vagy annak készült, hasonló. Alkatra viszont elég kecses, és néhol elég izmos, úgyhogy hobbiból talán sziklamászó volt? Fogalmam sincs. A nyakát viszont feltűnően takargatja a hajával, és nagyon ritkán látni, ahogy ma is, de nem értem, hogy miért, nem láttam még rajta eddig semmit.
- Több jó sejtésed van, mint hinnéd. Nos, amikor erre jártam, egy banshee-t találtam Era legmagasabb épületében. A lakók egymásnak panaszkodtak, hogy éjjelente hallani vélnek egy nőt zokogni, de nem tudták kideríteni, hogy mi volt az. Így hát az egyik városi ünnepségen, amikor gyakorlatilag üres volt a ház, körülnéztem.
- És? - érdeklődtem, és az egyre gyorsabban suhanó tájban már kirajzolódni véltem Erát.
- És, figyelj, de készülj fel, nem lesz szép látvány. - komorodott el Everoth, és ebben a pillanatban megállt az egész kép, mintha falnak ütköztünk volna.
Era legmagasabb épületének tetején voltunk, alkonyodott, vörös cserepes háztető volt, és valahonnan az épület elejéről hangosan, tisztán hallható női zokogás hallatszott, nem úgy, mint a gyerekeké az előző házban, ez nem szipogás volt, gyötrő, a szívet görcsbe rándító keserves zokogás.
- Lépj közelebb, gyere. - indult meg mellettem az óriás, és kisétáltunk az épület peremére, ahol gyakorlatilag elakadt a lélegzetem. Az épület tetejének peremére egy apró vékony zsineg volt kötve, úgy másfél méter hosszan lelógott, és a végén egy nyakörvszerű medál volt erősítve… amin egy zokogó nő lógott.
- Az istenekre! - döbbentem meg. - H-hogyan?
- Nos, - csettintett Everoth, és elült minden hang. - egy kis mese. Saine egy Nindrához közeli kis faluban született, és rögtön születése után egy árvaház küszöbén találta magát egy mózeskosárban. A szülei lemondtak róla, soha nem látta őket, soha nem tudott róluk semmit. Az árvaház volt a családja ők adtak neki nevet, és minden álma az volt, hogy mágussá legyen. Ahogy kikerült az árvaházból le is lépett a Fairy Tail-be, de sajnálatos módon nem vették be, azon egyszerű okból, hogy egy fikarcnyi mágikus erővel sem bírt. Kétségbe esett, depressziós lett, gyerekkori álma semmivé foszlott, és mint szokott történni, ilyenkor keveredik elő egy sötét figura, aki minden szépet és jót ígér.
- Belekeveredett valamibe?
- Bár a mágiához nem értett, hihetetlenül ügyesen mászott falakat, akár egy macska, és erre figyelt fel egy fickó, aki mágikus tárgyakat csempészett. Adott neki egy nyakláncot, amivel macskává tudott változni, cserébe mindig el kellett lopnia valamit. Ha lemerült a lakrima a nyakláncban újabb melót vállalt, újabb láncot kapott, újabb dolgot lopott el, és így tovább. Legvégül, amikor a fickónak már nem volt szüksége rá, azt mondta, hogy ide fel elrejtette azt a nyakörvet, ami most is ott lóg a zsineg végén. Azt mondta neki, hogy ez a nyakék már nem igényel töltést, csupán csak segítség nélkül kell felmásznia. Ez viszont nem jelentett akadályt Saine-nek, annyi időt töltött macskaként, hogy az amúgy is remek képességei úgy feljavultak, hogy minden nehézség nélkül szaladt fel a falon. A nyakába vette a nyakörvet, és levetette magát, remélve, hogy átváltozik, és talpra esik, mint minden macska.
- És ez lett az eredménye. - húztam el a számat. A mellkasom szorított, nem is tudtam nézni, ahogy ott lóg, végtagjai ernyedten lógtak, haja ide-oda lengedezett, és keservesen zokogott, némán hálát adtam azért, hogy a hangját már nem hallom. - És, mi történt vele?
- A nyakörvhöz kötődött, mint banshee. A gyerekek pedig csúzlikkal, íjakkal próbálták lelőni, versenyeztek, ki tudja leszedni, és Saine mint banshee elkezdett megszűnni, létezni, és elkezdett formálódni a gyilkos szellem. A nyakörvet feltettem a tetőre, és rögzítettem, hogy ne lehessen levenni, és elkezdtem utána járni a múltjának. Megtaláltam a nevét, és amikor legközelebb eljöttem, nemes egyszerűséggel kimondtam, és olyan volt, mint te, amikor állcsúcson vágnak, és elájulsz. Azt hittem, későn érek vissza.
- Akkor mi történt volna? - érdeklődtem tovább
- Hm? - révedt fel önelégült mosolyából, amit az előbb biggyesztett az arcára. - Ja, ha gyilkos szellemmé válik? Nos, nekik csak egy velejéig romlott testet kell találni. Egy gyilkos, egy rabló, egy fekete mágus halott testét, és képesek testet ölteni, ha elég gyűlölet lakozik bennük. Ha pedig testet öltöttek, démonokká lesznek. - mesélte komor hangon, aztán újra felemelte a gömböt, én nyújtottam volna a kezem, hogy megérintsem, de ő összeroppantotta fél kézzel.
Az egész világ úgy tűnt, mintha csak beszippantották volna egy piciny pohárba, ami Everoth kezében van, és nem is pohár, hanem egy tenyérnyi, sötétkék színű gömb. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas festményt begyűrtek volna egy kis táskába, és alatta az a szőlőskert lett volna, ahol elváltunk, csak… napnyugtakor.
- Mára ennyi. - nyújtózkodott ki az óriás. - Amint látod, az emlékeimben mászkálni sokkal több idő, mint amennyit észreveszel.
- Úgy érted, eltelt egy fél nap ez alatt az idő alatt? - vigyorogva bólintott. - Azért, szólhattál volna, Xaundaras leveszi a fejem… - indultam el rohanvást befelé a városba, és szemlátomást tényleg az egész napot végigálltam, szinte sajgott a talpam a miatt, hogy nem mozdultam meg… Minden lépés sajnosul esett az elején…
- Azért, ha meghagyja a helyén, holnap ugyanitt, ugyanekkor! - kiáltott utánam, de már nem álltam meg, a céhházat vettem célba.


A hozzászólást Gabriel van Chantai összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 15, 2012 7:26 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Szept. 13, 2012 9:39 pm

Örülök hogy újra bele kezdtél az írásba, nagyon tetszett a kaland, érdekes volt és nagyon várom a folytatást is! Viszont tessék jobban oda figyelni, az elírásokra! Több helyen volt pontatlanság, ami rád nem jellemző kivéve ha kapkodsz! Másodszor a leírások most rövidebbek voltak a szokottnál. Ne sajnáld rá azt a pár mondatot! Egyébként megdicsérlek, a szép párbeszédért, nagyon jó lett!

Jutalmad: 600 VE és 150 VE Shonak
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeSzomb. Szept. 15, 2012 7:24 pm

Vissza az iskolapadba II





Egy kosár szennyest egyensúlyoztam lefelé a lépcsőn a kollégium mosodájába, de már a lépcső közepén megálltam, és fülelni kezdtem. A kollégiumhoz képest szokatlan hangzavarra lettem figyelmes, több ember hangját verte vissza a folyosó, és mindegyik a mosoda felől érkezett, sőt, mindegyik a szennyes miatt panaszkodott… Mi van itt?
Kicsit gyorsítottam a lépteken, és leérve a lépcső aljára le is tettem a kosarat, és kiléptem a keskeny folyosóra, ami az említett helységre vezetett, négyen álltak ott, hasonló méretű kosárral, mint amivel én küzdöttem, Prue az ajtóban állt, és nagyban magyarázott valamit, de a többiek zsivaja egyszerűen elnyomta, és nem jutott el hozzám a hang. Ami nagyobb baj, hogy ez láthatóan Prue-nak sem tetszett, és egyre vörösebb lett a feje, és komorabb az arca, és sajnos én már tudtam, hogy ez mit jelentett, úgyhogy azonnal be is tapasztottam a fülem.
Prue torkánál apró, ökölnyi lilás pecsét nyílt meg, és elsikította magát. A folyosón álló mágusok azonnal elengedték a kosaraikat, és betapasztották a füleiket, és egy pillanat alatt vége lett a mágiának, de Prue hasonló hangerővel folytatta.
- Mint mondtam, a mosoda nem üzemel, délután próbálkozzatok meg vele, addig is viszont látásra! - szólt, és elviharzott mellettem úgy, hogy észre sem vett. Felkaptam a kosaram és elindultam vissza az emeletre.
- Azért, lehettél volna egy csöppet kedvesebb. - szóltam utána, amikor már csak pár lépésnyire voltam lemaradva tőle.
- Gabriel? Hát te hogy? - állt meg, és megvárta, hogy beérjem. - Te is ott voltál? Nem is láttalak.
- Igen is, meg nem is. A lépcső alján letettem a cuccot, mert hallottam a zsivajt, aztán nem mentem közelebb, mert látam, hogy úgyse férek be.
- Szerencséd, most akartalak lehordani. Próbáltam megértetni velük, hogy nem jó, ne menjenek be, de egyfolytában csak tülekedtek előre, úgyhogy nem volt más választásom.
- Igen, igen, mint a nők többsége, te sem szereted, ha nem jutsz szóhoz.
- Nem i--! - elpirult, és vállon vágott, én pedig vigyorogva sétáltam tovább mellette, meg sem rezdültem az ütésétől. - Inkább igyekezz, Sho már lent van Xaundarasnál, tudod, hogy te is kellesz a mai edzéseken!
- Igen, igen, csak le akartam tudni, no majd este akkor. Sietek.
- Okés.
- Stormbreaker Boots. - szóltam, és ahogy megjelent a lábaimon, egy nagyobb töltés mágikus erőt vezettem bele, és így végigrohantam a folyosón, be a szobába, átöltöztem, és öt perc múlva már az edzőterem ajtajában voltam.
- Áh, Chantai, csak nem megtisztel minket a jelenlétével? - kiabált Xaundaras már a sarokból.
Az edzőterem majdhogynem üres volt, a sarokban a bordás falaknál páran felüléseket csináltak, egy másikban a kötélen fel-le mászkáltak, megint mások súlyzókat emelgettek, odébb pedig, a fal egy mágiával megerősített részére egy lány lőtt időről időre különböző elemi mágiákat. Xaundaras és Sho ugyanabban a sarokban vártak, ahol pár hete Sho elkezdte a rúdgyakorlatokat, ám most a rúdnak hűlt helye volt, helyette egy ötször öt méteres négyzet alakú sötétkék, majdhogynem fekete sűrű szivacsszőnyeg volt kiterítve.
Gyorsan lerúgtam a cipőmet és kint hagytam a bejáratnál, és besiettem hozzájuk.
Sho egyszerű vörös rövidnadrágot és ujjatlan fehér topot viselt, haját egyetlen lófarokba fogta össze, több helyen, hogy ki ne bomoljon, ő is mezitláb volt, jobb térde alatt egy fekete kötés volt.
- Mi történt? - böktem egy ujjal a kötés felé
- Még az egyik esés nyoma, nincs baja, de jobb az óvatosság. - felelte Sho mosolyogva. - Izgulok.
- Akkor el sem kezdjük. - vágta közbe a mester, mielőtt kedélyes csevegésbe mélyedtünk volna, aztán hozzám fordult. - Sho nagyon sokat és elég gyorsan fejlődött. Nincs még olyan ügyes, mint egy atléta, aki egész életében ugrált és mászott, de további tapasztalatot csak gyakorlattal szerezhet, ki kell mennie az edzőteremből, és élesben próbálkoznia.
- Akkor miért hivatott ide engem? - kérdeztem vissza - Küldetésre kéne indulnunk és ott próbálkoznia, nem?
- Nem. Az állóképesség tréningje véget ért, de mint tudjuk, emberi alakban nem képes mágiát használni-
- Azt szeretném, ha közelharcra edzenétek, Gabriel, és ehhez kell egy edzőpartner. - vágott a mester szavába, amit kivételes módon szó nélkül eltűnt, egyetlen gúnyos pillantást vetett csak a nála egy fejjel magasabb lányra, aztán rám nézett.
- Mégis milyen közelharci módra?
- Egyelőre kézitusára, majd némi lábmunkát viszünk bele. - vette át a szót az öreg. - Aztán, ha akar, keresünk neki egy olyan fegyvernemet, ami megfelel számára. Rendben vagyunk?
- Dehá- - ellenkezett volna Sho, de az öreg nem hagyta.
- Akkor jó. - csapta össze a kezét, levonult a szőnyegről, fél kézzel megérintette a földet, amiből egy karosszékhez hasonló alakzat emelkedett ki, de nem ült le rá. - Alapállás, Gabriel! - adta ki az utasítást, és egy szó nélkül engedelmeskedtem, aztán ő odacsoszogott hozzám, és a botjával mutogatni kezdett.
- Nézd a lábait, közepes terpesz, bal láb elől, lábfej enyhén keresztbe, jobb ugyanígy hátul. A térdek rogyasztva, így nagyobb terhelést bír el. Ha nyújtva lenne a térde, egy egyenes rúgással könnyedén el lehetne törni, és lehet, hogy soha az életben nem állna lábra, ha mégis, akkor is sántítana a koporsóig. Így viszont ahhoz, hogy eltörd a lábát először meg kell emelned a rúgásoddal az egész testét, és maradnia kell annyi erődnek, hogy eltörd. Hamarabb borítod fel, minthogy töröd el a lábát, vedd fel ezt az állást!
Kaensho bólintott, aztán figyelmesen végigmérte a tartásomat, és egy másfél lépéssel szemben velem felvette. Xaundaras körbejárta, a botjával néhol megtolta, meghúzta, a térdét igazgatta, a derekát és a csípőjét fordította, aztán megállt.
- A csípőd engedd lentebb. Minél lentebb van a súlypontod, annál nehezebb ellökni, vagy felborítani. A hát egyenes, enyhén előre döntött. - tologatta a testrészeit úgy, mintha csak egy műanyagbaba lenne, ami minden ízületnél hajlik. - Nem görnyedt, döntött! - csapott rá Sho hátára egy kicsit. A lány arca, tekintete meg sem rezdült, és korrigált. - És most a karok. Melyik a domináns kezed? - állt meg meg mellette.
- Igazából.. nem tudom, mindkét kezem ugyanúgy használom.
- Stone Spike! - kiáltott az öreg, és a fülem mellett egy apró, ökölnyi földdarab repült el Sho felé, mire Sho ösztönösen az arca elé rántotta a jobb kezét, de mire odaért volna a lövedék, már csak por volt. - A jobb. Akkor az állás jó. Bal alkarod a mellkasod elé enyhén átlósan, ököl felfelé, az szívvel egyvonalban. Jobb öklöd fent az álladdal egyvonalban, könyék és alkar vízszintben - Xaundaras folyamatosan körbejárta a lányt, és nézte minden egyes porcikáját, tologatta, hajtogatta a kezeit, még az ökölfogását is ellenőrizte, míg végül azt mondta, hogy rendben van.
- Ez az alapállás, jegyezd meg, aztán jöhet a többi. - mondta az öreg, aztán lesétált a szőnyegről, botjával megütötte a karosszékét, mire az elporladt, és tovább haladt. - Azt hittem leülhetek, míg te mutogatsz, Chantai, még ennyit sem tudsz megcsinálni?
- Most mit csináljak, mester? - kérdezte Sho, én már elhagytam az alapállást, de ő még meg sem rezzent, csak a fejét fordította.
- Jegyezd meg az alapállást. Hagyd el, vedd fel újra, csinálj húsz fekvőt, vedd fel újra, és így tovább. - magyarázta, miközben folyamatosan távolodott. - Ez a mai anyag, Chantai, leléphetsz.
- Maradnék mester! - szóltam utána.
- Azt mondtam volna, hogy leléphetsz? Úgy értettem, hogy menj a dolgodra!
- Menj, nem lesz gond. - mosolygott Sho, ahogy elhagyta az alapállást. - Nem kell aggódnod, Everoth úgyis vár. - bólintottam, aztán leléptem a szőnyegről.
- Aztán jót ne halljak! - szóltam vissza.
- Ismersz!
- Pont ezért! - vigyorogtam, és kikocogtam az edzőteremből, felvettem a cipőmet, és elindultam a tegnapi találkánk helyszínére, a szőlőskertbe.
Útközben semmi említésre méltó nem történt, vasárnap kora délután volt, az emberek otthon voltak, a legtöbben éppen a vasárnapi ebédjüket költötték el, az utcák szinte üresek voltak, így lépteim szinte visszhangot vertek a falakon. Kiértem a város határára, és felkanyarodtam a földútra, amin talán öt perc laza séta után feltűnt az egykori őrbódé, a tövében Everoth-al, aki éppen hátával támasztotta a rozoga építményt.
- Korán jöttél. - szólított meg, még csukott szemmel, karjai mellkasa előtt össze voltak fonva, arca szinte felemelve, hogy a nap süsse.
- Tegnap azon problémáztál, hogy késtem, ma azon, hogy korán jöttél? - kérdeztem.
- Úgy van. A tegnapi késésed számomra azt jelenti, hogy elfelejtetted, vagy nem érdekel a dolog, a mai sietséged azt, hogy izgatott vagy, vajon ma mit kapsz útravalónak. Nyugi, érdekes dolgokat mesélek, sőt tanítok is neked valamit. - felállt, és előhúzta a sötétkék gömböt, elmosolyodott a mondanivalóján
- Igazából az áll a dolog hátterében, hogy tegnap edzésem volt, ma pedig csak egy tíz perces megbeszélésem a teremben. De ahogy érzed. - mondtam, és a mosolya legörbült, fél szemöldöke felszaladt. - De ettől függetlenül, tényleg érdekel, mit csinálunk ma. - toldottam meg sietve, mire a szemöldök visszacsúszott a helyére, de a szája nem mosolyodott el újra.
- Helyes, mert elég exkluzív dologgal készültem mára. Na, praclit a gömbre, és kösd be az öved! - mondta, kinyújtotta a gömböt, és rátettem a kezem.
Az utazás sokkal gyorsabb volt, mint az utolsó alkalommal, azonban ismerős helyre keveredtünk, legalábbis részben. A Hakobe-hegység területén lehettünk valahol, hiszen láttam az évekkel ezelőtti Nindrát magunk alatt elsuhanni. A hegyek a horizonton még derengtek, állt a hó, és fentről is ebben a formában érkezett az égi áldás, de szélcsönd volt, és első pillanatra hihetetlenül halktalan volt a vidék.
- Mit keresünk itt?
- Várj egy kicsit. - mutatott a horizontra, ahol a sűrű hóesésben emberek alakjai kezdtek kirajzolódni, ahogy egyetlen horizontális vonalban rohantak, egyelőre hang nélkül, és nem voltak még olyan közel, hogy lássam az arcukat, azt viszont igen, hogy mindegyiken ugyanolyan kabát volt, és mindegyik kabátot Fiore hadseregének jelképe díszítette.
- Katonák?
- Mhm. - bólintott. - Zeref egyik megmaradt démona ellen vezényelték ki őket, de csúnyán alábecsülték, a démon az emberek nagy részét már elpusztította, ők azok a szerencsések, akik el tudtak menekülni. - tette egy mozdulatot a gömbön, és átsuhantunk a falon, további bő kétszáz métert tettünk meg a hó fölött, és már hallottuk a hangokat is.
Valami hatalmas sötét alak derengett a horizonton sötéten, és látszólag lassan, de biztosan, és megállíthatatlanul haladt előre, minden egyes lépéssel robbanásnyi hangzavart keltve.
- Ez mi?
- Ez a démon, de ne arra figyelj, inkább oda. - mutatott előre az óriás, le a földre, ahol egy férfi visszafelé rohant, neki a démonnak.
- Csoda erős mágus lehet, ha neki mer menni egyedül. - lepődtem meg. - Ki ő?
- Nem, nem mágus. Ő Normen. Gyerekkora óta az apja nevelte egyedül, az anyja nagyon korán elment, és az apja igen magas rangú tiszt volt a seregben, tehát az egész élete ide kötötte, mondhatni.
- Akkor mégiscsak mágus?
- Nem, nem értett sem a mágiához, sem a lövészethez, sem pedig bármilyen harcászathoz, ő harctéri orvos, szanitéc volt. Ha kicsivel hamarabb érek ide, és meglenne az emlékeim között, akkor láthattad volna, hogy az előbb menekülő katonák között az apját keresi, és az egyik tisztes megmondja, hogy ő hátra maradt, mert megsérült. Ugorjunk kicsit! - újra megszorította a gömböt, és felgyorsultak az események.
Normen éppen megtalálta az apját pár sérült katonával együtt, egy rögtönzött sínnel rögzítette az idős tiszt lábát, és a vállára támaszkodva megpróbáltak elindulni, azonban hatalmas árnyék vetült feléjük, és csak most vettem észre, hogy a ritmusos léptek döngése eltűnt. Felnéztem, és láttam, hogy a démon éppen mellettük állt, és lendítette a karját. Egyetlen ökölcsapással maga alá temette, és szétroncsolta apa és fia testét.
- Azt a rohadt… - csúszott ki a számon, ahogy végignéztem a több emelet magas démont. Teste olyan volt, mintha sziklából állna, ahol normális esetben egy embernek ízületek vannak, ott szinte izzott, és néhol csöpögött belőle a tűz. Szája nem volt, csupán két hatalmas gödör a fején, ami vörösen izzott, de szemgolyót nem láttam. - Mi lett velük?
- Figyelj! - mosolygott. - Ott - mutatott az egyik hegyoldalra, ahol egymás mellett egy enyhén sárgás fényű gömb siklott lefelé, a hegyoldalon pedig egy hatalmas, sötét alak vágtázott lefelé egy nyolclábú lóval.
- Azok ott ti vagyok? - néztem fel az óriásra, mire ő meg sem rezzent, a közeledő párost figyelte, szinte nosztalgikus mosollyal, és szótlanul mélyet bólintott.
A közeledő duóból egyszer csak a sárgás fényű megvillant, és egy pillanattal később már el is húzott mellettünk. Alighogy lekövettem a szememmel, már visszafelé közeledett, és a démon jobb válla felett repült el, azonnal felé kapta a karját a démon, de a lovas ekkor érkezett meg, és szó szerint megrohamozta a démon lábszárát hátulról. De ami több, nem csak megütközött vele, de ki is vitte a fél lábát alóla, és így hanyatt vágódott.
- Mi a-
- Várd ki a végét!
Esés közben a démon elkapta, gyakorlatilag marokra fogta a lebegő Synestrát, mint egy legyet az ember, de összeszorítani nem bírta, hiszen Synestrát körülvette egy fénypajzs. Mellkasa elé emelte, másik kezét ökölbe szorította, és bele akart csapni a másik tenyerébe, de pont akkor, amikor összeért volna megérkezett Everoth, ezennel a lova nélkül, és ököllel belecsapott az ellenfelébe. Hiába volt minimum hússzor akkor az ellenfél sziklaökle, Everoth ütése megállította, s mi több, könyökig végigrepesztette a sziklaburkot.
A démon szinte eldobta Synestrát, ahogy lesöpörte magáról a két pöttöm lényt, és felült, de a nő a levegőben maradt, hála szélmágiájának. A monstrum felállt, bal karja nemes egyszerűen lehullott, mint egy régi szobor egy része, amit megevett az idő vasfoga. Synestra felől fény villant, és egy pillanattal később már a démon mögött volt térdmagasságban, és csak ekkor robbant szét a démon térde. Tehetetlenül zuhant hasra, lábszára pedig mozdulatlanul ottmaradt a földön. Reflexszerűen tartotta ki fél kép karját maga elé, hogy megtámassza magát, de Everoth ott termett. Egyetlen ujjánál fogva fordította a démont az oldalára. Markaiban fekete pecsét nyílt, előhúzta az emberméretű kardjait, és egy X-et leírva a démon törzse felé lendítette mindkettőt. Törzsének két oldalán álltak bele a kőtömegbe, és ahogy a démon megpróbálta feltolni magát fél kézzel, Everoth intett egyet, és a pengék úgy vágták félbe derékban, mint forró kés a vajat, és a démon visszazuhant a földre. Egy másodperc múlva Synestra egy villanás kíséretében áthalt a démon hóban fekvő fején, ami cafatokra robbant, és megállt a kép.
- Hát, nem lopnám el a söröd, az is biztos. - foglaltam össze a véleményemet. - Mennyi idő alatt rendeztétek el a dögöt? Öt perc? Kevesebb?
- Nem ez a lényeg. - mosolygott. - Mivel a démon és az emberek lelke egyszerre hagyta el a testüket, legalábbis majdnem, könnyen megtörténhetett volna, hogy újra testet ölt, és összerakja magát a szörny. Úgyhogy Synestra és én egy elég régi… hogy is mondjam. Szertartást? Talán ennek lehetne nevezni. Szóval egy hosszú, régi szertartást tartottunk, bebörtönözve a démon lelkét a kőhalomba, ami maradt belőle, örökre. Aztán felkerestem az emberek lelkeit, és segítettem majdnem mindegyiknek átkelni a túlvilágra.
- Kivéve Norment. - jegyeztem meg.
- Így van. Normen annyira hálás volt, hogy nem engedtük az apját, a sebesülteket, és őt magát a démon karmaiba esni, hogy önként ajánlotta fel szolgálatait. És most jöjjön az, amiért ezeket végigmutogattam neked. - roppantotta össze a gömböt, és ismét begyömöszölődött az egész világ a markába, újra a szőlőskertben találtam magam.
- Mégpedig?
- Emlékszel a káoszlorddal való találkozásra, ugye? - bólintottam. - Arra is, hogy az erdei faluban úgy harcoltál, hogy nem is voltál önmagad?
- Igen, mocskosul ijesztő volt, és azt mondtad egy eléggé instabil kialakuló mágia, amit később hasznosíthatok.
- És ennek van itt az ideje. Amit éreztél azt mi hotrienek úgy hívjuk, Belaissa, lélekegyesülés. Ha ismered a lelkek történetét, múltját, azt, hogy milyen emberek voltak, és ők is hajlandóak rá, képes vagy bizonyos készségét birtokba venni egy időre.
- Szóval, ha egy mágus lelkével szövetséget kötök, és egy hullámhosszra kerülök vele, használhatom a mágiát, amit használt életében?
- Készséget mondtam, nem pedig mágiát. Az, amit éreztél, Kornelia fagyos gondolatai voltak. Ő úgy volt képes veled kiállni párbajra annak idején, hogy teljesen kiürített minden érzelmet a gondolatai közül, csak és kizárólag a cél lebegett a szeme előtt, és, bár később megbánta, és csatlakozott hozzám, képes az érzelmek teljes uralására.
- Saine lelkével akkor képes vagyok falakat mászni? - bólintott, és intett, hogy folytassam. - Daniel-el lőni, Damien, azt mondtad, hogy egy agytröszt, tehát minden, amit tanult életében…
- A rendelkezésedre áll a lélekegyesülés alatt, így van.
- Normennel pedig szanitéci ismeretekre teszek szert? - kérdeztem.
- Így van. És a legszebb, hogy még csak tanulnod sem kell.
- Hogyhogy nem kell? - lepődtem meg.
- Az, hogy egyszer véletlenül sikerült azt jelenti, hogy képes vagy rá. Ha bármelyiküket fel szeretnéd használni, őket kell megkérdezned, megkérned, vagy ha kell, utasítanod arra, hogy csinálják. Viszont ugyanúgy a te varázserődet emészti, és téged merít ki, sőt, ha nem vagy elég óvatos, mellékhatások is jelentkezhetnek?
- Mifélék?
- Attól függ, meddig használod a mágiát. Fejfájástól, émelygésen keresztül kómáig bármi. Nyugi, azért nem halsz bele, maximum egy hétre, kettőre kiütöd magad. - vigyorodott el az utóbbi mondaton. - Ha hozzáedződsz, lehet már azt sem.
- Megnyugtattál. - húztam el a számat. - Ennyi?
- Még valami, amit szeretnék tanítani. Ez is egyszerű lesz, hiszen lényegében csak megkötni kell a lelkeket. Idézz meg két fegyvert, ami ugyanolyan, mint a másik, és kösd hozzájuk az ikrek lelkeit.
Előhúztam hát a tárhelyemről két hosszúkardot, amik egymás ikrei voltak. Koncentráltam, és egyikhez Damien, míg a másikhoz Daniel lelkét kötöttem hozzá.
- Rendben, most az egyiket engedd el, és lebegtesd egyhelyben, a másikkal pedig sétálj odébb!
Bólintottam, majd az egyiket óvatosan felemeltem a mellkasom magasságába, és elengedtem a markolatát. A kard úgy állt ott, mint akkor, amikor még fogtam, aztán elkezdtem hátrálni, úgy hat lépést tettem, amikor Everoth újra megszólalt.
- Elég lesz. A mágia lényege, hogy az egyik tárgyat te mozgatod, míg a másikat a lélek, ami hozzá volt kapcsolva, ergo a másik fegyver ugyanolyan erővel és lendülettel mozog, amilyennel a kezedben lévő, csupán nem igényel fizikai erőt, sőt, mágikusat sem! Mivel a két lélek között elég szoros kapcsolat van, ennek egyszerűen kellene mennie. Próbáld meg, összpontosíts, gondolataiddal próbáld ösztönözni a lelkeket, hogy mit akarsz, aztán mozdítsd meg a fegyvert!
Két marokra fogtam magam előtt a fegyvert, behunytam a szemem, és koncentrálni kezdtem. Gondolattal kellett elmondanom, hogy mit akarok, ezért folyamatosan azt ismételgettem magamban, ahogyan Damient megkérném, hogy utánozza a testvérét, minden mozdulatát. Úgy öt perc telhetett el így, mire úgy éreztem, hogy létrejött a kapocs, kinyitottam a szemem, és a másik fegyvert kezdtem fixírozni.
- Nos? - kérdezte Everoth fennhangon, mire én meglendítettem a kardot oldalirányban, és a pár lépéssel előttem lévő centire pontosan ugyanazt a mozdulatot írta le. - Tökéletes! - öklözött bele a vállamba, ami kis híján felborított, de nem foglalkoztam vele, elöntött a sikerélmény édes íze egészen addig, míg Everoth meg nem szólalt újra.
- Baj van. - hangja olyan komor volt, mintha éppen most közölték volna vele, hogy kimondták felette a halálos ítéletet, és ez azonnal átragadt rám is, megölte a sikerélmény édes ízét. - Szólt valamikor a közelmúltban a kard hozzád?
- Nem, mi történt?
- Rohanok, Synestra üzent, siess vissza a céhbe és rohanj Chantaiba! Ha tudsz, hozz erősítést, indulj! - kiabált végül, és mire befejezte, megjelent mellette a nyolclábú koromfekete paripa, felkapott rá, és meglódult úgy, hogy pár másodperc múlva már csak a porfelhőt láttam, ahogy elvágtatott.
Rohanni kezdtem. Mi történhetett fent a völgyben? Miért kellett volna szólnia a pengé--- Csak ekkor jutott eszembe amit apám szelleme mondott. „A pengén keresztül őseink szólnak hozzánk, és csak akkor, ha valami nagyon nagy baj közeleg.” A francba!
- Amithiel’s Platemail, Stormbreaker Boots! - üvöltötem rohanvást, és ahogy a testemen éreztem mindkét páncéldarab súlyát, aktiváltam a sárga pecsétet még nagyobb sebesség elérésére. Ott dobogott a szívemben, lüktetett a halántékomon, kavargott az agyamban az az éjszaka, amikor az egész családomat kiirtották, és Chantai-t kis híján porig égették… - Nem, nem, nem, nem…!
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeSzomb. Dec. 01, 2012 2:49 pm

Ismét a lángok I


December/1




Teljes erőmből futottam, a periférikus látásomban lévő tárgyak, utcák, házak, emberek elmosódtak. Nem azért, mert az aggódás vagy a félelem ekkora erőt adott volna, hanem egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak és kizárólag arra, hogy újra valami katasztrófa történt odafent, odahaza. Nem tudtam sorba rendezni a gondolataimat, egyetlen dolog járt a fejemben, az, hogy oda kell érnem, és minél hamarabb, annál jobb. Sőt, talán már most késő.
Azt sem tudom, hogy kerültem a céhházhoz, hogy volt annyi szabad szürkeállományom ahhoz, hogy megtaláljam a királyság egyik legnagyobb városában. Egyre másra magamat okoltam, ha egyáltalán exquipeltem volna Livinast legalább azt tudhattuk volna, hogy baj készülődik. Azt az éjszakát is megjövendölte a maga módján, amikor a családomat meggyilkolták. Azt, amikor egyedül maradtam.
A céhépület hatalmas kétszárnyú ajtaját valósággal felszakítottam, amikor vállal nekimentem, és a küszöbben elvágódtam. A következő gurulásnál talpra löktem magam, és a pultig rohantam.
- Sho! - üvöltöttem lihegve Sebastian arcába.
- Mi baj van? - tekintete meglepett volt, az egész ebédlőre síri csend ült, minden tekintetet a hátamban éreztem. Sebastian egyszerre volt meglepett és a maga módján ijedt is. Kis híján elejtette a poharat a kezéből, szemöldöke a homloka közepéig csúszott, és megállt a törölgetésben.
- Hol van Sho?! - ziháltam türelmetlenül.
- Az edzőteremben, Xaundarassal. - vonta meg a vállát, és az edzőterem felé mutatott hüvelyk ujjával.
Ellöktem magam a pulttól, és rohantam tovább, sarkig kivágtam magam előtt az ajtót ami a folyosóra vezetett, de mire az ajtó becsapódása elért az edzőterem ajtajáig, én már azt is kivágtam.
- Sho, gyere! - üvöltöttem be az ajtóból, ahol hasonló, hirtelen beállt csönd fogadott, mint az ebédlőben. Xaundaras villámgyorsan végigmért, szemei szinte szikráztak, és dühödt oroszlánként üvöltötte el magát:
- Ajánlom neked, hogy erős indokod legyen félbeszakítani a mondandómat, üvöltözni a tornatermemben, ÉS - emelte fentebb a hangját, és így folytatta újra - tenni mindezd a mocskos, sártól ragadós csizmádban, Chantai!
- Sho, gyere gyorsan, minden perc számít! - kiáltottam újra. A lány eddig meredten nézett rám, a Xaundaras alkotta gerendán állt, mezítláb, de amikor újra hívtam, szó nélkül leugrott, és rohanni kezdett felém. Az ajtóban felkapta a csizmáját, és a következő két lépéssel bele is lépett, majd kirohant mellettem, én pedig elengedtem az ajtót, ami lendületesen záródott be, de még hallatszott, ahogy a mester dühtől fortyogva ordított.
- Mi történt, Gabriel? - kérdezte Sho, ahogy újra az ebédlőbe értünk, de nem válaszoltam, elkaptam a csuklóját és a hátsó kijárat felé húztam, hogy a kollégium udvarán szálljunk fel.
- Na, miért rángatsz? - kiabált már ő is, amikor becsaptam magunk mögött az ebédlő ajtaját, majd megtorpant, kirántotta a kezét a kezemből - Mondd már el, hogy mi történt, a szentségit!
- Alakulj át, irány Chantai, gyorsan, siess! Útközben mesélek, de nincs vesztegetni való időnk, minden egyes perc számít! Könyörgöm, siess! - kérleltem, bár azt sem tudom, hogy sikerült-e ezt mindet így kimondani, vagy csak a felét, mert egyetlen levegővétellel próbáltam elmondani, hiszen a lihegéstől nem tudtam rendesen beszélni még mindig. Mindenesetre úgy látszott, hatott, mert a következő pillanatban Sho testét elnyelte a fény, sziluettje átrajzolódott, és másodpercekkel később egy hatalmas fehér farkas állt előttem, lángokkal a hátán, az eddig viselt ruhái pedig az utolsó darabig mind földön hevert. Sebtében, egyetlen mozdulattal felkanyarítottam őket, megnyitottam a warpot és átdobtam a ruhaköteget, aztán felkaptam a farkas hátára. Sho már megtette az első két lépést ahhoz, hogy elrúgja magát a földtől, amikor lövés dördült, és előttünk felcsapta a földet. A lövés irányába néztem, Don ügetett felénk kezében tartva a mesterlövész puskáját, és kérdés nélkül felugrott mögém Sho-ra.
- Indulás, fiatalok! - szólt. Arca komoly volt, és rezzenéstelen, egyetlen kérdést sem tettünk fel egymásnak, bólintottam, aztán Sho megiramodott, pillanatokkal később már az eget szántottuk.
- Mesélj! - mondta végül Sho, hangjából érezhető volt az indulat, a türelmetlenség, és talán egy kicsit a kíváncsiság is.
- Everoth-al voltam, lélekmágiáról tanított, amikor Synestra - hadartam még mindig, a tüdőm nem igazán akart visszaállni a rendes kerékvágásba a rohanás és az izgalom mellékhatásaként.
- Van még időnk Chantai-ig, ne hadarj, nem értek semmit! - vágott közbe Sho fennhangon.
- Szóval, több mint valószínű, hogy Chantai-t ismét megtámadták. Fogalmam sincs, hogy kik, és miért, vagy mit akarnak, csak annyit tudok, hogy Everoth elviharzott, engem meg visszazavart, hogy minél hamarabb induljak el.
- De nem úgy volt, hogy az a kard, amit Synestrától kaptál, tudod, ami megjósolja a jövőt.
- Állj, milyen jövőmondó kardról beszéltek? - vágott közbe Don.
- Tudom, mire gondolsz, Sho. De fogalmam sincs, miért nem működött. - Donhoz fordultam. - A lángoló kard, amit már láttál nálam. Nem egyszerű, mágikus kard, hanem már előttem is hat generációval a családunk birtokában volt. Azt már tudod, hogy a dinasztiánk őrzői, Synestra és Everoth amikor tudnak, segítenek a családnak. Nos, mivel már kitaszítottak, a hónap bizonyos szakán elgyengülnek, ami általában teliholdra esik.
- Mint valami vérfarkas, vagy valami, csak őket elgyengíti?
- Nem, nem, semmi köze a teliholdhoz, egyszerűen csak így jött ki. - legyintettem. - Szóval, a kardba zárt lelkek ilyenkor megszólalnak, ha a családot veszély fenyegeti. Mi sem tudjuk, hogyan és miért, lehet, csak véletlen egybeesés, de bármikor, amikor a kard megszólal, valami baj következik be a következő egy-két hétben.
- Ezt elég nehéz elhinni. Mármint, kezedben van a penge, az meg súgja, hogy vigyázz, baj lesz! - hitetlenkedett Don.
- Nem, nem erről van szó. Ha a kard bármit mond, akkor vigyázni kell. Amikor az apámat és az anyámat meggyilkolták, előtte egy héttel csupán csak üdvözölt. Akkor este tudtam meg, hogy apám mágus, és bemutatta a családi ereklyét. Megidézte, elém lebegtette, megérintettem, a kard pedig csupán nevemen szólított, és köszönt.
- És rá pár napra megtámadták a falut. - fejezte be a gondolatomat Sho.
- Meggyőztelek? - fordultam hátra Donhoz.
Arcán furcsa grimasz ült, fél szemöldöke a homloka közepéig szaladt, másik szemét hunyorítva tartotta, mint akinek azt akarnám éppen bemesélni, hogy valami fenséges istenség karjaiba megyünk éppen, aki valóra váltja minden kívánságunkat. ~Bárcsak úgy lenne.
- Sho, mennyi idő még, míg odaérünk? - fordultam előre, nem foglalkoztam tovább azzal, hogy Don elhiszi-e a történetet, vagy sem. Annyira mindegy volt a jelen szempontjából… Chantai több, mint valószínű, hogy veszélyben van, sőt, talán már porig is rombolták, és még csak azt sem tudjuk, hogy kik, vagy mik támadták meg… Beleremegtem a gondolatba, hogy itt repülök, ilyen messze, és ilyen tehetetlenül, pedig ott lenne a helyem.
A kötelességem lenne, hogy védjem azt, amit a családom generációk óta a vérükkel védett, és a város még a mai napig is áll. Önkéntelenül megmarkoltam Sho bundáját, remegett minden izmom, a fogaimat összeszorítottam, és kis híján a könnyem is kicsordult, szólni sem tudtam többé, csak feszülten figyeltem a horizontot.
Mmikor rajzolódik ki a ködből az Iker-hegy két csúcsa között a híddal, a lábánál pedig a várossal? Nindra füstjei már fel-feltünedeztek, legalábbis úgy hittem az előttünk lévő zavaros szürke füst már az, de pontosan nem tudtam megállapítani, túlságosan sűrű volt a köd. Ha Sho tájékozódási képességei nem lennének olyan jók, szinte biztos, hogy vakon repülnénk.
Felnéztem az égre. Talán fentebb nincs olyan sűrű a köd, hiszen ott szabadabban mozog a levegő, nem tud megülni. Előre hajoltam, és Sho fülébe súgtam, hogy emelkedjünk fentebb, ő pedig kérdés nélkül megtette. Odafentről már tisztán látszott az Iker-hegy, de a hidat már hiába kerestem rajta. Összeszorult a szívem, ahogy a hegyoldalak mögül a sűrű fekete füst hasonló sötét árnyalatúra festette az eget.
- Ismét lángok. - leheltem magam elé, és még erősebben szorítottam Sho bundáját, eszembe sem jutott, hogy ezzel fájdalmat okozhatok neki, kapkodtam a levegőt, szívem a torkomban dörömbölt. - Gyorsabban, Sho, gyorsabban! - kiabáltam, de Sho már nem tudott gyorsabban menni, még hosszú percek teltek el addig, míg elhagytuk a hegyeket, és alant kirajzolódott a város sziluettje… Lángtengerbe borítva.
Alig volt épület, ami még nem állt lángokban, az emberek fejvesztve rohangáltak az utcákon, sikolyokat vert vissza a hegygerinc, démoni üvöltés és mágikus robbanások követték minden egyes lélek távozásának utolsó jelét. Valahol a város túlsó végén időről időre vakító fehér fény villant fel, valamivel távolabb beteges, a lélekmágiára jellemző halványzöld felhőszerű alakok és fények jelezték, hogy Everoth is a városban van. A kúria felől ismeretlen, rozsdavörös színű pecsét villant fel újra és újra, mindannyiszor hatalmas robajjal kísérve, és elhaló démoni üvöltésekkel tarkítva.
- Ki lehet az? - kérdezte Sho, de nem válaszoltam, nem volt erőm erre gondolni, szó nélkül exquipeltem a páncélom, felálltam a hátán, és megfogtam Don fél felkarját. - Gabriel?
- Azonnal siess a falkához, hozz, akit tudsz, nem kérem tőletek, hogy harcoljatok, nem kérhetem, mentsetek ki annyi embert, amennyit tudtuk! - kiáltottam, azzal levetettem magam, és magammal rántottam Dont is.
Az egyik ház teteje felett néhány méterrel kioldottam a főnix pecsétet, ezzel lassítva az esést, jobb karomat meglendítve a tetőre lendítettem a lövészt, miközben én az utcára vetődtem, és két kardot vettem magamhoz.
- Amíg Sho és a falka megérkezik, nekünk kell segíteni az embereket, fedezlek a tetőkről, siess! - kiáltott Don, miközben betárazta és élesítette Trishát, én pedig szó nélkül bólintottam, és elindultam végig az utcán.
Bár már távolról tudtuk, hogy démonokkal állunk szemben, még most sem tudtuk, hogy pontosan mifélékkel, és hogy hogyan fogjuk felvenni velük a harcot. Ez hamarosan megváltozott, ahogy az egyik félig leomlott lángoló házból egy nő repült ki az utcára, és hol két, hol négy lábon ügetett felé egy szarvas, vörös bőrű szörnyeteg. Szemei tűztől izzottak, karmai acélszínben fénylettek, fél kezében emberméretű keresztvas nélküli rövid markolatú kardot tartott. Aktiváltam a tigris rúnát, és mielőtt a nőre lesújthatott volna, keresztbe csúsztattam előtte az egyik pengét, míg testem egészével a lendületemet kihasználva felökleltem a démont.
Az szó szerint felborult a nő fölül, de több mint valószínű, hogy csak a meglepetésnek köszönhetően, ráadásul a páncélzatom minden felülete megperzselődött, ami hozzáért a testéhez. Úgy tűnt, az egész bőrfelülete lángol, izzik, mintha tűből lenne. Kénes szagú leheletét bikaként fújta ki, felüvöltött és támadást indított.
- Meneküljön! - üvöltöttem a sisak alól, majd átlépve a nőt szemberohantam a fenevaddal. Két pengémet keresztbe téve blokkoltam a démon hatalmas kardját. Nagyjából ugyanakkora lendülettel rohanhattunk egymásnak, hiszen egyikünk sem inogott meg, csupán megállt, és két arasznyira néztünk egymással farkasszemet.
Zavaros, hörgésszerű hangja egyszerre nem csak értelmetlen állatias üvöltésnek tűnt, hanem jelentéssel is bírt, és rögtön ez után arca körül sötétvörös pecsét nyílt meg. Egyetlen másodpercen múlt, hogy aktiválni tudjam a főnix rúnát, és ki tudjak vetődni előle, hiszen a következő pillanatban egy jó, két méter hosszú forgó lángoszlopot köpött maga elé, a rémülettől jéggé fagyott asszonyt pedig egyetlen pillanat alatt hamuvá égette.
Kiáltásra nyitottam a számat, de egyetlen szó sem jött ki rajta. Legalábbis értelmes egyetlenegy sem, csak értelmetlenül, állat módjára üvöltöttem, és összeszorított fogakkal nekirontottam a démonnak.
Egyetlen suhintásával félresöpörte mindkét kardomat, ahogy keresztmetszést intéztem ellene, aztán fél karjával felém csapott, csak a szerencsémen múlott, hogy el tudtam hajolni előle. Aztán újabb kardcsapás érkezett, amit a fél pengémmel lecsúsztattam oldalra, a másik kardot pedig a felsőtestébe csúsztattam, még a markolatot is elengedtem, újabb kardot exquipeltem, és ismét megkíséreltem támadást indítani felé, de a másik kezével visszakézből olyat csapott a mellkasomra, hogy másfél métert csúsztam hátra, és térdre estem.
Megállt, nem indult felém, és magamban hálát adtam neki érte, hiszen még pihegtem az előző csapás után. Kapdostam a levegőért. Fél kardomat a földbe szúrva próbáltam kihúzni magam, hogy könnyebben kapjak levegőt, ő pedig egy sötét vigyorral és egy halk, démoni röhögéssel kirántotta magáből a pengémet, és elém dobta.
- Empower Weapon. - szűrtem fogaim között, ahogy mindkét fegyverem felizzott, és megerősödött. Villámgyorsan kitartottam magam elé őket. - Weapon moving! - üvöltöttem, és egy pillanat alatt a démon mellkasában landolt mindkettő, mire az fájdalmasan felüvöltött. Felkaptam az elém hajított fegyvert, azon is elvégeztem a megerősítést, és ismét aktiváltam a főnix rúnát. - Ez már nem tetszik mi, rohadék?! - üvöltöttem, ahogy a magasból a fejére ugrottam, és kettéhasítottam azt.
A megtört test alattam úgy omlott össze, mintha csak egy kis vízzel összeragasztott hamuszobor lenne, és nem is maradt belőle más csak pernye, meg a két kard, amit belelőttem.
A félig összedőlt ház felől újabb üvöltés vert visszhangot, majd egy robbanás rázta meg az utcát, ahogy a valaha lakóépületként szolgált rom felrobbant, és magával vitte másik két szomszédját is. Négy fenevad rontott felém a lángok közül.
Magam elé rántottam a három megerősített kardot, és kettőt kilőttem az egyik két térde felé, de csak az egyiket találta el, és az elől haladó már el is ért engem. Pengéjével magasról indított támadást, remélve, hogy kettéhasíthat úgy, ahogy azt én tettem a társával, de fejem fölött rézsútosan tartott kardomról lecsusszant a csapás. Másik kezemmel újabb kardot idéztem, és azonnal bele is szúrtam a bordái közé, csak ezután tudtam megerősíteni, de a fájdalom, amit várhatóan okozhattam vele, nem volt kisebb ettől.
Aktiváltam a főnix rúnát, és kirohantam a megsebesített démon elől. Kicsit távolabb kerülve a csoporttól láttam, hogy amelyiknek eltaláltam a térdét jelentősen lelassult, és pár méterre a háta mögött a földbe csapódott a kard, ami nem talált célt. Kihasználva a még mindig aktív sebességfölényemet felkaptam hát, és hátba szúrtam a sérültet. Az erőtlenül csuklott a földre, bár nem adta ki a lelkét… már ha van neki.
Az egyik démon felém hajította a fegyverét. Más volt, mint a többieké, nem az emberméretű kard, hanem egy egyélű, hegyes fokú fejsze, aminek akkora volt a kifent része, mint egy felnőtt férfi alkarja. Későn vettem észre, így a bal vállvértemet elvitte, bár bennem nem okozott kárt.
- Gabriel el onnan! - üvöltött Don a szemközti házsorról. majd kétszer egymás után eldördült a mesterlövészpuska a kezében.
Aktiváltam a főnix pecsétet, és hátrébb szökkentem, s ahogy Trisha csövén kilőtt golyók elérték a célpontjaikat; az baltás, és a mellkason szúrt démon fejét, egyszerre úgy loccsantak szét, mintha csak érett dinnyék lettek volna.
Don a puska csövét az égnek emelte, és elkezdte újratárazni, közben felállt, és tovább szökkent a szomszéd házra, én pedig megindultam az egyetlen épen maradt démon felé, keresztül a sérült hátán. Testéből kiálló kard markolatát megmarkolva végighasítottam a hátát, és letéptem a fél vállát, majd magam elé tartva a kard pengéjét egyenesen belerohantam a másik démonba. Szívtájékon találtam el, majd kifordultam, és megtámasztva a vállamon felhasítottam a fél nyakszirtjét. Egyetlen rúgással odébb repített, de nem hagytam magam. Ahogy földet értem, gurulva tompítottam az ütést, újra felpattantam, és a másik markomba parancsoltam a másik pengét, és ismét rohamot indítottam felé.
Az csapásra emelte a pengéjét, meg is lendítte, de Trisha üvöltő hangja ismét kettészelte a csöndet, a kilőtt robbanó golyók pedig letépték a démon ép karját is, így dupla pengéim egyetlen vágásával véget vetettem neki.
- Gabriel! - harsant egy ismerős hang, egy nőé, valahonnan az előbb felrobbant házak helyéről jött, és olyan váratlanul ért, hogy kiragadott a harc hevéből, minden olyan érzés kalapácsként vágott mellbe, ami eddig a dühtől és az indulattól nem ért el az agyamig.
Ropogó tűz hangja visszhangzott, közben újra és újra késként vágott az agyamba a sikoltás, égett hús szaga terjengett a levegőben, a verejték hatalmas cseppekként gurultak le az arcomon, és a páncél alá vett ing is egy pillanat alatt átnedvesedett. A térdem remegni kezdett, éreztem, egy pillanatig se bírom már, amikor tarkóm felől egy szempillantás alatt hideg fuvallat árasztotta el az egész fejemet.
~Maradj velem! ~ - a fejemben visszhangoztak Kornelia gondolatai, látásom enyhe zöldes kontrasztot vetett, ahogy beférkőzött az elmémbe, és minden zavaró tényező varázsütésre távozott a fejemből. Éreztem, hogy jobban vagyok, de a mozdulataim már nem teljesen az enyémek voltak.
Aktiváltam a főnix pecsétet, és átugrottam a romokon lobogó lángokon.
~Dena! ~ Üvöltöttem magamban. A lány éppen egy kőházba rohant be, mögötte három férfival, és a sort a magas, kopasz Ron zárta, aki elkeseredetten próbált visszatartani a démont, aki mögötte loholt.
Szinte repültem, ahogy két kivont kardommal megindultam a démon felé, az éppen csapásra emelte a karját, hogy végezzen Ronnal, így az egyik penge könnyedén lecsapta a kardot tartó karját, a másik pedig szabad utat nyert derekán keresztül. A lendület a falba taszította, jobb karommal megcsavartam a húsában a kardot, ballal pedig megpördítettem a fegyverem és elválasztottam a nyakától a fejét.
- Azonnal kifelé! - üvöltöttem. Hangom zengett, mintha a túlvilágról szólna, és ezen nem segített az sem, hogy a sisak alól szólt. Szinte semmiben nem különbözött a démonok hangjától, nem is csodáltam, hogy Ron először rokonszenves pillantása azonnal rémületbe hajlott át, de nem foglalkoztam vele.
Megmarkoltam a vállát, és az utca felé löktem, feltéptem a ház ajtaját, és a bent lévőkre is ráparancsoltam. Nem győzhetünk, menekülnünk kell, és kijuttatni amennyi embert csak lehet.
Öten soroltak ki a házból, az utolsó hátát támasztva tolni kezdtem magam előtt őket a város széle felé. Az első pár lépést a kétségbeeséstől, a rémülettől sokkolva nehezen tették meg, de aztán rávették magukat, felfogták, nem szabad megállnunk. Közben Kornelia is visszahúzódott az elmémből, érezte, hogy rendben vagyok… egyelőre.
A második sarkot hagytuk el, amikor kifordult onnan két démon, egyik a földön, másik a ház tetejének sarkán jelent meg, utóbbi még el tudott vetődni felénk, mikor Trisha hangja valahonnan igen közelről felordított, és cafatokra tépte mindkettőt. Don jelent meg a tetőn, ahol az előbb még a démon volt, és felém intett.
- Gyorsan! - kiáltott, és elkezdte újratölteni a fegyverét. A sarkon túl további fél tucat ember csapódott hozzánk, és amikor végzett, Don leugrott a tetőről, mellettem rohant. - Egyre többen vannak, Gabriel, nem tudjuk megölni őket, nem fogynak el!
- Nem is ez a célunk, minél több embert ki kell mentenünk, csak utána harcolhatunk!
- Annak se lesz semmi értelme! Tarts bakot! - szólt, ahogy elértük a következő utca első házát, egy pillanatra megálltam, belelépett az összekulcsolt tenyerembe, fel a vállamra, aztán fel a tetőre, és ott futott mellettünk.
- Előttünk a következő utcánál, jobbra! - kiáltott, és meggyorsította a lépteit.
- Emberek, baloldalra, mindenki! Ne álljatok meg! - kiáltottam, és elkezdtem áttaszigálni őket, közben én is megkerültem őket. Don fegyvere ismét eldörrent kétszer is, mire kifordultam a sarkon. A sárga pecsétért nyúltam, a világ belassult, és a tetőn lévő lövészre figyelő démonok háta védtelenné vált.
Egy fej nélkül feküdt, másik három acsarkodva nézett Don felé, mozgásuk a csigáéval volt egyenlő hozzám képest, ami vagy az adrenalin, vagy a mágia miatt volt, nem érdekelt. Ikerpengéimet megsuhintva az egyik fél lábát tőből vágtam le, tovább lépve és fél lábamon megpördülve a következő gerincét vágtam háromba. Éreztem, hogy a mágia megszűnik, így a következőbe már csak belehajítottam a két pengét, és szinte abban a pillanatban felvette a tempómat az egész világ, fegyverropogás kíséretében.
Don a tetőről két géppisztollyal lőtte szanaszét a harcképtelenné tett démonokat.
- Még a végén elhiszem, hogy nyerhetünk. - szólt érzelemmentes hangon, aztán leugrott a tetőről, de mielőtt földet érhetett volna, villámgyorsan tovasiklott, és az utca másik oldalán lévő tetőn landolt. A következő pillanatban négy hatalmas lángfarkas hím fogott talajt az utcán, körülfogva a menekülő embereket és minket. A hozzám legközelebb álló Blaze volt, megismertem a sebhelyről, amit Atsui látott el az arcán.
- Chantai. - hangja túldörögte a tűzropogást.
- Mentsetek ki annyi embert a városból, amennyit tudtok, nem érünk rá, mozgás! - kiáltottam, aztán a következő pillanatban a Don alatt lévő épület a levegőbe repült, csupán az egyik farkas lélekjelenlétén múlott, hogy a robbanás ereje nem vágta hozzá az egyik romházhoz.
A felrobbant házból pedig fél tucat démon özönlött ki, a farkasok azonnal az emberek elé álltak, és egyetlen hatalmas lángvetőként borították be őket a torkukból felszökő tűzzel. Másodpercek teltek el így, csak néztük, figyeltük az eseményeket, aztán amikor alábbhagyott a támadás, a démonok szinte vigyorogva rázták meg magukat, és elindultak felénk.
- A tűz nem hat rájuk, Blaze! - üvöltöttem.
- Látom. - felvonított, és mind az ő, mind a másik három fekete farkas hátán a lángok azúrkékre színeződtek. - Így már ránk se! - vetette magát feléjük, Donnak sem kellett kevesebb, csak én álltam ott, gyakorlatilag leesett állal, látva, hogy a négy farkas és a két géppisztoly másodpercek alatt eldönti az összeütközést, a mi javunkra. Megráztam a fejem, vinnem kell az embereket tovább, megindultam feléjük, de alig tettem pár lépést, valami becsapódott mellettem.
Rá se kellett pillantanom, éreztem a gonoszt, a pusztító gyilkos vágyat, olyan mágikus erőt, aminek a puszta jelenléte és felszabadulása elég volt ahhoz, hogy megszédüljek, és elessek. Hasonlított az eddigi démonokra, de valahogy intelligensebbnek tűnt, fél kezét nyitott tenyérrel kinyújtotta a civilek felé, aztán ökölbe szorította, és odakaptam a tekintetem.
Dena, Ron és a másik tíz ember alatt villámgyorsan egy sötétvörös pecsét rajzolódott ki, majd megtört, és több tíz méter magas lángoszlop nyújt ki a földből, mintha csak az égbe akarna kapaszkodni… nem hagyott maga után semmit.
- NEE! - üvöltöttem, még a kezemet is kinyújtottam Denáék felé. Kicsordultak a könnyeim, megremegtek a lábaim, ahogy megpróbáltam felállni, éreztem, ahogy Kornelia átveszi az irányítást az érzelmeim felett, de nem engedtem, kétkezes kardot idéztem, felálltam, és a mellettem lévő démonra emeltem a fegyvert. Egyetlen suhintással akartam véget vetni a féregnek, de blokkolta, félrecsapta a fegyvert, ami kicsavarodott a kezemből, üres kezével mellbe vágott, és a szomszéd faház falán úgy repültem be, mint egy kavics az ablakon…


/Ha az előző, egyelőre ellenőrizetlen kaland elfogadásra kerül azzal szintet lépek, ennek értelmében ez már a 7-es szint elvárásai szerint íródott./
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Dec. 13, 2012 11:37 pm

Hm ez valami olyan lett amiért szó szerint követelem a folytatást, DE tessék oda figyelni az elgépelésekre, mert tőled szokatlanul sok volt. Nagyon jól átjött a feszültség, és tetszett ahogy leírtad Gabriel belső vívódását. Érdekes amit barátod mutatott neked, kifejezetten jónak találom ezeket a lelkeket, és remélem sokszor fogok még velük találkozni!
Egyébként a sztori lenyűgözött nagyon tetszik csak így tovább!

Jutalmad: 700 VE + 800 VE + 175 VE + 200 VE Shonak

~~~ Level Up! ~~~
~~~ Gratulálok a hetes szint meglépéséhez! ~~~
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimePént. Dec. 28, 2012 5:30 pm

Ismét a lángok II


December/2



A hangok nagyon távolinak tűntek, olyan volt, mintha valami hatalmas üreges térben lennék, és visszhangzana minden, amit mondanak, vagy tesznek. A tűznek minden roppanását ötször-hatszor is hallottam, és valamilyen irányból fegyvercsörgés, üvöltés keveredett bele. Valahol mélyen reméltem, hogy valami mély álom volt, egy kegyetlen lidércnyomásos álom, vagy beteg voltam, és csak most ébredek fel, de a következő pillanatban rá kellett jönnöm, hogy nem, szó sincs róla sajnos.
A ház, aminek lángnyaldosta falát beütöttem most recsegve, ropogva készült összeomlani, és betakarni utoljára, hogy soha többé ne keljek fel, és meg se próbáljam védeni azt, ami még védhető, menteni, ami még menthető. Az adrenalin plafonig szökött bennem, teljesen nem is voltam magamnál, amikor a testem túlélőösztöne talpra lökött, és bucskázva kiugrottam a lyukon, amit az előbb ütöttem.
A fejem még mindig zsongott, a hangok még mindig többszörösen hangoztak, négykézlábra támaszkodni is nehéz volt, nem is tudtam tovább emelkedni, a földet néztem, lihegtem és köhögtem a füsttől, amit az előbbi, ki tudja milyen hosszú eszméletvesztésem óta magamba szívtam. Jobb kezemet már nem is én mozgattam, amikor elindult lefelé az övem felé, és a szenvedély pecsétjét feltörte két ujjam. Éreztem, ahogy az ereimben felpezsdül a mágia, és egykettőre kitisztult a látásom, helyére kerültek a hangok, és meg mertem kockáztatni azt is, hogy felálljak.
A lángoló városból egyre kevesebb maradt állva, a lángfarkasok sorra érkeztek és felváltva repültek elfelé, egy-két emberrel a hátukon, némelyik a szájában tartotta egy-egy ember ruháját, és úgy reptette kifelé a városhatáron kívülre. ~Legalább ők megteszik azt, amit én nem tudtam.~ gondoltam.
Don puskája négyszer dördült el gyors egymásutánban, és valahol pár lépéssel előttem csapódott be minden golyó. Hol a faházba, hol a hóba, hol pedig a démonba, amiről már el is felejtkeztem, pedig ő ütött be a házba. Gyorsan odakaptam a tekintetem. Nem ez volt az első sorozat, amit Don felé intézett, testén négy ököl méretű kráter tátongott, aranyszín, vérszerű, de annál sűrűbb váladék folydogált kifelé belőle, és nyitott szájjal némán visított, ugyanis az egyik kráter a nyakában volt, és ott szelelt. Megremegett a karom, ökölbe szorultak az ujjaim, és szívem szerint ököllel estem volna neki, de ahogy előre nyúltam, hogy fellökjem magam, kezembe akadt a kardom, felmarkoltam, és rávetődtem a démonra. Keresztülszúrtam a szívét, és fél térddel a mellkasán álltam, újra és újra belemártottam a húsába a pengét, háromszor, négyszer, tízszer is, nem emlékszem csak arra, amikor Don átfogta a mellkasomat hátulról, és lehúzott róla.
- Nyugodj meg, Gabriel! Állj le! - próbálta túlharsogni a hangom, én pedig csak kapálóztam, három-négy lépést is tett hátrafelé velem a levegőben, mire elengedett, én pedig térdre roskadtam.
- Hogy nyugodnék már meg?! - üvöltöttem - Most ölt meg egy tucat embert az átkozott, köztük két barátomat is! - remegtem az idegtől, éreztem, hogy a tarkóm felől ismét elindul a hűvös érzés, mintha egy hideg kéz simítana végig rajta, Kornelia akart lecsitítani, de nem engedtem neki. - Hogy tudna bárki is megnyugodni?! - felálltam, és Donhoz fordultam. - Hogy?!
- Azzal, hogy itt dühöngsz, nem érsz el semmit. - szólt fagyos hangon, miközben újratöltötte a fegyverét, majd felcsatolta a vállára, és elővette az egyik géppisztolyát. - A lángfarkasok megérkeztek, majdnem az egész falka, azok, akik elbírnak egy embert is, itt vannak, és folyamatosan viszik kifelé a túlélőket. Blaze parancsa szerint nem harcolnak, ha nem muszáj, meg is értem, ő is félti a népét. - mondta, miközben betárazta mindkét géppisztolyát, és combján lévő erre kialakított tartóra akasztotta. - Fogd meg a fegyvered, szedd össze magad, és mozgás. Ha máshogy nem megy, engedd Kornelianak, így nem használsz semmit. - fejezte be, aztán futólépésben elindult végig az utcán, egy darabig még nézett hátrafelé rám, aztán amikor elindultam én is, visszafordult.
~Engedd, Gabriel!~ - búgott a fejemben Kornelia hangja, de megráztam a fejem.
Lassan beértem Dont, és pár lépésig egymás mellett haladtunk, míg meg nem torpant, és el nem fordult. Az egyik épebb épület oldalán megkapaszkodva elkezdett felmászni a tetőre, hogy jobb rálátása legyen a terepre, én rá se mertem gondolni, hogy többet lássak a városból, aminek megvédése az én feladatom lenne, és percről percre kevesebb és kevesebb lesz belőle amit meg lehetne védeni beszéljünk épületekről vagy akár emberekről is, mindegyik fogyóban.
- Előttünk! - kiáltott Don, aztán egy hosszút ugrott, az ív tetején szeméhez emelte a puskáját és tüzelt. Kétszer egymás után, én még nem is láttam, hogy mire, hiszen az egyik házból éppen elém ömlött a füst az utca felé. - A füst után vigyázz!
Megtörtem a kék pecsétet, és belelőttem magam a füstbe, magam mellett mindkét kardom hegyét előre szögezve, nyakamat behúzva bal vállamra ráfeszítve. Még a füst utolsó pár centijében nekiütköztem az egyik démonnak, ami a lökés erejétől jó másfél métert repült visszafelé, és még én is kicsúsztam éppen a füstből. Nem valószínű, hogy ellenállásra számított a felhőn túlról.
A démon kiterült, épp egy halott társa mellé, aminek fele feje le volt robbanva, mellkasa pedig szétnyílt, több mint valószínű, hogy Trisha utolsó két szavától, amit Don kezében mondott. Mielőtt a démon felkelhetett volna, tovább ugrottam, és fél pengémet a fejének feszítve az álla közepétől a homloka közepéig hasítottam. Balról egy véknyabb, magasabb démon állt, akire ráemeltem a fegyverem. Az első két csapást még hárította, majd amikor támadásba lendült volna, és hasba akart szúrni fél oldalra fordulva kitértem előle, felemeltem a lábam, és a térdére rúgtam. Hangos, fülsértő reccsenés és démoni üvöltés adta hangul, hogy ellenfelem már nem fog többé lábra állni. A térdre hulló démont torkon rúgtam, aztán ahogy eldőlt, mint egy krumpliszsák, átszúrtam a tüdejét.
Ahogy felemelkedtem, a mögöttem lángoló ház tüze elég fényt adott ahhoz, hogy lássam a mögülem támadó démon árnyékát. Megpördültem, és keresztbe tettem magam elő a kardjaimat, mintegy védekező reflexmozdulatként. De nem kellett tompítani az ütést így sem, oldalról, a füst felől egy fehér lángfarkas csapott le, szájába kapta a démon fegyvert szorító karját és hozzávágta az egyik házhoz, én pedig azonnal belelőttem a két kardomat a mellkasába. Szemmel még követtem a lángfarkas útját, ahogy tett egy széles kanyart, és mellettem landolt.
- Jól vagy? - kérdezte. Sho volt az.
- Nem, nem vagyok, de rám most nincs idő, mozgás! - mondtam, és elindultam tovább az úton, túlélőket keresni. Don még futott mellettünk egy darabig a tetőkön, aztán odaszólt nekünk:
- Meglesztek együtt? - nem feleltem, csak bólintottam. - Vigyázzatok egymásra! - intett, aztán lefordult jobbra, a város másik fele felé, amerről Everoth zöldes villanásai jöttek.
- Honnan jöttek, mik ezek, Gabriel?
- Fogalmam sincs. - mondtam, miközben jobb felkaromat dörzsöltem. Amikor a démon leszakította a vállvértemet nem csak a páncélt sértette fel, de alaposan meg is égett. Most, hogy múlott a szürke pecsét hatása már egyre jobban éreztem, néha amikor a páncél megmaradt része hozzáért erősen bele is nyílalt a fájdalom. E mellett a mellkasomon is kissé szorított a vért, kész csoda, hogy nem szakadt át a démon ütésétől, futólagosan átsimítottam a felületén, és egy ököl alakú horpadást fedeztem fel pontosan a közepén. Így már érthető, hogy miért szorít…
- A páncél lehet, még le is fog lassítani, úgy nem sokat érsz a védelemmel. - mondta Sho. - Vedd le, ha zavar.
Megráztam a fejem.
- Ha nem lenne rajtam, már halott lennék. - újabb démoni üvöltés hallatszott a szomszéd utcából, amit egy emberi halálsikoly követett, azonnal átfogtam Sho hátát ép karommal, ő pedig kérdés nélkül fellökte magát a levegőbe, és átemelkedtünk a házsoron, ami elválasztott minket a szomszéd utcától.
- Crescent Slash! - kiáltottam, megvártam, míg a kardom felizzik, aztán megsuhintottam a démon felé, amelyik épp egy menekülő családot vett üldözőbe. Hála a sérülésemnek kissé elhibáztam a lövést, de még így is elég volt ahhoz, hogy térdben csapja le a démon két lábát, aztán gurulva essen hasra. - Gyerünk, oda hozzájuk! - mondtam Sho-nak, mire ő gyorsított.
A család még mindig nem állt meg, nem tudták, hogy barát, vagy ellenség vagyok-e, nem is hibáztattam őket. A nő szoknyáját összefogva szaladt, nyolc-tíz éves fia a kezét szorította, mellette az apjuk egy egészen kis gyermeket ölelt magához, és úgy rohantak zokogva, közben mögöttünk az iménti halálsikoly gazdájából lakmározott az egyik démon.
Sho eléjük került, és keményen érkeztünk a földre, féltérdre estem, ahogy lecsúsztam a hátáról.
- Ne féljenek! - szóltam, miközben felálltam, és azonnal felkaptam a kisfiút, aki a rettenettől még reagálni sem tudott, csak akkor nyúlt az anyja után, amikor felültettem a Sho hátára. - Sho, elbírod őket?
- Az erdőben már viszik őket tovább, le Nindra határáig a többiek, addig gond nélkül.
- Szálljanak fel! - toltam oda a nőt is, aztán elvettem a férfitól a kicsit, megvártam, míg felszáll, és átadtam neki. - Kapaszkodjanak, Sho vigyázz rájuk!
- Te meg magadra, el ne mozdulj, míg vissza nem jövök! - alig mondta ki, elemeire hullott az egyik szomszéd épület, és két démon vetődött ki belőle, egyik a már tucatjával elhullott agyatlan fajta, másik az, amelyik engem egy ütéssel a falba küldött.
- Menekülj! - szóltam, és lecsaptam a sisakrostélyt. Két hosszúkardot húztam elő, elmormoltam a fegyvererősítő igét, és amint Sho felröppent, rohamot indítottam. Az egyik kardot gyomormagasságban előre tartottam, másikat enyhén átlósan magam előtt, hogy a hegye lefelé nézzen, így amikor az egyszerűbb démonnal összeértünk, pengéjét megvezettem az átlós fegyveremen, míg a másikkal felhasítottam a gyomrát egészen a torkáig.
Ahogy a felboncolt démon ordítása tovatűnt egy pillanat alatt hamuvá foszlott, a másik pedig hangosan felnevetett. Mélyen, hosszan, vérfagyasztóan röhögött, mintha csak szórakoztatná az, hogy egy társa épp most tűnt semmibe, aztán feltartotta a kezét pont úgy, ahogy a másik, amikor Denáékra célzott. Azonnal kapcsoltam, előre vetődtem, és löktem magam tovább, minél messzebbre akartam kerülni attól a helytől, ahol előbb voltam, és még így is, alig értem ki abból a varázskörből, ami a földön felrajzolódott, és jó hat méter magasra felcsapó lángokat idézett.
Ahogy a lángoszlop üvöltő hangja felhangzott, hátrakaptam a fejem mintegy reflexszerűen, hogy ellenőrizzem, nem maradt-e bent valamim. Azonban ahogy visszafordultam már késő volt. A démon ott állt mellettem. Bár fegyvertelen volt, mégsem tudtam időben cselekedni. Megfogta a páncélom illesztését, és felemelte egész testemet úgy, hogy egy vonalba kerüljek az arcával. Bőre hasonlított a kiégett szénére, szemei izzó vörös kövekként ragyogtak az arcomba, arcát vágások, karmolások tarkították, amiknek az aljából ugyanaz az izzás szűrődött ki, mint amit a másik aranyszínű vére ontott magából. Szarvai szorosan a homloka mellett futottak fel, rövidek voltak, és apró, alig látható vörös gyűrűk díszítették. Elvigyorodott, aztán közelebb húzott, és röhögésre nyílott a szája.
- Érzed már a veszted? - sziszegte nekem végül, amikor a nevetés elült. Hangja inkább hasonlított kígyóéra, mint bármelyik démonéra, amit valaha láttam, vagy hallottam róla. - Rettegsz, ember?
Csak most kezdtem felfogni, hogy mi is történik velem. Ugyanúgy jártam, mint az előző démon esetében, maga a mágiájának puszta léte akkora volt, hogy a felszabaduló erő elbódított. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek, meg sem tudtam szólalni, csak bámultam magam elé.
Aztán gondolt egyet, és elhajított. Az utca porában, hamujában gurultam, míg pár átfordulás után meg nem álltam. Talpra akartam állni, de ahogy feltérdeltem ismét mellettem termett, és egy hatalmas rúgást mért a bordáimra. Jó másfél méter magasba repültem, és az egyik ház falának ütköztem, ami azon nyomban beszakadt, és a tető is rám borult.
Mindenem égett, ahogy a pernye, az izzó törmelék, a parázs behullott a páncél illesztéseinek résein, lélegezni is nehezen tudtam, éreztem, hogy a páncél behorpadt bal bordáimnál, és talán még el is törte azokat. Le kellett volna vennem, de ha megteszem a következő ütés több mint valószínű, hogy megöl. Éreztem, hogy a bokámat megragadja valami, és egyetlen lendülettel kiránt a romok alól, kihajít az utca közepére, és újabb súly nehezedik rám. Vad, állathoz hasonló lihegés hallatszott, és éreztem, ahogy a páncélon keresztül a hátamba mar négy helyen egy-egy karom, és letépi a páncél hátulját. A hatalmas mágikus aura, ami eddig elbódított nem volt érezhető, egészen eddig. Egyetlen szempillantás alatt ott termett mellettem, és leemelte a hátamon lévő démont.
- Ő. Az. Enyém! - üvöltötte, és ahogy fél szemmel felsandítottam a hamuból, láttam, ahogy kivégzi a társát. A kisebb démon állát fél kézzel tartotta olyan magasan, mint az előbb engem, és egyetlen szorítással szétloccsantotta a fejét. A test még azelőtt hamuvá változott, mielőtt elérte volna a földet. - Bocsáss meg kis barátomnak, nagyon fáj? - fogta meg a fél karomat, és felemelt.
Már talpra sem bírtam állni, ernyedten, erőtlenül lógtak a lábszáraim, már a világomról sem tudtam semmit. Szinte könyörögtem azért, hogy megöljön, csupáncsak nem volt elég levegőm ahhoz, hogy ki is mondjam. Gyorsan kapkodtam a levegőt, mindig csak aprókat, mert nem tudtam mélyen belélegezni a behorpadt páncél miatt. Túl sok volt ahhoz, hogy meghaljak, de túl kevés ahhoz, hogy bármire elég legyen.
- Állj már fel, kutya! - üvöltött rám.
Kábultan, zavaros tekintettel próbáltam körülnézni, kerestem valakit, valamit, amibe kapaszkodhatnék, akitől segítséget kérhetek, de nem láttam semmit, csupán csak körülöttünk tucatnyi, éhes kutyaként közeledő démont azok közül, akiket az ellenfelem egyetlen mozdulattal kivégzett. A tűz fényét ebben a pillanatban visszaverte a kardom, ami a hamuban feküdt, összeszedtem minden erőmet, és kinyitottam a másik markomat.
- Wea--Weapon M- Moving. - leheltem olyan halkan, hogy én is alig hallottam, de a kard hűségesen engedelmeskedett, egy másodperc töredéke alatt száguldott a tenyerembe, én pedig megsuhintva azt levágtam a démon engem tartó kezét. Az felüvöltött, aranyszín vére a páncélomra fröccsent, amitől még jobban felizzott, én pedig a földre roskadtam, alig volt elég erőm arra, hogy lábszáramra ülve meg tudjam tartani magam.
- Szedjétek szét! - üvöltötte a démon, elveszett alkarját szorítva, és megindult felém a horda.
Arcomon mosoly terült el, talán a tehetetlenségtől, talán a fáradtságtól, talán attól, hogy belenyugodtam, én soha nem fogok apám nyomdokaiba lépni. Ő a halála napján is egyetlen mozdulattal tucatnyi ellenséget vitt magával, mielőtt leszúrták. Még anyám is, mágia nélküli emberként anyaoroszlánként küzdött ellenük.
~Gyertek, férgek! Gyertek! Tépjetek cafatokra! Mindenkinek jut elég! Gyerünk! ~ Az agyam már teljesen elködösült, vigyorogva néztem az ég felé, és vártam, mikor lesz vége a szenvedésemnek, de ekkor lódobogás dörömbölt át a megadás ködén. Leemeltem az égről a szememet, és végignéztem az utcán, és ugyanaz a hatalmas ló vágtatott végig rajta, amit már annyiszor láttam halál közeli élményeimben, ezennel a lovassal együtt.
Everoth áttaposott a közelgő kisebb démonokon, recsegve, ropogva törtek a csontjaik, és hamuvá változtak, kardja egyetlen csapásával kettészelte azt, amelyik rám uszította a többit, aztán lehajolva elkapta a feltépett vállvértem illesztését, és felrántott maga elé. Géppisztoly hangja zörrent, és tucatnyi démoni halálsikoly zengte be az éjszakát, Don üvöltése azonban még hangosabb volt.
Talán egy percig vágtathattunk így, felemelni sem tudtam a fejem, úgyhogy fogalmam sem volt arról, hogy merre fordulunk, amikor irányt változtatunk. Egyszer csak a ló megtorpant, gazdája leugrott a nyeregből mögülem, leemelt, és a földre fektetett. Azonnal letépte a páncélt a mellkasomról, és egy apróbb, puhább kézt éreztem a bordáimon.
Ismerős hangokat hallottam, de csak nem akart kitisztulni sem a kép, sem a hang. Egyre csak azt hallottam a fejemben, hogy ennyi volt, kész. Fel kell adni, nincs értelme küzdeni, itt a vége. Hallgatnom kellett volna Hitsu mesterre, és nem játszanom a hőst. Hallgatnom kellett volna Sho-ra, amikor azt mondta üljek meg a seggemen, míg vissza nem ér.
Nem, nem, ha hallgattam volna rájuk, cserbenhagyom a barátaimat itt. De ugyanazt értem volna el azzal, mint ami most van. Több mint valószínű, hogy már mind halottak, mint ahogy Ron és Dena. Vajon Niel és Lens hol érte a halál? És a mestert? Hitsut?
- Hitsu! - kiáltottam, mélyet lélegeztem, teleszívtam a tüdőmet, mint az újszülött, aki először szippant a levegőbe. Azonnal felültem, de nem tudtam megtartani magam, a bal oldali bordáim eltörtek, vállam sajgott, fejem zsongott, de láttam, kik vannak körülöttem.
Everoth egy fél tucat démonnal hadakozott, öt-hat lángfarkas vett körbe minket, Don az egyik hátáról a másikra ugrott át, folyton újratöltve és megállás nélkül lőve a fegyvereivel. Mellettem egy hatalmas fehér farkas landolt, de a lendülettől azonnal megbicsaklott, és hasra esett. Oldalra fordította a fejét, és rám nézett, szeme egyetlen villanásából felismertem, hogy Kaensho az.
- Mondtam, hogy maradj nyugton! - szűrte a fogai közt, aztán megerőltette magát, és újra lábra állt, mögém került, fogaival elkapta a vállamon épen maradt páncélt, és húzni kezdett a földön fölfelé a dombra a kúria felé. Rövidesen elhagytuk a betonkerítést, aminek a tövébe feküdt, és lefeküdt szorosan mellém. Lihegett. Szőre sok helyen kormos volt, néhol megpörkölődött, több apró sebből vérzett.
Tiszta szívemből reméltem, hogy az egész csak egy rossz álom, minden erőmmel fel akartam ébredni, de nem tudtam mit tenni, ez volt a valóság. Az istenek ismét elvesznek mindent, ami fontos nekem. Minden, amiért megérné harcolni. Tudtam, hogy mind ott halunk meg, és reméltem, hogy gyorsan, és fájdalommentesen, ahogy Dénáékkal történt. Szívből reméltem.
- Nem tudunk elmenni, Gabriel, túlságosan kimerült vagyok, nem bírok már repülni, téged sem bírlak el. - lihegett Sho - Amikor elvittem a családot semmi baj nem volt, de visszafelé elkaptak, csak Everoth és Don mentett meg. Gabriel, ha nem ér ide valaki nagyon gyorsan, mi mind… - elharapta a szó végét, és könnycsepp gördült le farkas arcán.
Ekkor egy hatalmasat rengett a föld, szinte a semmiből érkezett, se hang, se semmi nem figyelmeztetett rá, így biztosan nem lehetett sem ágyú, sem pedig valami erősebb mágia, főleg, hogy a harc a kerítés túlsó oldalán, a hang pedig ezen az oldalon volt. Sho reflexszerűen ugrott talpra előttem, lábait széttéve, hátát feldomborítva, farkát leszítva vicsorgott előre. Lábai mellett láttam, hogy a kúria felé vezető út mellett egy hatalmas krátert ütött valami nagy, és egyelőre sötét valami. Füst és por szállt fel az érkezés helyéről, és kezdett leülepedni, de bármi is rajzolódott ki belőle, nem voltam eléggé észnél ahhoz, hogy felfogjam. Hatalmas, robosztus alakján kívül csak az előre kitárt karjai voltak meg, aztán az abból kicsapó láng. Fogaimat is összeszorítottam, szemeimet behunytam, de az égető érzés csak elmaradt, helyette egy olyan hang ütötte meg a fülemet, mintha egy súlyosabb tárgy suhanna át felettem.
Kinyitottam a szemem, és bár duplán és homályosan láttam, egy hatalmas sziklatömböt láttam a démon felé repülni, s habár ő egyetlen ütéssel porrá zúzta azt, megvédett a tűztől. A következő pillanatban mellettünk futószőnyegként mozdult a talaj, és egy alacsony, ősz hajú, szakállas férfi érkezett rajta, és azonnal a démon felé rontott.
Minden kézmozdulatával egy-egy tömb sziklát idézett, és minden szikla ugyanabból a sötétbarna pecsétből emelkedett ki, ami még akkor villant fel ugyanerről a környékről, amikor Kaensho hátán közeledtünk a város felé. Először azt hittem, hogy Xaundaras jött a segítségünkre, hiszen az ő pecsétje is hasonló színű, de aztán amikor egy pecsét közelebb rajzolódott ki, a szavam is elállt.
Ugyanaz a nagy, díszített C betű volt, ami a kúria falára volt felvésve az előszobában. Lehetetlen, gondoltam. Össze-vissza kavarogtak bennem a gondolataim, egyelőre mozdulni se mertem, de nem is tudtam volna. Legszívesebben felpattantam volna, és odarohantam volna az illetőhöz, és átöleltem volna, hiszen az a C betű a családom címere, és csak a vérvonalunk rendelkezik ezzel a mágikus pecséttel, csak most rajzolódott ki bennem. Nem vagyok utolsó, nem pusztult ki teljesen a családom! Eszembe jutott a családfa az emelet titkos szobájában, ahonnan apám és anyám képe mellől hiányzott egy. Hát ő az! Hát ő az, aki ott volt, de hol, hogyan bujkált eddig és miért? Aztán közelebb hozta a szél a hangját, és megfagyott bennem a vér.
- Supreme Rock Crush! - Hitsu hangja üvöltött a szélben, ahogy egy hatalmas sziklát formált a feje fölött, és rázúdította a démonra, azonban az könnyedén porrá zúzta a követ, aztán ő indított támadást. Számtalan lángcsóvát és tűzgolyót dobált Hitsu felé, azonban az öreg szilárdan állt azon a darab járdakövön, amit földmágiával mozgatott a föld felszínén, és olyan sebesen mozgott vele, mintha csak futna. Így, bár öreg volt, legalább olyan ügyesen kerülte ki a lövéseket mintha csak húsz éves lenne. Egyetlen lángcsóva vagy tűzgolyó sem volt, ami eltalálta… de nem volt elég gyors.
Egy pillanattal a lángvihar után a démon azonnal támadásba lendült, és az utolsó tűzgolyót kikerülő Hitsu egyenesen a démon ökle elé szaladt. Az ütésnek olyan hangja volt, akárcsak egy ágyúlövésnek, Hitsu pedig egy az egyben ágyúgolyóként repült, és csapódott volna a mögöttünk fekvő betonkerítésbe, ha Kaensho nem áll elé. Így mindketten, bár kisebb lendülettel egyszerre csapódtak a kőfalba.
- Nem! - üvöltöttem fel, és minden erőmet latba vetve először térdre, aztán talpra rúgtam magam, és Hitsu mesterhez rohantam. Mellkasa beszakadt, csontjai porrá zúzódtak, ömlött a vér orrán és száján egyaránt, szemei még forogtak, apró kis levegőket szedett, Sho-nak látszólag semmi baja nem volt azon kívül, ami eddig is volt.
Démoni röhögés hallatszott a hátunktól, aztán egyre halkult, pedig egyre közelebb ért a gazdája. Vigyorgó, szó szerint fülig érő szájában három sor borotvaéles fog meredt ki, de megállt, és nemes egyszerűséggel felröppent a levegőbe. Szemmel követtem, ahogy felrepül a város felé, és számtalan kisebb-nagyobb démon követi.
- G-Gabriel… - hallatszott Hitsu hangja. Halk volt, krákogott és didergett, a vértől tele volt a szája.
- Miért, mester? Miért tetted?
- H-hiszen már tu… - köhögött, jó feles pohárnyi vér folyt ki a száján. - tudod.
- Sajnálom. - remegett minden tagom, szemeimből patakokban folytak a könnyek, már nem csak az előbbi ütésektől volt zavaros a látásom, hanem a könnyek is függönyt képeztek a szemem előtt. - Sajnálom!
- E-everoth. Szólj…
- Nem szükséges. - dördült meg Everoth hangja mellőlük, s robosztus páncélja hatalmasat csördült, ahogy letérdelt mellekjük. - Készen állsz?
Hitsu mester feje lassan, remegve kettőt bólintott, Everoth lehúzta fél kezéről a kesztyűt felfedve hamuszürke kezét, és a mellkasára tette. Hitsu mester felszisszent. Egyre jobban remegett, egyre kisebb levegőket vett.
- Maximus van Chantai, készen állsz-e a túlvilágra lépésre? - kérdezte Everoth szomorú hangon, mintha nem csak egy emberéletről lenne szó, a mester pedig nemleges választ adott. - Szeretnél-e szövetséget kötni velem, Everoth-al, ki Acheron elsőszülöttje, és Amro’kalan rendjének tagja? - kérdezte újra, amire a mester gyengén elmosolyodott, és mélyet bólintott.
Ez a mozdulata volt életében az utolsó. Fejét már nem tudta felemelni, Everoth jobb keze körül halványzöld fény jelent meg.
- Később még beszélhetsz vele, egy darabig nem hiszem, hogy képes lenne rá. Megérted, azt hiszem.
- Hogy tudod ilyen könnyen venni? - emeltem fel a hangomat. A zokogás megállt, felháborított az, amilyen könnyedséggel elvégezte a szerződéskötés rituáléját, még akkor is, ha nem kötődött a mesterhez úgy, ahogy én.
- Van ennél nagyobb gondunk is, Gabriel - nézett rám kifejezéstelen, mégis, valahol szomorú arccal.
- Azon felül, hogy a városom porig égett? Azon felül, hogy pár tucat embert leszámítva mindenki meghalt? Azon felül, hogy a mesterem, és egyben az utolsó rokonom itt halt meg mellettem… Miattam?!
- Igen, ezen felül. Nyilván észrevetted, hogy Synestra nincs köztünk… - szólt, és bennem csak most tudatosult, hogy a gyönyörű szőke nő sehol sincs - és hiába is várod, hogy itt legyen. - fejezte be a mondatot, én pedig azonnal a legrosszabbra gondoltam.
- Sy… meghalt ő is? - a szívem is megállt dobogni, de Everoth megrázta a fejét.
- Nem, nem hiszem, de eltűnt. Elvitték. Fogalmam sincs miért, és hova, de… Egy darabig nem találkozunk, Gabriel. Lehet, hogy soha többé. Családod lelkeit meghagyom a kúria alatti kriptában, bár nem tudod, az is úgy funkcionál, mint az emlékezés csarnoka Ilum tárnáiban. Te oldod fel a szerződésüket, és annyit beszélhetsz, velük amennyit akarsz.
Dühömben és elkeseredettségemben már megszólalni sem tudtam. Éreztem, hogy az erőm elhagy, már a hirtelen kelt indulat sem nyomja el a bordatörés fájdalmait, és rövidesen elájultam.
Napokkal később ébredtem fel a Dragon Fang kollégiumának falai között, a saját szobámban. Kaensho ült az ágyam szélén, nem emlékeztem semmire.
- Meddig voltam eszméletlen? - kérdeztem.
- Két napig, és egy félig. - felelte Sho. Fél karja fel volt kötve, bár gipszelve nem volt, arcán egy apróbb horzsolás, haján egy kisebb folt volt, ahogy a tűz megégette, másik vállát további apró karcolások voltak. - Leena kezelésbe vett párszor, de nem mertük erőltetni a testedet, előbb erőre kell kapnod.
A testem tetőtől talpig csupa kötés volt, minden porcikám sajgott.
- Mi történ az után, hogy elájultam a kerítésnél?
- Nem emlékszel? Pedig utána azt hittem, még egyszer felébredtél.
- Micsoda?
- Ahogy mondom. Everoth levitte először Maximus testét a kriptába, szarkofágba fektette, téged pedig Blaze hozott le. Megidézted a kardod, a Livinast, de már nem lángolt. Dühöngeni kezdtél, veszekedtetek Everoth-al, mindketten kikeltetek önmagatokból, de végül is elköszönt. Azt mondta, majd valamikor még jelentkezik, gyógyulj fel mihamarabb, még ha nem is találkoztok újra.
- Nem lángolt a Livinas?
- Nem. Everoth sem tudja az okát. Aztán, amikor elköszönt te ragaszkodtál ahhoz, hogy a páncél darabjait valamint a kardot otthagyjuk a szarkofágon, úgyhogy ott is nyugszik. Te ismét zokogni kezdtél, aztán ellökted magad Blaze-től, és nekiestél a szarkofág oldalának, és ismét elvesztetted az emlékezeted. Everoth mágikusan zárta a szarkofágot aztán a kriptát is, téged s engem a falka hazavitt a hegyre, és tegnap estére hoztalak haza ide.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Még mindig szorította a szívemet Hitsu, vagyis Maximus halála, jobban, mint bármelyik lakosé. Mardosott a bűntudat, tudtam, hogy miattam történt mindez, és elkerülhető lett volna minden, ha mondjuk, nem indulok útnak annak idején az árvaházból.
Emlékképek szöktek a szemem elé, láttam magamat kívülről, ahogyan Maximus azt tanítja, hogy kell egyáltalán fegyvert forgatni. Láttam, ahogy írni tanított, s a kezemet fogta, irányította. Láttam, ahogy a betűket mutogatta, és az első könyvet mutatta meg a banditatáborban. Akkor tudtam meg, hogy ért a fegyvermágiához, és a tárhelyén egy kisebb iskolát tartott. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan erő rejlik benne, amit pár napja láttam. Vajon miért titkolta? Fel sem tudtam fogni.
Láttam magam, ahogyan először vívtam Korneliával, és túl hevesen harcolt, és a mester leállította, mondván, nem egymást kell megölnünk, csak gyakoroljunk, eljön a nap, amikor szabadságot nyerhetünk a banditáktól, és ha akarunk, bosszút állhatunk. Mindig a figyelemre, a türelmességre tanított. Hozzá futottam, amikor tanácsra volt szükségem, mert mindig mellettem állt. De talán még ebben is hibás voltam. Ha annak idején nem kérem, hogy még az udvarlásban is segítsen, talán nem köt olyan szoros szál Korneliához, és nem csatlakozik hozzánk, vagy az utolsó pillanatban meggondolja magát, és nem kerül sor arra a döntő küzdelemre, amikor Kornelia az életét vesztette.
Sorban villantak be a képek azokból az időkből, amiket együtt töltöttem vele, észre se vettem, és ismét könnyekben törtem ki. Csupán most fogtam fel, hogy elvesztettem a második apámat. Hiszen apám volt ő, apám helyett, Maximus van Chantai.
- Magamra hagynál, Sho? - kérdeztem halkan, mire ő szó nélkül felállt, kiment az ajtón, és lassan, finoman bezárta maga mögött az ajtót, s egyedül hagyott a sötét, üres szobában.


A hozzászólást Gabriel van Chantai összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 29, 2013 10:04 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimePént. Jan. 25, 2013 2:27 pm

Üllő és Kalapács

Január/1



- Mester, beszélhetnénk? - szólította meg Gabriel Xaundarst, ahogy elhúztam az edzőterem ajtaját, és meglátta, hogy a mester nincs olyan messze, mint hitte. Arra készült, hogy be kell lépnie, akkor pedig elkezdődik a kiképzés, hiszen csak úgy nem mászkálhat ki-be senki sem Xaundaras edzőterméből, hogy nem veszi kezelésbe, még ha csak egy pillanatra is.
Az öreg felmordult, intett egyet annak a pár tanítványnak, akik körülülték, azok pedig azonnal felpattantak és nekifeküdtek a bemelegítő gyakorlatoknak. Odacsoszogott a kérdezőhöz, és karját megragadva lehúzta, hogy tekintetük egy vonalba kerüljön.
- Rád férne egy kis edzés, Chantai. - morgott tovább az öreg, ahogy megszorította a karját.
- Talán később - tért ki Gabriel, és felegyenesedett, elhúzta a karját - Nem igazán vagyok járatos a városban még mindig, úgyhogy tanácsot szerettem volna kérni.
- Két év alatt azért kiismerhetted volna magad. - fordult meg az öreg, aztán odavánszorgott a folyosón lévő egyik lócához és leült, megdörzsölte az orrát, és a botjára támaszkodva rámeredt a férfira. - Van, amit nem mondtál el nekem. Megváltoztál, és nem vagyok benne biztos, hogy ezt az új Gabrielt meg akarom-e tűrni az edzőtermemben, vagy a céhházban.
Gabriel elfordította tekintetét, egy darabig nézte a sarkot, aztán nagyot sóhajtott, és leült az öreg mellé. Előre hajolt, könyökével a térdére támaszkodott, kezeit összekulcsolva térdei közé ejtette és pár perces hallgatás után megtörte a csöndet.
- Vannak dolgok, mester, amiket nem mondhatok el sem magának, sem pedig bárki másnak ezen a világon.
- Nem a titkaidra vagyok kíváncsi, kölyök! Mindenkinek van magánügyet, amit ha nem akar elmondani magától nem szabad faggatni, túl vén vagyok már ahhoz, hogy ezt ne tudjam. A probléma, ami engem izgat az, hogy már nem vagy tökös. - vágta hozzá az öreg, s ez hideg zuhanyként érte, értelmetlenül pislogott csak
- Mit nézel? Tény és való! Egy fegyvermágus legyen karakán gyerek, aki odaáll az élvonalba, és ha kell, állja, hogy szétlyuggatják. Te meg mióta Kaensho visszahozott félholtan mást se csináltál csak szédelegtél, mint gólya fos a levegőben.
- Mester, ha nem tart igényt a szolgálataimra többé, ne kerteljen, soha nem szerettem, amikor nem a lényeggel kezdte a mondanivalóját. - húzta ki magát Gabriel, s olyan volt, mint aki már nem is akar kérdezni semmit az öregtől, inkább csak azt várja, hogy elküldjék.
- Egy fafejű barom vagy, fiam. Egy szóval nem mondtam, hogy elküldelek a céhtől… - mondta, aztán rámeredt Gabrielre, botjával kopogott a földön egy darabig, aztán folytatta. - Legalábbis eddig nem. De ha nem szeded össze magad, akkor elgondolkodom rajta. Na de most már mondd, hogy mit akartál, mert az edzést folytatni kell!
- A családi páncélzatom tönkrement, s Syne- - elharapta a szót, és egy pár pillanatig csöndben állt
- Na! - nógatta Xaundaras
- Szóval a kovácsot, aki készítette, nem tudom utolérni. Másra pedig nem merem rábízni.
- Fiam, az előbb azt mondtad nem szeretsz köntörfalazni, ehhez képest viszont elég jól megy. Ha nem fejezed be a mondanivalód, mire elszámolok tízig, itt hagylak. Kezdem.
- Szeretném megtanulni, hogy hogyan tudnám megjavítani én magam, és szeretném megkérdezni, hogy tud-e valakit ajánlani a városban. Valakit, aki jártas a mágikus fegyverek és páncélok készítésében! - hadarta Gabriel, Xaundaras arcszőre pedig mosolyra fordult.
- Ugye, hogy nem volt olyan nehéz! - koppantott a botjával az öreg, aztán közelebb lépett az edzőterem ajtajához. - Keresd Bronnt a város nyugati szélén, meg fogod találni, éjjel nappal ömlik a műhelyből a füst és napközben folyvást cseng a fém az üllőn! Azt nem mondom, hogy mondd meg neki, hogy én küldtelek, mert lehet, hogy kedvezőbb áron fog tanítani, de hogy nálam jobban megdolgoztat, az is több mint valószínű. - mondta, s a mondat felét már az ajtónak mondta, ahogy benyitott, és fél lábbal be is lépett.
- Köszönöm mester! - hálálkodott Gabriel, aztán sarkon is fordult volna és el is indult volna a nagyterem felé, ha Xaundaras nem dörren rá előtte
- Hé, kölyök! Adok időt arra, hogy összeszedd magad. Addig kivédelek, ha bármilyen támadás érne a céh bármelyik tagja felől. Három hónapot tudok ajánlani. Megfelel? - kérdezte, Gabriel pár pillanatot várt, aztán bólintott - De nem több! Három hónap múlva előttem kell, hogy, állj, és egy mindenre kész Gabrielt akarok látni, amilyen eddig volt. Nem pedig ezt a töketlen szarjankót! Lelépni! - kiabálta az utolsó szavakat, aztán bevágta maga mögött az ajtót.
A bevágott ajtó hangja még jó párszor visszaverődött a folyosón mire Gabriel kiment a nagyterembe, s azon keresztül ki az utcára. Mindig is a hegyek közé tartozott, nem szerette a nagyvárost, és ezért nem is akart különösebben eligazodni Erában. Mindig úgy volt vele, hogy egyelőre a céhben dolgozik, csiszolja a tudását, a mágiát, de egyszer úgyis vissza fog térni a szülőfalujába, és akkor már úgysem lesz szüksége arra, hogy ismerje Era utcáit. Azonban az utóbbi időben az a biztonságot sugárzó érzés, hogy van hova mennie, ha minden kötél szakad megszűnt létezni.
Meghasonlott saját magával, s nem tudott zöld ágra vergődni azzal, hogy mit kéne tennie. Egyértelmű feladata volt, erős mágussá kinőni magát, és megvédeni azt a várost, amire a vérvonala már generációk óta vigyázott, és kudarcot vallott. Bánta, hogy nem kezdett már hamarabb edzésbe, bánta, hogy a bosszú elvakította, és a helyett, hogy mágusnak állt volna már fiatalabb korában, mint annyian tették, ő meg akarta torolni szülei halálát. Hiszen mit idézett elő vele? Saját kezűleg ölte meg a legelső szerelmét. Hitsu mestert, a többieket, akikkel szinte testvérek voltak bajba sodorta, igaz, nem esett bajuk az alatt az éjszaka alatt, amikor Kao-val karöltve kisöpörték a mocskot Chantai utcájáról, de nem rajtuk múlott. Boldog volt, amikor találkozott a családja őreivel, segítőivel, büszkeséggel töltötte el a szívét, hogy arra az útra lépett, amit kiválasztottak neki, és minden passzolni látszott. Gyorsan fejlődött, s nem egy igaz barátot is talált Don, Prue és főként Kaensho személyében, és mindennek tetejébe kezdett szerelembe esni újra. Erre egy hétre rá, megölik Hitsu mestert, akiről kiderül, hogy talán az egyetlen élő rokona volt, megölik a barátait, akikkel együtt nőtt fel, felégetik a várost, amire vigyáznia kellett, az egyik mestere eltűnik a harcban, a másikról azóta se hallott semmit. Annyira boldog volt, de most, most már bánt mindent. A hátában érezte a halál tőrét, ami nem őt, hanem a hozzá közel állókat öli meg, és ezzel akarja őt magát is eltenni láb alól. Megbánta azt, hogy otthagyta a várost, megbánta, hogy beállt a céhbe, megbánta azt, hogy annak idején Nindrában találkozott Atsuival, megbánta, hogy szoros barátságot kötött Donnal Prueval és Kaenshoval, és mindegyiket el akarta vágni.
Ami azt illeti, Atsuval meg is tette. A lehető leggyávább módon, s utálta is magát érte. Levelet írt a Blue Pegasusba. A Dragon Fanges barátaival viszont nem tudta megszakítani a kapcsolatot, már csak azért sem, mert nap mint nap rá volt utalva, hogy érintkezzen velük, Kaensho pedig nyíltan megmondta, hogy nem fogja otthagyni, tegyen akármit.
Közben elérte a műhelyt, amit Xaundaras ajánlott neki, felnézett a cégérre, és már nem az járt az eszében, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Azon gondolkodott, hogyan kéne továbblépni. Igazából nem a családi páncélzat megjavítása miatt akarta megtanulni a kovácsmesterséget, vagyis, nem elsődlegesen. Szakmát keresett, amiből megélhet, ha visszavonul, mint mágus, mert jelen pillanatban ez volt az az opció, ami legnagyobb mértékben kerülgette az agyát. Felhagyni az egésszel a francba, és egyedül, valami félreeső kis városban letelepedni, ahol senkinek nem árthat.
Megrázta a fejét, s szemügyre vette a műhelyt. Úgy tetszett, egy egész kisebb ház van átalakítva e funkció ellátására. Az utcafront felől nem volt fal, csak egy hosszúra engedett eresz, hogy az eső ne verjen be. Odabent félhomály uralkodott, egyrészt, mert csak két-két halványan égő lámpa világított a műhely két falára akasztva, és ezen kívül csak a kohó lángja világított. Másrészt abban a füstben, ami onnan dőlt kifelé nem valószínű, hogy normális módon terjedne a fény. Odabentről most is zengett a kalapácsütések zápora, fújtatott a kohó, s jellegzetes hanggal bugyborékolt az olvadt fém.
- Elnézést - lépett bentebb, s tétován kopogtatott az egyik tetőt tartó gerendán, aztán rájött, hogy felesleges volt, mert a kohó hangja úgyis elnyomta, hiszen ez történt az hangjával is. A füstben látszott valami mozgás, úgyhogy közelebb lépkedett, de ügyelt, hogy a kovácsot ne közelítse meg túlságosan, ha sikerül akaratlanul megijesztenie, akkor könnyen baja eshet. - Elnézést - kiáltotta most már közelebbről, s a kalapács megállt az üllőn. A nagydarab, medvére hajazó fickó felnézett, és elkáromkodta magát.
- Hogy az az orgonasíp mellett nevelkedett… - kezdett rá mély hangján a kovács, ahogy felnézett, de azon nyomban folytatta is a munkát. Egy bő perc is eltelt, mire újra megszólalt, s addig Gabriel csak nézte - Pár perc - morogta - és kész van, addig várjon meg, vagy ha sürgős, akkor takarodjon!
Hát Gabrielnek nem volt sürgős, s a modort elengedte a füle mellett. Nem számított, hogy hogyan beszélnek vele egészen addig, míg ki nem derül, hogy rossz tanár az illető. Az, hogy milyen modorral tanítják meg a dolgát jól végezni mindegy volt, a kedves beszéd luxus, Xaundaras sem vitte túlzásba.
A férfi szépen, a saját tempójában befejezte a munkálatokat a pengén, ami már az üllőn feküdt, lehűtötte, aztán ráillesztette a keresztvasat.
- Beszélj, kölyök! - szólította fel közben Gabrielt, miközben ő tett vett maga körül.
- A Dragon Fang céhből jövök, Xaundaras mester ajánlotta magát.
- Ugyan mire? - nézett fel egy pillanatra, szeme sötéten csillant a félhomályban, de a füstből még mindig nem lehetett kivenni az arcát.
- Tanulni akarok.
- Akkor rossz helyre jöttél, tágulj innét! - lépett előrébb, s kirajzolódott az arca. Busa szemöldöke homlokán összeszaladt, majdnem összeért, arcán megannyi ránc húzódott, orra görbe volt, mintha eltört volna, bal arcán három sebhely volt. Teljes szakállat viselt, ami néhol megpörkölődött, és az egész arcát koromfoltok takarták foltokban.
- A legjobbtól akarok tanulni, és azt mondták ide kell jönnöm. Nem megyek sehova!
- A nyalizással nem mész semmire. - lökte odébb a férfi Gabrielt, s egy faládában kezdett matatni. Sorra vette ki a gömb alakú fém tárgyakat, és a markolat végére illesztette azokat.
- Fizetek. - mondta Gabriel, mire a férfi felmordult, és megfordult.
- Így már más. - sunyi mosoly jelent meg az arcán, közelebb lépett a munkaasztalához, és pár perc csend után egy hatalmasat csapott az egyensúlyt biztosító gömbre, és megsuhogtatta maga körül a kardot. - Keress magadnak kötényt, kesztyűt és szerszámot hátul - mutatott a válla fölött a műhely végébe, miközben a kardot próbálgatta. - Fair üzletet ajánlok. Ha nem vagy alkalmas a munkára nem veszem el a pénzed, de arra ne számíts, hogy ha megfelelsz, akkor kímélni foglak csak azért, mert az öreg küldött hozzám!
- Nem vártam semmi ilyesmit. - dörmögött az orra alatt Gabriel, ahogy elhúzódott a nagydarab fickó mellett, és belépett a műhely szertárába.
Aznap késő estig dolgoztak, Bronn mester mindent elmagyarázott, amire kezdetben szüksége lehetett Gabrielnek. Egyelőre nem bízta rá csak a fémek beolvasztását, mondván, először azt kell megtanulnia, hiszen minden fémnek más és más hőfok kell, hogy megolvadjon, és megint más kell ahhoz, hogy miután megolvadt még folyékony legyen, de amikor kiöntik, ne kelljen túl sokat várni, mielőtt üllőre kerül. Továbbá, ha az öntvényben csomó van, azt korrigálni kell. Nem mehet bele levegő, hiszen amikor kiöntésre kerül hólyagos lesz a fém. És így tovább.
Hajnal is megvolt már, amikor Bronn megengedte, hogy egy tőrre elég olvasztott acélt formába öntsön, és a további munkálatokkal már nem is foglalkoztak.
- Elrontottad! - üvöltött az öreg. A műhely már pihent, csak a kondér alatt pattogott a tűz, így hát az egész utcán visszhangzott a fickó hangja. - Tudtam, hogy el fogod rontani!
- Lehet azért, mert először csinálom. Ha meg tudnám csinálni nem, kéne tanulni, nem gondolja? - szúrt vissza Gabriel, s a tőrformát nézte. Az egyetlen hiba benne az volt, hogy túl gyorsan öntötte bele az olvadt acélt, és így kicsapott oldalra. De ez pont elég volt ahhoz, hogy a fegyver már ne legyen tökéletes.
- Mit gondolsz, mit lehet ezzel csinálni most? - vonta kérdőre az öreg
- Gondolom, beolvasztom újra, és újra, addig, míg jó nem lesz. - mondta Gabriel, s azal felemelte a formát, de Bronn lefogta a kezét.
- De nem most. - dörmögte az orra alatt. - Mozgás hazafelé, és délelőtt várlak. - mondta, azzal elsétált a szertárba, és felakasztotta a bőrkötényt, a kesztyűt, és beledobta az egyik ládába a szerszámait - Amit elvettél, azt tedd a helyére. - a szertár hátsó falán újabb kilincset ragadott meg, lenyomva azt egy újabb, rendes épületeken duplaszárnyú ajtót nyitott ki, ami egy udvarra nyílott, és éleset füttyentett. - Artúr! - az udvarról egy mély, dörmögésre emlékeztető hang hallatszott, és Gabriel pillanatokon belül megtudta miért is olyan nagy az az ajtó.
A nyíláson a kovács mellett nem más, mint egy jól megtermett hosszú szőrű jegesmedve vánszorgott be a műhelybe, és megtorpant a szertár küszöbén. Értetlenül nézett Gabrielre, mint aki nem igazán tudja, hogy mire vélje a helyzetet, támadnia kellene, vagy nem?
- Artúr, ő mostantól itt dolgozik, nem bánthatod! - Bronn hangja olyan volt, mint egy szigorú apa, és szavait egy csalódott brummogás jelezte. - Rendben, ha nagyot hibázik szólok, és elláthatod a baját. - mondta, aztán kilépett az udvarra. - Tünés, mágus!
- Gabriel!
- Bánom is én! - csapta be maga mögött az ajtót, Artúr kicammogott a műhely első részébe, még egyszer szemügyre vette, megszagolgatta Gabrielt, azzal elterült, hogy a feje kilógott az utcára, és becsukta a szemét.
Így telt el az első két hét. Gabriel szépen lassan meg tanult fegyvereket készíteni, legalábbis az egyszerűbbeket, de, még nem mert nekifogni megjavítani a páncélzatot, amit Synestra készített, így hát nem volt mit tenni, tanult.
Egyre többet gondolkodott azon, hogy hova tűnhetett Synestra, sőt a nagyobb gond egyelőre az volt, hogy még Everothról sem tudott semmit. Már próbálta a medállal felvenni a kapcsolatot a hotriennel, de nem sikerült. Egyre tovább maradt a kovácsműhelyben, mert az lefoglalta a gondolatait. Míg Bronn üvöltözött vele nem tehetett mást, csak figyelt és tanult, amikor hajnalban hazaszabadult pedig már energiája sem volt gondolkodni, csak beborult az ágyába és sokszor még a ruháját sem vette le, amikor elaludt.
A harmadik hét közepén viszont felizzott a medál a falra akasztott kard markolatán.
Gabriel holtra váltan feküdt az ágyon hanyatt, de amint meglátta a beteges fényt úgy ugrott talpra, mint aki akkor éledt újra. Nyomban megmarkolta a kard markolatát és leemelte onnan.
- Gabriel, a kollégium hátánál vagyok, gyere ki! - szólt az ismerős hang feltűnően halkan, és gyorsan.
Nem kellett kétszer mondani. Gabriel koszos arccal, zsibbadó tagokkal, a kard markolatát a kezében szorítva kivágta az ajtót és nem törődve a kollégiumban aludni próbálókkal leviharzott a lépcsőn, megkerülte az épületet, és várt. Tudta, hogy a hotrien álcázni fogja magát, és nem is csalódott.
Pillanatok múltán meggörbült előtte a tér, mint akkor, ott, Web Valleyben, amikor a portált zárták be Reigennel, és kirajzolódott Everoth hatalmas alakja.
- Mi történt? Hol voltál eddig? - kérdezte a férfi.
- Nincs időm magyarázkodni. Sorra tűnnek el a száműzött archai-ok és hotrienek.
- Micsoda? Többen is vagytok?
- Az utóbbi évszázadokban rengetegen lettünk, de nem csak Fiorében. Főleg nem itt.
- Tudsz már valamit Synestráról?
- Nem, semmit, és a többiekről sem. Annyi biztos, hogy nem megölik őket, van egy olyan sejtésem, hogy összegyűjtik őket, és ez történt Synestrával is.
- És téged hogy-hogy nem kaptak el? - Gabriel gyanakodni kezdett
- Mióta utoljára beszéltünk, először vagyok Fiorében, bujdosnunk kell. Nem tudjuk, mit akarnak velünk. A legfurcsább az, hogy a legerősebbek tűnnek el legelőször. Nem tudom miért, de nem azért jöttem most, mert mesélni akarok. Gabriel, ennyi volt.
- Micsoda? - Gabriel szava is elakadt azon, amit, és ahogyan Everoth mondott. - Hogy érted?
- Köszönök szépen mindent, amit te és a családod tettetek, vagy akartatok tenni értünk, de úgy látszik, ez a túlnőtt rajtunk, el kell vá-
- Ne is álmodj róla! - szakította félbe Gabriel. - Ne merd folytatni, Everoth! - felemelte a hangját. - Tartozol nekem, és ezt a tartozást nem fogod tudni lerendezni csak úgy, hogy megköszönöd. Bosszúval tartozol nekem, Everoth, vérrel a vérért! Nagyon, nagyon sok vérért!
Gabriel hátán szaladgált a hideg, minden szőrszála az égnek meredt, kirázta a hideg. Dühös volt, és ő sem tudta volna megmondani, hogy miért.
- Gabriel, láttad a démont, ami elbánt Maximussal! Térj észre, nem tudsz szembeszállni velük, nem vagy elég erős!
- Akkor tégy azzá, Everoth! - megnyitotta a mágikus pecsétjét, és két kardot húzott elő belőle. - Itt és most választanod kell, Everoth! Vagy segítesz, és együtt a végére járunk a dolognak, vagy ha itt hagysz, esküszöm neked az utolsó csepp véremre, hogy ha nem ölsz meg most, én foglak!
- Ne légy bolond, előtted az élet, tovább léphetsz, mindent újrakezdhetsz, boldogan élhetsz!
- Amíg nem válaszoltál nem érdekel, mit beszélsz! - Gabriel üvöltött, és a kiáltás után percekig nem szólalt meg egyikük sem. Gabriel harci állást vett fel a két karddal, s bár tudta, hogy semmi esélye nem lett volna Everoth ellen, nem tágított. Fogait összeszorította, farkasszemet nézett a pupilla nélküli fekete szempárral, és várt.
- Meddig vagy képes elmenni? - kérdezte nagy sokára Everoth.
- Semmim és senkim nincs, és semmire nem vágyom csak azoknak az ördögfattyaknak a vérére!
- És Kaensho? - kérdezett vissza az óriás.
- Ő követi a halálba is. - szólalt meg a lány hangja a kollégium sarkától,és közelebb lépkedett.
- Nem. - szólalt meg Gabriel, de Kaensho elejét vette.
- Ugyanazt akarod elkezdeni, amit egyszer eljátszottál, és amit az imént nem engedtél Everothnak, és segítek, ugyanúgy nem fog menni, ha vissza akarsz tartani. - Kaensho határozott volt, sárga szinte világított a hold fényében, és ez nagyobb bátorságot öntött Gabrielbe, mint bármi ezelőtt. Újabb csönd állt be most már hármójuk közé, amit végül Gabriel tört meg.
- Szóval, hogy döntesz, Everoth?
Everoth elfordult, elindult, lassan, nehéz léptekkel, köpenye lobogott mögött, de amikor Gabriel megindult volna kezében remegő kardjaival, megszólalt, s megtorpant.
- A napokban üzenek. Nem hiszem, hogy újra visszajövök ide, túl feltűnő lenne, nem akarom, hogy elkapjanak, vagy akár bennetek kárt tegyenek. - mondta, azzal eltűnt. Percek múlva valahol lent a kertek végén még hallatszott egy lónyerítés.
- És most? - kérdezte Kaensho.
- Várunk. - válaszolt Gabriel.
Mindketten visszavonultak a szobáikba, de egyikük sem tudott már aludni. Onnantól kezdve Gabriel még keményebben dolgozott a műhelyben, és mellette bejárt Xaundaras edzőtermébe is. Végül Kaensho rávette egy munka elvállalására is, amiről visszatérve egy levéllel várta őket Prue. Gabriel le sem pakolt, elmarta a lány kezéből a levelet és átsietett a kollégiumi szobájába, Shoval a sarkában. Feltörte a pecsétet és kibontotta, gyorsan átfutott a sorokat, végül letette, és egy mosoly rajzolódott az arcára, Kaensho kivette a kezéből és szintén elolvasta, az ő arcára is mosoly került.
- Küldetést kaptunk. - szűrte Gabriel a szavai között, és ledobta a levelet az asztalára. - Holnap indulunk!
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeSzer. Jan. 30, 2013 11:34 am

Leandro

Január/2

Előzmény ITT



Másnap reggel, ahogy Gabriel ígérte, meglátogatta a szobáját Kaenshoval együtt. Amikor kinyitották az ajtót nagyon remélték, hogy nem csak az üres ágyat fogják ott találni, de csalódniuk kellett.
- Meglógott! - kiáltott fel Kaensho, de Gabriel leintette. - Mi az? Azt mondtad, megígérte, hogy marad!
- Az ablak zárva, ha az ajtón akar meglógni, akkor észreveszem az előszobában. - magyarázta, aztán felemelte a hangját - Ithiliana!
Vízcsobbanás hallatszott a fürdőszobából.
- Megyek már! - kiáltott a nő, de Gabriel rátartott a kilincsre, mielőtt lenyomhatta volna.
- Fejezd be, ráérsz. Hoztunk reggelit, utána elmegyünk a cuccaidért. - szólt, és megvárta, míg a kilincset feszítő erő elszállt, majd leült az ágy szélére Kaensho mellé.
- Gondolod, észrevétlen be tudunk slisszolni abba a házba, és ki tudjuk rámolni?
- Van egy ötletem. - mondta Gabriel. - De majd, csak ha itt lesz ő is. Menj, hozz neki pár ruhát, ha kell, kérj kölcsön Pruetól, kinézem belőle, hogy pucéran kezd el flangálni a kollégiumban…
Kaensho bólintott, felállt, majd elhagyta a szobát. Gabriel megnyitotta a pecsétjét, és elkezdte kipakolni mindazt, amit bent tárolt… Elsőnek a hátizsákot tette az ágyra, aztán mellé fektette a Vihartörő Páncélzatot, a saját készítésű puskát, a pisztolyt, az íjakat, a különböző tőröket, s közben kinyílott a fürdőszoba ajtó. Ithiliana állt ott egy törülközővel körülcsavarva és egy másikkal a fején.
- Mi a francoka-- Honnan ez a sok fegyver?
- Fegyvermágus vagyok. foglalta össze Gabriel, és az egyik sarokból kiemelte az egyik éjjeli szekrényt, közelebb tette az ágyhoz, beállt a sarokba, megnyitotta a pecsétet, mire abból záporozni kezdett a kovácsműhelyben elkészített kardok sokasága nem kis zajt okozva ezzel.
- Az istenekre! - csattant fel a nő. - Nem zavar, hogy felvered az egész házat? Fejezd már be! - kiabált - Hallod?!
- Már régen elment mindenki a kollégiumból, vagy akik itt is vannak, azok is ébren vannak, te aludtál majdnem délig. És ha minden cuccodat el akarod hozni, kell a hely, ahova elpakolunk. nem fogok batyuzni, ha van könnyebb megoldás is. Menj vissza, Kaensho mindjárt hoz neked ruhákat is.
- Ő ki? Oh, tényleg, ti tudjátok a nevem, de annyira nem tellett, hogy a tiéteket elmondjátok! Micsoda egy céh, még lehet, hogy meggondolom ezt a tegnapi egyezségünket!
- Ahogy gondolod. Mellesleg, a nevem Gabriel. Kaensho pedig az a lány, akiről azt hitted, hogy a kuncsaftod lesz tegnap este velem együtt.
- Ja, a szöszi, aki nem igazán értette, hogy mit akarok…
- Igen, ő. Nos, a bemutatkozásnak vége, visszamehetsz, szárítkozz, vagy mit tudom én! - intett Gabriel, azzal elfordult és a sarokban lévő össze-vissza fekvő kardokra koncentrált. Mindegyiket egyszerre akarta megragadni a tudatával, és ez egyelőre még nem ment egyszerre ötven fegyverrel.
Ithiliana arcán kaján vigyor terült el, majd drámai mozdulattal ledobta magáról a törülközőt, felfedve ezzel egész testét, de Gabriel összeszorított szemhéjai és összevont szemöldökei nem mozdultak. Minden erejével arra koncentrált, hogy sikerüljön az, amit akar, és másodpercekkel később minden penge felizzott a megszokott halványkék körvonallal. Markolattal felfelé megemelkedtek, és egyesével kezdtek újra lefeküdni. A sarokban egy a hegyével a falnak, másik a markolattal a falnak, a következő keresztbe ezen a kettőn markolattal az ajtónak, a másik markolattal a falnak.
Ekkor kinyílt az ajtó, és Kaensho lépett be rajta. Ithiliana hasonló megjátszott drámaisággal pördült körbe a sarkán, és azonnal egy köteg ruhát kapott az arcába.
- És én még azt hittem, hogy minket, farkasokat kell megtanítani, öltözködni - mondta, aztán megkerülve a nőt leült az ágy szélére, végignézett az értetlenül ott álló nőn, akinek a testét így már nagyrészt fedte a rádobott ruhaköteg, de lefehéredett arccal bámult. - Na, mire vársz? Öltözz! - noszogatta Kaensho.
- Ezekkel mi van?... - kérdezte magától a nő, aztán bement a fürdőbe, és készülődni kezdett.
Közben Gabriel befejezte a kardok halomba rakását, meglehetősen stabil szerkezetet sikerült összerakni, és így korán reggel egy hangyányit még meg is dolgoztatta, de nem volt kimerült. Felállt, lesöpörte magát, és leült Kaensho mellé. Megvárták, míg Ithiliana végez, és kinyílik az ajtó.
Egy egyszerű farmert, fehér pólót viselt, lapos talpú csizmával, és egy korántsem biztató arckifejezést az arcán.
- Hát, lehet benne valami, hogy titeket is meg kéne tanítani, öltözködni. - jegyezte meg, amint végignézett magán, aztán Kaenshora emelte a szemét. - De majd bővítjük a ruhatárad, meglásd!
- Semmi szükség rá - mosolyodott el Kaensho. - Nekem az emberi forma csak szükséges rossz, egy akkora farkas, ami tegnap téged és Gabrielt a hátán elhozott idáig egy kissé feltűnő lenne. A ruhákat is csak azért hordom, mert szégyenlős vagyok, nem úgy, mint te. - szúrt vissza
- Azért nem árt, ha csinos vagy. Ki tudja, még hasznodra is válhat.
- Tegnap már tapasztaltad, tudok ráhatással lenni az emberekre - mosolyodott el.
- Ott a reggelid - mutatott Gabrel az asztalra, amin egy tál volt, rajta két frissen sült túrós sütemény, mellette egy gőzölgő bögre. Ithiliana egy percig szemzett az étellel, még panaszra is nyitotta a száját, de aztán odaült mellé, megtörte az egyiket, és elkezdte bekebelezni.
- Igazá’ól… - kezdte teli szájjal - le’et nem kéne - nagyot nyelt, és egy korty teával leöblítette a falatot - Igazából vigyáznom kellene az alakomra, de ki tudja, milyen itt a koszt, ez egész finom, és félek, hogy sokáig nem ehetek jó-
- A szakácsunk kiváló, de nyugodt lehetsz, szükséged lesz az energiádra, ha Xaundaras edzeni kezd veled. Márpedig ő fog veled edzeni, mert ő felelős a rúnamágusokért is.
- Oh, már tudom a mester nevét! Haladás! - újabb jókora falat, komótos molyolgatás, nyelés, öblítés - Milyen fickó?
- Szigorú - ragadta magához a szót Kaensho. - mindkettőnket ő edzi. Kemény kézzel bánik mindenkivel, hiába akarsz rúnákat rajzolgatni, a fizikai tréningen is át fog rugdosni, nyugodt lehetsz.
- Fizikai, hm? - húzta fel a fél szemöldökét Ithiliana, és kaján mosoly terült el az arcán. - Majd meglátod, hogyan kell az ilyen dolgok alól kihúznod magad, és talán meggondolod, hogy egy csinosabb ruhatárat szerezz be magadnak! - mondta, aztán belekezdett a második süteménybe is.
- Mégis hogy érted ezt? - húzta össze a szemöldökét Kaensho, mire Ithiliana ártatlan arcot vágott, szemeivel az égre nézett, megrebegtette a szempilláit, vállait fentebb húzta, az egyikről pedig lecsusszant a póló válla.
- Upsz! - játszotta meg magát, mire Gabriel szélesen elmosolyodott.
- Ne is álmodj róla. Xaundarast ezzel nem fűzöd meg!
- Mert? Ő is fél a pucér nőktől, mint te, szépfiú?
- Miért félnék? - húzta fel a fél szemöldökét.
- Szóval nem? Oh, nagyszerű! Már féltem, hogy így van, de akkor az előbb csak szimplán túlságosan koncentráltál ahhoz, hogy észrevedd…
- Szó sincs róla, tudom, mit csináltál. Szimplán nem érdekel. Xaundarast pedig azért nem fogod megfűzni ilyen trükkökkel, mert az öreg valahol hetven és a halál közt mozo-
- HETVEN ÉVES?! - csattant fel - TEREMTŐ! Én meg fantáziáltam valami jóképű harmincas, maximum negyvenes fickóról, akit így bálványoztok… Hetven éves… Tud még járni egyáltalán? Vagy azt is csak segítséggel?
- Fél kézzel szétver egy századnyi katonát, nyugodt lehetsz. - intette le Gabriel, aztán már nem sok szó esett. Megvárták, míg Ithiliana befejezte a reggelit, aztán Kaensho átváltozott, kinyitották a kétszárnyú ablakot, felültek a hátára, aztán a farkas megszólította őket.
- Ithiliana-
- Hayden, Ha lehet. Vagy Hay. Vagy Lia. Vagy Ana. Vagy Thil. Amelyiket gondolod. De a teljes nevemet ne, látom rajtad, hogy kitörik a nyelved, nem mindenki lehet o- - Kaensho itt unta meg a nő beszélőkéjét, nekirugaszkodott, és csak azért nem hagyta el az egyik utasát, mert az kapaszkodott Gabrielbe.

- Na, és, mi a terv, ha odaérünk? - kérdezte Hayden amikor elkezdett kirajzolódni a város, ahonnan tegnap este szöktették meg.
- Jó, hogy kérdezed, majdnem elfelejtettem. - kezdte Gabriel. - Gondoltam, felelevenítjük benned a mágiát. Tehát, a rúnamágián belül mit ismersz?
- Egyedül a Jutsu Shikit az alapképzésen felül… Mondtam, hogy nem képeztem magam tovább, de ti megint nem figyeltetek rám! Komolyan mondom, hogy meggondolo--
- Az nagyszerű. - vágott a szavába Gabriel, elejét véve a szócséplésnek. - Mekkorá a szobád ablaka? Kaensho befér rajta?
- Kizárt. De mi ketten igen. Ugye n-
- De-de. Az ablakon megyünk be, lehetőleg észrevétlenül, úgyhogy nem vesznek észre, sőt, te fogod biztosítani azt, hogy ne is jussanak be.
- Mégis hogyan? Ideje lenne beavatnod mit kéne elvégezzek…
- Fogod magad, és felrajzolsz az ajtó elé egy 1x1 méteres kockát, azzal a feltétellel, hogy semmi nem hatolhat át rajta, ami fából van. Így az ajtót hiába feszítgetik nem tudnak benyitni. Te szépen összepakolsz mindent, én elrakom a warpba-
- A mibe? - vágott közbe, Gabriel megforgatta a szemét, és folytatta.
- Abba, ahonnan az a rengeteg kard kihullott… Addig Kaensho, te a tetőn vársz majd, ha végzünk szólok, és mehetünk.
- Értettem. - szólt a farkas, de Hayden még mindig problémázott.
- Mi van, ha nem sikerül a mágia? Mi van, ha túl rég volt már, mikor utoljára használtam, és ránk nyitnak? Jön az egész őrség, lefogadom hogy az igazgató már a városőrséget is ránk uszítaná. - panaszkodott, aztán egészen más, fellengző hangnembe váltott. - Elvégre, ugyebár ti is tudjátok már, hogy Én voltam a Virágzó Rózsa legszebben nyíló Fekete Rózsája.
Gabriel vágott egy grimaszt
- És a legtöbbet nyíló is?
- Hát… Nem mondhatni, mert nem mindig volt olyan pénzes vendégünk, mint az a pelyhedző szakállú öltönyös srác, aki mögöttem döcögött lefelé a lépcsőn, amikor nektek bemutattak…
- Pénz? Nem arról volt szó, hogy a nagylelkű embereknek mutatnak be? - kérdezte Kaensho, mire mindketten elhallgattak. Gabriel egyre kényelmetlenebbül érezte magát, hiszen lassan érezte, hogy fel kéne világosítania Kaenshot, de az istennek nem tudta rászánni magát… Aztán inkább terelni kezdte a témát.
- Jól van, melyik a te ablakod?
- Harmadik emelet, hátsó fal, jobb szélső. Egyébként közös a fürdőszoba azzal a szobával, ahova titeket vittelek. Haj, tudnátok, milyen sok szép emlék köt engem ahhoz a szobához. Na meg… a fürdőszobához is. Meg a másik szobához. Meg az ablakpárkányhoz. Meg ahhoz a szőnyeghez.. - megállt, mintha kicsit tűnődne - Ja, meg a szekrény… - kuncogott
- Elég lesz. - szólt Gabriel, és előrébb hajolt. - Kaensho, lebegj az ablak elé! Felülről, ha lehet, hátha kevesebben vesznek észre.
- Rendben. - bólintott Kaensho, aztán szinte függőlegesen kezdett emelkedni, Hayden görcsösen kapaszkodott Gabriel két karjába. A farkas egészen az első felhőig emelkedett, aztán a Virágzó Rózsa fölé lebegett. Megkerülte az épületet, kiszúrta az ablakot, amit említettek, és villámgyorsan közeledni kezdett. Ahogy az ablak elé került, Gabriel oldalra fordult, két tenyerét az ablak két szárnyára fektette.
- Daniel, Damien! - suttogta, mire az ablak szárnyai halványzölden felizzottak, kattanás hallatszott, és Gabriel úgy lökte be az ablakot, mintha ki lenne nyitva. - Befelé! - fordult hátra, Hayden megrázta a fejét, hogy magához térjen az előző manőver után, aztán átlépett a párkányra, lehajolva beugrott, Gabriel utána, Kaensho pedig azonnal, ahogy leszállt a teher a hátáról megiramodott felfelé, lefeküdt a tető közepére, hogy minél kevesebb látsszon belőle.
- A mágiát, gyerünk! - suttogta Gabriel Haydennek, miközben bezárta az ablakot, mire a nő az egyik fiókból egy díszes tollat húzott elő, odasietett az ajtóhoz, és írni kezdett. Két perc folyamatos körmölés után Hayden megtörölte a homlokát, a rúnák halványlilán felizzottak, a nő pedig elmosolyodott.
- Kész. Még nem jöttem ki a gyakorlatból! Hiába, a tehetség az tehetség!
- Majd útközben tömjénezed magad. Kezdj pakolni, ha vannak, tedd a dolgaid bőröndökbe helytakarékosság miatt.
- Ch, te mindig csak arra gondolsz, mi a praktikus, semmi élvezet, semmi szórakozás!
- Mozgás mert itthagylak! - pirított rá Gabriel, aztán odaállt az ajtó mellé állt, nekidőlt a falnak, és fülét az ajtóra tapasztotta. Közben megnyitotta a pecsétet, és várt.
Hayden meglehetősen gyorsan pakolt, de felettébb sokat beszélt mellé. Minden ruhához volt valami megjegyzése, vagy valami, amit hozzá kellett fűzni, egy-egy történet, vagy, hogy kitől kapta, milyen alkalomra, persze az esetek többségében a „virágzás” ára mellé extra ajándékként került hozzá egy-egy ilyen darab, de egy dologban mindegyik hasonlított. Mégpedig abban, hogy egyetlen ruha sem volt alkalmas arra, hogy Xaundaras edzőtermében kibírjon egyetlen napot is.
- Azt hiszem, a ruhatáradra ráfér majd egy alapos bővítés. - jegyezte meg Gabriel, amikor látta, hogy már a negyedik bőröndnyi ruhát zárta le a nő, és még mindig nem volt egyetlen olyan darab sem köztük, amire a jövőben szüksége lenne.
- Az sosem árt. Szeretem a ruhákat. - jegyezte meg mosolyogva, ahogy odahúzta a pecséthez a bőröndöt, és áttaszigálta rajta.
- Ki hitte volna. Végeztél?
- A ruhákkal. Most jönnek a könyvek.
- Azokkal már nem tökölünk ennyit. - mondta Gabriel - Hol vannak?
Hayden lábujjhegyen kinyitotta a hálószoba ajtaját. Hatalmas két személyes baldachinos ágy terült el az ajtóval szemben, körben könyvespolcok, egy éjjeli szekrény, azon egy lámpa, az ajtó mellett egy hatalmas ruhásszekrény.
- Még mindig vannak ruháid? - kérdezte Gabriel
- Nem, ide az ügyfelek levetett ruháit raktuk.
- Minden könyv kell? Nem lesz elég hely a warpban.
- Nem. A legtöbb általános kiadás, gondolom, megvan a céh könyvtárában, ha nem, akkor felejtsd el, hogy csatlakozok hozzátok… A kedvenceim az ágy fölötti polcon vannak, a napló pedig az éjjeli szekrényben.
Gabriel szó nélkül fellépett az ágy szélére, megnyitotta a pecsétet és egyesével villámgyorsan átpakolgatta a könyveket, közben Hayden kinyitotta a szekrényt, előhúzta a vaskos bőrkötéses naplót, amiből több helyütt is szalagok, papírlapok, jegyzetek lógtak ki, valamint egy széles vörös könyvjelzőszerűség.
- Ez a legfontosabb, jó helyre rakd! - szólt, amint átadta Gabrielnek, az szó nélkül leszállt az ágyról, és bezárta a pecsétet.
- Egyéb?
- Semmi. Mehetünk.
- Reméltem. - átsurrantak az előző szobába, Hayden egy érintéssel feloldotta a mágiát az ajtó előtt, közben Gabriel kinyitotta az ablakot, és két ujjal füttyentett egyet. Kaensho megiramodott a tetőről, az ablak elé lebegett, Gabriel gyakorlott mozdulattal szökkent a hátára, míg Hayden a párkányon állva habozott, aztán elrúgta magát, és hassal keresztbe feküdt a fehér farkas hátán. Kaensho lassan emelkedni kezdett, s közben megfordult Hayden is.
- Az igazat megvallva - szólt Gabriel mielőtt Kaensho nekiiramodhatott volna - Nem hittem volna, hogy egy… szakmádbeli ennyit olvas.
- Én se, hogy egy ilyen kinézetű, mint te, tud olvasni. - szúrt vissza Hayden, aztán Kaensho eliramodott, és kis híján leesett a farkas hátáról. - Az igazat megvallva, nekünk is vannak unalmas perceink.
- Mármint, úgy érte-
- Közben is, néha. De olyankor nehéz olvasni, úgyhogy nem, közben nem szoktam. - harsányan felkacagott, aztán pedig nem beszéltek többé egészen addig, míg el nem érték a Dragon Fang céhházat. Leszálltak, Gabriel benyitott a hatalmas kétszárnyú ajtón, és mindhárman odasétáltak a pulthoz.
- Oh, egy újonc? - pattant oda a pulthoz Prue, és előre hajolva kerek szemekkel nézett Haydenre.
- Olyasmi. - mondta Gabriel, és megtámasztotta a pultot ő is, csak a másik oldalról, és kicsit odébb, kért egy sört Sebastiantól, és megvárta, míg elrendezik a dolgot a lányok.
- Szóval? - kérdezte Prue, és már nyitotta is a nagykönyvet.
- Szóval mi? - kérdezett vissza Hayden zavartan. Úgy tűnt, egyáltalán nem járatos a hivatalos dolgok intézésében, és furcsa volt zavarban látni azt a nőt akiről mindent el tudtak volna képzelni, csak ezt nem.
- Szeretnél csatlakozni a céhhez? - Hayden bólintott, valamiért nem is állt szándékában többet beszélni, mint ami feltétlenül szükséges. - Rendben, töltsd ki ezt a lapot. - nyújtott át egy nyomtatványt Prue, aztán a kezébe nyomott egy tollat is, és várt, amíg kitölti.
Percek múlva Hayden felnézett, de két mező még mindig üres volt. A születés helye és ideje. Az egyikre, a helyére nem emlékezett, hála a többi archainak, akik törölték az emlékezetét, amikor terepre küldték, a másikra, az idejére pedig nem tudta mit kellene írnia. Gondolkodott, hogy bízhat-e ezekben az emberekben annyira, hogy ki merje adni kortalan valóját, s ezzel a titkát, vagy inkább hazudjon, úgy biztonságosabb. Végül kitöltetlenül adta oda a papírt.
- Umm, ez hi- kezdte volna Prue, de Hayden közbevágott.
- Tudom, hiányzik a születés helye és ideje. Én… nos… Nem emlékszem. Az igazi nevemre sem.
A két lány között megállt a levegő, most Prue érezte magát zavarban, végül halványan elmosolyodott, és betette nagykönyv hátuljába a lapot, ahonnan majd később átrakja a tagok kartotékai közé
- Sajnálom. Viszont, van egy jó hírem! Üdvözöllek a Dragon Fang céhházban, Hayden Shivers. A nevem Pruedence Lains, a Dragon Fang papírmunkájáért és kollégiumáért vagyok felelős, ha bármilyen kérdésed van, nyugodtan fordulj hozzám, de a céh szinte bármelyik tagja szívesen segít. Még annyit kérdeznék, hogy milyen mágiával bírsz?
- Rúnamágiát tanultam, de csak az alapokig. Nem nagy kunszt, nem vagyok túl -
- Nem kell mentegetőzni, ide az emberek többsége azért jön, hogy tanuljon, senki sem születik zseninek. - Prue arcán széles mosoly terült már el, és egy kevés át is ragadt Haydenre is. Végül Prue elővette a céhpecsétet - Hová szeretnéd a pecsétet?
- M-milyen pecsétet? - kérdezte
- Ezt. - húzta fel bal karján a póló ujját Gabriel, aki közben már teljes ruházatát lecserélte egy farmerra és egy fekete pólóra. Hayden arca furcsa grimaszt vett fel, jó fél percig szótlanul nézte az ábrát.
- Csak feketében lehet?
- Nem, color magic van a pecsétben, olyan színűt rakok rád, amilyet akarsz.
- Nem tetszik akkor se. - sóhajtott egyet, majd hátat fordított Prue-nak, aki akkora szemeket meresztett a lányra, mint még senki másra, zavartan kapkodta a fejét Gabriel és Hayden között, mellesleg a férfi is megrökönyödött Hayden reakcióján. Sokan hagyták már itt a céhet vagy Xaundaras túl kemény edzési módszerei, vagy Ba’al viselkedése, vagy Shareya túlzott törődése miatt, de azért, mert nem tetszett nekik a céhszimbólum… Még senki
De Hayden nem mozdulni, egyetlen lépést se tett a kijárat felé, bal lapockájáról letolta hátul a pólót, és a plafonra emelte a tekintetét.
- Essünk túl rajta. Itt nem látszik úgysem… az esetek többségében Vörösben kérem.. - tette hozzá az utolsó pár szót kicsit késleltetve. Prue pedig elmosolyodott, előre hajolt a pult fölött, és egy gyengéd, de határozott mozdulattal rányomta a vörös céhpecsétet a nő hátára.
- A szimbólum közepe a közös ügyet jelképezi, az öt spirálszerű ábra körülötte az öt mesterünket, aki összefog bennünket. Viseld büszkén. A mestered Xaundaras, a nap folyamán jelentkezz le nála. A kollégiumot négyszemközt beszéljük meg, ha szükséged van rá. - Hayden mélyet bólintott, és ekkor hatalmas durranással kivágódott a kétszárnyú ajtó. Minden szem az érkezőre tapadt, aki lassan megindult a pult felé.
Egy férfi volt, bokáig érő fekete bundát viselt, amit az elején nem fogott össze, nyakánál pedig szürke prém borította. Mellét lemezvért fedte, teste többi részét bőr páncél borította. Derekán oroszlánfejjel díszített bőr öv, oldalán tarisznya, hátán két hüvelybe rejtett kard lógott. Magas volt, a válla széles, haja fekete és lófarokba fogta. Arca csupasz, szemöldökét összehúzta, szeme tiszteletet parancsolt. Egész megjelenése követelte a figyelmet, és úgy nézett Gabrielre, mintha keresztül akarná szúrni a tekintetével. Fém csizmája végigkopogott a nagytermen, és megállt Gabriel mellett.
- Még egy újonc? - kérdezte Pruedence, de az idegen nem válaszolt, a férfival egymást vizslatták.
Gabriel számára ismerős volt valahonnan, de nem tudta megmondani, hogy honnan. Mintha egy rég nem látott ismerős állt volna előtte. Nem szólt semmit, végül az idegen törte meg a csöndet.
- Chantai? - hangja komoly volt és hideg, hanglejtés nélküli, érzelemmentes. Gabriel bólintott. - A nevem Leandro, Maximus fia. Amro’kalan negyedik lovasa küldött érted.

Gabriel van Chantai - Page 2 Persistancebyxxkalixxd4
Leandro

Haydennek 250 VE-t adok.
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeHétf. Feb. 18, 2013 10:58 pm

Te aztán bele húztál xD!
Ennek ellenére meg vagyok elégedve munkáddal, a harc jelent nagyon jó volt. Everothon teljesen ledöbbentem és igen ígéretes szállnak ígérkezik! Remélem hamarosan hallok még felőle. A depressziót nagyon jól kijátszottad, szép munka volt katona! xD
Az új hölgyeményed Ana, már most kedvenc listámra került. Szeretem a ilyen csípős bele való karaktereket, na de hogy egy meztelen nő - ráadásul nem is akármilyen teste - nem vonja magára a tekinteted, és mozgat egyáltalán sehol sem... Kérem ezt nem tűrhetem szó nélkül! A női egyen jogúság nevében felszólítalak, hogy igen is legyél férfi és ha még nem is tervezed, hogy kettőtök között simulósabb szálak is lesznek, igen is tessék megakadni két ringatózó cici mici láttán! Kifogásnak csak a homoszexualitást fogadom el, bár erősen reménykedem ezzel nem fogsz jönni xD
A lezárás nagyon tetszett! Felkapta a figyelmem szóval várom a folytatást! Ám azért majd tessék oda figyelni az elírásokra!


Jutalmad: 700 VE+ 700 VE + 125 VE + 450 VE + 250 VE Haynek + 375 VE Shonak
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimePént. Feb. 22, 2013 2:53 pm

Caradhel

Február/1


Gabriel percekig csak ült, és bámulta az idegent, bár a nagyterem többi részén ülők többsége elfordult és folytatta azt, amit elkezdett, néhány szem még mindig őket bámulta, közvetlen közelükben pedig valósággal megfagyott a levegő. Még csak azt sem vették észre, amikor Kaensho újra felvette emberi alakját, és odaállt Gabriel mellé, az pedig megtörte a csöndet.
- Menjünk olyan helyre, ahol kevesebben hallanak minket - szólt, azzal felállt, és Haydenhez fordult - Menj, jelentkezz le Xaundarasnál, rendezd el a kollégiumi szobát, a dolgaidat később megkapod.
Azzal Kaensho és Leandro kíséretében kiléptek a hátsó ajtón, átsétáltak a kollégium előtti parkon, és felmentek Gabriel szobájába. Gabriel zárta a sort, s vele az ajtót is, az idegen pedig mélyen hallgatott mindezen idő alatt.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideérsz, azt meg végképp nem, hogy egy ilyen közel állót küld Everoth.
- Miért? - kérdezte a fickó, nem Gabrielre nézett, inkább a szobát vizslatta. Az ágyra dobált páncélt és táskát, a sarokban asztagba rakott fegyvereket, aztán az ágy fölötti pengén megakadt a szeme.
- Mert azt írta, csak a hónap végére küld valakit, és mert évekig abban a hitben éltem, hogy egyedül élek már a családból. - a másik férfi keserűen elmosolyodott, Kaensho pedig leült az ajtó melletti karosszékbe.
- Egy ismerős segített eljutni Fiore határáig. Már tegnap hajnalban elhagytam az országhatárt. És… hát, itt, Fiorében igencsak igyekeztetek, hogy ez tényleg így is legyen - közelebb lépett az ágyhoz, megkerülte, jobb karját kinyújtotta, s leakasztotta a kardot, megforgatta, szemügyre vette a pengét, aztán csalódottan fordult Gabrielhez. - Emlékezetem szerint nem így néz ki a Livinas.
- Mert ez nem a Livinas. Ez Denarim, apám első saját kezűleg kovácsolt kardja.
- Nem az? Akkor hol van hát? - lepődött meg a fickó
- Mindent tudsz a Chantai-ban történtekről?
- Everoth felvilágosított. Nem kell finomkodnod, fel tudtam dolgozni apám halálát. Rád ez nem igaz, ha jól hallottam a lovastól, de ezzel ráérünk még. Hol a kard?
- A kriptában a kúria alatt. Kifosztani nem tudják, mágikusan van lepecsételve, csak a mi vérünk hordozója képes belépni oda.
- Ez szép és jó, de miért hagytad ott?
- Nem emlékszem. - felelt Gabriel pár perc hallgatás után. - Everothal veszekedtünk, aztán rátámadtam, és…
- Alig élt, megbotlott, lefejelte az egyik szarkofág szélét, és elájult. - vette át Kaensho a stafétát - Amikor felébredt, első dolga volt, hogy megmarkolja a kardot, de a lángja már nem lobbant fel.
- Persze hogy nem. Nem tudsz semmit a kardról? - fordult újra Gabrielhez.
- Annyit, hogy riaszt, ha a közeljövőben baj fog történni. - Gabriel szeme összeszűkült, mintha azt latolgatta volna, hogy a fickó mire akar utalni, de nem tudott, nem bírt rájönni a dologra.
- Lesz mit tanítanom. - mosolyodott el a másik férfi, aztán ismét feltette a helyére a fegyvert. - Mikorra készülsz el?
- Elkészülni? Mire? - lepődött meg Gabriel, Leandro megcsóválta a fejét, mélyet sóhajtott, és közelebb lépett az unokatestvéréhez.
- Nemzedékeken át, minden Fiorébe költözött valanari megtette a zarándokutat. Utoljára Nathaniel és Maximus. Hagyomány volt, mióta a családotok eljött elvégezni a feladatot, amit kaptak. - Gabriel kérdésre nyitotta a száját, de Leandro felemelte a kezét, és beléfojtotta a szót. - Mindent elmondanak majd a vének Valanarban, ugyanis oda megyünk, vissza, ahonnan évszázadokkal ezelőtt elszármaztunk.
- Bármikor indulhatunk. - szólt Kaensho olyan katonás hangnemben, amilyenben csak tudott, de Leandro pillantása megnyirbálta az önbizalmát.
- Te nem - mondta - Egyedül Gabriel jöhet, s a szent úton nem használhat mágiát. És igencsak sietnünk kell.
- Miért? - kérdezte Gabriel
- Livinas az öreg nyelven annyit tesz, éltető láng. Ha a láng kialszik, azt jelenti, nincs olyan ember, akit elismerne gazdájának. Ha a családfánk végleg kihalna, akkor véglegesen kialudna a kard lángja, és nem lenne jó semmire, csak, mint bármely hétköznapi kard. Jelenlegi állapotában ugyanez áll fent. Mennyi idő telt el azóta, hogy kialudt?
- Valamivel kevesebb, mint hat hét. - válaszolt Gabriel
- Az másfél hónap. Akkor maradt négy és fél hónapod vagy örököst találni neki, vagy kiérdemelni a kard lelkének bizalmát. Van gyermeked?
- Micsoda? Hogy lenne? - Gabriel szeme egészen elkerekedett.
- Nos, sem nekem, sem pedig a húgomnak nincs, ami azt jelenti, hogy örököst már nem találhatsz neki. A bemutatás szertartását kisgyerekkorban kell elvégezni, még mielőtt megtanul mágiát használni az örökös. Innentől kezdve két lehetőséged van. Vagy kiérdemled a kard bizalmát újra, vagy megvárod, míg letelik a fél éved, és békés halált halsz te is, és a kard lelke is.
- Miért nem tudtam még erről semmit?
Leandro megvonta a vállát.
- Mindent én sem tudhatok. Nos, mennyi időre van szükséged, míg elkészülsz? Legkésőbb hajnalban indulni szeretnék. Van két hetünk elérni Valanart, hogy még időben legyél.
- Időben? Mihez? - kapta fel a fejét Gabriel
- Mindent a maga idejében. - intette le Leandro.
Gabriel Sho-ra nézett, mintha tőle várna választ, de a lány elrettenve nézett vissza. Mintha nem merné elengedni a férfit. Pár percig csak álltak így, végül Leandro megköszörülte a torkán, Gabriel pedig halványan elmosolyodott, még mindig Kaenshora nézve.
- Nem lesz semmi baj. - mondta, és Leandrora nézett. - Hajnalban indulhatunk, addig elrendezek mindent.
- Nagyszerű. A felszerelésedről. Hozz meleg öltözéket, ahova tartunk, ott nincs hideg, de utunk szeszélyes vidékeken vezet, nem tudni milyen időjárás fogad minket ott. Továbbá hozz ételt, ami nem romlik, csomagold a hátizsákba, mint mondtam, nem használhatsz mágiát.
- Akkor csak az a felszerelés lesz nálam, amit elcsomagolok? - kérdezett vissza Gabriel.
- Csak ha akarod. Mindened elpakolhatod a warpba, de míg haza nem indulsz, nem használhatod. Engedélyezek neked maximum három kardot vagy tőrt, te döntöd el, hogy mit, valamint egy íjat. Hozz hálózsákot, ha szükséged van rá. A céhen belül megalhatok az éjszaka?
- Nem tudom, hogy addig kivehetsz-e szobát, ez nem fogadó… - tétovázott Gabriel, de Kaensho határozottan átvette a szót.
- Az én szobámban alhatsz, én úgysem fogok tudni. - szólt mogorván, Leandrora nézve - Ha ez valamiféle csapda, és nem tér vissza Gabriel mire a kard lelke kihuny, esküszöm minden létező istenre, hogy az egész falkámmal együtt vadászni fogok rád, Leandro.
Leandro egy percig komolyan nézett a lányra, mintha fontolgatná, hogy komoly fenyegetés lenne-e az életére ő, és a falkája, amit említett. Végül egy enyhe mosollyal az arcán közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét.
- Ne féltsd a barátodat. Mondtam, hogy a rokonom, s bár nem láttam még életemben, de tudom, hogy a testem és a vérem. Mindent megteszek azért, hogy hazakerüljön, még ha nem is sikerül újra kiérdemelnie a ka-
- Mi az, hogy nem sikerül? - vágott a szavába Gabriel.
- Ez is benne van a pakliban, Gabriel. Lehet, hogy feleslegesen megyünk Valanarba, és ha letelik, a fél év ugyanúgy elmész, mint a végelgyengülésben meghalt átlagember. De ha nem próbálod meg, akkor esélyed se lesz rá. De ígérem, a négy és fél hónapon belül visszaérsz.
- Kedves. - jegyezte meg Gabriel, és elfordult, elkezdte összepakolni a holmiját, és nem szólt semmit.
- Még egy kérdés. - szólt Leandro, és belenyúlt a zsebébe. - Merre van Chantai? Lenne ott egy kis dolgom.
- Elviszlek. - szólt Kaensho, mire mind Gabriel megállt a pakolásban, mind pedig Leandro a kotorászásban. - Maximum egy órán belül ott vagyunk, nem bízok benned annyira, hogy oda engedjelek egyedül. Akármennyire ígérgetted, látni akarom, hogy kinyitod a kripta ajtaját, látni akarom, hogy te is van Chantai vagy-e.
- Nem vagyok. - mosolyodott el szélesen a férfi. - A nevem Leandro Caradhel. Annak idején, amikor a család elhagyta Valanart bizonyos okok miatt, és Fiorébe költöztek, még az ide vándorlók is ezt a nevet viselték. Raziel volt az első, akit van Chantai-nak hívtak, hiszen ő, és a katonái alapították a várost a hegyek között. Onnantól kezdve minden családtag, aki ott született a van Chantai nevet viselte, ami annyit jelent „Chantai-ba tartozó”.
- Akkor te miért nem vagy van Chantai? - kérdezte Gabriel.
- Vérben az vagyok. De mint mondtam, mindent a maga idejében. - zárta le a témát Leandro, és a zsebéből egy sólymot ábrázoló halványzöld kővel díszített pecsétgyűrűt húzott elő. - Szóval… - nézett hunyorogva a lányra.
- Kaensho - segítette ki az
- Kaensho, elviszel, vagy útba igazítottok?
A lány szó nélkül Gabrielre sandított, aztán az ég felé fordította a tekintetét, felemelte a fejét, és testét fény öntötte el, másodpercek alatt a földre hullottak a ruhadarabok, és alakja elkezdett átformálódni, másodpercekkel később már egy farkas állt a férfi előtt. Gabriel szó nélkül összeszedte a ruhákat, és egy táskába rakta őket, majd a farkas nyakába akasztotta.
- Nyisd ki az ablakot, ülj fel, és indulunk! - utasította Leandrot, és egy perccel később már úton voltak.
A város tömve volt emberekkel, fogatokkal, mágikus négy illetve kétkerekűkkel, Leandro mosolyogva figyelte őket, de valami miatt nem tudott kiegyezni ezzel a látvánnyal.
- Nem tudnék itt élni. - jegyezte meg, amikor már percek óta csak csendben haladtak, mintha beszélgetést akart volna kezdeményezni, de nem érkezett válasz, helyette Kaensho csak akkor szólalt meg, amikor kiértek Erából, és az északnyugatra tartó vasútvonal felett repültek.
- Ha ezt a vasútvonalat követed eljutsz Nindrába, az északnyugati hegység lábához. Az az utolsó település, ahová eljuthatsz vonattal, onnan vagy lóháton, vagy gyalog kell felmenni az Iker-hegyekre, hogy bejuss Chantai völgyébe.
- Ha jól tudom, van egy erdei út is, nem muszáj átvágni a hegyeken. - szólt Leandro
- Valamikor volt. - javította ki Sho. - De benőtte az erdő, és nincs irtás. - fogta rövidre, nem akarta elmondani, hogy az erdőlakó manószerű lények miatt nőtt vissza az erdő, és fura módon azok eltűntek az erdőből.
Nem ejtettek több szót, háromnegyed óra múlva már Nindra északi határát hagyták el. Kaensho magasan az első felhők között repült, és amikor elhagyták az örökké havas Iker-hegyek hágóját eléjük tárult a kis város feketére égett maradványa. Kaensho leereszkedett, az utcák felett, a romházak között repült, alig egy méterrel a föld felett.
- Ez nem olyan tűz volt, mint huszonkét évvel ezelőtt. - jegyezte meg Leandro. - Bár, arról csak mesélt apám.
- Mesélt?
- Mennyit tudsz Gabrielről? Mármint, a családról, mindenről.
- Chantai-ban született, öt éves volt, amikor elvesztette a szüleit és egy Yamato Hitsu nevű frissen oda került tanár keze alá került.
- Nem-nem. - rázta meg a fejét Leandro. - Hitsu egy évvel később érkezett, amikor nem kapott több levelet Nathanieltől, és meglátogatta. Apám szerette az öccsét, nem azért hagyta itt Chantai-t, mert nem szeretett itt lenni, hanem mert amikor megtette a zarándokutat, amire most Gabriel indul, úgy érezte ott a helye. Az itteni örökséget Nathaniel tovább vitte, ő pedig úgy érezte odahaza, Valanarban nagyobb szükség van rá. Úgyhogy sólymokkal leveleztek, tartották a kapcsolatot. Amikor Nathaniel meghalt, nem érkezett több levél, így Maximus felkerekedett, és meglátogatta Chantait. Amikor megtudta mi történt az öccsével hazatért, elköszönt tőlünk. Akkor láttuk utoljára, de rendszeresen írt nekünk.
- Ott hagyott benneteket?
- Igen. De nem gyűlölhettük érte. Nekünk a család a legfontosabb minden felett, és mivel Gabriel életben maradt, és ő is a család része volt. Ide jött, hogy pártfogásába vegye, és tanítsa.
- Ez most elmondod, de biztos vagyok benne, hogy nem így érezted akkor.
- Persze, hogy nem. Egy gyerek egyike a legkegyetlenebb lény a földön. Nem tudja még, hogy mit is tesz, nem tudja felfogni tetteinek súlyát. Gyűlöltem, utáltam Gabrielt, azt kívántam bárcsak meghalt volna Nathanielékkel együtt, mert akkor az én apám velünk lehetne. De ahogy nőttem, megértettem, hogy ha én és a húgom kerültünk volna ilyen helyzetbe, Nathaniel is ott hagyott volna csapot papot, hogy ránk vigyázzon.
- De miért nem vitte magával Maximus Gabrielt?
- Nem tudom biztosra. Azt hiszem azért, mert hitte, hogy a családra bízott feladatot el tudja látni.
- Amire ha rákérdezek, azt mondod, mindent a maga idejében. - jegyezte meg cinikusan Kaensho, mire Leandro elmosolyodott.
- Pontosan. - szólt, aztán kihúzta magát a farkas hátán, körülnézett, és kiszúrta a kúriát. - Vigyél a Chantai házhoz! - mondta, s Kaensho egy szó nélkül nekiszáguldott az egyik ház oldalának, megtámasztotta lábait, és fentebb rúgta magát, aztán egyenesen a kúria felé vette az irányt.
A hatalmas ház szinte sértetlen volt, egyedül az erkély és a terasz volt megrongálva, valamint a betonkerítés szakadt át pár helyen, ahol a démon vívta Maximus utolsó csatáját. Ezen kívül csak a korom hagyott nyomot a kúrián. Kaensho leszállt a kétszárnyú ajtó előtt, Leandro pedig lendületesen leugrott a hátáról.
- A házban már túl sok mindent úgysem találunk, úgy érzem. Még ha nem is fosztották ki, akkor se. Mutasd, hol a kripta!
Sho lecsúsztatta a fejéről a táskát, átváltozott, és míg fel nem öltözött nem oltotta ki a fényt. Aztán a pincelejárathoz lépett, felnyitotta azt.
- Gyere! - szólt, s lelépkedett a lépcsőn, Leandro utána. Sho egy lámpást akasztott le a falról, aminek az alján még lötyögött némi olaj, gyufa után nézett, s pár perc keresés után a poros, lomos helységben és a dohos szagban talált is egy dobozzal. A frissen gyújtott lámpás fénye beragyogta a pincét, és Kaensho céltudatosan megindult az egyik fal felé, amit egy jókora szekrény takart el.
- Told odébb! - mondta, s Leandro nekiveselkedett, alig volt szüksége az erejére, olyan könnyen mozdította el a bútort, ami mögött a fal érdekes, kékes-szürke kőből állt, nem úgy, mint a pince többi része, ahol közönséges kövek szolgáltak falként. A falrész közepén egy tenyér volt felfestve szintén kékes árnyalattal, felette egy félkörívben hét rúna, aminek a jelentéséről nem tudott Sho semmit.
Leandro egyetlen szó nélkül fölhúzta a kabátja ujját, és beleillesztette a kezét a lenyomatba. A fal egy pár pillanatig meg sem rezzent, aztán az üt ujjból egy-egy apró tűcsúszott elő, megsértve ezzel Leandro ujjbegyeit, mire az elrántotta a kezét. Az öt ujjhegyről egy-egy csepp vér indult le a tenyér felé, s amikor összeértek a falrész megremegett, és a földbe süllyedt.
A titkos ajtó mögött a falakon gyermekökölnyi méretű kristályok ontották magukból a halványkék fényt. Az egész terem márványból volt, legalábbis annak látszott, de Kaensho már tudta, hogy nem az. Everoth azt mondta, az egész kripta úgy funkcionál, mint az emlékezés csarnoka Ilum tárnáiban, tehát az egész terem kristályból volt kirakva.
Mindketten haboztak egy kicsit, mielőtt beléptek volna, de végül is Leandro tette meg az első lépést, s Sho szorosan követte. A teremben hatalmas volt, nagyobb, mint amilyenre Leandro számított, és több szarkofág feküdt benne, mint amennyit várt, és egyet leszámítva, egyik sem volt egyedül. Mindegyik a közvetlen rokonaival voltak örök nyugalomra helyezve.
Raziel fekhelye volt a legközelebb, rögtön mellette a felesége, s kisebbik lánya, mindegyik szarkofág tetején egy dombormű, ami a halottat ábrázolta. Mellette Amithiel, férjével egy koporsóban, a domborműn egymás kezét fogva. Tovább Uriel, két fiával és feleségével, odébb elsőszülöttje, s egyben lánya, Ithuriel, férjével és kisebbik fiával, nagyobbik fia, Baliel a velük szemben lévő oldalon feleségével, és egy képpel a szarkofág tetején. Kaensho odalépett, s leporolta a képet, amin egyetlen férfi állt büszkén, maga előtt összefont karokkal, szemében tűzzel, apró, férfias mosollyal az arcán.
- Ki ő? - kérdezte.
- Ő? - Leandro elmosolyodott, s elvette a képet a szarkofágról, tovább sétált.
Végigsimította Nathaniel és Victora koporsóját, végül elérkezett ahhoz a fekhelyhez, ami távolabb állt a többitől. Ez dísztelen volt, fedele lapos, egyszerű, és dombormű nélküli. A fedélre volt fektetve a porlepte sérült páncél, amit Gabriel viselt a város ostroma alatt, valamint a kard, Livinas. Leandro a koporsó fejrészéhez lépet, és lette a képet.
- Ő. - lehunyta a szemét, és mosolyogva állt a koporsó mellett, percekig, aztán megszólalt. - Maximus Caradhel, Yamato Hitsu, Maximus van Chantai. Az apám.
- Nem vagyok benne biztos, hogy hogyan működik az emlékezés csarnoka, de Everoth azt mondta Gabrielnek, hogy az itt eltemetettek lelkei ide vannak kötve, saját akaratukból. Nem tudom biztosra, de úgy gondolom, hogy mivel a család tagja vagy, láthatod őket, ha akarod. De lehet csak Gabriel képes rá a lélekmágia miatt…
- Nem. - nézett rá Leandro, de a lány nem teljesen értette, kérdőn nézett vissza, mintha nem értené, mire mondta, hogy „nem” - Nem csak Gabriel képes rá, bármelyikünk, akinek Caradhel folyik az ereiben képes rá, ha koncentrál. És nem, nem fogom háborgatni a lelküket.
Kitárta a kezét maga mellé, ami körül egy aranyszín pecsét nyílt meg, ugyanolyan üvöltő oroszlánfejjel, mint amilyennel Gabriel teszi. Felemelte a kardot, és áthelyezte a kapu túloldalára. Aztán kezébe vette a páncéldarabokat egyesével, körbeforgatta, és sorban átrakosgatta mindet, de a mellvérttel tovább időzött.
- Szó mi szó, tényleg ráfér majd a javítás.
- Rá bizony. - dörrent meg a háta mögül egy hang, ami kicsit sem volt evilági. Mindketten megpördültek a tengelyük körül, és a hang gazdáját keresték, s meg is találták.
Egy halvány szellemalak állt előttük az első koporsó mellett. Nagyjából Leandroval egy magasságú lehetett, hosszú haja a válla alá omlott, szakálla teljes volt, hasonlított Gabrielére, de kicsit hosszabb, és jóval dúsabb, s úgy egész lénye, főleg az arcvonásai, felettébb hasonlítottak Gabrielére. Hosszú, reverendaszerű ruházatot viselt, de sem annak, sem a hajának vagy a szemének színét nem lehetett megállapítani, mert a lélekmágia jellemző halványzöld színben foszforeszkált.
- A lángoló harag - szólt Leandro, s azonnal térdre ereszkedett, fejet hajtott a szellem előtt, mire az közelebb lépett, vállára tette a kezét, és felállította.
- Semmi szükség rá, hogy egy családtag előtt fejet, vagy térdet hajts, fiam. - mosolygott az öreg szellemalak. - Csupán annyit kérnék tőled, hogy a pengét hagyd itt, tedd vissza, ahonnan elvetted.
- Miért? - kérdezett vissza Leandro, de már a páncélt át is helyezte a másik térbe, s a kardot már meg is markolta, s húzta is vissza.
- Szeretném látni, tudni, ha az örökségem visszatér. És ellentétben a páncéllal, a kard nem szorul javításra.
Leandro csendben bólintott, visszatette a kardot a szarkofág tetejére, vigyázva, hogy hozzá se érjen a képhez, amit az imént átpakolt Baliel szarkofágjáról.
- Köszönöm. - szólt az öreg, és visszasétált a szarkofághoz. - Most pedig menjetek! Valanar vár titeket!
Leandro bólintott, bezárta az átjárót, és megragadt Kaensho csuklóját, szinte vontatta kifelé a lányt, és meg sem várták, míg a titkos ajtó visszakúszik a helyére, már visszatolta a szekrényt, és az udvaron várt.
- Mit értettél az alatt, hogy „A lángoló harag”? - vonta kérdőre Kaensho, ahogy elkezdte az átváltozást.
- Menet közben elmesélem. - mondta Leandro, és összekapkodta a ruhákat, belegyűrte a táskába, a vállára akasztotta, és a hatalmas fehér farkas hátára hágott. - Indulás!
Kaensho nekiiramodott, és a betonkerítés egyik maradványának tetejéről a levegőbe rúgta magát, s csöndben suhant kifelé a völgyből. Már majdnem elérte az Iker-hegyeket amikor Leandro mesélni kezdett.
- A… mondjuk úgy, legenda szerint Raziel készítette a kardot Synestra segítségével. De nem lakrimából, hanem egy tűzlélekből kapta az erejét. Akkoriban még gyakrabban találtál ilyen lényeket a földön. Egyfajta tündérek voltak, tűz, föld, víz, szél elemekkel, főként Menedékben láttunk sokat, ahol Valanar fekszik, a mai napig fel-feltűnnek, de nem érintkeznek velünk. Nem is hittük, hogy Fiorében is megtalálhatók, de nem is ez a lényeg. Biztosan feltűnt, hogy a szellem kísértetiesen hasonlított Gabrielre. Nos, meg fogsz lepődni, ugyanazt a mágiát is használták. Raziel volt az első, aki lélekmágiát tanult Everothtól, aztán fegyvermágiát Synestrától. Akkor még azért, hogy ne legyen tisztalelkű fénymágus, ne lehessen porhüvelye egyetlen archai-nak sem. Amikor a várost alapították, egy tűzlélek fel akarta gyújtani mindazt, amit addig építettek Chantai-ból, mondván, hogy nem telepedhetnek le, mert a démoni pusztítás után újra az erdőnek kell benőnie. Évről évre elűzték, de egyszer a tűzlélek tettlegességig folyamodott, és Raziel iszonyú haragra gerjedt. Párbajra hívta a szellemet, és a lélekmágiával a kardjába zárta azt.
- Lehetséges ez?
- Szerintem Gabriel is képes lenne rá, ha arra kerülne a sor, de nem ajánlom neki.
- Miért?
- A tűzlélek folyamatosan harcolt, hogy kitörhessen a fegyverből, nem lehetett vele biztonságosan harcolni, mert egy-egy kirohanás alkalmával a kard egészét méteres láng vette körbe, és míg ki nem merült a lélek, nem lehetett hozzányúlni, így Raziel nem volt képes használni, csak egy bizotnságos dobozban tárolta a kúria titkos ajtaja mögött, az emeleten. Amikor a szellem beletörődött, hogy nem tud szabadulni, és megbékélt azzal, hogy legyőzték, egyezséget kötött Raziellel. Megígérte, hogy segíteni fog neki, bemutatkozott, mint Livinas. Tudod-e, hogy mit jelent, ha egy lélek megmondja a nevét neked?
- Nem, miért, valami különleges dolognak kellene lennie?
- Persze. A természet ilyen ősi lényeinek nevét senki nem tudja csak ők, illetve a testvérei, akikkel egylényegűek. Raziel azzal, hogy megtudta a tündér nevét, a lelkének egy részét egybe forrasztotta Livinaséval. Onnantól kezdve a kard forgatója és a kard lelke egy volt, és ha egyikük meghalt, fél éven belül újgazdát kellett találjon, vagy a másik követte őt a halálba.
- Tehát ha annak idején Gabriel apja nem mutatja be Gabrielt a kardnak…
- Akkor a kard fél évvel Nathaniel halála után elveszíti az erejét. Az ok, amiért Gabriel most veszélyben forog, hogy Raziel nem csak azt ígérte meg, hogy vigyáz a lélekre, és gondoskodik annak továbbadásáról. Livinas kikötötte, hogy csak azt szolgálja, akit méltónak tart arra. Ha a kard gazdáját úgy gondolja, hogy nem méltó a használatára, inkább elpusztítja magát is, minthogy egy gyávát segítsen.
- Gabriel nem gyáva!
- Persze, hogy nem. De Livinas szemében az. Bizonyítania kell, hogy kiérdemli azt, hogy szolgálja.
- És ezért küldött el téged Everoth.
- Pontosan. Gabriel akaraterejét kell megedzenünk, nem a testi, vagy a mágikus erejét, különben Livinas megöi. Érted már?
- Mhm. - bólintott Sho, és olyan iramra kapcsolt, amilyet csak tartani tudott. Bő fél óra múlva már Era felett jártak, és már ereszkedtek a Dragon Fang céhház felé.
Berepültek Gabriel ablakán, Sho átváltozott, s felöltözött, mire Gabriel megérkezett.
- Minden rendben? - kérdezte Leandro, mire Gabriel hang nélkül bólintott, és visszakérdezett.
- Elrendezted, amit akartál?
- Igen. Kicsit több is történt, de majd mesélek az úton. Lesz rá majdnem két hetünk.
- Az országhatárig elvihetlek titeket? - kérdezte Kaensho, de mielőtt válaszolhattak volna, újra kinyílt az ajtó, és Ithiliana lépett be rajta.
- Zavarok? - kérdezte, de már be is zárta maga mögött az ajtót, úgyhogy feltehetően nem is érdekelte volna, ha a kérdésére a válasz „igen”.
- Nem, jó, hogy jössz. - szólt Gabriel, és a lányok felé fordult. - Holnap hajnalban elhagyom az országot, és nem tudom pontosan, milyen sokáig leszek ott.
- Majdnem két hét az út oda. Egy bő hónapot ott foglak tartani, aztán rajtad múlik, mikor, és hogyan jössz haza. - szólt Leandro. - Valamivel kevesebb, mint négy nap az út, ahogy a sólyom repül.
- Akkor másfél, két hónap múlva jövök. Addig mindenben, ismétlem MINDENBEN Kaensho parancsát követed, te pedig, Kaensho, te felelsz érte. Maradjatok a céhben, ne mondjátok el Ithiliana titkát senkinek, és nem hiszem, hogy baj lehet.
- Tegnap hoztok ide, ma meg le is lécelsz? Nem túl udvarias, szépfiú… hová mész?
- Mindent a maga idejében. - csapott le a kérdésre Leandro, és lezártnak tekintette a vitát, Gabrielhez fordult. - Rendezzétek el amit még kell, feküdj le, pihenj, hajnalban indulunk!
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Feb. 28, 2013 7:38 pm

Át a határon




Gabrielt aznap este nagyon nehezen találta meg az álom. Bár már tíz órakor lefeküdt aludni, még éjfélkor is a plafont nézte, és alig öt órával a hajnal hat órai indulás előtt csukta le a szemét huzamosabb időre. Kaensho kiharcolta, hogy a határig elvigye őket, de a további út felől Leandro hajthatatlan maradt, mondván, évszázados hagyomány már, hogy a Fiorében maradt Caradhelek mágia nélkül teszik meg az utat a szülőhelyükre. Xaundarast nem érte el, túl sok dolga volt az öregnek, de megígérte, hogy hajnalban a kollégium udvarán találkozik vele, és az öreget úgy ismerte, hogy amit megígért, azt meg is tartja, kerüljön, amibe kerül.
Félt, rettegett az úttól. Sokkal nyugodtabb lett volna, ha Kaensho is velük tarthat, de ha ő is velük tart Sevenbe, nem lett volna kire hagyni Ithilianat, továbbá az archai jelenléte egy teljesen védtelen, öt fős gyalogszerrel közlekedő csapatot elég zsíros célponttá tett volna. Látszólag Hayden a legnagyobb biztonságban a céhen belül volt, ahol megannyi erős mágus felügyelhette, és vigyázhatta, még ha nem is célzottan rá. Bármilyen erősek is, és bárkik is legyenek a tanács csatlósai, akik elkapták Synestrát, biztos, hogy nem mernek nyílt támadást indítani a Dragon Fang céhháza ellen, hiszen Everothot és Synestrát is ketté kellett választaniuk ahhoz, hogy az egyiküket elkapják, és a nyakát merte volna rátenni, hogy Synestra sem adta olcsón a bőrét. Xaundaras, Ba’al, Shareya, Jophiel és Lucius mester egyenként is voltak legalább olyan erősek mint a bukott archai, együttes erővel nem lehetséges, hogy ne védjék meg a céhet, és akkor még Kain említésre sem került.
Igazából még ezen is elgondolkodott, egyszerűen nem tudta leállítani agytekervényeinek fogaskerekeit, folyamatosan kattogtak mint valami olajozatlan gépezet, ami bele-bele kap minden munkába, amit el kellene végeznie, de kapkod, mint egy izguló kisgyerek, és nem tudja elvégezni egyik folyamatot sem. Vajon ki lehet ez az ember? Ember egyáltalán? Amiken átment már, már az sem lepné meg, ha Kain sem lenne ember. Egyáltalán, milyen a személyisége? Szigorúbb, mint Xaundaras, vagy beképzeltebb, mint Ba’al? Esetleg olyan törődő, talán túlságosan aggódó, mint Shareya? Az egyetlen biztos dolog a személye felől az, hogy legalább olyan titokzatos, mint az S osztályú mágusokat irányító Lucius mester. Róla sem tudni szinte semmit.
Végül, amikor már túl sok mindenről pörgött túl kevés dolog a fejében, és nem tudta, hogy melyiket gondolja tovább, elnehezedett a szemhéja, és álomtalan álomba merült.
- Ébredj, indulunk! - szorítást érzett a bokáján, és felpattant a szemfedele. Felült, és pár pillanatig még dörzsölte a szemét, azt sem tudta, hogy ki keltette fel, csak azt tudta, hogy egyáltalán nem pihente ki magát, sőt. Ólomnehéz volt minden tagja, legfőképp a szíve, ami úgy zakatolt, mintha tényleg ólomkalapács lenne.
Leandro felkapta a táskákat az ágy mellől, és kicaflatott az ajtón. Gabriel még kiment a fürdőbe, szembefröcskölte magát hideg vízzel, aztán megpróbálta összeszedni magát, felöltözött, és sietve utána indult.
Kaensho a kollégium előtti járda mellett állt útra készen, farkas alakban,háta felső részén egy bőrszíjjal két oldalára volt lógatva Leandro és Gabriel utazótáskája, amiből az egyik szinte egészen lapos volt.
- Mi hiányzik? - kérdezte Leandro, de mielőtt válasz érkezhetett volna rá, kinyitotta, és ellenőrizte a laposabb táska tartalmát. Aztán nagyjából áttúrta a másikat is, és mire felnézett, már tudta. Az étel volt az, amit az éppen a konyhából kilépő Sebastian hozott.
- Szárított hús, két egész kenyér, mindkettő gondosan, légmentesen csomagolva, hogy ne induljon romlásnak idő előtt, csomagoltam pár szendvicset, ha beosztjátok, holnap estig meg sem kell bontanotok a kenyereket. Biztosan elég lesz? - fordult a (számára) idegen felé.
- Nem kell aggódni, ha elfogy az élelmünk, vadászunk. Az út nagy részében sűrű erdőkön megyünk keresztül az óceán partján, ha a vadászat kudarcot vallana, akkor halászunk. Útba esik pár falu, és egy viszonylag nagyváros is, ott is vehetünk élelmet.
- Elfogadják ott a fiorei fizetőeszközt? - aggodalmaskodott Kaensho, ahogy Leandro besuvasztotta a csomagolt élelmet a táskába, és gondosan bezárta.
- A drága holmik mindenhol drága holmik. - mosolyodott el Leandro, és felült a farkas hátára. - Indulhatunk, Gabriel?
Gabriel nem szólt semmit, egy darabig nézte az ajtót, ahonnan Sebastian kijött. Várta, hogy kivágódik, és megszólal Xaundaras érces hangja, ahogy leüvölti a fejét, de nem történt semmi. E helyett a kollégium ajtaja nyílt ki. Prue, Don és Hayden lépett ki rajta, és jött oda hozzájuk.
- A mester? - kérdezte őket Gabriel
- Nem tudom - mondta Don, és Gabriel elfordította a fejét, továbbra is az ajtót fixírozta, de Donékhoz beszélt.
- Ígéretet tett nekem, hogy kijön, de nem fogom a szemére hányni, túl sokat tett értem eddig ahhoz, hogy ilyen pofátlan lépést tegyek. Elmondom nektek, amit neki akartam, kérlek, adjátok át!
Don halványan elmosolyodott, és csendben várt. Végül bő egy perc múlva Gabriel feléjük is fordult, közelebb is lépett, megkerülve Kaenshot, és belekezdett.
- Amikor utoljára beszéltem vele, azt mondta, kapok három hónapot, hogy rendbe szedjem magam, addig falaz nekem a többi mester előtt, ha valami miatt kérdőre vonnának, addig kaptam időt. Letelt a három hónapból két hét, és elindulok külföldre, ki tudja milyen messze. Lehet, hogy nem térek vissza időben, vagy nem térek vissza egyáltalán.
- Ez baromság! - vágott közbe Kaensho. - Vissza fogsz térni, és ráadásul időben!
Pár percig mind csöndben álltak, Prue szórakozottan simogatta Kaensho morcos homlokát, végül Leandro megvonta a vállát.
- Azt nem tudom garantálni, hogy időben hazaérsz, de több mint valószínű, hogy csak rajtad fog múlni az, hogy haza gyere, én megteszek mindent annak érdekében, hogy életben maradj, már, ha erre gondoltál az alatt, hogy egyáltalán hazatérsz-e. - Kaensho ráncos homloka kisimult, és kitekert nyakkal a hátán henyélő férfira nézett, mintha olyantól kapott volna megerősítést, akitől egyáltalán nem várta volna.
- Folytasd! - terelte vissza a témát Don - Sok a rizsa, mondd a lényeget, és indulj, mielőtt meggondolod magad!
- Még ha akarnám, sem gondolhatnám meg magam - mosolyodott el most Gabriel, bár keserű szájízzel tette, ábrázata valamiért mégis szívderítőbb látvány volt - Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el nektek, legalábbis egy időre nem. A lényeg az, hogy ha nem tud tovább falazni nekem, és kikezdenének, tegyenek ki hivatalosan a céhből, de Kaensho és Hayden a tagjai maradjanak egészen addig, míg vissza nem térek, vagy halálhíremet nem kapjátok. Ha visszatérek, úgyis ebbe a céhbe fogok visszatérni - szünetet tartott, a mosoly lelohadt az arcáról, aztán folytatta - Már, ha szívesen látnak még itt.
- Idióta - szólt halkan Don, és közelebb lépett, Gabriel vállára tette a kezét. - Én vernélek földig, ha nem ide térnél vissza. Értve vagyok?
- Én meg segítenék neki - állt párja mellé Prue, Sebastian csak halkan kuncogott.
Hayden maga előtt összefont karral állt kicsit távolabb, Don és Prue háta mögött, szemében egyfajta kétkedő csillogás ült, mintha azt kérdezné magában, hogy ezek most tényleg ennyire összetartanak, vagy csak szeretnék eljátszani a drámai búcsúztatást. Végül, amikor már Gabriel is felült a farkas hátára, ő is közelebb lépett.
- Remélem, nem potyára raboltatok el az előző munkahelyemről, és nem döglesz meg az úton…
- Igaz is… - fordult felé Gabriel. - Távollétemben mindenben, tehát mindenben Kaenshora vagy bízva, ő felel érted, és engedelmességgel tartozol neki!
- Ne beszélj úgy velem, mintha a beosztottad lennék, önszántamból döntöttem úgy, hogy segítek nektek, vagy mi a szösz! Egy kis bizalmat elvárnék.
- Önszántadból engedted, hogy elraboljanak tehát? - szúrt oda Don úgy, hogy még csak rá sem nézett a nőre, inkább Prue-t karoltál át a vállánál, aki egy apró kacajt ejtett meg a szóváltásra. - Induj, Gabriel, menjetek, mert sose értek vissza, ha ilyen tempóban haladtok!
- Mhm. - bólintott Gabriel, s Kaensho megiramodott, pár méteren lendületet vett, aztán felcsaptak a lángok a lábai körül, és szinte függőlegesen emelkedni kezdett a felhők felé. - Viszlát! - kiáltott még hátra, aztán egy utolsó pillantást vetett a Dragon Fang épületeire.
Az út nagyja csendben, hang nélkül telt. Ismerős tájak suhantak el alattuk. Valahol a szíve mélyén még remélte, hogy ha Atsut nem is, de a Blue Pegasust látja, még ha csak távolról is, de Kaensho ügyelt rá, messze elkerülték a céhet és a várost, ahol állt. Meg sem álltak, míg el nem érték Fiore királyságának határát.
Leandro lemutatott a földre, és Kaensho rohamos sebességgel ereszkedni kezdett, külső szemlélődő, aki nem volt megszokva a farkas ezen manővereivel azt hihette, hogy öngyilkos mozdulatsor az egész, és olyan sebességgel csapódik a földbe mint a kezdő mágus, aki épp most tette magáévá a repülés alapjait, és sólyomnak képzeli magát, de nem, Kaensho puhán és egyenletesen landolt, pár métert még megtett futtában a földön, majd megállt. Leandro szó nélkül leugrott a hátáról, Gabriel követte, és a farkas felsóhajtott. Ritkán kell Gabrielnél több embert szállítania, Hayden törékeny teste pedig pihe volt Leandrohoz képest, főleg így megrakodva.
- Köszönjük, Kaensho, de innen már gyalog kell mennünk. Nélküled. - szólt Leandro, ahogy leakasztott az egyik táskát a farkasról, és felvette a hátára. Ő vitte a sátrat és az utazáshoz szükséges kellékeket, Gabriel hátára az élelem került, és a takarók.
- Biztos minden rendben lesz? - kérdezte Sho, de Leandro már nem nézett rá, tett pár lépést előre, és megállt, a látóhatárt figyelte, mintha azt az ösvényt keresné, ami csak az ő szemére látható, Gabriel lépett oda a farkashoz, végigsimított a fején, letérdelt elé.
- Vigyázz a többiekre, de főleg magadra. Rajtad kívül nincs már senkim, é-
- Elhallgass, Gabriel. Ami történt, megtörtént, nem tehetsz már ellene semmit. Lehet, hogy tehettél volna ellene, de lehet, hogy egyáltalán nem, és nem engedem, hogy ismét átkozott érzelmi nyomorult legyél! Mi az, hogy nincs senkid? Tegnap tudtad meg, hogy van családod, sőt, a népedhez mész. Mind tudjuk, hogy menned kell, mind tudjuk, hogy nélkülem, egy elvárásom azért mégis van; Térj vissza férfiként, Gabriel, vagy meghalsz! - szólt, szemében vad tűz égett, olyan, amilyen Xaundaraséban szokott, amikor olyan parancsot ad, amiben nem hisznek a tanítványok, és leüvölti a fejüket. Azonban Xaundaras nem szokta otthagyni őket, ellenben Kaenshoval, aki ezzel a mondattal megfordult, lendületet vett, és azonnal az égre hágott.
Gabriel egy darabig még nézett utána, aztán felkelt, meghúzta a hátizsákja szíját, és Leandro mellé lépett.
- Elbúcsúztatok? - kérdezte érzelemmentesen, nem is nézett Gabrielre, az pedig egy pár pillanatig nem is szólt semmit
- Olyasmi. Most pedig induljunk!
- Mhm - bólintott Leandro, arcán egy halvány mosoly terült el, és elindult.
A terület maga meglehetősen kopár volt a határ mentén, a határőrök tartották karban, hogy be lehessen látni, jó fél kilométerről a terepet, és ne lehessen lopva átosonni rajta. Viszont Kaensho a határ után jó kétszáz méterrel tette le a két utazót, így elkerülték a határőröket, bár nem volt kizárt, hogy észrevették őket, és a nyomukba erednek, hiszen nem tudhatják, hogy szökött bűnőzök-e talán, vagy hasonló.
Gabriel nem kérdezősködött, szorosan Leandro mögött maradt. A pusztaság hamar átváltott erdőségbe, ami először igen gyér volt, és főleg nyírfák alkották. Az aljnövényzet ritkasága vagy esetleg teljes hiánya arra utalt, hogy az erdő egy fiatal része, és ennek megfelelően könnyű volt benne haladni.
- Mi a terv? - kérdezte végül Gabriel, amikor már jó egy órája haladtak, és nem szóltak semmit.
- A terv? - kérdezett vissza Leandro, aztán pár percig hallgatott, mintha csak megrágta volna a szavakat, vagy mi több, most találta volna ki őket. - A terv az, hogy ebben az erdőben haladunk, majdhogynem végig. Az avatatlan és a nem kívánatos szemek elől elrejtenek, és kis kihagyásokkal majdnem végig kitart. Hogy ne térjünk le a helyes útról, a fülünket fogjuk használni.
- A fülünket? - kérdezett vissza Gabriel, kissé furcsa volt neki, hogy a helyes utat pont a fülükkel fogják „látni”.
- Így van. Állj meg egy pillanatra! - szólt Leandro, és mindketten megálltak. - Fülelj!
Gabriel megállt, maga elé nézett, igyekezett kiélesíteni az érzékeit, ahogyan azt útitársa mondta, de nem igazán tudott meg semmit sem, legalábbis semmi olyat, ami a hasznára lehetne. Levelek surrogása, a szél játéka a fákon, az avart kavaró neszek, állatok zörejei a közeli fákon, néha-néha egy-egy madárcsicsergés, de semmi más.
- Mit kellene hallanom?
- Nem hallod? - fordult hátra Leandro, széttárta a karjait, arcán meglepetés rajzolódott ki - Az óceán! A hangját hozza az északi szél! Amíg halljuk, addig biztosan jó irányba megyünk, ha már nem halljuk, túlságosan délfelé kerültünk, és közelebb jövünk a parthoz. Ennyire egyszerű. Tizenkét napi járóföldre vagyunk a Nal’druin folyó deltájától. Onnan egy nap, és elérjük Valanart. Majd meglátod micsoda szép hely, nem is mesélek semmit, annál nagyobb lesz a meglepetés!
Innentől kezdve még kevesebbet beszéltek menet közben. Gabrielnek kedve sem volt hozzá, Leandro pedig időpazarlásnak tartotta. Leszámítva azt, amikor pihentek. Napkeltétől napszálltáig mentek, napi két pihenővel, amik közül az egyiket dél után egy kicsivel tartottak meg, ez volt az első étkezésük, a másik, amikor elkezdett sürvedni. A második étkezés után még addig gyalogoltak, míg teljesen el nem veszett a nap fénye a fák között, és a második étkezés után meggyújtott fáklya fénye miatt láttak csak. Ekkor letáboroztak, és aludni tértek.
Leandro egy meglehetősen érdekes fekvőhelyet hozott magával hazulról, állítása szerint az erdőben tanyázó járőrök, erdészek használják. Az egész egy szétnyitható, és kimerevíthető 2x2 méteres meglehetősen vékony, de annál teherbíróbb deszka készítmény. A négy sarkán négy fém karika lógott, amibe kötelet fűzött, és a négy kötelet középen a deszka fölött összekötötte. Ebbe a hurokba akasztott be egy hosszabb, jó húsz méteres kötelet, és rögzítette. Lefekvés előtt mindig egy erős, magas fát kerestek, ami az első nap után már egyszerű volt, hiszen beértek az erdő egy idősebb részébe. A kötelet átvetették az egyik vastagabb ágon, és a leérkező véget megragadva húzni kezdték, s ezzel felemelték magukat. Jó öt méter magasra érve a kötelet rögzítették, és ezen a lógó alkalmatosságon aludtak.
Az első éjszaka meglehetősen furcsa volt Gabriel számára, félt, hogy leesik, és nem tudott rendesen aludni, hiányzott a talpa alól a föld, de Leandro nem engedett. Biztosabb megoldás volt ez a vadállatok elől, mint a tűz, mert egy éhes medve, vagy farkas nem foglalkozik a tábortűzzel, de ilyen magasra ők sem érnek fel. Továbbá ha emberek találnak arra a helyre, ahol ők táboroznak, akkor sem találják meg őket, csak ha avatott szemről van szó.
Leandro sokat mesélt. Nem a városról, ahova igyekeztek, azt megígérte, hogy nem írja le, szeretné, ha Gabriel saját szemével lássa, és így nem lesznek elvárásai, nem fog csalódni. Nem mintha lebecsülte volna saját városa szépségét, de nem tudta, hogy Gabriel milyen értékrenddel jött el Erából, és milyen elvárásokat támasztana Valanarral szemben.
A meséi inkább a népről szóltak, és nem is mesék, inkább történetek voltak. Kezdve a roshbael néppel, ahonnan Valanar származtatta magát.
- Népünk hat törzsben él. Vagyis, jobban mondva már csak öt. A történet szerint valamikor régen, évezredekkel ezelőtt a roshbael nép egy volt, és külön országuk volt. Akkor még az országhatárok sem így voltak, mint most. Összetartó nép volt, de nem voltak hibátlanok, ahogyan senki, és semmi. Békésen éltek a világtól elszigetelten, és nem viseltek háborút senkivel, sőt, ha lehetett inkább barátságosan fogadták az oda látogató idegeneket, de túlságosan szoros kapcsolatokat nem alakítottak ki egyetleneggyel sem. Az, hogy miért szakadtunk szét törzsekre, rejtély. Egyesek szerint az egyik istenünk, Remnyr átkozott meg minket. Egyik napról a másikra úgy ébredtek, hogy különböző jel volt rajtuk, mint ez, ni. - felhúzta a ruhája ujját, és bal felkarjának belsején egy hosszú, egyenes vonal volt. - Ha különböző jellel rendelkező ember egymás közelében van, kioltják egymás életét.
- Nekem nincs ilyen jelem, pedig azt mondod, a nép tagja vagyok… - hitetlenkedett Gabriel
- Mikor néztél utoljára tükörbe, Gabriel? Az arcodon hordod. Tudom, hogy vágásnak hiszed, de már előtte is ott volt, a vágás csak rátetőzött, ha megnézed közelebbről az enyémet, ez is annak tűnhet első látásra, csak ha komolyabban szemügyre veszed, akkor látszik, hogy mélyen a bőr alatt van. Mindenki máshol hordja, de mindenkin rajta van. Ezért nem tűnt el soha a vágásnyom az arcodról. Visszatérve a történetre; Ezt felismerve a nép hat részre szakadt, hat hatalmas törzsre, akik elindultak saját hazát keresni maguknak, és már magunk sem tudjuk, hol éltünk eredetileg. Az egyetlen település, amivel még úgy-ahogy tartottuk a kapcsolatot, Noldalanar volt, de arról a városról később. Még úgyis sokat fogsz róla hallani.
- Azt mondtad nem tudtatok egy helyen maradni, akkor mégis hogyan tartottátok a kapcsolatot?
- Szóban sehogy. A két város között volt egy semleges város, ahova mind Valanar, mind pedig Noldalanar árut szállított, cseréltünk, és a semleges, idegen város mindkettőnktől pénzt kapott, így megérte becsületesnek lenniük.
- És… hogyan vettétek észre egyáltalán?
- Nem tudni, az idő homályába vész, mint ahogyan már említettem, az is, hogy hol éltünk eredetileg. Annyi viszont biztos, hogy először az tűnt fel, hogy egyes családok egyik napról a másikra megbetegedtek, és hónapokon belül elpusztultak, míg mások - és ez volt a ritkább - egyáltalán nem találkoztak hasonlóval. Több millióan voltunk, most már… Jó, ha százezren. Valanarban alig húszezren. Noldalanar teljesen elpusztult, a másik négyről semmit nem tudunk. Családok szakadtak szét. Elképzelni is szörnyű ugye? Egy négytagú család négy különböző jelet visel, és négy különböző pontjára kell mennie a világnak, ha nem akarja megölni a szeretteit, míg máshol lehet, hogy az egész család ugyanazt a jelet viseli. Családok, dinasztiák szakadtak szét… De túléltük. És ez a legfontosabb. Családok születtek a semmiből, és szeretjük egymást. Neked talán furcsa, vagy talán másnak is az lehet, talán mesébe illő is, de Valanar népe tényleg egy nagy… család.
- Fiorében talán a legkisebb falvakról lehet elmondani ugyanezt.
- Á, nálatok nagyon-nagyon sok minden máshogy van. Nálunk például nincs pénz. A bányánk gazdag a drágakövekben, de nem használjuk, legalábbis egymás között. Van, akinek a házában akkora rubintok vannak, mint egy kisgyerek, de díszítésként. Ha azt mondaná, hogy odaadja azt a követ egy lóért, kinevetnék, mert értéktelen. Egy egész halom gyémánton ülhetnél, abból építhetnéd a házad, akkor sem néznének rád úgy, hogy gazdag vagy. Nálunk egy ember értéke a tetteiben mérendő, nem a vagyonában. Ha egy fiatal pár egybekel, nem azon gondolkodik, hogy lakást vásárol. Közel sem. A rokonok összeállnak, és megépítik nekik azt, olyanra, amilyenre ők képzelték. És ha sokáig épül a lakhely, fél évig a lány, fél évig a fiú családjánál lakik a pár. Igaz is, ha már itt tartunk! Te hányadán állsz a farkaslánnyal?
- Micsoda? - kapta fel a fejét Gabriel.
- Elég csinos, és talpraesettnek is néz ki. Nagyon törődik veled, biztos, hogy nem csak barátok vagytok, lemerem fogadni.
- Tényleg nem. - szólt Gabriel egyhangúan. - Sokkal inkább testvérek. Én találtam meg, én neveltem fel. Hosszú történet.
- Én elég hosszú történeteket is elmondtam már, és még sok van, úgyhogy időnk, mint a tenger.
- Akkor úgy mondom, ahogy te szoktad. Mindent a maga idejében. - szúrt vissza Gabriel, aztán magára húzta a takarót, és oldalra fordult.
- Na, jó, de azért csak volt valaki.
- Volt. - dörmögött Gabriel, és remélte, hogy Leandro befejezi a faggatózást. Hiába.
- És mi lett vele?
- Nem lehetne hagyni a témát? Álmos vagyok. - próbált kitérni a kérdés elől.
- Aludhatsz, ha válaszolsz a témára. - erősködött Leandro, Gabrielnél pedig betelt a pohár.
- Rendben. Volt kettő. Az egyik három évvel fiatalabb volt nálam, tizenhat éves, én tizenkilenc apád nevelt mindkettőnket, amikor betöltötte a húszat, szerelmet fogadtunk egymásnak. Banditaként éltünk, boldogok voltunk, de ott lebegett a fejünk fölött az, ami miatt egy helyre sodort minket a sors. A bosszú, ami benne nagyobb erőnek találtatott, mint a szerelem. Az utolsó próbánk halálig tartó párbaj volt, és mivel nem volt más rangidős, egymás ellen kellett megvívnunk. Én itt vagyok.
Hangja egyre hangosabb lett, végül már majdhogynem kiabált, de meg sem moccant, hátat fordítva oldalán feküdt, és mereven nézett a sötétségbe. Leandroban benne maradt a lélegzet, közel sem számított rá, hogy felhúzza unokatestvérét, pláne nem arra, hogy ilyen történetbe gázol bele. Azt gondolta, hogy Gabriel csak szimplán nem akar beszélni a témáról, mint az ilyen befordult emberek úgy nagyjából mindenről.
- Boldog vagy? Vagy folytassam? - kérdezte Gabriel.
- Ne haragudj. - válaszolt Leandro rövid hallgatás után, majd ő is magára húzta a takaróját, és hátat fordított Gabrielnek. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéke
- Jó éjszakát. - vágott a szavába Gabriel, Leandro elhallgatott, és nem is beszéltek tovább.
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeHétf. Márc. 18, 2013 8:08 pm


Fú hát most igazán leesett az állam! A szituációkat nagyon szépen kijátszottad, a búcsúzós résznél meg is hatódtam! Annyi javaslatot tennék, hogy a táj leíró részeket ha egy kicsit hosszabban írnád még kerekebb lenne a dolog! Ez a fiúcska külföldről igen csak tetszetős karakter, remélem jó sokszor fog még szerepelni. Érdekes a néped története, nagyon felkeltette a figyelmem, és rengeteg kérdés merült fel bennem, de van egy olyan érzésem ha meg kérdezném azt mondanád mindent a maga idejében. Így hát csak annyit mondok nagyon várom a folytatást!


Jutalmad: 700VE + 800VE + 150VE Shonak 140VE + 160VE

~~~ Level Up ~~~
~~~ Gratulálok a 8. szint meglépéshez! ~~~
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeSzer. Okt. 14, 2015 11:15 pm

Erdei találkozás




Ahogy elült Leandro lova után a paták kopogása Gabriel Kaenshohoz fordult, még mindig a pecsétgyűrűt forgatva a jobb kezén.
- Hosszú ideig voltam távol, szeretném, ha mesélnétek. Minden érdekel, főleg, hogy miért kellett ennyire sietnünk. – szólt, és megpróbálkozott egy enyhe mosollyal, de Kaensho csak elfordította a fejét, Hayden pedig csak a körmét nézegette teljes érdektelenséget sugározva. Végül Kaensho nagyot sóhajtott, és leheveredett Gabriel mellé.
- Ülj fel, hosszú mese lesz, jobb, ha leülünk valahol. – hangjából a viszontlátás miatti lelkesedés teljesen kifakult, és Gabriel arcáról is eltűnt a mosoly. Bólintott, és felült a farkas hátára, Hayden pedig mögé.
- Nindra még mindig olyan csendes kisváros, mint volt, ugye? – kérdezte, miközben megkapaszkodott a dús fehér szőrben, Kaensho pedig szó nélkül felröppent, és irányba állt.
Kaensho teljes sebességre gyorsított amilyen gyorsan csak tudott, és fellobbantotta a lángjait a hátán, ami kellemes melegséget biztosított az utasainak.
Vajon miért lett olyan szótlan? Biztosan történt valami, nem ilyen volt annak idején, amikor itt hagyta. Folyton beszélt, és általában vidám volt. És Hayden sem volt ilyen hallgatag…
Fél óra múlva landoltak Nindra egyik fogadója mellett, két ház között, és amíg Sho átváltozott, Hayden és Gabriel az utcán várt rá.
- Nem feltűnő ez egy kicsit? – kérdezte Gabriel, fejével hátrabökve a sikátor felé.
- Az utóbbi időben elég sokat járt erre, megszokták. Azt még sokan nem tudják, hogy a szőke lány és a farkas ugyanaz, de nem kerülnek már elő a puskák, amikor meglátják az emberek. Megyek, foglalok asztalt…
Azzal elviharzott, mintha csak nem akarna túl sokáig a közelében lenni. Ahogy belépett az ajtón, Kaensho kiért a sikátorból. Nem értette mire fel ez a nagy sietség, egy fél percet sem veszítettek. Különben is, nem versenyeznek… Kaensho nem szólt semmit, csak elindult a fogadóba. Gabriel követte.
Odabent egyáltalán nem volt olyan csöndes, mint az utcákról gondolni lehetett. Tucatnyi asztal sorakozott három oszlopban. A terem oldalán egy szélesebb kandalló terpeszkedett, elég meleget árasztva magából, hogy kellemesen felfűtse azt. Az emberek nem üvöltöztek, leszámítva egy társaságot, ahol vagy túl sokat ittak már így, késő délután, vagy nézeteltérésük támadt. Csupán két asztalnál maradt szabad hely, és az egyiknél már helyet foglalt Hayden, aki azonnal intett nekik, ahogy beléptek. Gabrielnek ismét feltűnt, hogy a korábban akaratos nő olyan kezes, mintha egy másik személy lenne.
- Már rendeltem mindannyiunknak – közölte, ahogy Gabrielék helyet foglaltak – Kran asszony azonnal hozza, amint elkészül vele, de kis türelmet kért.
Ez volt az a pont, amikor Gabriel nem várt tovább.
- Na, jó. Nem ismerhetlek, túl hamar hagytam el az országot, miután hozzánk szegődtél, de abból, amit akkor láttam, koránt sem gondoltam volna, hogy ilyen… kezes leszel. Mi történt?
- Nem mindig ilyen ő. – szólt Kaensho egy apró mosollyal az arcán. Gabriel csak most vette észre, hogy nem vesződött azzal, hogy eltakarja hegyes füleit a hajával. – De ez most nem lényeg. lesz elég időd megismerni a nem is olyan kezes Ithilianát, ne félj.
Ahogy kiejtette a másik nő nevét, annak arca kicsiny grimaszba torzult, ami olyan hamar eloszlott, hogy Gabriel nem is merte volna biztosra mondani, hogy káprázott-e a szeme, vagy sem.
- Rendben, akkor azt mondd meg, hogy miért jársz ilyen gyakran Nindrában. – szegezte a kérdést Kaenshonak.
- Az utóbbi időben az egyik sötét céh mozgolódni kezdett, és hol máshol, mint a Fényverte északon. Megszaporodtak a gyilkosságok, vannak falvak, ahonnan a királyság katonáit szó szerint kipenderítették, és akkor még szépen megúszták. Hallottunk olyanról, hogy az egyik helyőrség vezetői nyomtalanul eltűntek, aztán azok is, akiket a helyükre rakták. A következő parancsnok már úgy érkezett, hogy a teljes kaszárnya üresen kongott. Az utolsó szálig dezertáltak a katonák, és csak hetekkel később fogták el mindet, az ország másik végében, vagy a határon.
- Miért nem tett semmit a király? És a céhek?
- Mert nem tudjuk, hogy kik azok. Fogalmunk sincs semmiről, a Dragon Fang csak forog körbe, mint a saját farkát kergető kutya, és néha széttárja a karját, amikor megkérdezik, hogy közelebb ért-e hozzá. A királyságéról nem tudok semmit, de ők sem lehetnek előrébb. Azt, hogy sötét céh mozgolódik… azt sem tudjuk biztosra, de mindenki erre gondol. A legidegesítőbb, hogy nem látunk semmit az egész dologból, árnyékokat követünk folyamatosan. Mindegy – legyintett. – Kezdek olyan lenni, mint az apám. A lényeg, hogy a háború úgy néz ki, elkerülhetetlen, csak még azt nem tudjuk, hogy kivel. A céh feje, az az agyontömjénezett Kain mester még mindig nem dugta elő a képét, és a céh elitje meg eltűnt. Lehet, hogy ők tudnak valamit, Dont is magukkal vitték, ő meg nem hülye. De a többiek, akik nem érik el az ők szintjét, vakon vannak hagyva, és söprögetünk tovább a kis stílű rosszfiúk után.
- Háború… - lehelte maga elé. A legjobbkor jött vissza. Nem elég, hogy a nyakukban lógott az archai-ok és hotrienek baja is, még be kell tetőzni valamivel. De nem panaszkodott, az akadályok arra valók, hogy leküzdjék őket. Nagyot sóhajtott, és a lányra nézett. Olyan… más volt, mint amilyennek itt hagyta. Mielőtt tovább kérdezte volna, megérkezett az ételük. Még gőzölgő sült hús és tört krumpli volt mind a három tányéron, mellé vizet raktak az asztal közepére, és a felszolgálónő még megkérdezte Gabrielt, hogy hozhat-e a borból. Amikor elköszönt, Kaenshot Vindishának hívta, a másik nőt pedig Haydennek. Tényleg gyakran járhattak itt. – Nem adtál választ arra, hogy miért jártatok erre annyit.
- Keressük a többi lángfarkast. Nem akarom, hogy a falkám elpusztuljon. Két másik falkával vettem fel a kapcsolatot és találkozóra hívtam őket itt a miénkkel.
- Micsoda? Blaze itt járt? Neki is van emberi alakja?- ha valakiről, hát róla aztán nem tudta elképzelni, hogy emberbőrbe bújik. Csakugyan rossz lehet a helyzet. Kaensho bólintott, és folytatta.
- A falkák közt nincs kapcsolat, egyáltalán. Szinte az egész időt azzal töltöttem, hogy megkeressem őket, mióta elmentél. A tetejébe bizalmatlanok. Mindkét falka képviselői semleges terepre akartak jönni, és egy kisváros jó helynek tűnt. De nem tudtuk rávenni őket, hogy fogadjanak be minket, mindhárom falka túl nagy ahhoz, hogy észrevétlenül be tudjunk költözni a területükre. – nagyot sóhajtott, és lemondóan legyintett. – Ha nem kéne erőssé edződnünk ahhoz, hogy tudjuk használni az emberi alakot, akkor el tudnánk bújni az emberek között…
- Ezt remélem, nem is említetted Blaze-nek! – vágott a szavába Gabriel.
- Nem vagyok bolond! – csattant fel Kaensho. – Persze, hogy nem. És én sem akarom, nekem ez az alak… hiszen tudod, neked nem kell elmagyaráznom. De ha háborúra kerül a sor, nem fogom nézni, hogy a népem elpusztul… Lehet, hogy egy másik országba kéne költözniük…
- Úgysem nyugszol, míg nem találsz rá megoldást. – szólalt meg Hayden egy darab hússal a szájában, és meglepően őszinte bátorítással a hangjában. Kaensho pedig nagyot sóhajtott.
- Van.. van valami, amit nem tudok, hogyan mondjak el. – kezdte tétován, és hangja még halkabb lett, mint eddig. Valami azt súgta Gabrielnek, hogy nem azért, mert el akarta titkolni a többi vendég elől. - Atsuról van szó.
A férfi mellében olyat csapott a szíve, mint a legjobb menedéki kovács az üllőjére. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Sőt, ami még feltűnőbb volt, még Hayden villája is megállt a tányéron, és lapos tekintettel hol a férfira, hol pedig a lányra nézett. Gabriel agya pedig folyamatosan kattogott, mint egy olajozatlan óramű.
Leandro már a Szent Út első hetében elkezdett vájkálni a dolgaiban, kifaggatta, módszeresen és részletesen az egész életéről. Aztán amikor megtalálta a kritikus pontokat, addig piszkálta őket, míg teljesen ki nem fordította Gabrielt önmagából. „Ahhoz, hogy megfékezzük és munkára fogjuk a vihart, először ki kell törnie.” Ezt mondta. Szabadjára kellett engednie minden érzelmét, hogy utána legyűrje őket, és ehhez hozzá tartozott, hogy felidézze először Korneliát, aztán pedig Atsuit. Egyik sem ért túl szép véget, de elhatározta, hogy amint visszatér Fiorébe, meglátogatja a nőt. Sokkal többet érdemelt, mint egy rohanvást összedobott pár szavas levél, amiben meghazudta neki, hogy nem szereti és szeretné távol tartani magát tőle. Valósággal örült, amikor lezárták Tirgoth vermébe, és elvesztette az eszméletét… többé-kevésbé. Így legalább csak akkor őrlődött tovább, amikor hazafelé tartott. Eszébe jutott, hogy azóta a nő továbbléphetett, és már másvalakije van, talán már el is jegyezték, bár az szokatlanul gyors lett volna a nőhöz képest, de… talán még remélte is, hogy így van. Tudta, hogy ennél nagyobbat nemigen ütne semmi, ez volt a legrosszabb, erre készült fel. Nyelt egy nagyot, kis mosolyt erőltetett magára, bólintott a lánynak, és várt.
- Hetekkel ezelőtt kaptam egy levelet a céhben. Egy futár hozta egy észak-nyugati kis faluból. Koko küldte. – hangja megremegett, és amikor egy könny kicsordult a szeme sarkán, Gabrielben benne maradt a levegő. Az első nehézkesen kipréselődő könny után sorban jött a többi, ahogyan a szavak is dőlni kezdtek belőle, hüppögve, az arcát törülgetve hadart – Atsui meghalt. Meghalt, Gabriel. Meghalt, és én még ahhoz is gyáva voltam, hogy elmenjek oda, ahol történt. Ahonnan Koko küldte a levelet, vagy nem is biztos, hogy ott történt! Azt sem tu…
Gabriel fejéből kiszállt a vér, és megfordult körülötte a világ. A fülében visszhangot vert a saját vérének folyama, és a fejében érezte a lüktető szívét. Nem, nem lehet. Ez csak egy rossz álom, és ő még mindig Tirgoth vérében ázik, ahol tovább kínozza a Kaszás. Nem, nem lehet. Hogyan gyűrte le a múltkor? Ott állt a családja birtokának közepén, előtte ott feküdt az édesanyja, az ő testén keresztbe pedig az édesapja, alattuk tengernyi vér, az ő kezében pedig a kard, ő meg kis híján összeomlott. Az egész teljesen valóságosnak tűnt, amíg az őrület határán meg nem akadt az agya, és nem erőszakolta magára a valóságot. Csak fel kellett idéznie magában, hogy valójában mi történt, igen. Igen, ezt fogja tenni most is. Atsui jól van, és Fiorében él boldogan. Nos, talán nem annyira boldogan. Nem. Megrázta a fejét. Nem, már túl van rajta, és boldog. Annak kellett lennie. Ott van a Blue Pegasusban és tanul, erősödik. Edz azzal a kristálymágussal, hogy is hívták.. Sorel! Igen, Sorel. Vagy nem is ez volt a neve? Mindegy. Összeszorította a szemét, remegett a keze, annyira összeszorította az öklét. Nem lehetett másképp. Amikor kinyitja a szemét, ismét a vakító fehérséget fogja látni, aminek a közepén ő áll teljes vértezetben mégis meztelenül, és nem tud mozdulni, és várja az Első Lovas következő kínzását, amivel meg akarja törni a lelkét. Igen. Így lesz. Három. Kettő. És…
És még mindig ott ült az asztalnál, mellette zokogott esetlenül Hayden mellére dőlve Kaensho, körülette pedig újból meglódult a világ. Ez a valóság. Arcán már utat vágtak maguknak a könnyek, de ő még mindig nem tudott megszólalni. Mióta nem vett már levegőt? A viharnak el kell szabadulnia… Teste szinte magától mozdult, és az asztalra csapott. Minden tányér megremegett, és az egyik üres cseréppohár fel is borult, hogy végigszánkázzon az asztalon, és a földre hullva összetörjön. A mozdulat utolsó pillanatában azt hitte akkora lesz, hogy összeszakad az asztal. Érezte, hogy tarkóján megindul az ismerős fagyos érzés, amikor Kornelia magától átvette felette az irányítást, hogy megfékezze az indulatait. Az esetek többségében ennek örült, de most nem. Erőszakkal elnyomta valahova hátulra, eltemette mélyen. Kaensho elfojtott hangja hallatszott Hayden karjai közül. Ez volt az első hang, ami átszűrődött a zsongáson, ami a fejében lüktetett.
- Meghalt, és te nem voltál sehol! A te dolgod lett volna, hogy megvédd! Nekünk kellett volna ott lennünk! Sosem lett volna szabad…
- Sss…. – csitítgatta Hayden, és lopva nézett csak Gabrielre.
Gabriel gondolatai ismét dühöngő homokviharként indultak meg. Mint egy hatalmas kerék, amin a nyereményeket sorsolták, kergették egymást körbe-körbe. Hazudtam neki. Elzavartam magamtól. Cserbenhagytam. Megölték. Itt lehettem volna. Segíthettem volna neki. Miattam történt. Megvédhettem volna. És közben folyamatosan kattogott a kerék szélén lévő nyelv. Vajon melyiknél áll meg? Mivel fogja magát az őrületbe kergetni? Tovább pörgött és kattogott a kerék, alig érezte, hogy arcát már teljesen eláztatta.
- El.. elhoztam vol..volna a levelet – Kaensho már beszélni sem tudott, csak szipogott és hüppögött. Valósággal dadogott. – De.. de..
Ebben a pillanatban megállt a kerék, és nem önvádat nyert rajta.
„Hogy megbosszulom, amit megvédeni nem tudok”
- Vigyél… - hangja olyan volt, mintha nem is az övé lett volna, hanem valaki teljesen másé, teljesen másik testből, és teljesen másik helyről. Mintha külső szemlélőként hallotta volna. – Vigyél oda.
Ennyit tudott kisajtolni magából. Egyetlen szóval sem többet, és azonnal elhagyták a fogadót, még az étel sem érkezett kihűlni, és mire a vendégek kettőt pislogtak, Kaensho lángjai már az égbe repítették őket. Nem akarta elhinni, hiába volt már biztos benne, hogy ez a valóság, egyszerűen nem ment. Nem lenne szabad, hogy ez így történjen, pont most, hogy visszajött, és fejébe vette, hogy mindent helyre hoz.
Hayden úgy kapaszkodott az előtte ülő férfiba, hogy a lehető legtávolabb legyen tőle. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy miért, de egyszerűen nem ugyanaz volt, mint aki elment. Nem lehetett ugyanaz. Nagyon ritkán érzett rá az emberek jellemére csak abból, hogy látta őket, de attól a pillanattól fogva, hogy látta a férfit, ahogy a végez a démonnal… egyszerűen nem lehetett ugyanaz, aki elment. Szörnyű volt még bevallania is, de félt tőle. Borsódzott a háta csak attól, hogy ott kellett ülnie mögötte. Nem, mintha nem félt volna azelőtt soha, sőt, kevés érzést ismert jobban, mint a félelmet. Mi történt Sevenben? Valahogy nem esett nehezére befognia a száját, és meglapulni a háttérben, és ez még őt magát is meglepte. Csak ezt a fiatal farkaslányt sajnálta. Milyen bajba sodorja még a férfi? Milyen bajba sodorja mindkettejüket? Önkéntelenül elmosolyodott a gondolatra is. Amióta a farkaslány megmentette az életét, aztán lehordta – lehordta! –a sárga földig, nem tudott már kislányként tekinteni rá, lett-légyen bármilyen tapasztalatlan is az élet bármilyen területén is. Na de ki ez az Atsui?...
A telihold már rég fent függött az égbolton, amikor landoltak a kis falu közepén, ahonnan a táviratot feladták. Pár tucat fából és terméskőből emelt ház terpeszkedett néhány kusza két oldalán. A legtöbb kéményből még felfelé szállt a füst, de nem nagyon mozogtak már az utcákon. A fogadót nem volt nehéz kiszúrni, ezerszer is megtették már teljesen idegen faluban ugyanezt a manővert, amikor csak átmenetileg megszálltak. Egy kör a település felett, hogy kiszűrjék a megfelelő épületet, biztos távolban leszállni, hogy ne tűnjön fel senkinek a lángfarkas átalakulása, aztán a megszokott körök a vacsoráért és a szobáért.
Azzal a különbséggel, hogy most nem kértek sem vacsorát, sem pedig szobát. Kaensho az épület előtt ért földet, Gabriel pedig már egy fél méterrel a föld felett leugrott a farkas hátáról, és elindult a fogadó ajtaja felé, érzelmeit megfékezendő, még Korneliát is elővette.
- Szerinted mikor pihent utoljára? – kérdezte Kaensho, mikor a férfi eltűnt az ajtó mögött.
- Lényegtelen. Amilyen állapotban van, nem hiszem, hogy tudna aludni, hacsak le nem ütöd. – válaszolt rövid, vonakodó szünet után Hayden. – Mondd, Kaensho, milyen viszonyban voltak ők ezzel az Atsuival?
A farkas ismét megremegett. Úgy tűnt, Kaensho is igencsak közel állt hozzá. Habár, sosem látta sírni még. A fogadós jelenet teljesen új volt, ha nem ült volna ott mellette, még azt is megkockáztatná, hogy csak színészkedett, így viszont kénytelen volt arra következtetni, hogy a farkaslány egyszerűen csak megpróbálta megölni magában a dolgot. Mélyen elásni, hogy ne kelljen vele szembenézni. Egészen mostanáig, amikor nem menekülhetett tovább. Sajnos ez az érzés sem állt túl messze tőle.
Gabriel kivágta az ajtót, mielőtt Kaensho válaszolhatott volna. Tekintete megvillant, ahogy Kornelia eltűnt belőle.
- Itt jártak, pár hete, ahogy mondtad, Kaensho. – melléérve megsimogatta a farkas hatalmas fejét – Küldetést teljesítettek, de az itteni csetepaté után eltűntek a településről. A fogadós annyit mondott, hogy induljunk el a nyugatra vezető úton, és tartsuk nyitva a szemünket. Egy városba kéne eljutnunk rajta, de én nem emlékszem semmiféle városra, sem térképről, sem tapasztalatból. Kaensho?
- Én sem.
- Ennyi? – szúrta oda Hayden, mintha többet várt volna.
- Nem láttam értelmét erősködni. Ha nem találunk semmit, akkor visszajövünk, és téged küldünk be. Te egyébként is értesz a… férfiak nyelvén. – vágta hozzá Gabriel, és úgy hallatszott a szájából, mintha azt mondaná, „keresd meg az első kötelet és fát, aztán húzd fel rá magad”. – Maradj a földön, lángok nélkül, és olyan halkan, amennyire csak lehetséges!
Kaensho szó nélkül bólintott, és megiramodott a házak között nyugatra. Alighogy elhagyták az utolsó házat, elkezdtek megszaporodni a fák. Rövid idő múlva már olyan sűrű erdőbe értek, ahol már nem látták volna az utat, ha az csak egy erdei csapás lett volna. Nem, olyan széles volt, mint egy szekér, egyáltalán nézett ki úgy, mint amit nem használnak. Bő negyed óra telt el az út követésével, amikor az egyik oldalt feltűnően megritkultak a fák. Amikor közelebb értek az irtáshoz egy árkot találtak, ami bő fél méter szélesen és legalább ilyen mélyen mart bele a szekérút szélébe. Hosszan benyúlt a fák közé, két oldalra döntve jó párat azok közül. Kaensho hátán felborzolódott a szőr, és bizonytalanul hátrafordult válla fölött.
- Egy kevés fényt, Kaensho – szállt le a férfi, és röviddel utána Hayden is követte. Mindketten megvárták, még Kaensho hátán felélednek a lángok, és megvilágítják a vájatot, felfedve, hogy végig homok fedi annak két oldalát, és alját. Gabriel felrugdalta a talajt a lába alatt. – Ezt ő tette. Nézzétek, feketeföld van alattunk, a vájat pedig homokos.
- Atsu homokmágus – válaszolta meg Kaensho Hayden kérdését, mielőtt az feltehette volna, aztán elindult az árok partján, végig a föld fölött tartva az orrát egy félarasznyival. Nem tudta, mit keressen, egyszerűen csak ösztönösen indult el így, Gabriel és Hayden pedig két oldalán haladva követték.
Pár tucat lépést haladtak csak a megpörkölődött levelű fák és bokrok között, amikor Kaensho fájdalmasan felnyüszített. Gabriel azonnal megszaporázta a lépteit. Azt hitte valamilyen vadász csapdájába lépett a farkas, de Kaensho lesütött füllel és farokkal állt egy hatalmas, megszáradt vértócsa fölött.
- Itt történt. – közölte Kaensho a nyilvánvalót, de most még Haydennek sem volt kedve a fejéhez vágni ezt. A farkas valósággal remegett, fel akart vonítani, de nem mert megszólalni sem. Mindannyian biztosak voltak benne, hogy az Atsui vére.
Gabriel fel-alá járkált az irtáson. Nyomokat keresett, talán meg tudja találni a másikat. Talán talál valamilyen nyomot. Talán… Meg sem fordult a fejében, hogy holttest után kutasson, egyre csak a másik fél megtalálása pörgött az agyában, és sajnos újra és újra ugyanoda jutott vissza; nincs semmi, amin elindulhatna. Mérgében hatalmasat rúgott egy tekegolyónyi kőbe, de kicsit sem hagyott alább tehetetlenségéből fakadó mérge.
- Nem érzel valami mást? Egy idegen szagot, valamit… - hetek teltek el azóta. Hetek! Itt kellett volna lennie, most már nyoma sincs a másiknak, sosem fogják elkapni. Még talán ő is tudta, hogy ez csak kétségbeesett kapálózás az utolsó szalmaszál felé, de Kaensho újra körbejárta az irtást, kis híján a földet túrva az orrával. Hosszú percek teltek el így, és csak a nyugati szelet lehetett hallani, ahogy játszadozik az erdő leveleivel, egészen addig, míg Kaensho egyszer váratlanul fel nem kapta a fejét.
Mélyeket szippantott, és forgott egyhelyben, a levegőt ízlelgetve. Gabriel és Haden is őt vizslatták.
- Mi az, Sho? – kérdezte Gabriel reménykedve.
- Jön valaki. – szólt pár másodperc múlva, és nyugat felé fordult. – Arra – nekivágott volnaa bokroknak, Gabriel és Hayden pedig egyetlen lépéssel maradtak le csupán, amikor az irtás szélén lévő cserje mögül egy alacsony, törékeny alak lépett ki.
Hosszú haja elfedte az arcát, ahogy mélyre sütött fejjel lépkedett imbolyogva. Karjait maga előtt keresztbefonva, remegve közelített. Egyetlen hálóinghez hasonló vékonyka ruhát viselt, az egyik kézfején pedig ott virított az a jel, ami Atsui kezére is ráégett. Gabrielt leverte a víz, Kaensho azonnal szétvetette a lábait, fejét mélyre engedte, farkát a magasba emelte, hátán magasba szöktek a lángok.
- Ez… ez undorító! Fejezze be, akárki csinálja is! – kiáltása visszhangot vert az erdőn, a furcsa, törékeny alak pedig megállt, mint aki most tér észhez. Gabriel hátán sorban kúsztak végig a hidegrázások, jobb keze pedig már a kardja markolatán pihent. Még egyszer átfutott az agyán, hogy még mindig Tirgoth játszik vele, csupán csak tovább engedte, hogy szenvedjen, hogy aztán most még nagyobbat rúghasson belé.
Az alak pedig lassan, bizonytalanul felemelte a fejét… és kis híján kiröppent a kard Gabriel oldalán lógó hüvelyből. A magasság stimmelt, a haj hossza és színe szintén, a jel, mind az a fura jel, és az arc is.
- Szia… Sho – és a hang is! Az átkozott hangja is! Hiába bizonytalan, és rekedtes, és… még a hangja is szakasztott Atsui! Tekintete először a farkasra szegeződött, és csak egy pillanattal később esett Gabrielre. Legalábbis a férfi így vélte. Hatalmas szemei megmerevedtek, szinte megüvegesedtek, ahogy felé nézett. Gabriel is csak levegőt volt képes venni, talán még azt sem. Milyen gonosz mágia ez? Egyre biztosabb volt benne, hogy ez eddig Tirgoth legkörmönfontabb csapdája, egészen addig, míg egyet pislogott, kissé meg is rázta a fejét, majd újra kinyitva ugyanoda bámult, majd egészen kicsit mozdult. Nem, eddig nem rá nézett. Nem kellett hátrasandítania, hogy tudja, ő is meglátta a vért.
Ebben a pillanatban hirtelen, csak egyetlen másodpercre, talán rövidebb időre, felforrósodott a bal kézfejére égett szimbólum. Ezt az érzést nem képes Tirgoth lemásolni. Nem, erre nem képes. Gabriel szívéről egy hegyomlás indult meg, tengernyi mélységből felszakadó sóhajt hallatott, és elindult a nő felé.
- Ne sziázz nekem! Te nem Ő vagy! Nem lehetsz ő! Elég! – rázta a fejét Sho, és hátrálni kezdett, amíg Gabriel el nem viharzott mellette. Magasra törő lángjai azonnal felére csökkentek, és döbbenten követte a férfit.
- Atsu… megismersz? – kérdezte az, még menet közben, majd alig másfél lépéssel a nő előtt megállt, teljesen eltakarva őt a többiek elől. Reménykedve nézett a nő szemébe, erővel visszatartva még a pislogást is. Nem akarta szem elől téveszteni egyetlen pillanatra sem. Talán még mindig élt a gondolat az agya egy eldugott szegletében, hogy csak egy álom, de akkor sem akarta, hogy vége legyen. Nem tudta, mit mondjon, csak egymás után nyelte a nagyobbnál nagyobbakat, a nő pedig csak állt, hol egyik, hol másik szemébe nézett, száját résnyire nyitva, megdöbbenve.
- Gab.. te… mit keresel itt?
Minden félelmét elvágták. Egyetlen lépéssel gyűrte le a maradék távolságot, hogy magához húzza a Atsut.
- Téged. – szorosan megölelte, fajába fúrta az arcát, mélyen magába szívta az illatát, és észre sem vette, hogy megeredtek a könnyei. Szélesen mosolygott, és egymás után csurogtak le az arcán a cseppek. Pillanatokkal később pedig érezte, ahogy Atsu törékeny karjai is bizonytalanul a hátára csúsznak. Addigra már Kaensho hatalmas teste is ott volt rajtuk körbe, valahogy sikerült kis híján körülfonnia őket, mint egy kígyónak. Vastag, fehér szőre felett félarasznyi aprócska lángok remegtek, fejét pedig a nő combjához szorította.
- Azt hittük, meghaltál. Koko azt írta… De itt vagy, tévedett… Tévedett! –széles mosoly terült el az arcán, és azonnal aggodalommá savanyodott, amikor észrevette, hogy a nő vacog. Azonnal kinyúlt, fél kézzel megnyitotta a pecsétjét, és egy fehér bundát húzott elő belőle. Még akkor vették, amikor Sho-t keresték odafent, Nindrában, a hegyek közt. Óvatosan a vállára terítette, és az hagyta, bár ugyanúgy összefonta maga előtt a karját, mint amikor megjelent az irtás szélén. Gabriel szórakozottan dörzsölte a vállán a bundát.
- Mi történt, Astu? – szólalt meg Kaensho – És miért nem öltöztél fel rendesen?
Elveszett tekintete továbbra sem akart kitisztulni, halkan, szinte motyogva szólalt meg.
- Öltöz.. én… - végignézett magán, mintha csak most fogná fel, hogy mi is van rajta – Én csak… elfelejtettem.. azt hiszem. – kicsit sem győzte meg Gabrielt, akiben már megfogalmazódott, hogy valami nincs rendjén a nővel, de egyszerűen nem tudta még helyére tenni a dolgot. Túlságosan örült annak, hogy él, és egy kicsit sem bánta. Ráér még aggódni. - Mit csinált Koko? – kérdezte végül.
- Levelet írt. Hetekkel ezelőtt. Annyit, hogy meghaltál. Gabriel tegnap.. vagy ma, nem tudom elmúlt-e már éjfél. Most ért vissza az országba, ezért jöttünk csak most. Hála a Fénynek, hogy nem igaz! De azért elkapom azt a szőrös kis…
- Levelet írt neked? – vágott a szavába, amennyire csak az ember a másik szavába tud vágni olyan halkan, hogy az szinte egy lehelet csupán.
- Igen. – vette át a szót Gabriel, még mindig a vállát dörzsölgetve. – Nem mesélt róla? Jártunk a városban, ahol legutóbb küldetésen voltál, onnan igazítottak útba. Azt mondták, kövessük az ösvényt, aztán eljutunk valami városba, amit nem találtunk a térképen.
- Mi legalábbis nem emlékeztünk rá, hogy errefelé van város – tette hozzá Sho
– Szóval, hol voltál hetekig?
Miért írt Koko, ha nem volt igaz? Bár, az a hatalmas vértócsa… Akkor, miért nem írt újra, ha mégsem halt meg, csak azt hitték?
- Értem. – szólalt meg végül Atsu, kicsit több élettel a hangjában, de tényleg csak egy leheletnyivel, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdést. Gabriel pedig nem tudott mást, csak örülni annak, hogy ott van. – Koko nem hazudott. – lehelte, Gabriellel pedig újra megfordult volna a világ, ha az előbb nem érzi a kézfején azt az égető forróságot. – Hogy miért élek mégis, nos… arról is jobb, ha őt kérdezitek. Többet tud, mint én. – ismét a gondolataiba révedt, majd hirtelen mozdulattal felemelte a tekintetét, Gabriel szemébe fúrta azt, és két hideg keze közé fogta az arcát. – Tényleg itt vagy?
A férfi nagyot sóhajtott, kissé elmosolyodva levette az arcáról és két tenyere közé fogta a nő fél kezé.
- Igen. Sosem lett volna szabad elmennem. – utólag belegondolva talán ezt nem is kellett volna még kimondania. Szándékában állt, szilárd elhatározásai közé tartozott, hogy bocsánatot kér Atsutól és mindent megpróbál helyrehozni, de egyelőre talán nem kéne ajtóstól a házba rontani. Ez pedig szinte felért egy vallomással, még ha a másik látszólag fel sem fogta.
- Ott voltál, ahol lenned kellett… ahogy én is. – lassan leemelte a szemét a férfi arcáról, és leengedte a kezét is – Gyertek velem – szólt álmatag hangján, és elindult arra, amerről előkerült, mintha még mindig nem fogná fel, hogy mezítláb mászkál az erdő kellős közepén, de nem jutott pár lépésnél tovább.
Kaensho azonnal körbefordult, és kettejük mellé állt, Gabriel pedig piheként kapta az ölébe, hogy aztán felültesse a farkas hátára. Kaensho arasznyi lángokat engedett fel, amik kellemes meleget árasztottak, körülölelték a nőt.
- Kövesd csak az utat, Sho – szólt, miután kényelmesen elhelyezkedett. A bundával a vállát olyan volt, mintha beleolvadna az állat szőrébe, még világos színű haja is elvegyült volna a holdfényben. Gabriel el nem lépett a farkas mellől, végig Atsui térde mellett lépdelt, nem egyszer vállal hozzáérve. Közben pedig egyre mélyebbre temette azt, hogy aggódnia kéne valami miatt. Ráér még. A világ nem rohan el előle.
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimeSzer. Okt. 14, 2015 11:16 pm

Hercegnő...?




Úgy fél óra múlva érték el az erdő szélét, és egy hatalmas, meredeken az ég felé törő hegyvonulat magasodott eléjük, egy tágas barlanggal az oldalában. Első ránézésre természetes alagútnak tűnt, de ahogy beléptek rajta, az első pár lépés után kiderült, hogy közel sem volt az. Szinte nyílegyenesen hatolt be a hegy oldalába, és szelte át azt. Belső falait laposra csiszolták, a tetején néhány lépésenként lakrimakristályokat ágyaztak a plafonba, amikből fény áradt.
Hosszas gyaloglás után a barlangból kiérve egy térre érkeztek. Nem igazán foglalkoztak azzal, hogy körülnézzenek, inkább Atsu vezetését követték, de a különös házak akaratlanul is feltűntek nekik. Nem is a házak formája, inkább az elhelyezkedésük. egy félhold alakú hegygerinc belső oldalára értek, a sarló hajlatába, ahol körbe a sziklafalba vájták bele a házakat. Takaros, aprócska réseiken sötét ablakok ásítoztak az utcák felé, és sehonnan nem szűrődött ki fény. Békésen aludtak a városiak. Gabriel agyában még az is megfordult, hogy szerencse, hogy nem lóháton jöttek a városba, különben a patkók kopogása biztosan felverné az egész népet. Ehelyett Kaensho puha lábai hangtalanul surrantak végig a kövezeten.
Telihold ide, vagy oda, nem láttak sokat ezen kívül a városból, de különösebben nem is bánták. Atsui volt a lényeg. Majd megnézik napközben, a teljes dicsőségében a várost. Egy keskeny utcán végighaladva egy széles sugárútra kanyarodtak, amin négy-öt szekér is elfért volna. Az egész sugárút végig macskakővel volt kirakva, ameddig a szem ellátott. Atsu vezetésével egy hatalmas, a hegy oldalába vájt épülethez értek, ami előtt egy hasonló méretű kert terpeszkedett el.
- Itt leszállok, Sho. – szólalt meg váratlanul Atsui, és mindhárman értetlenül torpantak meg. Gabriel és Kaensho hol egymásra, hol pedig a palotára nézett, még Hayden álla is meglazulni látszott. Miért pont a palota előtt?
- Atsu, mi ez a hely? – Kaensho adott hangot mindhármuk értetlenkedésének. – Itt voltál eddig?
- Igen. Ez itt Leangarth, egy önálló városállam. A barlangban elhagytuk Fiore területét. – Atsui hangja valamelyest más volt az eddigi, álmatag, merengőhöz képest. Begyakoroltnak, vagy inkább semlegesnek tűnt.
- Három nap alatt három országban jártál, Gabriel… - jegyezte meg Sho, és Gabriel önkéntelenül elmosolyodott, amíg Sho belekezdett az alakváltásba, és csak akkor indultak tovább Atsui vezetésével, amikor végzett vele.
A kertet átszelve egy sarkig kitárt vaskapuhoz értek, aminek mindkét oldalán egy-egy őr strázsált, csupán tekintetükkel követték az érkezőket, egészen addig, míg egészen közel nem léptek. Mindketten egyszerre mozdultak, és lándzsáikat az idegenekre szegezték. Mindhárman hátráltak egy lépést, Gabriel arcáról azonnal eltűnt a mosoly, de nem nyúlt a kardja markolata után.
- Atsu! – kiáltott valaki a kapu másik oldaláról, és Gabrielék most vették csak észre a föld felett alig pár arasznyira kiemelkedő Kokot, ahogy feléjük csörtet, nyomában egy teltebb, barna hajú nővel, akit valamiért roskadásig pakoltak takarókkal. – Hol a fenében voltál? Mondtam, hogy ne menj… - és ő is csak most vette észre az érkezőket, és kiabálása folyamatosan beszédhangba szelídült, ahogy haladt a mondanivalójával – ki.. egyedül… Sho. Te meg hogy?
- Beszélhetnénk valahol… Ahol csak mi vagyunk? – vette át a szót Gabriel, mielőtt bárki megmukkanhatott volna, és először Atsuira, majd Kokora nézett.
- Alora. – szólalt meg Atsui, ezúttal már sokkal határozottabban, sőt, inkább rutinosabban – Az úr és a hölgyek a személyes vendégeim. Kérlek, készíttesd elő nekik a vendégszobákat a lakosztályomban.
- Na, de a lába… - próbált ellenkezni a nő, de Atsui nem tágított.
- Ne törődj a lábammal. intézkedj, kérlek!
- Igenis úrnőm. – mély meghajlás után futólépésben távozott, Gabriel és Kaensho pedig ismét jelentőségteljes pillantást váltottak. Úrnőm? Mi történt?
- Gyertek – intett Atsui, és elindultak felfelé a palota belsejében. Az egész épületet a hegy oldalából faragták ki, fehér kő virított mindenhol, ahol éppen nem egy vastag, puha szőnyeg, vagy díszes faliszőnyeg, esetleg festmény takarta el. Ahol nem kő, ott fa nézett vissza rájuk, egyszerű, mégis díszes folyosók képét tárva eléjük. A negyedik szintig meg sem álltak, a folyosóról pedig egyenesen egy tágas hálószobába vezette őket, idejük sem volt körülnézni, Atsui már az erkélyen járt, végül egy függőkertben érték be, aminek nem volt másik bejárata. Egy fa padon ült, egy asztal mellett, és miközben Hayden és Gabriel tátott szájjal forgolódott körbe, Sho behúzott nyakkal körülnézett, és megszaporázva lépteit fojtott hangon Atsuhoz sietett:
- Te jó ég, ez a tiéd? Mi ez az egész? Úgy viselkednek ezek az emberek, mintha valami királynő lennél! És az a nő! Úgy ugrott a parancsodra, mintha a szolgálód lenne!
És az őrök, és nem is az, hogy ugrálnak a szavára, hanem, hogy milyen rutinosan utasítgatja őket. Valamiért itt nincs összezavarodva. Mi történhetett? Gabriel érezte, hogy az a kis csomag, amit korábban félre rakott, felcímkézve, hogy ráér még aggódni, egyre nehezebb lesz. Nagyot sóhajtott.
- Jelen állás szerint Leangarth hercegnője vagyok, szóval igen. Mondhatjuk, hogy ez az egész az enyém… legalábbis szerintük – megvonta a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb, vagy legalábbis hasonlót akart elhitetni velük. Mindenesetre jobban ment, mint az, hogy elfelejtett felöltözni.
- Hercegnő? – szólalt meg végtére Gabriel – Nem úgy volt, hogy csak Akirát ismered az élő rokonaid közül?
- Most is úgy van. – ismét megvonta a vállát, ismét ugyanannyi lelkesedéssel, mintha nem érdekelné a dolog.
- Á, hát itt vagy! Tűvé tettük érted a palotát. – érkezett egy újabb, ismeretlen hang, és azonnal a követte a gazdája is. Gabrielhez hasonló magasságú, barna hajú férfi lépett a függőkertbe, barna szeme barátságos tekintet kölcsönzött neki, arcvonásai valahogy átlagossá tették. Egyik kezében egy kisebb dézsát, hóna alatt pedig egy dobozt szorongatott, és azonnal Atsu felé vette az irányt, és a dézsát letette elé. – Alora a kezembe nyomta ezeket. Mi történt, Úrnőm? – kérdezte a nő lábát nézegetve, arcán egy furcsa fintorral.
- Jake, az istenekre… mondtam már, hogy legalább te kímélj meg ezzel a marhasággal… - Atsui most először mutatott érzelmet is, mióta találkoztak, legalább is ilyen feltűnően. Ingerülten pirított a férfira, aki nem igazán vette komolyan.
- Elnézést, királyi felség, nem tehetek róla, szeretem, ha dühöngsz. Kifejezetten jól áll, és, hát.. Ilyenkor egészen… hogy is fogalmazzak.. Épelméjűnek tűnsz. – Gabriel akaratlanul is összemosolygott Kaenshoval. Bármennyire is bökte a csőrét, hogy figyelmen kívül hagyták az ottlétüket, azt meg kellett hagyni, hogy igaza van. Sokkalta jobban hasonlított a régi Atsura így.
- Tessék?! – háborodott fel az újdonsült hercegnő
- Látod? Teljesen normális. – heccelte tovább a férfi, miközben a kötszeres dobozt az asztalra pakolta, aztán Atsui lábait felemelve a meleg vizes dézsába rakta, aminek a következménye egy alig észrevehető fintor volt, ezennel Atsui arcán.
Miután a férfi megmosta és megtörölte Atsui lábait, Kaensho oldalba lökte Gabrielt. A férfi felhúzott szemöldökkel nézett a farkaslányra, mire az kimeresztett szemmel gyors egymásutánban többször Atsui felé intett a fejével.
- Majd én, ha szabad – lépett oda hozzájuk Gabriel, miután megköszörülte a torkát, és hirtelen nem tudta, hogy mit is akart, ha szabad lett volna. Végül bemutatkozott. – Gabriel Caradhel. – erős, határozott kézfogást váltottak a férfival, majd Gabriel a kötszer után nyúlt, nem várva meg a férfi mondandóját.
- jake Creedon. Eredetileg Sevenből származom, de pár éve ide hozott a véletlen, és, hát… itt ragadtam. A külkereskedelmi ügyeket intézem a palotának. – foglalta össze, miközben Gabriel nekilátott bekötözni az Atsu lábain lévő sebeket. Azok a fajta aprócska sebek voltak, amiket mindig is utált. Túl kicsik ahhoz, hogy büszkélkedni lehessen velük, de elég nagyok ahhoz, hogy idegesítőek és kényelmetlenek legyenek, és ha emiatt panaszkodott az ember, csak nevetség tárgyává tette magát.
A férfi származása viszont gondot jelentett. Remélhetőleg nem a Ja’harin egy másik klánjából származik a férfi. Ki tudja, mikor kerülhetett el otthonról, ha ismeri a hagyományokat, a jeleket ugyanúgy elrejthette, mint Menedékben a legtöbb ember. Amikor elérte Menedéket, elmesélték neki a népe történetét. A Ja’harin, a Nagy Nép, ahogy máshogy nevezték békében élt már nagyon régen. Hogy mennyire régen, még a Mesterek sem tudták megmondani, főleg nem fiorei időszámításban. A nép tizenkét nagy szellemre volt bízva, állítólag azért, hogy amikor meghalnak, átsegítsék az emberek lelkét a túlvilágra, és ne bolyongjanak a földön. Ezt azonban a tizenkét szellemből öten megunták, és a stigmával szétszórták a népet.
Egyik napról a másikra különböző jelek tűntek fel az emberek testén, és az elején nem is tulajdonítottak nekik nagyobb figyelmet, egészen addig, míg újabb napok elteltével el nem kezdtek megbetegedni. Mire rájöttek, hogy mi miatt történhet ez, rengetegen meghaltak, és mire rájöttek, hogy hogyan élhetik túl, a Ja’harin több, mint fele elpusztult, de a tetejébe még azután is sokan inkább a halált választották.
Pedig a megoldás egyszerű volt. A különböző stigmát viselő emberek a puszta közelségükkel meggyengítették, megbetegítették, majd szép lassan megölték a többieket. További szörnyűség volt, hogy teljesen véletlenszerűen kerültek az emberekre a stigmák. Fiatal szerelmesek vállalták a halált, csak, hogy ne kelljen elválniuk a másiktól. Akadtak családok, amik teljesen egyben maradtak, mert mindegyikük ugyanolyat viselt, de voltak, amiben minden tag másfajtát. Szerencsére a Ja’harin sosem volt magának való, a gyerekeket mindig befogadták, és nem sikerült megtörni őket, csupán csak.. szétszakadtak, és soha sem egyesülhetnek már.
Idővel rájöttek, hogy öröklődik, és kamaszkorban jelennek meg először az ember testén, és hála a kamaszok természetének, röviddel ezután arra is fény derült, hogy befolyásolni lehet a stigma megjelenési helyét. Egy-egy komolyabb sérülés, egy vágás, vagy zúzódás valami folytán sosem gyógyult be teljesen, vagy csak a szokatlannál jobban elütött a begyógyult sebhely a bőr színétől.
Gabrielnek fogalma sem volt, hogy a klánnak, ahonnan ők származtak, egyetlen, egyszerű függőleges vonal a stigmája, egészen addig, míg vissza nem került közéjük. Volt, aki hátba veregette az arcán hordott stigma miatt, mondván, büszkeségre utal, bátorságra, hogy ilyen nyíltan felvállalja, hogy ő a Ja’Quel tagja. Persze olyan is volt, aki csak megbámulta, mert egyszerűen nem tetszett neki, vakmerőségnek, bolondságnak tartotta, és neki fogalma sem volt az egészről, míg Leandro fel nem világosította, hogy a kamaszkorában szerzett vágás a bal arcán azért forrott össze ilyen feltűnő fehér sebhelyben, mert a stigma ott ütközött ki.
- Ők itt Vindisha, és Hayden Shivers. Mindhárman mágusok vagyunk a Dragon Fang céhből. Régebbről ismerjük az önök… hercegnőjét. – kóstolgatta a szót, miközben félig felsandított egy esetlen mosoly kíséretében Atsuira. – Seven… ismerős önnek a Ja’harin név?
- Ja’harin? – kérdezett vissza meglepve – Igen, ismerős, bár ahonnan én jövök, sokan csak mende-mondának tartják az Átkozottakat. Én sok mindent láttam..
- Akkor tárgytalan. – zárta le a témát Gabriel. Jól van, ha lehet hinni a férfinak, akkor legalább nem fogják eltenni egymást láb alól csak azzal, hogy egymás közelében vannak. Ki tudja meddig lesznek még így? És ki tudja, milyen közel kell lenni hozzá?... – Akkor, mesélj, kérlek, hogyan kerültél ide, és hogyan lett belőled hercegnő? – próbált kedélyes lenni, Atsuinak címezte a kérdést, Koko válaszolt rá:
- Nos, az úgy volt, hogy egy munka miatt jöttünk Suppoppo Village-be. Valami ötfős rablóbanda fosztogatott, meg öldökölt a környéken, azokat kellett elkapni. Már az első éjszakán összetűzésbe kerültünk velük. Két fegyvermágust, meg egy tűzmágust elkaptunk, egy másik pedig megúszta, mert... Nos, feltűnt a színen az ötödik. A főnök. Egy rendkívül erős alakváltó. Satan soult használt, még sosem láttam ilyet közelről. Valami démonná alakult, és... valahogy...
Ahogy haladt a történetben, Gabriel arca úgy komorodott el. Feje tetején érezte Atsui pillantását, de amikor felnézett rá, a nő elfordította a tekintetét.
- Igen, gondolom, mi történt – segítette ki Koko-t csendesen, és visszatért a sebhez. – Az érdekel, mi történt utána.
- Jah. Szóval valahogy elkapta Atsut. Nem igazán értettem, mi és hogyan történt.. Erről talán te többet tudnál mondani... ha akarnál.. – szünetet hagyott, mintha azt várná, hogy Atsu átveszi a stafétát, de mivel ez nem történt meg, folytatta: - Miután megbizonyosodtak, hogy Atsu.. már nem jelent veszélyt, elmentek. Asszem délfelé, de ez a rész kissé ködös. Nekem sikerült elbújnom a fák között. Aztán jött Jake, és elvitte Atsut. Idehozta, hogy.... őőő Jake? – mintha zavarba esett volna a végére, és segítséget várt volna a fickótól, aki készséggel meg is adta neki.
- Idehoztam, hogy tisztességgel eltemethessem.
Gabriel keze megállt, nagyot nyelt. Pár pillanatig nem mozdult. Nem tudta, mit kéne tennie, szívesen Atsui szemébe nézett volna, de az előbb is elfordult. Végül nekilátott az utolsó mozdulatoknak.
- Nálunk ez úgy működik, hogy koporsóba rakjuk a testet, lezárjuk, és eltemetjük, vagy elhamvasztjuk. – kezdte el, de már az ötödik szónál átkozta magát, amiért ebben a témában vájkál – Ne értsen félre, de hogyan vették észre, hogy nem kell eltemetni? – végül is sikerül a logikus útra terelni… ha össze is keverték egy halottal, aligha dörömbölhetett annyi vérveszteség után legalább olyan kába lehetett, mint amikor az erdőben rátaláltak pár órája.
- Itt Leangarthban mások a szokások. nem akarlak titeket untatni a helyi babonákkal. Tegeződhetünk?
Volt a férfi hangjában valami, ami valamiért nem tetszett neki. Talán túlságosan készséges, túlságosan simulékony, vagy… rémeket lát. Mindenesetre Atsui megbízik benne, nem ő lesz az, aki elkezd áskálódni.
- Persze. igazán nem untatnál, tényleg érdekel, de majd akkor megkérjük a hercegnőt, hogy meséljen. – mondta, befejezve a kötést – Kényelmes?
- Beszélnek hozzád a halottak? – Gabriel arca a maradék vidámságot is elvesztette, ha volt még rajta egyáltalán.
- Lennél szíves körbevezetni Haydent? Félénk lány, de nagyon érdeklik az új, és ismeretlen helyek. – nézett végül Jake-re, és remélte, hogy érti a célzást. A férfi biccentett, és kezet nyújtott az említett nőnek.
- Természetesen. – azzal elvonultak. Hayden még vetett az ottmaradókra pár gyilkos pillantást, de nem szólt semmit. Ha az előbb nem egy hasonló kérdéssel állt volna elő Atsu, még jót is mulattak volna rajta.
- Igen, ha úgy vesszük. Miért? – úgy döntött, belemegy a dologba. Remélte, hogy ha kivesézik a témát, az majd elaltatja a nő kíváncsiságát, aztán észre tér. Nem jutott eszébe más.
- Mit mondanak? Szoktak álmodni? Tudnak például… képzelegni? Meséltek neked, hova kerültek, miután meghaltak?
Gabriel nagyot sóhajtott, aztán felült mellé a padra. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt ez.
- Ahogy Everoth magyarázta, amikor egy lélek elhagyja a testét normális esetben azonnal átkel a túlvilágra. Akiknek szükségük van arra, hogy átsegítsék, azok valamilyen okból ezen a világon ragadtak. Ez lehet valamilyen befejezetlen ügy, valamilyen súlyos érzelmi trauma, hasonló. Esetleg már életükben szerződést kötöttek egy Seidr-el. Ahogyan nekem mesélték, nekik már nincs szükségük alvásra, így, gondolom nem is álmodnak, és amíg nem kötöm hozzá őket valamihez, nem is képesek kihatással lenni a mi világunkra. – csak most jutott az eszébe az, hogy ő hogyan próbálta feldolgozni azt, hogy Atsui meghalt. Érveket keresett, hogy miért nem lehetséges. Lehet, hogy Atsu nem hiszi el, hogy újra él. nem is hibáztatta, ő sem hitte volna el csak úgy - Nem tudnám bekötözni a lábát, nem tudnám megölelni, hacsak nem kötöm hozzá egy babúhoz.
- Szóval, ezt nem „Ők” mondták neked? – folytatta a faggatást, kissé már… beteges tónussal a hangjában.
- Szeretnél beszélni az egyikükkel? – ez a vége, ennél tovább nem megy, ezt eldöntötte. Saine-t megidézi, és kifaggatja arról, amiről csak szeretné. Ha látja, hogy néz ki egy szellem, aztán tükörbe néz, akkor csak észbe kap, hogy mi is a tények állása!
Azonban Atsui szeme kávéscsészényire nyílott, bőre pedig fakóbb lett, mint amilyen fakóra eddig festette a holdfény.
- Úgy gondolod, tudok mágia nélkül beszélgetni a holtakkal?
- Nem, dehogy. – még csak az kéne – Az enyémmel.
Felemelte a jobb kezét, amit beteges, halványzöld fény vett körül, gondolatban már ki is adta a parancsot Saine-nek, csupán csak elég mágiát kellet átáramoltatnia magán, hogy a lélek megjelenhessen. Azonban Atsui amilyen lelkesen nekiindult a dolognak, most legalább annyira félt a dologtól. A férfi kezét körülvevő fényt nézte, pillanatokkal később remegni kezdett, és odébb is húzódott.
- Atsu, nyugodj meg – próbálta nyugtatni Koko a lányt, Gabriel pedig azonnal eloltotta a fényt. Remélte, hogy nem így fogja elaltatni Atsui kíváncsiságát. Talán még rontott is a helyzeten. Azonban ahogy eltűnt a fény, szinte azonnal kezdett megnyugodni. Egy perc, kettő után már szabályosan lélegzett, de nem szólt semmit. Gabriel lesütötte a szemét.
- Jól van, Atsu – kezdte, és próbált a lehető legbarátságosabb hangján megszólalni – Látom, hogy össze vagy zavarodva, segíteni akartam. Mondd el, mi a baj, segíteni akarok. – kinyújtotta a kezét a lány felé, az pedig néhány kapkodva vett levegő után Gabriel szemébe nézett, szemei sarkában már könnyek ültek, várva arra, hogy mikor lesz elég ahhoz, hogy legördülhessenek.
- Nem tudom… nem tudom, mi baj van velem – fakad ki, és két tenyerébe rejtette az arcát. Gabriel érezte, hogy hamarosan sírni kezd, legszívesebben megölelte volna, de nem tudta, hogy azzal javít-e vagy ront a dolgon. Kokora nézett segítségkérően. Tudnia kellene, hogy pontosan mi történt, úgy érezte, hogy akkor többet segíthetne. Talán, ha Atsu végre beszélni kezdene… talán már attól jobb lenne, ha kibeszéli magából. Mindenesetre így nem tudott semmit. Azonban mire bárki meg tudott volna mozdulni, vagy szólhatott volna bármit, a nő kimászott a padból, és berohant a szobájába.
- Nem szereti felidézni a történteket. – szólal meg végül a koala, amikor már biztos volt, hogy Atsu nem hallja. – Emlékszik a halála minden egyes pillanatára, és… azt hiszem, az a fő probléma, hogy nem biztos benne, hogy él-e. Úgy gondolom, próbálja magát meggyőzni, néha egészen kijózanodik, de aztán elég egy pillanat, és megint rátör a pánik… mint azt láthattátok. – nagyot sóhajtott, és egy percig csönd telepedett a kertre. Még Kaensho is olyan elcsigázottnak tűnt, mint amikor a fogadóban nekiállt felvezetni Atsu halálhírét. – Fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni. Nem gondoltam, hogy valaha ezt mondom, de most örülök, hogy itt vagy. – folytatta egy perc múlva Koko, Gabriel pedig magán kívül bámult a nő után, azon morfondírozva, hogy vajon utána menjen-e vagy ne.
- Hát… ez kedves?
- Azt hiszem, ha valaki meg tudja győzni róla, hogy él, az te vagy. – folytatja, mintha nem is hallotta volna Gabrielt. - Van itt még valami.. Atsunak még nem mondtam, mert nem vagyok biztos benne, és mert nem tudom, hogy reagálna. Nem akarok rontani a helyzeten, de talán mégis segíthet, ha kitalálnánk, mi a franc hozta vissza az életbe. Umm.. az az alakváltó, akiről beszéltem.. Volt egy nyaklánca. Jellegtelen ezüstlánc, egy amulettel.
- Oh Amulet? Le tudnád írni? – talán köze van ahhoz a nyakékhez, amit Nindrában találtak, meg amiről Hayden naplója annyit mesél. De ha nem is olyan, legalább hasonló kellett, hogy legyen. Legalább egy nyom, amin elindulhatnak!
- Nem kell leírnom, egészen pontosan úgy nézett ki, mint a démonlélek talizmánok, amihez már volt szerencsétek. – Szerencse a szerencsétlenségben. Azonnal megpördültek a fogaskerekek.
- Van egy ötletem, amin talán elindulhatunk, de hagyjuk aludni. Koko, megmutatnád a szobákat a lányoknak?
- Persze. A szobáitok a folyosó - mutat végig az erkélyen. - végén van. Nekem mindegy, melyiket foglaljátok el. Megkeresem azt a hibbant nőszemélyt, meg Jake hulláját.. – morgott egy keveset, aztán elvonult.
- Mintha máris ismernéd. - jegyezte meg Sho, ahogy elindul a folyosón Koko mellett, észreveszi, hogy Gabriel nem mozdul.
- Menj, én szerintem itt maradok az éjszakára. Tartsd szemmel Haydent, ha lehet.
- Rendben. Jó éjt.
Megvárta, míg minden lépés hangja elül, és lekönyökölt az asztalra. Holnap előszedi Hayden könyvét. Azt, amiben az az öreg démonvadász jegyzetei vannak, akiktől megtudtak pár dolgot a talizmánokról. Nem emlékezett, hogy van-e különbség köztük, régen foglalkozott velük, de most mindenképp elő kell szednie.
Meglazította a váll és mellvértjét, és kibújt a sodronyingből, meg a csizmából, és csendesen elzárta őket a warpba, majd átsétált Atsu szobájának ajtajáig. Még megállt az ajtóban fülelni, és amikor megbizonyosodott benne, hogy már alszik, belépett. Csak állt egy darabig az ajtóban, és nézte, ahogy alszik. Olyan szívesen odabújna hozzá, de nem akar tovább rontani a dolgokon. Nagyot sóhajtott, és a legkönnyebb fotelhoz lépett, felemelte, és a lehető legpuhábban az ajtó mellé rakta, majd szembefordított egy másikat, amire feltette a lábát. Nem arról volt szó, hogy nem bízott a nőben, hanem, hogy félt,hogy újra kiszökik, és ezúttal nem lesz olyan szerencséjük, hogy megtalálják.
Vissza az elejére Go down
Gérard Fernandez
Mesélő
Mesélő
Gérard Fernandez


Hozzászólások száma : 263
Aye! Pont : 44
Join date : 2013. Feb. 08.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem: Semleges Jó

Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitimePént. Okt. 16, 2015 12:42 am

És ezeket is végigolvastam. Smile

Nos, emeljünk akkor ki pár dolgot.
Kicsit különös volt a legutóbbi élmény után, a borzasztóan cold-blooded "demon-hunter" Gab-nak egyből látni a gyengédebb oldalát is, persze a körülmények tudatában teljesen érthető volt a váltás.
A viszontlátás pedig... Hát, tudom, furcsán közelítem meg a dolgot, de mondhatni "olcsón megúsztad" egy bizonyos értelemben. xD Atsu-nak segítségre van szüksége, rád van szüksége, te pedig ott vagy... Kit érdekel a közelmúlt eseményeivel, s a feltámadás nehézségeivel lehúzva az, ami már rég történt...
Ó, még mondani akartam, miszerint külön tetszik, ahogy a kalandodba beleszövöd az ország aktuális helyzetét.

Terjedelemre sem lehet panasz egyik élményt illetően sem, és bár akadtak elírások, valamint szóismétlések, azok nem árnyékolták be az olvasás örömét.

Gab előrehaladt hát történetében, a jutalmazása pedig a következő:

800 VE + 150 VE
800 VE + 100 VE

Kaensho és Hayden jutalma:

240 VE
225 VE

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Gabriel van Chantai - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Gabriel van Chantai   Gabriel van Chantai - Page 2 Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Gabriel van Chantai
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» Gabriel van Chantai
» Gabriel van Chantai
» Gabriel Caradhel
» Gabriel van Chantai
» Gabriel van Chantai

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: