HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Rouuro Kao

Go down 
SzerzőÜzenet
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Rouuro Kao   Hétf. Jan. 31, 2011 7:37 pm

[A visszaszökött múlt című harc szerves előzménye a munkának, azzal együtt érelmezhető teljes mértékben.]


Miután a Gabriellel való megküzdésem után kiszöktem Erából, nem voltam túl jó passzban. A tervezett rajtaütés nem ment könnyen, sőt mi több, Gabriel úgy fogadott, mintha tudta volna mi készül ellene, vagy még készületlenül is volt annyira agilis, hogy kivédjen tőlem bármilyen támadást...
Sokat gondolkodtam a fickón azóta, gyakorlatilag amióta úton vagyok ő jár a fejemben. Valami volt benne, ami szimpatikussá tette számomra, ami mintha hasonlónak tetszett volna mindkettőnkben úgy, ahogyan másokban eddig még nem éreztem, és még a kardja elengedése, egy hirtelen jött morbid ötletem megélése sem volt neki túl hihetetlen ahhoz képest, hogy pillanatokkal a kimondásuk előtt még meg akartam ölni. Valahol már vártam, hogy újra együtt dolgozhassak vele és az oldalamon legyen, ne ellenem.

A lopott lovamon ültem, amit a halálmágussal való szerencsétlen találkozás után hoztam el egy farmról. Mivel így már nem kellett sietnem, ki tudtam aludni magamat, és fürödtem is egyet a legközelebbi út menti fogadóban, mielőtt tovább indultam volna Chantai városa felé. Az utam aztán gyorsra fogtam, a lóval órákon át vágtattam, hogy a kora éjszakai órákban még elérjem a várost. Nem szándékoztam az utolsó órákra hagyni Gabriel kardjának átadását, sokkal inkább érdekelt a banda ami megrendelte Gabriel fejét, méghozzá százezerért. Gabriel elmondása szerint a bandát felszámolták, de ha százezret hajlandó fizetni valaki azért, hogy ő meghaljon, akkor bizony koránt sem lehet túl erejét vesztett az a szervezet.
Szürkület volt, amikor a városra néző lejtős útszakaszon végre elkezdhettem ereszkedni a város felé. A hegyi szél tépte a bőröm minden szabad szegletét, és szememet csak a város fel-felgyúló fényei tartották irányban a könnyfüggönyön keresztül. Amit látni lehetett így is, hogy a hegyi városka, vagy inkább falu, egyáltalán nem volt nagy. Amint leértem a völgy mélyére, az első házak takarásában máris alább hagyott a szélfúvás, és egyre beljebb léptetve a lóval már egyenesen jól kezdtem érezni magamat. A város csendes volt és mondhatni barátságos, mindenütt égtek a közvilágítás lámpásai, és sok volt a járókelők száma, így az éjjelbe menetelő időben is. Ennek egyik oka a több kocsmában is kereshető volt talán, hiszen kis városhoz nem éppen illő mennyiségű volt a magukat táblákkal hirdető, narancsos fényt az utcákra vető vendégvárók száma, majd minden utcára jutott egy, és be-betekintgetve az ablakon, majd mindenki itt múlathatta az idejét ilyenkor. Mosolyogni támadt kedvem, így nem is meneteltem tovább, a következő kis hely előtt leparkoltam a pacimat, és betakartam a nyereg pokrócával, majd beléptem a kis barátságos helyre.
Az egy szobás kis kocsma felfigyelt a belépésemre, majd nagyjából vissza is tért a normális kerékvágásba, pár rajtam ragadt szempár kivételével. A csapos egy volt ezek közül, így meg is kértem, hogy öntsön nekem egy pohár forralt bort a hidegre való tekintettel, mire ő is egyből mosolygósabban nézett rám, és meg is toldotta a poharat egy kérdéssel.
-Mi járatban errefelé, fiatal uram?
-Csupán egy kis üzlet. Nem is tudtam, hogy ez a hely létezik, amíg hírt nem kaptam a megbízásról, ami idehozott - mondtam, és kortyoltam a borból.
-Csak nem mágus - kérdezte a csapos, közelebb húzva hozzám, mire a kis szoba népe elnémult. Körbe nézve máris sejtettem, hogy mi lesz a probléma a hellyel. Abban a pillanatban, ahogy kiteszem innen a lábamat, ezer felé fut majd a hír, hogy egy mágus érkezett a faluba, és a célpont banda is azonnal rám vetheti magát. A lehetőségbe bele is gondoltam, és az igazat megvallva annyira nem is zavart a dolog, pontosabban csupán akkor zavart volna, ha ez azonnali halálbüntetéssel járna együtt...
-Tán vadásszák a magamfélét errefelé - utánoztam a megilletődött mimikáját, mire ő segélykérően nézett a többi vendégére, akik szótlanul néztek vissza rá.
-Nem éppen, de jóember, ha nem akar bajt inkább menjen most.
-Inkább elvégzem a feladatomat, de köszönöm a figyelmeztetést.
-Mi az a feladat - kérdezte az ember kezét tördelve.
-Csupán egy holmit kell átadnom itt valakinek. Azt nem tudom csak, hogy kinek kellene pontosan átadnom. De szerintem maga már tudja - a mondatomat egy szúrós, egyenes tekintettel fejeztem be, mire a fogadós egyből a pultja mögötti holmik végignézésével válaszolt. Persze, hogy tudja. -Nem segítene. Vagy nem segítenének? Szét kellene vinni a hírt, hogy megjött egy százezret érő csomag - a néma csendet, amit a kérésem okozott, én magam törtem meg, amikor kiürítettem a poharamat, majd lekoppantottam a pultra.
Az egyik vendég felállt a helyéről, és kabátját felvéve kirontott az ajtón, az utcán pedig már csak a sietős lépteit hallottam mire kioldottam a lovamat. Felpattantam a hátára és megsarkantyúztam, majd vágtában követtem a küldöncöm nyomát, aki a harmadik utcában egy hasonló kis kocsmába rontott be sietősen, amikor befordultam a sarkon. Mire a címzett kilépett az ajtón, mögötte jó pár bámészkodó, rosszindulatú arccal már odaléptettem a ház elé.
-Mit akarsz itt - kérdezte a tag, flegmán.
-Ezt már elmondták egyszer, ne szajkózzam el megint - válaszoltam én is, szintén flegmán.
-Azt' miféle csomagot hoztál... Százezerért - látszott rajta, hogy másra várt, teszem azt testre, vagy fejre, már ha ő maga használja valamire a sajátját és azt hitte nem tudok olyat mutatni, amin meglepődhet. A táskámból kilógó kardról lehajtottam a szövetet amibe burkoltam, és a keresztvasán díszelgő pecsétre mutattam. A fickó képességei tényleg nem voltak túl magasan, mert minden további nélkül az elérésembe sétált, majd amikor kivette a címerpecsétet, leplezetlenül megváltozott a tekintete. Hátrált kissé, majd az embereire ordított.
-Vigyétek el! Vigyétek, most - a két nagy darab ajtóban álló erre kisorolt, majd futólépésben elindult a város belseje felé. Ügetve követtem őket.

Nem kellett öt perc, hogy megérkezzünk egy következő kis kocsmának tűnő házikóhoz, ahová a két tag benyitott. Megvárták míg leszállok és kikötöm a lovat, majd bementek előttem. A zsivaj, ami bent volt az ő belépésükkel nem múlt, de amint én is beléptem a hangzavarból sustorgás lett. Az egyiküket a pultos vonta kérdőre, a másikukat pedig egy kirívóan gazdag öltözetű asztalfő, a hasonlóan zsíros asztala mellől. A gorillák elmondták nekik miért vannak itt, mire a kocsmán izgatott morajlás futott végig. Mindenki tudta miről van szó, és senki sem akarta megjátszani magát, sőt néhol nylt kérdések is szállingóztak felém félhangosan, Gabrielt keresve rajtam. Az egész kocsma beavatott, és ahogy végignézhettem rajtuk, mindenféle élettérből voltak jelen itt, egészen a semmire való fogdmegektől a vezetőkig. És mivel én ide betettem a lábamat, és becsukódott mögöttem az ajtó, már abban sem lehetek biztos, hogy el akarnak-e majd engedni. A szervezés tökéletes, ehhez nem kellenek okos emberek, elég ha a közvetítők azt tudják hova kell küldeni az ügyfelet, és minden ami tényleg történik az már a "bázison" belül marad. Ha pedig ez a hely a központ, akkor bizony lennie kell itt még valamiféle átjárónak titkos épületrészek felé, ahol olyan dolgokat őriznek, amik csak és kizárólag akkor veszhetnek el, ha már minden más elveszett...
-Mutasd - a gazdag fickó felállt ülőhelyéről, és elém lépett. Kihúztam a kardot a táskából, és lehúztam róla a szövetet. A fickó nem is teketóriázott, és ahelyett, hogy nagy hozzáértéssel végignézett volna minden részletet, a kezében tartott késsel felkarcolta a keresztvas és a markolat találkozásánál levő címeröntvényt. Amikor a kés végigsiklott a tökéletes acélon a szemöldöke megrándult, és a kést a pultra dobva megfordult. A pult melletti tágas bejáróban megállt, és megvárta amíg a pultos elé siet és a kamrába vezető ajtón bemegy egy lámpással. A két gorilla intett, hogy menjek utánuk, majd amikor beléptem a csapos és a gazdag fickó után a lámpás fényével alig megvilágított kis helyiségbe, ránk vágták az ajtót. A kis lámpás fénye lefelé mozgott előttem, kirajzolva egy szűk, boltíves, kikövezett lépcsőfolyosót, nekem pedig ennél a résznél már elegem volt a talányokból, és mivel tudtam nagyon jól milyen helyzetbe sétálok bele, a lábszáraimat, alkaromat és mellkasomat egy folyamatosan és lassan kikristályosodó réteggel vettem körül a felsőruházatom alatt, aminél csak a kristály erősségére koncentráltam. De nem történt semmi túl váratlan, se egy kés nem tűnt elő a sötétben, se egy kattanás ami csapdára utalna, sőt lassan pont ezek hiányától kezdtem egyre inkább tartani, de azt is csak addig, amíg vissza nem tereltem a gondolataimat arra, hogy mit is várhatok az elkövetkező találkozástól.
Leérve a pince hideg vermébe, az óriási hordók között lavírozó csapos egyszer csak eltűnt szem elől a kis lámpásával, majd pár másodperc múlva nehéz kő súrlódásával együtt narancsszínű fény szóródott a pince sötét padlójára. Az engem vezető fickó elém sietett, én pedig pár lépésnyire utána sétáltam be a körbefáklyázott terembe, ahol éppen egy barátságos hangulatú kis ünnepies este zajlott, látszólag két család részvételével. Amint beléptünk a terembe a mulatság abbamaradt, és a családok fejei érdeklődő tekintetekkel álltak fel az asztaltól. Egyikük mellé odaállt nagyobbik fia is egy halk kérdéssel, mire az apa büszkén bólintott.
-Drekar és Kirenow urak, ez az ember Gabriel van Chantai kardját hozta el önöknek - mondta az eddigi vezetőm, aki az "urak" előtt még mindig lótifutinak tűnt.
-Hadd lássuk - szólt az alacsonyabb, marconább külsejű, fiú nélküli férfi és előrébb lépett felém. Ahogyan közeledett a balja folyamatosan az övén maradt, ruhája pedig elég bő volt fegyverek hordásához is. A férfi tapasztalt kardforgató, valószínűleg kétkezes, mivel a jobbjával is aktívan gesztikulált, amikor megindult felém. A korából is (talán 35-40 lehet) tapasztalat sugárzott ki.
-Tessék - elővettem a kardot újra, és a szövetbe csavarva, markolatánál fogva adtam át, amit a főnök széles mosollyal jutalmazott. Át is vette a kardot, majd hátrébb lépett pár lépést - talán jelezte is, hogy nem kíván egyből megölni, sem sakkban tartani. Értelemszerűen, gondoltam én, legalább annyiról meg akarnak bizonyosodni, hogy találkoztam az igazi Gabriel van Chantaival, és megpróbálnak minél többet megtudni, hogy leszűrhessék hazudok-e vagy sem. Miközben a hozzám lépett főnök vizsgálta a kardot, a másik főnök is közelebb lépett a fiával és folyamatosan magyarázott neki. A fiú 16 ha lehetett és itta apja minden szavát, érezhetőleg új volt még mindabban, amit megfigyelhetett. Az apja engem és a társa reakcióit is figyelte, magyarázatába fűzött egy leírást valószínűleg rólam is. A fiú látható érdeklődéssel volt irántam, sejtéseim szerint a foglalkozásom miatt, ahogyan minden kisfiú katona akar lenni, és az első kérdése az amikor találkozik eggyel, ölt-e már.
-Miért nem hozta el a testét, vagy a fejét - kérdezett ismét a velem szemben álló, ahogyan már várható volt.
-Túl nehéz munkám volt vele, és Erában kellett dolgoznom rajta - a fickó bólogatott, ezekre a kifogásokra számítania kell, ha a magamfajtákkal találkozik, de ez mind még nem lehet elég neki. -És mire megadta magát már darabokban volt, a klántársai pedig ránk találtak.
-Klántársak? Miféle klántársak - a fickó nem igazán értette miről lehetett szó, ez pedig az én malmomra hajtotta a vizet.
-Chantai a Dragon Fang tagja. Volt. Gondolom tudja milyen nyűggel jár, hogy megöltem egy legális klán tagját - a kérdésemre a fickó hátra nézett a társára, aki a fiát hátrahagyva lépett előrébb.
-Ha tényleg egy klán tagja volt akkor nem hiába volt vele ennyi probléma azelőtt, és akkor a kard elég bizonyíték. A Chantaik fegyvermágusok voltak, márpedig egy fegyvermágus kardját nem lehet csak úgy ellopni - a férfival összebólintottunk.
-Minden esetre jelenleg meg kell húznom magamat. A társai a nyomomban vannak - itt volt már az ideje elsütni a biztosítékomat. Ha most megölnek, veszélyeztetnék annak az esélyét, hogy a Dragon Fang itt veszti nyomomat. -Ha nem bánják tovább is állnék mielőtt késő. Folyton a nyomomra akadnak, fél Fiorén át nem tudtam lerázni őket.
-Ha sikerül leráznia őket, jöjjön vissza - mondta ismét a magasabbikuk, és az éppen akkor megérkező kis táskát a kezembe nyomta. -Lesz még munkája, ha sikerrel jár, és megkapja az egész fizetségét is - a fickó vigyoráról leolvasható volt a fölénye érzése. Vagy teljesen felkészült volt arra, hogy bármilyen átverést olcsón ússzon meg, vagy ez a mindennapi politikája, de ő sosem járhat rosszul, én pedig nem szólhatok a bánásmódja ellen semmit egy föld alatti rejtekhelyen egyedül több tucatnyi ember ellen...

Megállás nélkül lovagoltam el a városból. Tudtam, hogy amennyiben csak félig komolyan vehetem a fickó szavait, ő maga is hozzáad az "üldözőimhez" pár fejpénzre éhes vadászt, akiknek a számomra kiutalt pénz a jutalma. Kilovagoltam hát, de ahogy kinn voltam a megvilágított városból letértem az első járóúton, és egy fertályóráig még keringtem szinte vakon a fákkal-erdőkkel körülvett sötét utakon, mígnem egy a lombok közül éppen kilátszó házikót nem pillantottam meg, egyetlen még világló ablakával. Kapuját gyorsan behajtottam és bevezettem rajta a lovam, majd bezárkolva elvezettem a lovat a ház mögé. A fészer ajtaja félig nyitva volt, állatot nem tartottak, de arra az épület maga megfelelt, hogy az éjjel a lovam ne tűnhessen fel senkinek.
A házba bekopogva már egyszerűbb dolgom volt. Az idős gazda és a felesége éppen estebédjüket ülték, és a szegény eltévedt és fagyhaláltól félő ifjút szívesen látták, főleg amikor arról is szó esett, hogy egy kis pénz is ütné érte a markukat.
Másnap korán keltem, a gazdát kértem ébresszen amikor ő is kel, így még a pirkadattal együtt indulhattam útnak a szomszédos város felé, hogy gyorsfutárt, vagy mágikus üzenetet küldjek Erába, a Dragon Fang Gabriel van Chantaijának kezébe, az azt követő két napot pedig egy város széli fogadó, a Harcias Kecske egyik szobájában töltöttem várva, hogy Chantai megérkezzen.


[A történet folytatása: Chantai véres éjszakái.]


A hozzászólást Rouuro Kao összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 20, 2011 9:53 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Kedd Feb. 01, 2011 11:32 pm

Szép munka! Nem találtam semmi kivetnivalót, vagy hibát. Jutalmad 25 000 gyémánt! Csak így tovább!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Az első   Vas. Márc. 06, 2011 1:07 pm


-Miért kell fáradtnak lennem - kérdeztem az újabb, már a számolatlanadik, futás után, amikor lihegve feküdtem a kocsi hátsó platóján. Az öreg csak nézett rám, és lerúgott a platóról - újra. A zörgés fejemig ható érzése eltűnt és egy pillanatig mintha lebegtem volna, mielőtt fájdalmasan a kemény földút vájataiba estem. A kihalt tájon csupán egyetlen zaj létezett, a mindörökké zötyögő kocsi, ami most is vészesen távolodott tőlem. Ahogy a hang majdnem elhalt, a testem újra felkapcsolt és megint fel tudtam állni, hogy egy újabb, még hosszabb futással végül megint csak beérjem a szekeret és megint csak felvetődjek a platójára.
Tudtam, ha kérdezek újra, azzal csak ugyanazt érhetem el, amit az előbb, így változtatnom kellett. Már ez is egy volt a tanítások közül: ha nem megy egy módon, keress más utat, ne vesztegesd az időd és az energiád ugyanarra a felesleges műveletre.
-Olyan módszer ez, mint a seregé? - Láttam az öreg tekintetét megváltozni, legalább már azt tudtam, hogy járok egy úton, ami megéri, hogy várjon az újabb rúgással. Kihasználtam hát az időt, és húztam még egy kicsit egy kérdéssel. - A katonát addig alázzák meg, amíg elfogadja, hogy a parancs és a rang mindenek felett áll - megakadtam és vártam kissé, az öreg pedig végre mondott is valamit. Megtörtem a szótlanságát!
-Az irány jó - mondta, és látszólag meg is elégedett ennyivel. Nem engedte, hogy elbízzam magamat, és ha nem mutattam fel valamit újra, akkor bizonyára újabb rúgás, majd újabb futás várt volna rám. Ezt megelőzendő újra csak a problémára koncentráltam, de egy dolog még belefúrta magát a tudatomba. Ki voltam szolgáltatva több szorító tényezőnek, mind időben, eszközökben és segítségben, egy tipikus helyzet, amiről annyit hallottam, és egy újabb örök érvényű igazság, amit itt igazolnom kell: rutin, tapasztalat és tudás, minden körülmények között a rendelkezésre áll, és minden körülmények között használható és alkalmazható, alkalmazkodva az adott környezethez. Nekem most egyetlen támpontom volt...
-A sereg parancsra nevelésének kulcsa a megalázás. Amit most csinálsz, annak a kulcsa a kimerültség, ami valahogyan rávezet a megfelelő hozzáállásra ahhoz, amibe be akarsz avatni - a tekintetem az öreg reakcióját kutatta, akinek az arcán átfutott egy halvány mosoly egy töredékpillanatra, majd újra elsötétült a világ. A bakancsa talpa az arcomba szállt, és letolt a platóról, én pedig újra az út porára vertem magamat. Ezúttal viszont a lehetőség nem hagyott nyugodni, egyből felkapaszkodtam és a szekér után iramodtam, hogy alig egy perc után újra felvessem magam a rozoga, pattogó, nyekergő fákból kirakott platóra. Jó úton voltam, de ez kevés volt. Ennyi információval, még bőven nem jutottam volna sehová, egyértelmű volt, hogy valamiféle segítséget kapnom kell, vagy pedig rögtönözhetek újra, az öreg lába pedig már emelkedett is. -Nem tudom, hogy mit csinálok jobban kimerülten, mint kipihenten! Ehhez több idő kell - mondtam, és a kezem már előttem volt, hogy legalább az arcomat védjem a becsapódástól, ami valamiért mégsem jött.
-A katona sem jobban teljesíti a parancsot, ha előtte megalázzák - szólt az öreg, és a lába ledurrant az egyik deszkára az arcom helyett. És tényleg! Nem a minőség javul a hozzáállás változtatásától hanem a helyzet elfogadása és a körülmények egyszerűsödése.
-Mi az ami egyszerűbbé válik... Ami eltűnik, amikor ki vagyok merülve - kezdtem a gondolatot, első sorban, hogy húzzam az időt, és közben mérhessem fel az öreg reakcióit, már leplezetlenül kitámasztva karomat magam elé, és azzal sem törődve, hogy lopva vessek pillantásokat az öregre, aki szintúgy nem törődött azzal, hogy a reakcióiból ne olvashassak. Mosolya már folyamatosan terült el a sötét képén, mintha csak ütögetné a képzeletbeli gombot, amin a jackpot felirat van, mire az én szemeim kerekre nyíltak.
-Ha kimerülök nem gondolkodok annyit, nem figyelek olyan dolgokra, amiket feleslegesnek érzek! Körülményesség - majdnem, hogy kiáltottam a szavaimat a felismerés hevében, mire egy újabb rúgással vágódtam a kocsi mögé, és kezdődhetett elölről a kocsi kergetése. Közben legalább megnyugodtam a felfedezés hevéből és rá is álltam az utolsó darabkára a kirakósból. Mire felvetődtem a rázkódó palánkokra már fel is soroltam magamban azokat a feladatokat, amikhez közöm lehet a jövőmben - fejvadászat, testőrség, rablás, lopás, csempészet, kémkedés, beszivárgás, manipuláció, zsarolás. A listának nem is tudtam a végére érni, már éreztem, hogy nem jó helyen keresgélek, ha még mindig nem találtam meg amit keresek. Ismét csak visszanyúltam az eredeti példához: ha a sereg példáját követjük a megalázás (most kimerültség) segít elérni azt az elfogadó hozzáállást (most egyszerűség) ami a parancs gondolkodás nélküli végrehajtásához kell. A parancs végrehajtása pedig egy olyan motívum, ami minden egyes feladatnak része, ami mindenre kihat a seregben, tehát nekem is ilyesmire kellett gondolnom...


A kocsi egy jókora nyekkenéssel állt meg. Mire a szememet kinyitottam a hajtó már hátrahajolt és bekiáltott a nyitott ablakon, hogy megérkeztünk Hargeonba. A napsütéses tengerparti tér kövén fékeztünk, és sorban szálltunk ki a postakocsiból. Én utoljára maradtam, és még egy mosollyal adóztam az emléknek, ami az álmom közben tört újra elő. Annak idején, kölyökként, az első gyilkosságom előtt még csak azt sem sejtettem, hogy miután éppen megtanulom a tökéletes megfigyelés alapjait egy gyönyörű lányon, ő lesz az első akit később egy félreeső sikátorban kell megölnöm. Okom nem volt, hogy megtegyem, pénzt sem kaptam érte. Egyszerűen az öreg bökött rá abban a pillanatban, amikor a hosszú út végén megpihenve a városban észre vettem őt, és rajta legeltettem a csak egy kicsit jóra vágyó fáradt szemeimet.
Akkor és ott még fel sem fogtam az öreg mit kér, csupán azt, hogy a bennem újonnan tudatosult megfigyelési módszert alkalmazzam a lányon, hogy figyeljem, amint a piacon és később pár üzletben jár. A nagy piactéren voltam most is, pár tekintettel újra körbenéztem a még most is, szinte változatlanul a piacon álló boltok és standok során amik mentén végig követtem őt.

-Beszélget a halárussal...
-Ne azt mondd, amit a vak is azonnal lát. Arra vagyok kíváncsi amit a nyilvánvalón túl lehet látni - az öreg úgy állt mellettem, mint egy hibbant vén trotty. Kitűnően játszotta a szerepet.
-Csak ennyi történik pedig - mondtam, és ásítottam egy nagyot, mire az öreg botja a bokámat verte. Egy pillantásnyira ingerülten néztem volna az öregre, de ő a lány felé bökött. A keze, amivel éppen nem tartott semmit, pár érmét számolt és csúsztatott az árus kezébe, aki mosolyogva köszönte meg a vásárlást. Az én szemeim automatikusan a vén haláruson maradtak, amint az a távozó lány után nézett, mire egy újabb bökést kaptam a hátam mögül. Amikor újra a lányra néztem, ő a megmaradó érméit egy kis szütyőbe csúsztatta be, még mindig egy kézzel - a másikban a kosarát fogta - majd amint a kis zsák száját összehúzta egy egyszerű kézmozdulattal mintha feldobta volna a saját ruhája ujjába. A mozdulat kissé megzavart, túl ügyesnek és rutinosnak tűnt. Az öreg mellettem köhögést színlelt, de kihallottam a kuncogást a színjáték alól. Ő már sejtett, vagy éppen látott valamit, amit én még mindig nem. A tekintetem folyamatosan körbe és körbejárta a lányt, de nem is sejtettem mit kellett volna látnom. Éppen amikor feladtam volna, és tényleg elkezdtem nem törődni azzal, mit is kereshetek és helyette a lány ruha által kirajzolt vonalait vettem szemre, jutottam el odáig, hogy észrevegyem az első apróságot, amit végül több másik is követett.
A ruha ujjában, ahová a kicsi pénzes szütyő is került, egy hosszú és keskeny, a lány karjára fekvő tárgy gyűrte meg néha az anyagot pár pillanatokra, majd ahogy ezt a lépésenkénti ritmust követtem a többi ruha alatti tárgyat is elkezdtem kivenni. A melltartó pántjától egy szélesebb övig, majd a nadrág alatt a csizma szárától a bal combon meglapuló kicsiny szíjig sikerült kiszúrni mindent, és nem egy apróság volt túl gyanús ahhoz, hogy elvesszem a lány iránti elfogultságom utolsó fáradt vonulatát is. Az öreg érdeklődve nézett rám, én pedig őrá vissza.
-És abban a pillanatban, ahogy egymásra néztünk, a lány miránk nézett - mondta az öreg haláli nyugalommal, mintha csak arról beszélne, milyen rossz az idő a reumájának.
-Valahogy éreztem - mondtam, és tartottam vissza magamat a lány felé leséstől.
-Akkor lesz az igazi, ha már nem csak érzés.


Az ajtó kinyílt. Annak a háznak volt az ajtaja, ahová én is siettem, így inkább visszább húzódtam, és a szomszédos udvarba sétáltam be, majd amint a kapu falának árnyékába húzódtam meg is álltam, hátha hallok valamit, habár ez az utca zajában elhanyagolható eséllyel bírt. Csak az ajtó záródását hallottam meg, majd pár másodperccel később egy sietős csizmapár suhant el a kapu mellett. Kilesve a résen csupán egy magas alakot és az őt eltakaró hosszú kabátot pillantottam meg - valószínűleg egy másik "hirdetésre jelentkezőt." Pár perc múlva kiléptem a kapu alól és bekopogtam a házba, majd amíg vártam a ház túloldalán levő lejáró felé tekintettem. Abban a sikátorban történt...
-Igen - hangzott fel az ingerült szólam már előre, mielőtt teljesen kinyílt volna az ajtó, és egy zilált külsejű férfi volt a hang gazdája.
-A hir... - próbáltam megszólalni, de a férfi leintett és beljebb is intett, majd mögöttem gyorsan zárta az ajtót. Még meg se mozdultam odabenn, már jött is az első kérdés.
-Ha maga is azt fogja mondani, hogy egy öt éve történt gyilkosságot nem lehet lenyomozni, akkor már végeztünk is - a fickó arcán a tömör valóság tükröződött komoran.
-Ehhez jóval több körülményről kellene tudnom. Minden információ segíthet - függőben hagytam a mondatot, mire a férfi legalább bólintott és beljebb mutatott. Besétáltam a tágas szobába ami a hűvös előszobából nyílt, és leültem a jókora asztalhoz, amin papírok sorakoztak rendetlenül.
-A feleségemről van szó. Öt éve ölték meg, és a városőrség semmit nem talált a gyilkossággal kapcsolatban - a mondat közben elém tolt egy pár lapos jegyzőkönyvet, amin a Hargeoni városőrség kézjegyei és pecsétjei voltak. - Később, amikor már én kezdtem el nyomozni elkeseredettségemben, az egyik nyomozó segített egy ideig. Ő mondta el, hogy a gyilkosság módszere tipikusan alvilági, és azt is csak tőle tudtam meg, hogy a feleségem - kicsit tétovázott, láthatólag nehezére esett kimondani még ennyi idő után is (ami egyértelmű jele volt az embert megtörő csalódásnak, ami talán még mindig hajtotta a bosszúvágyát) - ő is alvilági múlttal rendelkezett. Szerinte a feleségem egy olyan szervezet magas rangú családjából származott, ezért volt lehetősége eltávolodni a környezetéből, és ezért voltak nála is fegyverek mindig, hogy megvédhesse magát egy esetleges gyilkostól...
A szobára csönd telepedett, én pedig a többi összegyűjtött papírt is magam elé húztam, és átfutottam. Pár szervezetről szóló megfigyelési eredmények az említett nyomozótól, mind Hargeoni és környékbeli érdekeltségekkel, illetve pár levél. A levelek a feleség egykori levélváltásai voltak, látszólag egy barátnőjével, de amint azt a levelekben már megjelölt részek is mutatták többen vizsgálták már meg őket, és pár ponton lehetséges kódolt üzeneteket emeltek ki. A legtöbb papír mind a gyilkosság idejéből származott, így már csak egyetlen kérdés maradt számomra.
-Miért csak most adott fel hirdetést? Valamit megtudott mostanság, vagy - nem fejeztem be a mondatot, csak vártam mit reagál. A megbízóm tekintete sötétté vált, és maga elé révedve folytatta.
-Mindig is volt valaki, aki nyomozott, azonban ő eltűnt. Éveken át csak alig hallottam felőle, alig tudott hasznos híreket hozni, azonban ebben az évben többször látogatott meg, és szerinte már megtalálta a lehetséges gyilkosokat, azaz egy céhet. Többet nem mondott, nehogy bajba sodorjon, de állítólag a céh nyomában járt és más hasonló eseteket is talált már - a mondandónak láthatóan vége szakadt, és habár tudtam mi jön, kivártam amíg ő mondja el, nehogy elvesztegessem a bizalmát, erre a kis időre is. - Egy ideje már nem jelentkezett, és ahogy sokszor mondta is, lehet, hogy veszélybe kerül a nyomozása miatt. Ennek már több mint negyed éve...

Tehát a férfi nem tudott sokat, sőt vészesen keveset is, és járatlan volt az árnyasabbik oldalán az üzletnek, így nem volt meglepő, hogy a saját lakásában fogadott. Mondhatom, nagyban megkönnyítette a dolgomat, főleg ha igazat mondott, és főleg, ha az általa említett segítőt tényleg eltették láb alól. Minden esetre tudtam, hogy meg kell kérdeznem az öreget, nem kellett-e kiiktatni egy utánunk kutakodó alakot az elmúlt hónapok során.
Amint elsétáltam a sikátor mellett annak a képe még most is egy kis borzongással töltött el. A hely, habár érdekes volt kimondani, nosztalgikusan hatott rám. Ahol annak idején a lány végül összeesett, most egy kis falra erősített váza volt, amiben egy szál virág, egy vörös pipacs búslakodott.

-Mit fogsz csinálni? - Az öreg kérdése elég egyértelműen szúrta át az agyamat. Nekem még csak akkor tudatosult, hogy a sikátor ahová a lány besétált nem az eredeti célállomást rejtette, amikor a sarkon átlépve alig pár méterre előttem állt egy komor tekintetű, harcias nő. A lányos báj eltűnt minden mozdulatából, és a kezébe sokkalta jobban illő kosár helyett két tőrt fogott. - Csak te nem láttad előre, fiú - súgta az öreg a fal mellől. Ő nem lépett ki a sarok mögül, de tudta mire számíthat, és azt is tudta, hogy nagyon is ismerem a világunk játékszabályait: amit elkezdtél soha nem hagyhatod ott, és soha nem hagyhatsz magad után nyomot vagy szemtanút, mert ha bármikor visszajuthatnak hozzád, mindenki körülötted veszélybe kerül.
-Azt teszem, amit kell - mondtam és magamban megköszöntem az előttem álló nőnek, hogy csöndben maradt és nem akart hatni rám. Tudtam, ha meginganék és futni hagynám a nőt vagy megsebesülnék, talán maga az öreg zárná le a tanításomat egy utolsó késszúrással ott a sikátorban, vagy valahol ahol nyom nélkül eltehet láb alól.
Az egész gyorsan történt, csupán egy lépést tettem a nő felé és ő máris elhajította az egyik tőrét. Nem tudtam volna elhajolni előle, így szinte csak a reflexeim gyorsasága mentett meg, amint kinyújtottam a kezem és magam elé teremtettem egy jókora formátlan kristályt. A nő megtorpant, és hátrálni kezdett, én pedig eldobtam az első késemet. Tudtam, hogy ő már biztos benne, egy ilyen helyen nincs esélye a mágiám ellen és azt is tudtam, hogy a mágiámat megmutatva már nekem sincs más esélyem. A teremtett kristályt felé irányítottam és végül azzal taszítottam a mocskos kőre, ő pedig félelmében remegve, de egy percig sem kapálózva várt rám a kristály nyomása alatt.


Azóta sem, soha sem felejtettem el a látványt, sem azt, ami utána történt - a könnyeket az arcán, ahogyan a tüdejébe fúródó kést érezve felnyögött, majd ahogyan megragadta a lábamat és a saját vérétől fulladva nyöszörgött, hogy ne hagyjam ott úgy. Nem tehettem mást, átszúrtam a nyakszirtjét is majd amikor végre elernyedt a teste, éppen csak megtartva magam fölött az uralmat menekültem el, hogy később Hargeonon kívül vegyen fel a rozoga kocsi újra.
Az emlékeket újra meg újra átélve, verejtékben telt a nap további része amint a fogadó szobájában aludni próbáltam, de csupán az emlékek rohantak meg minduntalan, ahogy lehunytam a szemem. Órákig vergődtem így, de nem mozdultam mégsem és nem hagytam, hogy elfelejtsem mindazt ami előtört belőlem. Tanulni akartam - megtanulni azt, mivel jár ha egy ilyen történik és újra el kell varrni egy szálat.
Később persze kialvatlanul ébredtem, mondhatni csak egyre jobban elfáradtam amíg a rémeimmel küszködtem, de ez nem zavart. El kellett intéznem még valamit és egy pillanattal tovább sem akartam a városban maradni mint amennyire kellett. A lépteim sietősek voltak, én pedig senkinek és semmiért sem álltam meg, egészen a sarokig, ahol a sikátor nyílt. A nappallal ellentétben most már beléptem a sikátorba is, ha csak egy percre is, és a vázához érve leguggoltam kissé, hogy elolvassam a rá vésett apró betűket: Amelie Elphinsford - az ő neve volt.

A pár másodpercnyi csönd után azonban felgyorsultak az események. A kezeimre és lábaimra kristályokat növesztettem, és azokat mozgatva a tetőre röptettem magam. A tetőn pár cserepet teljesen elkristályosítottam és a kristályokat eltüntetve, az így keletkezett lyukon át bemászva bejutottam a házba. Az elhagyatott épületben látszott az asszony hiánya, sok szobát, az emeleten az összeset, eleve nem is használhattak évek óta; a férfi egyedül élt. Nem volt nehéz dolgom megtalálni a lefelé vezető utat, és ahogy sejtettem a férfi sem aludt. Előtte egy már majd kifogyott üveg ital volt és egy pohár, amiből egy utolsót még hajtott amikor meglátta a sziluettemet a szoba bejáratában. Nem szólt, de látszott rajta, hogy legszívesebben talán üvöltött volna. Az indulatából és a haragjából mindössze egy cselekedetre maradt ideje: elhajította a poharat felém, de az eleve célt tévesztve az ajtó melletti falon tört apró szilánkokra.
A férfi a dobás lendületében elvesztette egyensúlyát és az asztalnak esett, felborítva az üveget és a kemény szagú itallal eláztatva a papírjai halmazát, én pedig nem vártam tovább. Az alélt, síró alakhoz léptem, és a kezemben levő tőrrel átszúrtam a torkát, majd ahogy bebukott az asztal alá, a tőrömet a ruhájában megtörölve indultam felkutatni a házát. A pénzét kerestem, hogyha bárki is ki tud majd silabizálni valamit az este történtekből legelsőként a rablás tényét állapíthassa meg.
A pénzt végül, pár percnyi keresés után az egyik falban találtam meg, miután sietve félretologattam és húztam mindent a földszinti szobákban. A széf, amiben a pénz volt, nem volt mágikusan védett, így a kristályérintés hatására pár másodperc alatt átváltozott kristállyá, majd egy intésemmel eltüntettem a mágikus anyagot, így a tartalmát a fal vájatába pottyantva el is tűnt az egész egykori szerkezet. Az értékeket a táskámba ürítettem, majd újra a fogadószobába siettem.
Az üvegben maradt kis alkoholt is kiöntöttem a halott férfi testére, majd összetörtem az asztal sarkán és az asztalon álló gyertyatartót is elborítottam. Ahogy a lángok biztosan megkapták az alkoholtól ázott papírokat az asztalon és a lecsöpögő folyadék begyújtotta a halott ruháit már sprinteltem is felfelé, hogy kibújhassak a tető nyílásán, majd a karjaimra és lábaimra újabb kristályokat alkotva elrepültem a háztól.
A város határáig meg sem álltam - ott is csak addig, amíg meg nem bizonyosodtam, hogy az úton ami fölött repültem találni fogok egy fogadót. Miután a néma és sötét tájon megláttam az első jókora épületet ami a környezetét narancsosra festette, a közelében leszálltam és pár perc múlva már megfáradt utazóként léptem be a csendes kis fogadó kocsmájába.


A hozzászólást Rouuro Kao összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 06, 2011 4:41 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Csüt. Márc. 17, 2011 12:41 pm

Egy kis melankólikus vérontás sosem árt így kora tavasszal, főleg ha még jól is esik. A munkában nem találtam különösebb hibát, így hát megkapod érte a megérdemelt 40 000 Gyémántot!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Készülődés II.   Csüt. Márc. 29, 2012 12:03 am

A sátrak az egyetlen, kövekből összeépített jókora tűzhelyet vették körül. A feketévé kormosodott kőhalom körül pár méterre nagyobb kövek, tönkök és pokrócok feküdtek, elárulva a távollevő csapatot. A sátrak is üresek voltak, egyet kivéve, aminek a ponyváján még Kao csendes jelenlétekor is árulkodóan pislogott a lámpás fénye. A lakója nem számított vendégre, sem érkezőre. Ez sokat elmondott a helyzetről, amikor Kao közelebb sétált, direkt nem leplezve magát. A kavicsok és por ropogó hangjára a sátor vászna hirtelen csapódott ki, és egy ismerős arc rontott ki a résen, követve egy tökéletes oldalállású testtel aminek a túloldalán, el se lehetett volna téveszteni, egy penge lapult.
- Varjú?
- Azt hiszem ugyanazon a feladaton dolgozunk - mondta Kao, és vállat vonva lépett előre, mosolyogva és magabiztosan.
- Azt hallottam, hogy kiléptél a céhből. Már nem is most...
- A Southern Wolvesnak nincs több mágusa. Ide pedig már az kell, nemde? - Kao a tábort méregette semmitmondóan, de oldalpillantásaival folyamatosan mérte a reakciókat. - Kapok eligazítást végre, vagy megvárom a reggelt? - A férfi tekintete egyre egyértelműbben őrlődött a lehetőségei között, amíg végül meg nem adta magát.
- Tudod... A céh feketelistáján vagy.
- A protokoll az első, nem? A megbízó nem tud a céh belső ügyeiről; először megoldod, aztán dönthetsz mit kívánsz tenni. Ha hallgatsz rám hagysz elmenni és kapsz egy zsíros pontot mert adhatsz rólam valami infót egyáltalán. - Kao pillantása olyan volt, mint azé aki a legszimplább törvényszerűséget állapította meg. - Ha nem vonsz be, akkor akár versenyre is kelhetek a többiekkel... - Ahogy várta, ez már meghozta a hatását. A férfi visszalépett a sátor bejáratához, és előre lépett be, mutatva a készségességét, de hátat nem fordított. Kao belépett a jókora tákolmányba, amiben a petróleum és a papírok szaga uralkodott. A kis tér közepén egy jókora táblán ott volt a térkép, és jó pár képes, szöveggel bőven ellátott jelentés. Bingo.
- Hol és mikor van a leadás? - A férfi nem válaszolt. Kao sejtette, hogy mozdulni inkább mozdult volna, csakhogy kénytelen lett volna a felé meredő tőrökön átjutni valahogy. A helyzetet tisztán látva inkább nem tett semmit, csupán Kaora meredt.
- Nem is ezen a küldetésen vagy. Miért jöttél pont utánunk? Nem mintha mi bármit tehettünk volna ellened annak idején? Nem mintha bármelyikünk utánad eredt volna... - A férfi beletörődött az elkerülhetetlenbe, de igaza az volt. Kao csak sajnálni tudta, hogy a helyzet így összetologatta az egybeeséseket.
- De. Ezen a küldetésen vagyok. Nem törődtem volna veletek, még ha bármit is képes lett volna tenni ellenem a céh. Nincs szükségem bosszúra sem. Nekem csak az információ kell.
- Ha ezen a küldetésen vagy, akkor hogyhogy nem ismered a leadási helyet? - A férfi kérdései a jó öreg ravasz és pontos megfigyelés kérdései voltak. Kao jószerével kiélvezte, hogy valakivel ugyanazon gondolatok mentén haladhatott. Egy apró grimasszal jelezte, hogy ez a kérdés már veszélyes területre evezett.
- Úgy, hogy én a küldetés másik oldalán vagyok. - Várta a hatást, ami nem maradt el. A férfiban a következtetések lépcsőről lépcsőre koppantak. Kao a tekintet és a mozzanatok feltöréseiből egyenesen olvasott: "Kao egy hivatalos küldetésen van... Volt már a műhelyben... Akkor az emberek már halottak... Egyedül nekem van információm róla..." És Kao újra szembenézett egy üressé vált tekintettel. Azzal a tekintettel, amiből már nem lehet olvasni, annyi minden fut át rajta, legutoljára pedig csak a halál üressége tátong benne. Megadta hát a kegyet a régi ismerősnek és nem váratta tovább.

A táblán levő papírok végül elárulták a részleteket. A megbízás több különleges és kevésbé különleges de mágikus fegyverért indult amiket Fern műhelyében készítettek. A fegyverek leírásai, Fern és ismert társai, térképek, és minden helyrajzi információ után végül ráakadt a neki kellő információkra. Az átvétel Erától nem messze egy kis település vonatállomásán történt volna. Kao kitépte a részletet a papírból, majd magára hagyta az élettelen testet a sátorban. Gyorsan, pár nagyobb kristály segítségével összehúzta a többi ponyvát is, és még egy utolsó pillantással a békésen fekvő testre elborította a petróleumos lámpát. Kuudo a lángoló sátor-maradványok fényénél érkezett meg és szállt le a tűzbe bámuló Kao vállára.
- Sikerült?
- Igen. A feladat egy rakománnyi fegyver beszerzése volt. Együtt jókora vagyont jelentettek volna, plusz gondolom céhes jó szokáshoz híven minden extrából kihozták volna a maximális feketepiaci árakat máshol.
- Akkor végeztünk?
- Akár. De van leszállítási és átadási információ is.
- Most átfordítod az illegális megbízást egy bűnüldözőbe? Akkor komolyan vesszük a tanácsos dolgot?
- Ahol tranzakció van, ott pénz is, vagy út a pénzhez. A tanácsot ezek a részletek nem szokták érdekelni, csak a kellő bizonyítékok. Plusz a cím Erától pár mérföld. - Kuudo megvonta a szárnyait, mire Kao bólintott és el is indultak, vissza a kis hegyi állomás felé.

Az út Erába jobbára eseménytelenül telt, nem mintha a vonaton lett volna kilátás különlegesebb izgalmakra. Kao, mivel Kuudo a vonat zakatolásában úgy sem tudott volna elaludni, csendesen énekelt, hogy a kis bagoly, megbújva a gallérjában, nyugodtan szenderegjen. Ez is az egyik különlegesség volt Kuudo szokásai közül, amit Kao habár nem értett, hálás volt, hogy a kis bagoly a tudtára adott. Kao lágyan zengő hangjára mindig ragadtak a szemei, és akkor is tudott aludni amikor egyébként az érzékszervei túlérzékenysége nem engedték volna.

Hol szikla és hó
Rejti hegyek titkát
Forrásban fekvő
Arany kalitkát
Fénytelen utak végén
Sárkány csontját
Ősi törzset
Óriások falvát

Ott, a sötétbe
Hóban, örök télben
Fagyott világ ölén
Eleven sziklák mélyén
Fénytelen barlangban
Örök csendes tóban
Ékszer vár
Bárkit ki arra jár

Az arany kalitka sír
Lakója eltűnt
Szükség reá
Nincs többé már
S csak sötétség
Forrongó mélység
Száz évnyi magány
Mi reá vár
A vonatút monoton kattogásában Kao maga is ellágyult. Lassan az ének is elhallgatott, majd a felkelt nap erejében Kuudoval együtt szuszogott félig ébren, félig álmodva, egyik pillanatban tudva magáról, egy másikban meg már csak egy újabb napfényes pillanatra nyitva a szemét, hogy a rá mosolygó férfi nyugodtan cigarettázó pillantását érezhesse magán.
Talán pár percig, talán tovább nem tudott tudomást venni a parancsnok jelenlétéről, de amikor végül kikerült az álmodozó szendergésből már nem is törődött a ténnyel, hogy hagyta magát kiszolgáltatottan utazni egy ellenőrizhetetlen járművön - ami az egyik szabály volt a sok biztonsági közül (megint).
- Mi hozta ide ilyenkor, parancsnok?
- Kaptunk egy soron kívüli jelentést egy mágusról, aki önmagát a tanács rúnalovagjának adta ki és ezen inkognitóval lemészárolt három tucat embert.
- Tudok róla. Felfegyverkezett, illegális küldetésen levő zsoldost... Munka közben.
- Nem volt lehetősége a támadók elijesztésére?
- Nem. A támadások hosszú ideje folytak, és a támadók mágusvadászok voltak. Nem hátráltak meg mágikus támadástól sem. - A parancsnok arcára vigyor ült ki, ami szinte bizarr szélességet öltött, és nem állt meg szélesedni Ko rezignálttá váló arckifejezése láttán.
- Southern Wolves? Csak nem? - Kao bólintott. A parancsnok feltörő nevetésében olyan perverz élvezettel teli tónus volt, hogy még Kao "A Varjú" hátán is felállt a szőr, és a zsebében a kés a kezébe csúszott. - És, milyen volt? Egykori...
- Ne keverje a tagokat a társakkal, parancsnok. - vágott a mondandóba Kao, mire a parancsnok feltette a kazeit.
- Ó, hát ha ennyire statikusan más lenne a Southern Wolves felépítése, hogy egy a céhben felnőtt kölyök sem ismer meg senkit, sem bízik meg senkiben... Azt hiszem példát vehetnénk tőlük. Tudsz egy jó képzőt? Vagy... Ugye nem ölted meg véletlenül pont most? - Kao érezte, hogy a viszketeg bizyergés elmúlik a tagjaiból, és a parancsnokra nézett.
- Nem érdekel, hogy hányszor akar még vizsgáztatni, és az sem, hogy mennyivel van fölöttem, parancsnok, de ha a kelleténél gennyesebben viselkedik, olyannyira, hogy már az én fejem sem bírja el, akkor meg fogom ölni. - Kao előre hajolt, és minden szót kihangsúlyozott, a mondata végén már szinte suttogott, hogy a szavait szinte csak sejteni lehetett a vonat kattogásában. - Nem fog tudni kibillenteni semmilyen lelki vagy pszichológiai egyensúlyból, viszont azt ne várja, hogy blazírtan dominózzak, miközben maga szarral helyettesíti a saját darabjait. - A parancsnok arcán levő kifejezés valahol az izgatott csalódás és az ötlettelen kiútkeresés között volt, Kaonek ennyi pedig pont megfelelt. Végre egyszer a titokzatos felettes is tökéletesen kellő módon vette át az üzenetét.
- A Fern műhelyet hamarosan meglátogatja egy nyomozó, aki a tanács megbízásában kutat egy önmagát többek között rúnalovagnak nevező egyén után, aki a Sorono Tavara nevet használja, illetve több alteregója is ismert, amit más valós személyekről másol, hogy sose lehessen tökéletesen kizárni a megjelenésüket az adott helyzetben. - A parancsnok, elfeledve az előzőeket feszülten figyelt Kao részleteire, amik végül láthatóan egy megfelelő álcát raktak ki a gondolataiban. Kao azonban folytatta. - Amennyiben az embere képes, segítsen ezen a benyomáson, akár utólag is. - A mondat hatására újra egymásnak gyürkőző tekintetekben már nem volt igazi párbaj. Kao telibe talált, mire a parancsnok megvonta a vállát.
- Minden mágikus manufaktúra olyan hatalmat képvisel, amin szemet kell tartanunk, akár külső akár belső korrupció miatt.
- Gondolom a technológiák kézben tartása sem utolsó szempont.
- A feladat elvégzésén túl van más felmutatható eredmény, vagy indok, amivel lezárható az akta?
- A személyazonosságom vé...
- Személyazonosságvédelmi Szabályzat, mint mindig... Más?
- Egy tranzakciós pont - Kao elővette a papirost és megmutatta a parancsnoknak, aki a cím ellenőrzése után felvont szemöldökkel nézett Kaora.
- Az eredményt, vallomásra kész embereket és minden csatolható bizonyítékot és értéket várom biztosítani a lehető legrövidebb időn belül, mire az osztagunk megérkezik. Mindent. - Azzal a férfi alakja fénnyé bomlott.
- Ebből se lesznek millióink - szólalt meg Kuudo Kao nyaka mellől.

***
Az elhagyatottnak tűnő raktár soha nem volt üres, de ezt szinte csak az állomás pár dolgozója tudta, akik rendszeresen látták az itt járkáló lakóját. Habár elég ritka volt az efféle, mégis hamar megszokták, hogy a szakállas férfi berendezett magának egy kis lakást a raktár irodájában, és sokféle holmit tárolt itt, amiket válogatás nélkül tettek le mindenféle népek. Ahogy ki lehetett venni kereskedők, helyi földművesek és pár műhely is használta a raktár szolgáltatásait, mivel mindig volt egy-egy kocsi, ami befutott felbálázott takarmánnyal vagy dobozokkal megrakodva.
Az elmúlt napokban a férfi azonban nem nagyon mozgott. Az állomás csendes és nyugodt munkamenetében ez is feltűnt. Mindössze a rend szerinti cigarettákra gyújtott rá a hátsó ajtónál. Párszor beszéltek is vele, amikor a vonatok közötti üres órákban unatkoztak, így már ők is csak nevettek a bosszankodásán, amit egy jó ideje húzódó szállítmány okozott neki. Nem mehetett sehová, mert messziről várta az árut és az bármikor befuthatott.
Amikor végre megdöngették a kaput, a társaság a szokásos árnyékban lazított az akkor is csak füstölgő férfival, aki a kapukat rázó dörömbölésre villámsebesen kapta fel magát és döcögött be a saját hátsó bejáratán az állomás munkásainak nagy vidulására. Ez volt az utolsó alkalom, amikor élve látták.

A kapu nyikorogva nyílt ki, és egyből beszáguldott rajta valaki, kezében karddal. A férfi csak nyögni tudott a nyomása alatt miután hanyatt vágódott a támadás nyomán. A nyakához tartott penge és a többi lebegő kés látványa tökéletesen megnémította.
- Kik azok a fickók? - A férfi szemeiben egy pillanatnyi értetlenség tükröződött, majd végre elkezdett habozni.
- Csak-csak itt dolgoznak az állomáson! Csak munkások! Semmi...
- És miért tudnak arról, hogy várod az árut?
- Csak azt tudják hogy valamilyen árut várok, nem azt, hogy mit. Ez az álcám része! Mindenki azt hiszi maszekba raktározok mert enyém a hely. - A férfi hadart, láthatólag ismerte már a helyzet komolyságát. Kao megjátszotta a gondolkodót, majd szépen lassan visszavonult. Felállt, és felrángatta a férfit is magával, annak pedig kellett egy perc, hogy elmúljon a gyors beköszönés utáni sokk.
- Ezek azok? - Kérdezte, majd a még mindig lebegő fegyverekre mutatott.
- Igen. Hasznos jószágok. Maguktól repülnek. Van még nálam - azzal elő is vett egy fekete szövetbe tekert csomagot - de ezek már a legfontosabb darabok. Senki nem láthatja őket, amíg célba nem érnek.
A férfi bólintott. Nem akart ellenkezni, neki nem az volt a dolga, ő csak egy raktáros volt, még akkor is ha néha, na jó mindig, szemet hunyt a raktárolt holmik fölött. Néha még akkor is ha azok rohadó dögszagot árasztottak. Biztos ami biztos, semmibe nem jó bele nézni, vallotta mindig is, és elégedetten élt jól. Neki ez elég volt, akkor is ha tudta, egy nap ezzel még nagyon megjárhatja. De ezzel akkor nem törődött, inkább csak el akarta kerülni azt a napot, így olyan gyorsan hívta az átvételért felelős kapcsolatát, amilyen gyorsan csak a lábait tudta felszedni a lakásába.
Kao csendesen figyelt, nem túl leplezett érdeklődéssel, a férfi után, aki elmotoszkált a szobájában miután gondosan bezárta az ajtót. Pár perc elteltével jött újra elő, addig viszont Kao is megszerezte a maga információját. Kuudo a férfi előtt egy perccel röppent vissza hozzá, és amint visszamászott a rejtekébe fülébe duruzsolt a gallérja alól.
- Egy lacrymával beszéltek. Valamit kérdezni fog, hogy megtudja eredeti vagy-e. Ha sikerül, akkor kimegy cigizni, ha nem, akkor meg visszamegy a szobájába és bezárkózik, hogy megölhessenek téged. Az ajtó nyitása a jel hogy tiszta a terep.
- Szerencsénk, hogy megbíznak benne. Kérdés, hogy mi a helyes válasz...
- Szerintem ne is várd meg. - Kuudo hangja aggódó volt. Talán túl intelligensnek hallatszott a lacryma túloldalán a másik fél? Kuudo érzékei és értelme nem egyszer jelezték már nekik, hogy valami nem stimmel. A kis bagoly érzékei nem csupán a hallásból és látásból álltak. Képes volt olyan szinten is érteni az emberek hangját, amihez egy ember csak akkor ért, amikor az már nyilvánvalóvá válik; Kuudo érezte ha az ember, akihez beszéltek hazudik, vagy éppen fél akkor is, amikor Kao már csak a saját logikájára tudott támaszkodni...
- Szedd össze a pénzedet, és menj ki cigizni - szólt Kao a raktárosnak, amikor az visszaért hozzájuk. Habogni kezdett volna, és az izzadság jókora gyöngyökben ült ki a fején, de Kao hamar tisztába tette a helyzetet. - Tedd szépen amit mondtam és nem esik bajod. Mindketten tudjuk, hogy a transzfer csak akkor történik meg, ha te leadod a biztonságos jelzést, tehát te le fogod adni. Nem fogsz egyetlen rejtett vészjelzést sem leadni, hanem megadod nekik a jelet, hogy jöhetnek, és ezért a tettedért cserébe védelmet kapsz a Mágikus Tanács egy tagjától. Tehát elismétlem még egyszer. Fogod a pénzedet, és teszed amit kell, majd amint biztosnak látod, szépen elindulsz Era felé. És, hogy mindketten biztosítva legyünk afelől, hogy tartjuk egymás szavát, a társam veled megy. - Kao kinyújtotta a kezét, rajta Kuudoval. A férfi tekintetében valami megcsillant, amire Kuudo magától is tudta a választ, és egy kőtüskét torpedózott a férfi lába elé a földbe, aki ezután haptákba vágva magát cselekedett a parancs szerint.

A kocsi talán egy negyed óra múlva futott be. Kao benn ült egy ládán az üres raktár közepén, körülötte pedig a földön feküdtek a fegyverei sorban lefektetve. A hat tőre és a kardja, illetve egy kristálypajzs és egy tucat kristálykard, illetve egy kristálylánccal összekötött kardpár. Felkészült és várt, kintről pedig végre megjöttek a beszélgetés foszlányai.
- Mi van veled Buck?
- Semmi. Egy rohadt hete itt várok, szóval most bemegyek a városba és befizetek egy jó kurvára. - A kifogásra, amit Kao kivételesen bravúrosnak ítélt, csak nevetés volt a válasz. A kapu nyikordulva nyílt ki teljesen, a férfiak csoportja pedig megjelent a látótérben.
- Mi a faszért vagy ott - kezdte volna az egyik, nagy hangon a raktár túlvégéban váró Kaotól, de észrevette, hogy a fegyverek mind a földön fekszenek, és káromkodva indult meg felé. - Hogy a picsába képzelted, hogy kirakodod ide mindet, mint egy bazárban, te majom? - A férfi nagy trappolásban volt Kao felé, a társai pedig futólépésben zárkóztak fel. Egyikük megfogta a vállát, és valamit mondott neki. A férfi nem nagyon figyelt rá, de a lépése meglassult. A gyenge vezetők egyik nagy hibája, hogy hamar felfedik a legnagyobb erejüket, gondolt vissza Kao az egykori tanítások egyikére. Nem is tétovázott tovább.
A fegyverek felemelkedtek és körbevették a négy férfit, akik fegyvereket rántottak. Az egyikük kérdezés nélkül lőtt Kao felé, azonban a pajzs már előtte volt. A csapda lecsapódott, azonban a vad még mindig menekült. Az egymásnak hátat vető, kivont karddal álló férfiak mögött, a kapu túloldalán felzúgott a kocsi motorja. Kao fürkészve nézett a férfiak arcára, akik vegyesen reagáltak. Az előbbiekben kiszúrt okos fickó arca eltorzult a helyzet felismerésében, míg a végrehajtók csupán röhögtek. Ők azt hitték, azzal, hogy (valamelyik) főnökük látszólag megmenekült, számukra is minden jobb lesz, vagy egyáltalán, hogy minden rendben lesz...
Az autó azonban felborult. Az ütközés erősen visszhangzott a raktár üres falain, majd minden zaj elhalt, hogy egy halálosan csöndes pillanatig a végkifejletéhez érjen a helyzet, és megjelenjenek a tanács emberei.
A mágusok csoportokban teleportáltak, mire Kao eltüntette a mágiáit, és a hátsó ajtón át kisurrant, az arcát rejtve. A kapun kívül egy sejtelmesen ismerős mágus bólintott rá, majd szolidan elfordította a fejét, hogy visszaforduljon a feladatához, amíg ő eltűnhetett.


Másnap a központban kapta el egy értesítő. A parancsnok egyik embere adta át neki, és várt. Kao pislogva nézett rá; még soha sem volt része efféle protokollban, így a férfi megmutatta neki mi a teendő. A borítékban a Kao által végzett feladat és a bizonyítékok illetve a saját vallomása mellett ott volt a razzia közvetlen jelentése, illetve az elfogottak ismert priusza és a vádlisták. Kaonak pár lap alján szignálnia kellett, majd a boríték újra a küldönc kezébe került, aki egy újabbat adott neki át, majd teleportált is.
Az újabb borítékban egy zárójelentés volt az elfogottak egyikéről, aki már korábban is körözés alatt állt többszörös szervezett bűnözési és gyilkossági vádakkal. A nyomravezető díja pedig...


A hozzászólást Rouuro Kao összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 31, 2012 12:23 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 591
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Szomb. Márc. 31, 2012 9:10 am

Ebben a munkában voltak olyan pillanatok, amik hangulata felidézte bennem az alig két hete kiolvasott egyik kedvenc könyvemet. Ez egy hatalmas jó pont, viszont van egy kis problémám. A fizetség a végén... Ide munkákat várunk, nem pedig rablásokat, vagy kincskereséseket. Megbízásokat, amiket elvégeztek és megkapjátok érte a megérdemelt jutalmat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Szomb. Márc. 31, 2012 9:31 am

Gyakorlatilag véghez vittem egy bűnszövetkezet elleni, igaz magam által elkezdett feladatot, ami egy sikeres razziával végződött. Ha ez javítható azzal, hogy a végén kapok érte jutalmat akkor javítom, de még mindig nem látom miért nem elfogadható, főleg hogy a munka mindenkinek más, nem csak foglalkozástól de személyiségtől is függ. Szerintem. *gumicsirke*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 591
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Szomb. Márc. 31, 2012 9:53 am

Rouuro Kao írta:
Gyakorlatilag véghez vittem egy bűnszövetkezet elleni, igaz magam által elkezdett feladatot, ami egy sikeres razziával végződött. Ha ez javítható azzal, hogy a végén kapok érte jutalmat akkor javítom...

Tessék erről van szó! Ha így javítod, akkor máris rendben leszünk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Szomb. Márc. 31, 2012 12:22 pm

Done.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 591
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Szomb. Márc. 31, 2012 3:07 pm

A nyomravezető díja pedig 225.000 Gyémánt!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Kuudo-fok I.   Szer. Szept. 05, 2012 3:34 am

Spoiler:
 
Kuudo-fok I

- Hogy halad a helyszínelés? - A kérdező maga a Parancsnok volt. Ez már önmagában elég nagy kuriózum volt a terepen, de ami még inkább érdekessé tette a párbeszédet, az a másik részvevő volt, Hoyt Scorville, a kutatási részleg parancsnoka. Azt, hogy két parancsnok is egyszerre vegyen részt egy teljesen egyedülálló eset nyomozásának terepén majdhogynem példa nélkül volt való idáig, az pedig kifejezetten elbátortalanító egy helyzet volt, hogy az ő jelenlétük sem mozdított előre a kutatást, ami már a második napja tartott.
- Sajnos ki kellett, hogy zárjunk szinte minden helyet azonosítás szempontjából. Túl hosszú idő telt el a bűntett ót, hogy begyűjthessünk egyértelműen specifikus mágikus aurát.
- Miért szinte minden helyet?
- A két bejáratnál jelentős mágikus energia volt jelen, viszont azt sem tudtuk megállapítani, hogy milyen régiek lehettek a nyomok, és milyen potens energiát tartalmaztak, mivel a mi érkezésünk teljesen megváltoztatta az atmoszférát.
- Az egyetlen hely, ami elárulhatta volna az, ahol mindenki más meg fog jelenni, és át fog haladni. Tökéletesen hézagmentes a védelmi logika. És ha jól sejtem azt se lehet megállapítani, hogy a falból kivágott részlet milyen mágia lehetett...
- Mivel már nem volt energiamaradvány, csak az fizikai nyomok által lehet következtetni, azok alapján lehetséges az anyagilag kompetens elemek mágiája: föld, kristály, fém, de nem zárható ki víz, szél és tűz sem, ha feltételezzük az utómunkálatokat a nyomok eltüntetéséhez. Gealdor módszerek közül kifejezetten lehetséges a térmágia, figyelembe véve a hiányzó dokumentumhalmaz tökéletes és nyom nélküli eltűnését. A rúnamágiának is nagy százalékot tulajdonítanék, főleg, hogy a vallomások alapján egyértelműen kikövetkeztethető a kreatív szabályalkotó mágia által hagyott tökéletlen azonosság. A hétvégén érezők emlékei kreált tudatképződmények, nem mutatnak hipnotikus, sem illuzív jeleket, és nem is alaposak eléggé. Csupán felszínes képződmények, és személyenként eltérőek, mivel az elme a szabály hatására maga kreálja a szabályban diktált emléket.
- A rablás többi részletéhez képest ez a pont túl gyengének tűnik.
- A két legvalószínűbb lehetőség: egyszer, hogy a betörő szándékosan hagyta hátra ezt az utolsó mágiát megtévesztő szándékkal, hogy megpróbáljunk az ez által biztosan meghagyott nyomokból következtetni, és tévútra jussunk, vagy hogy ellehetetlenítse az egyéb tevékenységei beazonosítását. Másodszor pedig, hogy a mágia alkalmazása szimplán csak az időhúzást segítette elő, és az alkalmazója csupán ennek köszönheti az ellehetetlenedésünket is. - A Parancsnok már talán közbe is szólt volna, de ugyanakkor talán nem is, mert amikor eszébe jutott a tökéletesen logikus gondolat, amit a professzor nem említett lehetőségként, akkorra már azt is tudta, hogy a professzor is gondolt arra a logikusnak tűnő lehetőségre amire ő, és mindjárt elmondja miért nem is olyan logikus vagy éppen lehetséges. - Az a lehetőség, hogy az elkövető gondolt minden egyes nyoma elrejtésére, miközben állított volna nekünk egy nyomcsapdát, avagy paradoxont, és emellett tökéletesen időzítette volna a támadást és a legvédtelenebb helyzetet kihasználva indított volna támadást egy közszférás hivatal ellen az extrém módon elképzelhetetlen. Ezen összesített követeztetésekből egy teljesen irreális jellemrajz és intelligencia-szint születne, illetve a motiváció igen torz lenne.
- Lássuk csak jól értem-e. Ha valakinek az anyagi nyerészkedés lett volna a célja rablással, akkor bizonyára a mágus bérelt munkát végzett volna. A teljes felismerhetetlenségig menő óvatosság és a mágiaügyi nyomozás eltervezett hátráltatására felkészített stratégia nem jellemző a bérléses szférára. Egyrészt a kliens védelmében is, másrészt az alvilági hírszórás kedvéért is maradnia kellett volna hátra nyomoknak... - Hoyt bólintott. Bizonyára tudott volna hozzátenni is, vagy elhadarni a folytatást, de amikor a Parancsnok meg akart érteni valamit, akkor nem volt ajánlatos átugrani egyetlen részletet és magyarázatot sem.
- Ha a cél viszont teljesen más, például nyomozás, zsarolás, a hivatal vezetőségének megkaparintása, vagy egyéb irányú korrupció, esetleg szabotázs, akkor akár bérelt akár nem, a mágus magatartása rengeteg sallangot tartalmazna az optimális magatartáshoz képest. Mivel a rablás eredménye kész tények és helyzet elé állítja a hivatalt és a hatóságokat is, semmi értelme nem volna elrejteni semmilyen nyomot: az elérni kívánt célért már cselekedett volna a rablásért felelős oldal, és előremozdította volna a helyzetet... De mivel fejlemény sincs az ügyben, és a vállalat igazgatósága is motiválja az alvilágot a hiányzó dokumentációk előkerítésére, egyértelműnek tűnik, hogy a rablás célja nem anyagi illetve hatalmi.
- A következtetés nyilvánvaló, azonban további bizonyítékok vagy fejlemények nélkül csupán spekulálni vagyunk képesek arról, hogy mi lehetett a cél mégis.
- Minden esetre, mi a te következtetésed?
- Van több is...
- Amelyik mindegyik következtetésben megjelenik, mert stabilan kilogikázható. - A Parancsnok alkalmazkodása az őt ismerőket is meglepte néha. Most, ahogy a férfi a vele szemben álló géniusszal beszélt, mindenki észlelte, ahogy egyre finomabban kezelte a professzor modorosságát, és milyen precízen adott egyértelmű utasításokat, amiket Hoyt maradéktalanul teljesített is, holott a kettejük azonos rangján ez nem volt elvárható.
- Nos, ha valamin mindenképpen el lehet indulni az két tény: a rablás nyomai arról árulkodnak, hogy a rabló cselekedetei kiemelkedően körültekintőek és részletesek és leginkább a saját védelmének tulajdoníthatóak, illetve hogy az elrabolt dokumentációnak nincs se nyoma, se hatása: az ügynökeid azt jelentették, hogy nincsen szokatlan aktivitás sehol, márpedig az ilyen dokumentumok vizsgálatához és értékesítéséhez hálózati jellegű aktivitás kell, és speciális intézkedések.
- Nincsen semmilyen fejlemény, és a rabló a saját személyazonosságát védi? Saját célja volna dokumentumokkal?
- Ez lett volna az egyik általános következtetés.
- Az egyik?
- Lehet hogy a sajátos célok magával a rablással voltak. A dokumentumok hiánya tökéletes hangsúlyt ad a tettnek, és figyelmet az elkövetőnek.
- Lehet, hogy túl rég vagyok már a terepen, de nem látom miért lenne jó valakinek, hogy felhívja magára a figyelmet az alvilágban. A valódi hatalom és státusz soha sem az ismert helyeken központosul, és soha sem az alvilágban, hanem a két világ között, de mindenképpen sérthetetlenül...
A két férfi némán nézett farkasszemet egymással, de akárhogy is szuggerálták egymást, információ hiányában egyszerűen nem lehetett továbbjutniuk a nyomozásban. Nem volt mire támaszkodni, sem mire alapozni újabb következtetéseket.
A legrosszabb az egészben a tehetetlenség volt. A Parancsnok fejében az járt, hogy az az idő, amit hivatal épületében vesztegettek el, az elkövetőnek egyre több előnyt és lehetőséget adott szabadon előre haladni a saját, egyelőre ismeretlen célja felé.

A két parancsnok csendes párosát végül egy a helyszínre érkező ügynök zavarta meg. A férfi szokatlan ruházata megmagyarázta önmagát: az alvilágból hozott híreket, mivel a bűnszövetkezetek minden szintjén riadólánc-szerűen beindult az aktivitás. A Parancsnok nem is várt mást: a vállalat vezetősége által kitűzött százmilliós díj az elrabolt dokumentációra azt a nyílt következtetést vonta maga után, hogy a hirtelen kikerült dokumentációk káros információt tartalmaznak a vezetésre nézve, méghozzá olyat, ami megérte az alvilág használatának kockázatát, és értékrendileg jóval magasabb a százmilliónál. Sikkasztás, korrupció, monopólium, szabály és törvénysértések, visszaélések, csalás, és még számtalan lehetőség volt kéznél. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy ez csak a side-show, vagy maga a motiváció.
- Parancsnok - az ügynök szalutált röviden, majd várta, hogy a felettese visszajelezzen neki. A Parancsnok bólintott egyet. - Egy név tűnt fel a rablással kapcsolatban, állítólag valaki felismerte a rabló módszerét és elmondta a nevét a találkozón.
- Tudják, hogy hol van ez az ember?
- Északkeletre indult el a hírek szerint. Üldözik.
- Akkor utána. Minimum személyleírást hozzanak! - Az ügynök újra tisztelgett, majd teleportált, a Parancsnok pedig fel-s-alá járkált.
- Nem kérdezte meg a nevét, Parancsnok.
- Valóban, de azt már tudják az embereim és most a gyorsaság fontosabb, hogy lehetségesen még több információra tehessünk szert.
- Nem fogunk - válaszolt röviden és tényszerűen professzor Hoyt. Parancsnok zavart tekintettel, és zilált kifejezéssel nézett a mindig irritálóan okos profra.
- Mert az emberünk vagy csak egy bábu, vagy már felkészült arra, hogy üldözni fogják és eltűnik, és vagy megöli vagy eltéríti az üldözőit.
- Miért olyan biztos ez?
- Nem tűnik fel magának, kedves parancsnok? Valaki máris felismeri az elkövetőt? Valaki máris tudja a nevét? Vagy egy olyan zsenivel állunk szemben, aki képes minket is túltenni nyomozói és mágikus képességekben, vagy valaki olyannal, aki be van avatva a rablónk titkába. A helyszínt személyesen átkutatva viszont kijelenthetem, hogy ha valaki olyan közel van az elkövetőhöz, hogy felismerje, akkor az nem az ellensége, véve az egyszerű tényt, hogy még mindig életben van. A titkos informátor kilencven kilenc százalékban maga a rabló vagy az embere, a célja pedig... - A Parancsnok szinte felrepült álltóhelyéből, majd teleportált, az arcán a kín végtelenített kifejezésével, ami beleégett a körülöttük levők retinájába. Mindenki tudta, hogy ami azok után következhetett, bikaként fogja hajtani a Parancsnokot. Hoyt rezignált arckifejezéssel fejezte be a mondatot. - A célja pedig, hogy befolyást szerezzen. Mit gondolnak, mennyi idő, míg egy százmilliót érő információért Fiore népesebb városaiban végigterjed az a név? - Fordult az ügynökökhöz Hoyt. Akármilyen jól sejtette maga is az eredményt, az ügynökök tapasztalatát kár lett volna nem meghallgatni a kérdésben.
- Egy hét körül mondanám - válaszolt az egyik unatkozó-őrködő ügynök.
- Viszont talán két nap alatt már minden jelentős városba eljut.
- És körülbelül ennyi idő alatt fog feltűnni a hatóságoknak is. Az alvilág kapcsolatai által bizonyosan lesznek információk lekérve a sereg, a hatóságok, és a mágikus tanács adattáraiból is. Holnapra a név már akkor is előttünk lesz, ha a Parancsnok el is felejti megkérdezni az üldözés hevében...
Ugyanekkor, tizenkét mérfölddel észak-északkeletre, az egyik kivezető úton végre megjelent a Parancsnok is. Két embere már vizsgálta a terepet, de erősen csóválták a fejüket. A lemészárolt fegyveresek hulláin különbözőbbnél különbözőbb sebesülések voltak szúrástól és vágástól a legdurvább csonkolásokig is.
- Egyáltalán nem egyezik a profil, de még a mágia sem. Van energiahátralék a környéken, de lehetetlen, hogy ez ugyanaz, amit az épületben érzékeltünk. Az erőszintje is más.
- A dokinak igaza volt. Csak egy báb volt. Értelme sincs utána menni. Kezdjétek el a tisztítást, küldök erősítést - azzal a Parancsnok már fordult is vissza délnyugat felé, hogy teleportáljon. Valami az eszébe villant. - Mi volt a név amit elterjesztettek?
- Sorono Tavara.

A Parancsnok mágiája majdhogynem felrobbant a nyomozás alatt álló épületben, amikor teleportálva beérkezett az épület nagytermébe, ahol a csapat állomásozott akkor jelenleg. Senki sem kérdezett tőle semmit, és a legtöbben igyekeztek kicsinek és érdektelennek tűnni, miközben azt latolgatták, hogy mi lehetett ami hosszú idő után ismét képes volt kilibbenteni a szilárdságából. Végül ő maga lépett oda Hoythoz és sorolni kezdte az újdonságokat.
- Tényleg egy báb volt. Más módszerek, fizikális alkat, valószínűleg ex-quip mágia. A rablás célja pedig tényleg nem a dokumentáció használata volt, hanem a tekintély, hogy beolvadhasson az alvilágba. Vagy inkább vissza. - Az utolsó szavaknál a hallgatóság két részre bomlott. Hoyt arcára a felismerés egyértelmű, és tőle jövően még mindig irritáló kifejezése ült ki, míg a többiek nem értették, hogy a Parancsnok láthatólag gyorsabban kikövetkeztette a megoldást, mint a professzor. Egészen amíg ki nem mondta a nevet.
- Sorono Tavara. Sorono kibaszott Tavara! - Nyílt titok volt, mondhatni tény, hogy a Parancsnok legutóbbi nagy égése, az önmagát marcangolni hajlamos ember legutóbbi tragédiája, Rouuro Kao elengedése volt. 'Nem mintha bármit is tehetett volna ellene' mondta ezt mindenki, de ettől még a Parancsnoknak ez nem volt elég vigasz. Úgy ahogy szinte senki más, a Parancsnok sem, sőt főleg ő nem tudott kibékülni Rouuro Kao jelenlétével a hírszerzésben. Rouuro Kaot a múltja révén nem lehetett megfogni. Nem volt családja, sem hovatartozása, sem kihasználható lojalitása, és legfőképpen nem voltak ismert céljai. Nem lehetett kiismerni a motivációját, és pont ezért nem is lehetett kiszámítani a terveit. Mindössze azért volt az ügynökség tagja, hogy ne kívülről szarjon befelé, és hogy rövid eresztékre lehessen fogni a pórázát, amit Kao úgy tűrt, mintha nem lett volna semmi ellenvetése sem, és pont ez volt, ami mindenkiben kirázta a hideget...
- Azt tudod, hogy bármi is a célja a neve elterjesztésével, az neked egy üzenet is egyben? - Mindenki tudta. A professzor utalása telibe is talált, és mindenki leolvashatta a Parancsnok arcáról a reakciót.
- Nem mehetsz utána. - Hoyt hangsúlyában volt valami tanáros, valami nyomasztóan erőteljes és egyszerre kioktató, de könnyedebbre is vette a hozzáállását, és megvonta a vállát. - Az sem lepne meg, ha nemsoká a tenyerünkbe kapnánk az elrabolt dokumentációkat is.
- Szerinted volna mersze...
- Mersze? Remélem tudod, ha ezt megteszi, akkor neked még csak morálisan is akadályt állít az utadba. Száz milliós nagyságrendű bűncselekményt adhat a kezedbe teljesen ingyen, habár nem bérmentve. Ha jól ismertem ki ezt is úgy tenné meg, hogy az átadás nyomtalan maradhatna, így még időnk is lenne átvizsgálni a dokumentumokat, mielőtt razziát és letartóztatást tartunk a vállalatnál. Nem is beszélve a felmutatandó eredményről, amit közvetve a nevéhez lehetne csatolni ebben az esetben. A tanács szemében egy ilyen tettel bebetonozhatja magát bármelyik osztagba, és tárt karokkal várják majd vissza, akármit is csinál a mostani küldetésén. Van egy olyan érzésem, hogy Rouuro Kao mindezek mellé pontosan az az ember, aki nem is fog olyat tenni, ami szigorúan ellent mond bárminek amiért a mágiatanács dolgozik.
- Már hallgatsz a megérzéseidre?
- Nem, csupán az emberi benyomás alapján beszéltem, ami sosem olyan biztos, mint a mérhető tények. Rouuro Kaot olyannak ismertem meg, aki nagyon távol van az ostoba cselekedetektől, de még az önzéstől is. Lehet, hogy önösnek tűnően cselekszik, de bizonyos, hogy van egy vagy több erősen gyökerező célja amikért dolgozik. Nem közveszélyes és nem megbízhatatlan, csupán kiismerhetetlen, éppen ezért a te reakciód is...
- Azt akarod mondani-
- Azt. - A ritka pillanatok egyike, amikor a szocializálódással nem éppen törődő professzor felállt valaki ellen, vagy akár jobban belegondolva valakiért úgy múlt el, ahogy jött. A Parancsnok szavának megakasztásával, és a vele való szembehelyezkedéssel mindenkit és mindent elnémított a teremben, de aztán, mint egy múló szeszélyt, úgy hessegette el az egész atmoszférát, amikor elköszönt. - Már nincs itt rám szükség. Megkezdem a kellő előkészületeket a parancsnokságomon - azzal teleportált is, és maga mögött hagyta a megrekedt levegőjű teret a mozdulatlan ügynökökkel és parancsnokukkal. A feszültséget csákánnyal is lehetett volna törni, csak nehéz szavakkal, és elég tekintéllyel lehetett volna bármit is mondani, amit ott és akkor egyik operatív sem érzett meg, főleg a Parancsnokkal szemben. Az emberek kiszivárogtak, és egyre-másra teleportáltak, ki-ki a maga által helyesnek tartott módon beleszállni a kutatásba, a nyomok eltüntetésébe, illetve az elhagyott megfigyelési pontjaik vagy éppen másik életük színtereire.

A Parancsnok órákig ült egy helyben, miközben jelentések érkeztek az emberei lábán, illetve telepatikus úton, egyenesen a fejébe. Gépiesen reagált, mondhatni az évtizedes reflexei beszéltek belőle és adták ki az újabb és újabb utasításokat, miközben ő máshol járt, és a saját döntésképtelenségét átkozta azzal, hogy nem tette meg korábban, amit most már nem tehetne meg; amire most már nem találhatott volna kifogást...
A figyelmét végül csak sikerült felkapnia valakinek. Az egyik embere érkezett meg a központból, mögötte Uetto Shasuval. A Parancsnok lehunyta a szemeit, és magában már hallotta is, szinte rikácsolóan, Hoyt szavavait. "Az sem lepne meg, ha nemsoká a tenyerünkbe kapnánk az elrabolt dokumentációkat is." Hát persze.
- Hol van? - A Parancsnok Shasura sem nézve, szárazon követelt.
- Azt az információt kaptam, hogy Kao biztonságba helyezett valamit, amire nagy szükség lehet - mondta a maga tempójában és semmivel sem színesebben, mint a Parancsnok. A kezében egy apró boríték volt.
- Mind a ketten jól tudjuk, hogy Kao volt az, nem kell, hogy játszd a hülyét - kapta ki Shasu kezéből a fecnit, majd azonnal oda is hajította az emberének, aki már teleportált is tovább.
- Nem tudom miről beszél.
- Nem ér semmit a színjátékotok, se neked, se Kaonak. Nagyon jól tudom, hogy nem vagytok és nem is lesztek lojálisak valóban a tanácshoz-
- Tudja, egyetlen egy igazi különbséget látok maga és Kao között. - A félbeszakított Parancsnok egy pillanatig csak döntésképtelenül nézett a nyugodt alakra, majd cinikusan rákérdezett.
- Na és miben különb nálam Kao?
- Van célja. - Shasu kijelentésére a Parancsnok semmivel sem válaszolt. A fejében viharos sebességgel futott végig tagadás, cáfolatok, és kételyek sora, de rá kellett jönnie, bármit mondott volna is, se haszna, se vége nem lett volna tőle a konfliktusának önmagával, és közelebb se lett volna tőle Kaohoz.
Shasu a reakció hiányában megfordult és távozni készült, azonban a Parancsnok végül megállította.
- Mi Kao célja?
- Nem tudom.
- Ha valóban nem tudod, akkor miért követed?
- Mert van célja. - A Parancsnok a fejét fogta. Hogy lehetett, hogy ennyi év után is ilyen elcseszett őrültekkel volt körülvéve, és hogy nem csukta le őket az első pillantásra ahelyett, hogy hatalmat adott a kezükbe...
- De ha nem is tudod mi a célja...
- Nem is lényeges. Az egész olyan egyszerű, mint ahogy a patak folyik. A tenger a célja és az értelme, és addig hajlandó megkerülni minden akadályt, és hajlandó másokkal egy úton folyni, alkalmazkodni mindenhez és elszállítani mindenkit aki beleszáll, amíg el nem ér a partig. Pontosan ezért is ér el majd a partig végül. - A csend sokáig tartott. Shasu még nem mozdult, de amikor már a Parancsnok percekig nem szólalt meg megunta a várakozást, és kilépett az ajtón. A Parancsnokban ekkorra gyűlt fel az eddig elrejtett feszültség, a dühös tehetetlenség, és a kétely, amit Kao jelenléte szült újra tökéletesen a pár óra alatt.
- El foglak kapni titeket. Meg fogom tudni mit terveztek, és ha nem ölhetlek meg, az életetek végéig a személyes felelősségem mellett lesztek elzárva a világtól. - Shasu nem is reagált, csak ugyanúgy nézet vissza a Parancsnok alakjára, mint addig. Úgy érezte, hogy a várakozás teljesen felesleges volt. Ez nem ért meg még egy elvesztegetett percet sem tovább.
- Ez nem cél, Parancsnok. Ez csak egy farkas üvöltése a hold felé. - Az ajtó becsapódott, a Parancsnok pedig magára maradt az üresen visszhangzó teremben...

***
- Szerinted most mi fog történni? - Kuudo felkapta a fejét, és le is tette a lábában tartott bogár maradványát. Pislogott még párat, amit leginkább csak a szemein tükröződő hold megremegésében lehetett észrevenni, majd ahogy megrágta a gondolatait is, végre válaszolt.
- Shasu elment a hírszerzéshez. Ahogy néztem még pont időben kaptuk el, mert volt nála egy oldaltáska. - Egy külső hallgató talán nem értette volna ezt a gondolatpárosítást, mert ki is értette volna, hogy egy embernek nagy utazásokhoz, vagy egyáltalán az élethez semmi holmi sem kell; Lance, hogy egy példát vegyünk, zavart tekintettel bámult a sötétbe a mondat hallatán.
- Gondolom itt az ő ideje, visszamegy a tengerre.
- Szerinted miként tér vissza.
- Fogalmam sincs - mondta Kao, egy majdhogynem elégedett vigyorral az arcán.
A következő hang Lance torkából tört fel. Először csupán egy torokköszörülés volt, de legalább a beszélgetés nem haladt újra. A két rangidős pislogva nézett a fiú felé.
- Um... Ki ez a Shasu? Úgy emlegetitek, mintha ő lenne a világ harmadik értelmes faja.
- Harmadik?
- Hát az emberek, meg az olyanok mint te. - Lance válasza kicsit sem volt félszeg, ami megmosolyogtatta Kaot, Kuudot viszont csak megzavarta.
- Nem ismerek több olyan baglyot mint én, de sok mást igen. Sokan vannak még a fajomon kívül, akik értelmesek. Shasu meg...
- Shasut meg majd megismered - zárta rövidre a témát Kao, de még hozzá tett valamit. Nem akart se szigorú lenni, se idegen, de Shasuról véleményt mondani nehéz lett volna. Az ember jobb volt, ha magának ismerte meg. - Shasu is a társunk, egy alakváltó.
- Alakváltó? Szóval ő a kém? - A kérdésre Kao és Kuudo összenéztek. Nem tudtak mit kezdeni vele, mert habár Shasuban tényleg lett volna potenciál az alakváltással a beolvadó feladatok ellátására, soha senki nem kérte rá, hogy tegyen meg ilyesmit. Mindenki számára természetes volt, hogy ilyesmire csak Kao lett volna igazán megfelelő; az a Kao, ami a régi Southern Wolves időkből megmaradt...
- Nem használja az erejét ilyen funkcióban.
- Pazarlás.
- Ne dönts, amíg nem láttad mire képes.
- De még mi sem láttuk - szólt Kuudo félhangosan. Lance majdnem kiköpte a saját ételét a szájából, miközben elnevette magát, de Kao közbeszólása mindkettejüket elnémította.
- Éppen ezért nem is ítéltem még meg, és éppen ezért várom miként tér vissza. De Kuudo, térjünk vissza az eredeti témára. - Kuudo bólintott, és egy pillanatra újra átgondolta az előző perceket.
- A tanács nem fog utánad jönni. Ha rá is jönnek, hogy az egész rablás a te műved is nem tudják merre keressenek. Shasu sem tudja, így még ha tőle is akarják megtudni sem fog kiderülni semmi.
- Szerinted rájönnek? - Kao első olyan pillanata volt ez, amikor nem volt biztos a magában. A hírszerzés neki jobbára egy sötét folt volt, amiből a Parancsnokot ismerte csak jobban, mint a legnagyobbnak tartott veszélyt az egész osztagból.
- Igen. - Kuudo pár másodpercig mereven bámult Kao szemébe, majd újra evéshez látott. Kao értette a célzást, és ő is folytatta az evést. Az egyedüli, aki nem elégedett meg ezzel, az még mindig Lance volt.
- Úgy hangzik, mintha azt akartad volna, hogy felismerjenek.
- Az volt a cél, hogy a Sorono Tavara név elterjedjen, és minél nagyobb visszhangot verjen. - Kao úgy mesélt, mintha az egészet félvállról venné. Miközben ő maga már teljesen csak Kuudo szavára bízta az eredményt, figyelnie kellett arra is, hogy ne keltsen bizonytalan aurát, se túl titokzatosat vagy gyanút keltőt, és főleg, hogy Lance éleslátásán se bukjon el. Amíg nem lehetett teljesen biztos benne, hogy Lance ugyanúgy az életével is megbízható lehetett, mint a többiek, még úgy bánt vele, mint egy porcelánnal, amit a zsebében kellett tartania...
- Van ennek köze a Grimoire Hearthoz?
- Ahhoz is, de nem árt majd a Blackened Tears ajtaja előtt sem.
- Tudod, úgy hangzol, mint aki egy eget rengető összeesküvésre készül - Kao csak álmosan vállat vont, miközben egy szívdobbanásnyi pillanatra Kuudora tekintett. A kis madár a saját karmai közé kapta az esetet.
- Csak nem félsz, hogy a két céh között leőrlődsz?
- Inkább kíváncsi vagyok. Ha sikerül beolvadni a Tearsbe, miközben a Heart védelmét élvezitek, az már elég nevet adna, hogy a Sorono névből dinasztia lehessen, de ha még valahol a háttérben volna egy árnyék, ami mindvégig mindenkit megvezet... - Lance remegett. Kuudo rápislogott Kaora, aki feszülten figyelt. Lance libabőrét a hold fénye festette feltűnővé, és a pillantását, amikor végre felnézett, Kao is felismerte. Ezer közül megismerte volna.

-Hé, Öreg, ide nem hozhatsz be csak úgy egy kölyköt - kiáltottak a páros után a bárban, de miután a vénség minden további nélkül át is vezette a gyereket a báron, majd kiment a hátsó személyzeti ajtón a viccelődés és a nevetés is alább hagyott. Akik tudták mi folyt hátul tudták azt is, hogy a kölyök mit keresett ott.
A zaj a folyosón erősödött. Jóformán csak a zajból lehetett érezni az utat, mert amikor beléptek a folyosóra az ajtó becsapódott mögöttük, és a vak sötétségben nem volt segítségük. Az Öreg csak lépkedett előre, a fiú pedig követte. A léptek hangja alapján a saját lépéseit is tudta tempózni, a kezében pedig már eléggé meggyökerezett addigra a mágia, hogy bármi történjék is azonnal védekezhessen. Nem lepte volna meg, ha az egész újabb út is csak egy álcázott rajtaütés lett volna, a sötét pedig egy különös csapda...
Végül a sötétség csupán a kellék részének bizonyult, ugyanis a nagy sokára megnyílt átjáró túlsó végén egy terem, ami az állapotából illetve a vöröstől feketéig minden árnyalatban feltűnő "festékből" ítélhetően teljesen illegális ring volt, fa falakkal, amik fölé magasodott a lelátó. A ring akkor éppen nem volt használatban, amikor a páros belépett, azonban valaki ott állt a közepén. Egyedül a műsorszámnak számító férfi nem lopott egy gyors pillantást az ajóra miután az kinyílt, de mindenki fellélegzett, hogy csak az öreg és a fiú érkezett.
- A ring bajnoka már megdöntötte a rekordok rekordját, és új kihívókra vár - szólt a távolból egy felerősített hang, mire a tömeg is válaszolt egy sor kiabálással, azonban néhányan fel is nevettek. Az újonnan érkezők között senki sem látott potenciális kihívót.
- Akkor azért van több piros, mint szokott - szólalt meg végre az öreg. A fiú fintorgott az öreg szavai nyomán; nem a vérrel, hanem az öreg megjátszott vén modorosságával volt baja. A vért már ő is észrevette. - Menj csak.
A kijelentést tűzvészként beálló csönd fogadta, néhol zavartan feltörő nevetéssel, amik úgy haltak el, ahogyan gazdáik arcáról lefagyott a mosoly, amikor körbenéztek.
- És akad egy jelentkező - mondta is lelkesen be a házigazda hangja, azonban az öreg megköszörülte a torkát.
- Mágus. - Minden szem a fiúra szegeződött, aki elsétált a perem széléig, majd leugrott az épített árokba, hogy szembe álljon a férfival. Nem számított sokra, de még csak arra sem, hogy a "bajnok" a helyén marad, miután meghallotta, hogy mágussal áll szemben.
A férfi viszont nem mozdult. Nem szólt, de nem is mozdult, csupán ránézett a fiúra aki elé állt. Az egész talán csak pár szívdobbanásig tartott, azonban a fiú nem tudott mozdulni sem. A gödörharcos pillantásában volt valami, ami a földhöz ragasztotta és ólmosan lassúvá tette a testét, amiből már csak akkor eszmélt fel, amikor a levegőben volt. Látta a saját vérét, és látta, ahogyan az egész világ megfordult körülötte, hogy minden a feje tetejére álljon, és mire mindezt felfogta, addigra az érzékei újra felgyorsultak, hogy követhessék a jelent.
A falnak csapódott, és felkenődött a ragacsos foltok egyikére, majd hozzáköpött egy újabb rikító piros pacát a többihez, azonban ideje sem volt többre, mert egy árnyék robbant köré. Csak összehúzni tudta magát, hogy elkerülje az öklöt, ami így a fába csapódott, majd rúgni, hogy a férfi eltántorodjon a közvetlen közeléből.
Egy újabb pillantást váltottak: a férfi szemei belevillantak a fiú tekintetébe, aki ezúttal már tudta, vagyis inkább érezte mi mindent látott bennük. Vágyakat amik el akartak szabadulni, ordítást ami csupán az íriszeken át tört ki, és ambíciót ami előtt az ő ereje úgy eltörpült, mint egy hangya a templom első köve előtt. A tekintet beleolvadt a fiú agyába, mint a kép, amit a csecsemő felé lógatnak az ágyában minden egyes napra; úgy érezte, még évek múlva is, hogy soha sem érheti fel azt a temérdek vágyat és azt a hegynyi akaratot amivel a lehetetlent is le lehet kergetni az égről.
Az a tekintet egy életen át képes volt kísérteni, csak arra várva, hogy valamikor újra, ideget és lelket borzongatóan csapjon bele újra a fiú agyába akkor, amikor már azt hitte, hogy mindent látott a világból. Akár alantas, akár ember feletti vonatkozásban is...


- ... akkor én is szeretnék ott lenni. Ha ettől függ, akkor felveszem én is a Sorono nevet, csak hogy részem lehessen benne. Én lehetnék a második aki ezt a nevet használja akkor, amikor egész Fiore ezt visszhangozza. - Kao szótlanságát Kuudo tűrte kekvésbé, az elkalandozott gazdája elé röppent, hogy kirángasson belőle valami reakciót.
- A harmadik - szólalt meg Kao végül. - De nem is rossz ötlet. Ha nemsokára a fél világ keresni fog, akkor legalább egy újabb akadályt állítsak az útjába. De hogy őszinte legyek, nem is vagyok benne biztos, hogy mások nem használták ezt a nevet a gyerekkorom óta.
- Az csak még jobb. Lekövethetetlenné tenne, ha más is, aki tőled teljesen független is, ezen a néven dolgozik. Mivel nincsen köztetek semmilyen kapcsolat, nehezebbé válik kikövetkeztetni te miért dolgozol.
- Viszont ha Lance használná a nevet, előbb téged és Shasut is meg kell, hogy kérdezzelek erről. - Kao Kuudora nézett, aki csak egy pár pillanatot gondolkodott.
- Nem. Ha én használnám bárhol is úgy, hogy esetleg kiderülne mások számára, akkor az, hogy a név csak egy alias veszélyesen hamar nyilvánosságra kerülne... Shasu pedig nem hinném, hogy vevő lenne az ötletre. Ugyanezen indokból. Mi nem vagyunk hétköznapiak, sem emberek. - Kao vállat vont, és Lance felé fordult újra, de Kuudo még nem fejezte be. - Viszont ha Lance csak a harmadik, akkor ki a második?
- Még azelőtt használta a Sorono nevet, hogy találkoztam volna veletek. Jó ideje már. Találkoztatok is vele, a polgárháborúban... - Kuudo elgondolkodott, de nem is kellett sokat keresgélnie az emlékei között, hamar felrémlett benne Gabriel képe, akit Kao ismerősként és bizalmasként kezelt. Emlékezett is rá, hogy ő volt az első ember, akit Kao egyáltalán így kezelt a kikelése után...
- Ha jól emlékszem Danavar volt. Sorono Danavar, igen. - Azzal újra Lance felé nézett.
- Kyousha.
- Sorono Kyousha? - Kuudo már kérdezett volna, de Kao csak elnevette magát.
- A shogi egyik neves darabja. Nagyon is találó...
A beszélgetés nem tartott tovább. Késő volt, és az aznapi menetelés mindenkit kifárasztott, így még ha nem is tökéletesen mindenki, de aludni tértek a fák különböző menedékeibe. Kuudo aki egész nap Kao vállán lovagolt és pihent eltűnt vadászni, de nem ment messzire. Kao hallotta, ahogy a madár szárnyai néha felcsapkodnak, ahogy újabb területeket fésült át. Amíg nem aludt el, Kao sem volt rest, a fája tövében fészkelődve próbált meg minél egyenletesebb alvóhelyet találni, hogy lehetőleg ne kezdjék ki a hátát a lépten-nyomon felbukkanó gyökerek. Amint pont erre gondolt, egy zavart tekintettel kapta fel magát a földről és az előző ülőhelyét kémlelte a hold fényében. Volt egy olyan sejtése, hogy találhatott a fa gyökerei között pár lélekgyökeret is. Pár percig kellett keresnie, hogy tényleg találjon, de végül el is tudott tenni pár egyben kiszabadított növényt a kis dobozkájába, mielőtt újra rászánta magát az alvóhelye megvetésének.
Lance sem volt nyugton, bár Kao ezt nem is csodálta. Meglibbentette a fiú előtt a mézes madzagot, amiben az volt a legszebb, hogy nem is annyira volt mézes, mint amennyire ő maga valóban tervezte a végkifejletet. Lance számára a felfelé törés, úgy tűnt egy létszükséglet, ami elnyomta mind a racionális életképet, mind a veszélyre való normális reagálás ösztönét. Kao fejében ez igen mély nyomot hagyott és most már azt is tudta, hogy tud tervezni Lance bábujával is. Lance lehetett a másik futó a táblán, nem védekező és tábla szélén váró bábu, hanem az, amelyik közvetlenül a király mellett állt készen arra, hogy előre vethesse magát...

A másnap gyorsan indult. Kaot Kuudo keltette fel, Lance helye pedig már rég kihűlt. Kuudo szerint, aki egy nagyobb lombnyi temetőmohával tért vissza az esti vadászata után, a fiú a közelben volt és csupán vadászni akart az egyik szellemével, így Kao nem is törődött a problémával többet. Gyorsan megreggelizett, amíg Kuudo elröppent, majd el is pakolt. Amint Kuudo visszaérkezett hozzá, már útnak is indultak.
- Merre megyünk?
- Északra, az Kuudo-fokhoz. - Az említett név nagyban hatott Kuudo egész napos kedvére és izgalmára is, méghozzá annyira, hogy el is felejtette megkérdezni, hogy miért is mennek arrafelé, Lancet viszont már nem zavarta, hogy kérdeznie kell.
- Kuudo-fok? - Lance futva érkezett be a menetbe, de ár kérdezett is.
- Egy név, amit az egyik régi ismerősöm adott neki. Nem tudom mennyire lehet elterjedt, de soha sem hallottam még mástól.
- És én is róla kaptam a nevemet - Kuudot nem zavarta, hogy a kijelentése egy csöppet sem lepett meg senkit, történetesen Kuudot ekkor már semmi sem zavarta, olyannyira, hogy ki is repült egy időre, csak a repülés öröméért.
- Mi van ott? Melyik város?
- Egyik sem. Csak egy kis falu.
- És ott tervezünk pénzt szerezni? - Lance hangjában a kétely apró villanását lehetett felfedezni, de Kaot ez még nem zavarta, lévén a fiú csak pár napja tartott vele...
- A dokumentumok. Találtam köztük egy érdekes aktányit, a szállítólevelek között - azzal a táskájából ki is vett egy sárgult irattartót, rajta egy ismeretlen névvel, amiből rendetlenül lógtak ki itt ott a papírok. - Mivel a terep nekem már ismerős, viszont kifejezetten félreeső terület, könnyen lehet, hogy még a legalaposabb szemeket is el tudjuk itt kerülni.
- És mennyire számítasz?
- Egyelőre még nem tudom pontosan. Minden attól függ, hogy milyen állapotban találjuk a helyet, amikor odaérünk. Lehet, hogy a hírek már elérték a falut is, és már elkezdték kiüríteni a helyet, vagy éppenséggel elszöktek a felelősök.
- Ha így van, akkor?
- Akkor sincs probléma, mivel ez volt az egyetlen olyan szállítási akta ami ide szólt, a szerződések között pedig nem szerepeltek itteni partnerek. Ha mást nem is, de egy kis időnk van itt, hogy felkészülhessünk az útra...
Mire Kuudo visszaért a repülésből már újra csend honolt a két férfi között, így a madár nem is zavartatta magát a kijelentéssel:
- Már nincs messze a part.
- Akkor menj már előre és nézz szét, hogy van-e ilyen névtábla, vagy cégér a faluban! Ha megtalálod, akkor figyeld meg látni-e valamilyen különleges mozgást. - Kuudo a kérésre fel is repült, és egy vékony huhogással útnak indult. Kao visszacsúsztatta a táskájába az aktát, majd az ismét kérdező Lance felé fordult.
- Túl boldognak látszik. Nem túl szeleburdi most, hogy dolgozzon? - Kaonak gondolkodnia sem kellett a válaszon. Még akkor is, ha Kuudo kivételesen kimutatta az örömét, sem hitt volna abban az esélyben soha, hogy a madár emiatt elmulaszt valamit, vagy elfelejti azt ahogy felnőtt. Bizonyára erről a hangszíne is árulkodott, mert Lance sem folytatta a válasza után
- Kuudo? Nem.

Egy órájukba telt, amíg elérték a falut, jobbára csendben, mivel az előző nap óta nem aludt egyikük sem igazán nyugodtan vagy hosszan. Még szokniuk kellett egymás társaságát, és azokat az újdonságokat, amik azzal jártak, és habár ezzel mindkettejük tisztában volt. (Kuudo itt annyiban képzett kivételt, hogy ő nappal, amikor Kao biztosan ébren volt és tette a dolgát el tudott bújni aludni a ruhájában, így éjjel gond nélkül élte a faja életét és tartotta nyitva a szemét Lance irányában is.)
A faluban nem volt különösebb mozgás, és abból ítélve, hogy Kuudo csak akkor csatlakozott újra hozzájuk, amikor beértek a faluba, Kao már sejtette, hogy a kis bagoly bizonyára talált valamit, amit megérte kifigyelni, kihallgatni, vagy éppen feltartóztatni.
- Mit találtál?
- Először semmit, de kértem segítséget.
- Segítséget?
- Dorma nénitől - Kuudo röviden összefoglalta, ahogy a város eseménytelen átkutatása után jött meg az az ötlete, hogy elmenjen a hajóácsékhoz, akik annak idején segítettek nekik megépíteni a kristályhajót a tengeri útjukhoz.
A hajóács és a felesége, illetve a segédje jó csapat voltak, már persze amennyire csak mágiamentes civilek lehettek. A szerencsés körülmény az volt, hogy a családban bőven megvolt mindenkinek a magához való esze, és lévén a falu valójában a csempészetből élt, nem állt tőlük távol a tilosban való élet sem; ahogy a faluban senki másnak sem.
Tehát Kuudo, miután képtelen volt felfedezni, hogy hol volt az Öbölpart Behajózási Vállalat - ami valószínűleg csak papíron létezhetett és csupán valamelyik nagyobb dokktulajdonosé lehetett - segítséget kért a hajóács feleségétől. Még korai reggel révén csak ő volt fenn a házban, amikor Kuudo berepült, és kedvesen fogadták egymást, elvégre is az asszony a rövid tartózkodásuk alatt gyermekként bánt az éppen előtte kikelt bagollyal, aki erre már képes volt visszaemlékezni.

Az asszony nem sokkal Kuudo érkezése után indult útnak a szokásos reggeli piaclátásnak és csevegésnek, hogy kiderítse a kis védencének, hogy kié lehetett az a bizonyos vállalat. Az asszony persze nem kérdezett rá egyenest, annál furfangosabb és tapasztaltabb volt, mintsem, hogy elárult volna magát egy túl lényegre törő dologgal. Míg Kuudo ott lapult a kötényében az asszony perceken át csupán kedélyesen cseverészett, miközben válogatott a piacon, majd amikor az asszonyok többsége már dolga végeztével állt és beszélgetett a szokásos semmitmondó pletykáikról, mások feleségéről és az apró hírekről és híresztelésekről végül felhozta a témát egy másik asszony barátinak tűnő kérdésére.
Kuudo mindabből a beszélgetésből csak annyit fogott fel, hogy az emberek világának legveszélyesebb és legtaktikusabb hátbaszúrói az asszonyok, és közülük is főleg az idősek, akiket hagynak egymás társaságában rendszeresen beszélgetni. Ahogy ő a saját taktikai tudásával saccolta, ha a hírszerzőnek lenének állandó családjaik akikhez hazamennének, akkor nem kellene két hónap, hogy a saját családok asszonyai ilyen mód összeomlasszák az egész testületet, de lehet, hogy az egész tanácsot is sikerülne romokba dönteniük...
Amikor viszont végre felhangzott a kérdés, és arra Dorma néni válasza, Kuudo egyből kirázta magából a hallottak nyomán képződött rémületet, és fülelt: Dorma asszony mesterien adta elő, hogy a férje egy barátjától a nagyvárosból kapott valami levelet az előző este, és most aggódik a műhelye miatt, valami papírmunka ügyén. Ahogy Kuudo viszont várta, senki sem reagált kifejezetten a dologra; csupán lemondó fejingatásokat, a kormányt illető erősebb-gyengébb negatív hozzászólásokat szült az általános együttes hangulat, amit Kuudo, az iménti tapasztalatai alapján sehogy sem bírt elhinni. Látta ugyanezeket az asszonyokat az otthonaikban, amint kárörvendően szítják saját férjeiket, hogy még aznap döntsék meg a hajóács műhelyét, "neki már úgy is vége, mert lebukott."
De Dorma néninek más véleménye volt, és amint köszönt a társaságnak, és mindenki kezdett szedelőzködni, már mutatta is azt az épen nősülőkorú lányt az egyik másik idős asszony mellett, akit ő kiszúrt.
- Látod, kicsim, ott az a lyány, Fridette, aki a lila köpenyes nagynénnye, Freila mellett megyen. Ő igen ijedt arcot vágott.
- Ő nem csak sajnálkozott?
- Láss át azon a hajon, fiam, azért piszkálta a fejét, mert zavarta amit hallott, hiszel-e nekem? Lefogadom, hogy arra a semmirekellő férjére gondolt, aztat sajnálja, mert neki lehet baja ugyanúgy. Lehet ő is kapott valami hírt! Mennyél csak, nézzed meg őket otthon!
Kuudo persze követte a párost az otthonukig, ami valóban a dokkok melletti igen nagy építésű raktáras házak közül volt az egyik. A két nő a kamrán át ment be az épületbe, ahol Kuudo a tetőgerendák mellett be is tudott osonni mögöttük a házba. Az öregasszonyra maradt a pakolás, és az említett menyecske pedig tovább is ment a házba, a vénasszony kárálását elhagyva. Pár szobán át kellett követni a nőt, ami szerencsére nem volt bonyolult, a legtöbb helyen már nem volt zárt ajtó, illetve a gerendák fölött közvetlenül nem volt nehéz egy apró rést törni az acélkő stílussal.
Kuudo pont a lényegre érkezett meg. A feleség a férje mellett állt, aki az íróasztalánál papírokat bújt, és láthatóan lázasan keresett valamit.
- ... azt is mondta, hogy a férje is bújja a papírjait, nehogy bajban legyen.
- Akkor a hír tényleg igaz. Hagyj most, és senki se zavarjon, még ma el kell intéznem mindent, nehogy a végén valaki itt találjon és ellenőrizhessen amíg nincs megcsinálva minden...

- Tehát akkor pont időben érkezünk? - Lance vigyorogva kérdezett, miközben tovább sétáltak a falu központja felé vezető úton. Kao körbenézett, és gyorsan válaszolt is.
- Még nem vagyunk a faluban, itt különválunk. Lance, te túl feltűnő lennél egy ilyen látogatáshoz, menj és a kocsmában várj ránk, mi elintézzük a többit. - Lancet a kérés kissé láthatólag meglepte, de végül csak megvonta a vállát, és mutatott a központ felé, és amikor Kao biccentett, akkor elindult egyedül tovább.
Kao és Kuudo szinte azonnal arrébb szöktek, be két ház között egy lejáró kis földútra, ahol újra át is öltöztek. Kao újra levette zubbonyát és a sapkáját, és magára öltötte a mellényét és a fekete köpenyt, aztán pedig teleportálva indult útnak, és követte Kuudot a tengerparti házhoz.
Pár perc múlva már csupán ketten, de Kuudo is csupán Kao mellényének a zsebében megbújva, közelítették meg a fával borított feljárón a nagy ház ajtaját. Már kopogniuk sem kellett, mire felértek az ajtó elé a lépteket kísérő koppanások felzavarták a folyamatosan sértett arckifejezésű öregasszony nyugalmát.
- Maga meg ki? - Kérdezte az aszony változatlan képpel, Kao pedig a lehető legnyájasabb modorában válaszolt, az ujjait összekulcsolva maga előtt, mire a vénség azonnal kétkedő kifejezésre váltott. Az ember, főleg ha olyan helyen élt, ahol mindenki csempészésből élt, nagyon jól ismerte már a nyájas emberek megjelenésének jelentéstartalmát: pénzért jönnek. Lehetnek hivatalnokok, vagy bűnözők, a lényeg ugyanaz volt: ha megjelentek, fizetni kellett, és ritkán volt kiút.
- Üdvözlöm madam, az Iparellenőrzési Hivataltól jöttem. - A szavakat néma csend követte, majd a nyanya, már szinte készségesen, nyitott ajtót.
Kaonak innentől fogva előre nyaltak az ajtók, bemutatkozására és új ideiglenes álnevére mindenki kíváncsi volt, és mindenki kezet akart vele fogni, érthetően persze; idő kellett, amíg a családfő elrakta a papírokat és normális kinézetet erőltetett magára, mintha nem is tudná miről is lehetett volna szó...

- Drágám, itt van Mr Elmann az Iparellenőrzési Hivataltól. - Az asszonyka keze már csak majdnem remegett, amikor bekopogott az ajtón. Kao türelmesen nem vett róla tudomást, hogy a fiatal nő már szinte patakokban csorgatta le magáról az izzadtságot, ami rendszerint gyűlt kis folyócskába és folyt le az egyébként igen kellemes mellei közé.
- Igen? Engedd be az urat - szólt a férj a túloldalról, majd nyílt is az ajtó. A férfi ingujjban volt, és egy szivart rágcsált. Ő sokkal nyugodtabb és profibb olt az izgalma elrejtésében. Kao sejtése szerint a szivar füstja az izzadtság és a tinta szagát lehetett hivatott elrejteni.
- Üdvözlöm, Mr Elmann, az én nevem Drogue Filliph.
- Örvendek, Mr Filliph, szeretnék a tárgyra térni sok a dolgom.
- Oh, persze, drágám - szólt a férfi, mire az asszonyka esetlenül kihátrált, majd bekattintotta az ajtót. Kao nem is teketóriázott, egyből odament az ajtóhoz, amiben szerencsére ott volt a kulcs, és halkan rá is fordította a zárat, és habár ezt csak ő tudta, de a kulcslyukat is megtöltötte a kristályával, hogy hallgatózni illetve babrálni se lehessen vele amíg el nem intézte amit akart. Mr Filliph ezt, meglepő módon szótlanul tűrte. Vagy meglepett volt, vagy már volt része hasonlóban, de minden esetre érezte, hogy nem áll jól a szénája, mert ledermedt a művelet láttán.
- Nos, tényleg szeretnék a tárgyra térni, Mr Filliph. Az üzenet amit kapott az elmúlt időszakban történetesen bizonyára teljes mértékben igaz, habár nem ismerhetem az összekötőjét. A helyzet az, hogy az összes dokumentum, amik között az önt is megemlítő és kompromittáló rendelési és szállítási papírok is vannak, már a mágikus tanács birtokába kerültek, így szeretném önt felszólítani előzetes önvizsgálatra és az ehhez kapcsolódó büntetések végrehajtására. Amennyiben ez megtörténik, a hatóság hajlamos lesz eltekinteni az önnel szembeni eljárás indításától. Kérem értse meg, mielőtt reagál, az esetben érintettek száma miatt adunk lehetőséget erre önnek is, ahogy az összes kisebb arányú részesnek, így erősen ajánlom a kérésemmel való együttműködését. - Filliph a hallottakat jól megrágta, előbb leült, vagy inkább leroskadt a székére, majd amikor végre sikerült feldolgoznia az egész elmondott szöveg információtartalmát szinte imára hajló tekintettel nézett fel Kao arcára.
- Tehát ha megtartom a revíziót akkor büntetést szab ki, és lezárja az ügyet? - Kao bólintott. Látta, hogy a férfi arcáról sok-sok gond ömlött le, körülbelül úgy, ahogyan addig izzadtság. A férfi azonban nem érte be ennyivel, ott, hogy látta, hogy van lehetősége menekülni, egyből be is dobta a csalitörölközőt.
- És honnan tudjam, hogy maga nem csaló, nem csak valaki aki a zavarosban halászik? - Kao nem hazudott magának, egyenesen csodálta a szorított helyzetben is küzdeni képes férfi erejét a nyomással szemben, és a ravaszságot, amit évek csalásával és machinálásával szedhet össze csak halandó.
- Kérem, amennyiben kételkedik, azonnal hívhatom a kolegáimat is akikkel már kötelező jelleggel elindítjuk majd az ellenőrzést. Mindazonáltal ezen esetben már nem hagyhatom el az épületet, különösképpen az iratait tartalmazó teret, amíg meg nem érkeznek. De amennyiben közvetlen bizonyítékkal is megelékszik... - Kao előhúzta a maga ászát, a mappát, amiben a szerződések feküdtek, és kivett belőle egyet, és lefektette a férfi elé az asztalra. - Ha jól sejtem megismeri, ez a szerződés az egyik az önt említő dokumentumok közül, amelyek a vizsgálat folyamán nálam és másolatukban a mágikus tanácsnál vannak elhelyezve. Megemlíthetem, hogy az önvizsgálat esetén ezeket is visszakaphatja, és a büntetés kifizetésével az elévült bizonyítékokat is eltávolítjuk majd a tanács irattárából.
Filliph nem tudott mit mondani, Kao azonban tisztán látta a fejében formálódó döntést. Egy csecsemő is képes lett volna látni a fejében formálódó döntést, ami végül csak elhagyta a férfi száját.
- Legyen. Akkor lássunk neki az önellenőrzésnek? - Kao közelebb húzott egy széket, és leült, maga elé terítve az újravizsgálandó tételeket tartalmazó szerződéseket...

Az önvizsgálat szerencsére nem telt sok időbe, amit a szerződések alacsony száma is sejtetni engedett. Filliph a vizsgálat előrehaladtával oldódni látszott, azonban attól még tökéletes csendet is tartott. Kaonak sem kellett sok, hogy kitalálja miért: a férfi minden bizonnyal a büntetése nagyságát számolta szüntelenül, ami láthatóan minden szerződéssel csak nagyobbra nőtt. Ettől függetlenül a férfi is elégedetten sóhajtott, amikor a papírmunka végére értek, és már nyugodtan gyűjtötte össze a vizsgálat leírt jegyzőkönyvét. A papírmunka innentől kezdve gyorsan működött, a férfi iktatta a saját munkáját, majd minden példányt aláírtak, Kao pedig csak nyugodtan kellett, hogy figyelje amint a férfi elvégzi a teendőket. Kao, már a jegyzőkönyvvel a kezében ült csöndben, amikor Filliph végre lehuppant a székébe, és feszülten újra rá vetette a tekintetét. Tudta, hogy minden a következő számokon múlt. Az értékkülönbség tisztán a jelentésben volt, ami alá nem mehetett a büntetés összegével: el nem adhatta magát, és gyanút se kelthetett, viszont túl magas különbözetet sem állapíthatott meg a büntetés összegeként, hogy a férfi végül szerencsésnek érezze magát.
Végül Kao, óvatos számolgatás után tolta előre a papírt, rajta a büntetés összegével, amit a kalkuláció közben random papírok elővételével, és a nála levő Lacrymát üresen forgatva - mintha csak számolna vele - tett hivatalos látszatúvá.
- Nos, Mr Filliph, ki tudja elégíteni a büntetés összegét, vagy fel kell, hogy terjesszem a fizetési kötelezettségét a hivatalhoz? - A kérdés egyértelmű volt. Filliph szemein látszott, hogy mögötte mozogtak a kerekek, és végül kijellentette:
- Nem szükséges, Mr Elmann, a házipénztár, illetve a helyi takarékfiók ki fogja tudni elégíteni ezt az igényt.
- Biztos, hogy szeretné igénybe venni a házipénztárt, uram? A fizetésképessége...
- Szerencsére előre szokásom rendezni a szállítmányozási megállapodásaimat, így a következő szállítmányaimmal bevételhez jutok.
- Oh, remekül hangzik. Akkor nem is tartom fel - állt fel Kao, és az ajtóhoz lépett, hogy eltüntesse a kristályát és kinyissa az ajtót. - Amíg elő nem készül az összeg itt várok.

Kao és Kuudo csak egy újabb órával később, már a sötétség leszállta után léptek ki végül az ajtón. Kao még elköszönt az őt kiengedő asszonykától, majd amint az ajtó becsukódott Kuudot előszedte.
- Valaki? - Kuudo körbekémlelt, vagy tizenöt másodpercig, majd megrázta a fejét. Kao azzal a lendülettel dobta fel a kis baglyot, és teleportált is...


[Fűgyűjtés: 2 Lélekgyökér és 1 Temetőmoha]


A hozzászólást Rouuro Kao összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 07, 2012 12:22 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 591
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Hétf. Szept. 24, 2012 3:41 pm

Felettébb örültem annak a kis összefoglalónak a munka elején, hiszen így nagyjából képbe kerültem. Hatalmas dicséret és pipa érte! Egész különös élményt adtál be, érdekes és elgondolkodtató volt. Mondhatnám azt is, hogy igazi Kao-s élményt olvashattam. A jelenetek vágásai valami zseniálisak, nagyon tetszettek, kiváló érzéked van hozzájuk. Újabb hatalmas pipa!
Viszont mégis rossz hírt kell közölnöm veled, hiszen nem tudom elfogadni ezt a munkát. Sajnos a fenti munkád nem felel meg a munkaírás szabályainak, akárhogyan is nézem a dolgokat. Sehol nem hangzik el egy megbízás, illetve felkérés, amit teljesítenél, s kapnál érte jutalmat. És sajnos egy munkának így kell kinéznie, elvégre ezért az a neve ami.
Továbbá még gondokba ütköztem Kao jelenlegi nem a Hírszerzéshez való tartozásánál. Te magad is írtad, hogy elhagyta. Mégsem látok egy darab kilépési pályázatot se, ami azt jelenti, hogy mégis tag vagy. Ez máris egy csúnya buktató, még akkor is, ha a későbbiekben visszatérnél. Ha pedig fű alatt szeretnéd ezt megoldani, időt és energiát spórolva a pályázaton, akkor legalább a hírszerzés mágiáit ne használnád. Elvégre a teleportáció csakis a Hírszerzés tagjainak kiváltsága, s csupán addig, amíg a Tanács szolgálatában állnak. Nekem pedig tényleg nem úgy jött át a dolog, hogy Kao hivatalosan a Tanács szolgálatában van, hiszen csodaszépen, megpattant a drága.
És még egy dolog, amiért kötekednem kell. az élményed első felében a karaktered nem is szerepel! Tudom, a hangulat kedvéért kellett a felvezetés. Nekem is kedvemre való volt, de az ilyen dolgokat munkákban nem ajánlatos beletenni, mert visszautasítást érnek. Egy munkának legalább 80%-ban arról kell szólnia, hogy az érintett karakter elvállalja a megbízást, teljesíti azt és felveszi az érte járó jutalmat.
VISSZADOBVA!



Na jól van. Ítélkezzen az, aki akar, engem nem érdekel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Szomb. Szept. 29, 2012 11:51 am

Akkor visszavonom a munkát hogy máshol használhassam fel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Varjú   Szer. Okt. 31, 2012 12:24 pm

Spoiler:
 
Varjú

Froozer gyors tanuló volt, csak úgy, ahogyan Kuudo is. Kaonak ez az információ is adott valamit: bizonyára minden mágikus faj potensebb volt az embernél, és a növekedésük, ahogy az intelligenciájuk is eredendően sokkal jobbnak tűnt az emberekénél. Kaot csak az érdekelte igazán, hogy ilyen mértékű kiváltságokkal hogy-hogy nem váltak ismertté a mágikus fajok, és mi tartja vissza őket az emberek elhagyásától.
Mindez azonban csak adalék volt ahhoz, amit Kao is tanult Froozerről az elmúlt napok során. A modora és a tartása sokban egyezett Rohandaréval, azonban a farkas, úgy tűnt, hogy sokkalta többet gondolkodott, mint a gazdája; volt morális tartása is, és nem ugrott minden további nélkül Kaonak, ha ő kiszolgáltatva hagyta magát.
- Most! - Kiáltott Kao, és a kristályával a kezében fordult Froozer felé. A farkas erre már a saját kristályával válaszolt, és neki is ugrott volna Kaonak, hacsak nem lép be a magányosan és üresen hagyott műhelybe Robb. A segédfiúnak, mivel a műhelyben nem akadt dolog, és az építkezés helyszínén még nem volt mit tenni, folyton a faluba, és a szomszédos városokba kellett járnia, beszerezni a kellő szerszámokat, és teljesen alapvető vásárlásokat végzett. A fiú fáradt és nyomasztó kifejezést viselt magán, ami rá sosem volt jellemző, főleg, ha láthatta a mágusokat csatározni, ahogyan azelőtt is szívesen szorított a szélekről amikor Froozerrel gyakoroltak.
- Mi történt, Robb? – Kao nem volt igazán érdeklődő, Robb viszont feltűnőt változott, ami a jelenlegi rejtőzködésük szempontjából sokat jelenthetett.
- Hallottam ma egy sztorit... Egy gyilkosról.
- Hát, tudom, hogy itt nincsenek gyilkosságok, de csak nem annyira meglepő...
- Nem is lenne... Csak az a rohadt ács... Megint adta az eszét, és úgy kifestette a történetet, hogy felfordult tőle a gyomrom. – magyarázta a fiú, és mire Kao észrevette magát, már az agyába harapott a szófordulat "felfordult tőle a gyomra." - Azt mondta, hogy a gyilkos egy kannibál. Az áldozatait úgy öli meg, hogy halálukig szabdalja őket... Szájjal és kézzel... – Froozer vicsorogva fejezte ki érzelmeit. Kao, mély titokban ugyan, de figyelmeztette magát, hogy még egy farkasnak is több józansága volt nála abban a pillanatban. Ő már tudta, egy ilyen hír pontosan a régi énjének volt való...
- És honnan jött a hír? Üldözik már, vagy el is fogták? Honnan tudják, hogy nem egy állat, vagy valami mágikus lény? – kezdte kíváncsian ostromolni a kérdéseivel Josht, aki egyáltalán nem látszott gyanút fogni.
- Ja, igen... Többen hallottak már róluk a kereskedőktől is, de csak most jött róla hírtávirat. Kiadtak egy körözést is, mert már állítólag látták a gyilkost. Egy fogadót irtott ki, de megzavarták, és mielőtt meghalt, az egyik dolgozó azt mondta, hogy egy ember volt... - Robb nyelt egyet.
- Szokatlan, az tény, de a varázslók között nyílt, hogy némely sötét céhek sötét mágusokat, praktikákat, és isteneket imádnak, akiktől ilyen nem állhat távol. - Akárhogy is volt, Kao nem látta az igazi különlegességet. Gyilkosságból mindig is volt sok-sok féle, és habár volt köztük gusztustalanabb is, mindig volt mögöttük valami teljesen emberi, valami, amivel egy Kaohoz hasonló százszor is találkozott az alvilágban.
- De azt mondták, hogy csak egy gyerek! – Robb hangja elárulta a sértettségét és kétségbeesését. Kao ismerte ezt az érzést. Mint minden ember, Josh is a megszokásai és világképe rabja volt. Volt számára két csoport: "mi" és "ők." Mi emberek vagyunk, ártatlanok, átlagosnak, egyszerűek, akikkel megtörténhet a rossz. Azok, akik nem átlagosak és nem ártatlanok, akik a velünk történő rosszat teszik, azok ők. A gyerekek pedig soha sem ők. Egy gyerek a példaképe annak, amiért mi mi vagyunk. Egy gyerek nem lehet közülük való, mert ha egy gyerek, aki a legártatlanabb kellene, hogy legyen közülünk mégis közülük való, akkor az mivé tesz engem?
Kao annak idején, amikor ez csak egy tanítás volt, nem akart hinni annak, hogy ez ilyen egyszerűen működik, az alvilág mégis untalan megcáfolta. Az utcai zsebesektől a luxusprofit ikon át mindenhol a legkisebbek és a legértékesebb ék vitték a pálmát, és még csak dolgozniuk sem kellett érte. Elég volt a megfelelő kezdő löket, és a felnőttek mind erőtlenül elvesztek a saját elborzadtságuk, meglepetésük, örömük, vagy éppen perverzióik útvesztőiben.
- Egy gyerek? Akkor viszont azt nem értem, hogy hogyan nem kapták el még. – Persze értette, azaz ott lappangott a tudata mélyén; a gyerekek mindig csak eszközök voltak. Ez volt a gyengéjük, az egyetlen, de leghatalmasabb gyengeségük, amit az alvilág kegyetlenül kihasznált. A naivságuk ölte meg őket, kivétel nélkül...
- Attól, hogy gyerek, még nem biztos, hogy nem elég agyafúrt ahhoz, hogy kijátsszon mindenkit. - szólt Kao gondolatai közé Froozer.eglátását, amitől legjobban Kao is tartott volna.
- Biztosan valamilyen mágia áll a háttérben, vagy ha nem az, akkor viszont valaki segíti a gyereket... Helyőrség, vagy sereg az egy dolog, de ne becsüld alá a Mágikus Tanácsot! Ha nem lenne a kapcsolatom, már én sem lennék életben. Egy ember soha nem lesz elég gyors és ügyes annyira, amennyire egy állat, és gyerekként túl éretlen is ahhoz, hogy komplex döntéseket hozhasson. Vagy egy zsenivel állunk szemben, akit a lábra állása óta valaki nevelt erre a létre, vagy pedig egy mágiával állunk szemben.
- Vagy mind a kettővel. – Froozer pedig teljesen joggal tette hozzá a meglátást, Kao viszont nem akarta elhinni, hogy minden ennyire egyszerűen összejöjjön. Talán még remélte is.
- Ahhoz annyi hatalom kellene, amennyi ritkán van ebben az országban. Ezek a részletek ritkán jönnek össze ilyen kényelmesen. Erről többet nem éri meg vitatkozni, ha nem járunk utána komolyabban. Mit szólsz, Froozer, Rohandarnak vajon mennyire van szüksége pénzre?
- Ha pénzről van szó, rá mindig számíthatsz. - mondta. A hangsúlya lenéző volt, ennek ellenére viszont lojális volt Rohandarhoz. Kao tudta, hogy ezt meg kell majd jegyeznie. - Nincs az a pénz, amit ne tudna elkölteni, szóval szinte minden munkát elvállal, kivált, ha érdekes.
- Akkor már indulhatsz is.
- Hozzam ide Rohát?
- Meg vagytok őrülve? Nem hallottátok, mit mondtam? – Robb keserűen kiáltott fel. Egyértelmű volt, hogy ő nem érthette, mi lehetett az olyanok fejében, mint Kao. Kao szerint jó is volt ez igy.
- Nem, nem szükséges. Találkozzunk Crocusban. - Robbot figyelmen kivül hagyta, és Froozerrel is érzékeltette, hogy a fiúnak közel sincs beleszólása a dologba.
- Rendben, ott leszünk, de nekünk legalább három nap kell, mire jönni tudunk.
- Addig a nyomozásba bele tudok kezdeni. Keresd meg Tedet Crocusban, ő majd eligazít hozzám. - A farkas azonnal elindult, és még egy utolsó pillantást vetve a fiatal fiúra ki is rohant az épületből, majd az út túloldalán található kert végébe átvetve magát el is került a falu szemei elől. Kao is azonnal indult. Az egyetlen dolog, amit még tett a műhelyben, az a búcsúja volt Robb felé.
- Van saját dolgod, arra koncentrálj. Amint visszaérünk nem lesz időd megállni egy percre sem...
Miután azonban egyedül hagyta a fiút, Kao is egyedül maradt. Ez már lassan egy éve sosem volt így, Kao pedig egyre növekvő hiányérzettel indult el a műhelyből. A kristályvértet felöltve, majd az Albatrosst ráerősítve lőtt ki a dokk-kapun, hogy aztán pár óra múlva simán landolhasson Crocus külterületén, az ipari negyedektől nem messze.
Kedvelte azt a környéket, főleg a sok nyersanyaguk és a kihaltságuk miatt. Este már itt senki sem volt, mivel a munkaórák végén mindenki hazaindult, így a nap felében bármikor lehetett jönni vagy menni gy, hogy senki se tudjon róla, és be lehetett jutni Croocus belsőbb részeihez, bármilyen különleges feltűnés nélkül. Ahogy mindig is, az ipari negyed és a szomszédos lakónegyed határán szállt meg, az egyik lelakott többemeletes épület elzárt padlásán, és éjszaka készült elkezdeni a kutatást. Biztos volt benne, hogy Ted legalább alapvető segítséget tud majd nyújtani, így a tervei szerint miután kipihente magát, az éj leple alatt indult el felkeresni a fickót.

- Jó éjt, Ted - szólalt meg az üresség a hűtőházban, miután Ted bezárta maga mögött az ajtót. A férfi mozdulata megfagyott, de még mielőtt újra megmozdulhatott volna, Kao folytatta. - Ne is gondolj a késedre, nem szeretnélek bántani. - Ted ekkor ismerte meg végül a hangot, és kifújta magát.
- Mondtam már, hogy nem vagyok jó a meglepetésekkel? - Nézett fel Kaora, aki megint csak a hűtőház kis kabinszerű irodájának tetején állt.
- Látom, minden esetre volna neked egy kis munkám.
- A farkas?
- Nem, de köszönöm, hogy eligazítottad.
- De tudod, ha még bajod is lett volna nem én vagyok a hibás?
- Azt hittem rájöttél, hogy miért olyan a kapcsolatunk amilyen. Nem tudod hol vagyok, maimum csak azt, hogy merre megyek, és mit tettél nekem. Ebből bárki, az ellenségeim és a szövetségeseim is csak azt deríthetik ki, hogy merre tartok, és ha elindulnak arra...
- Akkor az pont olyan, mint egy lövészt megdobálni galambokkal.
- Érdekes hasonlat, de tényszerű.
- Akkor, mi a feladat most?
- A kannibál kölyök.
- Sejthettem volna...
Kao nem sokkal ezután egy újabb sötét sikátorból sétált elő, és bevárta a nem messze érkező Tedet, aki úgy köszönt, mintha most látta volna először, évek óta, de annak sem örült túlzottan. Kao nem tudott betelni a férfi képességeivel.
- Hát koma, néha ölnék azért, hogy tudjak úgy bemenni a feleségem mellé az ágyba, ahogy te a helyedet változtatod...
- Mindenki ezt mondja - kezet fogtak, majd az útjukra indultak. A kedélyes csevej persze csak kívülről volt az, aminek látszott. Kao jobbára figyelt Tedre, aki láthatóan jól megállta a helyét magánzóként is.
- És a múltkor, tudod, amiről beszéltünk, az itt volt. Hatalmas parti volt. Bunyó. Tizenegy sérült, a kárt nem is számolva. Sokan azóta se mernek visszajönni, nehogy nekik is fizetniük kelljen. - A mondat közben Ted az egyik bárra nézett, Kao pedig követte a pillantást. A frissnek látszó díszítések, és a megerősített ajtó fölött egy üvegszerű anyag révedt kívül állókra derengő fénnyel, és három őr állt mogorván az ajtó körül.
Biztonsági lacryma, és három biztonsági? Az már biztos, hogy valami nagy történt, gondolta Kao, majd gyorsan körül is nézett, de ne is kellett megerőltetnie magát. Két rezes lépdelt át az úton, alig tíz méterre a bejárattól. Mosolygott egyet, ezúttal nem csak a kedélyes színjátéknak. A kocsma arról árulkodott, hogy nagyon sok pénz van benne és nagyon fontos bevételi forrás lehet, főleg ha a tulaj nem volt rest a kapcsolataival is megerősíteni a hírnevét.
- És mi volt a többi este?
- Hát lényegében ugyan az, de annyira nem volt elborult a partizás. Mindig csak pár fős kis társaságokkal...
- Akkor eddig nem is zavart senkit?
- Senkit túlzottan. Persze a szóbeszéd hamar elkezdődött, hogy mennyi bajt kavartunk, de az utolsó estén a városőrség is razziát tartott. Valaki ránk hívta őket, pedig senki sem tudta, hogy ide jövünk. Biztos a szomszédok...
- Nem mintha nem érdemeltétek volna meg...
- Hát minket pedig még senki sem talált meg - nevetett Ted, majd mutatta, hogy menjenek tovább. Egy saroknyival odébb a férfi vett kettejüknek egy egy sült húsos szendvicset az egyik esti kifőzde ablakánál, majd úgy mentek tovább. Némán ettek, mivel Ted vezette Kaot, és még csak nem is utalt rá, hogy hová tartanak.
- Aaah, ez kellett - sóhajtott fel a férfi egyszer csak, majd eldobta a papír csomagolást. - De nekem most mennem kell, mert kezdek. Ha még itt leszel a városban, azért menjünk majd el bulizni. Meg is hívhatsz, hogy enyhítsd a tartozásodat - Ted valószínűleg ugyanúgy őszintén hahotázott egyet amikor ezek után elsétált, és otthagyta Kaot az ismeretlen utcán. A helyben semmi nem volt túl meggyőző, sem pedig reklámok, cégérek nem villantak meg sehol. Az egyetlen jel egy kis tábla volt, ami azt hirdette, hogy a sereg egyik adminisztrációs irodája a mellettük álló épületben van. Kuudo érdeklődve fordult ki Kao mellényéből, amikor Kao egy feleszmélő sóhajt eresztett el.
- Akkor csak van értelme, hogy idejöttünk?
- Egy adminisztrációs iroda. Itt nem lesznek állomásozó katonák, de papirok annál inkább. Jelentések, akták, bizonyára tele ennek a körzetnek az ügyeivel...
- Oh. Ez okos húzás volt.
- Útálom kimondani, de ezért bónusz is jár - vigyorgott Kao, és elkezdtek felemelkedni az épület emeleti ablakai felé...

A lámpás gyenge fényénél olvasva bóbiskolt el. Nem aludt, amióta találkozott Teddel az előző este. Helyette a városőrség irattárából elhozott nyomozati anyagot olvasta át újra meg újra, Kuudoval az oldalán. A kis madár viszont egy olvasás után feladni látszott, és inkább elment vadászni. Kaonak volt egy olyan érzése, hogy Kuudo jobban tudta nála észlelni a leírásban lelhető fontos jeleket, így azért is repült ki, mert már nem volt szüksége az újraolvasásokra, amikre neki volt. Neki még több összefüggés, és következtetések kellettek...
- Baromi komplikált vagy, mint mindig. - mondta hirtelen Rohandar az ablak felől. Kaonak reagálni sem lett volna különösebb energiája, így csak legyintett volna. Azt is csak a szavaival.
- Úgy hívják, hogy önvédelem. - Ennyi elég is volt. Nem volt sem kívánása, sem pedig direkt érdeke, hogy kitanítsa Rohandart a saját gondolkodásmódjából.
- Szóval munka adódott és ezért kellek én is igaz? – Rohandar pedig túl is haladt a témán. Kao így fárdtan még hálás is volt ezért a kis tudatlan gesztusért.
- Igen. Habár nem vagyok benne biztos, hogy szükség volna rád...
- Ha most kitalálod, hogy nem kellek és feleslegesen kellett eljönnöm, akkor morcos leszek!
- Pont ez a bajom, Rohandar. Froozer, nem mondtál el semmit? – Habár a farkas elég okosnak tűnt, Kao fáradtan nem is állt le latolgatni, hogy mennyire lehetett nehéz valakinek önállóan kisilabizálnia, hogy milyenek lehetnek a körülmények egy ilyen gyilkos körül, minden esetre bosszantó -de valahol mélyen még örömteli is- volt a tény, hogy Froozer sem ért különösebben semmit a következtetések terén.
- De, tömören vázoltam neki a dolgot, de amúgy sem tudunk valami sokat nem?
- Pont ez az. Azért vagy itt, mert egyáltalán nem lehet tudni, hogy a gyilkost ki vagy mi segíti. Egy erős szervezet, legalábbis a következtetéseim alapján biztos, és még mágia, vagy egy mágus maga sem kizárt...
- Hát akkor... mire várunk még? Menjünk és derítsük ki!
- Szerinted mit csináltam egészen idáig?
- Ücsörögtél, ha így elsőre kéne válaszolnom. - Kaonak konkrétan ezen a ponton kezdett fájni a feje Rohandar hülyeségétől, ami habár nem volt se hiba, se pedig kifejezett hátrány, szimplán csak fáradtan nem volt túl vonzó tulajdonság. Úg döntött, hogy szimplán ignorálja a megnyilvánulást.
- Ezek a jelentések a gyilkosságokkal kapcsolatban. A legjobb nyomokat már eltakarították, és a fogadó újraindult, így csak ezekre hagyatkozhattam. El kellett lopnom őket a sereg helyi állomásáról, de megérte. A jelentések szerint a legtöbb gyilkosság éjjel történt, viszont szemtanúk sosem voltak, mert bárki, aki láthatta volna azokat, meghalt. Az egyetlen tömeges gyilkosság pedig, ahonnan az azóta meghalt szemtanú jelentése is megvolt, igazolta, hogy a gyilkos jóval az éjszaka vége után érkezett, amikor már csak pár lézengő, és késői vendég volt a helyen.
- Jól hangzik. Legalább nem amatőrökkel van dolgunk. - Semmi hatás?
- Ha helyesen lehet következtetni, akkor a gyilkos vagy helyi, vagy egy helyi szervezet segíti. - Vajon Rohandarnak még ez sem elég figyelmeztetés?
- Akkor csak a helyi alvilágot kell feltérképezni, ami pedig ugyebár nem lesz túl nehéz két ilyen fickónak mint mi. – Bizony nem. Kao arca leesett a helyéről.
- Azzal most nem mennénk semmire.
- Én azért nem vagyok ebben olyan biztos. De miért gondolod ezt? - És még vissza is kérdez!
- Képzelj el egy gyilkost, aki megjelenik az éjszakai életben, és sorra öl meg látszólag véletlenszerűen embercsoportokat. Ennek a gyilkosnak viszont van esze, és rendszere, ami szerint halad, mert a holt órákban csap le csak, és olyan helyeken, ahol akár több tíz emberrel végezhet különleges kegyetlenséggel. - Kao olyan lett mint egy tanár, a kezeivel úgy mutogatott, mintha csak egy tábla előtt állna, és összefüggő diagramokat magyarázna.
- De ha azt mondod, hogy valaki segíti, akkor csak van valami kötődése nem?
- Kötve hiszem. Szerintem a gyereket erre nevelték, kondicionálták, hogy öljön, és akik használják csupán az újabb ketrecgazdái. El bírsz képzelni egy kéjgyilkost, aki élve marcangolja fel az áldozatait, hogy ép ésszel választja ki a célpontjait?... Ha tehetné lehet, hogy a saját gazdáit is felfalná. - Egy pillanatra fel is bukkant a kérdés Kaoban, hogy Roohandar vajon arról a részéről jött az alvilágnak, ahol kitanulhatott-e, vagy abból a pöcegödörből, ahonnan a mélybe vetett ebihalaknak egymást zabálva kell felnőniük - azonban ezt a gondolatot el is vetette. Rohandar nem értette az alvilág törvényeit, szimplán csak a maga feje után ment, bármit jelentsen is az.
- Éppenséggel engem ez hidegen hagy. De attól, hogy itt elmélkedünk, nem leszünk előrébb. Inkább menjünk ki a terepre és próbáljunk meg ott érvényesülni.
- Még nincs éjközép. Egyébként sem biztos, hogy egyáltalán képes lennél feltérképezni minden éjszakai helyet Crocusban, nem hogy megfigyeld mindet gyanús jelekért. A gyilkos akkor támad, amikor a helyek zárás közelbe érnek, amikor alig van már vendég, és az egyetlen dolog, ami történik, az a kasszák ürítése. Valószínűleg ez lehet a cél.
- És minden este ölni szokott? Vagy milyen gyakran? Mert ha igen, akkor elég lesz mindössze feltérképezni az esetleg szóba jöhető helyeket, ahol lecsaphat, ott pedig elhelyezni csapdákat, hajnalban pedig körbejárni, és megnézni, hogy fogtunk-e valamit.
- Eleinte ritkán, most már minden este. Milyen csapdát állítanál?
- Rúna mágia. Az épületeket körbeírom a Jutsu Shiki-vel, ami nem is aktiválódik mindaddig, míg a célpont bele nem lép. A többi pedig már pofon egyszerű. Igaz, ez eléggé sok időbe telne, és lehetőleg észrevétlenül kéne megoldani. De szerintem egy nap alatt össze lehetne hozni az egészet. - Oh? Szóval Rohandar is tanult Jutsu Shikit? Kao agya járni kezdett. Ez különösen nagy fegyvertény is lehetett majdan a férfi ellen...
- Jó ötletnek tűnik, a Jutsu Shiki kifejezetten jó ötlet lenne, de hogyan alkotsz jó szabálykitételt a célpontnak? Azt sem tudjuk mágus-e vagy sem. Még azt sem, hogy érzékeli-e amit csinál, ami akár olyan szabályalkotást is kizárhat, hogy magával a gyilkolás tényével jelöld meg őt. – A felvetés nem csak a nyomozást szolgálta. Kao arra akart rájönni, hogy Rohandar mennyire mélyült el a rúnázás alkalmazásának mikéntjeiben, és főleg a veszélyeiben.
- Nem értek egyet. Egy olyan szabály szerintem pontosan elég, hogy ha gyilkosság történik a területen, akkor mindenki, aki bent van, az bent is marad. Ha abból indulunk ki, hogy elmebeteg és mindenkivel végez, akkor mire mi odaérünk, már csak ő lesz az, aki a területen marad és él is. Akik esetleg ottmaradtak... nos, járulékos veszteség. – Semennyire, tán?
- Mi lenne, ha egy gyilkosság megtörténtekor inkább mindenkinek kiiktatnád az összes izomzatát? Persze csak azokat, amik nem életfenntartók. És magát a kört a hely köré írnád fel úgy, hogy esetleg kinn tartózkodó társakat is elfogj vele?
- Ez is egy jó ötlet, viszont egy hiba van benne: Ha mindenki odabenn életben marad, akkor honnan tudjuk, hogy melyikük a gyilkos? Attól, hogy netán látta valaki, még nem feltétlen, hogy ő az. Úgy értem, hazudhatnak is.
- Ha a gyilkosság megtörtént, akkor már valószínűleg mindenki tudja ki a gyilkos, aki valószínűleg csupa vér is. Illetve mivel aktiválódik a csapda, senki sem mozdulhat az izmukat sújtó átok miatt. Csak annyi kitételt kell, hogy írj a szabályokba, hogy levehesd a hatást akiről akarod. Két-három alacsony valószínűségű és külön csoportba tartozó emberről levehetjük a bénítást, és ők elmondhatják mi történt. Ha valaki hazudik ki tudjuk szűrni, csak arra kell ügyelnünk, hogy ne tudják, hogy másoktól is megkérdeztük mi történt. – A magyarázat végére Rohandar is bólogatott. Még ezt is el kellett magyarázni neki.
- Nos, így már jónak tűnik a szabályozás...

Kuudo késő délután tért vissza a padlásra, ahol Kao éppen a gyors étkezését töltötte el. Amint felnézett az érkező madárra, tudta, hogy a dolgok jól haladtak.
- Rohandar már dolgozik. Teddel a nap során végigjártuk a nagyobb helyeket, amiket kitalált nekünk. Nem akarta elárulni, hogy miért, de látszott, hogy volt valamilyen alapja, amivel válogatta a helyeket.
- Nem is érdemes rajta túl sokat agyalnod. Crocus az Crocus. Egy ekkora városnak akkora kultúrája van, még az alvilág szintjén is, hogy teljes embert kíván. - A kicsi bagoly bólintott.
- Erre van Ted.
- Akkor, mit fogunk csinálni?
- Végigmegyünk pár épületen, és felrúnázzuk őket, bár Rohandar elég gyorsan dolgozik. Azt hiszem fejlettebb a rúnamágiája mint a tiéd.
- Nem lényeges. Az én rúnáimnak speciális céljai lesznek - mondta még utoljára, mielőtt elhagyták az épületet, hogy bejárják a Kuudo által memorizált bárokat, kocsmákat, és lokálokat.
Éjjel volt, mire végeztek, igaz Kao nem érezte sem túl soknak, sem megterhelőnek magát a rúnázást, főleg, hogy neki nem is kellett elsietnie azt. Egyszerűen nem alkalmazta őket olyan szinten, hogy érdekelje a gyorsaságuk a gyakorlatban. Azon esetek, amikor tényleg szüksége lehetett rá, akkor ideje is kellett, hogy legyen. Ez volt az elvárás önmaga felé. Ha akár egyszer is eljutott volna a szintre, ahol képtelen lett volna elég időt teremteni magának tervezésre, akkor már eljött volna az ideje, hogy váltson az élete és a tettei ritmusán.
Ehelyett viszont csak nyugodtan alkotta a rúnabetűket, az épületek tetején, és néha-néha betért valamelyik helyre, hogy körülnézhessen, és pihenhessen is, de a kép mindenütt egyszínű volt: ahhoz képest, hogy egy kannibál gyerek rémképe fenyegethette volna a légkört, sehol sem volt nyoma nyugtalanságnak, de még csak jele sem volt, hogy a többség tartana is bármitől - eltekintve persze attól, például, hogy nem egy szajhával mehetnek haza az éjjel. Rohandar pont egy ilyen helyen csatlakozott Kaohoz, és szótlanul tekintettek a tömegre, de a békés időkből szinte csak egy órácskára tellett. Rohandar előtt felvillant egy rúna, mire a társaság felpattant, és elviharzott a megjelölt hely felé.

- És még rám szokták mondani, hogy kegyetlen vagyok. – jegyezte meg Rohandar, mikor a két ajtónál fekvő, bénult testet átlépték, hogy megpillanthassák a halottat. Az egész kocsmát végigtekinthették volna, de mindkettejük szeme a testre ragadt. A látvány olyan volt, mint a szex a perverznek, nem engedte el őket, és kísértette, a jelenlétükben. Hogy miért? Mert ők sosem csináltak még ilyet? Talán.
A holttest szét volt szaggatva. A hasából kifordult mindene, a belei pedig át voltak hajtva a mestergerendán, groteszkül fel és hozzákötve a hullát a kocsma jelenlétéhez. Ő volt az új díszlámpás, csakhogy még se kész nem volt, sem pedig felhúzva, hogy magasan lebeghessen a terem fölött...
- Hol van a kölyök? – szólalt meg végül Kao, aki levéve a szemét a hulláról csak a falnak toluló átlagnépet vette észre. De mégsem: katonák! Két katona is volta teremben, akik ugyanazt a terrorba feszült arckifejezést tartották, mint mindenki más is. Márpedig a sereg embereinek legalább alapvető készenléte kellett, hogy legyen ilyen esetekre. Legalább annyinak történnie kellett volna, hogy a kardjukat kivonják, hogy ráijesszenek a gyilkosra még mielőtt eddig eljutott volna a gyilkolásban. Meghalni meghaltak volna, de legalább normális képet mutatott volna az egész terem. Így viszont nem mutatott semmit, csak káoszt. Hol lehetett egyáltalán a kölyök?
- Mondtam én, hogy azt kellett volna csinálni, amit elsőnek javasoltam. De kezdjük meg a kikérdezést, hátha valaki tud valamit. - Rohandar láthatóan rosszallotta a helyzetet, habár még ő sem tudhatott többet Kaonál. Gyorsan cselekedett, és feloldotta a csaposról a rúnái hatását, aki egyből elkezdett habogni, és a terem egyik távoli vége felé nézett. Kao és Rohandar ekkor pillantották meg végre a sötét tetőgerendák közt megbúvó sarokban a kis alakot, aki, látva, hogy észrevették, leugrott a terem padlójára. Tényleg egy kisfiú volt, de valamiért nem hatott rá a rúna - azaz, ha az igazat akarta megvallani, Kao azt mondta volna hat, de mégsem. A vékony fiú tagjai bénán lógtak maga mellett, és a lábán is csak úgy állt, ahogy egy rossz marionett báb félig meddig kifordult tagokkal imitálta az állást. Rohandarnak ennyi elég is volt, és azonnal támadásba is lendült volna, de...
- Froozer, volnál olyan kedves és elkapnád őt? - Froozer azonban nem válaszolt semmit. Tulajdonképpen ő még mindig az ajtóban állt, és egy lépést sem tett a szobába beljebb...
- Mi a gond cimbi, talán valami baj van?
- Nagyon nem kéne itt lennünk!... El kéne húznunk de nagyon gyorsan!
- Ez nem vall rád. Tarava, itt valami gáz van. Froo még sosem mondott ilyeneket. -Rohandar, ha lehet, kétségbe esett arcot vágott, de Kao feszült hangja őt is visszarántotta a készültségébe.
- Ne nézz el a kölyökről, Rohandar! Ez egy gyilkos, aki képes mozogni a rúnák alatt is! Látod a testét? Valaki, vagy valami segíti. - Kao karjai fenn voltak, és a lábai is oldalas állásba húzódtak. Készült, de nem tudta mire kellett készülnie.
- Valóban így lehet, de nem mondhatjuk ki biztosan, hogy a rúnákra immúnis, míg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy másra nem az. Szerintem támadjuk meg.
- Te vagy a front. Csinálj nekem helyzetet! - Kao, ha más helyzetben lehettek volna, talán fel is kapta volna a vizet. Hogy hitte Rohandar, hogy ő is csak úgy belerohan egy támadásba? Kao mindig is egy orvgyilkos volt, egy alvilági túléő, aki abból és azért élt még, hogy jobb volt elkerülésben, és cselben, mint izomban...
- Aha, biztos. - Úgy látszott Rohandar darálója már bekapcsolt, és egyedül látott neki a munkájának. már megszokott hullák jelentek meg a teremben, majd el is indultak a fiú felé, akinek a béna arcán fintorgó vonások jelentek meg, és kitátotta a száját.
- Hogy merészelsz a saját fegyveremmel szembeszállni velem? - A hang, ami a torkán kijött, már nem a fiúé volt. Valami dörgő, és idegbeteg volt, amibe beleremegett minden a két mágus körül. - Akkor most tanulj! - A kezek, amiknek élettelennek kellett volna lenniük felemelkedtek, a gyerek arca elé emelkedtek, és egy varázsigét dörgött bele a halálos csöndbe: - Forced Sleep!
Ahogy annak lennie kellett a név alapján, a kezei élettelenül estek le, a szemei pedig becsukódtak, és mintha csak elaludt volna, egy pillanatra lebukott a feje. Ezt követően a bőre obszidián feketévé vált, a szemei alatt pedig a valószínűleg kialvatlanságból származó árkok vöröslöttek.
- Na jó, most már aztán tényleg kezdesz idegesíteni pajtikám. Kapjátok el! - Rohandar, aki az egészet értetlenül figyelte, valahol a kétségbeesés, és a hitetlenség határáról csattant ki, és mindenét belevetette a támadásba, azonban a fiú homlokán megjelenő vörös szem megjelenése mindent megváltoztatott...

Kao kinyitotta a szemét, és az öregre nézett. Az ősi-vén mágus semmit sem változott. Ugyanúgy csimbókosan lógott róla a hosszú haj és szakáll összenőtt góca, és ugyanúgy rajta voltak a láncok, és körülötte ott volt a tömlöce kísértetképe is, de az már csak egy múló jelenség volt csupán. Kao azt furcsállta, hogy tudta, hol van, azt is, hogy mit kéne látnia, és hogy éppen harcolnia kellene, de e helyett csak az öreget látta, akinek semmi keresnivalója nem volt ott és akkor. Körülnézett, hogy ugyan azt lássa mindenütt: az öreg tömlöcének rácsait, de nem kívülről, ahogyan addig, hanem belülről. Pár lépést tett hátra, hogy kiléphessen a rácsok mögül - nem tudta miért, de irritálta a tény, hogy ott volt, az öreggel egy helyen, ez pedig pánikot keltett benne.
Pánik!? Mi az hogy pánik? gondolta hátra nézve, de nem tudott kijutni a maga gerjesztette körből, mivel a mögötte levő rácsok nem közeledtek hozzá, a hátrálásakor sem, csupán ott lebegtek kísértetiesen az érzékei határán, amíg neki nem ment a falnak. Nem vette észre a falat, amibe belehátrált, de a tömlöc rácsai még ekkor is karnyújtásnyira mögötte voltak, és távolodtak is. Azaz ő pedig egyre közelebb volt...
Az öreg arcán minden egyes ránc ároknak látszott közelről, és a szakálla csimbókjait csótányok járták. Nem csak kifejlett példányok, de apró fészeklakók rajai is elősiettek az új arc láttán, az őrült börtönlakó mágus pedig elvigyorodott. Mondott is valamit, de Kao nem vette ki mi volt az. A cserepes szájat figyelte, amiben már már vágás méretű keményedések szaggatták fel az ajkat, és a fogakat, amik alatt már rohadni látszott az íny. Kao minden izmát megfeszítve tartotta magát. Nem tudott kiáltani, de nem is akart. Egyszerűen rettegett az öreg közelségétől, és attól, hogy ő az egyetlen, akit az öreg képes volt magához láncolni.
Szenvedni azonban Kao sem szenvedett sokat. Próbált kapálózni az illúziója ellen. Biztos volt benne, azaz már addig mondogatta magának, hogy az, amíg végül kitisztult a feje, és egy jókora kristálypajzzsal átrohanta az előtte levő képen. Nem történt semmi, eltekintve attól, hogy két méter múltán a pajzs ledöntött egy testet, ami szótlanul tűrte az esést, és a teste is túl könnyű volt. Rohandar egyik hullája volt az, Kao pedig akaratlanul is bekerült a társa küzdőterébe, de úgy tűnt, hogy ez nem sok vizet zavart. Rohandar hullái, már amennyi a rácsok mögötti valóságból látszott, a semmit igyekeztek csápolni, míg Rohandar a tömeg közepén állt, ami Kaonak végre adott egy ötletet. Teremtett két kristálypengét, és belelőtte őket az egyetlen olyan térbe, amin átlátott Rohandar, és a saját hullái között, majd figyelt.
A rácsok újra megjelentek, de most már a tömlöc falának kosszürke téglái is kirajzolódtak Kao szemei előtt, és a világ is fordulni látszott. Kao nem fordult az öreg felé, a világ váltotta magát az ő szemei elé, és a tébolyulttá váló vigyorú öreg képe ismét belefúrta magát Kao tekintetébe, újra...
A felismerés ekkor ütött be végre. Kao számára az öreg volt az egyegten álom, amit jószerével képtelen volt elfeledni. Szerencséjére sosem volt túl nagy álmodó, de amiket álmodott, azok is rendszeresen kötöttek ki az elméje legszélén, hogy aztán a felkelés után le is vessék magukat a feledés szakadékába. Ha valamitől Kao félt, az az volt, hogy az egész életét elpocsékolja, és semmit sem ér el, amit el akart, de ehhez nem fűződött olyan vágya, ami elég lett volna egy tartós és emlékezetes rémálomhoz. Nem volt kije meghaljon, és nem volt valami eszme, ami irányította volna az életét, és ellensége se volt olyan, ami nyughatatlan terrorral nyúlt volna ki felé, és árnyékolta be az életét. Ezt persze Kao annak tudta be, ahogyan felnőtt. Az üldöztetés megszokott volt, és a társak ritkák. Még ha Kuudo meg is halt volna, Kao nem bírt elképzelni olyan szituációt, ahol ő maga nem halt volna a madárral, így a félelmei ebben az irányba sem terjedtek messzire.
Az öreg volt az egyetlen, aki rendszeresen megjelent az álmában, és még akkor is, ha segítő volt a szándéka, a szavai felfedték, hogy amit csak tudni lehet Kaoról azt ő tudja, és hogy Kao nem menekülhet meg tőle olyan egyszerűen és szimplán, mint ahogy bármelyik másik ellenségével tenné. Az pedig, hogy visszamenjen a Southern Wolves kaszárnyájába, hogy megölje az ott tömlöcben tartott öreget, olyan sötét lehetőség volt, amiről Kao bizonyos volt, hogy pontosan az lenne, amit az öreg maga akarhat, nem is beszélve arról, hogy az a hírszerzés tudomására is jutna, és mindaz amit felépített, elveszne.
Az öreg vigyorgó képe tehát az ellenségének köszönhető, aki valahogyan képes volt látni a legnagyobb rémálmukat. Ebben az esetben, gondolta Kao, Rohandar bizonyára az Ann nevű nőt látja maga előtt, akit akkor temetett el, amikor Kao végre megtalálta, hogy megkössék a szövetségüket. Viszont ahogy Kao is, bizonyára Rohandar is csak a rémképét látja maga előtt, míg minden más a valóság. Az illúzió tökéletlen, már ha tökéletlen egy olyan kép, ami letörölhetetlenül követi az áldozatát, é emlékezteti egyetlen gyengeségére, és arra, hogy van más is, aki ismeri azt.
Kao behunyta a szemét, és várt. Rohandart várta, aki a maga módján küzdött meg a démonával, majd egyszer csak kitört, és kiáltva kezdte üldözni az általa helyesnek vélt célt. Kao csak a hallására hagyatkozott, és Rohandar hangját, a mágiája érzését követve szólt bele a küzdelembe; pengéket teremtett, amiket aztán oda lőtt, ahonnan Rohandart is érezte.

A változás végül úgy jött, mint egy ébredés. A rémálom érzése, az összevisszaság egyszer csak elmúlt, és mint ahogy a szem kinyílik, minden megvilágosodott Kao elméjében, és aztán a szemei előtt is. Rohandarral is láthatóan ugyan ez volt a helyzet. Kao párat előre lépdelt, és a néma Rohandar mellől nézett le a rongyosra szaggatott gyerek testére.
Egy múló pillanatig el tudott meredni, önkéntelenül elmélyülve a lelkébe, és ott megkérdezte önmagát: Vajon milyen mélyre süllyedhet még a világ körülöttünk? És vajon milyen mélyre süllyedhetünk mi, ha mindebből csak azt fogjuk fel, hogy milyen erőt is képvisel ez a mérvű romlás?
De ennek a pillanatnak is vége volt, a kocsmába robogó bakancsok feleszmélésre kényszerítették Kaot, aki megprödült a tengelye körül, hogy felkészüljön az esetleges harcra, de a katonák nem kezdeményeztek semmit. Pár másodpercig csak a fegyvereiket tartó, és egyre gyülekező sorkatonákat láthatták, de végül kilépett közülük pár tiszt és tisztes is. Kaot a tiszt mögött érkező, sapkáját a szeméig húzó tisztes ábrázata fogta meg. Ted.
- Ő lenne az? - Kérdezte egyből az idegen tiszt követelően, mire Kao előre is lépett.
- Igen. Már vége – válaszolta, mie a tiszt gyorsan kezet is fogott vele, majd elkezdte osztogatni a parancsokat. Kaot és Rohandart Ted vezette ki az épületből, és most mindenki utat nyitott nekik, páran edig vllon is veregették őket, és pár köszönöm is elhangzott az út során.
Az események gyorsan pörögtek, Kao és Rohandar pedig egy kocsin találták magukat, pokrócokat kaptak, mint a kimenekített civilek a tragédia után, és Ted zárta magukra az ajtót, de nem állt le a színjátékkal. Kao a saját pokrócában egy üzenetet talált, amiben minden lényegesre választ kapott.
A tiszt Ted egyik ivócimborája volt, akit a jutalom összege vonzott. Ted, miután Kaoéktól megtudta a tervüket értesítette őt, és felkészülten álltak a vadászatra. Kaot és Rohandart Ted a Warren testvérekként mutatta be, de a pénzjutalom részletének ígéretében egyébként sem kérdezősködött túl sokat senki irántuk. Ez érződött akkor is, amikor már a kocsiból kiszállva megkapták a jussukat az őrs udvarán, és a tudatlan bakák ámuldozó tekinteteitől eltekintve senki sem vetett rájuk túlzott figyelmet, amikor kibattyogtak az őrsről, Kao pedig kuncogva vette tudomásul, hogy végül is, nem sokat változott, csak most már nem a rajjal repül...


A hozzászólást Rouuro Kao összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 13, 2012 9:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 591
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   Vas. Nov. 11, 2012 8:50 am

Erről van itt szó! Repül is a zsebedbe az a bizonyos 1.845.000 Gyémánt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Rouuro Kao   

Vissza az elejére Go down
 
Rouuro Kao
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: