HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Den Starkiller

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Hétf. Okt. 31, 2011 9:02 pm

Kaland Unikornis-földén

Egy különös mezőn járok. A fűszállakat tengeri hullámokként mossa a hűvös, őszi szél, miközben ruhámat, s hajamat is vad táncra imitálja. Mimóza és azélea szirmok ékesítik a zöldes látképet, melyben hamarosan egy háziszőttesbe bugyolált, alacsony termetű anyóka alakjára leszek figyelmes. Vesszőből font kosarába a közeli erdőből gyűjtött bogyókat, s különböző gyümölcsöket cipel, talán télre gyűjtögeti őket, befőtt s lekvár gyanánt.
Bár vajmi kevés kedvem van szóba elegyednem vele, hála a szabadnapos Pegasusnak, kénytelen vagyok útbaigazítást kérni valakitől. Persze, utazhatnék vonattal is, de gyűlölöm azokat a gépeket… csak egyszer szálltam fel rá, és akkor is pénzt kértek volna, csak azért, hogy elvigyenek valahova… szégyen…
- Elnézést. – Szólítom meg az asszonyt, a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel. – Meg tudná mondani, merre találom Hargeont?
Az idős nő rám mereszti tompa fényű tekintetét, majd halvány mosolyra biggyeszti ajkait.
- Tudom én jól, hol találod meg Hargeont, kedveském. De biztos vagy te benne, hogy jelenleg oda vágysz? – Rekedtes hangja ködös kérdéseket formál az elmémben.
- Ezt meg hogy érti? – Szökik fel szempillám.
- Sehogy-sehogy… - Kuncog fel, majd nyugatra mutat. – Arra találod, amit keresel… - Ekkor, ráncos ujjain kívül másra is figyelmes leszek.
Aszott nyakán egy vérvörös medál csillan fel a napfényben, mely úgy kiválik olcsó öltözékének szürkeségéből, mint egy magasztos csillag az egyhangú éjszakából. Ugyanakkor, az ékszernek csak a felét vélem felfedezni fűzőjén…
Bár kissé furcsálom mindezt, nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget… talán még régebben szerzete valahol, vagy csak találta az oly sok kincset megőrző avarban…
- Értem. További szép napot. – Indulok meg az említett útirányba.
Eleinte még határozottan haladok a monoton tájon, ám lépteim egyre nehézkesebbé válnak a táv múltával… vízióm is sűrű felhők lengik körbe, mintha csak… elálmosodnék. Bár próbálok küzdeni ellene, képtelen vagyok ellenállni szemhéjaim nyomásának… erőtlenül, egy tompa puffanás kíséretében hullok a fűtenger ölelésébe.

Mikor magamhoz térek, egy különös világ tárul elém. Halvány, ám egyre élesebbé váló víziómban, a szivárvány színeiben pompázó fák, csillagként ragyogó folyók, s rózsaszín állatkák öltenek alakot. A felhőktől tiszta égboltról messzire elérnek a mosolygós Nap fényei, ki engem kiszúrva, még rám is integet jobb kezével. ~ Na jó…tudtommal még életemben nem szívtam semmit se… de bármiféle pollen is terjeng azon a mezőn, nagyon ütős anyag.
- Den! Deeeeeeeen! – Csendül fel egy magas, már-már lányos hang füleimben.
Értetlen tekintetem az ordítás irányába fordítom, s kisvártatva fel is tűnik annak tulajdonosa… Monoceros képében. A számomra nagyon is ismerős, apró unikornis szemeiben ádáz viadalt vívnak egymással az aggodalom, s az újfent felélénkülő remény lángjai… ám van, ami jele helyzetben még fontosabb…
- Te tudsz beszélni?! – Kerekednek ki szemeim.
- Deeeeeen! – Ugrik rá patáival a mellkasomra, így visszasüppesztve a talajba. – Tudod, ez itt a csillagszellemek világának egy külön része, név szerint Unikornis-földe. Itt bármi lehetséges… épp ezért van az, hogy még te is hallhatod a hangom. Örülök, hogy végre itt vagy. Nagy szükségünk van rád. – Adja tudtomra érzelmeit.
- Várjunk csak… ha ez itt a csillagszellemek világa, hogyan létezhetek egyáltalán? Itt az emberi szervezet képtelen fenntartani a működését… - Merülök el egyre inkább zavarodottságom mély tengerében.
- Nos, mondjuk úgy, hogy nem az igazi tested van jelen köztünk… inkább csak a gondolataid kivetülése… bár ez nem túl pontos meghatározás… de mindegy is. – Szökken le felsőtestemről. – Most nincs időnk a részletekre… csak egy valamit jegyez meg ezzel a hellyel kapcsolatban… Semmi sem igaz, de bármi lehetséges. És most gyere, sietnünk kell! – Rohan be a közeli erdőbe.
- Remekül indul ez a nap is… - Lököm el magam a földtől, majd a kis egyszarvú nyomába eredek.
A számomra ismeretlen fajtájú, megannyi színben tündöklő fák törzseinél vidám gombák cseverésznek egymással, beszélik ki a másik kalapját, vagy épp pókerezgetnek társaikkal. A korántsem szokványos jelenségek listáját csak még tovább duzzasztja az erdőn túl magasló, megannyi toronnyal ékesített palota, amelynek architektúrailag még csak állnia sem szabadna…
- Megérkeztünk. – Bök rá Monoceros a díszesen faragott, kétszárnyas kapura. – Menjünk be, már várnak minket. – Kérésére egy néma bólintással felelek.
Bár fogalmam sincs, mi folyik itt, megteszem, amit kér… egyelőre amúgy se tudnék mást csinálni ezen a helyen.
Már elég közel érünk a bejárathoz, amikor is szárnyai, hatalmas lendülettel csapódnak ki előttünk, bepillantást engedve a mögötte megbúvó, koránt sem vidám póni arcába. A Monocerosszal azonos méretű, sárgás kis négylábú mély levegőt vesz, majd torka szakadádtából felordít.
- TE-SZERETNI-FOGSZ-ENGEM!
Szemeimmel tüstént csillagszellemem kezdem méregetni, ki mindeközben a lábaim mögé bújva talált magának menedéket.
- Ez ugye neked szólt…?
- Izé… sajnálom, hogy tegnap nem voltam ott… de tudod, Den után kutattam, és most sietnünk kellene… majd legközelebb… - Nyögdécseli nagy nehezen, egész testével remegve.
- Ó, mindjárt más. – Vált hirtelen hangulatot a rózsaszín sörényű. – Kövessetek.
Kissé értetlenkedve, de eleget teszek a kérésnek, s Monocerosszal egyetemben egy tág, oszlopokkal, s egyéb faragványokkal díszített csarnokban találjuk magunkat, hol mindent a fény dominál. Az aula legmagasabb pontján egy nemesfémekből kovácsolt, impozáns trónszék díszeleg, amelyről egy világosabb bundájú, az átlagnál valamicskével nagyobb unikornis néz le ránk.
Rajta kívül még rengeteg póni rohangál fel-alá a teremben, sörényeik formájában, s színeik összetételében mind egyediséget képviselve. Sugdolódzások, s pletykák kelnek szárnyra a falak közt, mígnem a trónoló paci egy patalegyintéssel elcsendesíti őket, majd megszólít.
- Üdvözöllek Unikornis-földén, Starkiller-sama. – Bár hangja neki is lágy, mégis érezhető rajta egyfajta bölcsesség, s feljebbvalóság. – Monoceros már sokat mesélt rólad. Nagy örömömre szolgál, hogy magunk mellett tudhatunk ezen a sötét órán.
- Mesélt rólam? Hát ide is eljutott menőségem híre? – Rajzolódik ki magabiztos vigyorom.
- Nos, nem igazán… olyanokat mondott, hogy csajozás terén egy szégyen van, egy hegyi remetének is több barátja van, mint neked, és…
- Miiiii?! – Ordítok rá csillagszellememre, ki félénken a társai közé rohan.
- Ugyan-ugyan… nem kell ezt olyan komolyan venni. – Kacag fel a fehérke. – Mindenesetre, engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Hókifli, én vagyok Unikornis-földe királynője.
- Hókifli?
- Én pedig Szivárványkalács vagyok, az udvarmester. – Lép ki a tömegből egy sokszínű apróság.
- Az én nevem Sajtoskenyér, és… - Kezdene bele Monoceros önjelölt szerelme, ám én közbevágok.
- Miféle nevek ezek?! Hol vagyunk, valamiféle pékségben? Örülök, hogy legalább neked értelmes neved van… - Pillantok megkönnyebbülten a velem szerződést kötött egyszarvúra.
- Nos, igazából… a Monoceros csak a „munkában” használatos megszólításom… valójában úgy hívnak, hogy… - Emeli fel hangját. – Kelesztő Kapitány! – Különös mód, mintha egy pillanatra felvillanna mögötte a háttér…
- Na jó… ez kezd egy kicsit sok lenni…
- Úgy érted, hogy neked nincs szuperhős neved? – Szörnyülködik a királynő, ezzel hitetlenkedések, s megdöbbenések egész láncolatát indítva el.
- De van neki! – Ordítja közbe Monoceros. – Ő nem más, mint Starkiller kapitány!
- Váóóóóóó… – Kap lángra a valamennyi oldalról érkező csodálat.
- Így már semmi kétség felőle… te vagy a mi emberünk. Kövess, Starkiller kapitány! – A mindeddig trónoló… Hókifli… heves vágtába fog, s a félhomályba burkolódzó alaksorba vezet minket.
Csak egy maroknyi négylábú tart velünk, köztük természetesen Monoceros is. A királynő végül egy korhadt faajtó előtt áll meg, melyen jól kivehető az idő vasfogainak munkája.
- Itt rejlik az ősi páncél, melynek segítségével megvédhetsz minket. – Tárja ki patájával a bejáratot.
A terembe felülről beszűrődő fény tökéletesen rávilágít a lusta orkánként kavargó porra, s a szélesen kiterjedt pókhálókra. Ám mégis… a helység közepén kirajzolódó vértezet minden elvárásomat felülmúlja. A hófehér lemezekből összeillesztett, mennyei angyalokra illő páncélzat már az első pillanattól kezdve elnyerni tetszésemet.
- Nem is rossz… - Simítom végig az éles szegélyeket. – De pontosan mitől is kellene megvédenem titeket?
- A fogatlan trolltól. – Veszi át a szót csillagszellemem. – Ő akarja elpusztítani ezt a csodás vidéket. És mi képtelenek vagyunk felvenni a versenyt vele, és hatalmas pribékjeivel.
- Értem… és mikor számítsak az érkezésükre?
- Körülbelül… négy perc, tizenhat másodperc múlva.
- Mi vaaan?! Akkor kapkodhatom magam… - Vetem le felsőtestemről kabátom, s elkezdem felillesztgetni a vértezet darabjait.
- Várj! Még erre is szükséged lesz! – Ront be a szivárványsörényes, szájában egy aranyozott, szárnyas keresztmarkolatú karddal. – Ez a híres Griff Penge, hagyományaink szerint ezzel jutalmazzuk védelmezőinket.
Miután az utolsó csuklóvédő is helyére kerül egy fémes csattanással, kezembe veszem a fegyvert, majd párszor meglendítem tengelye körül. Remek az egyensúlya, kitűnő fémből kovácsolták… bár még ki kell ismernem.
- Jó kis kard, megy a páncélomhoz. Pontosan mit is tud?
- Felszakítja a mennyeket, és lángba borítja a földet.
- Tényleg? – Ámulok el.
- Nem… de olyan menőn hangzott. – Általános csend ülepszik a teremre. – Szerintetek nem? Én… olyhaan szánhalmas vagyhooook… - Fakad sírva, csak még inkább elmélyítve arcainkon az értetlen grimaszokat.
- Itt vannak! – Rohan be egy újabb jövevény, kinek fején apró sisak fénylik. – Hamarosan megnyílik az átjáró! Sietnünk kell!
- Számítunk rád, Den! Ne aggódj, nem leszel egyedül, a seregeink támogatását élvezed! – Ereszt utamra Monoceros, ám a közeli mezőn nem fogad más, csak élesen süvítő szél.
Lemondó sóhajtással húzom fejemre a szárnyakkal szegélyezett sisakot… egyedül vagyok. De nincs mit tenni…
Az éterben vérvörös, baljósló átjáró jelenik meg, papírként felszakítva a teret. Csontig hatoló ordítások járják át a levegőt, s hamarosan meg is jelennek a rettegett trollok… szám szerint három… Tagbaszakadt testük, agyarakká nőtt szemfogaik, s haragtól izzó tekintetük nem sok jóról árulkodik… de mégsem érzem veszélyesnek őket…
Fájdalmasan lassan rontanak rám handzsárjaikkal hadonászva… könnyedén lépek ki az első vágás útjából, majd alkaromat meglendítve, átmetszem az első fenevad mellkasát. Társa se jár jobban, fegyverét félrecsapva, egy laza mozdulattal elválasztom fejét a nyakától…
Az utolsó, legkisebb szörnyeteg sírva rogy két térdre…
- Mhi… mhi csak… barátok akartunk lenni a pónikkal… - Törnek elő vízesésként könnyei. – Dhe… dhe ők mindig megijednek tőlünk…
- Na jó… ez már mindennek a teteje… halj meg inkább szépen… - Emelem fölé a pengémet, ám ekkor…
- Den, várj! – Rohan mellém Monoceros. – Igaz ez, Fogatlan Troll? Így félreértettünk volna?
- Azh… azh utholsó szóig…
A befutó apróságok közül a királynő is odajön hozzánk, majd együttérzően végignéz a legyőzött bestián.
- Sajnálom, hogy minderre csak most jöttünk rá. De ne aggódj! Mától kezdve a trollok és pónik együtt fognak játszani ezen a csodás helyen! – A háttérből éljenzés törik fel.
- Dhe… dhe a testvhéreim…
- Ne aggódj! A szivárványcsillagcsillámpóniporral visszahozzuk őket az életbe!
- Na jó… nekem ebből itt lett elegem. Haza akarok menni!
- Várj még, Starkiller kapitány… - Mosolyog rám a királynő. – Mielőtt visszaengednénk a saját világodba, vidd magaddal ezt. – Szájával kiakasztja a nyakában ékeskedő medált, majd a tenyerembe ejti. – Ezt a nyakláncot még jó néhány évtizede kaptam egy kislánytól, barátságunk zálogaként. De most úgy érzem, itt az ideje továbbadnom…
- Nekem aztán nem kell ez a… - Kezdenék bele, ám hirtelen elhomályosodik minden.
- Köszönjük, Den! – Zendül fel csillagszellemem hangja a fejemben… de ezután végképp megtörik a vízióm.

Ismét a mezőn találom magam. Különös mód fáradt vagyok, ahhoz képest, hogy nem is olyan rég még aludtam… vagy mégsem?
Tenyeremben egy vörös medált szorongatok… jobban megnézve, ismerősnek tűnik. Annak az anyókának is ilyen volt a nyakában… ~ Ez lenne a másik fele? Akkor… ő az a kislány, aki sok-sok éve már járt előttem Unikornis-földén? – Gondolataimból az emlegetett asszony léptei szakítanak ki.
Mosolyogva felém hajol, majd gyengéden elveszi tőlem a nyaklánca hiányzó darabját. Csodálkozva rápillantok, ám ezalatt… már el is tűnik. Kisvártatva halk, kislányos kacarászás kel életre a virágos mezőn… nem igazán értem, mi folyik itt, de… talán tényleg úgy van, ahogy Monoceros mondta. Semmi sem igaz, de bármi lehetséges…

Vége


/ Elnézést kérek az agymenésemért, de én se küzdhetek minden kalandomban a túlnépesedés ellen... Smile /
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Vas. Nov. 06, 2011 5:40 pm

Azt mondják a jó és a rossz együtt járnak, ahogy a dicséret és a fejmosás is. Vegyük sorrendben, de szeretném leszögezni hogy mind a két kalandod nagyon tetszett, tényleg le a kalappal.
Az első kalandod szépséghibája az hogy a vége fel össze csaptad. Ilyet tőled nem vártam volna, szinte éreztem hogy siettél az írással pedig nagyon szépen ki tudtad volna dolgozni ahogy az összes többi kalandod. Ilyet még egyszer nem akarok látni, és tessék kijavítani! Engedményként ez nem számít novemberre de VEt csak akkor kapod meg ha szépen megírtad.
A második kalandon pedig teljesen lehidaltam, ilyen élvezetes szórakoztató sőt egyenesen üdítő kalandot ritkán olvasok. Nagyon nagyon tetszett, a pónikat nagyon jól kitaláltad, nagyon szépen írtad meg különösen az első mondat volt amitől könnybe lábadt a szemem, szóval fogad őszinte elismerésem, Poni Hero Kapitány! Jutalmad 624 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Kedd Nov. 08, 2011 11:55 am

Na hát így már sokkalta jobb, bár a sztori megváltozott de semmi gond. Jutalmad 500 VE!
***LEVEL UP! - szólt egy magas női hang a fényből***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Szomb. Nov. 26, 2011 8:53 pm

Egy csillaggyilkos krónikája
Prológus - Vissza a gyökerekhez


/ A történet későbbi, teljes megértésének érdekében a mesélés több szálon is fut. Den részeinek bemutatása E/1-ben, az egyéb cselekmények leírása E/3-ban történik. /
Egy lomha, ám biztos járású, hasas kereskedőhajó ragyog fel a horizonton. Főárbócán díszes selyemlobogó viaskodik a szelekkel, míg deszkái a vitorlákat bevonó, s kötelekkel bajlódó tengerészek lábai alatt kopognak. A fedélzetmester épp a vesszőfonattal védett, vaskos cserépedényekben tárolt rakományon futtatja végig kapzsi tekintetét, miközben a bárka horgonyt vet a közeli mólónál.
Egy száradt sótól kérges kövekből kirakott épület árnyéka vet rám sötét leplet, miként vörös szempárommal a hajóról lelépő informátorom, s az őt körülvevő, egykedvűen bámészkodó fegyvereseket pásztázom. A vézna, sápkórós férfi arcán sunyi mosoly terül el, mely tökéletesen körvonalazza zsebmetszői életvitelét. Kísérői sebhelyes, marcona kardforgatók, kik kellőképp izmosnak, és ostobának tűnnek feladatukhoz.
Meglepő mód, a sápadt alak hamar rámismer a halszagtól bűzlő, szegényebb kikötőnegyedben. Pedig, egy ideje már nem vagyok önmagam… mióta elvesztettem őt, az éjszakák megszűntek létezni számomra. Összefonódtak a gyötrelem sugaraitól tűző nappalokkal. Kapcsolatok egész láncolatát próbáltam összefűzni, kirakni a mozaikot az apró, hamusötét darabkákból… rá akarok találni, és ezért bármire képes vagyok. De már fáradt vagyok… nagyon fáradt.
Portól szürkéllő, rendezetlen tincseim bánatosan nyúlnak tompa ragyogású, kékes véraláfutásoktól szegélyezett szemeim után.
- Hát eljött, Roth. – Adom meg a beszélgetés kezdőhangját, mikor kellő közelségbe ér hozzám az informátor. – Mit tudott meg a szigeten banyától? Hol van?
Roth Kyre egyike azon árnyakban megbújó báboknak, melyeket céhünk mozgat. Bár testfelépítése betegesnek mutatja, köszörülőként forgó észjárása, s hízelgő, gyorsan alkalmazkodó modora a legkitűnőbb kémeink közé emelik őt. Persze, nehéz volt rávennem Hades mestert, hogy egy ideig nélkülözze az Erában betöltött szerepeitől… de ő is jól tudja, amíg nem lehet ismét az enyém, képtelen leszek másra koncentrálni. Márpedig, eredményeimen végignézve, ez viszonylag komoly erővel bíró kezeket vágna le céhünk monumentális testéről.
- Sajnálom uram, de viszonylag keveset. – Folytja el tenyerével a torkából felszökő köhögést. – A látnoknak marasztalt asszonyra egy régies kunyhóban bukkantunk rá. Helyzetét elnézve, megpróbáltam pénzzel hatni rá, de nem volt hajlandó felfedni a rébuszai jelentését. – Legyintésemmel jelzem, miszerint azok is hozhatnak némi reményteljes fényt a kilátástalanságtól megbéklyózott elmém számára. – Azt mondta, „Ha a fiú a jövőjét keresi, múltjának legfeketébb árnyaival kell lepaktálnia, s megtalálja majd egy új ajándékban a régit… ha képes lesz választani a kettő között.”
Pördül, pördül, fordul. Pördül, pördül, megáll… Ilyen pályán cikázik Pegasus ezüstfényes kulcsa ujjaim közt. Vannak, kik ezt késekkel játsszák… én velük… ha ideges vagyok.
- Nem mondott esetleg… valami mást is?
- Csak egy nevet. „Elzath.” Bár arról fogalmam sincs, kit, vagy mit takarhat…
~ Hát persze. – Nyílnak tágra megfáradt szemeim, hetek óta először.
A Hold sápadt fényében fürdőző, szűk utcák porként foszlanak szerte lelki szemeim előtt… már nincs jelentőségük… semminek sincs…

...

Elzath városkája egy apró, ám büszkén fénylő foltként terül el Fiore északi, vadregényes táján. A hegyláncokkal körülfont település tágas utcái közt alig havonta fogan új élet, s még ennél is ritkábban lobban ki egy réginek a lángja. Legtöbb épületét a közeli erdőből hozott fenyvesekből faragták össze, ám a tehetősebbek a környékbéli bányákból kivájt gránitból, s nemes márványkövekből emelték lakóházaikat.
A főteret kisebb-nagyobb boltok, füvész batárok, s mesteremberek műhelyei fogják gyűrűbe. Bár a Nap még csak most gravírozza az égre, korai, rőtbarna, s kármin sugarait, egy fiatal lány már elérte ezen tér macskaköves útjait.
Mivel az öreg Amandának dolgozik mellékállásban, ki a városka legismertebb füvesasszonya s gyógyítója, már hajnalhasadtával el kell indulnia a szomszédos, dértől felhős vadonba, hogy begyűjthesse a kellő növényeket, gombákat, s bogyókat.
Élénk gesztenyebarna szemei adják arcának fő jellemvonásait, melyet hasonló színű, félhosszú tincsei kereteznek. Könnyed léptekkel halad előre, ám hirtelen egy kézpár ragadja meg. Látása a sötétségbe vész, hála a ráfonódó tenyérnek, míg a másik rosszándékú végtag a derekát kapja el. Nyomban visítás tör elő a lányból, mire a támadója csak könnyed kacagással felel.
- Megijedtél, Serah? – Engedik szabadon fogva tartója karjai. – Kell neked ilyenkor császkálni…
- Aesir…? – Az „áldozat” hangja lágyan cseng a megkönnyebbültségtől, ám hamarosan féktelen harag lesz úrrá rajta. – Mégis mit képzelsz?! Be akarsz kerülni te is a „Tahók Lovagrendjébe”?! – Rivall rá a kisfiúra, kinek bíborszín szemeiben a siker lángjai csillognak.
- Ugyan, csak tréfa volt… - Von vállat. – Nem kéne idegeskednek, csak még idősebbnek látszol tőle.
- Csak tizenhét vagyok, te kis pisis! Különben sem „császkálok”… te is tudod, hogy az erdőbe kell mennem. – Túr bele tincseibe. – Amit viszont én nem tudok, hogy te mit keresel itt? Nem azt mondogattad, „Elég nekem hétköznap iskolába mennem, nemhogy még hétvégén mást is csináljak mellette”?
- Így is volt… De úgy döntöttem, egy ideig beállok az öreg Blinthez inasnak, épp hozzá készülök…
- A nyílkészítőhöz? Minek?
- Nos… - Néz félre a fiú, mintha szégyellné magát a válasza miatt. – Hamarosan születésnapja lesz… Tudom, hogy valószínűleg nem jön haza… de, ha igen… szeretnék neki…
- Alendeen-nek? Aesir, te is tudod, hogy… talán már nem is… - Serah gyengéd szavai elhalnak.
- Arról tudnék! – A kisfiú ajkai megrendíthetetlennek láttatják véleményét. – Még életben van… ez biztos… Most viszont megyek, az öreg nem szereti a késést. Majd délután találkozunk! – Azzal, arcára széles vigyort öltve beleveszik a közeli utca takarásába.
A lány kissé kedveszegetten ugyan, de rálép a fenyvesek ösvényére…
Ugyanakkor, nem csak a két fiatal rója már ilyenkor Elzath hol földes, hol macskaköves útjait. Egy gerendás törzsű fogadó falainak leplében három alak sötétlik. Egy kámzsás öregember, kinek csuklyája csak gondozatlan szakállát engedi láttatni arcából, egy hosszú, fakószőke hajú férfi, aljasságtól fénylő, ibolyakék szemekkel, s egy mögötte álló, kisebb egyén, körvonalaival teljes mértékben az árnyakba veszve.
- Mit akarsz, Gilbert? Ritkán esik meg, hogy felkeress. – Recsegi a csuklyát viselő agg.
- Tudod te azt jól, vén bolond. Hamarosan elkezdődik… és akkor kiderül, hogy bölcsen döntöttél-e. – Feleli görbe mosollyal a hosszúhajú.
- Ahogy mondtad, tudom jól… hamarosan visszatér. Ám az már inkább meglep, hogy még mindig ezen rágódsz…
- Az a Grimoire… - Kezd bele sziszegve, érezhető fájdalommal Gilbert. – Bárkinek odaadhattad volna Fiorében. És pont te… akitől többet várhatnánk… ahelyett, hogy egy generációkra visszanyúló csillagmágusi család örökösének, vagy valamelyik varázsakadémia legígéretesebb kadétjának kezeibe helyezted volna… egy nyomorult kis patkányra fecsérelted, akinek egy mágus sincs a felmenői közt! Egy kis senki, egyszerű emberek leszármazottja, az is csoda, hogy varázserővel született! - Hadarja gyűlölködve, ám az idős férfi megálljt int neki.
- Pont ezért volt ő a tökéletes választás. Nem volt senkije, és semmije, ami segíthette volna. Ahogy te is mondtad, nem mágusok leszármazottja. Rajta kívül senki sem bír varázserővel a családjában… de mégis képes lesz megfejteni a könyv titkait. Mindezen tényekből kifolyólag… az a fiú büszkébb, s jobban bízik magában, mint bárki más…
- Sose lesz képes kiaknázni… még csak a felszínét kapargatja.
- Majd meglátjuk, mit hoz a jövő… de remélem, nem tervezel semmi meggondolatlant.
- Te is tudod, hogy meg vannak kötve a kezeim, vén flótás. – Legyint a férfi. – De én tudok várni… ők viszont nem. Hamarosan itt lesznek. Én a helyedben gyorsan elhúznék… - Az eszmecserét lezártnak tekintve, Gilbert, és alacsonyabb követője eltűnnek a megviselt szemek víziójából…
A kámzsás öregember gondolatainak ostromát enyhítve az égre tekint, majd lassú léptekkel a közeli, vad hegyek felé indul. ~ Csak remélni tudom, hogy helyesen döntöttem… ne okozz nekem csalódást, beképzelt kisbarátom…

...

Viharos szél szaggatja a sötét égbolton a gőgős felhőgályák szegett vitorláit. A délután beálltával korán eltűnt a Nap, sűrű esőfüggöny homályosítja el egy zord, vidéki kastély fekete kőfalait.
Több ujjnyi vastag, zömök fabejáratát két megtermett alabárdos vigyázza, kiknek láncvértjeiken monoton taktust vernek az ég konokul hulló könnyei. Bár ilyen ítéletidőben szokatlanul hathat, mégis vendég érkezik az ódon erődítménybe. Ám a strázsások már számítottak rá. Kissé unottan, a fásulat jegyeivel mérik végig az alacsony, hófehér csuklyát viselő alakot.
- A mesterhez jöttem. Küldetés elvégezve. – Lágy, fiatalos szólam csendül a mélyen zúgó esőben.
- A fegyvereidet. – Nyújtja ki karját az egyik őr.
Tenyerében egy dobótőrökkel teli, bőr fegyvertáska, áfiumok, robbanó lakrimák, s két, csuklóra erősíthető penge landol.
- Nem értem mi szükség erre… - Mosolyodik el a kisfiú. – Ha meg akarok ölni valakit, az úgyis meghal, ha nálam vannak a fegyvereim, ha nincsenek…
- Mit szólnál, ha felnyomnám ezt az alabárdot abba a csinos kis…
- A társam úgy érti... – Szól közbe a jól láthatóan több ésszel megáldott zsoldos. – hogy ez nem több puszta formalitásnál. Te úgy teszel, mint aki nem akar ártani senkinek, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy a fegyvereid nélkül ártalmatlan vagy. Olyan, mint amikor megkérdezed valakitől, „Hogy vagy?” Nem is igazán érdekel a válasza, de attól függetlenül felteszed a kérdést…
- Én nem szoktam ilyesmit kérdezgetni, Link.
- Én Blint vagyok, a társam neve Link.
- Tökmindegy…
- Mindenesetre, most már bemehetsz.
A világos csuklyás fiatal már csak egy légies vigyorral válaszol, majd belép az épület homályába.
Hamarosan egy sötétségbe vesző, árnyakat bújtató csarnokban találja magát. A mennyezet magassága végett, nem is lehet fellátni odáig, míg bazaltos padlóján egy hatalmas sárkány barázdái futnak végig. Az egész helység olyan, mintha csak félelmet akarna kelteni az ide betérőben. A kiszolgáltatottság, s gyengeség érzésével fojtogatja látogatóit. Ám az árnyléptű vendégen nem fognak az ilyen csekélységek. Nem is szabadna fogniuk… akkor nem állna most itt, a félkör alakban trónoló, kámzsás alakok, s mestere előtt.
Szerény mosollyal szabadul meg csuklyájától, szem elé tárva homlokfűzője alatt elterülő, kárminvörös íriszeit, s tépett, hószőke tincseit. Az alig tizenöt éves fiúcska színpadias meghajlással köszönti az arctalan egybegyűlteket, kiknek legtöbbje valamely kisebb sötét céh vezetője.
- Magyarázatot követelek, Spellbreaker! – Zengi be az aulát a szélen ülő Zoth.
Ő az egyetlen férfi, akinek ki lehet venni a vonásait, hisz nem palástolja el azokat. Viszonylag fiatalon, huszonhat évesen került a Vampire Blood törvényen kívüli mágusainak élére. Mélykék szemeit, olajozott, koromfekete haja emeli ki a kormos félhomályban.
- Mégis mire, Zoth uram? – Szegeződik rá az ártatlannak tűnő, ám megannyi érzelmet titkoló tekintet.
- Tudod te azt jól! A feladat arról szólt, hogy mindenkit meg kell ölnöd, nem csak a bárót! Itt most a jövőmről van szó!
~ Az úgyse lesz hosszú... – Szélesednek ki a fiú ajkai eme röpke gondolattól.
Groteszk, fekete humor ez, ám tökéletesen ráillik gazdájára.
- Nem láttam értelmét mészárlást rendezni. Orvgyilkos vagyok, nem hentes.
- Hát így volna? – Fröcsögi egyre ingerültebben Zoth. – Nem inkább csak elfelejtetted, hogyan kell ölni?
Kimért léptek üteme kopogja végig a padlót. A könnyűnyelvű céhmester elé hamarosan a fiatal orvgyilkos teste magaslik… bár, még így se sokkal nagyobb nála, hiába helyezkedik ültében.
A tekintetek összeérnek, s az aulában megfagy a levegő… ismét rideg, ám törékeny csend áll be.
- Mi ez? – Sziszegi Zoth, ám válasz nem érkezik.
Több se kell… a férfi elveszíti türelmét. Lába rúgásra lendül, de félúton megakad. Egy vékonyhegyű tű fékezte meg lendületét…
Az apró fegyver keresztüldöfte lábbelijét, s lábujjikrái közé szúródott. Fájdalmas szisszenés hagyja el száját, mire felcsendül a vészharang. A kapun túlról a két alabárdos alak robban be a csarnokba.
Link őrült elánnal rohamozza meg az ifjút, aki nyitott tenyérrel várja a támadást. A strázsás hatalmas erővel sújt le, mágiája az odakint tomboló szeleket idézi becsapódáskor… ám fegyvere mégis megakad két ujj szorításában. Ezután minden egy szempillantás alatt megy végbe… az acél éles csattanással szilánkosra törik, az őr pedig olyan ütést kap orrnyergére, hogy egészen a bejáratig csúszik vissza… már eszméletlenül.
Blint ledermed, mintha csak Hakobe egy vérfagyasztó hóviharának kellős közepén találná magát… ez ellen nem veheti fel a harcot. Kissé bizonytalanul, de inkább vérző társához siet.
- Mi ez? – Kérdezi újfent Zoth.
- Azt mondta, talán már nem is tudok ölni… - A fiú egy áttetsző üvegcsét húz elő kabátjából, benne égszín folyadékkal. – Ha a tű mérgezett volt, ez az ellenszer megmenti az életét. Ha nem volt mérgezett, akkor megöli. – Mondja, mindezt oly gyerekes mosollyal, mintha csak az anyjának adna ajándékot.
A sötéthajú férfin rettegés lesz úrrá… félti az életét. Ambíciók s tervek egész világa vár rá, nem érhet így véget… remegő kézzel vacillál sorsa felől.
- Lucia! – Mennydörög egy hang a sötétben! – Tedd azt el! Mindketten jól tudjuk, hogy az csak egy egyszerű varrótű volt...
Az orvgyilkos, kelletlen ugyan, de engedelmeskedik… gyűlöli, ha elrontják a szórakozását… azt pedig méginkább, ha ezen a nevén szólítják… de mestere ellen meg van kötve a keze.
- Sokkal jobb lennél, ha nem tudnád, hogy te vagy a legjobb… Most pedig takarodj! Tisztában vagy vele, mi a következő lépés…
Azzal, csuklyáját az orráig húzva, felszerelését magához véve, a fiú újfent beleveszik az árnyakba. Ők az egyetlenek, akik képesek befogadni…

...

Bár az ég alját még nem színezi a hajnal pírja, már így is rengeteg időt veszítettem. Pegasus szerint túl veszélyes lett volna holtfáradtan átszelni fél Fiorét… és bármennyire is akartam, ebből nem engedett. Ám három óránál képtelen voltam többet aludni… véremet tűzként perzseli az az apró reménysugár, melyről tegnap éjjel szereztem tudomást. És most itt vagyok…
Az északi hegyekben, melynek táját völgyek teszik lakhatóvá, barlangok mondatják titokzatossá, s vízesések festik gyönyörűvé. Ám az est beálltával a szépség fehér sugara könnyen vérbűzös veszéllyé alakulhat… Talán ezért is volt olyan nehéz rávenni csillagszellemem, hogy mielőtt én is odamennék, a felhők fátylában megbújva pásztázza végig Elzath-ot. Nem találkozhatom senkivel. Tudnom kell, nyugovóra tértek-e a lakosai… Mindezek után, ismét hazatérhetek…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Szer. Nov. 30, 2011 11:59 pm

Egy csillaggyilkos krónikája
Prológus - Kard a sötétben


A hegyek zegzugos útvesztői veszélyesek ilyentájt. A nappal gyönyörű, élettől túlcsorduló erdőségek most nem többek homály leplébe takaródzó, sötét rémkerteknél, hol vörös szempárok izzanak a szurokfekete fátyolban. A csilingelően daloló énekesmadarak szerenádjait farkasok vonyítása feledteti, kik nyáltól fénylő fogakkal várakoznak kétségbeesett áldozataikra. A ragadozók, s túlélők fertálya ez, ahol nincs helye se gyengeségnek, se könnyűszívűségnek.
Bár jómagam csak mozdulatlanul ülök egy komor sziklaszirt tövében, nem áll szándékomban kivételként sötétleni a vér bíbor fényében… Ugyanakkor, amíg nem ér támadás az est négylábú vadászainak részéről, ráérek kémlelni a csillagkristályos égboltot.
Paripám után kutatva szemeimmel, hamarosan gyöngyházas ragyogásra leszek figyelmes. A hófehér csillagszellem magasztos szárnycsapásokkal szeli át az éjszakát, mígnem lassú ügetéssel földet ér a közelemben. Bár zafíros szemeitől nem idegen a félelem fátyla, ezúttal az átlagosnál is baljóslóbban néz végig arcomon… szinte beleborzongok…
- Mit találtál, Pegasus? – Szólalok meg végül. – Alszanak már a lakosok? Merről juthatnék be a legkevesebb feltűnéssel?
- Megölték… - Nyeli vissza fojtott hangját.
- Micsoda? – Szavaimon meghökkenés lesz úrrá. – Kit öltek meg?
- Den… mindenkit megöltek…


Harmincnyolc, harminckilenc, koppan. Könnyen kiismerhető taktust ver alabárdjával a félhomályos kertben strázsáló gárdista. Ez pedig nagy hasznára válik az alacsony kőkerítésen guggoló, sötétségbe vesző fiúnak, ki nesztelenül oson az árnyak ölelésében. Harmincnyolc, harminckilenc, koppan… és ezzel egy időben, a fiatal orvgyilkos talpai elérik a zöldellő pázsitot. A tompa puffanást teljesen elfojtotta a szálfegyver keltette zaj.
Mire az őr ismét megfordul, már nem is lát semmit. A betörő szélsebesen eléri az első emeleten ásítozó ablakot, mely mögött éjjeli lámpa sápadt fénye pislákol.
Vajszín selyemfüggöny mögé rejti alakját, hogy feltűnés nélkül végigmérhesse a megfáradt hálószobát. A kétszemélyes ágyon egy idősödő asszony ül, a kijárathoz közelebb fekvő oldalon. Ez érdekes dolgokat sejtet… a nemességbe beházasodott nők általában csak kötelességüknek tesznek eleget, nem szerelem fellángolásából kötelezik el magukat. Ám az épp olvasgató személy mégis férje oldalán várja, hogy ura nyugovóra térjen… ez tiszta szeretetről árulkodik. ~ Ritka az ilyesmi… - Fut végig a mosolygó fiatalon a gondolat.
Érdes, ködszerű por itatja át a helység levegőjét. A fehér kámzsás fiú altatógázzal teli fiolácska tartalmát árasztotta a szobára, miután száját fekete selyemkendővel elkötötte.
Halkan, árnyként tárja ki zsanérján a bejáratot, majd magára hagyja az álomba szenderült asszonyt.
A kis villát viszonylag jól őrzik, éles szemű láncingesek sétálnak a semmibe vesző folyosókon, s kanyargós csigalépcsőkön. Ám a Spellbreaker néven ismert mágus számára nem okoz gondot az árnyakban lépkedni. A sötét homály könnyedén befogadja… hisz tudja, rajta kívül más nem teszi…
A fiút egy tágas, ürességtől kongó csarnokba vezetik érzékei. Az aula kihaltnak tűnik ugyan, mégis beszélgetés baritonja jár-kél falai közt. Többen is jelen vannak… többen, kik ugyanúgy az árnyaktól remélnek menedéket. Az ifjú orvgyilkos pedig jól tudja, hogy bárkik is váltanak szót a sötétben, jobb rálátással bírnak a teremre, mint ő. Épp ezért, a fenyegető márványpadló helyett, a hamuszín mennyezett alatt kígyózó léceket választja talpai számára.
Halkan felmászva, kecsesen egyensúlyozik a néhol korhadt deszkákon, egyre közelebb kerülve feltételezett célpontjához. Egy ideig könnyen halad, ám hamarosan egy elágazás szab neki gátat, mely előtt a plafonba fúródik saját léce. A legközelebbi deszka pedig másfél méterre húzódik tőle… egy ekkora ugrás gyerekjáték volna számára, ám most nesztelennek kell maradnia…
A fiú ajkait felemás mosolyra húzza az akadály, majd fél karjával megtartva magát, leereszkedik a falécről. Kissé lóbálja testét, mielőtt lendületet venne az ugráshoz… s előredobja súlyát… Két ujjal ugyan, de sikerül megkapaszkodnia a legközelebbi deszkában. Bár nem okoz számára nehézséget, mégis lassan húzza fel magát… így jóval csendesebb. Mikor ismét szilárd közeget tudhat lábai alatt, egy pillanatra megáll, s hallgatózni kezd… a beszélgetés még nem halt el… nem vették észre.
Halkan átitatja tüdejét a rideg, benti levegővel, majd tovább indul. Kisvártatva a két férfi felé ér, kik a csarnok falához simulva, fojtott szavakkal ostromolják egymást. Spellbreaker egy fekete selyemkötelet húz elő kabátjából… ez tűnik ki legkevésbé a sötét lepelből, mely az aulát dominálja. A két alak észre sem veszi, miként leereszti a fonatot, nem sokkal mellettük…
- Nem értelek, Gilbert. – Sziszegi egy ősz hajú, zömök ember, kinek testéhez különös címerrel ékesített, lakkozott uniformis simul. – Hisz te se értettél egyet az öreg döntésével.
- De ez semmit sem oldott meg, és ezt te is tudod! – Vágja rá a hosszú szőkehajú férfi. – Ártatlanok ezreit öltétek meg, mindhiába... ő már rég nincs köztük! Vagy ennyire idióták lennének a hírszerzőitek?
- Nem is azért tettük, mert abban a tévhitben éltünk, hogy ő köztük lesz. De így sok időt nyerhetünk magunknak. Most már nem kell megkeresnünk… önként fog ránk vadászni, és dalolva belesétál a kelepcénkbe.
- Mindezt ezrek életének árán?! – Erősödik fel Gilbert hangja. – Ennél jobb embernek ismertelek, Smith. Úgy tűnik, igencsak megváltoztatott ez a kis társaság, aminek a tagja lettél.
- Mindennek ára van, drága barátom. Akár milliókat is feláldoznánk azért a könyvért, ezt te is tudod. – Sóhajt fel az ősz egyenruhás. – Vagy talán az bánt téged, hogy ti így kimaradtok a zsákmányból? Hisz mindig is neki akartad… - Mélyedne bele, ám beszélgetőpartnere megálljt int.
Haragtól eltorzult grimasszal kiviharzik, majd az ajtónál még visszafordul egy mondat erejéig.
- Menj a pokolba, Smith!
~ Ahogy kívánod… - Vigyorodik el a hallgatózó orvgyilkos… egy újabb virágszál, groteszk humorából.
A leteremtett aggastyán higgadtan átgondolja az elhangzottakat, mielőtt ő is távozóra fogná. Kimért léptekkel indulna vissza feleségéhez, ám koppanás zaja szegezi hátra tekintetét. Egy kisfiú körvonalai bontakoznak ki a sötétben… szándékosan verte fel a csendet, figyelemfelhívás gyanánt.
- Ki vagy te? – A meglepetés fagyos szélviharként söpör végig Smith tudatán.
- Üdvözlöm. – Hajol meg a csuklyás. – Ha jól sejtem, a nevemet nem találná fontosnak. Egy penge vagyok a sötétben… semmi több. – Közli, szokásos mosolyával felvérezve arcát.
- Orvgyilkos vagy? Bárki is bérelt fel, a dupláját fizetem neked, ha életben hagysz!
- Ugyan… higgye el, ha tehetném, magának akár kedvezményes áron is megölném a megbízómat. – Kacagja el magát. – De hát, nem az számít, hogy mi mit akartunk… - Azzal, fémes csilingelés dallama szűrődik a homály szőtte nyugtalanságba… az orvgyilkos előhívta rejtett pengéjét.
Az idős férfi az őrökért kiáltana, ám nincs rá ideje… szájából, szavak helyett csakis forró vére szökik fel. Hörögve, fuldokolva ernyed rá a rideg márványpadlóra, hol nem vár rá más, csakis a halál…


Hullócsillagként szállunk le Elzath romjai közé. Az egykori városka helyén most fáklyaként égnek a romba dőlt házak, s lepusztult üzletek. Megcsonkított, kárminpiros vérben úszó hullák hevernek a porban, a halál szaga terjeng a levegőben. Minden elpusztult… gyerekkorom kedvenc helyei, a házunk, az ismerőseim, és… ők is…
Mintha hurkot kötöttek volna a torkomra… képtelen vagyok szabadulni tőle. Ez az egész… olyan hihetetlennek hat… alig tudom felfogni…
Halk, fuldoklásba torkolló lélegzésem ritmusába egy távoli, mégis tisztán kivehető zokogás üteme keveredik…
- Egy túlélő? – Kérdezi halkan Pegasus.
- Talán… nem tudom… - Nehézkesen ugyan, de sikerül válaszolnom.
Paripám nyakára ráfogva, ketten indulunk el a különös nesz irányába. Kisvártatva egy térdre hulló lányt pillantunk meg, kinek alakját könnyen kivehetővé teszik az éjszakát vörösre festő, diadalittasan lobogó lángnyelvek. Nedves arcát a tenyereibe temetve próbálja meg leküzdeni könnyeit.
Mikor elég közel érünk hozzá, nem szólunk semmit… némaságba feledkezve várjuk, hogy észrevegyen minket. Pár perc elteltével, a lány lassan megemeli tekintetét… üveges, gesztenyeszín szemek merednek ránk…
Bánatán mégis úrrá lesz valami… valami, ami tisztább, mint a gyász, ám egyszerűbb, mint az öröm…
- Pegasus? – Kerekednek el pupillái. – De ez…
- Den, furcsa, de má… - Kezdené el csillagszellemem, ám mondata második felét már nem hallom.
Hatalmas nyomás éri fáradt testemet, miként a lány rám veti magát, majd magához szorít. Milyen különös… olyan régen járt át ehhez hasonló érzés. Ha valaki felém közelített, mindig támadó szándékkal tette azt… már el is felejtettem, hogy egy embernek a karjai lehetnek ilyen… melegek is. Szinte megnyugtató…
- Alendeen… - Cseng füleimben a lágy szavacska. – Azt hittük, hogy… már sose térsz vissza…
Néma csend veti ki ránk fátylát. Csak állok, és ezernyi gondolatommal viaskodok… túl hirtelen történik mindez…
- Már nem így hívnak… - Préselem ki nagy nehezen a szavakat… szinte már fájnak. – Alendeen Azoth meghalt… a nevem Den. – Ismét elhallgatunk… a történtek vajmi kevés mondatnak öltenek formát. – Te… Serah vagy, ugye? Megnőttél…
- Igen… - Távolodik el tőlem egykori barátom, kinek arcán különös kontrasztot képeznek a keserves könnyek, szelíd mosolyával. – De… miért mondod ezt? És hová mentél? Hol voltál ennyi ideig? – Indítja meg kérdéseiből szőtt ostromát.
- Ez most nem fontos… - Rázom meg fejem. – Majd később elmesélem… de most, ami fontosabb, hogy mégis mi történt itt? Megtámadtak titeket? Hol van anya, és Aesir?
- Nem tudom… - Olvad el mosolya. – Az erdőben voltam… mikor hazaértem, már csak… ez fogadott… pedig mi… nem tettünk semmi rosszat… - Szemeiből ismét gyöngyözni kezdenek könnycseppjei, s újfent megérezhetem karjainak melegét, miként hozzám bújik…
- Ne aggódj… most már itt vagyok… minden rendben lesz… - Próbálnám nyugtatni, de… fáradt vagyok.
Alig aludtam az utóbbi hetekben… elveszítettem az egyik legkedvesebb csillagszellemem. Még ha próbáltam is, vérgőzös lidércnyomások tépázták szét nyugodtnak szánt pihenésem. És most… egy ködös jóslat miatt idejöttem… de az elhagyott otthon helyén nem találok mást, csakis hullákat, és démonként kacagó lángokat. Anya… Aesir… sajnálom, hogy nem voltam itt. De most… mégse vagyok képes egy könnycseppet sem hullajtani… mindezek után… ilyen szívtelen volnék? Vagy csak nem jutott el mindez a tudatomig? Fogalmam sincs… az egyetlen, amit érzek, az a minden porcikám átjáró fáradság… érzem, ahogy lassan, de megállíthatatlan erővel lecsukódnak szempilláim… Serah ölelésében talál rám a meghitt, álmatlan sötétség.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Kedd Dec. 27, 2011 11:18 pm

Na hát kedves Starkiller kapitány, az útólsó kalanddal semmi kivetni valóm nem lenne ha nem lenne ilyen rövid. Tőled máshoz szoktam, tudom hogy tudtad volna tovább írni a történetet, ezért azt is látom hogy a minimumra mentél, és ez igen elszomorít, de legyen. Jutalmad:600 VE
Az első kalanddal vannak viszont fenntartásaim, szépen megírtad ezzel semmi gond, no de egy árva szót sem értek belőle xD. Tehát hogy ezek most kik mik, hogyan kapcsolódik Den-hez nekem nem jött át. Mivel ez így anno kettőnk között nem lett letisztázva úgy gondolom nem dobhatom vissza, de legközelebb legyen egyértelműbb hogy akkor mi történik, legalább érezzem hogy valahogy a karakterhez kapcsolódik ez a dolog. Valamint a post 60% szóljon a karakter nézetőből a maradék legyen E/3-ban. Jutalmad: 600VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Pént. Jan. 27, 2012 3:59 pm

Egy szülinap.... vagy mi

A sápadt, korai napsugarak álmosan kúsznak be szobámba, egyre inkább visszaszorítva a meghitt félhomályt. Az ablakon túlról vöröses fények ásítoznak, ám fátylukba egy apró alak férkőzik be. Kontúrjai a párkányomon sötétlenek, mígnem a külső zárat kinyitva, beröppen szobámba…
Bár jól tudom, kihez van szerencsém, egy kurta pillantásnál nem méltatom többre a narancsszínű kandúrt. ~ Hogy mit akar ez ilyenkor…
- Hé, Den! – Száll le az ágyam végén. – Tudod milyen nap van ma?
- Ha jól rémlik kedd. - Vetem oda lustán.
- Nem úgy értettem, te tudathasadásos! – Élénkül fel egyre inkább. – Ma van Tabu szülinapja!
- Hát ez csodás… - Fűzöm hozzá egy apró hatásszünetet követően.
Hamarosan két lábra kecmergem magam, majd Tangót a nyakánál összecsípve a közeli folyosóra ejtem, s lendületből bevágom mögötte az ajtót.
Ásítozva próbálom visszanyerni nyugalmam, ám különös szél kap bele a hajamba, s bírja szabálytalan mocorgásra csekély berendezésem. Kisvártatva égkék fénynyalábok rendeznek múlandó táncestet falaim közt, majd eggyé fonódva, egy szőke hajú férfi alakját hívják életre.
- Miért nyitottad meg a kapudat? – Dobom vissza magam ágyam kényelmébe.
- Miért ne? - Kérdez vissza könnyelműen Perseus.
- Én kérdeztem előbb…
- Ebben lehet valami. – Ül le mellém. – Csak tudod, hallottam az előbbi kis közjátékot…
- Te miért kémkedsz utánam? Nincs jobb dolgod? Csajozni, vagy ne adjisten gyakorolni… - Mondom, megjátszott csodálkozással.
- Tudod, neki, velem ellentétben több mágussal is szerződése van, így elég elfoglalt mostanság. És különben is, miért baj az, ha a szabadidőmben figyelemmel követem a túloldalról az én szeretett főnököm mindennapjait? – Tárja ki vigyorogva karjait.
Kisebb csend ülepedik a szobára, s mivel csillagszellemem jól látja, hogy nem áll szándékomban megszólalni, tovább folytatja monológját.
- Ő az a lány, akivel a múltkor harcoltam, nem? Nincsenek túl kellemes emlékeim róla… de tudod, az a macska nem ok nélkül jött ide. Ez egy különleges nap a gazdája számára, és fel akarja vidítani. - Áll újfent két lábra. – Hisz te is pontosan tudod, milyen gyűlöletes barát a magány, nem igaz? Nélkülünk már rég kiveszett volna belőled is valamennyi érzelem… ezt gondold át. Viszont én megyek, fél óra múlva találkám van. Bye-bye. - Int búcsút, mielőtt alakja szertefoszlana.
Szívből jövő szavaival egy valamit sikerül elérnie… bosszúsan megfordulok az ágyamon. ~ Ceh… idióta bolhazsák… és idióta csillagszellem. Sejtelmem sincs, miért fárasztanak. Neki is megmondtam, hogy ezen a hajón ne számítson másokra… semmilyen téren se. Tangót sem értem… miért én… tele van talpnyalókkal ez a hely, akik örömmel babazsúroznának, egy-két jó pontért… hogy azt a cukormázas Lizy-t ne is említsük. De mégis, mindezek után, ha én nem megyek… ki fog? Franc belétek… mindnnyájótokba! – Lököm el magam idegesen nyughelyemtől.
Felemás érzelmekkel trappolok végig a folyosókon, mígnem elérem a kívánt ajtót. Hosszú, szabályos ütemet kopogtatok le rajta, majd zavart várakozásba kezdek. ~ Fogalmam sincs, mit fogok mondani… de még azt se tudom, miért jöttem ide egyáltalán…
Tompa fény vetül a faajtóra. Zavartan toporzékolva várom, hogy felcsendüljön nyikorgó hangja, mely azt jelzi, valaki kitolja zsanérján…
Ám ez nem következik be… helyette éles reccsenés csapja meg a fülem, s tekintetemben Tabu ökle körvonalazódik.
- Pusztulj! – Teszi hozzá csukott szemmel.
Megpróbálok kitérni a támadás vonalából, de a lány hirtelen megtorpan… nyögdécselve próbál felkecmeregni, miután hasra esik.
- Ceh. - Adok hangot véleményemnek… mit keresek én itt egyáltalán?
Kissé ötlettelenül hajolok Tabu felé, aki közel sincs megelégedve helyzetével… morcosan, haragtól tépázva ugrik két lábra, majd visszavonul ajtófélfája takarásába.
– Ez… nem történt meg. – Kezd bele hadarva. – Inkább mesélj… miért is vagy itt? – Teszi fel a számomra sem egyértelmű kérdést…
- Nos… - Nézek félre. – Azt hiszem… nem fontos! – Fordulok meg hirtelen. – Felejtsd el, jó? További szép napot… - Azzal, hátrafelé intve egyet távozom is.
Szapora léptekkel próbálok keresztülvágni a folyosón, ám nem jutok messzire. Egy narancsos villanás szökik be víziómba, majd kellemetlen nyomás hasít keresztül arcomon… Tango két lábbal fejberúgott.
- Mit művelsz? – Kiáltok rá, a falnak támaszkodva.
- Te mit művelsz?! Ezért jöttél ide? – Kezd heves toporzékolásba. – Mikor megláttalak az ajtóban, fellángolt bennem a remény apró szikrája… egy múlandó pillanatra, mintha… már kezdtem azt gondolni, „igen, ő tanított engem”. - Adja elő színdarabját fojtott hangon… meg kell hagyni, egész jó színész.
- Jó-jó… - Sóhajtok fel, önmegadásom zálogaként.
Mintha csak éretlen citromot ízleltem volna, oly savanyúan lépdelek vissza az ajtóhoz, ahonnan a lány mindvégig értetlenül figyelte a kis jelenetet.
- Nos, hát… - Próbálnám kinyögni azt a két szót, ám jóval nehezebb, mint gondoltam, de sose volt részem hasonlóban… rettentően zavartnak érzem magam… - Akarom mondani… hogy vagy ma? – Kérdezek rá vigyorogva, mire Tango jól halhatóan mancsába temeti arcát.
– Úgy vagyok ma, hogy jó lenne, ha sürgősen elmondanád, mit akarsz… ma, pont ma, nincs ehhez kedvem. – Vetülnek rám gondterhelt szemei. – Gyere be. Gyere csak be.
Kissé bizonytalanul, ámde eleget teszek kérésének. A szürke falak sivárságán keresem válaszom, mindhiába… a szavak nem jönnek a számra. Tabu eközben egyre inkább elveszíti türelmét, s különböző jelekkel próbál haladásra sarkalni…
– Hallod… ma olyan nap van, amit nem szeretnék várakozással tölteni… – Szólal meg végül.
- Nos… - Bököm ki, ám valamiért súlyosabbnak érzem a levegővételt, mintha csak a mellkasomon taposnának. – Tudod… Tango azt mondta, hogy ma… izé… - Kezdek bele, mire a lány sokat sejtő pillantásokat szór ez érintettre… a bajba esett kandúr pedig csak vigyorogva állja a tüzes szemek ostromát, mintha élvezné is… - Szóval… csak annyit akartam, hogy… Boldog Szülinapot… meg ilyesmi… - Nyögdécselem, a padlót bámulva.
Tabu viselkedését figyelmen kívül hagyva, továbbra is félrenézve várom a csend elültét, mely azonban nem következik be… talán, nem értékeli ezt az egészet, hiszen még ajándékot sem szereztem neki.
- Talán jobb lesz, ha én most… - Indulnék vissza a folyosóra, ám ekkor egy kérdés fékezi meg haladásom.
- Kérhetnék tőled… valamit?
- Mi volna az… ?
– Nos, régóta érlelem magamban a dolgokat… – Elmélkedik, mellyel kezd felcsigázni. – Nem tudom, mennyire számít az, ha én kérek tőled valamit… – Teszi fel, egyértelműen tőlem várva a folytatást.
– Nos, szülinapod van, vagy mi… kérj meg, amire szeretnél… – Nyögöm ki, próbálva nem ránézni.
– Hát akkor… kaphatok egy csókot? – Zeng füleimben ártatlannak, s természetesnek ható kérdése.
Pár pillanatig próbálom fedezni meglepettségem, ám nem megy… a felvetése teljesen kizökkent… érzem, ahogy szívem heves ostromba fog mellkasom fala ellen. ~ Hogy micsoda?! Ez biztos nem igaz. Valami itt nincs rendjén.
– Mi…? – Fordulok felé hirtelen. – Tessék?
– Jól hallottad… azt hiszem. Szeretném, ha megcsókolnál. – Ismétli meg újból. ~ De mégis miért? A barátjának tart, de sosem viselkedett úgy, mint aki igazán kedvel. Még csak olyan mosolyt se kaptam tőle, melyet ne a bűntudat, vagy vérszomj fűtött volna.
Testem mindeközben szinte magától mozog, mígnem hátam, s karjaim a közeli fal, sima, ámde rideg tapintása járja át… nem tudok tovább araszolni.
– De… miért? – Érzem, ahogy hangom megremeg, s forróság lesz úrrá arcomon… nem értem a viselkedését… ez szinte megrémít, mégis megbabonáz.
– Tudod, vonzódom hozzád, és…- Hangja elhal, de hamarosan folytatja. – Persze, ha te nem így vagy ezzel, megértem… – Újabb felvetés, melynek befejezése rám hárul…
– Nos… ha te ezt szeretnéd… hát jó… – Halk vagyok, ám tudom, hogy ezt jóval messzebbről is meghallaná… mindenesetre, szemeimet is lehunyom.
– Hát, ami azt illeti… – Forró lehelete már a bőröm is eléri. – Én… vicceltem! – Szavai tüzes karmokként marnak belém.
Egyszerre meglepően fájdalmas, s lehangoló a kijelentése… nem marad más bennem, csak üresség. ~ Ennyire akartam volna ezt? Ugyan már, csak bemeséltem magamnak… ceh!
– Mi…? – Engedek utat látásomnak. – Mármint, hogy… te… De… hisz… – Hebegésem előkészíti dühkitörésemet, melyhez úgy tűnik, időre van szükségem. – Azt hiszed én komolyan vettem?! Ceh! Hisz én is csak vicceltem! Ne is szólj hozzám! Te dőltél be nekem, te idióta! Hagyjál! Megyek is inkább… – Hadarom jól halhatóan, majd megpróbálok kibújni a lány karjaiból… kevés sikerrel… ~ Gyűlölöm, hogy fizikailag erősebb nálam.
– Ugyan már! – Arcának bőre enyémhez simul, ezzel végképp ellehetetlenítve menekülésem. – Na mi az, csak nem meg akartál csókolni? – Kérdését én is feltehetném magamnak.
Alig értem saját viselkedésem… Reszketek, mintha csak egy fagyos viharral viaskodnék, ám arcom mégis úgy perzsel, mint mágiám lángjai. ~ De hiszen még csak nem is kedvelem őt… vagyis, nem tudom… de ez akkor se volt jó vicc…
– Nem… – Fordítom el újfent tekintetem.
– Valld be, valld csak be! – Szemeink ismét egy vonalba kerülnek, hála tenyerei munkájának. ~ Még mit nem…
– Hagyjál… – Hallatom egyre bizonytalanabb válaszom.
– Minden egyszerűbb lenne, ha bevallanád… A végén még tényleg kapnál egy csókot… – Kacagja… biztos jót szórakozik rajtam…
– Nem kell…
– Ha nem, hát nem. – Ezúttal ő fordul el. – Pedig csak ezt kértem volna születésnapomra… ~ Döntsd már el, mit akarsz.
– Mintha nem azt mondtad volna, hogy vicceltél… – Öltöm szavakba gondolataimat.
– Csak vicc volt, hogy vicceltem. Valójában félek… magamtól megtenni… – Puffan le ágyára.
Érthetetlenül ostoba egy helyzet ez, kár volt idejönnöm…
– Mert hülye vagy… – Szemelem ki magamnak a mennyezetet.
– Miért, te megtennéd?
– Talán…
– Mi tart vissza?
– Hogy hülye vagy…
– Na és aztán… Meg… miért is vagyok hülye?
– Mert össze-vissza beszélsz… így csak összezavarsz másokat.
– Hát az eléggé gyakran megesik… de akkor hagyjuk… Akkor mit kezdesz magaddal…? Nem hiszem, hogy ilyen állapotban kimennél a folyosóra.
Azt én sem hinném… ám legyen… ~ Őszintén szólva, megjött a kedvem ehhez az egészhez… és, bár nem ez az erősségem, ideje cselekednem…
– Mind tudjuk, hogy hülye vagy… – Szavaimat Tango „Nagyooooooooon hüülyeeeeeee!” felkiáltása nyomatékosítja a távolból. – De… ezt kérted, szóval… – Azzal leülök mellé, s gyengéden átkarolom vállait. – Jó… de segíts kicsit…
– Na, és… hogyan tudnék segíteni ebben? – Hajol közelebb.
- Nos… csináld a nagyját… - Szemeimet lehunyva, lassan magamhoz húzom a lányt, miközben sálam derekára fonja magát, s hasonlóképp tesz… a kis kéjenc, úgy látszik, rég vertem már meg…
Látásom időlegesen feladva, csakis más érzékeimre hagyatkozhatok. Tabu lehelete egyre forróbbá válik, bőre is hozzásimul sajátomhoz… hamarosan valami puha érinti meg ajkaimat… az ő ajkai. Még sose vert így a szívem… végtére is, egy léghajón, ahonnan csak életeket elvenni küldenek utamra, nem sok esélyem nyílt hasonlóra.
Kisvártatva nyelvét is a számban érzem… sajátom megmozdításával próbálom viszonozni a lány tettét. ~ Fura… azt hittem, lesz valamiféle vasszerű utóíze, vagy ilyesmi.
Miután végzünk, kissé eltávolodik tőlem, s meglepődve néz végig rajta.
– Na… mi az… lefagytál? – Kérdez rá halkan, tekintetét a mennyezetnek ajánlva.
Azzal mit sem törődik, hogy ily módon felfedi előttem a nyaka teljes egészét… valamiért, ellenállhatatlan kényszer tör rám, hogy…
– Felkínálod a nyakad, te hülye. – Motyogom, feltárva neki „hibáját”.
– Zavar? – Mintha csak ő is akarná… lehet direkt csinálja…
– Nem mondanám… de ne hibáztass, ha ezt teszem… – Azzal, közelebb hajolok a csábító testrészhez, s mivel Tabu nem adja ellenérzéseit tudtomra, hasonló csókokkal kínálom meg, mint amelyet nemrég ajkaimon tapasztaltam.
– Először még a csókhoz sem volt nagyon kedved, most meg…? – Hitetlenkedik, miközben lenéz rám.
– Téged idézve… zavar? – Vágok vissza, egyre magabiztosabban.
– Ceh… Egy szavam sem erről szólt… csupán csodálkozok. – Süllyed kicsit lejjebb, keresztezve íriszeink vonalát.
– De azért te is csinálhatnál valamit… – Hívom fel rá figyelmét.
– Pont te beszélsz! – Vágja rá, mintha csak megsértődne… – Ennyire bejön a dolog, vagy mi?
– Talán…
– Hát jó.
Nem bízza sokáig gondolataim világára, hogy mégis mire készül… arcát ezúttal ő nyomja az én nyakamhoz, melyen hamarosan nyelvét is megérezhetem. Szinte beleremegek… eleinte egyszerűen csak bizsergetően jó… azután már szinte fájdalmas… nem is, inkább fájdalmasan élvezetes!
– Ne élvezkedj, te szégyentelen! –Észlelek fel, mikor a lánynak feltűnik arckifejezésem. – Az ártatlan testem…
Egy tompa puffanás, s kellemetlen nyomás jelzi, miszerint a földön landolok… ~ Ez meg mire volt jó? Hiszen ő torzította el a nyakam.
– Te tényleg képtelen vagy eldönteni, mit akarsz… – Adom tudtára, mint akit elárultak… várjuk csak… hiszen pont ez történt!
– S újra, pont te beszélsz. – Sóhajtozik, pedig neki aztán vajmi kevés oka ere… – Sajnálom. Visszajössz?
– Ha szeretnéd… – Térek vissza mellé. ~ Na nem mintha ennyivel megbocsájtanék… de rossz lenne itt abbahagyni.
– Na, bocsi. – Piszkálja meg oldalam. – Amúgy, nem is tudtam, hogy neked van ilyen oldalad is… –Teszi hozzá, kissé bátortalanul.~ Ez csak annyit tesz, hogy jó munkát végzek az érzelmeim állandó leplezésével. Uheheheee…
– Talán még én sem… de ez most miért számít? – Terelem el gyorsan a témát.
– Azért, mert most vagy ilyen. - Mosolyodik el újfent. – De, ha erről nem beszélnél, akkor hagyjuk… és… öhm… hogyan tovább…? – Tárja elém ismét a nyakát, ám ezúttal már más elképzelés fogan meg bennem.
– Nos… ha nem bánod… – A lassú nyakcsókom ezúttal csak a kezdet… derekát átkarolva, finoman az ágyhoz simítom testét, s hagyom, had sodorjon magával a lendület. – Csapdába estél… azt hiszem… – Zárom közre arcát karjaimmal.
– Ebben az esetben egyáltalán nem. – Pislog hol rám, hol a plafonra…
Ahogy fekszik előttem, vörös szemeiben gyámoltalan lángjaival, s erőtlennek tetsző testével… nem is tudom. olyan ártatlan… szokatlan, ám nagyon imponáló.
- És mi lesz, ha nem engedlek ki innen...? – Vetem fel, kíváncsian várva reakcióját.
- Hát... kiszökni nem fogok, szóval.. kénytelen leszek tűrni. – Érkezik a válasz, mely nem kis melegséggel áraszt el.
- Hát, ritkán látni ilyen védtelennek. – Nyögöm ki véleményem.
- Hát, ritkán látni ilyen kéjencnek.
További szavak helyett, inkább engedek vágyaimnak. Kezeimet Tabu hátán összefűzve, magamhoz húzom a testét, majd hosszan megcsókolom. Mindezek után, ismét a nyakát környékezem meg. Ezúttal már nem csak puszilgatom, nyelvemmel oly módon játszok vele, mintha csak vadul megcsókolnám… újra, s újra, mígnem a lány hevesen zihálásban tör ki.
Ekkor, arckifejezésétől megbabonázva magamhoz ölelem, majd ülőhelyzetbe visszahúzva őt, összekulcsolom ajkainkat… A csók után, Tabu arca ezúttal vállamon köt ki, miként hangos szuszogásba kezd… ~ Nem tudom miért, de olyan aranyos ilyenkor.
Levegőért vívott harcának beszűnésével, helyet cserélek társammal, s ismét visszadőlök az ágyra… de ezúttal én vagyok a lepedőnek háttal.
- Most én estem csapdába… - Vigyorgom sokat sejtetően. ~ Na igen… ne tétovázz… tudom, hogy ott szunnyad benned… tégy velem, amit akarsz, te vadállat!
– Csak meg ne bánd. – Húzza közelebb arcát, sajátomhoz. ~ Ugyan… én aztán nem fogom…
Az elkövetkező pillanatok különös érzelmeken sodornak át… ismeretlenből ismerősbe átcsapó, ám könnyen megszerethető érzelmeken. Fülem, s nyakam is bizsergető forróság, izgalmas kéjvágy hajtja uralma alá, miként a lány, nyelvével azokat kényezteti.
Szuszogásom megtölti a félhomálytól elszürkülő szobát, s hamarosan ismét bőrömön tudhatom Tabu egész testének érintését.
– De… amúgy… hogy-hogy így belelendültél…? – Kérdez rá halkan, rajtam feküdve… pedig, eddig alig tettem bármit is tudtommal.
– Mire gondolsz?
– Eleinte úgy tűnt, ehhez semmi kedved, csak muszájból csinálod. Most, mintha élveznéd. Vagy nem így lenne?
– Nos… eleinte csak nem értettelek. De nincs róla szó, hogy ne volna kedvem ehhez… – Adom tudtára nyilvánvaló véleményem, hisz kezdeti bizonytalansága tényleg összezavaró volt, ám végig fohászkodtam belül, hogy hasonló legyen a végkifejlet.
– Na és… érzel valamit irántam? – Kicsit szokatlan tőle az az egyenes őszinteség, de a legkevesebb amit tehetek, hogy én is felhagyok a kerteléssel… emberi bőrbe bújt démon vagyok, akit a szeretet csak elgyengít… megbéklyóz, s bilincsbe zár. Ám, ez most mégis más…
– Nem tudom, mit kellene éreznem… sose voltam még szerelmes, vagy hasonló… de azt biztosan tudom, hogy most nagyon jól érzem magam… még sose vert így a szívem…- Bújok ki rövid időre pillantásának súlya alól. – És veled mi a helyzet…? – Próbálom terelni a beszélgetés fonalát… na meg, igazából, érdekel is.
– Nem viccnek szántam ám, hogy vonzódom hozzád. – Szavai ismét melegséggel töltenek el… a legtöbben undorodnak, vagy félnek tőlem.
– Ez különös… nem értek hozzá, de sose mutattad ki, hogy így volna… bár, pont én beszélek…
– Majd azért szólj, ha biztosat tudsz mondani… – Ujjaival úgy markol pólómra, mintha csak megszűnne alattunk a hajótest, s ez tartaná a szeszélyes égbolton. – Nem jó kételyekben élni.
– Nos, annyit biztosan tudok, hogy én is vonzódom hozzád… nem tudom, miért, és mikor, de fontos lettél a számomra… – Árulom el neki, amit sose akartam igazán…
– Kíváncsi vagyok, lesz-e ebből netán több is… – Csókol meg újfent. ~ Milyen szívesen mondanám, hogy „Ha rajtam múlik, lesz.”, vagy „Még szép, hisz szeretlek!”… de nem tudom, milyen következményekkel járna… hogyan kell egyáltalán szeretni? Vigyáznom kell rá… de, meddig engedhetném, hogy más férfiak közeledjenek hozzá? Mi az a pont, amikor le kéne vagdosnom egyenként a végtagjaikat, néznem ahogy elvéreznek, majd a megbánástól, s könnyektől fénylő szemeiket kiégetni a… elkalandoztam.
- És amúgy, sikerült kissé feldobnom a szülinapod...? – Vetem fel, ami eszembe jut.
- Hát, ennél jóval eseménymentesebbre számítottam... – Mondja alig halhatóan. - Szóval, mondhatjuk így is. – Nem túl meggyőző, ám ennél rosszabb választ is kaphattam volna…
- Értem... – Jegyzem meg, s gyengéden felhúzom ingjét, majd hasonló módon simogatni kezdem fedetlenné lett derekát.
Gondolataim végeláthatatlan viaskodása közben szemeim egyre sűrűbb pihenőire leszek figyelmes… valamiért fáradok. Olyan kellemes így, ahogy Tabu rajtam fekszik, meleg, s megnyugtató módon hat egész, bizonytalanságban sóvárgó tudatomra.
Nem telik sok időbe, hogy magával ragadjon az álmok hívása.

Mikor felébredek, a kellemes közérzet cseppet sem enyhült testemen… sőt… ~ Olyan jó így aludni. Magával ragad ez az egész… nagyon könnyen meg tudnám szokni, sűrűbben kellene csinálnunk. De várjunk csak, minek nekünk egyáltalán külön szoba? Sokkal jobb lenne, ha…
- Jó reggelt, kicsit elszállt az idő... - Zökkent ki a lány hangja.
- Már reggel van? – Vágom rá, mintha csak kényszerből jönne… miért nem megy, hogy „Neked is.”? Pedig… legalább vele, kedves szeretnék lenni.
- Pontosan te észhuszár, azért nem látsz semmit... – Válaszára akaratlanul is körbejáratom tekintetem, s megállapítom, miszerint igaza van.
- Tudod, léteznek függönyök, meg hasonlóak... – Zavaromban próbálom menteni a szétesett darabkákat.
- Hagyjuk… Legalább jól aludtál?
- Nos, mondhatni... könnyebb vagy, mint hittem, nem nyomtál annyira.... – Most még ez is, szurkálódj csak, jóval könnyebb, mint törődőnek lenni… nem megy ez nekem.
- Ez megnyugtató. – Meglepetésemre, még mosolyog is a piszkálódásomon… neki sikerül.- Na és most... mi legyen?
- Mihez volna kedved...? – Próbálom előzékenységgel eregetni szárnyaimat, miközben ujjaim áttérnek combjának belső részére, hisz így legalább a karom se zsibbad el.
Tabu szemeiben meglepetés csillan, majd egy kisebb hallgatás után, újfent szavakat formál ajkaival.
- Ugye tudod, hogy ezzel mit idézel elő...?
- Mivel is...? – Érdeklődöm.
- Azzal, hogy a combom belső részén simogatsz... – Hangja egyre magasabban cseng, ahogy folytatom kényeztetését… ám én még mindig a homályban tapogatózom.
- Öööhm... jó érzés... gondolom....
- Mondhatjuk így is... de.. konkrétabban... izé...?
- Akkor ne csináljam...? - Bár nem hinném, hogy ezt szeretné, de ezzel talán többet is megtudhatok.
- Csak akkor csináld, ha viseled a következményeit... – Így már sejtem, bár eléggé tapasztalatlan vagyok ilyen téren… a gyilkos lét hátulütői.
- Hát... ha szeretnéd, vállalhatom őket... – Nyögöm ki végül.
- Akkor ideje lesz... – Enged utat, elfojtott hangján… gyerünk Den, menni fog…
A kezeim szinte maguktól mozognak… eleinte olyan könnyen megy. Bár apró a Tabu combjain feszülő miniszoknya, képtelen volnék megállni a lehúzását… hamarosan már a deszkás padlón landol a falatnyi ruhadarab… a lány bőre pedig teljesen szabaddá válik.
Feszes, mégis selymes érintésű domborulatai egyszerűen hívogatnak… ujjaim egyre csak mozognak, markolnak, simogatnak… már szinte észre sem veszem, mit csinálok… ám hirtelen…
Nedves érzés fut végig rajtam… a kézfejem felől. ~ Ezek szerint… várjunk csak… ilyen messzire jutottam? De… mi van, ha elszúrom?! Alig tudok bármit is… kéne egy biosz könyv, vagy Perseus, hogy elmagyarázza!
Ijedt tekintetem, s karom hirtelen elrántása a lány figyelmét sem kerüli el, azonnal rám mered.
- Mi a gond?
- Nos… semmi… vagyis… - Tekintetem egyre kétségbeesettebbé válik… már így is-úgyis elrontok mindent. – Sajnálom… de ezt… el kell halasztanunk… ! – Azzal, szinte viharként csapódok ki a szobából, mindent magam mögött hagyva.
Persze, ez volt az egyik legrosszabb választás, de legközelebb már felkészült leszek… remélem, lesz olyan.

Vége



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Pént. Feb. 10, 2012 8:06 pm

A sárkányölő, a csillagmágus... és a csillaggyilkos

Az idegeimen táncol ez a muzsika… nem is… annak nem nevezhetném. A kárhozat elátkozott szimfóniája talán ebből a kottából ered. A kétségbeesés húrjai gyászosan csengenek, hiába kívánna pengetőjük vidám dallamokat komponálni… legalábbis én így látom.
Ezen a sötét, halvány lámpafénytől sekélyes fogadóban csakis a rossz érzelmek képesek eluralkodni rajtam. Gyűlölöm a szánalmas koldusokat, kik ismét lábtörlőnek ajánlják büszkeségük egy falat életért. Gyűlölöm a szajhákat, kik vastag sminkjükkel, s festett körmeikkel marnak elvesztegetett fiatalságuk után. S gyűlölöm a kerek arcú, nyájasságot színlelő fogadóst, ki titkon bármit megtenne csak hogy tovább hallhassa a garasok csörgését.
Miért is vagyok én itt?! Egy névtelen kisváros, névtelen fogadójában… már magam sem tudom. A munka, ami miatt idejöttem tárgytalanná vált, hisz kioltottam a megbízó életét. Mindig is gyűlöltem, ha valaki alsóbbrendűnek kezel, csak mert fizetni fog. Én nem holmi legális céh kifutófiúja vagyok, akire bárki ráléphet. Fiore legerősebb céhének vagyok a tagja, ezt ideje fejébe vésnie az összes pénztől szennyes nagyúrnak.
Persze, Hades mester nem fog örülni ennek a végkifejletnek… épp ezért is üldögélek itt, a névtelenek világában. ~ Régebben nem érdekelt volna, mit tesz velem mindezért. Megöl? Na és? Amúgy sem volt okom élni. Száműz a céhből? Istenem, hol találok egy másik sötét céhet, ahol szükség van egy erős mágusra? De mostanra, van okom élni… és ez az ok a céhben van. Hogyan fogadtassam el a kudarcot?
- Megmondtam, hogy hagyd békén. – Egy ordítás zengi be az egész helyet, s vele együtt nyugtalan elmémet.
Majdnem féltucatnyi, jól megtermett, marcona alak fog gyűrűbe egy apró lányt, valamint kísérőjét. A lányka smaragdos szemeiben mégse pusztít a félelem, ahogy az őt védelmező, szálkás, sötéthajú fiút figyeli.
A jelenség természetesen nem csak nekem tűnik fel. A lezüllött bordély valamennyi tekintete megtelik harcra éhes kapzsisággal, s a felfordulás felé szegeződik. Még a pultos is abba hagyja poharai rutinszerű törölgetését.
- Ugyan már, csak eljátszanánk vele. Ritkaság errefelé az ilyen finom husika. – Kacag fel a zsíros szájú férfi. – Te is jól járnál töki. Betörjük neked a kiscsajt, hidd el, sokkal… kellemesebb dolgokra fog vágyni a bajba keveredés helyett. – Vaskos ajkai félreérthetetlen vigyorra húzódnak. ~ Mit lépsz, töki?
Bevallom, kissé kezdem is élvezni az italomhoz járó előadást… jobb, mintha a sötét jövőképeim ostroma kötné le figyelmem.
- Most már nincs visszaút. Sose felejted el ezt a napot, disznó. – A srác hangja hűvössé válik, akárcsak az észak fenyveseinek érintése. – Crytal Dragon’s Hard Fist! – Na ez… érdekes.
Karját úgy növik be a jázminszínű kristályok, mint Tabuét szokták a könyörtelen vaspikkelyek… ez a mágia…
A harc további végkimenetele nem kérdéses. A lovag képében tündöklő sárkányfajzat mozdulatai gyorsak, és erősek. A nagyszájú alak, barátaival együtt már pusztán a törött berendezések látképét gazdagítják eszméletlen testeikkel. Üvegszilánkok, szétzúzott asztalosmunkák, és elismerő ordibálások… ezek jellemzik mostanra a fogadót. Ugyanakkor, gyűlölöm, ha más van a középpontban.
- Hé… korcs! – Székemet fenyegető lassúsággal tolom vissza helyére, majd a győztes fél elé állok, hasonló mozgásképpel.
A srác körülbelül velem egy magas, így semmi sem szabhat gátat a közvetlen szemkontaktusnak. Kékes szemeit fojtogató démonként perzseli vérvörös íriszem.
- Segíthetek…?
- Talán… - Várom, had szője tovább ő a beszélgetés fonalát.
- És mégis… miben? – Szavai eleinte bizonytalanok, ám egyre inkább úrrá lesz rajtuk a fenyegetés érzete.
- Mutasd meg… - Rajzolódik ki alantas vigyorom.
- Micsodát…?
- Az erődet, te korcs! – Kiáltásom egy teljes erejű ütéssel pecsételem meg.
Újdonsült ellenfelem olyan hirtelen érte az arcára kapott támadás, hogy egészen a legközelebbi falig csúszik, melyen aztán megfékezi lendületét.
- Mutasd meg nekem… hadd éljem át újra azt, amit vele! Mire vagy képes, te kis nyomorék?! – Eszelős hanglejtésem csak tovább fokozza hangulatom… ez kell nekem.
- Te rohadék! – Törli le orráról forró vérét. – Eggyel több, vagy kevesebb, mit számít már! Megvédem őt, kerüljön bármibe! Crystal Dragon’s Hard Fist!
- Jetblack Fire Magic!
Míg jobb tenyerem körül lángra gyújtom az oxigént, bal társát zsebembe csúsztatva várom a dühtől fűtött rohamot.
A fiú ütései gyorsan záporoznak, ám mégse érzem bennük a kellő lendületet. Öklei felváltva csattannak mágikus tüzembe, de nekem szükségtelen a másik kezemhez folyamodnom… lassan hátralépdelve, testem folyamatosan mozgatva, könnyűszerrel megóvom magam a csapásoktól.
- Ez minden? – Unott kérdésem gyors tettek követik… hirtelen lehajolva, kisöpröm a srác lábait, majd mielőtt földet érhetne, gyomrába mélyítem talpam, így a padlózatba ágyazva őt. – Miért vagy ilyen gyenge? Hol marad az az izgalom, amit ő szokott nyújtani, ha összecsapunk?
Ujjaimmal közrefogom a srác arcát, hogy még inkább a deszkákba préselhessem azt.
- Legyen hát… talán ez ad majd egy kis erőt a számodra. – Azzal, elengedem őt a szorításomból, s a védence felé fordulok.
Ám különös mód, a lány szemében nem akar kigyúlni a félelem parazsa. A minden eddigit felülmúló veszély tűzvészként közelít felé, de ő magasztos sziklaként állja az ostromát. Nem adja jelét annak, hogy menekülni kívánna, vagy bármiféle módon meghátrálna… milyen naiv.
- Hagyd őt békén! – Érkezik a kétségbeesett kiáltás a hátam mögül.
Kíváncsian megfordulva, egy széles mosoly kíséretében veszem tudomásul, miszerint a gyíkok réme két lábra küzdte magát.
A Starsplintet látványosan ellenfelemre szegezem, míg ő hevesen zihálva felveszi alaphelyzetét.
- Crystal Dragon’s Sword! – Mágiája ezúttal a karját formálja egy durva felületű, tompán fénylő kristálypengévé.
- Támadj! – Több se kell, a fiú menten elrugaszkodik az irányomba.
Varázserőtől átitatott fegyverem, s átalakult jobbja hevesen csengő ritmust komponál az árbúsan figyelő szempárok szórakoztatására. Talpaink mozgása, az apró lépések, a szikrák fényjátéka… mindez befolyásolja összecsapásunk. Ám ez még mindig kevés… bár ezúttal jobban kell koncentrálnom a védekezésre, még mindig úgy érzem, hogy bármikor megtörhetem a fiú elszántságát… és miért ne tennék így?
- Jetblack Fire Magic! – Szabaddá tett kezemmel vékony vonalban kigyújtom áldozatom mögött a padlót, így meggátolva őt újbóli hátralépésében.
A hatás természetesen nem marad el… a srác pillanatnyi zavartságát kihasználva, kaszám nyelével elegánsan félreütöm védelmét, majd üres öklömet a gyomrába mélyítem, újra, s újra. Mindezt addig ismételgetem, mígnem térdre rogyva várja befejezésem, mely egy, a tarkójára mért csapás képében ér célba.
- Hát… ennél többet ebből nem lehet kihozni. Csalódott vagyok… de ilyen ez. Szevasz. – Fegyverem életre szomjasan lendülne eszméletlen ellenfelem testének irányába, ám ekkor…
- Neeeeee! – A magas ordítás csak egyet jelenthet... az a lány… - Rovarfészek kapuja, tárulj! Musca! – Ez…
És igen… hirtelen megpördülve, a feltárulkozó átjáró színeinek kavalkádja fogadja hitetlen szemeimet. A kapu aranysárga fényeiből egy olyan csillagszellem alakja bontakozik ki, melyet még sosem láttam.
Alacsony, rőthajú férfi, kinek vaskos teste körül úgy rajzanak a rovarok, mintha csak éjjeli lámpaként pislákolna. Bozontos szemöldökei alatt élesen merednek rám sötét szemei, melyeket csak még jobban kiemelnek széles vigyorra ívelő ajkai, s tépett, gesztenyeszín bőrkabátja. ~ Ez érdekes lesz… talán nekem is meg kellene idéznem valakit? Nem… szükségtelen volna máris felfedni a valódi mágiám. Ha a vérszívóit fogja rám uszítani, azok ellen amúgy is az én lángjaim lesznek a leghatásosabbak.
- Bogaras szép estét, Caitlyn-chan. – Biccent tulajdonosa felé. – Mit kívánsz, ma kit marjanak halálra az én kis drágáim?
- Őt… - Ujja félreérthetetlenül mozdul irányomba... legyen hát!
- Szóval csillagmágus vagy? Milyen ritka, és különös mágia. – Mosolyom olyan sejtelmes, mintha csak a Hold sápadt sugarai körvonalaznák. – Mutasd mit tudsz, bogaras! Jetblack Fire Ball! – Hajítom felé szurokfekete tűzlabdám.
Legújabb célpontom kissé nehézkesen, de még kellő időben félreveti magát támadásom útjából, majd rám szegezi mutatóujját.
- Marjátok le csontig! – Szavaira, testének, s ruhájának milliónyi szegletéből kezdenek záporozni a böglyök, hogy egy sűrű felhőt alkossanak a fogadó zárt világába.
Mindez persze már közel sem olyan szórakoztató a nézelődő részegeknek, mint a korábban látott, szemnek tetsző fegyverjáték. A vendégek úgy rajlanak ki a bordélyból, mintha tűzvész ütött volna ki… várjunk csak… az is ki fog!
- Jetblack Fire Magic!
Miután kaszámat a deszkák közé szúrom, mindkét tenyerem a rovarok hulláma felé tárom, hogy életet adhassak pusztító lángnyelveimnek.
Mágiám meg is teszi a hatását, széles áradata nyomán porrá ég valamennyi rovar. Mindazonáltal, itt még nem állok meg. Kézfejeim rángatásával megpróbálom úgy irányítani tűznyalábjaimat, hogy azok a csillagszellemet is ártalmatlaníthassák… ám nem járok sikerrel. A férfi meglepően gyorsan félreugrál, ha kell, repülő kis kedvenceinek élete árán is. ~ De várjunk csak… hová is tettem az eszem?! Ugyan, nekem nincs olyanom… Na de, most nem ez a fontos! Az a lány egy csillagmágus. És rajtam kívül, ezen mágiaág minden képviselőjének a gyengéje…
- Jetblack Fire Ball!
Tűzgolyóm ezúttal nem a lelket veszi célba… annak megidézője felé száguld, hatalmas hőtől, s lendülettől fűtve.
- Ááááá! – A riadt felkiáltás nem talál süket fülekre.
Bár pislákol benne az őrület parazsa, a bogaras férfi mégiscsak hű gazdája iránt. Karjait kitárva ugrik be elé, testével megvédve őt támadásomtól. Mindennek persze ára van.
Sebesülését kihasználva, menten kitépem helyéről a Starsplintet, majd a sérülését szorongató csillagszellem elé szökkenek.
Egy gyors vágás az egész. Kicsapódó vér, s aranyló fényjáték jelzi ellenfelem őrzőjének távozását.
- Mi vagy te? – Reszketegen csengő kérdése hallatán szinte azonnal a földbe mélyítem fejét.
- Sötétség…
Ujjaim egyre csak erősebben szorítják a viszonylag apró koponyát, mígnem…
- Ne… - A gyengén rezgő szavacska csak egyvalakitől származhat… nem tudják, mikor kell feladni. – Látni akarod az erőmet? Megmutatom… csak hagyd őt békén.
- Ne kímélj, töki. – A lány teste a porban landol, s újfent a fiú felé fordulok.
A srác zihálva próbálja meg összeszedni maradék erejének morzsáit, majd két tenyerét összecsapva készül fel legújabb támadására. Különös, de állapota ellenére, nagyon is heves energiákat képes életre szítani, melyek aztán szemmel is láthatóvá válnak alakja körül.
- Secret Move: Crystal Dragon’s Explosing Prison! – És elkezdődik.
Bármit is tett, szinte azonnal elveszítem mozgásszabadságom. A világ jázminszínűvé válik előttem… minden olyan hűvös. Képtelen vagyok bármit is tenni.
Ám a fagyot hirtelen jött forróság váltja fel. Mintha csak a saját lángjaimban égnék egy pillanatra… a bőröm, az arcom, a karjaim… mind patakzik a vértől. Az egész épület elpusztult; csak törött deszkák, s faszilánkok siratják az egykori fogadó helyét. Mindezt persze alig tudom kivenni… vízióm komor felhők homályosítják el. De a legrosszabb még mindig a dermesztő hideg, mely egész valóm uralja. Térdre rogyva, kárminpirosra festve vívom csatám a levegőért, miközben úgy érzem, elevenen ledermeszt a környezetem. Fáj… nagyon fáj. ~ Ha belegondolok, hogy ilyesmire is képes… Valószínűleg kristályba börtönözte a testem, majd rám robbantotta. De nem akarok veszíteni. Állj fel!
Ellenfelem előredőlve próbál meg kiegyenesedni, ám próbálkozásait csakis kudarc koronázza. Ez a mágia őt is nagyon kimerítette. De hiába mindez, ha nem tudom két lábra küzdeni magam. ~ De akkor se fogok veszíteni! Egy ilyen korcs ellen soha! Ha én nem tudom megnyerni egyedül, majd ők megteszik helyettem. Hiába sérültem meg így, menni fog!
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Sziszegem, miközben épp csak hozzáérek ezüstkulcsomhoz.
Ám ez is elégnek bizonyul. Az égszínkék fények báljából először csak a rúnákkal díszített ikerpengék, majd az aranyhajú férfi teljes alakja bontakozik ki.
- Jól vagy, főnök?! – Sietne hozzám, de kézfejemmel a félholt fiúra intek.
- Ne foglalkozz velem… végezd ki!
- Meglesz. – Helyeslése olyan határozott, akárcsak léptei, melyekkel megindul áldozata felé.
Egy gyors keresztvágás. Ennyi az egész.
Bíborszín folyadék robban a levegőbe, s a sárkányölő eszméletlenül zuhan a földre. Már nem volt ereje védekezni. A harcnak ezennel vége. És én győztem!
- Végezd ki…
Perseus kardja a magasba emelkedik, hogy fullánkként mélyedhessen a fiú nyakába. Már le is sújtana, mikor egy erőtlen kar ragadja meg a bokáját… ~ Ilyen nincs! Ez már jóval inkább idegesítő, mintsem szórakoztató!
- Hagyd… könyörgöm… - A kis csillagmágus könnyektől ragyogó arccal, s elcsukló hangjával kérleli a harcost, ki minderre rám mereszti értetlen szemeit. – Ő már így is annyit szenvedett. Azután ismertem meg, hogy elszökött a kutatóktól, akik beléültettek egy sárkány lakrimát. Mindketten reményvesztettek voltunk, de aztán okot adtunk a másiknak az életre. Kérlek, ne tegyétek ezt tönkre… NE VÁGJÁTOK EL A KÖTELÉKEINKET! – Ordítása úgy visszhangzik az éjszakában, mintha csak az ég mennydörögne. ~ Kötelékek. Ezek miatt ragaszkodnának annyira a másikhoz? Ezek az érzelmek késztetik arra őket, hogy mindig felálljanak, és megújult erővel harcoljanak a másikért? Vajon én képes lennék hasonlóra, ha… mindegy.
- Végezd ki!

- Soha! Ikrek kapuja tárulj, Gemini! – A lány olyan hirtelen idézi meg csillagszellemét, hogy még Perseus sem képes idejében reagálni. ~ És várjunk csak… egy zodiákus?! Mióta abban az elátkozott börtönben összegyűjtötték őket, alig hallani róluk. Ennek a kis szukának hatalmas szerencséje lehetett, hogy rátalált erre.
Az apró teremtmények ezúttal szavak nélkül is megértik gazdájuk akaratát. Meglepően gyorsan felém szökkennek, s mire újfent megemelem elgyötört tekintetem, már saját képem tükröződik abban.
Ott állok, ahogy az ezüstös Hold kegyetlen fényei káoszba torkolló táncot járnak kaszám pengéjén, s a szelekkel játszadozó, színtelen tincseimen. ~ Hogy a jó életbe nézhetek ki ilyen menőn?! Vagyis, na, most nem ez a fontos… azt hiszem.
- Perseus! – Segélykiáltásom nem marad tettek nélkül.
Én ugyan harcképtelen vagyok, a pengevirtuóz harcos képes felvenni a lépést másolatommal. Acél acélnak csattan, izom izomnak feszül. Bár látásom homályos, valamennyire még képes vagyok kivenni a szélként süvítő felek mozgását. ~ Persze, nekem is lépnem kell valamit. Bár, ha fegyverforgatásról van szó, Perseus képes lenne felülkerekedni rajtam, de ez a másolat többre is képes. Ha túl sok időt hagyunk neki, még megidézi a saját lelkeimet…
Ökleimet a széthasadt padlóhoz tapasztva, megtépett kutyák módjára kezdek mászni Caitlyn felé, arra különösen ügyelve, hogy ne kerüljek a két harcos útjába.
- Hé… én már találkoztam önmagammal. – Küszködöm fel a szavakat, mikor már elég közel érek a lányhoz.
- Mégis… hol? – Pillant rám összezavarodottan.
- A POKOLBAN, TE RIBANC! – Minden akaraterőm latba vetve, ráugrom a csillagmágusra, s kifeszített ujjaimat a gyomrába mélyítem… vége van.
Bár a seb nem halálos, a vele járó vérveszteség elegendő ahhoz, hogy megtörje ellenfelem utolsó idézését is. A győzelem most már biztos.
Segítő kezek ragadnak meg, s emelnek két lábra. Perseus az, ki ellenfele eltűnésével, most már az én támogatásomra fordíthatja minden erejét.
- Ne öljétek meg… kérlek… legalább őt ne. – Nyöszörgi a legyőzött varázslópalánta.
- A kötelékeid, amiket olyan nagyra tartasz, és olyan sok erőt merítesz belőlük, most a visszájára fordulnak. – Lihegem. – Téged mindenképp életben hagylak, hisz nőket nem ölök. De a barátod már más tészta. Őt csak egyféleképp mentheted meg… Mondd fel a szerződésed a zodiákusoddal, és add nekem a kulcsát. – Mondandóm hallva, Caitlyn szemei tüstént kimerednek.
Ám meglepően keveset habozik. Sírva ugyan, de kétségek nélkül húzza magához arany ragyogású csillagkulcsát.
- Én, Caitlyn Rooster, ezennel semmissé nyilvánítom szerződésem a Gemini nevezetű szellemmel, ki a csillaglelkek világának szülötte. Újfent szabad vagy, s akaratod mércéje szerint járhatod utad. Mit szó kötetett, tettek meg ne szakítsák. – A számomra hihetetlen értékkel bíró tárgy azzal a tenyeremben landol. Ilyen egyszerű az egész… ~ Hogy lehet valaki ilyen ostoba?
- Mint csillaglelkű mágus, betartom a szavam. Élhettek tovább. De remélem most már tudod, milyen hátulütői vannak ezeknek a kötelékeknek.

Az aranyhajú kardforgató segítségével el is indulnánk, hogy elláthassuk vérzésemet, de halk suttogás visszhangja még egy ideig maradásra bír minket.
- Remélem tudod, hogy sose fog veled szerződést kötni. Gyűlölni fog téged, mert szörnyű ember vagy.
- Én a helyedben nem fogadnék erre. Ha hiszed, ha nem, minket csillaglelkeket nem csak a személyiség vonzz. Vannak, akik többre becsülik, ha a tulajdonosuk inkább tehetséges, mintsem egy érzelgős kontár. – Magyarázná Perseus, de ez jól láthatóan alig érdekli a lányt.
- Meg fogunk találni. De nem téged… biztos vagyok benne, hogy neked is vannak kötelékeid. Elvágjuk őket. Megtanulod majd, milyen gyenge is vagy valójában.
- Kíváncsian várom. – Intek búcsút, Gemini kulcsát lóbálva. ~ Kötelékek, mi? Milyen végtelenül szánalmasak, és ostobák vagytok. Ha rá is jöttök… sose lesztek képesek ártani neki…

Vége

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Vas. Feb. 19, 2012 3:57 pm

Huhohohoo szép terjedelemben tártál elém igen színvonalas olvasnivalókat. Kifejezetten kedvemre való, ahogy csavarod a szót. A sok cicomás mondat, s a temérdek méltatlanul ritkán használt kifejezés ami a te történeteidben azonban megjelenik, mind roppant élvezetessé teszik olvasásuk. A karakter jelleme is igazán tisztán van megjelenítve. Nem tesz, gondol vagy mond olyasmit ami elrontaná az összképet és elfogadhatatlanul, minőségromboló módon ellentmondásos lenne, egyszóval nem zökken ki a szerepéből.
A párbeszédek is igazán jól lettek megírva és személy szerint én azt is nagyra tartom, hogy nem csak megvásároltad eme remek csillagkulcsot, hanem kalandba foglalva jutottál hozzá.
Bár a fentebb leírtak fényében biztosan nagy meglepetés, de munkáid elfogadom Very Happy . Több dicsszóval azonban már nem illetlek, mert nem szeretném, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség Wink

Jutalmad: 600 VE + 600 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Kedd Márc. 27, 2012 2:53 am

Árulóm, vagy szerelmem? - I. rész


- És minden csillaghoz tartozik egy kulcs? – A kérdésnek az apró szökőkút csobogása ver különös taktust.
- Nem mondhatnám… Alapvetően csak a csillagképekhez tartozik kulcs, de közülük sem mindhez. Bár nem kell aggódnod, ez még így is rengeteg szellemet jelent.
- Éééértem… - Állok fel a vízforrás kövezett szegélyére, majd karjaimat szárnyakként kitárva, megpróbálok egyensúlyozva lépkedni annak vonalán. – Amúgy se szeretnék túl kapzsi lenni, hiszen nekem már az is elég, hogy te itt vagy velem. – Húzom szélesre vigyorom a Hold sápadt tükrében, miközben a paripa felé fordulok.
- Nos, ha nem szoksz rá az ilyen veszélyes dolgokra, mint a peremen császkálás, akkor ez sokáig így is marad…


Ezen emlékfoszlány körvonalazódik előttem, miközben kulcscsomómat forgatom egy ujjamon. Egy évtized telt el azóta…
Most már Pegasus kulcsa mellé négy másik ezüstkulcs került, hogy gyűjteményem ékességeiről, a két aranykulcsról ne is beszéljünk. Ha belegondolok, egész Fiorében talán én vagyok az egyetlen csillagmágus aki két zodiákussal bír, hála a legutóbbi esetnek. Milyen különleges is vagyok…
- Na Deeeeen, meséld tovább! – Egy magasan csengő kérés rángat vissza szobám falai közé. ~ Igaz is, épp Bluebellnek meséltem.
- Na tehát… - Köszörülöm meg torkom. – Ahogy mondtam, a királyság leghírhedtebb lovagosztagai, s maga a király állta utam a menekülésben.
- Aztaaaa! És aztán mi történt?
- Nos, erőlelépett a király, majd így szólt „Add meg magad blablabla”, franc se emlékszik már. Persze, amikor látta, hogy nem akarok így tenni, elkezdte összegyűjteni varázserejét, mire én vesén csaptam. Ő pedig összeesett… holtan! – Hangsúlyozom ki az utolsó szót.
- Húúúú Den, olyan menőőő vagy! Mesélj méééég!
- Legyen. – Tündöklöm az engedékeny szerepében. – Meséltem már, mikor egyszerre kellett megküzdenem a teljes Oracion Seis-al, és úgy állcsúcson pöcköltem-
- Starkiller! – Szakít félbe a mennydörgő hang, mely az ajtóm mögül szűrődik be a helységbe. – A mester látni akar, ne várasd meg.
- Nincs mit tenni… - Rugaszkodom el ágyam széléről.
Bár a kislány szemeiben csalódottság tükröződik, céhünk alapítója nem ismeri a türelmet. Kedvtelen léptekkel hagyom el szobámat, hogy átadhassam magam a folyosók egyhangú állandóságának, majd a Hades termében domináló sötétségnek, s ködként hullámzó árnyaknak.
Ám nem csak a megszokott légkör fogad az ódon csarnokban. Tabu áll előttem, alakját félhomályba fedve. ~ A múltkori után nem akartam látni egy ideig…
- Szia. – Köszönök rám, továbbra is előre nézve.
- Szia. – Viszonzom a gesztust, kissé erőltetetten.
- Miért… hívatott? – Próbálja meg kifürkészni a lány, mesterünk szándékait.
- Most, hogy mindketten megérkeztetek, talán elétek is tárhatnám a tervemet. – Mér végig minket. - Legális céhek neves képviselői vesznek részt egy Erában megrendezendő bálon, amelyre szeretném, ha ti is elmennétek. Figyeljétek a mestereket, vagy küldötteiket, és hallgassatok ki minél több használható információt. Nem remélek sokat ettől az egésztől, de szeretek biztosra menni… végül is, minden apróság fontos lehet. Ó, és hogy ne tűnjetek ki, szeretném, ha kiöltöznétek, és részt vennétek a táncesten is. Úgy kell kinéznetek, mint egy gyanútlan párocskának. – Engedi szabadjára nevetését. ~ Miért érzem úgy, hogy többet tud, mint kellene…?
Mivel az elhaló kacajt csak a csend követi, szinte azonnal sarkon fordulok, s mérlegelni kezdem az elhangzottakat. Egy estély… felhajtás, erőltetett protokol, kelletlen udvariasság, táncok, fennhéjázó ruhák… mindezek csak egy számomra ismeretlen, gyűlölt világ kellékei.
- Ó, majd elfelejtettem… – Zeng Hades hangja, mire kissé meglepetten visszafordulok. - Értesüléseim szerint, a Dragon Fang egy bizonyos Ba’al-t küld, hogy képviseltesse magát. Neked talán ismerős a név, ifjú sárkányölőm. Kerüld a figyelmét, nem szeretném, ha lebuktatna titeket… elég rosszul járnátok. Távozhattok. – Adja Tabu tudtára. ~ Ez viszont… érdekes. Ha belegondolok, a ma napig nem tudom, miért is van ez a lány a céhünkben. Mi oka volt csatlakozni hozzánk? Sose árulta el. És bár egyszer azt mondtam neki, hogy nem erőltetem a kérdést, titkon nagyon is kíváncsi vagyok a tényekre. Így vagy úgy, remek hasznát veszem majd Gemininek ezen a küldetésen, bármennyire is nincs kedvem hozzá.
A beszéd végeztével mindketten elhagyjuk a nagytermet, s ismét a szürkeségbe vesző folyosók útvesztőin rójuk utunkat. Megannyi kétely őrlődik bennem. ~ Akarom én tudni, hogy miért van itt? Mi van, ha egyáltalán nem fog tetszeni az oka? Akkor mit kellene tennem…?
- Nos… Hades pontosan nem árulta el, hogy mikor lesz az est, de sejthető, hogy ma. – Szólal fel a lány, szó szerint kizökkentve gondolataim fogságából. - Szóval, ki kéne öltöznöd. Bár gondolom, nincs olyan ünneplőruha-féléd…
- Virgónak hála, olyan ruhám van, amilyet csak akarok. Az már más kérdés, hogy nem fogok felvenni ilyesmit… – Válaszolom nehézkesen. ~ Na igen, ez a megbízás másik fekete pontja. Gyűlölöm az ilyesfajta rongyrázást. Semmi kedvem kiöltözni, kezeket rázni, ujjakat csókolgatni, és… táncolni? Talán arra… bár, lehet csak azt is elszúrnám. De attól még nekem is jár egy esély…
- De bizony, hogy felfogsz! – Rivall rám.
- De nem fogok. Ez amúgy is egy hülye küldetés. Nem tudom álcázni magam, hisz a hírnevem miatt mindenki felismer… – Világítok rá a nyilvánvalóra.
- Nem kell a megszokott szmoking, plusz lenyalt haj kombóhoz folyamodni. Sokkal szabadabban meg lehet oldani az ilyet… persze, csak, ha rám mered bízni magadat ilyen téren.
- Legyen… amúgy sem bővelkedem a választási lehetőségekben. – Egyezek bele végül.
- Szuper… – Ragad meg, mielőtt szobája felé húzna.- Remélem, Virgo nekem is tud ruhát hozni. Vagy ilyesmi… nem tudom, nálatok ez hogy működik. Ja, és most nincs szükségem rád a vetkőzéshez. – Vigyorog rám.
Bár valamiért örülök, hogy vidámnak láthatom, a megjegyzése akaratlanul is kicsikar belőlem egy halk morranást.
Saját kis birodalmába érve, menten ránk zárja az ajtót, majd lendületéből mit sem veszítve, arrébb tessékeli az ágyon horpasztó kandúrt.
- A macskát már aludni se hagyják… – Elégedetlenkedik a kisállat, ám valamelyest arrébb húzódik.
- Oké… szerintem idézd meg Virgót. Van egy egészen jó ötletem, talán az a ruha még tetszhet is neked. – Javasolja a lány, miközben ő maga egy kis faasztalon foglal helyet. ~ Bár őszintén szólva, még mindig semmi kedvem ehhez az egészhez, úgy érzem, nagyon fájna, ha letörném a lelkesedését. Jó ilyen élettel teltnek látni, mint azelőtt… Ha ettől vidám marad, belemegyek a játékába.
- Jó-jó. – Fűzöm le kulcsaimat, úgy, hogy Tabu is jó rálátást kaphasson azokra. Csak szúrd ki, hogy milyen menő vagyok a két aranykulccsal… kérlek. – Szűz kapuja, nyílj meg!
Szavaimra heves fényjáték gyúl az apró szobában, s rövidesen alakot is ölt a cselédruhás csillagszellem, ki megingathatatlan hűséggel várja parancsaimat.
- Örülök, hogy megidéztél, Starkiller kapitány. – Hajol meg kissé. – Már épp kezdett felborulni egészséges bioritmusom a büntetésem hiányában.
- Nos, sajnálom a bioizéd, de egy feladat miatt hívattalak…
- Igazán? Miben állhatok szolgálatára? – Kérdezi, ám hangszíne mit sem változik.
- Segíts Tabunak, ez minden. Szüksége van pár ruhára. Hallgasd meg, hogy mit szeretne, majd hozd el neki a világodból.
A lány egy csekélyke hezitálást követően meg is kezdi igényei kifejtését.
- Nem kérek túl bonyolultat. Nekem csak egy egyszerű, épp, hogy comb alá érő fekete estélyi, míg Den esetében elég lehet egy egyszerű fekete farmer, illetve egy ugyanilyen színű selyem ing. Esetleg még valami hasonló cipőt hozhatsz, de ennyi. – Több se kell cselédruhás csillagszellememnek, fénylő pontokká válva újfent átlépi a világok határait.
Pár pillanat műve csupán, hogy visszatérjen közénk, kezében a kívánt ruhákkal.
- Örülök, hogy szolgálatodra lehettem, Starkiller kapitány. – Hajol meg, mielőtt végleg magunkra hagyna minket. ~ Gyors, és megbízható, mint mindig.
- Nos akkor kezdjük. Vetkőzz. – Szól rám Tabu, szinte azonnal. ~ Ezúttal ő akar kezdeményezni, vagy csak a ruhapróba érdekli? Bár, a múltkori után…
- Nem húzod az időt… – Kezdem kicipzárazni ujjatlan felsőm, lévén, az alatt úgy sincs semmi, így készen állok majd az öltözködésre. Bármennyire is hidegen hagy az ilyesmi…
- De… mindent ám. Minden ruhát. – Teszi hozzá.
- Mindent…? – Bizonytalan kérdésemre menten megkapom a választ…
- Mindent!
Önsanyargató szerepköröm tovább játszva, legombolom magamról megszokott, könnyed mozgást biztosító nadrágomat, majd kérdő tekintetemmel felmérem, hogy menjek-e tovább…
- Oké Denci, itt megállhatunk… szóval, akkor nézzük meg, hogy állnak rajtad a ruhák. – Az eligazító szavak mellé egy ing, és egy kényelmetlennek tetsző farmer párosul.
- Okés, bár ezt még úgyis le kell vennem, mielőtt elindulnánk a hajóról… ezeket nem épp légi utazásra szánták. – Próbálok én is beleszőni valami hasznosat a beszélgetés folyamába.
- Persze, de muszáj felpróbálni, mert ha netán túl kövér vagy ezekhez, vagy épp nyeszlett, Virgo kicserélheti neked. – Hát, mégse bizonyult olyan hasznosnak a megszólalásom…
Mivel ilyen téren ténylegesen szegényes a tudásom, inkább megkímélem a lányt további értetlenkedésemtől, s magamra öltöm a ruhadarabokat. Bár az éjfekete, galléros ing egész jó kontrasztot képez a hajammal, a hozzá párosuló nadrág pont olyan szűk, mint amilyennek tűnt. Persze, mindehhez hozzátársul még örökbuzgó sálam, ki ezúttal sötétbordó színt választva foglalja el helyét a nyakam tengelyén.
Miután feladom újdonsült farmerem igazítgatását, Tabura téved tekintetem, ki úgy néz a nagyvilágba, mintha káprázatot hintettek volna szemére.
- Hahó. – Próbálom felrázni mélaságából.
- Csak… azt néztem, hogy a varrás, meg minden pont tökéletes. Rád jó a ruhád. – Hadarja bölcsességeit… nos, ő a szakértő…
- Oh… nos, én nem értek hozzá, de biztos így van… Na és, te felpróbálod, amit kaptál?
- Hát… ugyan, miért is kéne… hiszen… na… – Kezdi dadogni, jól tudtomra adva, hogy valamiért nincs túl sok kedve hozzá. ~ Márpedig ez alól nem bújsz ki.
- Tudnunk kell, hogy nem nagy-e rád, vagy épp túl szűk, mert ha igen, Virgónak idejében hoznia kell másikat. – Ismételem meg a tőle elhangzott mondatot.
Örömteli tekintettel veszem tudomásul, ahogy sorsába beletörődve, ő is elkezdi megszabadítani magát az estélyre alkalmatlan ruhaneműitől. Persze, inkognitóm megőrizve helyet foglalok ágyának szegélyén, s mély, filozofikus háttérről árulkodó arckifejezéssel szemlélem tovább minden egyes mozdulatát. ~ Hadd higgye csak, hogy a ruha érdekel.
Bár színészi képességeim legjavát latba vetve próbálom hozni az ártatlant, amikor végre eljönne a legjobb pillanat, a lány hátrafordul… ~ Miért engem kell szivatni?!
- Nem igazságtalan ez kicsit, hogy én nem fordultam el, te meg igen…? – Vetem fel, megpróbálva minél inkább elfojtani csalódottságom.
- De… de én nő vagyok, jó…? – És a világ ismét megmenekült, hála Egyértelmű Kapitánynak…
- És ez jogot ad arra, hogy igazságtalan legyél?
- Nem vagyok igazságtalan, csak szégyellős.
- Nos, attól én még nem fordultam el, szóval te se tedd. Nem én cumizok…
- Hát én se fogok ám, rajtad az alsógatya… – Motyogja, nem kis értetlenségről tanúbizonyságot téve…
- Valamiért az az érzésem, hogy félreértettük egymást. De attól még nem kellene így makacskodnod. Ha te is megnéztél, ennyit igazán megtehetnél… – Győzködöm tovább, hátha beválnak gyengécske érveim…
- Rendben. – Megadó sóhajtását egy lágy fordulat, s telt kebleket takaró, galád, haramia kezek látványa kíséri. - Csak… ne legyenek piszkos gondolataid… – Suttogja tovább. ~ Győzelem! Köszönöm a szüleimnek, kik a világra segítettek, és Perseusnak, akinek szakavatott tanácsai most aranyat fognak érni…
- Azt hiszem, hagyhatjuk a ruhapróbát. Neked úgy is jól fog állni. – Lököm el magam ültemből, majd sokat sejtető vigyorral Tabu elé lépdelek. - Sajnálom a legutóbbit... de azóta már biztosabb vagyok magamban. – Míg jobb tenyerem ujjait a melleit oltalmazó karjára fonom, bal társaival teste legérzékenyebb pontjára tévedek. ~ Ez itt nem a harctér, hogy ott törjem ketté, ahol a legvastagabb. Megelégszem én a sunyi kis trükkökkel is, nekem csak a végeredmény számít.
- Ha... hallod... mit.. művelsz? – Lihegi egyre gyengébben. ~ Csupa jót.
- Csak kifejezem az érzelmeimet. – Mosolygom le kérdését, miközben ajkaimat közelebb tolom arcához.
- Elég.. furcsán teszed ezt... – Kapaszkodna meg vállamba, így elősegítve próbálkozásom.
Nyelveink összeérnek, s ismét érezhetem lágy, forró leheletét.
- És, szándékodban áll ellenállni? – Kíváncsiskodok, sikeres haladásom látván.
- Lehet, hogy nem kéne... talán én is jobban járok... – Helyes válasz.
- Akkor lazíts, jó? – Emelem karjaimba testét, majd visszasétálok az ágyhoz.
- Menni fog.
Nem is marad más hátra, minthogy Tangót száműzve, kihasználjuk a szoba nyújtotta magányt, s az egyre fogyatkozó ruhadarabok alatt meglapuló örömöket…

Már magasra hágva szemléli Era utcáit a Hold sápadt orcája, mikor megérkezünk annak lakrimáktól ékköves utcáira. Könyökeinket összefonva sétálunk Tabuval a bál helyszínére, zsebeinkben a Hades mester által előkészített jegyekkel.
A gyöngyházfényes kivilágítású épület nem pusztán a jómód, s elegancia ragyogását hívatott hirdetni ezen az éjjelen. A fénylő pompa mögött sötét titkok, s összetett tervek lapulnak, melyek rengetege csak arra vár, hogy lerántsák végre a rájuk porosodott leplet. Ám hiába a rengeteg nemes vendég, s híres céhmester… engem leginkább a mellettem sétáló, gyönyörűnek tetsző lány szándékai érdekelnek. S bár kaszámat nem hozhattam magammal, annak kegyetlen brutalitása helyett ezúttal sokkal nagyobb hasznát láthatom majd annak a két játékos lénynek, kik már a mit sem sejtő meghívottak közt várják parancsaimat…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Szer. Márc. 28, 2012 2:30 pm

Kezdem a közepén, szép munka! Mondjuk volt egy két pont ahol fel ugrott a szemöldököm de azt gondolom jól kijátszottad a szituációkat, szépen fogalmaztál és humor is akadt benne Egyértelmű Kapitány! xD
Pervi faktorra adok egy erős hatost!

Jutalmad: 700 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Csüt. Május 31, 2012 8:10 pm

Árulóm, vagy szerelmem? - II. rész


A valóság drága luxusa az, ami könnyedén visszarángat terveim síkjáról világunkba. A bálnak otthont adó épület, nyüzsgő bejáratát jól öltözött biztonságiak vigyázzák, kik alaposan ellenőriznek minden haladni kívánó vendéget. Ugyanakkor, Hades mester karjai jóval messzebbre nyúlnak, mint azt bárki is gondolná. Meghívóink hitelességét meg sem merik kérdőjelezni a felülvigyázók, hisz még az azokra rótt álnevek a vendégkönyvükben is helyet kaptak.
- Minden rendben van. – Adja vissza díszes papírjainkat az öltönyös alak. – Ugyanakkor, állatokat nem engedhetünk be. Megzavarnák a rendezvényt. – Bök a narancsszínű kandúrra, ki Tabu vállán pihen.
- Ugyan, ő nem holmi közönséges macska. Tango egy valódi exceed, nagy intelligenciával, és meglepően széleskörű műveltséggel. Higgye el, nem fog fennakadást okozni semmiben. – Próbálja meggyőzni a lány.
- Ígérem, jó leszek. – Mosolyogja le helyzetét az érintett.
- Hát jó… - Habozik kissé emberünk. – Ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetnek. Érezzék jól magukat. – Enged utat kis csapatunknak.
- Köszönjük.
A bálterembe belépve az odakintről sugallt pompa az elvártaknak megfelelő mértéket ölt. A mágikus kristálycsillárok fényétől ragyogó helységben az elegancia és a felső osztály etikettje párba kelve járja táncát. Magas rangú meghívottak forognak a pincérnők gyűrűjében, vagy épp pihenőjüket töltik egy-egy pohár társaságában.
Tekintetem nyughatatlanul járkál fel s alá, megannyi céh mesterét felismerve az egybegyűltek között. Ám külön figyelmet érdemel a vöröshajú férfi, ki az egyik pultnál tengeti szabad perceit. ~ Amíg Tabu aludt, utána kérdezősködtem néhány dolognak. Ha jól sejtem, ő lesz Baal…
- Hú, nem adják alá a dolgot. – Szólalok fel hirtelen, elterelve társam figyelmét nézelődésem tárgyáról. - És még ingyen kaja is van. – Mutatok rá vigyorogva az ezüstösen ragyogó kis tálcákra, mik megannyi finomságnak nyújtanak nyughelyet. ~ Erre tuti felfigyel a kis kajás…
- Ingyen kajaaaaaaa. – Lelkesedik fel Tangó is.
- Ingyen kajaaaa! – Ismételi meg, ezúttal a lány. - Hmm... próbáljunk mértékkel enni... á, nem, kit érdekel. – Enged végül vágyainak, s szinte azonnal habzsolni kezd.
Miközben az én ujjaim közt is megfordul egy-két különös falat, melyek ízére kíváncsi vagyok; tovább kezdem szőni magamban a küldetésünkkel kapcsolatos gondolatokat. ~ De vajon mi a fontosabb? Hogy kiderítsek pár tervszerű elképzelést ezektől az idiótáktól, vagy felgöngyölítsem társam titkait?
- Bár kíváncsi vagyok, kik is vannak itt pontosan. Meg, hogy mi lesz a program. Hisz valamikor a kémkedést is el kéne kezdeni. – Vetem fel végül is, egyfajta puhatolózásként, hogy megtudjam, Tabu mit gondol minderről.
- Hangosabban, a szomszéd asztaloknál még nem értették tisztán. – Figyelmeztet cinikusan, ügyesen terelve a témát.
- Ugyan, senki se figyel ránk. Mindenki el van foglalva a maga dolgával.
- Jól van... – Vonja meg vállait, majd visszatér az ételek adta örömökhöz. ~ Rendben, akkor ezt ne erőltessük egy ideig…
Az elkövetkezendő időszak viszonylag nyugodtan telik, céhtársaim az asztalon helyett foglaló különlegességek közül válogatnak, miközben én az egymással társalgó, netán táncot járó meghívottakat figyelem.
A viszonylagos tétlenségnek egy akusztikus célokra kifejlesztett, mágikus lakrima beizzítása vet véget, melyet egy köpcös, ámde jól öltözött, kerek arcú férfi fog használatra.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket. – Zengi be nyájas hangjával a csarnokot. – Engedjék meg, hogy mint a mai est egyik szervezője, bemutatkozzam önöknek. Nevem Jael de Fusche, a Mágustanács egy elkötelezett vállalkozója. Rendezvényünk célja nem más, mint a barátság felevelenítése Fiore nagyra becsült céhei közt, na és természetesen egy olyan est szolgáltatása, mely alatt kiszabadulhatnak az egybegyűlt mesterek, s neves mágusok, munkájuk egyhangú medréből. – Köszörüli meg torkát. – Ugyanakkor, nem is untatnám tovább magukat ilyen hivatalos részletekkel. Inkább fel is komponálnám első programunk, mely egy társas tánc volna a kedves vendégek számára. Aki úgy érzi, részt szeretne venni párjával, vagy akár frissen felkért partnerével eme előadáson, ne habozzon a szabadon hagyott részre fáradni. Kellemes szórakozást kívánok. – Azzal, szervezőnk el is hagyja a porondot, mire mindenki nagy sürgés-forgásba kezd.
- Den, hallotta~d? – Csilingeli Tabu, miközben belecsimpaszkodik karomba. - Gyere táncolni! – Tér rögtön a tárgyra. ~ Ezt sajna nem tehetem… Ha a megkérdezettek pontosak voltak a jelleméről, a vöröske tuti nem fog egy ilyesmin megnyilvánulni. Ez az én esélyem.
- Öhm... rendben... – Felelem zavartan. - De nem nagyon csináltam még ilyet... – Próbálnám kivágni magam.
- Á, az ne zavarjon! Tök jó lesz, meg minden. Csak csináld, amit én, meg a többiek. – Rángat nagy lelkesedésében. ~ Ez így nem lesz jó. Kell valami ürügy…
- Rendben, benne vagyok... – Mosolygom rá szelíden. - De össze kell szednem a bátorságom. Mindjárt visszatérek, de úgy érzem, megfulladok ettől a környezettől... Hamarosan jövök is táncolni. – Közlöm vele, s reakcióját meg sem várva, a közeli mosdó felé veszem az irányt.
Szerencsémre, a szépen kicsempézett helység épp üres, hisz jelenleg senkinek sincs ideje itt ólálkodni.
- Most már előjöhettek… - Szavaimra a két apró csillagszellem alakot is ölt, biztonságban a kinti világ figyelő szemeitől.
- Készen vagyunk. – Fogják meg egymás karját. – Mi a terv?
- Engem fogtok lemásolni. Tudom, hogy csak öt percetek van, de az alatt táncolnotok kell a képemben. A lényeg, hogy Tabu mit sem sejtsen arról, mit is teszek, miközben ő naivan keringőzik. – Vázolom elképzeléseimet.
- És te mit tervezel?
- Beszélnem kell valakivel, a lány tudta nélkül… Számítok rátok. – Guggolok le az ikrek magasságába, majd oda is nyújtom nekik ujjam.
Nem is kell ennél több, egy kékes fényjáték keretében hamarosan szembe is nézhetek tükörképemmel, ki nem csak testem, de valamennyi emlékem, s személyiségem is hordozza.
- Hú… mindig meglepődök, hogy milyen jóképű vagyok. De most menj…
Másolatom el is hagyja köreimet, hogy eleget tehessen kérésemnek. Nekem nincs más dolgom, mint kicsivel a távozását követően, utána eredjek, ám nem a tekintetek kereszttüzében szikrázó táncparkettre, hanem ahhoz a férfihoz, aki talán segíthet kételyeim szétzilálásában… vagy épp azok lángra gyújtásában.
Tagbaszakadt test, vörös haj, s önelégült vigyor. A leírás tökéletesen illik kiszemeltemre. Sőt, a jelleméről hallottak alapján, még az is tovább erősítheti felvetésem, miszerint a férfi egy pultnak támaszkodva szemléli a táncikáló lánykákat, kezében egy pohár itallal, arcán pedig oly kifejezéssel, mely elárulja: „Nem lépek parkettre senkivel, ahhoz túlságosan is feletettek állok. De azért a seggeteket még szívesen megbámulom.”
- Üdv. – Szólítom meg a „Ba'al jelöltet”.
- Mi kéne? – Veti vissza flegmán, kissé ittas hangszínnel. ~ Egyre biztosabb, hogy ő az.
- Semmi különös. – Dőlök neki jókedélyűen a pultnak. – Csak egy kis versenyre vágyom, és maga tökéletes ellenfélnek tűnik. – Vetem fel ötletem.
- Mégis miféle verseny? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?! - Mutat végig a látósugarában lévő nőkön.
- Ugyan, pont ezzel kapcsolatos a kihívásom. – Nyelek egyet, hogy erőt nyerjek a folytatáshoz. – Nekem úgy tűnik, mindketten unatkozunk, hisz miért is pazarolnánk az időnket a tánchoz hasonló baromságokkal? Hisz ugye bámészkodni is lehet, amiben maga elég tapasztaltnak tűnik. Szóval, arra gondoltam, hogy amíg tart ez a hülyeség, összemérhetnénk egy kicsit a tudásunk. – Mutatok végig a táncparketten. ~ Azt hiszem, ez jó kezdet lesz. Hisz mindenki szeret abban versenyezni, amiben jónak hiszi magát.
- Miért is ne, tegyük kicsit izgalmasabbá ezt az estét. – Rajzolódik ki széles vigyora. - Mik a szabályok?
- Egyszerű. Kiszúrjuk, kik a hulladékok az egybegyűltek közül, és kész. Így legalább felmérjük a választékot, és hasznosan elütjük az időt. – Magyarázom mosolyogva.
- Legyen, amúgy sincs jobb dolgom. – Von válat. – Aszongya… - Kezdi el járatni tekintetét az egybegyűltek között. – Túl nagy a segge… túl kicsi a segge… túl nagy a melle… jesszus, ennek hol a melle? Hmm… túl lóarcú… – Mutogat, mintha csak egy piaci kofa áruit értékelné.
Meg kell hagyni, nem szégyenlős a pasas. De nem is kell annak lennie. Bárhogy is, előbb - utóbb Tabura fog esni a sor. Ha pedig valami nincs a rendjén vele, azt tőle úgy is megtudom. Na persze, itt nem a testére gondolok... remélem versenytársam is el tud vonatkoztatni attól, ha egy általa ismert személyről van szó.
- Na, ne csak én beszéljek. Mit gondolsz a felhozatalról? - Adja át nekem a stafétát.
- Mos, nézzük csak... – Szedem össze gondolataimat. - Ő túl dagadt... az pedig, nos... - Veszem egyik nőt a másik után szemügyre, ám alig akad ezen az estélyen olyan, ki ne költött volna vagyonokat a megjelenésére; így pedig nehéz rosszat találni. - Hú, viszont ő... ejha. - Téved a tekintetem Tabura, hátha sikerül felkavarnom az állóvizet. - Bár nem ez a feladat, de muszáj megjegyeznem, hogy az a csaj nagyon kiválik a tömegből. Igazi nehézbombázó.
- Ő? Ugyan már... Mondjuk úgy, ismerem valamelyest. Egy hülye kis kurva, még a teste is satnya. Szerintem rá is inkább pontot kéne kapnod, amiért kiszúrtad selejtként. - Legyint lenézően, miközben hangja csak úgy ontja magából az undort.
- Nem értem magát. - Ezúttal nem kell játszanom érzelmeimet, őszintén meglepődöm. - Bár kissé messze van, de egyértelműen látszik, hogy elsőosztályú a teste. Mind a feneke, a melle, és az arányai is tökéletesek...
- Ugyan, ha ennyire nem értesz ehhez, úgy veszem, hogy ezt a versenyt már meg is nyertem. - Sóhajt lemondóan. - Mint mondtam, az a csaj egy semmitérő kis kurva, harmadosztályú külsővel. Még az olyan alapvető feladatokat is képes elszúrni, mint a kémkedés. De hagyjuk is, mint mondtam, nyertem. - Fordít nekem hátat. - Megyek inkább, sikerült kiszúrnom magamnak egy igazán jó nőt, miközben nézelődtünk. Megszerzem magamnak estére. - Hagy magamra, azzal az egy szóval, mely jéggé dermesztett. ~ Kémkedés... ?
Tabu eközben már megpróbál kikeveredni a tömegből, valószínűleg Gemini keresésére szándékozik indulni… azaz, lejárt az idő. De mindez már mit sem érdekel engem. Ez az elejtett információmorzsa is elegendő a kirakósom összeillesztéséhez.
Mindig is tudtam, hogy oka volt a céhünkbe jönnie… lázadás; így akarja megmutatni a világnak, milyen belevaló; kíváncsiság; a világnézetének megváltozása… vagy én… mekkora hülyeség. Csak egy kém, kikből már annyit kiszűrtünk a hajón… Megtud pár, fontosabb információt rólunk, és eltűnik, mintha ott sem lett volna soha. Vagy visszatér elpusztítani minket…
A gondolatok szétmarják az egész valómat, minden megszűnik körülöttem, az idő megáll létezni. Ridegség, nyomás, fájdalom, kín. Teljességgel szétzilálnak. Miért? Mégis miért?! A lélegzésem is lelassul. Mintha a mellkasomba szúrtak volna egy jégpengével, és lassan megfagyasztanák a szívem.
Riadtan döbbent szempárom ismét a parkettre emelem, ahonnan Tabunak már csak percek kérdése a kijutás. ~ Mit kellene lépnem? Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, majd miután visszatérünk a hajóra, elárulom, amit megtudtam? Akkor megölik… Vagy úgy teszek, mintha nem is hallottam volna ezt? Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez hülyeség? Akkor lehet, tényleg elárul minket, és a pusztulásunkat hozza… Vagy itt és most számon kellene kérnem? Nem tudom… francba már, nem tudom! De egy biztos… mielőtt sort kerítenék bármelyik opcióra is, akad egy elintéznivalóm.


Átírva és összevonva.


A hozzászólást Den Starkiller összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 27, 2012 5:15 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Szomb. Jún. 16, 2012 4:17 pm

Den istenem MOND A SZÁDAT HOVA TETTED?
Eleg szívesebben két nagy pofonnal jutalmaználak nem pedig VE-vel. Kicsi bogaram ha nem ismersz egy NJK-t azért találták fel a fehér betűs Staffokat hogy segítsenek. Sajnos Ba'al-t nem jól játszottad ki, ez sehogy nem megy bele a karakterbe bár mekkora is a jó indulatom. A durva az hogy vannak megint részek amik pazarul sikerültek, de mások meg nagyon nem passzolnak a képbe. Mellesleg sikerült a lehető legnehezebb NJK-k közül választanod, én magam is egy teljes évig tanultam ez a karaktert. Nézd ez így nem tudom elfogadni, üljünk le és együtt beszéljük át ezt a dolgot, mind össze annyit tehetek hogy a slotod nem fogyasztom - de cserébe KÉTSZER ILYEN HOSSZÚ LESZ A KALAND! Ilyen nyúlfarknyi kis valamiket nem szeretnék pont tőled látni -.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Szer. Jún. 27, 2012 5:36 am

Árulóm, vagy szerelmem? - Befejezés


A valóság drága luxusa az, ami könnyedén visszarángat terveim síkjáról világunkba. A bálnak otthont adó épület, nyüzsgő bejáratát jól öltözött biztonságiak vigyázzák, kik alaposan ellenőriznek minden haladni kívánó vendéget. Ugyanakkor, Hades mester karjai jóval messzebbre nyúlnak, mint azt bárki is gondolná. Meghívóink hitelességét meg sem merik kérdőjelezni a felülvigyázók, hisz még az azokra rótt álnevek a vendégkönyvükben is helyet kaptak.
- Minden rendben van. – Adja vissza díszes papírjainkat az öltönyös alak. – Ugyanakkor, állatokat nem engedhetünk be. Megzavarnák a rendezvényt. – Bök a narancsszínű kandúrra, ki Tabu vállán pihen.
- Ugyan, ő nem holmi közönséges macska. Tango egy valódi exceed, nagy intelligenciával, és meglepően széleskörű műveltséggel. Higgye el, nem fog fennakadást okozni semmiben. – Próbálja meggyőzni a lány.
- Ígérem, jó leszek. – Mosolyogja le helyzetét az érintett.
- Hát jó… - Habozik kissé emberünk. – Ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetnek. Érezzék jól magukat. – Enged utat kis csapatunknak.
- Köszönjük.
A bálterembe belépve az odakintről sugallt pompa az elvártaknak megfelelő mértéket ölt. A mágikus kristálycsillárok fényétől ragyogó helységben az elegancia és a felső osztály etikettje párba kelve járja táncát. Magas rangú meghívottak forognak a pincérnők gyűrűjében, vagy épp pihenőjüket töltik egy-egy pohár társaságában.
Tekintetem nyughatatlanul járkál fel s alá, megannyi céh mesterét felismerve az egybegyűltek között. Ám külön figyelmet érdemel a vöröshajú férfi, ki az egyik pultnál tengeti szabad perceit. ~ Amíg Tabu aludt, utána kérdezősködtem néhány dolognak. Ha jól sejtem, ő lesz Baal…
- Hú, nem adják alá a dolgot. – Szólalok fel hirtelen, elterelve társam figyelmét nézelődésem tárgyáról. - És még ingyen kaja is van. – Mutatok rá vigyorogva az ezüstösen ragyogó kis tálcákra, mik megannyi finomságnak nyújtanak nyughelyet. ~ Erre tuti felfigyel a kis kajás…
- Ingyen kajaaaaaaa. – Lelkesedik fel Tangó is.
- Ingyen kajaaaa! – Ismételi meg, ezúttal a lány. - Hmm... próbáljunk mértékkel enni... á, nem, kit érdekel. – Enged végül vágyainak, s szinte azonnal habzsolni kezd.
Miközben az én ujjaim közt is megfordul egy-két különös falat, melyek ízére kíváncsi vagyok; tovább kezdem szőni magamban a küldetésünkkel kapcsolatos gondolatokat. ~ De vajon mi a fontosabb? Hogy kiderítsek pár tervszerű elképzelést ezektől az idiótáktól, vagy felgöngyölítsem társam titkait?
- Bár kíváncsi vagyok, kik is vannak itt pontosan. Meg, hogy mi lesz a program. Hisz valamikor a kémkedést is el kéne kezdeni. – Vetem fel végül is, egyfajta puhatolózásként, hogy megtudjam, Tabu mit gondol minderről.
- Hangosabban, a szomszéd asztaloknál még nem értették tisztán. – Figyelmeztet cinikusan, ügyesen terelve a témát.
- Ugyan, senki se figyel ránk. Mindenki el van foglalva a maga dolgával.
- Jól van... – Vonja meg vállait, majd visszatér az ételek adta örömökhöz. ~ Rendben, akkor ezt ne erőltessük egy ideig…
Az elkövetkezendő időszak viszonylag nyugodtan telik, céhtársaim az asztalon helyett foglaló különlegességek közül válogatnak, miközben én az egymással társalgó, netán táncot járó meghívottakat figyelem.
A viszonylagos tétlenségnek egy akusztikus célokra kifejlesztett, mágikus lakrima beizzítása vet véget, melyet egy köpcös, ámde jól öltözött, kerek arcú férfi fog használatra.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket. – Zengi be nyájas hangjával a csarnokot. – Engedjék meg, hogy mint a mai est egyik szervezője, bemutatkozzam önöknek. Nevem Jael de Fusche, a Mágustanács egy elkötelezett vállalkozója. Rendezvényünk célja nem más, mint a barátság felevelenítése Fiore nagyra becsült céhei közt, na és természetesen egy olyan est szolgáltatása, mely alatt kiszabadulhatnak az egybegyűlt mesterek, s neves mágusok, munkájuk egyhangú medréből. – Köszörüli meg torkát. – Ugyanakkor, nem is untatnám tovább magukat ilyen hivatalos részletekkel. Inkább fel is komponálnám első programunk, mely egy társas tánc volna a kedves vendégek számára. Aki úgy érzi, részt szeretne venni párjával, vagy akár frissen felkért partnerével eme előadáson, ne habozzon a szabadon hagyott részre fáradni. Kellemes szórakozást kívánok. – Azzal, szervezőnk el is hagyja a porondot, mire mindenki nagy sürgés-forgásba kezd.
- Den, hallotta~d? – Csilingeli Tabu, miközben belecsimpaszkodik karomba. - Gyere táncolni! – Tér rögtön a tárgyra. ~ Ezt sajna nem tehetem… Ha a megkérdezettek pontosak voltak a jelleméről, a vöröske tuti nem fog egy ilyesmin megnyilvánulni. Ez az én esélyem.
- Öhm... rendben... – Felelem zavartan. - De nem nagyon csináltam még ilyet... – Próbálnám kivágni magam.
- Á, az ne zavarjon! Tök jó lesz, meg minden. Csak csináld, amit én, meg a többiek. – Rángat nagy lelkesedésében. ~ Ez így nem lesz jó. Kell valami ürügy…
- Rendben, benne vagyok... – Mosolygom rá szelíden. - De össze kell szednem a bátorságom. Mindjárt visszatérek, de úgy érzem, megfulladok ettől a környezettől... Hamarosan jövök is táncolni. – Közlöm vele, s reakcióját meg sem várva, a közeli mosdó felé veszem az irányt.
Szerencsémre, a szépen kicsempézett helység épp üres, hisz jelenleg senkinek sincs ideje itt ólálkodni.
- Most már előjöhettek… - Szavaimra a két apró csillagszellem alakot is ölt, biztonságban a kinti világ figyelő szemeitől.
- Készen vagyunk. – Fogják meg egymás karját. – Mi a terv?
- Engem fogtok lemásolni. Tudom, hogy csak öt percetek van, de az alatt táncolnotok kell a képemben. A lényeg, hogy Tabu mit sem sejtsen arról, mit is teszek, miközben ő naivan keringőzik. – Vázolom elképzeléseimet.
- És te mit tervezel?
- Beszélnem kell valakivel, a lány tudta nélkül… Számítok rátok. – Guggolok le az ikrek magasságába, majd oda is nyújtom nekik ujjam.
Nem is kell ennél több, egy kékes fényjáték keretében hamarosan szembe is nézhetek tükörképemmel, ki nem csak testem, de valamennyi emlékem, s személyiségem is hordozza.
- Hú… mindig meglepődök, hogy milyen jóképű vagyok. De most menj…
Másolatom el is hagyja köreimet, hogy eleget tehessen kérésemnek. Nekem nincs más dolgom, mint kicsivel a távozását követően, utána eredjek, ám nem a tekintetek kereszttüzében szikrázó táncparkettre, hanem ahhoz a férfihoz, aki talán segíthet kételyeim szétzilálásában… vagy épp azok lángra gyújtásában.
Tagbaszakadt test, vörös haj, s önelégült vigyor. A leírás tökéletesen illik kiszemeltemre. Sőt, a jelleméről hallottak alapján, még az is tovább erősítheti felvetésem, miszerint a férfi egy pultnak támaszkodva szemléli a táncikáló lánykákat, kezében egy pohár itallal, arcán pedig oly kifejezéssel, mely elárulja: „Nem lépek parkettre senkivel, ahhoz túlságosan is feletettek állok. De azért a seggeteket még szívesen megbámulom.”
- Üdv. – Szólítom meg a „Ba'al jelöltet”.
- Mi kéne? – Veti vissza flegmán, kissé ittas hangszínnel. ~ Egyre biztosabb, hogy ő az.
- Semmi különös. – Dőlök neki jókedélyűen a pultnak. – Csak egy kis versenyre vágyom, és maga tökéletes ellenfélnek tűnik. – Vetem fel ötletem.
- Mégis miféle verseny? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?! - Mutat végig a látósugarában lévő nőkön.
- Ugyan, pont ezzel kapcsolatos a kihívásom. – Nyelek egyet, hogy erőt nyerjek a folytatáshoz. – Nekem úgy tűnik, mindketten unatkozunk, hisz miért is pazarolnánk az időnket a tánchoz hasonló baromságokkal? Hisz ugye bámészkodni is lehet, amiben maga elég tapasztaltnak tűnik. Szóval, arra gondoltam, hogy amíg tart ez a hülyeség, összemérhetnénk egy kicsit a tudásunk. – Mutatok végig a táncparketten. ~ Azt hiszem, ez jó kezdet lesz. Hisz mindenki szeret abban versenyezni, amiben jónak hiszi magát.
- Miért is ne, tegyük kicsit izgalmasabbá ezt az estét. – Rajzolódik ki széles vigyora. - Mik a szabályok?
- Egyszerű. Kiszúrjuk, kik a hulladékok az egybegyűltek közül, és kész. Így legalább felmérjük a választékot, és hasznosan elütjük az időt. – Magyarázom mosolyogva.
- Legyen, amúgy sincs jobb dolgom. – Von válat. – Aszongya… - Kezdi el járatni tekintetét az egybegyűltek között. – Túl nagy a segge… túl kicsi a segge… túl nagy a melle… jesszus, ennek hol a melle? Hmm… túl lóarcú… – Mutogat, mintha csak egy piaci kofa áruit értékelné.
Meg kell hagyni, nem szégyenlős a pasas. De nem is kell annak lennie. Bárhogy is, előbb - utóbb Tabura fog esni a sor. Ha pedig valami nincs a rendjén vele, azt tőle úgy is megtudom. Na persze, itt nem a testére gondolok... remélem versenytársam is el tud vonatkoztatni attól, ha egy általa ismert személyről van szó.
- Na, ne csak én beszéljek. Mit gondolsz a felhozatalról? - Adja át nekem a stafétát.
- Mos, nézzük csak... – Szedem össze gondolataimat. - Ő túl dagadt... az pedig, nos... - Veszem egyik nőt a másik után szemügyre, ám alig akad ezen az estélyen olyan, ki ne költött volna vagyonokat a megjelenésére; így pedig nehéz rosszat találni. - Hú, viszont ő... ejha. - Téved a tekintetem Tabura, hátha sikerül felkavarnom az állóvizet. - Bár nem ez a feladat, de muszáj megjegyeznem, hogy az a csaj nagyon kiválik a tömegből. Igazi nehézbombázó.
- Ő? Ugyan már... Mondjuk úgy, ismerem valamelyest. Egy hülye kis kurva, még a teste is satnya. Szerintem rá is inkább pontot kéne kapnod, amiért kiszúrtad selejtként. - Legyint lenézően, miközben hangja csak úgy ontja magából az undort.
- Nem értem magát. - Ezúttal nem kell játszanom érzelmeimet, őszintén meglepődöm. - Bár kissé messze van, de egyértelműen látszik, hogy elsőosztályú a teste. Mind a feneke, a melle, és az arányai is tökéletesek...
- Ugyan, ha ennyire nem értesz ehhez, úgy veszem, hogy ezt a versenyt már meg is nyertem. - Sóhajt lemondóan. - Mint mondtam, az a csaj egy semmitérő kis kurva, harmadosztályú külsővel. Még az olyan alapvető feladatokat is képes elszúrni, mint a kémkedés. De hagyjuk is, mint mondtam, nyertem. - Fordít nekem hátat. - Megyek inkább, sikerült kiszúrnom magamnak egy igazán jó nőt, miközben nézelődtünk. Megszerzem magamnak estére. - Hagy magamra, azzal az egy szóval, mely jéggé dermesztett. ~ Kémkedés... ?
Tabu eközben már megpróbál kikeveredni a tömegből, valószínűleg Gemini keresésére szándékozik indulni… azaz, lejárt az idő. De mindez már mit sem érdekel engem. Ez az elejtett információmorzsa is elegendő a kirakósom összeillesztéséhez.
Mindig is tudtam, hogy oka volt a céhünkbe jönnie… lázadás; így akarja megmutatni a világnak, milyen belevaló; kíváncsiság; a világnézetének megváltozása… vagy én… mekkora hülyeség. Csak egy kém, kikből már annyit kiszűrtünk a hajón… Megtud pár, fontosabb információt rólunk, és eltűnik, mintha ott sem lett volna soha. Vagy visszatér elpusztítani minket…
A gondolatok szétmarják az egész valómat, minden megszűnik körülöttem, az idő megáll létezni. Ridegség, nyomás, fájdalom, kín. Teljességgel szétzilálnak. Miért? Mégis miért?! A lélegzésem is lelassul. Mintha a mellkasomba szúrtak volna egy jégpengével, és lassan megfagyasztanák a szívem.
Riadtan döbbent szempárom ismét a parkettre emelem, ahonnan Tabunak már csak percek kérdése a kijutás. ~ Mit kellene lépnem? Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, majd miután visszatérünk a hajóra, elárulom, amit megtudtam? Akkor megölik… Vagy úgy teszek, mintha nem is hallottam volna ezt? Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez hülyeség? Akkor lehet, tényleg elárul minket, és a pusztulásunkat hozza… Vagy itt és most számon kellene kérnem? Nem tudom… francba már, nem tudom! De egy biztos… mielőtt sort kerítenék bármelyik opcióra is, akad egy elintéznivalóm.
A mellkasomban tomboló fájdalom lassan, de biztosan haraggá formálódik. Képtelen vagyok mást érezni a mindent homályba borító dühön kívül. Mérges vagyok mindenkire, aki mozog ebben az átkozott bálteremben…
Szinte vérszemet kapva kezdek loholni a kijárat felé, mindent s mindenkit félrelökve, ki az utamba kerül.
Első akadályom egy pincér képében találom meg, kinek arcát úgy söpröm félre könyökömmel, hogy azt már csak a véressé vált fal állítja meg. Egy tébláboló, vén arisztokratának csonttörő rúgást mérek a fejére, míg a mögötte sipákoló komornyikot az arcánál fogva hajítom a közeli oszlopnak. Ezután már mindenki kétségbeesetten igyekszik utat adni nekem, s mire a rendfenntartók, valamint az erősebb mágusok észhez térnének, képes vagyok eljutni az egyik kristályablakig, mely fájdalmas töréshanggal adja meg magát a testem súlyának.
Ezután nem marad más hátra számomra, csak a futás. Azt hittem, ha először levezetem a feszültséget, valamivel jobban leszek… de nem így van. Az ezúttal tanácstalan csillagok ölelése alatt csak rohanok, s rohanok, amíg már nem bírom tovább lélegzettel.
Hevesen zihálva dőlök neki egy, a város peremén elterülő épület falának, s ekkor jövök rá… még mindig nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem… Semmit sem tudok. Az árulás érzete mindennél jobban fáj. De mit tehetnék ellene?
- Hát itt vagy. – Az ismerős hangra azonnal hátracsapom a fejem.
Nem is kell csalódnom, Ba’al áll mögöttem, arcán olyan mosollyal, mely azt sejteti: tudtam, hogy itt leszel.
- Hát maga… ? – Fordulok felé teljes testemmel, megdöbbent kifejezéssel.
- A kiszemelt nőcinek sajna palija volt, így nem jártam sikerrel nála. Ezért morcos vagyok… – A férfi eddigi komolytalan arckifejezése elszánt grimasszá válik, s egyértelműen fenyegetőnek szánt testhelyzetet vesz fel. - És tudod, mivel az vagyok, valakin le kell vezetnem.
- Nem talált valaki mást, aki hamarabb útba esett?
- Olyat, aki egy illegális céh tagja, nem. – Olyan természetesen tudatja ezt velem, hogy már magam is alig lepődök meg, miszerint nem titok számára a valós kilétem. - Kaptam pár fülest, amik szerint várható volt pár beépített tégla ezen az estélynek szánt hülyeségen. A kis versenyed még nem is keltett túl nagy gyanakvást bennem, de az a kirohanás nem kellett volna. Totál lebuktattad magad. – Csavarja fel jobb ingujját.
- Tudni akarom, hogy melyik céh tagja vagy pontosan. Ha pedig kiderül, miszerint egy nagyobb hal csatlósa vagy… nos, akkor csicseregni fogsz, mégpedig sokat.
- Lebuktattam magam? - Vigyorodom el, mint életem valamennyi összecsapása előtt. - Azt hiszi, érdekel? Csalódást kell okoznom, de már egy cseppet sem. Bár, ami még nagyobb csalódás lesz, hogy tőlem semmit se fog megtudni. Nem különösebben kedvelem a céhemet… de sose fogom kiárulni őket.
Habozás nélkül lehajítom magamról az öltönyöm, majd ingem ujját letépve, jól láthatóvá teszem céhem szimbólumát. Az előttem álló férfi arcán se meglepettség, se öröm nem tükröződik… számára mindez természetesnek hatott.
- Elég egyértelmű volt, hogy ezért érdekelt a kis riherongy… Grimoire Heart.
Kijelentésére mit sem ragállva keresztezem mellkasom előtt valamennyi kulcsom, ily módon megfürdőztetve őket az égitestek ezüstös fényében.
- Ma éjjel, a Hold kegyetlen fénye alatt, megismered az igazi félelmet. – Fenyegetőzöm, mintha komolyan gondolnám. ~ De komolyan, miért is ne maradhatnék hatásvadász a végsőkig?
- Mutasd, mit tudsz.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Bár mindösszesen még csak egy csillagszellemet vagyok képes megidézni egyszerre, jelenleg mindenbe bele kell kapaszkodnom, amim van.
Az ősi világ kardforgatója világoskék fényeket gravíroz az éjszakába, hogy átléphesse az emberek világának határait. Szikár alakja se marad alul átjárója mögött, valódi üstökösként tündököl a szürke utca közepén, szálkás karjaiban rúnákkal ékesített pengéit forgatva.
- Ha jól sejtem, ő az ellenség... – Indulna meg Ba’al felé, ám egy lépést sem sikerül megtennie…
Több száz méterre nyúló lánghullám csapódik fel előttem, a másodperc töredéke alatt visszataszítva hőjével Perseust a saját létsíkjára. Bármennyire is jók a reflexei a harcosomnak, egy ilyen támadást még lereagálni sem volt ideje. Ez egy igazi szörnyeteg…
- Franc! – Lépek hátra idegesen, kulcsaim közt kapkodva. - Cerberos kapuja, nyílj meg! – Bár még alig vagyok képes parancsolni a pokol kutyájának, ő az utolsó esélyem. A többi csillagszellememnek itt esélye sem volna.
A háromfejű fenevad vörös szikrázások keretében töri át kapuját, s nagy szerencsémre, nem engem, hanem ellenfelem látják meg először.
- Halááááááááál! – Ordítja vérfagyasztóan az egyik szélső fő, s menten futásnak is ered az izmoktól duzzadó, majd medve méretű test.
De hiába minden erő, vérszomj, s vadság, az alvilág ragadozója alig bizonyul nagyobb kihívásnak Perseusnál. Fél méter megtétele után felszakad mancsai alatt a beton, s hasfalát érdes földtüskék nyársalják szét. Utolsó lélegzetét neki is Ba'al vöröses lángjai oltják ki.
Egyoldalú vereségem látva az összes kulcsom kihullik erőtlenné lett ujjaim közül, s én magam is térdre rogyva kerülök a porba. ~Nincs tovább. Nem fogom több csillagszellemem lemészároltatni…
- Mi folyik itt? – Az ismerős hangra még csak tekintetem sem fordítom el.
Fogalmam sincs miért, és honnan, de Tabu is előkeveredett. Nos, ő sem változtat már semmin. Ha ellenem fordul, ha kiáll ellenem, a végeredmény ugyanaz marad. Itt nem győzhetek… Ez a fickó még Hades mesternek is képes volna fejfájást okozni egy nyílt harcban.
Ba’al se vesz különösebben tudomást a legújabb befutóról, magabiztos léptekkel megindul az irányomba, hogy learathassa győzelmének gyümölcsét. ~ Bár sajnálom a kulcsaimat, de nem maradt választásom. Fogalmam sincs, miféle módszerekkel fognak majd vallatni, de nem is akarom megtudni. Véget kell vetnem ennek, mielőtt túl késő… talán még maradt annyi erőm, hogy szénné égessem magam…
Épp karjaimba gyűjteném minden maradék erőmet, mikor hirtelen sűrű füst robban a levegőbe, elvágva minden jelenlévő vízióját.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerűtlen vagyok a lányoknál. – Szólal fel egy fiatalos, szomorkásnak ható hang a hirtelen jött fátyolban. - De, ha már az estélyen nem volt szerencsém, úgy gondoltam, megnézem miféle erők mozognak errefelé. És úgy látszik, jól tettem.
Ahogy eloszlik az olajszerű füst, nem marad más, csak egy apró, kapucnis sziluett, mely mégis sziklagátként állja útját a minket elmosni készülő, vörös férfinak.
- Senkinek se lenne jó, ha olyasvalamik derülnének ki a Balam Szövetség egy alappilléréről, amik gyökereinél rengethetnék meg az alvilágot. – Szavainak nyomán, karjaiban egy-egy acélpenge ölt alakot. - Nem vennék rá mérget, hogy képes vagyok lenyomni ezt a fickót… de nem is ez a lényeg. Nyerek nektek egy kis időt, ti pedig elfuttok innen, amilyen messzire csak tudtok.
- Ki vagy te?
- Nincs időnk kérdésekre. Csak fussatok… – Azzal, az apró idegen neki is veti magát hatalmas ellenfelének.
Alig érnek össze, gigantikus varázserejük rongybabaként löki hátra mind Tabut, mind engem. Ezután már nem érzékelek mást, csak a lány ujjainak szorítását tenyeremen, s azt, hogy maga után húzva, futni kezd az éjszakába.
Bár lassan dolgozom fel a történteket, egyelőre inkább csak eleget teszek megmentőnk kérésének, s én is loholni kezdek, ahogy csak megmaradt erőmből telik.

Ki tudja, mennyi idő veszik oda. Talán egy órába is beletelik… de végre megállunk. Társam levegőre szomjasan dől neki egy öreg tölgy törzsének, míg én térdeimre támaszkodva próbálom friss oxigénnel megtölteni a tüdőmet.
Lihegések váltakozó üteme nyomja el a hajnali neszt, míg fejemben vágtató gondolatok emelkednek felül a fáradtságon. ~ Ki lehetett az a kapucnis? Valami törpe,… vagy egy kölyök? Ki tudja… De, ami még fontosabb: itt van Tabu. Mit kellene csinálnom? Mit mondjak neki?
- Amit... Ba'al mondott, tudod... vagyis... nem is tudom, én mit mondjak. – Könnyíti meg dolgom azzal a lány, hogy ő szólal meg először.
- Honnan tudod, hogy mit mondott...? – Egyenesedem ki, tekintetem a sötét égbolt ürességének ajánlva.
- Csak az arckifejezéseden láttam... és sejthető, hogy nem azért, mert kicsúfolt téged, vágtál olyan fejet... – Próbál beszélni, miközben térdeit magához húzva a könnyeivel küszködik.
- Értem... – Veszek egy mély levegőt. - Ki vagy te?
- Ki lennék? Tabu, természetesen... – Kuncog el, kissé zavartan, ám hamar abbamarad erőltetett reakciója.
- Nem a neved érdekel. Ki vagy te? – Kérdezek rá ismét, a hajnali dér ridegségével.
- Eh... öm... hát már az a pöcs elmondta a lényeget, nem? Egy áruló ribanc vagyok. Szólj a mesternek, és nyirass ki. – Bújik el ismét térdeinek takarásában.
- Akkor igaz, amit mondott?
- De semmilyen információt nem adtam ki semmiről és senkiről...
- És, ha megtudtál volna valami fontosat, amivel mindenki életét vásárra viszed a céhen belül... akkor mit lépsz? – Fürkészem a még mindig szótlan csillagokat.
- Nem tudom... nem hinném, hogy annyira érdekelt volna. Csak egy ember köt ahhoz a céhhez... miért tennék bármit is azért a vöröshajú ripacsért? Gyűlölöm. – Feleli duzzogva.
- Nem érdekel, kihez mi köt téged. Már a legkevésbé sem. Mit tettél volna? – Hangsúlyozom ki az utolsó mondatom.
- Csendben maradtam volna. – Nyögi ki végül.
Miért van az, hogy az univerzum fényei olykor milliónyi érzést keltenek valakiben, máskor meg csak sápadt, értéktelen gázgömbökként merednek rá? Miért nem fonhatják ők tovább ennek a beszélgetésnek a fonalát? ~ Vajon hihetek neki? Nem hinném, hogy az életét akarja menteni. Arról talán már ő is lemondott valamilyen szinten. Nos, bárhogy is… jobb lesz, ha nem gyötröm tovább.
Ahogy az éjszakai égboltot a viharfelhők uralmuk alá hajtják, úgy olvad le arcomról dérként a ráfagyott hűvösség.
- Rajtad áll, hogy ezután mihez kezdesz. Én nem foglak elárulni. Viszont olyasvalamit teszek, amiért életem végig üldözni fognak... – Adom lágyan a lány tudtára, az egyre inkább szemerkélő eső mögött megbújó mosolyommal. – Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom hű hátasom, ki maradék varázserőm felhasználva, hamarosan alakot is ölt előttem.
- Nagyon viharra áll az ég, Den. – Aggodalmaskodik tüstént, pedig épphogy patái egyet koppannak a földön. – Biztos repülni akarunk mi ilyen időben?
- Igen Pegasus. Vigyél haza.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Vas. Júl. 15, 2012 12:54 pm

Vettem a bátorságot, és ráraboltam erre az írásra, ha már úgyis el kellett olvasnom a pályázatod leértékeléséhez. Smile

Érdekes fordulat, nagyon érdekes, és ami érdekes, az jó.. Nagyon tetszett a karakterben lezajló dráma, de ezen nem lepődtem meg, mindig is ügyesen írtad le Den érzelmeit. A sztori mint mondtam felettébb figyelemfelkeltő, nem is írok sokat, inkább csak elfogadom, hogy minél előbb folytathassam az olvasást.

Bár előzőleg Erza utasította el a kalandot, én ebben a változatban semmi kivetnivalót nem találtam, a slot kérdés pedig már nem aktuális, tehát ezt a kalandot júniusiként értékelem!

Jutalmad 700 VE plusz 77 bónusz, az annyi , mint 777 VE Razz



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Szer. Okt. 10, 2012 7:09 pm

/A kaland a kilépési pályázatom közvetlen folytatása./

13

A karaván


Az első lépés: egy kovács, ki képes olyan fémet megmunkálni, melyről halandó ember fia még nem hallott. Ezúttal nem számíthatok Hades mester segítségére, vagy céhünk információira. Életem egy nagyon hosszú szakasza után ismét magamra maradtam. Már amennyiben azt a szakaszt mások közt eltöltöttnek lehet nevezni. Hisz kik közt is éltem? Hiénák, dögevők, gerinctelen férgek… de legalább sokat tudtak. Mindenhol ott voltak, minden árnyékban az ő füleik hallgatóztak, minden falon az ő szemeik lapultak.
Bármibe fogtam is bele, a Grimoire Heart hálózata hatalmas óriásként fogta kezem, s vezetett az utamon. Ez viszont a múlté…
Én és a csillagszellemeim maradtunk.
- Szerinted merre kellene kezdenünk, Pegasus? – Kérdezek rá, miután földet érünk egy kisebb faluban.
Mindeközben a Nap sugarai már átfestik a tájat, teljesen visszaszorítva a sötétséget annak kis eldugott zugaiba.
- Egy fogadóban. Le kell feküdnöd, Den. Több mint huszonnégy órája fent vagy. Pihend ki magad, és akkor az ötletek is könnyebben jönnek majd. – Anyáskodik felettem a szárnyas paripa.
- Meglehet… - Ahogy mindezt végiggondolom, szinte érezhető súlyként telepszik rá valamennyi végtagomra a fáradtság. – De talán… északon. Ott erős emberek élnek, és a hegyekben sok a fém. Csak ért valaki a megmunkálásukhoz.
- Na igen, meg a mesekönyvekben is ott dolgoznak a legjobb mesteremberek. – Egészít ki barátom.
- Ahogy mondod. – Búcsúzok el kissé felélénkülten, majd nekivágok a közeli településnek.
A valószínűleg favágásból s vadászatból élő falvacska néhány lakója gyanakvóan méri végig a karomon éktelenkedő égési sérülést, ám egyikük sem teszi ezt szóvá. Rönkökből összeillesztett, egyszerű lakóházak között vezet utam az első – s talán egyetlen – fogadóig, mit szemeim megpillantanak.
A tavernaként is működő építményben sokkal inkább nyugodt környezet, mintsem az alkohol, s izzadtság aurája fogad. Csak pár férfi iszogat munkába menet előtt, a többiek már valószínűleg elindultak a közeli erdőbe. A pultnál a félkopasz fogadós pirospozsgás vigyora, valamint egy magányosan üldögélő, csuklyás alak körvonalazódik. A zöldes kapucnit viselő egyén meglehetősen vékonynak tűnik, nem kissé kiválva így a tagbaszakadt, munkához szokott helyiek közül. Fém mellvértje, s kiegészítői, valamint irhába bugyolált csomagja pedig már csak ráadásként szolgálnak.
A pultos ugyanakkor nem tér el az átlagostól, talán csak annyival, hogy termetét nem a hájnak, hanem izmainak köszönheti.
- Szép jó reggelt! – Köszönt rám, megpecsételve szemkontaktusunk.
- Üdv! Van kiadó szobája? – Térek rá érdeklődésem tárgyára.
- Akad jó pár. Nem sok idegen jár erre, így nem is tartok fel túl sok szálláshelyet. Az egyiket pár napja kivette egy átutazó, de még választhatsz a maradék két szoba közül. – Bár nem adja tudtomra, sejthető, miszerint a csuklyás alak a bérlő.
- Nem vagyok válogatós, a kisebbet kérném.
- Meg se nézed őket? – Tekintetemben olvasva hamar rájön a válaszra, s elém is csúsztatja a kulcsot. – Az emeleten rögtön az első ajtó. Egy ágy, és egy szekrény. A közös fürdő a folyosó végén található. Hány éjszakáig maradsz?
- Egyelőre csak egy napig foglalom le, de ez még változhat.
Miután kifizetem a kellő összeget, fel is ballagok a kideszkázott lépcsőkön, egyenesen az új szállásomig. A szerény ár, szerény szolgáltatást takar, de mit sem bánom. Az egyszemélyes, kissé kemény ágy alig fél perces ölelése álomba ringat.

Mély énekhangok, s örömteli korsóköszöntők ricsaja ráz fel nyugtalan álmaimból. Bár kipihentnek érzem magam, alvás közben sem hagytak nyugodni a kételyeim. ~ Vajon megkímélték Tabut? Visszament egyáltalán a léghajóra, vagy nem kockáztatta meg? És Bluebellt is meg kellene találnom. De fogalmam sincs, merre lehet. Bárhova kiküldhették Fiorén belül…
Őrlő béklyóként rám akaszkodó gondolataimat hideg vízzel, majd egy alapos zuhannyal próbálom lerázni magamról. Szerencsére a közös fürdő szekrényében néhány elsősegélyi eszköz is akad, így miután lefertőtlenítem az éjszaka szerzett sérülésem, be is kötözhetem azt.
Mondhatni felfrissülten, információkra szomjazva vágtatok le a földszintre, hol jól halhatóan mulatoznak.
A munkából visszatérő falusiak hűtött sörrel, s vidámsággal feledtetik a nap fáradalmait, mielőtt elválnának, s haza nem térnének. Mindenki boldogan cseveg, s keresi a társaságot… mindenki, kivéve a kapucnis idegent, ki egy eldugott asztalnál üldögél egymagában. Senki nem vágyik a közelségére, s látszólag ő sem vágyik máséra. Nos, nem én leszek az, aki megtöri magányát, annyi egyszer biztos…
Ehelyett inkább a pultoshoz irányítom lépteimet, ki egy apróbb szünetet tart a nap valószínűleg legaktívabb szakasza közben.
- Üdv! – Köszönök rá, amolyan figyelemfelhívás végett.
- Szép estét! Azt kell mondjam, jóval kipihentebbnek látszol, mint pirkadatkor. Jól aludtál? – Kérdi nyájasan, miközben törölgetni kezd egy kezébe akadó korsót.
- Mondhatni… - Gondolkodom el kissé. – Mondja csak… kérdezhetek magától pár dolgot?
- Csak bátran. – Feleli szinte reflexszerűen.
- Ismer ön egy jó kovácsot? Akár itt, a közeli hegyekben, de az se érdekel, ha az ország másik felében…
- Kovács?! – Szakít félbe. – A főutca közelében lakik az öreg Waterman. Jó mesterember, ő szokta megjavítani a falubéliek eltörött szerszámait.
- Nekem nem egy egyszerű patkolókovács kell! – Jelentem ki határozottan. – Olyasvalakit keresek, akinek a nevét minden szakmabéli legendaként emlegeti. Akinek a munkáiért képesek egész zarándokutakat megtenni, s vagyonokat kiadni. Valaki, aki képes megmunkálni az ismeretlent…
- Te aztán nagyravágyó vagy, ifjú! De tudod, az ilyesmivel nem egy kis falvacska kocsmárosát kellene zaklatnod, aki csak a közeli hegyek világát ismeri. – Mered magába egy pillanatra. – Az itt élő mesterembereknek a biztos megélhetés számít. Eszközöket készítenek a völgyeket gondozó földműveseknek, malomköveket tökéletesítenek a molnároknak, néha íjhegyeket csiszolnak az arra képtelen vadászoknak, vagy esetleg pár pengét öntenek a mészárosoknak. De fegyverekre nincs szükségünk, hisz mint adófizető terület, a hadsereg védelmét élvezzük. Nekik pedig megvannak ugye a saját, szerződéses kovácsaik. A mijeink pedig nem képezhetik más irányba magukat, mondván, majd jön csak valaki egy vagyont érő fegyvert rendelni tőlem, ha biztos megélhetésük akad az egyszerű emberek segítésén. Bár… - Szakítja meg gondolatkifejtését.
- Igen…? – Ösztökélem kissé, hátha ezúttal megtudok a helyi életmódnál valami fontosabbat is.
- Tudod fiam, ezek a hegyek nagyon rég itt állnak, és sok titkot hordoznak magukban. A vén tárnák sokasága megannyi örömöt okozott már az itteni népeknek, miként a bosszúságot is megismertette velük.
- Ezt úgy értsem, hogy talán nekem is tartogathatnak egy-két meglepetést?
- Talán… - Veszi fontolóra következő szavait. – Holnap reggelre várjuk a kalmárok karavánját. Ha értesz a harchoz, biztos szívesen elvisznek, és még el is látnak, védelemért cserébe. Mielőtt hazafordulnának, utuk végén megállnak egy kis bányászfaluban, Carvei-ben. A helyi vájatok mélyén van valami… ősi. – A férfi eddigi, viszonylag vidám mesélése borús lejtést vesz, s olyan gyanakvóan pislog körbe, mintha csak ellenségektől tartana saját tavernájában. – Erről nem akarok többet mondani, ha érdekel, nézd meg magad.
- De ez mégis miben segíthetne nekem az ismeretlen megmunkálásában?
- Ami ott nyugszik, ősibb annál, mintsem én megérthetném. De annyi bizonyos, hogy a régi idők mesterei gyakran tették tiszteletüket annak az elátkozott hegynek a gyomrában. Ez persze már régi történet. – Legyint egyet. – Manapság már senki sem megy le oda, a tárnát is rég lezárták. De a vén bánya nem akar nyugodni…
- Történt ott valami?
- Mit tudom én! – Feleli ingerülten. – Már így is többet mondtam, mint amennyi egy köszönetért dukálna.
- Rendben. – Próbálom felölteni barátságos mosolyom. – Bár talán nem nagy köszönet, de feldobom kissé a mai bevételt. Hozzon valami drága étket, a szobát pedig holnap reggelig számolja fel.
- Már amúgy is kezdtem unni a tétlenséget. – Tűnik el a pult mögötti helységben.
Míg estebédem készül, tekintetemmel szabad helyek után kezdek kutatni, még mielőtt a kocsmáros szúrós tekintete újabb rendelést erőszakolna rám.
Ám hamar tapasztalnom kell, hogy a munka utáni lazítási vágy nem kíván alábbhagyni. Az asztalok körül még mindig mulatozó, s iszákos helyiek sereglenek. Csak egy nyugodt oázis enged magának a vigadozás tengere: a kapucnis idegen eldugott ülőhelyét. ~ Nos, vagy a mohó tekintet, vagy egy hallgatag misztéria.
Hamar megállapodom az utóbbinál.
- Hello, én vagyok Den, az alvilág ura. – Csusszanok vigyorogva az apró asztalka szabad feléhez.
Persze, a legkevésbé sem lep meg a reakció teljes hiánya. Szinte már nyomasztó csend borul a következő fél órára, melyen egy cseppet sem enyhít a fogadóbéli világ vidámsága.
- A helyi specialitás. – Majdhogynem megijeszt ezt a nekem szánt mondat.
Az újonnan fellelkesült pultos hatalmas vigyorral tálalja fel asztalomra fogását, figyelembe sem véve a csuklyás lehangoló kisugárzását.
- Vadkanborda édes körettel. – Mutat végig a roston sült húson, valamint az azt keretező gyümölcsökön. – Az anyagiakat a pultnál rendezzük majd.
Bár a mennyiség kissé nagy a számomra, az ízre nem lehet panaszom. ~ Bezzeg, ha itt lenne Tabu, nem lenne problémám az adag nagyságával.
- Ez finom. – Az erőltetetten rekedtes hangot rágás követi.
Meglep ugyan, de hallgatag asztaltársam teljes nyugodtsággal szolgálja ki magát vacsorámból, bármiféle kérdezés, vagy köszönetnyilvánítás nélkül.
- Mást már megöltem volna, ha engedély nélkül nyúlkál a kajámhoz. Szerencséd, hogy itt sok lenne a tanú, és nincs kedvem tömegmészárláshoz. – Sóhajtok gondterhelten. – Ott tudsz ilyet rendelni, a saját pénzedből. – Bökök a tömzsi kocsmáros irányába.
- Ne légy kapzsi, pénznél jóval értékesebbel szolgálok neked ezekért a falatokért. – Próbál komolynak hatni, de szándékosan recsegtetett szavai inkább komikussá forgácsolják összhatásukat. Mintha fátyolozni akarná az igazi hangját.
- Mégpedig…?
- Egy figyelmeztetés, mely megmenti az életed. Ne menj Carvei közelébe.
- Innen is képes voltál kihallgatni a beszélgetésünket? – A távolság legalább tizenöt méter, és ha ezt megtoldjuk a háttérzajjal… - Te sárkányölő vagy?
Csak ők bírhatnak ilyen éles érzékekkel.
A kámzsás újfent a hallgatásban próbál védelmet lelni, s megfeledkezik jelenlétemről. Mindezt már csak a jóllakottság eljövetelével unom meg.
- A többi a tiéd. – Állok fel helyemről. – És, csak hogy tudd, oda megyek, ahová akarok.
Jelenleg ez a szabadban merül ki.
Mivel az egész napot átaludtam, nyomát se érzem magamon fáradtságnak. Inkább kisétálok a csillagos ég alá, lefekszem egy pázsitos dombocskára, s összeszedem a gondolataimat. ~ Sok minden történt az elmúlt másfél napban. Végül is, az egész életem megváltozott. Annyi út áll előttem, végig se tudnám mérlegelni mind. De hiszem, ha a Starsplint-et sikerül megjavítanom, választ találhatok a kételyeimre.
Az éjszakai nesznél nem is találhatnék jobb társra ezúttal. A farkasok vonyításai jelentette távoli veszély az egyetlen baljós, mégis megszokott üteme. Emellett a gyenge szél, s az éjjeli rovarok már jóval barátságosabb szólamaikkal alakítják a környezetet.
A komódos szerenádot fekete homály fedi, mely alól csak a faluban égő fáklyák, s tűzrakások fényei jelentenek menedéket. Ám hamarosan az én közelemben is megtörik a sötét fátyol.
Nem hívtam ugyan, de Virgo élénk pecsétje felizzik, vad süvítést kölcsönözve a tohonya szellőnek. Érkezése a megszokott, ám külleme már nem…
Arcát keretező rózsaszín tincsei hosszabbak lettek, s ahelyett hogy egyszerűen aláhullanának, valamiféle fonásba rendeződtek. Ezen felül a lány méretei is változtak, kissé alacsonyabb lett, mint eddig volt.
- Tudtam róla, hogy a küllemed a tulajdonosod ízlése szerint változik, de emlékezetem szerint nem kértem tőled hasonlót. – Adom tudomására üdvözlésképp.
- Nem is kellett kérned. Szavak nélkül is tudom, milyen külsőre van szükségem. És mivel te változtál, én is azt tettem.
- De én tudtommal nem nézek ki máshogy…
- Nem is a testedre gondoltam. – Mutat mellkasomra. – A lelked változott meg kissé. Nyugodtabb lettél, kevésbé érzem azt a csillapíthatatlan, felgyúlni készülő lángot belőled, amit eddig. – Kissé félelmetes, ahogy mindezt ugyanazzal a hangsúllyal képes közölni velem, de már hozzászoktam.
- Bár sok dolog történt, én nem érzem másnak magam. De, ha te ettől jobban érzed magad… - Tartok egy kisebb szünetet. – És, miért jöttél?
- El szeretném látni a sérülésed. Ki szeretném érdemelni a büntetésem azzal, hogy csinálok is valamit. – Tenyerei felett kötések helyett egy selyemszalag, valamint pár, összehajtogatott ruhadarab ölt alakot. Ezután egyenletes tempóban szabaddá teszi a megégett bőrfelületet, s alaposan szemügyre veszi azt.
- Ahogy sejtettem, nem szorul további ellátásra, csak a felszíni bőrréteg hámlott le. Hagyd inkább szellőzni, úgy gyorsabban regenerálódik. Napközben pedig kevésbé feltűnő, ha ezzel feded el. – Nyújtja át nekem a világos szalagot. – A váltóruhák is jól jönnek majd, hisz amiket a hajóról hoztál eléggé megviseltek már.
- Sose unod meg az anyáskodást, mi? De legalább ez állandó marad…
- Ha megengeded, van még valami. Bár nem olyan anyagból készült, mint a Starsplint, és a forgatásába is bele kell majd jönnöd, szereztem neked egy fegyvert. – Az apró fényszemcsék ezúttal egy keresztvas nélküli, rideg fémpengévé formálódnak. – Nincs semmilyen képessége, mondhatni semmiben sem különbözik az evilági fegyverektől. De remélem megfelel majd ideiglenes használatra. – Nyújtja át a markolatot.
- Köszönöm. – Suhintom meg tengelye körül az újdonsült szerzeményem… aminek következtében az kihullik ujjaim közül, s a földre huppan.
Különös, hisz a súlya alig különbözik a jóval nagyobb Starsplint-étől, mégis annyira más. A fogása, csapásainak íve, az ereje, a hangja. Nincs is neki. Ez a fegyver nem szól hozzám.
A leejtett pengét sálam emeli fel helyettem, előzékenyen visszahelyezve azt kezembe. Úgy tűnik, legalább ő jó hangulatánál van. ~ Vagy csak látja a szerencsétlenségem, és megszánt kissé.
- Nos, ha nem kívánsz megbüntetni, én távozom is. Te csak gyakorolj. – Így is teszek.
Bár segítségül hívhatnám Perseust, egyelőre feleslegesnek érzem. Meg kell találnom az egyensúlyom ezzel a karddal, mielőtt még eljutnék a víváshoz. Persze, nem vagyok teljesen elveszett ezzel a pengével, de ilyen téren ő még a gyakorláshoz is túl nagy falat volna.
Ahogy telnek az órák, alig nő pár méterrel az a terület, melyen mozgok. Körözgetek, pördülök, fel-le sújtok… jobb kardforgatóvá válok. A karizmaimmal együtt gyúlnak fel a nap első sugarai, ezzel jelezve gyakorlásom végét. ~ Mostan tájt jöhetnek majd a kalmárok is.
Gondolatomtól vezérelve összeszedem a holmimat, s visszasietek a fogadóba.
A reggeli forgalom alulmúlja ugyan a késeit, a beszélgetések szőtte hangzavar ilyenkor sem idegen a fatörzsekből épített falak közt. Ám azok témája már nem olyan érdektelen számomra, mint a legutóbb.
- De hát így kinek tudjuk majd eladni a felesleget? Szükségünk van arra a pénzre…
- Ne aggódj, biztos csak késnek, hosszú utat kell bejárniuk.
- És mi van, ha nincs igazad? Hogy vágunk neki a télnek?
Ezekhez hasonló, aggodalmas gondolatok töltik meg a nem is oly rég még boldogságtól kongó termet.
- Történt valami a karavánnal? – Sétálok oda a pulthoz, hangot adva kételyeimnek.
- Késnek. Ez rossz ómen kölyök, menj inkább haza. – Sétál el mellettem a csuklyás idegen, szabadon eresztve ezzel mókás hangját.
- Ugyan, máskor is megesett már az ilyen. Az itteni népek szeretik felfújni a dolgokat. – Veszi át a szót a hely tulajdonosa. – Egy-két nap és itt lesznek, meglásd.
Mivel Pegasus hátáról aligha igazodnék ki az eldugott hegyi utak, s völgyek útvesztőin, nincs más választásom, mintsem várni.
Meghosszabbítom foglalásom, s próbálom hasznosan eltölteni az időmet. Legtöbb energiámat az új fegyveremmel való gyakorlásba ölöm, melyhez egy pont után már Perseus segítségét is igénybe veszem. Ő persze nem rest szóvá tenni ügyetlenségem, és a kardom felé tanúsított „barbárságom”. Beszél a vágás valódi kivitelezéséről, a szúrások legjobb célpontjairól, posztról, riposztról, és megannyi másról…
Szerencsére végül a gyakorlatba is belemegy, s testem nem kímélve próbál rávezetni a penge útjára. Minderre az ideje is megvan… egy hetet késik a karaván.
A hetedik nap reggelén már átértékelem a várakozásra vonatkozó terveimet. ~ Talán nem is szabadna több időt vesztegetnem itt. Az se biztos, hogy az az ősi valami a segítségemre válik majd. Inkább elmegyek Pegasusszal egy nagyvárosba, ott talán igazi szakértőket is találok majd.
- Itt vannak! Végre megjöttek! – Rohan be minderre egy kisgyerek a tavernába, lelkesen szertekürtölve a hírt.
- Na, mondtam én, hogy csak késnek! – Tetszeleg a pultos, a napokkal való tévedéséről teljesen megfeledkezve. – Menj csak, a falutól nyugatra lévő réten pakolnak ki.
- Nos, ha már eljöttek végre, megnézem őket magamnak…

A szekerek sokasága kétség kívül egy bazár hangulatát kelti. A levegő megtelik a pörkölt mogyoró, friss péksütemények, s grillezett húsok illatával. A kalmárok értenek hozzá, hogyan kápráztassák el a falusiakat számukra idegen finomságokkal. A helyiek persze rovarok módjára özönlenek az árusokhoz, ki-ki saját munkájának gyümölcsével. Eladnak, majd vesznek, felkínálva terményeik, prémjeik, s egyéb javaik feleslegét.
Akadnak persze olyanok, kik mágikus cikkekkel kacérkodnak borsos áron, de az én figyelmem csakis a lovasok kapitánya köti meg. Páncélján jól láthatóak a rangidős jelzések, melyek egyértelművé teszik vezető szerepét a zsoldosok közt.
- Jó reggelt! – Intek oda a rövid szakállú, magas férfinak.
Tekintete elutasító, valószínűleg nem szeret idegenekkel foglalkozni.
- Úgyszint! Ha venni akarsz valamit, a kalmároknál nézelődj.
- Félreért! – Kissé szokatlan így beszélgetnem egy katonával, tekintve múltamat. – Nem üzletelni akarok, hanem csatlakozni a karavánhoz. Carvei az uticélom, addig beállnék a strázsák közé.
A középkor enyhe ráncai megfeszülnek ideiglenes parancsnokom arcán, majd sűrű szemöldöke rosszállóan rendül.
- Igaz, miszerint sok a nehézségünk, de nem fogok holmi jöttmenteket etetni. Nagyon veszélyes a haladás, nem véletlenül késtünk. Túl nagy falat ez neked, majd ha kissé megizmosodsz, újra beszélhetünk.
- Nem vagyok ugyan medvetermetű, de rátermettebb vagyok holmi jöttmentnél. Értek a mágiához.
- No, pont az nem kell nekünk! – Hőköl fel a kísérő. – Elég bajt hozott már ránk a boszorkányság. Annyi sebesültet, hogy ellátni se tudjuk őket. Eridj inkább haza, ott barátkozz az ördöggel! – Fordít hátat, belevetve magát a parancsok kiosztásába. ~ Nehezebb a dolgom, mint hittem.
Új ötleteket forralva kezdek sétába az egyre terebélyesedő tábor körül.
Eddig ugyan nem sok utazókereskedőhöz volt szerencsém, de van egy olyan érzésem, hogy az itt megjelenteknél valamivel vidámabb benyomást kellene kelteniük. A vásárlókat felbátorítják, erszényeiket megnyitják a mosolygós arcok, de itt csak bosszús, aggodalmas pillantásokkal nézhetnek szembe. Nem kertelt a zsoldosvezér; akármi is legyen az, jó oka volt a késésüknek, s valószínűleg még mindig fenyegeti őket.
Miként egyre távolodom az árusok gyűrűjéből, sikerül rálelnem egy, a többitől jóval messzebb felállított sátorra. Az orvosi jelzés, és a bentről kiszűrődő, fájdalmas nyögések egyértelművé teszik, miszerint itt látják el a megsérült kísérőket. ~ Itt az esélyem…
Bár nem számítok meleg fogadtatásra, belépek a gondosan elfedett területre.
- Hé! – Szólít le egy felcser, érkezésem látva. – Ide idegenek nem léphetnek be, távoznia kell!
Kesztyűvel fedett ujjai közt véres szike vöröslik, ám ez majdhogynem legkellemesebb része a látványnak. A sátor minden szegletében sebesült férfiak feküdnek, keménykötésű testükön karmolások, s mély harapások nyomaival. Az a pár sebész, aki ellátni próbálja őket, ki se látszik a vérből, fehér öltözetük bíborra festette munkájuk.
- Segíteni jöttem. – Jelentem az engem kitessékelni kívánó felcsernek. – Mi történt?
- Hogy mit történt?! Nem látszik?! Megtámadtak minket… többször is. A zsoldosok több mint fele megsebesült. Néhányuk biztosan meghal, már nem sokáig húzzák azokkal a harapásokkal a torkuknál. De még olyanok se élik túl, akik normális esetben megúszhatnák, hála a felszerelésünk hiányosságának. Erre idejössz, és azt mondod segítesz?! Ez neked móka, vagy mi? – Fakad ki magából megviselt beszélgetőpartnerem.
- Komolyan beszélek. – Válaszolom szárazon. – Mindenkit megmentek ebben a sátorban. – Fordítok hátat a tábori sebésznek, majd lecsatolom övemről egyik sápadt fényű kulcsom. – Nem vagyok közönséges ember… Serpens kapuja, nyílj meg!
Hívásomra hamarosan kékes fények festik át a fehér tér egyhangúságát, s új remény virágzik a kétségbeesés mezején. A jelenlévőkhöz hasonló, orvosi öltözéket viselő férfi lép ki az átjáróból, rám szegezve fürkésző tekintetét.
- Ó, te vagy az, az új tulajom. Még meg kell szoknom a dolgot. – Méri végig egész testem. – Bár meg kell mondjam, ezúttal sem tűnsz sokkal egészségesebbnek, mint amikor megkötöttük a szerződésünket. Pedig megmondtam, hogy a megfelelő táplálkozás sokat segítene rajtad.
- Erre nincs időnk doki. – Mutatok végig a félholt harcosokon. – Azt akarom, hogy mentsd meg őket. Mindet… nem érdekel, mennyi varázserőbe kerül, vedd el bátran. Bírni fogom.
Serpens jóval gondterheltebb szemekkel pásztázza végig a férfiakat, de végül csak egy néma bólintással adja tudtomra beleegyezését.
- Ő tényleg… meg tudja menteni őket? – Hitetlenkedik a felcser.
- Igen. De, ha kudarcot is vall, nem veszítenek semmit, nemde? Maga mondta, a legtöbb úgyis meghalna. – Veregetem meg vigyorogva a vállát, majd elhelyezkedem az egyik sarokba.
Csillagszellemem hamarosan neki is lát feladatának, s mágiától izzó ujjaival összeforrasztja az életveszélyben lévő férfiak harapásait. Nem csak a bőrt, de izmokat, szöveteket, sőt még a megrongálódott légcsöveket is helyrehozza. Ám ahogy halad az idő, úgy apad egyre inkább varázserőm. Alig sikerül a betegek harmadát ellátni, mire teljesen kimerülök. ~ Ez jóval többet kivesz belőlem, mint hittem volna. Még csak másodjára idéztem meg, de most már ezt is tudom…
- Meggyógyítottam, akik életveszélyben voltak. Többet viszont nem tehetek, kiaknáztam az erődet. – Sétál elém Serpens.
- Rendben. Azt hiszem, a többivel már boldogulnak evilági kollegáid. – Nézek fel rá.
A férfi ezt tudomásul véve el is hagyja létsíkunk, s káprázó csillagpor képében visszatér saját lakhelyére.
- Ez… hihetetlen. Ilyenekre is képes a mágia? – Hüledezik az „evilági kollega”.
- Bármire képes, attól függően, mennyire hatalmas az, aki használja. – Állok fel kissé remegő lábaimra. – Sok élettel tartozik nekem sebészkém. Ha meg akarja hálálni, mesélje el az itt történteket annak a keményfejű zsoldosvezérnek, és intézze el, hogy elvigyenek Carvei-be.
Azzal távozom is a betegsátorból, vissza a kalmárok üzleteinek szívébe. Az estére felállított színpad előtt találok csak ülőhelyet, így annál állapodom meg.
A nap hátralévő részét szaggatott alvással töltöm, hisz rengeteg energiám odalett az életmentésnél. Napközben még feltűnik, miszerint a csuklyás idegen egy szütyőnyi aranyat nyom az egyik kalmár markába, számomra ismeretlen okból. Bár sejtésem azért akad… ~ Várható volt, hogy azért akar lebeszélni Carvei-ről, mert ő is oda tart. Az ilyenek mindig féltik azt, amit kiszemelnek maguknak. Talán ő is próbálkozott a kapitánynál, de azzal a röhejes hanggal biztos nem jutott sokra. Így hát most fizet… az amatőr.
Az este leszálltjával már nem csak én árválkodok a sorok közt, hisz minden kíváncsi falusi elfoglalja maga helyét a mesemondás előtt. Nagy szakállú aggastyán lép fel a színpadra, felkészülve messze földön halott történeteinek elzengésére.
Ám aligha mondhatna olyat, amin megdöbbennék a Grimore Heart-ben töltött éveim után. Így hát nem is szül bennem bánatot, mikor ott kell hagynom az előadást, a zsoldosvezér intésére.
Kedvenc kapitányom fanyarú arccal, de megköszöni segítségem, s felajánlj egy bérmentes helyet az orvosok szekerén.
- De figyelmeztetlek, zsoldot azt ne várj, így is megfelezték azt a zsugori kalmárok az állítólagos „satnya védelem” miatt. – Köp egyet a porba. – Ugyanakkor ételre és italra nem lesz gondod, erről magam gondoskodom. Jó emberek azok, akiket megmentettél, kölyök… - Enyhül meg pillantása, most először. – Holnap reggel indulunk, legyél a szekerednél.
Ahogy magamra hagy, különös érzelmek kezdenek kavarogni bennem. ~ Miért mentettem meg őket? Javarészt a büszkeségem miatt. Bizonyítanom kellett ennek a beképzelt fémdoboznak, hogy sokat érek, és erre ez volt a legkézenfekvőbb mód. Engem senki nem küldhet el csak úgy, holmi „jöttmentnek” megbélyegezve. És most ő is belátta a tévedését… bár valamelyest azért örülök, miszerint nem csak elvettem, de végre visszaadtam is pár életet. Ez sem olyan szörnyű dolog. De bárhogy is legyen, érdekes útnak nézünk elébe, a csuklyással, a rejtélyes veszéllyel, meg a kőagyúval… a végállomásról nem is beszélve.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Szer. Nov. 07, 2012 11:42 am

Örülök, hogy merészen "átvettelek" a páncélos vöröstől...nagyon örülök. Very Happy Régóta nem olvastam az írásaidat, így most szinte mellbe vág a változás, ami Den karakterében ment végbe. Azt nem tudom, hogyan, mikor és miért történt, de most nem bánom, hogy nem vagyok tisztában az előzményekkel, így sokkal izgalmasabb bekapcsolódni ebbe az új történetszálba. Még mindig nagyon jól írsz, olvastatja magát a szöveg, az njk-kat is jól hozod, a csillagszellemeiddel való, szinte egyedülálló kapcsolatról nem is beszélve, ráadásul mindezt megspékeled az ugyancsak remek, okosan felépített, mégis természetes párbeszédekkel (amiket köztudottan imádok).

Jutalmad 700 VE (az értékelés természetesen októberre vonatkozik)

Kíváncsian várom a folytatást! Smile
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Vas. Nov. 25, 2012 10:06 pm

13

Sa'ceurai


Ahogy azt tervezték, másnap reggel a lovak nyerítései, s a kerékgördülések alkotta zajban tovább vonul a kereskedők karavánja.
Az út lassan, s zötyögősen, de leginkább unalmasan telik. Ha minden jól megy, három-négy nap alatt elérjük Carvei-t. Persze, naivság volna ilyet feltételezni jelen körülmények között.
Bár szekerünk vászonfedelén át nem láthatom őket, jól érezhető a levegőben az aggodalom, s idegesség, mely a minket oszlopokban kísérő lovasokból árad. Hisz sokuk csak most győzte le a halált, de újfent táncra kelnek majd vele, ebben biztos vagyok. ~ Végtére is, bármi támadta meg őket, követni fogja a prédáját.
Kisebb meglepetésemre mégsem üti fel fejét a veszedelem, s pirkadatra elérjük a következő falut. A helyiek persze itt is nagy örömmel fogadják a megkésett kalmárokat, majd belevetik magukat a kereskedelem fortélyaiba. Adnak, vesznek, alkudoznak, este pedig vigadnak a mesemondás előtt, s után.
Én magam csak ritkán hagyom el menedékem a nap folyamán, leginkább eltompult testem megmozgatása végett. Az ellátmányt is mindig a szekérhez hozzák, s annak minősége sem hazudtolja meg a kapitány ígéretét. Az étkekért, melyeket hozat nekem, alaposan a zsebembe kellene nyúlnom, ha nem hálából biztosítaná azokat számomra. ~ De hát, legyünk őszinték, ilyen bánásmód dukál nekem.
Kora pirkadatkor gördül tovább a kocsik hosszasan csigázó vonala, hogy elérhesse a következő, egyben utolsó előtti megállópontját.
- Ez a szakasz biztonságos volt, de most nagyobb távra megyünk. Sötétedés előtt nem érjük el a falut, tehát csak éberen, ha leszáll az est. – Csípem el a zsoldosvezér egy intését, mielőtt nyeregbe szállnának társaival.
A velem együtt utazó orvosok, minden érdemem ellenére kívülállóként tekintenek rám, nem szívesen vonnak be társalgásaikba. ~ De semmi gond, kiközösítem őket.
Az apró vászonfoszlányokon bepislákoló táj sem nyújt különösebb változatosságot, egyhangú fenyveseivel, s távolba vesző hegycsúcsaival. Szinte már várom, hogy történjen valami, de mindhiába… esemény nélkül hullik ránk az est leple.
Mikor ez megtörténik, el is hagyom a sebészek köreit, hisz kíváncsi vagyok, miféle óvintézkedéseket tesznek kísérőink a letáborozás előtt.
- Szóval éjszaka nem utazunk? – Kérdezek rá a parancsnoknál, bár amúgy is tudom a választ.
- Nem. Mind az igás, mind a hátas lovainknak pihenniük kell. – Köti ki sajátját egy fa törzséhez.
- A sötétben vagyunk a legsebezhetőbbek. Milyen tervei vannak az éjszakára?
- Több tábortüzet gyújtunk. – Mutat végig a kör alakba rendeződött karavánon. – Azok közt egyenletesen szétosztom az embereimet. Mindnél külön őrszemek váltják majd egymást, így beláthatjuk az egész környéket. Nem lesz vakfoltunk. – Öklözik tenyerébe a kapitány, majd továbbáll.
Bár szavai megnyugtatóak, nem bízom a sötét erdőségben. Szekerem helyett az egyik őrpontnál fogyasztom el a vacsorám, s onnan szemlélem a baljós fák árnyékolta, fekete ösvényeket.
Eleinte még nagy az élet a karaván körül, ám ahogy mélyül az éjszaka, úgy kényszerül egyre több szempár az álmok világába. Szándékaim szerint napfelkeltéig virrasztani akartam, de éjfél múltával engem is legyűrnek nehéz szemhéjaim.

Hullahegyek fölé magasodom. Rothadó testük bűzt, kárhozott lelkük gyűlöletet áraszt. Mindet én öltem meg. Némelyiket több éve. Mást alig egy hete. Érzem a testemen bosszúvágyukat. Várnak, hogy csatlakozzam hozzájuk, hisz csak akkor árthatnak nekem. Várakozásuk gyötrelme vérré lesz rajtam. Végigcsurog az arcomon…

Elhaló hörgés, s meleg érzés riaszt álmomból. Egyre élesedő víziómban egy tátott szájú zsoldos mered rám. Vér folyik végig homlokomon… a férfi torkából jön. Egy kar áll ki gyomrából.
- Nemrég megmentetted az életem… most… - Köhögi fel szavait, ám a gyilkos végtag gazdája nem hagyja, hogy a végére érjen.
Kezét kitépi a katona hasfalából, majd a porba löki holttestét. S ekkor szembesülök velük először…
A sápadt hold fénye fedi fel alakját. Nevezhetném szörnynek, de mégsem az. Nevezhetném sírjából visszatért halottnak, ám ők mások. Sok nekromanta eltorzult agyszüleményét láttam már… de ilyet még sosem. Egyszerre állat, ember, s élőholt.
Két lábon jár, ám egyikből csak az elsárgult csontok látszódnak. Gerince görbült, s testének még sok más pontja is csonka. Ép részeit szőr borítja, akárcsak farkasszerű koponyáját. Minden szörnyűsége ellenére, egy közös vonásunk is akad. Vérvörös szemeink, melyekkel egymást bámuljuk.
Az elesett őrszem szavai harangként zúgnak fel bennem. Különös, de haragot gyúl elmémben halála, s ostoba önfeláldozása.
Egyszerre mozdulunk el a lénnyel, ám én bizonyulok gyorsabbnak. Virgotól kapott pengémmel felé ugrom, s kettészelem a törzsét. Bár nem vágja olyan könnyen az életet, mint a Starsplint, viszonylag könnyen áthasítja a rothadt húst, s korhadt csontokat.
Miután szétnyesett áldozatom a földre hull, gyors pillantásokkal felmérem a karaván helyzetét.
Az összes tábortűz körül harc dúl. Durván tucatnyi rémséggel állunk szemben, s bár mind más állat jegyeit hordozza, külsőre olyanok, akár az én ellenfelem. A zsoldosok három csoportra verődve védik a szekereket, de őket is meglepte a rajtaütés.
Gyors mérlegelem a látottakat, majd magam is csatlakozom a harchoz. A hozzám alig pár lépésnyire lévő szörnyhöz szökkenek, majd figyelmetlenségét kihasználva, hátulról átdöföm a torkát. Ekkor egy társa felfigyel rám, de viszonylag lomha ütése elől kitérve elkapom a karját, majd azzal együtt szénné égetem.
A csata hevesen pusztít, de sikerül kiszúrnom a legfurcsább pontját. Védelmünk fő támaszát nem csak fekete rémek, de egy náluk magasabb, fehér bundájú szörnyszülött is ostromolja. ~ Ha őt kiiktatom, jelentős csapást mérhetek a támadóinkra.
- Jetblack Fire Ball! – Hajítok kiszemeltem felé egy tűzgolyót, s annak takarásában megrohanom.
Lángjaim nem okoznak ugyan nagy kárt, a lény megégett karjára pengémmel is lesújtok. Az izmok könnyen lemálnak útjából, s már csak a csontban akad el csapásom. Ellenfelem fájdalmas ordítását az egész erdő visszakántálja, de mindez csak tovább fokozza vérszomját.
Szabad kezével ráfog karomra, s hatalmas erejével megpróbálja kicsavarni belőle fegyverem. Porcok, s apróbb csontok roppannak szorításának satuja alatt, élénk fájdalmat kavarva.
- Jetblack Fire Magic! – Hívom segítségemre legfőbb szövetségesem, a mágiát.
Bal karom körül fekete lángcsóva gyúl fel, melyet meglendítve, tőből kihasítom az engem fogva tartó végtagot. A szörny újfent elüvölti magát, de ezúttal pengém torkába fojtja a hangot. Zihálva nézek körül a holttest felett, ahol elnémul a csatazaj. A még elő, fekete példányok mintha csak megszelídültek volna, s tanácstalan bolyongásba fognak. Akárcsak a megtébolyultak, keresnek, de nem találnak.
Ez persze nem tartja sokáig féken a zsoldosokat, akik pillanatok alatt lekaszabolják valamennyi torzszülöttet. Ezzel pedig vége a csatának.
- Mik a veszteségeink? – Batyogok oda a parancsnokhoz, kin csak pár karcolás árulkodik a küzdelemről.
- Két őrszem halott, a harmadik súlyosan megsérült. – Csúsztatja hüvelyébe pengéjét. – A többiek megúszták könnyebb sérülésekkel.
- Gondolom a sebészek megbirkóznak ennyivel.
- Elég kontárok lennének, ha ilyesmi meghaladná a képességeiket.
- Az jó. – Fújom ki magam. - Nem tudom, milyen részletesen mesélték el a sátorban történteket, de a Serpens nevű szellem, aki életeket mentett, rengeteg energiámat emésztette fel. Már több napja, hogy megidéztem, de még most is érzem az utóhatásait. Csak a legvégsőbb esetben használhatjuk.
- Értem. Viszont… - Sétál mellém. – Eddig egy emberem sem halt meg, kölyök. Tudom, hogy ez nem a te hibád, de ha még több veszteséget szenvedünk, gyalog kell majd eljutnod Carvei-be. – Hagy faképnél.
Csak ezután tűnik fel nekem a kapucnis alak, ki épp különös csomagját fűzi össze egy torz holttest fölött. ~ Ha elcsomagolja, akkor nemrég használnia kellett. És mit használ az ember egy csatában? Kár, hogy nem figyeltem…

Mire vörösre festik az erdőt a reggeli napsugarak, orvosaink is végeznek munkájukkal. Senki se tudta kipihenni magát, de folytatjuk az utat.
A kísérők eltemették két társuk, s mostanra komor hangulatban ügetnek a szekerek mentén. Az egyetlen súlyos sérült a mi kocsinkban pihen, testén megannyi kötéssel.
Alig múlik el dél, mire elérjük a soron következő falut. De itt már nem a lelkesedés fogad minket…
Ami a legszembetűnőbb, az a rúnalovagok jeleivel ellátott sátorhalom a település peremén. Ezek után már nem oly meglepő, miszerint fogadásunkra egy magas rangú mágus érkezik, oldalán a helyi lakosok elöljárójával.
A kereskedők viszont értetlenül állnak mindehhez, hisz ők egyénenként üzletelnek, nem pedig egységként, képviselőkön keresztül. Végül, egy rövidebb megbeszélés után a fő számvetőt, s a kapitányt küldik nevükben, nyomukban velem. ~ Hisz senki nem tilthatja meg, hogy kihallgassam a beszélgetést.
- Már vártuk magukat. – Jelenti ki a lovag. – A nevem Ron Heidwill, a 6. kohorsz parancsnoka, a Mágikus Tanács 13. Rendfenntartó légiójából. Én és az egységem itt állomásozunk Courvill-ben.
- Az én nevem John Jericco, a falu polgármestere vagyok. – Miután a mieink, számomra összefolyó bemutatkozása is lezajlik, végre érdekesebb fordulatokat is vesz az eszmecsere. – Sajnálom, de a rúnalovagokat látjuk el a tartalékainkkal, így idén egy gazdának sem áll módjában eladni a feleslegét. Ugyanakkor, felajánlották, hogy állami pénzből felvásárolhatunk bizonyos mennyiségű gyógyszert, és szárított élelmiszert, vész esetére. Ha ez önöknek megfelel, szívesen letárgyalom az üzlet részleteit a helyiek nevében.
- De mégis mi folyik itt? Olyan démonok hemzsegnek ezekben a hegyekben, amilyeneket ember fia még nem látott! – Vág közbe a zsoldosvezér! – A nagyságos tanács csak tud erről valamit.
- Tudunk, de nem adhatunk ki információt az épp zajló műveleteinkről. Arról viszont biztosíthatom, hogy nem hagyjuk szétterjedni ezeket a lényeket az országban. Az egész tizenharmadik légiót kivezényelték ide, megoldjuk a helyzetet. – Fordul kalmárunk felé a mágus. – A karavánnak ugyanakkor ez lesz a végállomása. Folyamatosan biztosítjuk Carvei, és az ottani csapataink ellátását, ám az erdőn át vezető ösvényeket lehetetlen ellenőrzés alatt tartani. És higgyék el nekem, az a szakasz a legveszélyesebb a hegyekben. Még az is lehet, hogy mindnyájan ott lelnék a halálukat.
- Közvetítem a hallottakat a társaimnak. – Hajol meg a számvető, ezzel lezárva a beszélgetést.
A nap további részében hamar megszületnek a döntések, miszerint az üzlet nyélbeütése után a karaván visszafordul. A kapitány ugyan érez némi bűntudatot az irányomba, de nem kockáztatja tovább az emberei életét. Az éjszaka eljövetelével már magányosan tekintek a fekete hegyek közé, melyek Carvei-be vezetnek. ~ De innen már nem fogok meghátrálni. Egyszerűen csak megkérdezek egy helyit, merre van pontosan Carvei, és Pegasus hátán hamar ott leszek. Ezen a ponton már nem lehetnek olyan bonyolultak az ösvények sem.
Elhatározásomtól felvértezve el is indulok a tavernába, ám alig pár lépés után szembetalálkozom a karaván egy oly tagjával, ki velem egyetemben nem akar visszafordulni.
- Hallottam mit tettél a félholt sebesültekkel a sátorban. – Hörgi a csuklyás idegen, miközben közelebb sétál hozzám. – Az elejétől fogva tudom, hogy hová igyekszel. Le akartalak beszélni, mert tudtam a veszélyekről. De most már nem kételkedem. Alkalmas vagy, így arra kérlek, segíts nekem.
- Milyen érdekes fordulat. – Vigyorodom el. – És mégis miben kéred a segítségem, kedves idegen, aki van olyan hülye, hogy nem látja elsőre a belőlem áradó hatalmat?
- Az utazásban. Aki képes megmenteni a halál szélén állókat, valószínűleg megkönnyíthetné az eljutásom Carvei-be. Hiszen egyébként is oda indulsz, így arra kérlek, hogy vigyél magaddal.
- Igen, megkönnyíthetném. – Egy hosszabb lélegzetvétel erejéig nem csinálok mást, csak a csuhája által vetett árnyékot fürkészem. – De nem neked. Egyedül utazom, és különben is, ki akarna társnak egy fura, kapucnis fazont? Nem tudom, hogy ki vagy, így a megbízhatóságod elég kétséges. A hátbadöfésből pedig megkaptam már az adagom…
Szavaim gondolkodásba taszítják az alakot, ám hamarosan ráemeli ujjait kámzsája szegélyére.
- Ez csak természetes. A segítségedet kérem, így jogod van tudni, ki vagyok. – Azzal lerántja a leplet, s felfedi előttem arcát.
Eleinte meglepettség, majd gyors felismerés lesz úrrá rajtam. ~ Hát ezért torzította el a hangját. Nem akarta felfedni… hogy lány.
Nálam valamivel alacsonyabb, keskeny szemű teremtéssel találom szembe magam. Neméhez viszonyítva rövid haja az enyémhez hasonlatos színben tükrözi a Holdat, szemei is éktelenek. Ennek ellenére az összhatása jellegzetes, s könnyen vonzaná a tömeg tekintetét. ~ Talán ezért az álca. De nem hinném…
- A nevem Ayre. Általában elfedem a kilétem, de többnyire csak megszokásból. Túl hosszú ideig kellett bujkálnom a hazámban, és ez a szokás rajtam maradt, noha tudom, ide már nem ér el a kezük.
- Szóval nem Fiore az otthonod? – Vonom le az egyértelmű következtetést, mire csak fejrázás a válasz. – És mégis mit keresel itt? Mivel te egy hete kihallgattál a fogadóban, tisztában vagy a szándékaimmal Carvei-ben. Ideje kiegyenlítened.
- Rendben. – Fűzi le csomagját az oldaláról. – De tudd, te hallod először a történetem ebben az országban. Elvárom, hogy ne áruld el a bizalmam. – Önkéntelen bólintással nyugtázom kijelentését. – Meglepődsz majd, de akárcsak te, én is azt szeretném, ha összeforrna az, ami egykor eltörött. – Ahogy lecsúszik róla az irhabélés, karjában egy zöldesen fénylő, rúnákkal díszített kard bontakozik ki… legalábbis annak egy darabja. – Ahonnan én jövök, a pengénk jelképezi a lelkünket. A kardjaink anyaga határozza meg helyünket a társadalomban, az egész életünk rejlik bennünk. Születési jogom ez a különleges fegyver, mely elválaszt a vaspengés parasztoktól, és Sa’ceura-já tesz engem. – Kisebb szünetet tart, de mivel nem szólok közbe, tovább folytatja. – Ha a lélek széthasad, nincs mi helyrehozná. Ezt alapul véve a mi kovácsaink nem javítanak kardokat, csak a készítésükkel foglalkoznak. Úgy tartják, ha valakinek eltörik a pengéje, annak vele kell halnia.
- És te gondolom nem kívántál idejekorán a föld alá kerülni…
- Nem! – Szakít közbe élesen, tőle szokatlan hévvel. – Eldobom az életem, ha kell… de a büszkeségem soha… - Az utolsó szavakat már szinte csak suttogja. – A kardom egy párbaj során tört el. Olyan megaláztatás ez, amit nem hagyhattam hátra a szüleimre. Így gyáva módjára elfutottam a küzdőtérről, miután összekapartam a fegyverem darabjait… hogy helyrehozhassam…
- És…?
- Bujdostam, és információkat szereztem. Végül itt kötöttem ki, remélve, hogy rátalálok a megoldásra. Eleinte persze a legnagyobb nehézséget az idegen nyelv jelentette, de… - Gyűjt magába egy újabb adagnyi elszántságot. – Már másfél éve próbálkozom, mindhiába. Egy kovács se tudta megmunkálni azt a fémet, amelyből a kardom készült, hiába hordom magamnál a törött darabokat. Carvei egy újabb reménysugár, ugyanabból az okból, mint neked…
- Szép kis történet. – Nyögöm ki, bár nem igazán helyénvaló a hozzáfűzés. – Mivel bemutatkoztál, úgy illő, ha én is megteszem ugyanezt.
- A jó hallásomnak hála, akarva-akaratlanul tisztában vagyok már néhány ténnyel veled kapcsolatban. Ennek ellenére nem árt, ha tudom… ki vagy pontosan?
Bár én magam vezettem rá erre a kérdésre, most mégis elbizonytalanodom a lehetséges válaszok sokaságától. ~ Végtére is, itt már nem egy maroknyi zsoldosról van szó, akik előtt felelőtlenül koptathatom a nevem. A Tanács kutyái élősködnek most ezen a környéken. Óvatosnak kell lennem. Persze, a stílusomról sem szabadna megfeledkeznem.
- Szűz kapuja, nyílj meg!
– Lendítem meg vigyorogva az aranykulcsot, melynek hívására újfent találkozhatom a kissé megváltozott, cselédruhás szellemmel. – Egy kis háttérzenét kérnék, Virgo.
- Ahogy kívánod! – Helyeslését követően egy lakrimás zenelejátszó ölt alakot kezében, így megadva a hangulatot.
- Én vagyok a gonosz.
- Öhm… értem… - A zene elnémul, vele együtt a megdöbbent Ay is. – És, hajlandó vagy segíteni, mr. gonosz?
- Bocsi, de nem. – Vágom rá szárazon, miközben csillagszellemem feltűnéstelenül távozik. – Egyedül kell boldogulnod.
- De hisz… - Hűl le a lány, minden eddiginél jobban. – Én mindent elmondtam neked! – Hangneme ekkor már hisztérikusabbá válik. – Beléd helyeztem a bizalmam, hogy te is megtehesd ugyanezt! Mit akarsz még?!
- Semmit. – Őrzöm meg ridegségem. – Te megtetted, amire kértelek. Egyszerűen csak nem nyerték el tetszésem a hallottak. Tudod, ez az egész becsület maszlag! - Mutatok rá, hangom felemelve. – Ne ilyen sz*rságokért harcolj, mint a családod becsülete! Ők szívesebben láttak volna holtan a párbaj után, csakhogy legalább részben megőrizzék a cukormázas kis hírnevüket. Rokonok… barátok… mindened nekik adhatsz, s mit kapsz? Pár kívánságot a föld alá. – Tárom szét karjaim. – Ugyanúgy tudnod kellene már, mint nekem. De te mégsem tanultál semmit, mi? Csakis magadért éri meg harcolnod. A te érdekedet kell szolgálja annak a kardnak a helyrehozása. Mondd, hogy magadért harcolsz… és segítek.
- Értem… - Suttogja a hős-neves Sa’ceurai, miközben ujjai remegni kezdenek fegyvere markolatán. – Szóval ennyit jelentenek neked a hagyományaink. Mégis kinek képzeled magad?! – Ordít fel, majd rám szegezi pengéjét. – Megfizetsz az arcátlanságodért!
- Gyere csak, te naiv kis kurva. – Húzom elő a Virgotól kapott kardom.
Pengéink hihetetlen erővel csapnak össze, s lendületének hála olyan erővel csúszok hátra, hogy még a földet is felkaristolom. ~ Nagy ereje van a neméhez képest, az biztos. De hát, őt valószínűleg születésétől fogva erre képezték. Még Perseus is méltó ellenfélre találna benne. De mindegy… szórakozzunk egy kicsit.
- Dráááá! – Kiált fel a kardforgató, s újabb támadást indít.
Fegyverének hegyét a sajátom lapjával hárítom, ám ismét csak hátrébb sodródom. Ekkor Ay egy gyors mozdulattal lezárja a távot, de mivel nem akar időt hagyni, üres kezével mér rám csapást. Ökle a gyomromban köt ki. Olyan érzés, mintha mágikusan megerősített acélrúdba rohantam volna. Minden levegőt felköpök, nyálammal egyetemben.
A lány ugyanakkor nem áll meg, pillanatnyi előnyét kihasználva tarkómat célozza meg a markolatával. De erre már nekem is akad reakcióm. Mielőtt lesújthatna, elkapom a csuklóját, s teljes erőmből szorítani kezdem.
- Milyen gyenge vagy egy fiúhoz képest… - Vigyorogja, bár kissé savanyún, leplezve a legapróbb fájdalmait is.
- Milyen lapos vagy egy nőhöz képest! – Kezdem öklömmel sorozni a szabadon hagyott hasfalát.
Pár pillanatig csak tehetetlenül tűri mindezt, de hamarosan kiszabadul szorításomból, s erős ütést mér az arcomra.
Letörlöm a feltörött ajkaimból megeredt vérem, majd visszaveszem alapállásom. Nem is kell soká várnom. A kardmester azonnal megrohan. A pengék szikrázva, acélos csattanásokkal ismerkednek társukkal, kiismerhetetlen táncba fogva. Ám hiába minden tapasztalat, melyet nemrégiben szereztem csillagszellememtől, végig Ay marad fölényben. Ő ossza kettőnk közül a pontosabb, s gyorsabb csapásokat, mindvégig védekezésre kényszerítve engem. ~ Még szerencse, hogy ilyen állapotban van a fegyvere. Bár ez sem nyújt különösebb reményt a számomra…
Egy óvatlanabb pillanatom kihasználva a lány kiüti markomból az ezüstös pengét, majd a lábaimat kisöpörve a porba küld. Lassú léptekkel felém áll, odébb rúgja a kardom, s nyakamhoz szegezi a sajátját.
- Na, megváltozott a véleményed? – Söpri félre elkóborolt hajszálait szemeinek vonalából.
- Az indokaiddal kapcsolatban nem. De… - Szippantom fel a rideg, éjszakai levegőt. – Tetszik, ahogy ezt a helyzetet kezelted. És be kell valljam, elég erős vagy. Hasznos lehetsz még.
Ay mintha csak megelégedne a válasszal, segítő kezet ajánl, s felhúz a földről. ~ Tényleg jó ebben. Mágia nélkül esélyem sincs ellene. De mégsem használtam. Hiányzott már egy ilyen, éles harc, ahol kiadhatom magamból a feszültséget. Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, már az idióta eszméi sem irritálnak annyira.
- Akkor, indulhatunk is. Hogyan tervezel eljutni Carvei-be? – Érdeklődik újdonsült társam, miközben visszahelyezi kardját annak rejtekébe, majd arcát is elfedi csuklyájával.
- Van egy repülő csillagszellemem. A gyógyítóhoz hasonlóan, ő is engedelmeskedni fog, ha megidézem. A gond csak az, hogy nem tudom a pontos irányt.
- Amiatt ne aggódj. Beszéltem a helyi parancsnokkal. Örömmel elmagyarázott mindent, ha így megspórolhatja egy járőrcsapat kiküldését a legújabb jelentésével.
- Akkor…
- Igen. – Mutatja fel a pergamentekercset. – Mi visszük ezt el a légió marsalljának. Ott, ha elnyerjük a bizalmát, kölcsönösen hasznos szövetségre léphetünk velük.
- A lovagokkal? Bár… nincs sok választásunk. – Adom meg magam egy sóhajtás keretében. – Kizárt, hogy Pegasus a sötétben felszállna, nem a bátrabb fajtából való. Holnap reggel legyél ezen a helyen, akkor indulunk.
- Rendben. Bár remélem, nem akarsz átverni…
- Egy csillagmágus mindig megtartja a szavát. – Intek búcsút, majd elindulok a falu tavernájához, kipihenni a mai nap megannyi fáradalmát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Hétf. Nov. 26, 2012 10:44 pm

13

Carvei


Kissé sajgó testtel, de a tegnapi lelkesedésem megőrizve figyelem Napunk lassú mozgását, miként próbál felkúszni az őt megillető helyre.
Korán van még, de oldalamon Pegasusszal már az induláshoz készülődünk. Ayre állítására hallgatva, bízom a minket fogadó lovagok együttműködésében, így csak vajmi kevés élelmet csomagolok hátizsákomba. ~ Az út végül is rövid lesz, a vendéglátóinknál pedig egy légióra való tartalék roskadozhat.
Ezt leszámítva csak Virgo ajándékait, azaz kardom, s váltóruháimat hozom magammal.
- Jó reggelt! – Érkezik meg csapatunk utolsó tagja, még mindig csuklyában, ám ezúttal már természetes hangját használva. – Szóval ő visz minket Carvei-be? – Fordul csillagszellemem felé. – Igazán… szép.
- Te pedig Ayre vagy, nemde? Den elmondta, hogy te is velünk jössz. Remélem nem vagy túl nehéz, úgy veszélyes volna kettőtöket egyszerre szállítanom.
- Beszélni is tud?
- Még szép. – Simítom végig tenyerem a paripa hófehér sörényén. – Pegasus jóval több egy közönséges lónál.
- Azt látom. – Húzódnak vékony vigyorra a lány ajkai. – De miért nincs rajta nyereg, vagy más lószerszám? Mi lesz így a csomagjaimmal?
- Nem szereti a nyerget, de nincs is szüksége rá. Ha úgy akarja, megmaradsz a hátán. A cuccaidat pedig magadnak kell hoznod. – Mutatok saját övére, majd hátára. – Pegasus nem igásállat.
- Ahogy akarod…
- Ó, és mivel te fogod mutatni az utat, próbáld meg kerülni az ormokat, valamint a hegycsúcsokat, mert…
- Nem szeretem a veszélyt. – Vág közbe a „csődör”.
- Hú, kényes egy jószág. – Vonja le megállapítását Ay. – Mennyi idő alatt fogjuk megtenni az utat?
- Nos, ami a karavánnak majd egy napi járás lenne, nekünk alig egy óra lesz, biztonságos ütemben.
- Ez már kellemesebben cseng a fülemnek. – Ezen szavak zárják a társalgást.
Szárnyas paripám vágtatni kezd, s miután megbizonyosodik róla, hogy helyesen ülünk rajta, elrugaszkodik a földről. Egyre magasabbra küzdi magát a légáramlatokon, míg végül az alattunk lévő falu pár szürke ponttá redukálódik.
A mögöttem utazó lány le sem tagadhatná, miszerint most először él át hasonlót, a szorításának erejéből ítélve. Szüksége is van pár percre, mielőtt hozzákezdene a helyes irányok felvázolásába.
Negyed óra múlva végre enyhül a szorítás, s Ayre már jóval magabiztosabban áll hozzá a repülés tényéhez. Míg két társam egyre nagyobb harmóniába kerül egymással, én csak a ködös bérceket, s azok megannyi rejtett tárnáját pásztázom madártávlatból.
Nyugodtságunk azonban olyan illúzió, melyet könnyedén szertefoszlat egy furcsa, sötét folt a horizonton.
- Hát az…? – Adok hangot kíváncsiságomnak.
- Olyan, mint egy hatalmas légy. – Hitetlenkedik Pegasus.
- Ez bajt jelent. – Nyúl fegyvere után kardmesterünk. – Észrevett minket, most már nem tudjuk elkerülni! Készüljetek fel az összecsapásra!
- De mégis mi a franc ez?! Nem csak azok a zombiszerű förtelmek dúlják ezt a vidéket?
- Ő is közülük való. – Miközben a lány magyarázkodik, csillagszellemem nagyban lecsökkenti sebességét, így időt nyerve nekünk. – Bár pontosabbat csak Carvei-ben tudhatunk majd meg, kicsikartam pár infót Heidwill parancsnokból.
- Ne csigázz…
- Emlékszel arra a lényre, amit a legutóbbi összecsapás során levágtál?
- Elég sok ilyen volt. Pár fekete, meg egy fehér.
- A fehér. – Hangsúlyozza ki ezt a szót. – Ő volt annak a csapatnak a „szíve”. Mikor megölted, egytucatnyi társa megzavarodott, hisz elveszítették a vezetőjüket. Újat kerestek, de nem leltek időben.
- Ez is egy amolyan „szív” volna? – Szakítom meg a lány felvilágosítását.
- Ez feljebbvaló. Tizenhárom azokhoz hasonló egység tartozik alá, mint amivel már dolgunk akadt. Más szavakkal élve, százhatvankilenc szörnyeteg köthető hozzá.
- Akkor gondolom erősebb is az eddigieknél. Bár, ha légi csatáról van szó, mi sem szerénykedhetünk. – Paskolom meg paripám nyakát. – Nemde, Pegasus?
- Tudtam, hogy ez lesz a vége. Otthon kellett volna maradnom… de most már mindegy. – Bár nem túl lelkes, hasonló válaszra számítottam.
- Akkor pedig hajrá! – Nyújtom ki jobb kezem, hisz legyecskénk támadásba lendült. – Jetblack Fire Ball!
Jó pár tűzlabdát ráküldök, ám a lény mindet kikerüli, halomnyi trükköt felsorakoztatva.
Hála három pár, áttetsző szárnyának, hihetetlenül gyorsan szeli az eget, s természetétől fogva forgatja testét annak áramlataiban. Termetre majd másfélszer akkora, mint csillagszellemem, mindehhez pedig támadóerő is társul. Hatalmas, kockázottan vörös szemei alatt rendellenes, sarlószerű csáprágók éktelenkednek, míg húsából rendezetlenül állnak ki kaszaszerű végtagjai. Bármi is teremtette ezt a fajzatot, jóval inkább a pusztítást, mintsem az esztétikát tartotta szem előtt.
- Itt jön! – Vakkantja Pegasus, miután ellenfelünk egy dugóhúzóval alá került, s most onnan megindulva próbálja kettényesni.
Meglehetősen gyáva csillagszellemről van szó, de talán pont ezért is lépnek életbe reflexszerűen a túlélési ösztönei. Mikor a bestia elég közel ér hozzá, két hátsó lábával arcon rúgja, így kipördítve őt egyensúlyából. Ennek azonban nem várt következményei is akadnak.
A hirtelen mozdulatnak hála, Ay egy elfojtott sikoly után visszacsúszik a paripa derekáig, akinek lábait néhol még ellenfelünk pengéi is felnyesik.
- Kitartás! – Rántom elő saját pengém, s a megzavarodott mutánsra csapok vele.
A vágás ártatlanul csúszik le a kitinpáncélról.
Ezután, szárnyasunk kétségbeesését látva hamar összeszedi magát, s újabb rohamot indít ellenünk, ezúttal szemből. Kitárom ugyan védekezésül kardomat, mindez csak eltéríteni képes a csáprágókat. Pegasus bordái bánják mindezt, egy viszonylag mély seb formájában.
Paripám felordít, és próbál ugyan menekülni, egyre inkább elhagyja az ereje. ~ Rohadjon meg az a dög! Valamit tennem kell, mielőtt még több kárt okoz!
- Jetblack Fire Magic! – Csettintésemre az egész rovar koromszínű lángokba borul.
Hiába azonban az embertelen hőfok, a természetes védelem ezúttal sem enged magából. A szárnyakat leszámítva… Úgy olvadnak, mint méhviasz a tűz felett.
- Majd én kivégzem! – Ordítja a Sa’ceurai, majd sérült hátasunkon két lábra állva, ráveti magát a lassan, de biztosan zuhanó lényre.
- Ez megőrült. – Pillantok a lány után. – Sajnálom, hogy ilyen állapotban erre kell kérjelek, de muszáj elkapnunk! – Szellemem fájdalmasan felnyerít, majd ő is alázuhan.
Ahogy Ay mellé érünk, tisztán kivehetjük, miként törött kardját újra és újra megmártja a szörnyszülött torz fejében.
- Gyere! – Nyújtom felé karom, mit hezitálás nélkül el is fogad, s visszasegíti magát a hátam mögé. – Így is – úgyis szörnyet halt volna, miután lezuhan.
- Ne becsüld alá a regenerációs képességeiket. Ha nem zúzom szét az agyát, utánunk jött volna.
- Vagy úgy… - Fordítom tekintetem Pegasus nyakára. – Kibírod, amíg elérjük Carvei-t, pajti?
- Legszívesebben most azonnal hazamennék. De… - Akad el hangja. – Elég sok odaveszne a csillagszellemi büszkeségemből, ha a feladatom teljesítése nélkül kellene visszatérnem. És már így is elegen szekálnak hasonlók miatt odaát.
- Nem is tudom miért. – Vigyorodom el. – De rendben, örülök, hogy velünk maradsz. Ha pedig otthon leszel, keresd meg Serpenset a sebeid ügyében. El fog látni, hiszen már vele is szerződésem van.
Mindezek után már csak egy nyugodt, s csendes utazás választ el minket Carvei-től. Az alig fél órát meghaladó repülés alatt csak egy rövid párbeszéd töri meg a hallgatást, mely így hangzik.
- Tudod Ayre, valami nem hagy nyugodni. – Dobom fel a labdát.
- Hm?
- Mivel az övé volt az első kulcsom, én már kiskorom óta rendszeresen repkedek Pegasusszal. Talán ezért is, de hajlamos vagyok megfeledkezni róla, milyen ijesztő lehet ez az érzés annak, aki még sosem élt át hasonlót. Veled is így volt, elég sok jelet adtál rá. – Mivel a lány nem próbál tagadni, megállás nélkül folytatom. – De aztán mégis alávetetted magad a mélységbe, mint valami őrült. De most komolyan, nem féltél?!
- Be kell valljam, nehéz volt hozzászokni a gondolathoz, hogy egy túlvilági, szárnyas lényen jutok el a célomhoz. De… - Tekint le a hegyek mélységeibe. – Ha csatára kerül a sor, nem félhetek. Olyankor csakis a cselekvés számít, és teljesen meg kell tisztítanom az elmémet a felesleges gondolatoktól. Elég volt egyszer máshogy cselekednem… katasztrófa lett a vége. Soha többé nem fogom elkövetni azt a hibát.
- Értem. De azért ne gyilkold le magad, amíg meg nem találjuk, amiért jöttünk. Végtére is, ez a társulásunk lényege. Utána felőlem abba rohansz bele az elveid miatt, amibe csak akarsz.
- Igyekszem észben tartani.

Uticélunk felé érve kitisztul előttünk miért is ez a légió ideiglenes központja. A fehér, keresztes sátrak úgy ölelik körül a lakóházakat, akárcsak tavililiomot a színtiszta víz. Fentről is jól látni, miként a harci mágusok termeszek módjára nyüzsögnek, tesznek-vesznek táboruk körül. Minden helyit, aki visszatér, vagy épp távozni készül napi teendői ügyében, mágikus vizsgálatnak vetnek alá, talán egészségük végett.
- Biztos, hogy átengednek minket a jelentéssel? – Kérdek rá, földet érésünket követően. ~ Bár, ha felismernek, úgyis lényegtelen lesz minden. Vajon benne vagyok egyáltalán a nyilvántartásunkban? És ha igen, vajon mennyire előkelő a helyezésem? Bár annyira súlyos nem lehet a helyzet, hisz akkor már az előző faluban rám vetették volna magukat. Ráadásul, valószínűleg inkább a felfordulásra szentelik gondolataikat, nem az esetleges törvényen kívüliekre.
- Idegesnek tűnsz. – Szakítja meg sajátjaimat Ay. – Ne aggódj, ezek a papírok értékesek a számukra.
- Nem is ez a gond. Mondjuk úgy, sose voltam jóban a törvénnyel.
- Ó…
Ahogy elérjük a déli áthaladópontot, két alabárd találkozása zárja el utunkat.
- Nem láttam még errefelé magukat. – Szólal fel mély torokhangon az egyik strázsás. – Carvei jelenleg a Mágikus Tanács fennhatósága alatt áll. Hacsak nem tartoznak a rúnalovagok szervezetéhez, vagy a regisztrált lakosok kötelékéhez, attól tartok, vissza kell fordulniuk.
- Heidwill parancsnok azt mondta, ha leszünk oly bátrak, hogy kézbesítjük neki ezt a jelentést; szabad bejárás, és a maguk támogatása lesz a jussunk. – Mutatja fel viasszal összefogott tekercseit társam.
- Ez különös. Hadd nézzem csak. – Veszi át szállítmányunk a terebélyes orrú őrszem, ám mielőtt megszemlélhetné, rámordul egy újonnan érkezett tiszt.
- Mit csinálsz, idióta? – Kapja ki ujjai közül az iratokat. – Nem látod a pecsétet, amivel lezárták?! Ezt neked nincs jogod feltépni!
- I-igen uram! Elnézését kérem, uram! – Vágja magát haptákba az „idióta”.
- Ha ezt Heidwill adta nektek, nincs okunk kirekeszteni titeket a menedékünkből. Át kell esnetek ugyan a biztonsági vizsgálaton, de utána szabad bejárásotok lesz Carvei-be. A továbbiakról majd akkor kaptok tájékoztatást, ha megnéztük ezt. – Igazít el minket is a harapós mágus. – Bár ez furcsa. A pecsétet csak tegnap este nyomták erre a paksamétára. Hogy értetek ide ilyen gyorsan?
- Megvannak a módszereink. – Engedek meg magamnak egy halványabb vigyort.
- Vagy úgy…
Nem telik sokba, s két bő öltözékű, arcukat leplező varázsló sétál elénk, felkészülve a szkennelésre.
- Ez miféle vizsgálat egyébként? – Kérdezek rá, miközben a férfi mellkasomra illeszti tenyerét. ~ Remélem, nem a nyilvántartással akarja valamilyen módon összevetni a génjeimet, vagy tudom is én…
- Csak megnézzük, hogy nem-e rejtőzik magukban valamiféle vírus, baktérium, vagy hasonló. Olyan, mint egy gyors orvosi vizsgálat. – Szavai megnyugvást keltenek bennem, ám mágikus vizsgálata semmilyen módon nem érezteti annak lefolyását. - Kész. Semmi.
- Itt sem. – Ezen jelentéseknek hála, végre beléphetünk a reményeinkre épült településre.

Az épületek, s lakosaik is ugyanúgy tükrözik a hegyi falvak világát, akárcsak magunk mögött hagyott testvéreik. Egyszerű, de mégis erős gerendákból összeillesztett lakóházak képviselik a többséget, melyek közül csak néhány szilaj kőépület emelkedik ki. A helyi férfiak mind széltében, mind hosszában óriásnak számítanak; ezen felül hajukkal, és sűrű arcszőrzetükkel is megtanultak alkalmazkodni a hideghez. Asszonyaik sem kifejezetten vékonyak, bár sokat rájuk tesz bő öltözékük, s hajukat elfedő fátyluk. ~ Mennyivel mások, mint a lenge ruhás, városi csitrik.
Az időjárás sem hazudtolja meg földjének küllemét, hisz bár még nincs szezonja, majd lábnyi mélységű hósivatag fogja körbe a lekapart utakat.
- Mit csináljunk, amíg a lovagok hívására várunk? – Fordulok Ay-hoz, gyors szemlém után.
- Megnézhetnénk mondjuk azt. – Mutat egy közeli viskóra… mely jobban megfigyelve, nem is igazán „viskó”…
A hegyi gránitból falazott műhely méretére hasonló ugyan a fából készült szomszédjaihoz, ám megtervezése már jóval túlragyogja azokét. Szép csiszolásával, s mesterember kezéről árulkodó díszfaragványaival még egy nemesi palota telkén se kellene szégyenkeznie, ha mondjuk kerti kisháznak szánnák oda. Vasalt fenyőajtaja felett pedig egy üllőt ábrázoló céhdeszka árulkodik a hely feladatköréről.
- A helybéli kovácsnak tudnia kell róla, ha a közeli hegyekben egy olyan erő lapul, amely képes lehet helyrehozni fegyvereinket. – Egészíti ki mondandóját a lány.
- Nos, nincs vesztenivalónk. – Vonok vállat, majd hangosan megdübögtetem a bejáratot.
Hamarosan egy szakállas, láncingjében duzzadó behemót nyit ajtót, kerek kobakján szarvas sisakkal.
- Hát ti meg miféle szerzetek vagytok? – Horkan fel. – Nem itt éltek, az biztos, bármelyik tisztességesebb hóviharban halálra fagynátok. Tán a lovagok küldtek?
- Nem tartozunk sem közétek, sem közéjük. – Feleli a Sa’ceurai. – Csak átutazóban vagyunk, és volna pár kérdésünk.
- Átutazóban? Ilyenkor?! Ha! – Hitetlenkedik emberünk. – Nem láttátok, milyen rémségek garázdálkodnak odakint?! A lovagok még a karavánt sem engedik fel, az pedig létfontosságú lett volna így a legnagyobb hideg előtt. Ugyan miben volnátok ti különbek?
- Segítettünk a lovagoknak, így beengedtek minket. Tudunk vigyázni magunkra, és képességeinket mérlegelve valószínű, hogy a légió újfent az együttműködésünket kéri majd.
- Á! Szóval nem egyszerű népek vagytok! És mégis mit akartok ettől a tízpróbás kovácstól? Netán új felszerelést?
- Mint mondtam, kérdésekkel járultunk eléd. Érdekelne, mesterségedből kifolyólag tudsz-e valamit az itt nyugvó tárnákról?
- Ne is emlegesd előttem azokat a pokolbéli járatokat! – A medvetermetű férfi úgy csap a levegőbe, mintha csak megütni akarná. – Onnan jöttek azok az ördögfattyak! Ezt persze hiába szajkózzuk azoknak a kőfejű mágusoknak, ők csak a vírusukkal tudnak előhozakodni.
- Ezen kívül mit tudni még a barlangokról?
- Hát, sok ott az érc. Legtöbbjük másutt se ritka, hisz a nemesfémek javát már rég kivájták őseink. Ezen kívül nem tudom, mit mondhatnék még…
- Én tudom! – Szakítja meg az elbeszélést egy meglehetősen vékony hang, mely a pincéből szűrődik fel.
Ezután törések, puffanások, valamint fémes csörömpölés egyvelege rázza fel a műhelyt, s egy fiú bukdácsol fel a frissen felvert porból.
A kislegény meglehetősen kilóg a keménykötésű falusiak közül, hisz még nálam is jóval vékonyabb, s magassága sem veszélyezteti a mennyezetet.
- Sejtem, hogy mit kerestek! – Köhög fel, majd ránk néz. – Az Ősök Tüzét!
- Az Ősök Tüze? Kifejtenéd? – Kapcsolódom be én is a beszélgetésbe.
- Hablaty! Miért nem azzal törődsz inkább, amire megkértelek?! – A recés, szigorú hangnem hamar elfojtja az ifjú lelkesedését. – Ne vegyétek komolyan, megint csak tündérmesékről fantáziál.
- De akadt már olyan, aki látta a Tüzet. – Vág vissza halkan a „tündérmesék” pártfogója.
- Persze! És olyan is volt, aki egy sárkányfészket látott, más szerint meg a pokol kapuja rejtőzik a hegyek mélyén. – Sóhajt a kovács. – Ugyan már, Hablaty. Nem kell minden sületlenséget elhinni, amit a sok babonás összehord.
- Mert maga mit tud erről a bizonyos Tűzről? – Ragadja magához a szót Ay, miközben egy aranyérmét csillant fel ujjai közt.
- Nos… - Köszörüli meg torkát a ház ura. – Még suhanc kis tanonc voltam, mikortájt a mesterem elmondott nekem egy történetet arról, aki őt okította tudományára. Állítólag egy olyan fémmel kellett volna dolgoznia, amelyet képtelen volt megolvasztani. Ezért hát, a régi legendákban bízva lement a közeli hegyek gyomrába… és midőn visszajött, egy mestermunkával a kezében tette azt.
- Tényleg…?
- Ha! Ugyan már! – Nevet rosszállóan a „tündérmesék” ellenlábasa. – Igaz ugyan, hogy hallottam ezt a sületlenséget, de ez valószínűleg csak egy mese volt, amivel a tanítók ösztökélik tanoncaikat, és szájról szájra továbbadják. Egy közhelyes,a „rokonom szomszédjával az történt…” eset, csak más szereplőkkel. Én bezzeg nem tömtem Hablaty fejét ilyen badarságokkal. Persze, ő magától is felkutatta az összes régi halandzsát…
- Az aranyló lángok állítólag már jóval a népünk letelepedése előtt életre gyúltak! – Kerül ismét középpontba az érintett. – Senki sem tudja, hogy ki táplálta fel parazsát, vagy pontosan milyen régen is tette mindezt. Olyat is hallottam, miszerint az egész emberi fajnál idősebb az a Tűz.
- No, akkor vetekedhet öreganyád-
- És azt mondják, minden anyagot megolvaszt, legyen az bármilyen kemény! – A fiú lassan már levegőt is elfelejt venni. – Lefogadom azoknak a szörnyeknek is van valami közük hozzá. Nem lehet véletlen, hogy ők is a hegyek gyomrából másztak elő.
- Ördöngösek azok a bányák! Nincs ott semmiféle csodatűz, sem tündérkék, de még a szivárványcsecsű unikorn sem. – Ha ezt Monoceros hallaná… - Csakis a gonosz. Ha kedves nektek az életetek, nem mentek le oda. Ez az utolsó tanácsom nektek. – Azzal a mesterember elveszi felajánlott jussát, majd szúrós pillantásával tudatja velünk, miszerint kint jobban elférnénk.
- Akkor hát, nem is zavarunk tovább. Köszönjük a segítséget.
Hamarosan már a szürkéskékbe öltözött utcákon találjuk magunkat, értetlenül kutatva hol egymást, hol a szilaj bérceseket.
- Hát, végül is megtudtunk ezt-azt. – Próbálom összegezni eredményeinket.
- Igen, de mindez nagyon gyenge lábakon áll. És különben is… annyira kézenfekvőnek láttatja magát az események ilyesfajta alakulása. Mindketten idejövünk, bízva benne, hogy itt helyrehozhatjuk a fegyvereinket, melyek mágikusabbak annál, mintsem átlagos kovácsok megérthetnék. Erre rögtön valamiféle tűzzel kecsegtetnek, ami mindent megolvaszt. – Társam egyre feszélyezettebbé válik, ahogy saját mondandóján járatja elméjének fogaskerekeit.
- És miért jó, ha olvaszt?
- Az mindent megkönnyít. Ha a szilánkjaik folyékonnyá válnak, egy képzett mester könnyebben felmérheti, miképp munkálja meg a fémet. Míg eredeti formájukban sok fejfájást okoz a megfelelő hőfok kiválasztása, hisz a baklövéseknek nagyban rongálják az alapanyag minőségét. Persze, még így is ott van a formázás, és ötvözés kérdése… de akkor is. Az az érzésem, mintha valaki mézes madzagot húzogatna előttünk. – Lehet, elég borúlátó megközelítése ez a felfedezéseinknek, de nem tagadhatom a logikát a lány szavaiban. ~ De ha ez tényleg egy csapda, mégis ki állította volna? És milyen okból kifolyólag? Hisz nem ismerünk itt senkit sem. Én legalábbis nem…
- Nos, nincs sok választásunk. Ha a lovagok sem tudnak majd újat mondani, ezen a szálon kell elindulnunk. Veszélyes lesz, de körül kellene néznünk azokban a bányákban, ha már idáig utaztunk miattuk.

- Tudtommal nem szereted a lovagokat. Pedig, nélkülük veszélyes lenne belevágni egy hasonló kalandba. Talán rá tudnánk beszélni őket, hogy egy ilyen jellegű felderítés az ő érdekeiket is szolgálná. Hacsak nem próbálkoztak már előttünk is hasonlóval…
- Talán. Biztosat majd csak akkor tudunk, ha a marsall szájából halljuk vissza. De addig is… - Nézem végig a falvacska számunkra még ismeretlen részét. – Mit csináljunk addig?
- Éhes vagyok.
- Akkor legalább ez a probléma megoldódott.

Hahotázás, korsók koppanása, a vadhús szakadása, s jókedélyű lárma hívja fel figyelmünket a Rozmársaláta nevű, kis hegyi fogadóra. Belépésünkkor megakad rajtunk pár rosszálló szempár, ám nem időznek rajtunk a kelleténél tovább. A helyiek valószínűleg már elfogadták a tényt, miszerint a különös események különös vendégekkel szolgálnak. Ugyanakkor nem csak a falusiak alkotják a taverna lármás gyülekezetét. Sőt… Viselkedésük még szolidnak mondható a kimenőjüket élvező lovagokhoz képest.
Dölyfösen élvezik kvartéjukat, hordókkal vedelik a mézsert, jóízzel fogyasszák a javakat. Nagy hangjukkal gyakran szót ejtenek az itt élőkről, kiélvezve látszólagos, katonai sérthetetlenségüket.
A másik tábor már jóval visszafogottabb, leginkább csak a gyors falatozást, vagy vásárlást engedik meg maguknak, mielőtt nekilátnának délutáni kötelességeiknek.
Ami azt illeti, a mi apró társulásunk se tudna ép párba kelni a Tanács képviselői produkálta jókedvvel. Mivel már kibeszéltük a célunkat jelentő, közös érdeklődési körünket, nem maradt egyéb beszédtémánk Ay-val. ~ De legalább ez a nap termékeny volt. Jó ideje nem harcoltunk már együtt Pegasusszal légi csatában, pedig ellenfeleink sokszínűségét nézve, nagy szükségünk lehet a gyakorlatra ezen a téren is. Hisz ki vehetné fel velünk a versenyt a hadviselés ilyesfajta területén? Ránk fért a Hargeon-i és egyéb légi párbajok felélénkítése. Ugyanakkor bármennyire is gyanakvó a társam, azért Hablaty meséjével is előrebillentünk valamelyest. Ha mást nem is, legalább többet megtudtunk a hegyek mondavilágáról, ami egy ingatag táptalajt fest arról, hogy mire is számíthatunk odalent. Biztosat persze majd csak akkor tudhatunk, ha már a saját szemünk elé tárulkozik az igazság…
Némán élvezzük gyümölcsös ragunkat, mígnem valamennyi háttérzaj elapad. A szabadnapos vigadozók úgy állnak vigyázzállásba, mintha maga a király járult volna eléjük. Pedig „csak” egy magasabb rangú harci mágus tért be a vendéglőbe.
- Maguknak köszönhetjük a jelentést, ugye? – Szúr ki minket a tiszt. Kérdésére lassú, kissé kelletlen bólintásokat kap válaszként. – Jöjjenek velem. Már várják önöket.
Borús szívvel, de magunk mögött hagyjuk az ízletes fogást, s meghívónk nyomában elindulunk a rúnalovagok táborának szívébe.
- Kik fogadnak minket? – Kíváncsiskodik a Sa’ceurai, a rendfenntartók még kíváncsibb tekinteteinek kereszttüzében. – Esetleg a marsall, vagy…
- A helyettesei. – Vágja rá vezetőnk. – Ketten vannak. Amilyen fiatalok, olyan erősek, bár tapasztalatuk a vezetés terén csekély. De rájuk kell hagyatkoznunk. A légió rangidős marsallja, négyszáz fős alakulatával együtt eltűnt a közeli járatok útvesztőiben. – Szavainak súlya jeges vízként marja szét unott kedvem. Hirtelen jött izgatottság lesz úrrá rajtam, s egész testemben lángolni kezdek. ~ Ezt miért mondja el nekünk? Nyílván egy ilyen információt nem kezelhetnek felelőtlenül, hisz az szükségtelen pánikhoz hasonló, elkerülhető következményekkel járhat. De végre beindultak az események láncolatai.
További kérdések nélkül folytatjuk végtelenbe nyúló sétánkat. Lépteink egyenletes dobogását elnyeli a fejünkben kirajzolódó, megannyi talány robaja. ~ Hamarosan elkezdődik. Hamarosan…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Kedd Dec. 18, 2012 3:38 pm

Szerintem el sem tudod képzelni, mennyire szeretnék belekötni valamibe az írásodban, de nem tudok, és ez fáj... nagyon fáj... Sajnos remekül szórakoztam, olvastatta magát, nagyon jó párbeszédeket írtál, a harc tempója pedig magával ragadó, ha jól emlékszem még egy kis vacak elírást sem találtam.. egyet sem! Sad Bár az egyébként ismételten tökéletesen kijátszott njk-k itt-ott LoL karakterekre emlékeztettek, de lehet csak az én fantáziámban sikerült őket párosítani. Very Happy

A lényeg:
jutalmad 700 + 860 VE

LEVEL UP!
Gratulálok a 8-as szint meglépéséhez!


Várom a folytatást!!!!

Az értékelés természetesen novemberre vonatkozik!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Hétf. Dec. 31, 2012 10:06 pm

13

Éjúr


- Ó, sziasztok! – Légiesen könnyed hang csendül a parancsnoki sátor takarásából.
A bíborszín vászoncsipkékkel szegélyezett fátylak széthúzódnak, utat engedve a köztük kikukucskáló, tengerkék hajzuhatagnak.
- Már vártunk titeket, kerüljetek beljebb. – Ahogy eleget teszünk a kérésnek, kibontakozik előttünk a terebélyes, ám rendetlen pavilon belső világa.
A környék térképén ütközik meg először tekintetem, mely különböző jelzésekkel telefirkálva hever az egyik tölgyasztalon. Ezen felül akadnak itt különböző színű és méretű lakrimák, feltépdelt könyvek, elszórt ruhadarabok, valamint egekbe szökő dokumentumdombok.
Ami a két marsall helyettest illeti… nos, az ő küllemük elég válatlanul ér. A minket beimitáló lány ajkai szüntelen mód boldog vigyorra húzódnak, s minderre csak rátesznek a fények, mik táncukkal élénk ragyogást kölcsönöznek zafírszemeinek. Társa, egy vörös hajú fiú szintúgy barátságos arckifejezéssel szemlél minket iratkötegének árnyékából. ~ Mindez azért természetellenes, mert a Tanács csatlósainak nincsenek érzelmeik. Talán ez valamiféle új „mágikus fejlesztés”, miszerint segítőkészséget színlelő lovagrobotokkal próbálnak a naiv emberek bizalmába férkőzni. Ennél azért több kell, hogy kifogjatok a jó öreg Den bácsin…
Ruházatuk éles kontrasztot tükröz, hisz amíg a fiatal srác hivatalos köpenyt hord, a lányka csak egy könnyed páncélzattal takarja testét. Hiába biztosítja pár hőlakrima a sátor kellemes melegét; különc viseletet választott egy ilyen fagyos vidékre.
- Bocsi a kupiért, de ennyi tennivaló mellett nehéz még a rendre is ügyelni. – Csapja össze tenyereit gondolataim alanya, így magára terelve az összes szempárt. – Gyorsan essünk is túl az uncsi formalitásokon, hogy izgibb témákról beszélhessünk utána. A nevem Caite Forlan, a Tizenharmadik Rendfenntartó bla bla bla… - Grimaszolja, látszólag tényleg nem érdeklik a hivatalos normák.
- Khm. – Köszörüli meg torkát a vöröske. – Bocsássatok meg. Cait úgy érti, hogy a Tizenharmadik Rendfenntartó Légió marsall helyettese, és címeres mágusa, akárcsak én. A nevem Hiroto. – Közli hol ránk, hol a papírokra sandítva kedves kisugárzásával.
- Ayre vagyok, Sa’ceurai. Nálatok talán kardmesternek lehetne ezt fordítani. Nagyon örvednek. – Mutatkozik be kísérőm is.
- Kirilnek hívnak, konyítok a mágiához. – Vetem oda szűkszavúan, a biztonság kedvéért egy régi álnevem használva. ~ Hacsak nem beszéltek a zsoldosokkal, sose tudják meg a valódit. Sőt… még a mágiám természetéről sem szerezhettek tudomást.
- Szóóóóóval… – Csillannak fel újfent a lovaglány szemei. – Ti volnátok azok a vándorok, akik alig egy óra alatt eljutottatok ide a hegyeken át, nemde? Ez már önmagában különlegessé tesz titeket. Ugyanakkor, felderítőink jelentették, miszerint útközben megütköztetek egy Éjúrral, ami aztán holtan alázuhant. Tök menő! – Vigyora minden eddiginél nagyobb szélességet ölt.
- Hát ezt mondták? – Kérdezek vissza kissé zavartan, titkon remélve, hogy megosztják velem a jelentés apróbb részleteit is.
- Ezt bizony. De ne feszegessük a múltat. A jövő most sokkal fontosabb. – Áll fel asztala mögül Hiroto, magához ragadva a szót.
Még ha félre is teszem alapvető bizalmatlanságom a törvény embereivel szemben, van valami megmagyarázhatatlan ebben a kettőben, ami nem hagy nyugodni. Úgy viselkednek, mint két kisgyerek, akik kiegészítik egymást. Csakhogy mindehhez túl magasan állnak a ranglétrán. ~ Jellemre olyanok, akárcsak egy túlbuzgó ribanc, és egy naiv hülyegyerek. Úgy tesznek, mintha nem is létezne bennük az óvatosság fogalma. Valószínűleg ez a trükk… hisz a srác tüstént elhárította a felderítők kérdését. Okosabbak a látszatnál... azt hiszem.
- A tények, amelyeket Cait is említett, egyértelművé teszik, hogy kimagasló képességekkel bírtok. – Bár arca kissé komorabb lesz, a már megszokott hangszínén beszél tovább, miközben sétába kezd. – Heidwill a jelentésében többek között a támogatásunkat is kéri, mégpedig a ti számotokra. És mivel vendégek vagytok, úgy illik, ha elsőként szólalhattok fel kéréseitekkel. – A mindeddig merengő szempár ránk szegeződik, s a barátságos mosoly is visszatér. – Szóval, halljuk hát. Miben lehetünk a hasznotokra?
A válogatott szóhasználatra hasonló felelet dukálna, ám amíg válaszommal kirakózom gondolataimban, Ay lecsap az alkalomra.
- Személyes okok miatt le akarunk jutni a közeli barlangrendszerbe. Hogy mindehhez mennyi segítséget kívántok nyújtani, az csak a nagylelkűségeteken múlik. – Egyértelműen magabiztosnak tűnik, ha játszania kell a szószólót. – Ugyanakkor, amit mindenképpen meg szeretnénk kapni, az az információ. Talán nagy kérés, de szükségünk van mindenre, amit kiderítettetek a szörnyekről, és a hegyi tárnákról.
- Ó, azok. Nem nagy cucc. A rondaságok… - Cait ugyan lelkesen előadná véleményét, a vöröske hamar elfojtja próbálkozását.
- Úgy érti… - Kezdi fennhangon, mire a lány felfújt arccal duzzogásba fog. - … hogy szívesen megosztjuk veletek, amit megtudtunk az adott témában. – Újfent köröket ír le lépteivel, ez valamiféle szokás lehet nála. – A közeli hegységben meghúzódó alagútrendszerről mi sem szolgálhatunk kielégítő információkkal. Ismerjük a legendákat, de természetesen nem kezelhetjük biztos tényekként soraikat. – Apró szünetet tart, felkészülve beszédének tartalmasabb részére. – A szörnyszülötteket illetően… nos, mi csak grouloknak hívjuk őket, akárcsak a falusiak. Katonáink ugyan rájuk aggatták a „fekete sátánok” elnevezést, ám amint ti is tapasztalhattátok, ez nem minden példány esetében állja meg a helyét.
- A falusiak? Miért ők választottak nekik nevet? – Szól közbe kardmesterünk.
- Mivel ők találkoztak velük hamarabb. – Feleli szelíden Hiroto. – A Mágikus Tanács két hónappal ezelőtt kapta meg azokat a segélykérő felszólításokat, melyeket Carvei elöljárója eredetileg a királyi hadseregnek szánt. Eleinte csak kisebb osztagok érkeztek, ám a helyzet súlyosságát látva, végül a teljes Tizenharmadik Légiót kivezényelték. Hogy miért is szentelünk ekkora figyelmet az ügynek? Nos… - Ezen a ponton Cait felemeli a kezét, jelezvén, ő tudja. ~ Ha ez a csaj nem csak játssza magát, ott gondok vannak.
Miután előadónk szúrós tekintete ezúttal is megtöri a lány lelkesedését, újfent megindul a szavak áradata.
- Az ellenség létszáma miatt. – Sóhajtja el magát. – Talán Heidwill is említette már, de a groulok társadalma egy különös hierarchiára épül, melynek a tizenhármas szám az alapköve. A fekete szőrzetű, ember formájú fenevadak fordulnak elő a legnagyobb számban köztük. Őket fogják össze a fehér bundájú egyedek, mindnyájuk alá tucatnyi koromszínű tartozik. – Mély lélegzetet vesz, megfürdetve tüdejét a langyos levegőben. – És itt jönnek be a képbe az Éjurak. Már a világos szőrű groulok is nagyobbak, erősebbek, s agyafúrtabbak alárendeltjeiknél, de nem foghatóak azokhoz, kiktől parancsaikat kapják. Legjobb tudomásunk szerint öt ilyen példány létezik, melyekből egyet elpusztítottatok. A megmaradt négy közül az egyik leginkább vérfarkashoz hasonlatos, míg a maradék három a barbár óriások jegyeit hordozza.
- Ezek szerint helyesen tudtuk, hogy az Éjurak mind más alakkal bírnak. – Állapítja meg Ay. – Ezt a gyűjtőnevet is a falusiaknak köszönhetjük?
- Igen, nekik. – Bólint Hiroto. – A számokra visszatérve… Tudjuk, hogy a groulok egy vezetőjük elvesztésekor amolyan pánikszerű állapotba zuhannak, hiszen ilyenkor elszakadnak az őket éltető energiaforrástól. Ebben az esetben addig kutatnak, amíg hozzá nem kapcsolhatják tudatukat egy olyan feljebbvaló egyedhez, akinek nincs elég groulja, ezáltal képes lesz erőt szolgáltatni nekik. Máskülönben elpusztulnak. Hogy mire szeretnék kilyukadni? – Ujjai ekkor megállapodnak egy faragott gyümölcsöstálon, majd játékba fognak egy kövér áfonyával. – Szerencsés esetben nemcsak az Éjúrral, de annak valamennyi fertelmével is leszámoltatok. Ezáltal hatszázhetvenhat ellenfelünk maradt.
- Biztos, hogy meghaltak? A fehérek nem képesek életben tartani az egységeiket?
- Önmaguktól nem. Jelenleg összeszedett információmorzsáink alapján legalább egy Éjúr szükségeltetik egy groul hadosztály fenntartásához. Persze, ha több ilyen van, mint amennyire eddigi észleléseink engednek következtetni, vagy esetleg a másik négynek volt szabad energiája, talán megmenthették csatlósaikat. Én csak egy derülátó kalkulációt vetettem fel. Egyéb kérdés?
- Nekem volna. – Említem meg, miután valamelyest sikerül feldolgoznom az információk tömény egyvelegét. – Ha nincs igazatok, és netán nem csak négy, hanem tizenhárom, vagy akár több Éjúr is van odakint… akkor teszem azt nekik is lesz egy feljebbvalójuk, ami tovább emeli a piramist.
- Pontosan. – Biccent vendéglátónk. – Bár erre nem nagy a valószínűség. Tudjuk, hogy a groulok élőlények holttesteiből teremnek újjá. Egyszerűen nem halhatott meg annyi ember és állat a közelmúltban errefelé, ami elegendő volna tizenhárom Éjúr légiójának megteremtéséhez. És ott van még az áldozat kérdése is…
- Áldozat?
- Ha egy Éjúrnál feljebbvaló egyedet akarsz teremteni, ahhoz nem felel meg holmi közönséges személy hullája. Kimagaslóan nagy varázserővel bíró mágus, vagy erős hatalommal rendelkező, mitikus lény teteme szükségeltetik hozzá. Erre egy kutatócsapatunk jött rá, pár régi kötet segítségével. Azokban ugyan nem említenek elnevezéseket, de a leírások kísértetiesen emlékeztetnek a groulok fajára. Ezért amíg ilyen téren nem tudunk meg biztosabbat, erre a forrásra hagyatkozunk. Bár remélem, nem lesz lehetőségünk többet megtudni erről…
- De ha tudjátok, hogy holttestekből kelnek életre a groulok, miért vizsgáljátok a falusiakat? Vírus útján is átalakulhatnak? – Érdeklődik ismét csak Ay.
- Elővigyázatosságból. A poros írásokból azt is megtudtuk, hogy az egyelőre még névtelen példányok, kik az Éjurakat fogják össze, emberi alakkal bírnak. Nem szeretnénk, ha egy ilyen a tudtunk nélkül köztünk járhatna… - Ekkor Hiroto megeszi az áfonyáját, így jelezvén, mindent elmondott, amit tudnunk kellett.
Bár talán udvariatlanság, kérdés nélkül követem példáját egy almával. Végtére is, szükségem van az energiára ennyi memorizálandó tényt követően. ~ Elég nagy kavalkádba sikerült belecsöppennem. Ha a Tanács itt bakot lő, az egész Fiore sorsát megváltoztathatja. Egy olyan sereget teremtenének, ami folyamatosan pótolja sorait a csatában elesett ellenfeleiből… mindemellett igencsak eltörpül a kaszám kérdése. De amíg nem szorulok rá, tőlem ugyan nem kap segítséget ez az ország.
Az ezüsthajú Sa’ceurai csuklóvédőjét kezdi igazgatni, míg Cait reményteljesen mered társára. Aki aztán újfent megszólal:
- Remélem ezt kielégítette a tudásszomjatok. Ha igen, ideje visszatérnünk a segítségnyújtás egyéb pontjaira. – Smaragdos szemeit körbehordozza rajtunk, ám látván, hogy mindenki szóltan marad, tovább folytatja. – Az érdekeink közösek. Elkísérünk titeket a hegyek feneketlen mélységeibe, hisz minket is oda szólít a kötelesség. De mi nem babonákat kergettünk… a marsallunkat akarjuk megtalálni.
- Nyoma veszett, és nagyon aggódunk érte. – Szúrja közbe a kékhajú lány. – A felettesünk ugyan, de olyan ő számunkra, mintha az apánk lenne.
- Alapvetően még csak egy felderítőkörútra indult el osztagával, de már túl régóta nem reagál a kommunikációs lakrimáinkon. Feltehetőleg nem várt akadályba ütköztek, és szüksége lehet a segítségünkre. Kívántok-e mellénk szegődni, mikor utána indulunk? – A kérdő tekintet hatására Ay és én egymásra nézünk, de mielőtt kifejezhetnénk egymásnak szándékainkat, Cait vonzza magához figyelmünket.
- Holnap reggel lemegyünk a tárnákba, és ha ti ketten is elkísértek minket, a maradék négy Éjúr nem lesz ellenfél a számunkra. Kisöpörjük ezt a szennyet, megmentjük az ott lévőket, és rajtatok is segítünk mindeközben. Kihagyhatatlan, nem?
Rövid uralkodású némaság veszi át a pavilon feletti hatalmat, de a felsorakoztatott tények ellen nem lehet vitába szállni. ~ Hiszen, ha már a szörnyek fészkébe vezet az utunk, szívesebben teszem azt több száz kísérővel, mint egyedül. Legyenek azok bármilyen flúgosak is…
- Legyen hát.
– Bólintok, nyomatékosítva szándékaimat.
- Rám is számíthattok. – Teszi hozzá a kardforgató.
- Mint mondtam, holnap reggel indulunk, addigra kapjátok össze magatokat. – Vigyorogja a lovaglány.
- Mindaddig persze a vendégszeretetünket élvezitek. Nagy ez a sátor, rendezkedjetek be, tanulmányozzátok a jelentéseket, keressetek magatoknak egy-két kiegészítő fegyvert, vagy akár pihenhettek is. Az ételt mindig idehozzák, arra se lesz gondotok. – Ajánlkozik nagylelkűen Hiroto, jól leplezve valódi szándékait… ~ Nyílván nem szeretné, ha holnapig visszamennénk a helyiek közé, és kifecsegnénk ezt-azt. Itt pedig jól szemmel tarthatnak minket. Nos mindegy, ebbe nem fogok belekötni. Tudok én vigyázni a számra, ha kell.
- Tudnotok kell, hogy rengeteg fontos titkot tudtatok meg az üggyel kapcsolatban. Vehetitek ezt bizalmunk jelének, hiszen hiába vagytok messziről jött, névtelen idegenek, szükségünk van egymás segítségére. Remélem, nem kell csalatkoznunk bennetek.
- A bizalom becses ajándék, ami könnyen törik. De igyekszem vigyázni rá. – Mosolyodom el kissé gonoszan. – De mielőtt belevetném magam a semmittevésbe, világosíts fel kérlek a számokról. Mennyien leszünk holnap?
- Elnézést, erről el is felejtettelek tájékoztatni titeket. – Hajol meg bocsánatkérően a srác. – Légiónk összesen ezerötszáz embert számlál. Ebből négyszáz a marsallal tartott, egy teljes hadosztály Heidwill keze alatt van, és rengetegen kellenek a folyamatos felderítő és futármunkák ellátásához. Ha még elegendő harcost kívánunk itt hagyni a tábor biztosítására, legfeljebb ötszázan leszünk.
- Több, mint elegendő. – Nyugtázza Ay.
- Szerintem is. – Sétál a kijárathoz Hiroto, oldalán társával. – Most pedig, ha megbocsátatok, rengeteg elintéznivalónk van még. Nem árt személyesen felügyelnünk az egység felkészítését. Ti csak pihenjetek, kelleni fog az energia a holnap megpróbáltatásaihoz. – Azzal magunkra is hagynak minket.
Bár nem kétlem, hogy a sátor rengeteg érdekességet rejteget vászna alatt, valamint a Sa’ceurai határtalanul szórakoztató társasága is csábító, mégis inkább letelepedem egy kényelmesnek tetsző ágyra, s álomba ringatom magam. A reggeli csata, és az információhullám fáradalmai után mindez nagyon könnyű feladatnak bizonyul.

Megannyi csillag díszíti az éjfekete éjboltot. Ezüstösen sápadt fényük az, mely élettel tölti meg az egyébként magányos, kopár sötétséget. Messziről mind csak apró pontoknak tűnnek, pedig minden másnál változatosabb formákban népesítik be az univerzumot. Mindennapos jelenségnek tűnnek. hisz bárki láthatja őket az est eljövetelének idején, bárki gyönyörködhet titokzatos szépségükben. Ennek ellenére számtalan, meg nem válaszolt kérdést hordoznak ragyogó palástjuk alatt. Vajon mind életet ad egy, a miénkhez hasonló bolygónak, szerető fényével? Vajon élnek melegükben más lények is? Vajon más országokban más csillagképeknek is vannak kulcsai, vagy mindez csak nálunk lehetséges, a már megismert nyolcvannyolccal?
A parancsnoki sátor mellett elterülő kis mező remek rálátást nyújt ezen talányok tárgyaihoz, a csillagokhoz. Tudományos, s mágikus eredetű kérdések egyaránt kizárják elmémből az olyan jelentéktelennek tűnő eseményeket, mint a pirkadatkor esedékes megpróbáltatás.
Már csak az zökkent ki révült állapotomból, mikor tompa lépések hangjai elárulják számomra Ay közeledtét. Feltehetőleg már ő sem tudott tovább pihenni, akárcsak én.
- Kiril? Ez a valódi neved?
- Miért olyan fontos ez? Pár betű egyvelege, amivel megszólíthatsz. Erre a célra tökéletesen megfelel, nemde?
- Hm. Furák vagytok ti Fiore-i emberek. Vagy csak te. – Telepedik le mellém, majd ő is feltekint a ragyogó égitestek uradalmára. – A nevek többek puszta betűkotyvalékoknál. Jelentőségük van. Hozzákapcsolják a tetteidet, személyiséged, az egész életedet… sőt, még a lelked is. Igaz, csak egy szó, de hatalmas jelentőséggel bír. Nem szabadna ilyen könnyelműen kezelned.
- Nos, az enyémhez nem sok jót kapcsolhatnak akkor. Jó ez így nekem, a névtelenség árnyékában. Biztonságot, és megnyugvást nyújt a számomra.
- Már korábban is említetted, hogy nem szereted a törvény embereit. Tényleg ilyen szörnyű dolgokat műveltél volna?
- Mondhatni. Gonosz emberek közt éltem, gonosz tetteket követtem el nekik, így magam is gonosszá váltam. – Szívom magamba a fagyos levegőt. – Ó, és élveztem. Örömömet leltem a feljebbvalóság érzésében, abban, hogy eltiporhatok másokat, legyenek azok gyengék, vagy erősek. De minek is áltatom magam a múlt idővel? – Kacagok fel kissé erőltetetten. – A mai napig élvezem, ha átgázolhatok másokon. Imádom, ha elismernek az erőm miatt… hogy félnek, vagy tisztelnek-e általa, nekem már mindegy. – Mivel a lány erre nem szól semmit, kínos csend telepszik ránk. Csak pár perc elteltével, halkan merem megtörni. – Sokszor úgy érzem mostanában, hogy meg szeretnék változni. Mára már legalább tudom, mikor cselekszem rosszat. De mi értelme mindennek, ha… ha nem tudok ellenállni a vágynak, mi arra késztet, hogy megtegyem? Úgy éget belülről, mint egy kezelhetetlen vakaródzás, ami csak azáltal hajlandó csillapítani magát, ha például megölöm a nyomorultat, aki veresége után az életéért könyörög. Reménytelen…
Újabb lomhán vánszorgó percek telepednek beszélgetésünkre, mik szótlanul telnek.
- Tudod, ez elég alapvető dolog, de a gonoszság nem eredendő jellemhiba. – Kezd bele végül Ay. – Egyszerűen csak felkínál egy olyan utat, ami sokszor könnyebben járható, mint a becsületes, ezáltal csábító. Kiváltképp, ha már ráléptél. Persze, nem vagyok bölcs, vagy ilyesmi… - Kacag fel ő is, nálam jóval tisztább csengéssel. – De szerintem, ha tényleg akarod, megváltoztathatod a világnézeted.
- Majd kiderül… nem tudom, akarom-e egyáltalán…
- Nos, az elkövetkezendő szakaszban úgysem leszel egyedül. Segítjük egymást a lovagokkal, de alapvetően neked ígértem a támogatásom. Ha bármi nehézséged akadna velük a múltadból adódóan, én melletted fogok állni. – Biztosít jó szándékáról, egy mosoly kíséretében.
- Ez… kedves tőled. Köszi. – Viszonzom szándékát. – Egyébként mit gondolsz róluk? Mármint a fura lovagpárosról?
- Egyelőre semmi különöset. Majd a jövő felfedi előttünk a valódi jellemüket. – Áll fel szép lassan, fejével a pavilonra bökve. – Aludnunk kellene.
- Már úgyse tudnék. Gyakoroljunk inkább. – Pöcögtetem meg pengémet, fémes csilingelést hallatva. – Persze, csak ha nem vagy túl álmos.
- Ugyan. – Húzza elő saját kardját. – Amúgy is ráfér a silány technikádra egy kis csiszolás. Sőt… sok csiszolás.
- Akkor rajta.
Bár sokszor megpihenünk közben, majd a teljes hajnalt végigtáncolják kardjaink. A különbség alkotta szakadék, mely képességeink közt tátong, meghökkentő méreteket ölt, de pont emiatt élvezetes a gyakorlás. Sose árt új területeken képeznem magam, és egy olyantól tanulni, akinek pengéje az élete, már szinte megtisztelőnek hat. ~ Azért remélem, nem fáradunk el túlságosan, mire eljön a reggel. Bár ez attól is függ, mennyire veszi komolyan az okításomat… rossz lenne félholtan lemenni a szörnyek közé.

Megannyi világos páncél fürdőzik a pirkadat fényeinek különböző árnyalataiban. Bár a rúnalovagok alapvetően csak vastag köpenyekkel fedik testüket, úgy tűnik szükség esetén ők is képesek vértet ölteni. Bár nem tudom megállapítani pontos létszámukat, hiszem, hogy Hiroto tartotta az ötszázas keretet.
Az osztagok azonos hosszúságú oszlopokba rendeződnek, mágikus lándzsáikkal falanxokat alkotva. Ugyanakkor nem minden hadosztály tagjai szorongatnak karjaikban szálfegyvereket, ez alól kivételek például az orvosi, vagy épp a telepatikus különítmények.
- Jó reggelt! – Sétál felénk a két marsall helyettes, miközben Ay-val egy kisebb emelkedőről szemléljük a hadtest indulását. – Hallottuk, hogy elég mozgalmasan telt az éjszakátok. Remélem azért lesz bennetek elég erő az elkövetkezendő kihívások leküzdéséhez.
- A gyakorlás csak felkészíti a testet az effajta megpróbáltatásokhoz. – Magyarázza szelíden a Sa’ceurai. – Semmiképp sem fog hátrányt jelenteni a számunkra.
- Az jó. – Bólogat a vörös hajú srác. – Amint láthatjátok, felkészültünk az indulásra. Az előzetes felderítéseink alapján a járatok elég szélesek ahhoz, hogy akár egy negyvenfős menetoszlop is átmasírozhasson rajta. Ennek megfelelően fogunk menetelni, végig fokozott óvatossággal.
- Mivel az útvesztőkben bármikor lecsaphatnak ránk, a harcképtelen osztagok alkotják majd a magot, amit minden irányból fegyveres alakulatok vonnak körbe. Te és Ay hátul, míg Hiro és én elül fogunk haladni, egységesen elosztva a sereg legnagyobb ütőerejét. – Veszi át Cait az eligazítást. – Ha nincs egyéb kérdésetek, mi egy időre el is búcsúzunk. A leghátsó oszlophoz kell majd csatlakoznotok.
- Értem. Lesznek feletteseink, vagy hasonló? – Érdeklődöm meg.
- Mindenki tudja a dolgát, ti rang nélküliekként csak követtek minket; nem oszthattok, viszont nem is kaphattok parancsot. – Fejti ki Hiroto. – Ellenséges támadás esetén a telepaták fogják továbbítani az utasításainkat.
- Értem. Ennyit akartam.
- Részemről rendben van minden. – Nyugtázza Ay.
- Akkor jó. Vigyázzatok magatokra. – Integet a páros, mielőtt mi magunk is elindulnánk a saját egységünk irányába.
Jómagam vastagon felöltöztem a fagyra való tekintettel, hisz a helyi időjárástól nem idegen a jóval fagypont alatti hőmérséklet. Szerencsére Virgo ruhatára az ehhez hasonló eshetőségekre is fel van készülve, így most térdig érő hosszúkabátban trappolok a hóban, miközben mágikus sálam elfedi az arcom alsó felét. ~ Utálom a hideget. A hó még szép, meg minden, de ez a csípős érzés, amit a fagy vált ki a bőrödön… szörnyű.
Nyolcvan főt számláló utóvéd kohorszunk szótlanul fogadja jövetelünket, látszólag nem hajlandóak tudomásul venni idegenek csatlakozását, bármit is mondjanak nekik feljebbvalóik. Ez persze nem okoz különösebb lelki gyötrelmeket számomra, amúgy sem vagyok az a beszélős fajta. Inkább csak csendben végignézem, ahogy a többi osztagot követően, sajátunk is elindul a hegyekbe vezető ösvényen.
Utunk mindaddig háborítatlanul is telik, míg fel nem tűnik mögöttünk egy gyorsan közeledő pont, mi végül a Carvaei-ben látott kovácssegéd, Hablaty alakjában válik jól kivehetővé.
Hevesen lihegve ér be minket, ám futóteljesítményéért csak egy morcos lándzsás korholása a jussa.
- Mit akarsz itt kölyök?! Harcba indulunk, most veszélyes erre! Menj haza!
- Tudom. Segíteni jöttem… - Lihegi a kislegény. – Nekik. – Mutat Ay-ra és rám, nem kis meglepetésünkre. – A fegyvereiteket akarjátok helyrehozni, igaz? De még ha meg is lelitek az aranylángokat, szükségetek lesz valakire, aki képes dolgozni az általuk megolvasztott fémmel. Nos, én magammal hoztam a felszerelésem. – Paskolja meg pocakos táskáját. – Hadd segítsek nektek, nem leszek láb alatt, ígérem!
- Na hordd el innen magad, mielőtt… - Ordibálna tovább a lovag, de ezúttal már szavába vág kardmesterünk.
- Csakugyan. De nem hinném, hogy csak puszta jószívűségből követtél minket, igazam van?
- Nos, igazából… - Halkul le a fiúcska. – Tudni szeretném, igazak-e a mesék, amiket annyira csodáltam kiskorom óta. Mikor meghallottam, hogy egy nagyobb csapat reggel elindul a bányába, tudtam, hogy köztük lesztek ti is. Ezért futottam idáig.
- Bár nem tetszik az ötlet, miszerint egy gyereket is magunkkal viszünk, volt alapja annak, amit a fémről mondtál. Velünk jöhetsz.
- Na de… - A ballábbal kelt katona tiltakozását ezúttal is elfojtja Ay.
- Akárcsak mi, ő is elkísérheti a lovagokat semlegesként. Vigyázunk rá. – Sokat sejtető pillantás szegeződik rám.
- Nem lesz baj. – Engedek a tekintet nyomásának.
- Köszönöm! Nem fogtok csalódni! – Hajol meg Hablaty, majd fürge léptekkel felzárkózik párosunk mögé.
Így tehát, egy kisebb kolonccal kiegészülve gyalogolunk a Tizenharmadik Légió árnyékában, egyenesen a földi pokol szívébe.



A hozzászólást Den Starkiller összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 02, 2013 11:53 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Hétf. Jan. 28, 2013 4:17 pm

Én abban a tévhitben éltem, hogy neked bizony két kalandod vár elbírálásra, ehhez képest hideg zuhanyként ért a felismerés, miszerint nem tudok számolni, és csak egy irományod vár elolvasásra. :/

Belekötni ismét nem tudok a művedbe, egy észrevételem viszont mégis akad:
Den kérdésére Hiroto azt mondja, hogy nem valószínű, hogy az Éjuraknak vannak feljebbvalói, nem sokkal utána azonban mégis elhinti, hogy a leírások szerint, az Éjurak vezéreinek emberalakja van. Most akkor hogy is van ez? Smile

A jutalmad 853 VE! (Csak hogy kerekítsünk Smile )

Várom a folytatást, és most már szó szerint tűkön ülök!! Very Happy

Az értékelés decemberre értendő.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Hétf. Jan. 28, 2013 4:31 pm

/ December havi második kalandom, ami bizony bent volt, csak "valaki" kitörölte nekem.... /

13

Halál a bölcsőben


Csak mágikus fénylakrimáink pislákolása ad durva formákat a végtelenbe nyúló járatoknak. A félhomály leggyakrabban visszatérő szereplői a sziklaoszlopok, fenyegetően alányúló cseppkövek, s apróbb barlangi tavak. A sárszínű falak sem teszik különlegessé a tárnák labirintusát, bár ez valamennyi tulajdonságáról elmondható. A kőzetek ugyan több ponton súlyos sérüléseket szenvedtek, mindez csak az egykori bányászmunkák utóterméke. Alapvetően semmiféle jel nem utal arra, miszerint egy ősi gonosz fészkébe tettük volna be lábunkat.
A szemeinkkel ellentétben füleink már annál dúsabb feladatkörben részesülnek, bár ez aligha adhat okot a lelkesedésre. Hablaty ugyanis megállás nélkül ontja magából a szavakat; vágyairól, elképzeléseiről regélve, melyek mind ezen helyhez fűzhetőek. Elképzelni is nehéz, miképp képes valaki ennyit beszélni, de kicsit már tisztelem is érte. ~ Csak azt kívánom, bár lenne pár érdekesebb témája.
Az egybefolyó mondatok keltette révületből már csak egy hatalmas, földalatti csarnok látképe képes kizökkenteni. A több százlábnyi széles, sziklás terem kényelmes teret nyújt a teljes hadosztály számára, mely így felveheti legtökéletesebb alakzatát. Éles figyelemmel pásztázom a természetes párkányok árnyékos szegleteit, a robosztus kőoszlopok menedékeit, s minden repedés esetleges rejtelmeit. Ám nem sikerül kiszúrnom semmiféle közvetlen veszélyforrást, hiába felelne meg ez a terep egy nagyszabású rajtaütéshez.
Már épp elaltatnám magamnak az alaptalannak hitt gyanút, mikor hirtelen Hiroto hangja zúg keresztül tudatomon.
- A groulok elözönlenek minket az apróbb járatokból! Legyetek résen, valószínűleg körbe akarnak venni minket! – Bár több száz méterrel előttem áll, mégis olyan tisztán hallok minden betűt, mintha csak mellettem állna kimondójuk.
Ay - val egyként rohanunk előre, villámsebesen elsüvítve a páncéljaiktól csörömpölő lovagok sorai közt. Szemem sarkából még azt is látom, hogy a lány maga után húzza a kovácssegédet, akit aztán a telepaták jól körülvett gyűrűjében elenged.
Kissé lihegve érkezünk meg a két marsall helyettes mellé, s magunk is megszemlélhetjük, miként kúsznak alá pókok módjára a fekete szörnyetegek. Egyre csak gyarapodó számaikkal maguk is egyfajta seregbe verődnek, teljesen kitöltve a csarnok üresen maradt részét.
- Hát ti mit kerestek itt?! – Förmed ránk Cait. – Hátulról kellene védenetek a formációt!
- Felesleges. – Inti le a Sa’ceurai. – Azon a részen egy szörnyet se láttunk. Itt van ránk szükség, az első vonalban.
- Jól beszél. – Helyesel Hiroto. – Tévesek voltak az előzetes elképzeléseim, miszerint a bekerítés a céljuk. Egy nyílt csatában akarnak visszaszorítani minket. Nézzétek csak. – Tereli tekinteteinket a legnagyobb barlangi bejáróhoz, melynek árnyai három ormótlan alakot körvonalaznak ki.
A majd háromembernyi magasságú lények szoros vonalban követik a másikat, majd egymástól azonos távolságra elhelyezkednek egyre csak őrjöngő csapataik élén. Testüket keménynek tetsző, érdes bőr borítja, rút fejeiket változó számban tarkítják a beesett, koromszín szemek. Vadállatszerű izmaiktól roskadozó felépítésük félelmetes látványt nyújt, könnyűszerrel képesek lennének áttörni a legerősebb fenyő törzsét, vagy elhajlítani a legedzettebb acélt. Fegyvereik hiába kezdetlegesek, a farkas termetű kalapácsok, s husángok olyan erőt kaphatnak karjaik által, melynek átlagos férfi nem állhat ellen. Ilyenek hát az Éjurak… ezekkel állunk szemben.
- A csapataink harcedzettek, de az óriásokat négyünknek kell elintéznünk. Ha őket kiiktatjuk, a megzavarodott fenevadakat már könnyű lesz szétkergetni. – Motyogja a vörös srác, miközben ujjai körül csillagfény izzik fel. – Csak ők választanak el minket a céljainktól. Mind itt van, az utolsó szálig! Gördítsük hát el az akadályt. – Egyöntetű bólintásokkal nyugtázzuk a hallottakat, mielőtt megindulnának a seregen hullámként keresztülvágó parancsok.

Hosszúszárú kabátom a földre ejtem, hisz a harc hevében amúgy sem fáznék. Így viszont jelentősen megnövelem mozgékonyságomat, és még sálam is kinyújtja szárait az ütközet előtti láz jegyében.
Az első sorok előreszegezik mágikus szálfegyvereiket, miközben az igemondók felkészülnek közelharcos társaik támogatására. Mivel az ellenség több főt számlál, nekünk jut a védekezés szerepköre. Így tehát izmainkat s idegeinket egyként megfeszítve várunk, mígnem az Éjurak csontfagyasztó ordításaik keresztülszelik a levegőt. A föld keménységével vetekedő, emberpróbáló hangokat jóval magasabb kiáltások követik, s megindul a groulok rovarszerű, mindent elárasztó rohama. ~ Bár számtalan harcban vettem már részt, azok legjobb esetben is csak csoportos verekedések voltak. De ez lesz az első igazi csata, amiben próbára tehetem az erőmet. Ah… nem szabadna ezen őrlődnöm. Mindenkinek jót teszek azzal, ha halomra vágom ezeket a bestiákat. Zárd ki a környezetet…
Gyakran olvastam róla, miszerint a történelem nagy ütközeteiben a rohamozó fél első sorai rendre lelassítottak a becsapódás előtt, ily módon elkerülve saját testük szétzúzódását. Ám itt szó sincs hasonlóról. Ellenfelünk a lehető legnagyobb lendülettel ront neki frontvonaluknak, több méterrel visszatolva annak elejét.
A mögöttünk felsorakozott harci mágusok azonban nem tétlenkednek sokáig, az összes ismert elemet felsorakoztatva megkezdik az eszetlen szörnyetegek visszaszorítását. Jó pár lovagot elsodort azonban a roham, akik vagy meghaltak, vagy a groulok vonalai közt rekedtek. Ezeket a pórul járt harcosokat próbálják kimenekíteni a lándzsások, ahogy folyamatosan visszatolják az alakzatot.
Túlvilági üvöltések zengik be a csarnokot, miképp a folyamatosan előremozgó lándzsafal már a mi oldalunkra billenti az ütközet mérlegét. A fenevadak félelemérzet nélkül tartanák állásaikat, de pont emiatt is hánnyák őket egyre csak a fegyverek éleire. Sőt… szinte ők húzzák nyársra saját magukat, ahogy tovább erőltetnék kezdeti lendületüket.
Néhányan persze még így is átjutnak a falanx formáció és gyilkos elemek alkotta halálcsapdán, de azok gyorsan elakadnak a lándzsásokat követő sorokban. Már csak azért is, mert a mi négyesünk is ezekben az egységeben figyeli a csata alakulását.
Keresztvas nélküli, hajlított pengémmel gyorsan osztom a halált, bármennyire is számítsak kezdőnek ezen fegyvernemben. A lándzsások közül kikeveredő, csonka szörnyszülöttek lassan mozognak, Ay-hoz képest pedig már-már élettelen gyakorlóbábúknak tűnnek. Könnyedén kitáncolom támadásaik vonalából, majd gyors vágásokkal megszabadítom őket az örök kárhozattól. Az egyetlen komolyabb kihívást két fehér bundájú példány feltűnése jelenti, kik égési sérüléseik ellenére vagy féltucatnyi lovagot felkoncolnak, mire elém sodorja őket végzetük.
Szabad kezemben gyorsan tűzlabdát teremtek, s a közelebb álló egyed arcába hajítom azt. Ez még nem öli meg, de a fájdalmak lefoglalják, miközben társa mellé rohanok. A rémség felém kap karjával, de ezúttal túlbuzgó sálam rátekeredik a végtagra, így megbéklyózva az áldozatom. Vállánál fogva lemetszem a fogságba esett testrészt, majd keresztüldöföm gazdájának a torkát.
Ekkorra már a másik is folytatná a küzdelmet, de elkésett. Mire sikerül felnyitnia az égéstől elfeketedett szemhéjait, kardom megpihen gyomrában. Mivel ennyiben ki is merül az ütközet első felvonása, a nyakamat takaró ruhadarab is visszakúszik helyére, hisz tudja, sikerült a hasznomra lennie. ~ Legalább ő jó hangulatban van. Mostanában elég gyakran megesik vele.
- Húzzátok fel a mágikus védőpajzsokat! Gyerünk! – Ordítja torka szakadtából Hiroto, tucatnyi hullából alkotott hegyén átgázolva.
Mikor feltekintek a védelmi alakzatát visszanyerő hadtest árnyékából, gyorsan megértem az utasításindokait. A groulok nem véletlenül húzódnak vissza. Következő rohamukat már a három Éjúr próbálja meg sikerre vezetni.
A robosztus lények nyomán ékalakzatba rendeződnek újjá a „fekete sátánok”, felkészülve rá, hogy takarítóként szolgáljanak parancsolóik pusztítása után.
Egy szövetségesünk sem mozdul, senki nem mer kitámadni az óriásokra. Lélegzetvisszafojtva figyelik, ahogy a szörnyek egyike rámarkol harci pörölyére, s a nemrég felhúzott varázsfalra csap vele. A hatás mindenkit megdöbbent.
A mágikus pajzs törékeny ékkő módjára széthasad, még csak le sem lassítva a kalapácsot. A félelmetes lendülettel közelítő csapás úgy vág le majd tíz lándzsást, mintha csak zsenge kalászok volnának. Ám a halálsikolyok, s acéltörések igazi áriája csak a másik két tomboló fenevad eljövetelével veszi kezdetét. Az első sorokat elönti a pánik, véreső áztatja a sziklás talajt, csonka végtagok csapódnak a kopár falakhoz. A fémes vértezetek nem jelentenek többet puszta hangszereknél az Éjurak számára, melyeket behorpasztva mély dobolás hangjait imitálhatják.
Mindez olyan gyorsan történik, hogy meglepődni is alig akad időnk. A távolsági mágusok is csak késve nyúlnak ősi tudásukhoz, de hasztalanul. A vérszomjas óriások bőrét nem égeti a tűz, testüknek nem árt a föld, mozgásuk nem lassítja a szél, gyilkolási vágyukat pedig nem oltja a víz. ~ Valamit lépnünk kell. Az átlagos erejű varázslatok talán leperegnek róluk, de mi már megöltünk egy ilyet. Most is menni fog.
Elhatározottságom szikráját Hiroto fénylövedékei lobbantják fel csak igazán, hisz azokat már jócskán megérzi az őket elszenvedő Éjúr. Ágyúgolyóként lövöm ki magam a a lovagok mögül, pengémet szárnyként kitárva.
Megannyi groul mellet süvítek el, ám nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget. Kardommal néha megvágok egy-két példányt, de célomon kívül áll sokáig időzni velük. Jelen pillanatban csak a hozzám legközelebb tomboló kolosszus érdekel.
Mikor elég közel érek hozzá, gyors körbefutom lábát, a lehető legtöbbször megsebezve azt. Sajnos kevés sikert gyümölcsöz próbálkozásom. Pengém ugyan nem csordult ki, hála megmunkálásának, de az óriás acélszerű bőrét sem sikerült átvinnie. ~ Bár itt lenne a Csillagszilánk. A megfelelő feltöltés után akár hosszában is kettészelhetném ezt a dögöt. Így viszont másra lesz szükségem.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Hívom segítségül egy csillagszellemem, kihasználva ellenfelem figyelmetlenségét.
Épphogy megnyílik az égszín, világokat átszakító átjáró, az Éjúr felém sújt pörölyével. A több méteres kalapács vészes gyorsasággal száguld felém, ám mielőtt becsapódhatna, két kard keresztje megálljt parancsol lendületének. Robbanásszerű lökéshullám jelzi a blokkolást, mely minden szemnyi port felkavar a környékemen. Koszos víziómban mégis felcsillan az ezüstös mellvért, mi kardmester társam érkeztét jelzi. Hiába apróbb a rémségnél, emberfeletti erejének hála képes volt megfékezni a támadást.
- Szép nagy dög. – Fordítja hátra arcát az aranyszőke férfi, megmutatva vigyorát. – Nagy, vagy inkább apróbb szeletekben kéred?
- Mindegy, csak minél hamarabb végezz vele. – Lépek Perseus mellé, életre gyújtva éjfekete lángjaimat jobb tenyerem körül. – Nehéz megsebezni, ellenben lassú, és ahogy elnéztem, a megjelenése ellenére nem maradsz el mögötte erőben sem. Pusztítsuk el.
A csillagszellem süvítő szélként felpattan a szörny lesújtó karjára, majd egészen torkáig rohan.
- Jetblack Fire Magic! – Sötét tűz hasít az Éjúr nyakába, ujjaim mozgásának hála.
Bár még az én mágiám sem képes számottevő kárt okozni az arra majdnem teljesen immunis testen, az apró fájdalomérzet elegendő ideiglenes figyelemelterelés gyanánt. Ez pedig több, mint elegendő az ikerpengés harcos számára.
Az óriás mindeddig Perseus felé csapkodó karjai most a saját torkához simulnak, utat engedve a csillagszellemnek. Ő mit sem habozva csuklónál lemetszi a hatalmas tenyereket, majd a tűztől meglágyult bőrfelületbe mélyíti egyik kardját.
A megsebzett fenevad csontig hatoló ordítást hallat, s a halálfélelemtől felgyorsult reflexeinek segítségével leüti magáról Perseust. A csonka végtagba ugyan még megpróbál belevágni, de az így is lesöpri őt válláról. ~ Meggyengült, de még veszélyesebb lett. Gyorsan ki kell végeznünk.
Mindeközben a csata teljesen kivetkőzött a szigorú formációk alkotta határokból, s elkeseredett közelharc bontakozott ki a két tábor között. Lovag szörnynek feszül, pajzs agyarakat tör, a karom vérteket tép. Mindenki elszántan harcol, ám az összecsapást kétségkívül az Éjurak elleni párharcok fogják eldönteni. Ha ők elpusztulnak, a csapataik széthullanak; ám ha netán elbuknánk, a megmaradtak felőrlődnének az óriások ellenében. Ezért is kell kiradíroznom a világról ezt a förtelmet…
A súlyosan sérült, megcsonkult lény kétségbeesetten próbálná eltaposni csillagszellemem, de ő folyamatosan kitáncol lábai elől. ~ Talán, ha újból megégetném a nyakát… ezúttal már kisebb lesz az ellenállása.
Ötletemet az örökmozgó sál írja felül, hisz a nyakamról szinte teljesen letekeredve egy elhunyt katona lándzsájáért nyúl, majd ujjaim közé illeszt azt. Vigyorogva tudatosul bennem az elképzelést, miszerint a mágikus hegy hatalmas pusztítást végezhetne a sérülés takarta nyaki szövetekben.
Karomat meglendítve el is hajítom a fegyvert, ám szembesülnöm kell a kényelmetlen ténnyel, hogy jóval nehezebb azzal célozni, mint gondoltam volna. A lándzsa röppályája kicsúszik az általam elképzeltből, de a végeredmény így sem rossz. A féktelenül ordítozó Éjúr nagyra tátott szájában landol, átfúródva a vékony szájüregen. A vér forrásszerűen apad ki, s a fenevad öntudata semmivé lesz.
Egyensúlyát elveszítve zuhan hátra, ám nem a porban landol. A talajból pengeéles jégtüskék állnak ki, ember nagyságú tövisekként magukra szögezve volt ellenfelem. ~ Ezt nem átlagos elementalista csinálta. Ahhoz túl gyors volt. Nem is beszélve a jég erejéről.
Hevesen kapkodom tekintetem a segítség forrását kutatva, s hamarosan ki is szúrom Cait széles vigyorát. A lány hevesen integet, majd Hiroto-ra mutat.
A vöröske mögött egy égési sérülésektől elsötétlett Éjúr tetemet tátong. Hasonló eredményekkel járt Ay is, ám az ő ellenfelével nem mágia, hanem kard végzett. Ami viszont érdekes, hogy hulláját derekánál vágták félbe. ~ Még ha a köldökénél is döfte át a szörnyet, az ő törött pengéje nem érhette át a gyomrát. Egyszerűen túl kicsi egy ilyen kivégzéshez a fegyvere… Erre majd még rá kell kérdeznem.
Egymás győzelmét látva, megkönnyebbülten kifújhatjuk magunkat, hisz a csata véget ért. A vártaknak megfelelően, a megzavarodott groulok gyámoltalan rohangálásba fognak, könnyű prédát kínálva ezzel a bosszúszomjas lovagoknak.
Mindez már nem érinti négyesfogatunkat, hisz mi elvégeztük a feladatunkat. Nem kérünk a további mészárlás mámorából.
Egymás felé sétálva mégis történik valami, melynek hála meghiúsul a „hősök” újraegyesülése. Vakítóan fehér robbanások szaladnak végig a földalatti csarnok mennyezetén, pókhálószerű repedéshálózatot képezve. Bánatos reccsenésekkel szakadnak ki helyükről a különböző méretű kőzetdarabok, könyörtelenül eltemetve az őket szemlélő világot. Már csak Ay aggódó arckifejezése, s Perseus ordítása jut el az elmémig… majd minden homályba vész.

Az apró, szögletes szoba még sose látott napfényt. Csakis a félhomály jut számára, melyet az elszórt lámpások lángjainak köszönhet. Ám ez így van rendjén, hisz a kis helységet egy barlangi csarnok érdes falába építették.
Bár csak csekélynyi része egy hatalmas egésznek, bizonyára büszke lenne rá, ha megadatott volna neki a gondolkodás képessége. Hisz ki ne lenne büszke arra a felszín alá kifaragott városra, melynek része?
Simára csiszolt, magasztos kőfal sötétlik a kopár síkságra, elhatárolva birodalmát a tárnák megannyi veszélyétől. Épületek sokasága zsúfolódik a kapuk mögött, mik ugyan színűkkel nem is, de méretükkel, s formájukkal széles tárházat képviselnek. Akadnak köztük tömzsi lakóházak, zajos üzemek, tiszteletet parancsoló bástyák, s csörömpölő fegyverraktárak is.
Rengeteg közterület virágzik az élet buzgó szirmaival, akárcsak a piacok, hol leginkább fémek cserélnek gazdát; vagy épp a meleg forrásvizű fürdők, melyek pihenést nyújtanak minden megfáradt polgárnak.
Olyan népek építették maguknak ezt az eldugott Paradicsomot, kik nem kérnek a felettük élő lények elítéléséből, de úgy egyáltalán a velük való közös légkörből sem. Olyan népek, akik talán azért faragják gigászi remekműveiket a zord kőből, hogy ellensúlyozhassák kicsiny termetüket. Persze, ezt ők tüstént letagadnák. Mint ahogy a tudatlan felszín is letagadná az ő létezésüket.
Most mégis ezen lények koptatják az általuk vájt lépcsőket, kik szandálban, kik acélból vert csizmában. Sebesen szedik a fokokat, hogy minél hamarabb elérhessék az apró kis szobát, s leginkább ama új lakóját. Hisz ugyan miért is érdekelné őket településük félreeső épületének egy szegényes helysége? Őket, kik uralkodójuk ügyében járnak el? Ám a jövevény… ő már más kérdés.
Mélyen konganak az alabárdok, jelezvén a testőrség belépését. Egy tisztességes férfinak talán ha deréktájt érhetnek, súlyukat is leginkább csak a kopott páncéling, s csúcsos sisak teszi ki. Arcuk az élőhelyük zordságát tükrözi, gombszerű szemeik fölött bozontos szempillák ívelnek a mennyezetre, míg állukat szakáll, ajkaikat pedig bajusz teszi karakteressé. A mögöttük lépdelő személyek is hasonló küllemmel büszkélkedhetnek, hacsak nem tekintjük drága ruháikat, valamint fényesen ragyogó ékköveiket.
Az öt fős csapat félgyűrűként állja körbe azt a két ágyat, mely most csak a másik segítségével képes elegendő hellyel szolgálni használójuknak. Elvégre, aki rajtuk fekszik, nem a szőrös aprónépek közül való, ők márpediglen nekik lettek kifaragva.
- Hol találtátok az emberfattyat? – Szólal meg az egyik díszes öltözékű küldönc, a bitrok urára meredve. Mélyen zengő nyelven beszél, vajmi kevesen érthetnék meg övéin kívül.
Vendégeivel ellentétben a ház gazdája nem büszkélkedhet a nemesek ékszereivel, vagy a bátrak vértjével. Egyszerű bőrruhával takarja testét, mit a szénbányászattal töltött évek mardosnak.
- Másfeles napja böomlott az ögyik csarnok. Odamöntem hát, szemem elé téve, vajun a fekete tetvek ördöngösküdtek megint-e? Ámviszont a törmelékságon leszámítva már csak űtet leltem. – Hadarja érdesen, különc élete már anyanyelvét is elkoptatta.
- És felébredt-e azóta?
- Nöm ám, kögységteljes uram! Olszik, mint akiüre küvet pottyintottak. – Nevet fel a házigazda saját tréfáján.
- Addig jó! Őfelsége három testőre itt marad, s midőn felébred az ember, a fellegvárba viszik. Ott majd eldől, merre pattan sorsának kavicsa. – A bányász egy bólintással veszi tudomásul az utasításokat. – Az etetésükre ne legyen gondod, fertályóra és itt lesz az ellátmány.
A finom ruházatú páros ezzel maga mögött is hagyja az apró szobát, annak nem mindennapi vendégével.
Hiába az éber szempárok kereszttüze, a lány szelíden alussza tovább álmát. Halvány tincsei szabadon hullnak alá arcára, kikontúrozva az ártatlan vonásokat. Mozdulatlan testét fehér kötések borítják, ám mégsem terhelik gyötrelmek a pihenését. Hiszen mellette fekszik párja is, egy halványzölden pislákoló, törött kard…

Egy orvosi sátorban térek magamhoz. Több ponton is belém hasít a nyomásszerű, s éles fájdalmak egyvelege, de ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna. Valószínűleg Perseus mentett meg…
Kissé meglep, ám teljesen egyedül fekszem a vászon menedéke alatt. Ahogy körbenézek, még csak nyomát sem látom egyéb betegágyaknak, vagy sérültekről árulkodó jeleknek. Mindezek helyett csak egy apró széket találok nyughelyem mellett, melyen kulcsaim hevernek. ~ Szép… most már tudják, hogy csillagmágus vagyok. Talán ezért a külön sátor? Ennyiből összerakták, ki vagyok?
Léptek csendes kopogása veszi át a csend uralmát, figyelmeztetve látogatómra. Az apró pavilon száját egy kötözött kar húzza szét, majd a gipszektől fehérlő Hiroto sétál be rajta.
- Hallottam, hogy felkeltél. – Mosolyog rám, miközben elengedi a vászondarabot. – Az utóbbi két napot teljesen végigaludtad. Hogy vagy?
- Valószínűleg hasonlóképp, mint te. – Küzdöm fel magam ülésbe… két nap… – Miért csak egyedül vagyok itt? Mi történt a többiekkel?
- Nos, mint az egyik Éjúr legyőzőjének, kijár neked egy külön pihenőhely. – Lép közelebb hozzám. – Szerencsére mágusaink gyorsan reagáltak, és még idejében sikerült létrehozniuk egy kezdetleges védőpajzsot. Az megtartotta a törmeléket, amíg kimenekültünk a járatból. Habár, még így is rengeteg eltűntünk, és sebesültünk van. A te életedet is csak a csillagszellemednek köszönhetjük, aki kirohant veled, miután ütést kaptál a fejedre.
- Igen… még érzem, ahogy sajog. – Tapogatom végig gézes homlokomat. – Mik a veszteségek?
- Még nem tudjuk pontosan. De még a legoptimistább becslések szerint is nagyobbak lesznek a kelleténél. A Tanács nem fog örülni… - Miután sikeresen zavarba hozzá magát saját kijelentésével, a fiú inkább más téma után kezd tapogatni. – Érdekes mágiád van. – Bök kulcsaimra.
- Igen. Köszönöm, hogy vigyáztatok rájuk. Jut eszembe, nem tudod véletlenül, merre van a sálam? Nem volt rajtam, amikor magamhoz tértem.
- Ó, igaz is. Majd elfelejtettem, pedig végig itt mocorgott a köpenyem alatt. – Húzza elő mágikus ruhadarabom a felsője mögül. Az persze menten megörül újonnan visszanyert szabadságának, s szélkerékszerű forgásban tör ki. – Pár kutatónk magával akarta vinni, amikor meglátták, de kimentettem neked. Nem lett volna jó sora a laboratóriumban.
- Köszi. – Biccentek a srácra. – Arra esetleg rájöttetek már, mi omlasztotta be a barlang mennyezetét?
- Csak gyenge lábakon álló tippjeink vannak. Pedig minden rosszat annak a robbanáshullámnak köszönhetünk. Minden a tervek szerint ment… addig a pontig még a veszteségeink is elfogadhatóak voltak… - Fújja ki magát Hiroto, így megfékezve egyre elhatalmasodó dühét. – Annyi bizonyos, hogy külső beavatkozás történt. A többit pedig csak találgatni lehet. Ó… egyébként… - Tekint félre, mintha csak elszégyellné magát. – Az Ayre nevű lányt, aki veled volt, mostanáig nem találjuk. Ugyanez a helyzet a falusi fiúval, akit később vetettek magatokhoz. Sajnálom…
- Ay? De mégis… - Hamar rájövök, hogy felesleges lenne bármiféle magyarázatkérés… elharapom a mondatot.
Ezúttal nem vonhatok senkit se felelősségre a történtekért. Senki sem számított erre a végkifejletre, mi pedig saját akaratunkból jöttünk ide, s vállaltunk részesedést a lovagok ügyében. ~ Azt se értem, hogy miért aggódom érte egyáltalán. Csak pár napja találkoztunk… különben is, tud ő vigyázni magára…
- Ay rendben lesz. Ha valaki, ő simán túléli ezt a poklot, akár egymagában is. Ami Hablatyot illeti, az ő biztonságáról még a csata közben gondoskodtam. Nem esik baja. – Vigyorodom el halványan, miként a sálam visszatekeredik nyakamra. – Innen amúgy sem tehetnénk értük sokat. Mi a következő lépés?
- Semmi… - A fiú nem is oly rég felöltött, kedves mosolya mostanra teljesen elfagyott, helyét mardosó bánat vette át. – Hamarosan visszamegyünk a felszínre, ahol rendezhetjük a sorainkat. Utána meg kell várnunk a Tanács döntését… sajnálom. Bármennyire is fontos az ügyünk, egyszerűen túl sokat veszítettünk. Nem kockáztathatunk tovább, folyamatosan megszegve az előírásokat. Még a marsall kedvéért sem… Van egy határ, amit nem léphetünk túl. – Rázza meg fejét. – Legalább az Éjurak nagyját sikeresen kiirtottuk. Ez enyhíteni fogja a tanácstagok dühkitöréseit. Mindegy, nem szeretnélek még ezzel is tovább terhelni. Ha jobban érzed magad, öltözz fel, és gyere át a parancsnoki sátorba. Hamarosan ideér a váltóruhád. - Lépdel a kijárathoz, még egyszer utoljára kifejezve bűntudatát. – Sajnálom. Nem így akartuk…
Újból egymagam maradtam a fehér vászonfalak közt. A sátor lapjait fürkészve egyre csak kirajzolódnak előttem a kérdések, ám válaszaik már elmaradnak. Minden olyan gyorsan történt… Olyan egyszerű célt tűztem ki magam elé. De minden egyre csak bonyolultabb lett. Először Ay, utána a groulok, a lovagok, és ki tudja hány ember jövője. Arról nem is beszélve, mit idéztünk elő ezekben a tárnákban. Egy ilyen ősi helyen, mely ki tudja miféle csodák bölcsője lehetett… beköszöntött a halál. Mi hoztuk ide. Százak hullája itatja vérrel az örökké szomjazó, szikkadt anyaföldet. ~ És, hogy most mihez kéne kezdenem? Ki tudja… Megkereshetném az eltűnt lány, ha nagyon a saját fejem után szeretnék menni. Vagy eleget teszek a szövetségeseim kéréseinek, és velük megyek. Franc… régebben még élveztem is volna ezt a mészárlást. De most csak a Virgótól kapott kaszámat szeretném visszakapni, akárcsak Ő a kardját… Mi sem így akartuk. Mi sem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Hétf. Jan. 28, 2013 7:28 pm

De jó, hogy nem kellett sokat várnom a folytatásra!! Very Happy Újabb elképesztő, tökéletesen kivitelezett harc; nem csak a barlangban, hanem Den lelkében/jellemében is. Imádom!

Jöhet a következő fejezet!

Jutalmad 800 VE (a bónuszt már megkaptad az előző körre)!

Az értékelés decemberre vonatkozik!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   Csüt. Jan. 31, 2013 10:33 pm

13

Eredet


Sötét-szagos–mocskos járatok alkotják az utat. Mindez talán még kellemes is volna a csillagszellem számára, ha nem egy kolonccal kellene végigrónia azt. Nem is érti, mit gondolhatott a gazda. Őt kellett volna használnia a rút–nagyláb lények ellen, nem a skarlátszeműt. Ám ő mégis csak a nyápic–kétlábút kíséri.
Még a nagy marcangolás előtt bízták rá a felügyeletét. A baj pedig hamar megtörtént. Miután leomlott a barlangi csarnok mennyezete, sikerült kimentenie a nyápic–kétlábút, de így a küldetése csak tovább bonyolódott. Most épségben ki kell őt juttatnia a sötét–szagos–mocskos járatok útvesztőjéből. Ez pedig roppant szőrveszejtő feladat.
Védence túl sokat beszél, lassan halad, harcban hasztalan, és még sérült is. Bundátlan lábán csíkokként vöröslik a vér.
- … kedves volt tőle, hogy mellém rendelt téged a biztonságom érdekében. Bár jobb lett volna, ha a csata után te is hazatérhetsz... bárhonnan is jöttél. Mármint ne érts félre, nagyra becsülöm a segítséged… - Kapálózik csupasz karjaival a nyápic–kétlábú. - … csak nem érzem magam túl nagy biztonságban még így se. Ez a hely hemzseg azoktól a rémségektől. Biztos egyáltalán, hogy jó irányba tartunk? Nem vagy túl beszédes… - Ez kétségkívül igaz, Cerberus azonban felmordul.
Három fője fenyegető vicsorgást hallat, mely nem kavarog messzire a tárnákban, mégis félelmet sző a halandók elméjébe.
- Jó irányba megyünk. – Dörmögi mélyen a középső fej. – Ne kérdőjelezd meg a szaglásunk, nyikhaj!
- És azt ajánlom, fogd be a pofád! – Horkan fel a jobb szélső. – A gazdánk ugyan ránk bízta a védelmed, de nem kell minden hülyeségedet eltűrnünk. Ha úgy tetszik, kinyírunk, és azt mondjuk neki, megölt az egyik dög.
- Jaja. Kinyírunk. Uháháhááeee. – Tör ki veszett nevetésben a bal fő.
Ám hiába próbálták viszonylag csendesre fogni fenyegetéseiket, hamarosan poshadt–nem élőkből áradó szag csapja meg mindhárom fej orrát. A majd hét láb hosszú, izmos test a földhöz lapul, valamennyi izom kirugódzik rajta. A tőrpenge nagyságú fogak elővillannak az őket takaró, zord pofákból, míg a teremtmény szőrzete tüskék módjára a kőzetmennyezetre mered.
Nem is kell sokáig várnia a lecsapni készülő fenevadnak, rövidesen féltucatnyi poshadt–nem élő alakja rajzolódik ki a közeli vájatban. Ám nem úgy tűnik, mintha agyarcsattogtatásra vágynának. Sokkal inkább csak keresgélnek, lassan csoszogva bolyonganak a sötétben. Ennek ellenére, a préda még préda marad…
Cerberus hátsó lábai elpattannak a talajtól, majd húsz méterrel előredobva testét. Elhajított lándzsaként repül célja felé, mely ezúttal is a vérontás. Két szörnyszülöttön landol, a talajhoz csapva őket. A külső fejek menten lecsapnak, s fogaik satujába fogják a védtelenül hagyott nyaki csigolyákat. Éles roppanások keverednek a csatazajba.
A többi poshadt–nem élő tudomást sem vesz minderről, csak céltalanul továbbkúsznak. De a halál nem húzza le őket listájáról. A csillagszellem közéjük veti magát, majd karmaival véres munkába kezd. Könnyedén vágja a rothadt húst, egy koszos–bundájú sem állhat meg előtte.
Hamarosan sötét vér, és poshadó cafatok nyugágyává válik a szűk járat, hol Cerberus vérfagyasztó, győzelem–vonyítást hallat. Ám a középső fő nincs maradéktalanul megelégedve…
- Sietnünk kell! – Veti oda mind hús–vér fejpárjainak, mind a nyápic–kétlábúnak. – Valami veszélyes tart erre. Nem olyan, mint ezek voltak.
- Mindegy! Széttépjük! – Erősködik a jobb szélső.
- Nem! A gazda már rég nem tud ellátni minket energiával. Valószínűleg elájult, mi pedig már egy napja a saját erőnkből tartjuk itt magunkat! És bármi is tart erre, olyan a szaga, mint azoknak az óriásoknak korábbról. Futnunk kell.
- De innen nincs kiút! Lehet, hogy jól tájékozódunk, de valamiért mégse jutottunk ki, pedig rengeteg időnk volt rá!
- Most mégis meg kell próbálnunk. Futás!
Bár még horkan egyet elégedetlenségében a jobb fő, végül beadja a derekát. Cerberus, nyomában a kimerült Hablattyal erőltetett rohanásba lendül, bízva a fényes-szőrmelengető felszín elérésében.

Kétszázhárom. Ennyi katona vesztette életét, vagy tűnt el az ötszáz fős alakulatból. A túlélők zöme pedig harcképtelen, vagy sérült. Ezen tények tudatában menetelünk vissza a felszínre, lenyelve a vereség keserű kapszuláját.
A lassan mozgó hadoszlopok egymást támogatva haladnak, koszos felszerelésük, s szürkés géztakaróik szinte teljesen beleolvadnak a félhomályba. Elől és hátul a viszonylag jó állapotban lévő lovagok helyezkednek el, megtisztítva az utat az elszórtan felbukkanó grouloktól.
Én a harmadik sorban lépdelek, Hiroto és Cait közelében. Bár meghorzsolódott pár bordám, egy ilyesfajta semmiséghez nem vettem igénybe Serpens segítségét. Mind a károsodás, mind a fájdalom elhanyagolható. Ha küzdelemre kerülne a sor, közel a legjobb formámat hoznám.
- Hamarosan kint vagyunk. – Biztat minket a vörös marsall helyettes. – Szerencsére nem hatoltunk túl mélyre a tárnák útvesztőjében, és megjelöltük a haladásunk irányát.
- Jaja. Okos cucc volt. – Mosolyog az örökké optimista lovaglány.
- A veszteségeink felméréshez képest elhanyagolható lesz az az időmennyiség, ami a Carvei-be való visszatéréshez szükséges.
Egy biccentéssel veszem tudomásul az elhangzottakat. Bár követem a Tanács képviselőit visszavonulásuk során, mostanáig sem tisztáztam magamban, mit is tehetnék ezután. ~ Ha Cerberus nem kap vérszemet, Hablaty biztonságban lesz. De Ay–ról semmit sem tudni. Vele pedig eldönthetnénk, hogy mitévők legyünk. Ám egyedül nem vághatok neki a bányáknak. Talán épp ideje volna lelépnem. Ez nem az én harcom, és máshol is próbálkozhatok a kaszám megjavíttatásával. Sose voltam kedves srác, és nem kell most azzá válnom… Nem. Távol állnak tőlem a jóság erényei, de én nem fogok hátba döfni másokat. Odáig nem süllyedek. Majdcsak kifundálunk valamit a lovagokkal…
Ahogy a jövő ködös képét próbálom kirajzolni elmémben, fény szűrődik be az örök homály világába. Több nap után megérinti sötétséghez szokott bőrünket a világosság simogató melege. Elértük az egyik kijáratot.
Tovább menetelve, már nem csak pár, elhaló csáp ér le hozzánk, hanem Napunk ölelésének egész hulláma. Mind hunyorogva tekintünk ki a fenti világra, a hó fehérségének birodalmába.
- Cait… - Bök rá Hiroto egy fekete pontra, mely a közeli bércről veti le árnyékát. – Te is érzed?
- Bármi is az, jóval erősebb a kisugárzása, mint az óriásoknak volt… - Hervad le a lány mosolya. – Mi lehet az….?

Ősi királyokhoz méltó csarnok fogadja a rég elfeledett város jövevényét. Testéhez simuló, mályvavörös selyemruhába öltöztették, s így kísérték fel egészen a fellegvárig. Bár nem a lány ízléséhez mérten szabják az efféle öltözékeket, nem ellenkezhetett, hisz páncélját elkobozták, kardjával egyetemben. Az utolsó emlékei a fényes robbanások sorozatáról szólnak, mik vérbe fojtották a nyertes csata diadalát.
Számára ismeretlen helyen tért magához, mely egy különös, emberek számára sosem látott faj életteréül szolgál. Nekik köszönheti az életét, ez hamar tudatosult benne. Talán ezért is engedte magára aggatni az apró teremtmények ruhakölteményét, mit külön neki készítettek.
Most pedig itt lépdel, a fényűző csarnokban, féltucat gárdista gyűrűjében. Nehéz csizmáik jellegzetesen kopognak a gránitpadlón, előre jelezve érkezésüket.
Magas, márványból faragott szobrok ölelésében haladnak, melyeket a letűnt uralkodókról mintáztak. Pontos, részleteikben gazdag faragványok ezek, merészen díszítve tengernyi drágakővel.
A helység kivilágítását tizenhárom csillár biztosítja, melyek egy rúnát formálva helyezkednek el a mennyezeten, a „Menny” szimbólumát jelképezve. Halványkéken pulzáló kristályokból formálták őket, mik természetüknél fogva ragyognak a sötétben.
A terem végén komoran sötétlik az egyszerű gránittrón, melyen a város uralkodója fogadja a különös vendéget. A trónus csak egyszerűségével tűnhet ki a csarnokban, hisz csak puritán, simára csiszolt kőzet, még csak díszítésnek szánt vésések sem tarkítják felszínét. Ám ez a szegényesség is csak a külcsín egy látszateleme, melyre nagyon is ügyelnek a szőrös apróságok. A trón jellegtelensége pusztán arra szolgál, hogy a rajta pihenő szempárok hamar áttérjenek gazdájára, a nála jóval fenségesebb királyra.
Az uralkodó testét éjsötét páncélzat takarja, minek minden egyes láncszemét mágikus fekete acélból kovácsolták. Vállain vérvörös palást pihen, irhára emlékeztető szegélyezéssel, míg kesztyűs ujjai közt aranyozott fejszét szorongat, mely inkább kiállításra, mintsem csatára termett. Arcán erős ráncok jelzik évei sokaságát, ősz haja, s fonott szakálla keretében. Koronát is visel, páncéljához hasonlóan koromszínűt, rajta tizenhárom rubinttal.
Tőle pár lábnyira áll legidősebb tanácsadója, ki gyakorlott az emberek nyelvében is. Ő szólítja meg a lányt, mikor megfelelő távolságba ér testőreivel.
- Hraithag király áldásával, üdvözlégy Vronghard városában. – Hajol meg a hosszú szakállú tolmács, mire vendége is követi a gesztust. – Uralkodóm szavait közvetítem neked, hisz legyen bár bölcs, korban bizony fölötte járok, így vele ellentétben volt alkalmam eltanulni nyelveteket.
- Ez… dicséretes. – Pillant körbe a még mindig hitetlenkedő lány. – A nevem Ayre, és…
- Jól tudjuk, ki vagy. Nagyon is jól tudjuk. – Szakítja félbe Hraithag szószólója. – Ismerjük kiléted, s valós szándékaidat is. Ezért is hagytunk életben, és hozattunk ide téged. Sokat kell megtudnod, ha sikerrel akarsz járni.
- A valós szándékaim? A láng…
- Előttünk nem kell mellébeszélned. – Emeli fel karját a tolmács. – Mint mondtam, jól ismerjük valós kiléted és azokból fakadó céljaidat. Idehoztad őt, hisz azt reméled, képes lesz rá. Ám ha még tényleg sikerül is neki, rengeteg segítségre lesz szüksége előtte, leginkább tőled. Ahhoz pedig, hogy te segíthetsz, merítened kell tudásunkból.
- A groulokkal kapcsolatban? Ha tényleg tudnátok, ki vagyok…
- Tudjuk! – Szakítja félbe ismét az apró lény. – De te nem élted át, amit mi. Bajtársaiddal együtt a felszínt jártátok, és elszigeteltétek magatokat. Így arra kérlek, ne vágj szavamba. Hallgasd meg figyelmesen az őrült Reinchord császár legendáját. – A név hallatára az uralkodó hatalmasat koppant fejszéje nyelével, alattvalója csak ezután folytatja. – Rég elfeledett történet ez, az emberi faj pár kötete szól róla csupán, azok is csak meseként emlegetik. Ám Reinchord valóban létezett. Eleinte jól vezette népét, de hatalomvágya gyengeséggé vált, s mint oly sokaknak, az ő elméjét is elködösítette. Ezért is történhetett, hogy mint csillagmágus, nem ijedtséggel, sokkal inkább kíváncsisággal fogadta egy szelleme átkát. Az eredeti csillagképektől idegen lélek volt, kivel a császár a saját lányát ölette meg. De mivel a csillagszellem szerződése nemcsak gazdájához, hanem annak önnön véréhez is kötötte, átkot hozott magára, mikor teljesítette ezt a szörnyű parancsot. Lassú, gyötrelmes elmúlás várt rá. De mégse tudott meghalni… A megnyugvás helyett kárhozat lett a jussa, s ő lett az első olyan lény, kit groulként ismernek. Rangsorban az Éjurak felett állhatott. – Az előadó kisebb szünetet tart, megköszörüli kiszáradt torkát. – Mielőtt elfoghatták volna, több tucatnyi szolgálót lemészárolt az egykori kastélyban. Reinchord, akiben egyre inkább fellángolt az ismeretlen iránti tébolyultsága, csodálattal nézte az így létrejött torzszülötteket. Megfigyelte, hogy nem csak egykori szelleme, de a két fehér egyede is hajlandóságot mutat a beszédre, és hatalmas fizikai erőről tettek tanúbizonyságot. Épp ezért, nem végezte ki, hanem csak elzárta őket, hogy további megfigyelés alatt tarthassa mindnyájukat. De nem bírt sokáig a kíváncsiságával… egy kisebb lázadás során szabadjára engedte a rémeket. Mindenkit megöltek a felkelő faluban, nőket és gyerekeket egyaránt. Az alig két tucatnyi szörnyből több, mint ötszáz lett, köztük négy Éjúrral. Ekkor döbbent rá az eszement császár a tizenhármas rendszer létezésére. Bár sose tette volna… Eleinte csak az elítélteket, és a rabszolgákat áldozta fel. Majd egyre többet… Egész országokat rohant le, megszállottságától hajtva. Tudni akarta, meddig mehet el? Mi lehet a lánc legtetején? Az Éjurak után jöttek a Halálhozók, a Pokolfúriák, majd a Lélektépők. Ekkor már mindenki tudta, hogy Reinchord valamennyi élőlény számára veszélyt jelent. Már semmi sem érdekelte, minden élőt meggyilkolt serege növelésének érdekében. Ha híján volt erős áldozatnak, saját csillaglelkeit ölette meg egy erősebb groul születésének érdekében. Ezen a ponton jöttetek ti. Hisz világossá vált árulása. „A halandó épít, a Menny elpusztít. A hamis imák már nem engesztelik ki a csillagokat, mik hamarost a földre hullanak. Hisz megszegte tett az adott szót, megkapja hát az ember a béklyót. Nincs az övénél rútabb árulás, léte maga az ármány…
- … halljon hát az őrült császár.”
- Úgy van. – Biccent a tolmács. – A befejezést már te is tudod. Reinchord azt remélte, hogy megfejtheti az univerzum titkait, vagy akár az Istent hívhatja maga elé, ha eléri a hatvanmilliós létszámot. Ők már nem várták meg mindezt. Pusztító meteorok hullottak alá, felperzselve mindent. Eltörölték a mocskot, helyet teremtve az újnak. Ám te mégis itt maradtál.
- Honnan tudjátok mindezt? Abban a korszakban minden elpusztult.
- Nem minden. Mi mindig is rejtőzködtünk, és figyeltünk. Jóval többet tudunk erről a világról, mint bárki más. Átadtuk feljegyzéseinket az emberek új nemzedékének, hogy sose feledjék el, ami történt. Ám, mint mondtam, ma már csak meseként tekintenek írásainkra… - Méltatlankodik a tanácsnok. - Másrészről, a te egykori küldetéseid részletei még számunkra sem világosak. Ennek ellenére, felajánljuk a segítségünket, mellyel eddig nem sokan büszkélkedhettek.
- És ez másra is kiterjed egy ősrégi történeten kívül?
- Lehetnél hálásabb is. – Mordul fel a lény. – De igen. Pontos információnk vannak arról, hogy ezúttal milyen számban vannak jelen Reinchord szörnyszülöttei. Talán már késő erre rákérdeznem, de neked is megfelel, ha egyszerűen csak grouloknak hívjuk őket, mint a falusiak?
- Persze. – Biccent a lány. – Hisz minden eddigi elnevezést is hozzájuk igazítottál, még a számukra ismeretleneknek is egyszerű neveket adtál.
- Nos igen, bár nem alaptalanul. A mi nyelvünk szavait úgysem jegyeznéd meg, és a Halálhozó sem az én elmém szüleménye. Ők aggatták ezt saját magukra. Többen is itt vannak már a tárnákban.
- Halálhozók… ? – Ay arcán döbbenet lesz úrrá. – De akkor a Pokolfúria, és a Lé…
- Nem, nem, azokkal már én rukkoltam elő. – Nyugtatja meg a hirtelen kétségbeesett lányt a szószóló. – De Halálhozók vannak. Mi háromról tudunk.
- Az legjobb esetben is majd hatezerhatszáz groult jelent. Ez jóval több, mint amit mi reméltünk. Honnan kerültek elő egyáltalán? Nem haltak ki?
- Mi sem tudjuk pontosan. Talán itt rejtőztek el páran, és csak most tolták elő ocsmány képüket az árnyak rejtekéből, remélve, hogy eléggé megerősödtek egy újabb világégés megkísérléséhez. Van még kérdésed?
- Több is. Ha ilyen sok fenevad rejtőzik idelent, a csatában miért csak azokat láttuk viszont, akikről már voltak információink? És miért haltak meg a gyengébb egyedek az Éjurak halálát követően, ha több másikhoz is hozzáköthették volna magukat?
- Nem látok a groulok fejébe. Talán csak megtévesztésből csinálták az egészet. Jól tudták, mely példányokat láttátok, és azokat sorakoztatták fel ellenetek. A szörnyektől pedig, kik elvesztették az energiaforrásukat, megtagadták az újat, a látszat érdekében. A Halálhozók felettébb élvezik az efféle színjátékokat, hisz megalázónak tartják azt ellenfeleikre nézve. Mikor pedig már eleget szórakoztak, lezárták a csatát…
- A robbanással.
- Pontosan. De ez csak egy elmélet, mint mondtam…
Ekkor lassú nyikorgással kifordul a csarnok hatalmas, kétrészes ajtajának egy szárnya, utat engedve egy kifulladt, szapora léptű küldöncnek. Futólépésben a trónus elé járul, majd érces anyanyelvén elhadarja mondandóját uralkodójának.
- Fontos üzenet, vagy valamiféle belső ügy? – Érdeklődik Ay.
- Fontos, és mindnyájunkat érint. – Szögezi le a tolmács. – Felderítőink hatalmas létszámú groul seregről adtak jelentést, amely egyértelműen Vronghard irányába tart. Ostromhoz készülnek, élükön a Vasszűzzel.
- Vasszűz?
- Egy Halálhozó. Az igazi nevét nem ismerjük, a külleme alapján neveztük el így. – Köhög bele tenyerébe az ősöreg tanácsadó. – Segítened kell. Nem vagyunk harcos nép, de a városunkat meg tudjuk védeni. Ám közülünk senki sem veheti fel a versenyt egy Halálhozóval.
- Te is tudod, hogy nem időzhetek itt soká.
- Tudjuk jól. De ha megöljük a Vasszüzet, azzal valószínűleg te is közelebb kerülsz a céljaidhoz. És bár nem a Láng miatt jöttél, a kardod valóban eltörött, megannyi Holdöltével ezelőtt. Erre megadhatjuk a gyógyírt.
A tolmács göcsörtös lépteivel királya mellé siet, s annak fülébe súg. Miután Hraithag megérti szándékát, feláll trónusáról, majd eltűnik a csarnok árnyakba vesző, sötét végében. Hamarost aranyszínű fény gyúl ott, hol nemrég a homály élvezte uradalmát…

- Vajon veszélyt jelent ránk nézve? Egyértelmű, hogy erős mágikus aura lebegi körül, de ennyiből képtelen vagyok azonosítani. Lehet, hogy ő is egy Éjúr? Talán az a vérfarkas… – Aggodalmaskodik Cait, szemeit folyamatosan a fekete pontot tartva.
- Nem tudhatjuk biztosan, de a kockázatnak nincs helye. Mi hárman fedezzük a hadosztályt, amíg kivonulnak a bejáraton. – Körvonalazza elképzeléseit Hiroto.
- És mégis hogyan fedezzük őket? Rátámadunk arra, amiről azt sem tudjuk, micsoda? – Érdeklődöm.
- Nem. – Rázza meg fejét a vöröske. – Egyszerűen csak szemmel tartjuk, amíg a katonák kivonulnak. Ha bármi gyanúsat tesz, az útját álljuk.
- Ahogy gondolod…
- Rendben. Mindenki meneteljen le a hegyről, és a táborig meg se álljon senki. Csak a legvégső esetben bocsátkozzatok harcba! – Ordítja körbe a marsall helyettes. – Indulás!
Ahogy jellegzetes nyikorgásukkal elmozdulnak a páncélos sorok a kijárat irányába, a mi hármasunk magához veszi a kezdeményezést, s kirohanunk a fénybe.
A sötét folt hiába kerül közelebb hozzánk, mit sem veszít jellegtelenségéből. Ennek ellenére, folyamatosan tekintenünk fogságában tartjuk a képződményt.
Egyik osztag a másik után halad le a hófödte vonulaton, de a pont nem mutat hajlandóságot a mozgásra. Pedig még én is érzem a belőle áradó, nyomasztó energiákat…
Mikor a hátvéd különítmény is elhalad mögöttünk, egymásra pillantva, mi is a nyomukba szegődnénk. De ekkor eltűnik…
A mindeddig rejtélyesen sötétlő paca a szempillantás tört része alatt előttünk terem, minden részletében megmutatkozva. Nálam jó két fejnyivel magasabb, köpcös férfi érkezik elénk ily módon.
A kétes vigyorú alak sötét, izmain megfeszülő bőrruhát hord, megannyi csattal s apróbb kiegészítővel. A zord időjárás ellenére napszemüveggel palástolja szempárját, tovább fokozva arcának őrült kisugárzását. Hosszúkás tincsei hanyagmód hullanak a vállára, ujjai közt valószínűleg mágikus eredetű lőfegyvert pihentet.
Mind megjelenése, mind érkezésének módja komoly megdöbbenést okoz hármasfogatunknak. Csak mereven állunk, mint a sarokba szorított vadállatok, kik bármikor vérszemet kaphatnak.
- Hogy tetszett az ajándékom? Kicsit régimódi, legalábbis a ti időérzéketekkel szemlélve. De attól még ütött, nemde? – Szólal meg végül az idegen.
- Miről beszél? – Kérdez vissza Hiroto. – Ki maga egyáltalán?
- Azt kérdeztem, hogy tetszett? Ez… - Fegyvertartó karja egy hanyag mozdulattal hátrarándul, majd mutatóujja ránehezedik a ravaszra.
Egy közeli hegycsúcs fehér robbanások színpadává válik, melyek apró darabjaira zúzzák áldozatukat. Ahogy szétrepülnek a sziklaszilánkok, tudatosulnak bennem a férfi szavai. Ő döntötte ránk a barlangcsarnokot…
Mindezt a lefelé tartó lovagok is észlelhették, ám mégsem fordulnak vissza. Valószínűleg ebben a pillanatban is telepatikus kapcsolatban állnak a vöröskével, aki nyílván megtagadta tőlük ezt a lehetőséget.
- Értem már… - Húzom elő pengémet. – Rohatdul nem tetszett. Most pedig te válaszolj nekünk. Ki vagy te?
- Ki vagyok? Hadd gondolkozzam… - Néz végig rajtunk a bőrkabátos, külön figyelmet szentelve rá, hogy valamennyiünkön eleget pihentesse széles vigyorát. – A nevemet nem tartom lényegesnek. Bár a társaimmal szeretjük Halálhozóknak hívni magunkat. Mókás elnevezés, jól illik ránk. Ugyanakkor, ennél jóval fontosabb az, hogy miért is jöttem ide. Tudjátok, titeket nem engedhetünk vissza a felszínre. A gyengéket futni hagytam, de rátok szükségünk lesz.
- Miért robbantottad ránk a barlangot? Ha helyén lenne az eszed, mágusként te is inkább a szörnyszülöttek ellen munkálkodnál. Vagy nem látod tán, hogy nincs helyük a világunkban? Ha nem adsz kiengesztelő magyarázatot bűneidre, itt helyben letartóztatlak, és a Mágikus Tanács elé cipellek. – Kéri számon Hiroto.
- Mágus? – Az alak idegesítő, reszelős nevetést ereszt szabadjára torkából, mit messzire sodor a bércek világa. – El vagy tévedve, kisfiam. Azért segítettem azoknak a dögöknek, mert mind az én talpamat nyalják. Most pedig húzás vissza a barlangba! Northern Impact! – Ahogy kimondja a szavakat, a pisztolycső előtt elefántcsontszín varázspecsét izzik fel, életet adva a mágikus támadásnak.
- Ice Make: Rampart! – Ordítja el magát Cait, majd tenyereit a talajhoz csapja.
Hatalmas, kastélyfalakat megszégyenítő képződménynek formál alakot, amely nemcsak minket, de még a barlang száját is kényelmesen elfedi. Az óceánmélyi árnyalatokban ragyogó jégvonulat elérheti a tíz lábnyi vastagságot, magassága pedig még nagyobb mértékeket ölt. A lány pedig egy levegővételnyi idő alatt elénk teremtette mindezt. Ő tényleg… erős.
Ám támadónk nem áll meg csodálkozni társunk teljesítményén. Ezúttal is meghúzza a ravaszt, utat engedve minden eddiginél kiterjedtebb, hófehér lövésének. Az orsó alakú energianyaláb kristályos törések hangjait imitálva csapódik be védelmünkbe.
Eleinte úgy tűnik, kitart a falunk, ám hamarosan vakító fényesség kényszeríti összehúzásra szemhéjaimat. Fedezékünk belülről robban apró szilánkokra, a csillagok ragyogását idézve mindezzel. A lövés csak egy mag volt, mely megóvta a benne lévő erőt az összeomlástól... egy bizonyos ideig. Félelmetes támadás...
A lökéshullám lendülete több, mint elegendő, hogy jócskán visszalökjön minket a tárnába, tengernyi jégszilánk kíséretében. Miután földet érünk, mégsem a faldarabkák okozta vágások, vagy akár égető szemeink képviselik a legnagyobb bosszúságot számunkra. Hanem a beomló kijárat látványa… A magát Halálhozónak nevező idegen elérte célját. Újfent a földi pokol szájában sínylődünk, ám ezúttal azon keserű tudat birtokában, miszerint az egyetlen ismert kiút már elérhetetlen a számunkra. ~ Megpróbálhatnánk mágiával kitörni a törmeléken keresztül, de felesleges volna. Ez az alak nem hagyna nekünk efféle kiskapukat. Itt már nem jutunk ki. Ismét neki kell vágnunk az útvesztőnek, és ezúttal jóval mélyebbre kell ásnunk.


A hozzászólást Den Starkiller összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 01, 2013 2:18 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Den Starkiller   

Vissza az elejére Go down
 
Den Starkiller
Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: