HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Tabuchi Metarikku

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Hétf. Dec. 26, 2011 8:17 pm

Bizarr karácsony – Megoldás… vagy olyasmi


Legalábbis… mikor még bejöttünk, mellettem állt, de az óta a Mikulás zsákjához teleportált. Most pedig önfeledten túrja a zsákot, és hajigálja ki a dolgokat belőle, ami nem érdekli őt. Egy ilyen fejen is találja Tangót, aki emiatt kábán terül a földön. Csodás…
De igen, ahogy meghallja a rettenetes hírt, lassan kiegyenesedik, és az öreg felé kezd el trappolni.
– Nincs Karácsony?! Ezt azonnal vond vissza te hájas dög! – Borul lángba egész teste. Na, ha megöli az ezért felelő embert, biztos nem lesz…
– Nem, nem úgy gondoltam! – Ellenkezik ijedten, mintha démont látott volna. Nem sokat téved… – Ha meg tudnátok akadályozni a háborút a faluban, és minden a régi lenne, akkor lenne Karácsony…
– Te sem az igazi zsákos bácsi vagy! – Csattan fel, miközben megégeti a mikulás szakállát. – Az a vén csont nem kérné, hogy lemészároljunk gyerekeket, akik boldogan játszanak odakint! – Kezdi el rángatni a szakállt dühödten. Amúgy, miért is tiltakozik pont ő a mészárlás ellen? – Hé, Cicababa, gyere és segíts, ez a műszakáll nem akar lejönni egykönnyen!
Már épp közbeszólnék, ám az öreg nyögései és jajveszékelő kiáltásai újra megelőznek. Mindjárt odamegyek én is!
– Én vagyok az igazi „zsákos bácsi”! – Háborodik fel. – Nem mészárlást kértem, Jimmy. – He, ez kihez beszél? Így hívják ezt az őrült férfit? – Teremtsetek a városban békét, és szeretet, hogy ünnepelhessünk és ajándékot oszthassunk!
– Tudod a nevem? – Engedi el lassan a szakállát. Nos akkor igen… tényleg így hívják.
– Hohohó, persze, hogy tudom! – Rikkant fel vidáman, annak ellenére, hogy Jimmy az előbb majdnem végzetét akarta. – Hisz csak a valódi Mikulás tudhatja az összes rossz és jó gyermek nevét! – De nem vagyunk gyerekek!
A férfi karja ezúttal újra lángba borul, ám nem épp rossz szándékból. Egy nagy erejű ütéssel teremt egy szép, nagy lyukat a falban, majd azon keresztül ki is hajít engem a hóba. Azt hiszem, Tango marad a Mikulással, és ha felébred, elbeszélgetnek…
– Gyerünk, menj és csinálj békét, te értesz ehhez, vagy micsoda… – Lép ki utánam. Szemében valami láng ég, de nem úgy tűnik, mintha a gyilkolás miatt, vagy ilyesmi… teljesen felismerhetetlen.
– Erre persze jó vagyok, mi? – Morgom, majd a háború magja felé veszem az irányt – a grincs-manó frontvonalhoz. Magabiztosan trappolok feléjük, ám közeledve egyre bizonytalanabb vagyok a dologban. – Gondolom semmi ötleted nincs, mivel lehet kibékíteni őket.
– Majd jól beverjük az összes orcáját.
– Ez is egy megoldás lenne, de… nem! Amúgyis, nem te mondtad, hogy szegény játszadozó kisgyerekeket ne bántsák? Vagy ilyesmi…
Persze, jutalmam újra egy nevelési célú tockos.
– A Karácsony érdekében tesszük!
– Ez hülyeség! – Rivallok rá, bár még nagyobb baromságnak tűnik vitatkozni egy ilyen erős taggal. – Már attól is szörnyet halnak és a pokol tüzén égnek el, ha ezekkel a szemekkel csúnyán nézel rájuk, nem, hogy még meg is üsd őket. Meg én sem fogom… ész érvek kellenek ide, és nem erő. Kivételesen. – Sóhajtok.
– Akkor… – Nem tudja befejezni mondatát, hiszen újra feltűnnek az ordítozó, idegbeteg hóemberek. Többségük jégágyújukkal tüzel felénk, de pár különleges egyed bombát szerelve fejük helyére rohamoznak meg minket.
– Használd az erőd! Használd az erőd! – Sipítozom újra a teste mögé bújva.
– „Már attól is szörnyet halnak és a pokol tüzén égnek el…” – Válaszolja gúnyosan, és zsebre vágott kézzel sétálgat tovább a front irányába. Én bizonytalanul követem őt testének rejtekébe bújva, és remélem, nem találnak el. Ha mégis, kitör a balhé…
– Akkor pedig mondd, mit tegyünk! – Fakadok ki tehetetlenségemben.
– Beszélgess velük! – Lök oda az egyik mártír bombafejűhöz, aki látván közeledésemet azonnal felrobban, és én így visszacsapódik Jimmyhez. – Na, hogy ment a tárgyalás? – Kérdi fölényes mosollyal arcán.
– Hát ez elég szar ötlet volt! Iron Dragon’s Roar! – Semmisítek meg rögtön három felénk közeledő veszélyes elemet. – Az a gyerekekre vonatkozott, hogy ne bántsd őket. Ezekkel aligha tárgyalsz, ezek maximum visítanak, ordítanak, nyögnek… – Kezdem el szaporázni lépteimet, hogy odaérjünk a frontvonalhoz.
Persze, Jimmy nem tolerálja ötletemet, még dumálni is kezd a hóemberekkel. Csodálatos. De nem igazán értékelik azok a környezeti viszontagságokat, amiket a férfi generál, így új puszi pajtása hamarosan el is olvad.
– Hé, te meg hová lettél? Cicababa, mit csináltál az új haverommal? – Csattan fel újból.
– Biztos a fantasztikus testedtől és jellemedtől olvadoznak a haverjaid. Tuti nők voltak. – Válaszolom monoton hangnemben, tovább haladva a manók és grincsek felé.
Persze, ezt nem hagyhatja annyiban a drága. Utánam rohan, és a fejemet jó mélyen belevágja a hóba, majd mikor felemel, egy utolsó ütésre vesz lendületet, aztán inkább leereszti karját, s elenged engem is.
– Na, gyerünk tovább… – Nem értem, mi van ezzel…
Lassan sikerül elérni a háború magját, ahol ezek a virgonc pukkancsok ölik egymást. Ahogy nézem, két vezére van a dolognak, akik középen küzdenek, már ki tudja mióta. Unott fejjel sétálok be közéjük nem törődve a többivel, és felemelem egyik kezembe a manót, másikba a grincset.
– Na, és most meséljetek törpék, mi itt a gond?
Eközben persze Jimmy sem rest, rázni kezd egy manót, valami csodára várva, hogy cukor hullik alá a ruhájából, vagy hasonló okokból. Persze az csak ijedten néz rá vissza, és kábul, szédül…
– Hol az ajándékom?!
– A grincsek, ők törték össze mind, mely kezükbe került! Őket bántsátok! – Védi meg társát a manók vezére, mire az ellenség oldal elégedetlenül felmorog.
– Összetörték?! – Háborodik fel, ez nem lesz túl jó… – Ti kis aljas férgek, most végetek van!
– De hát ők adtak nekünk olyan feladatot, amit nem tudunk ellátni! – Mentegetőzik. A háttérben a szarvasok értetlenül figyelik, mi folyik itt. – Ha csak azt mondják, fessük le ezt, ragasszuk meg azt, de nem bíznak ránk fontosabb dolgot, akkor nagyon szuper ajándékod lenne ám!
– Idióta! – Csap le egy grincset, majd szájba rúgja a hozzá legközelebb lévő manót… szerintem épp, hogy túlélik. – Cicababám… most már tényleg csinálj valami értelmeset is, mert kezd idegesíteni ez a töketlenség. – Morogja.
– Akkor miért nem tudtok ebben megegyezni? – Morgom a két törpe felé. – Nevetséges dolgokon folyik a vita! De, ha nem akartok békében élni… – Fordulok Jimmy felé, és elé nyújtom fejüknél fogva a két apróságot.
Persze a kezemben lévő kis pukkancsok rögtön megtörnek, ijedt segélykiáltozásba kezdenek, de úgy döntök, míg nem jutnak egy álláspontra, hadd szenvedjenek a félelemtől. Amint eggyel közelebb lépek, a manó fővezér megtörik.
– Állj, kérlek, állj! – Visítja. – Megosztozunk a gyáron, ígérem! Csak ne bántsanak…
– Mindjárt más. – Vigyorodok el. – Akkor viszont takarodás van be dolgozni, mert az ajándékunk múlik rajta! – Kiáltok rájuk, mire mind felpattan és szaladni kezdenek be a gyárba. – Maradtak az ideges hóemberek, akik terrorizálják a többieket.
– Dumáld meg őket is
– De ők a te haverjaid. – Vonok vállat kelletlenül.
– Haverokat nem verek szét.
– Én sem vertem szét ezeket az emberi pockokat, aztán sikerült őket normális belátásra bírni. Tedd ezt te is.
– Én…? – Üti bele lángoló öklét a tenyerébe. – Oké, verjük szét őket!
– Kezdd csak el… – Sóhajtok fel, nem igazán erre gondoltam, de megteszi.
Az én közbenjárásomra nincs is igazán szükség, a csata hevétől felforrva Jimmy rögtön nekiesik, és gyepálni kezdi őket. Sajnálatomra, meg talán az övére is, a hóemberek nem húzzák sokáig a környezetében, hanem jajveszékelve húzódnak arrébb a küzdelemtől, mivel társaik olvadni kezdenek a férfi által kifejtett hőtől…
– Na, ők is meg vannak. Szóljunk az öregnek?
– Szóljunk! – Gondolom, kicsit túlfűtötte őt az ajándékok iránti vágy.
Már épp indulni készülnénk, mikor utunkat állja egy hóember. Ám őt ezúttal nem lehet egyszerűen csak elgyepálni… foglyul ejtett egy mézeskalácsot.
– Ne tegyetek semmilyen gyanús mozdulatot, különben ennek a polgárnak vége! – Nyúl a gombjaihoz az apróságnak, aki szörnyülködve néz reánk.
– Egy járulékos ártatlan áldozat… – Kezdi el teleszívni a tüdejét levegővel, de megesik a szívem a kis mézeskalácson.
– Várj! – Ugrok be elé. – Zsákos bácsi nem fog örülni, ha ártatlan ölsz!
– Bwáá! – Ordít fel, és azzal a lendülettel le is fejel engem, én pedig újra a földön kötök ki. Kezdem megszokni… – Miért nem nyírhatom ki a káros elemeket?! Kelj fel cicám! – Nyújt segítőkezet, mire én felhúzom magam.
– Hagyd rám… mindennek van könnyebb módja. – Vonom meg a vállam, majd kitámasztom magam. A lábfejemet próbálom minél észrevétlenebbül fémmé változtatni, majd lejuttatni a földbe… onnan pedig már csak a hóember felé kell irányítani. Amint alatta van, sutty, kitör a földből – a hóemberben pedig vagy tíz felé válik a fém rúd, így életképtelenné téve őt. A mézeskalács kizuhan a karmai közül, majd megköszönve az akciót tovaszalad.
Úgy látszik, Jimmynek tetszett a jelenet, hiszen elismerése jeléül füttyent egyet.
– Ez emberben még jobban nézett volna ki! Amint vége ennek, ki is próbálhatnánk! – Lelkesedik, mire én visszatornáztatom a fémet eredeti helyére.
– Jól van, úgy lesz. – Nyújtózok ki, majd rázom meg a lábamat, tényleg visszament-e rendjén a helyére. – No talán most… mehetünk a Zsákos bácsihoz.
– Gyerünk.
El is indulunk, újból, ki tudja hanyadszorra már megyünk valamerre, de úgy tűnik, most kivételesen nem akarja utunkat semmi sem akadályozni. A mézeskalácsok hálásak, a hóemberek meghunyászkodnak, a manók és grincsek ajándékot gyártanak, míg a rénszarvasok újra csak hátradőlnek és elégedetten nézik a történteket.
Belépve a háromfalú, összezúzott faluházba a Mikulás ott vár minket, boldogan. Tango pedig… nagyon átszellemülten néz körbe és körbe, mintha csak megvilágosodott volna. Talán nem kellett volna itt hagynom.
– Végre visszatértetek, hohó! Sikerült megmentenetek a Karácsonyt! Köszönöm gyermekeim! – Nevetgél.
– Elég a dumából, ide az ajándékommal, Zsákos!
– Csak mondd, Jimmy, mire vágysz, s megkapod. – S én? Azt kérem, hogy legyen vége, és legyek újra a léghajón…
– Nem te vagy az igazi zsákos bácsi… – Morogja dühösen. Kész, itt a vége. – Reggel már elmondtam a kívánságomat! Átvertél te szemétláda! – Aztán, puff. Bever neki egyet, és még egy ép falon átrepülve szeli át a várost, falut, vagy akárhol is legyünk.
– Reménytelen vagy. – Sóhajtok fel. – Talán jobb lenne, ha most mennénk is. – Biccentek a kandúromnak, hogy lassan térjen magához a karácsonyi hangulatból.
– Ez a szakállas majom hülyét csinált belőlünk… – Szorulnak ökölbe kezei, majd kiront a ház egyetlen ép falán, és úgy érzem, muszáj lesz Tangóval együtt távozni, mivel ott helyben összeomlik a faluház. Így is tesz, mi ketten pedig kintről csak ámulni tudunk, ahogy nekilát lerombolni a várost.
– Nos… hagylak szórakozni, ha nem gond. – Oldalgok el lassan, sunyi vigyort vágva a város lakói felé. Kellett nekik háborúzni.
Nem úgy tűnik, mintha hallaná a hangom, vagy csak figyelembe venne. Így kihasználom az alkalmat, Tango belém kapaszkodik, mi pedig így az égbe emelkedünk. Nagyot sóhajtok. ~ Nagy kaland volt, de… nem hittem volna, hogy túlélem egy Oracion Seis tag mellett ennyi ideig, és még élvezem is. – Gondolom, majd inkább azon kezdek zsörtölődni, hogy nem kaptam meg az ajándékom…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Kedd Jan. 31, 2012 5:43 pm

Add vissza!


Végre egy nap, ami nem úgy kezdődik, mint a többi. Először is – mit keresek az ebédlőben? Másodszor… mit keresek Den alatt?! A fiú részegen, vagy nem is tudom hogyan lógatja rólam testrészeit, és hálát adok az égnek, hogy legalább annyi ruha van rajta, mint például… alsógatya.
A többiek se jártak jobban, akik az ebédlőben tartózkodnak, na meg én se. Egy, a méretemnél nagyjából három-négy számmal nagyobb, cipzáras, csuklyás pulóver védelmezi testemet a sok perverztől, feltehetőleg Dené.
Arra emlékszem, hogy… hú, miből is indult ki ez az egész? Nem, még arra sem emlékszem! Tudom, említettem valakinek, hogy de rég boroztam. De miért vagyunk itt harmincan?
Nagyokat pislogva, nyújtózkodva nézem a részeg, vagy éppen másnapos, ájult bandát. Szemeim megakadnak egy fekete hajú lányon, aki Tangót szorongatja. Bár rajta még van ruha… ~ Még Leanna is, te jó isten…
Talán örök rejtély marad, hogy mi is történt ezen az estén. Vagyis, azon… na szóval, mikor berúgtunk, vagy olyasmi. De hogy még ők ketten is! Sose láttam még Dent piától, vagy hasonló szertől ilyen borzalmasan ergya állapotban. Már, ha biztos, hogy ő az aki, és nem egy italtól eltorzult arcot képzelek a helyébe.
Hányástócsákat, üvegszilánkokat, és eszméletlen embereket kerülgetve kell kijutnom a helyiségből, és az egész léghajó szokatlanul csöndes. Egyáltalán miért buliznak egy olyan hajón, ahol mindenki gyűlöli a másikat, magányos, és a többi? Bár részegen tuti, hogy pár ember meg volt a másiknak…
Amíg ezen járaton az agyamat, fütyörészve veszem a szobám felé az irányt, hogy levethessem magamról az idegen ruhadarabot, és magamra kaphassak párat a sajátjaimból. Meg van az esélye sajnos, hogy ahogyan én mászkálok más öltözékében, valami beteg állat éppen az én csizmámban, vagy szoknyámban rázza magát… talán… Kain? Neki talán karkötőnek jó lenne a miniszoknyám. ~ Áh, elkapott a hányinger… – Öklendezek, miközben lassan belököm a szobám ajtaját. Minden teljesen ép, és Melodia önfeledten durmol az ágyamban. Megnyugvás…
Levetem magamról a pulóvert, majd kulcsra zárom az ajtót, hogy nyugodtan tudjak átöltözni. Egy melltartó, blúz, kabát, és a többi, és a többi… büszkén csapom hátra a hajamat, amint végzek, és amint hátrafordulok, Melodia már teljesen éberen áll előttem, és néz fel rám merev tekintettel. Képtelen vagyok megállni, hogy ne sikkantsak fel…
– Jó… jó reggelt. – Nyögöm ki végül, mire végre lehunyja szemeit, és elmosolyodik.
– Neked is, mama! – Öleli át a derekamat, és fejét a mellkasomhoz nyomja. – Képzeld, volt itt egy bácsi, téged keresett! Azt mondta, ha visszajön a mamád, rögtön mondd meg neki, hogy kistesód lesz! – Nem igazán értettem mit akar, így csak egyik szemöldököm a magasba szökött, kifejezve, hogy ez nem túl tiszta. – Ó, ugyan, mama! Te nem örülsz? – Helyezi hasamra a kezét. – Kistesóm lesz, azt mondta a bácsi! Ez tök jó! – Vigyorog, majd hátrébb lép, és morcos tekintetet vesz fel. – Bár, ha osztoznom kell rajtad vele, akkor… – Kezd bele a dumájába, én pedig teljesen lefagyok. Nem, nem, neeeeem… ennyire jó buli nem volt… nem lehetett.
A fejem zúgni kezd, a szemeim helyén szerintem pörgő spirál látszódhat, annyira nem vagyok magamnál. A kabátom zsebében kezdek el kutakodni, és meg is találom, amit keresek – egy cetli.
A szavak, melyek rá vannak vésve, sose hatottak ilyen durván a lelki világomra… hiszen, idézem…
„Elvettem a szüzességed, de te végignevetted az egészet. Nagyon mókásnak találtad a dolgot, kifejezetten élvezted, ahogyan játszadozom veled… ha akarsz, úgyis megtalálsz. Hívni nem foglak. Puszillak”
Már csak ahogy olvasom, belepirulok a dologba, nem akarom elhinni. És… és… mi, nem… ááá… a perverze… vagy épp én, és… nem…
Hebegek-habogok magamban összevissza, és nem tudom, mihez kezdjek. ~ Na jó, ideje lesz lenyugodni, hiszen ezzel nem megyek semmire. Inkább… inkább próbáljunk meg ésszerűen gondolkodni.
Amíg hatalmas levegőket veszek, ismerős illat csapja meg az orromat. Nem tudom behatárolni, kié, de azt képes vagyok megállapítani, hogy találkoztam már azzal a valakivel, és egészen közel került hozzám… ekkor a cetlire pillantok, és közelebb húzom az orromhoz, majd beleszippantok. Először csak a tinta bűze, és a papír öreg szaga felismerhető, majd egyre inkább átveszi a hatalmat a szaglószervem felett egy csábító, majdhogynem megbabonázó illat, valószínűleg férfié. Nos, ideje kiszagolni, hol is van az a szemét, aki megrontott…
Kivételes az, mikor nem unott fejjel járom végig a léghajó folyosóit. Ó nem, dehogy, egészen izgatott vagyok, és dühtől izzó szemeim minden apró részletre felfigyelnek, és hegyezem is az orromat. Bármi számíthat!
Többször tévesztek irányt, és rontok be tévesen emberek szobájába. Igaz, nem bánom meg túlságosan, hisz ezek az emberek nők, és betévedésem utána visítva, szitkozódva, engem trágár kifejezésekkel illetve húzzák meztelen testükre a takarót.
– Szóval egy szoknyapecér, hm? Kezd izgalmassá, és felettébb idegesítővé válni a dolog.
Persze, ahogy haladok előre, egyre több gyanús dolgot látok meg. Például, a léghajó falára felfestett apró kis ajkak, vagy kacsintós, netán vigyori fejek. Ezekért azt hiszem valaki még felelni fog, nem hinném, hogy Hades ezeket csillogó szemekkel néznél.
Aztán végül megállapodok egy ajtó előtt. Most már csak ide vezet szag, nyom, bármi, úgyhogy nem lehet máshol. Nyugodt fejjel nyúlok a kilincs elé, majd ragadom meg. Elmosolyodok, ahogy ránézek a nyílászáróra, majd lendületet veszek…
… és egy jól irányzott mozdulattal berúgom az ajtót.
– Na te kis segg, jól teszed, ha hamar ide jössz! – Ordítok be, de sehol senki. Nagyokat pislogva lépek be a szobába, és nézek körül.
Egész takaros helység ahhoz képest, hogy minden szanaszét van, és aki itt lakik, látszólag nem ismerheti a rend szót. Az ágy széttúrva – na vajon miért is? – ruhák szanaszéjjel, férfiaké és nőké egyaránt. Legalábbis, remélem, hogy csak egy bizonyos férfié az összes ilyen ruha, mert, ha nem, hát…
– Édesem. – Dől rám hátulról valaki. Egészen mély hangja van, és amint állát kényelmesen elhelyezte a vállamon, átkarolja a derekamat. Szóval te…
–… vetted el a szüzességem! – Fejezem be a magamban elkezdett mondatot, majd egyszerűen csak kirántom magam a karjai közül.
Egy egészen tűrhető kinézetű férfi néz vissza rám bizonytalanul, vigyorogva, tarkóját vakargatva.
– Én lennék.
– Mégis hány éves vagy, mondd? – Vonom fel az egyik szemöldökömet érdeklődően.
– Áh, tudod, ez furcsa lesz, mert az este az mondtam, tizennyolc, de nem annyi. Három évet hazudtam… – Vakargatja a tarkóját még mindig. Kicsit megnyugtat, hogy legalább egy huszonegy évessel voltam, de… – Valójában csak tizenöt vagyok!
A szavak… gyilkos fegyverként hagynak a szervezetemre. Teljesen ledermedek, és… meg akarok halni…
– Nem. – Kezdek el kínomban kuncogni. – Hazudsz.
– De-de, sajnos ez így van. Viszont büszkeség tölt el, hogy végre nem egy idegbajos tizenhét évessel kellett játszanom, hanem egy érett, huszonöt éves nővel. – Nem én akarok meghalni. Őt fogom megölni!
Lehajtom fejem, de még így is látszik, ahogy szemem vörösen felvillan, és széles vigyor terül szét az arcomon. Igen! Mészárolni fogok! Alkaromat lassan elszürkítem, és kézfejem egy éles pengévé alakul, kezemmel együtt… elborult arccal rontok neki a srácnak, aki meghökkent fejjel szökken ki az ajtón.
– Ne bánts, hiszen te is akartad! – Visít, miközben üldözöm.
– Add vissza a szüzességemet… – Sétálok felé immáron hűvös tekintettel. – Különben meg kell, hogy öljelek.
– Nem tehetem! – Lihegi. – Ezt… ezt nem értheted…
Válaszára csupán megrántom a vállamat, és elkezdek felé futni. Ő persze ezt egy újabb sikkantással díjazza, és igyekszik még gyorsabban futni. Persze nem megy neki… már épp kezdem beérni, mikor a szobám elé érünk, ahonnan éppenséggel kirobban az ügyes-bajos Melodia.
– Bácsi! – Tárja ki karjait, mire ő reményvesztett tekintettel fékez le előtte. Ő is sejtheti, hogy bizony, itt a vég…
Fejét vakargatva szorul a falhoz, miközben Melodia boldogan gyömöszölgeti, és úgy tűnik, keres valamit. A fiú látszólag ellenkezik, ide-oda kapkodja a kezeit, de főként egy helyen tartja azt. Mi folyik itt?
– Ne, ne, ne… ott ne…! – Nyögi kéretlenül, mikor Melodia benyúl az egyik belső zsebébe, és kiránt egy számomra igen ismerős, és szeretett tárgyat. A nyaklánc, ami még Metalicanától maradt meg! De hogy került hozzá?
– A szüzességed! – Vigyorog büszkén, és csodálkozásomban visszaváltoztatom a kezem. – A bácsi ezt vette el tőled az este, mert azt mondtad, hogy…
– Ááááá… – Ordítok fel. Az ilyeneket miért nem Dennel játsszák el? Nála ott van Virgo, az ő Szüze, és mégis… ááá…
– Addig fuss el innen, míg fel nem fogom, miért üldöztelek ennyi ideig, és idegeskedtem több, mint fél órát! – Kiáltok, mire ő engedelmeskedve suhan arrébb. Miért vagyok ilyen szerencsétlen…

//Tudom, nem épp csúcsminőségű kaland, sőt xD De még nem volt időm visszafejlődni a szintemre. Azért, ha elfogadható, akkor Melodia kaphat 250 VE-t az enyémből. //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Kedd Jan. 31, 2012 5:44 pm

Szülinap… aha…


– Idegesítő vagy. – szorítom fejemre a hatalmas méretű párnám, miközben hatalmasat sóhajtok.
– Igen, tudom, mondj újat. – vigyorodik el a macska, miközben fejével behatol a rejtekhelyemre. Kellemetlen… – Csak holmi emberek nem értitek meg, milyen hatalmas is vagyok!
– Kezdem sajnálni, hogy Den közelébe vittelek. Nincs kedved őt boldogítani? Ezt a napot szeretném pihenésre használni, legalább ezt… vagy valami olyasmire…
– Mert, milyen nap van ma? – mereszti ki szemeit, mire én kifújom a levegőt, és felnevetek.
– Október tizennyolc. Ja, meg vasárnap.
– Mintha ettől okosabb lettem volna… - mormog magában a kandúr, mire én ásítok egyet. Túl korán van még… Lassan felkelek, és az ágy mellett lévő falnak támaszkodom, kényelembe helyezem magam.
– Tizennyolc éve pazarlom az időmet, ezen a világon. Ennyi. Nyugalmat akarok… - fújom ki hatalmas sóhajjal az eddig benn tartott levegőt, mire Tango szinte nevetgélve löki ki az ablakot, s zuhan ki rajta. Igazán szólhatna, hová megy… De legalább addig is nyugtot hagy nekem.
Fáradtan engedem el magam, s dőlök vissza az ágyba. ~ Egész nap… aludni fogok, és nem szólok senkihez. Ha bárki zavarni akar… ajtót nyitok neki, és az öklömmel beleépítem a padlóba csempének.
Újabb hatalmas ásítás hagyja el a számat, és lassan lehunyom a szemeimet. Hamarosan nyugodt szuszogásba kezdek, és a körülöttem lévő zajok enyhülnek, egyre kevesebb információt engedek be a külvilágból. Már a nyugodt alvás határát kívánom, átlépni, mikor…
Kopognak! Nyeeh… azt hiszem, valaki nagyon csempe akar ma lenni. Miután a kopogtatás monoton üteme nem akar abbamaradni, hatalmasat nyögve ugrok talpra, s nem törődve szétzilált hajammal, gyűrött ruhámmal, elindulok az ajtó felé. Mielőtt még elérném azt, hatalmasat nyújtózok, és utána gyengéd mozdulattal érintem meg a kilincset. Lassan markolok rá, majd egy kis szusszanás közepette vadul vágom ki azt a helyéről.
– Pusztulj. – nyögök fel csukott szemmel, és hátrahúzom a kezem, hogy üthessek. Miközben pedig előrerántom azt, és én enyhén bedőlök, hallok meg egy enyhe „ceh” hangot. Gyorsan próbálom magam kitámasztani, egyrészt, hogy ne találjon az ütésem, másrészt, hogy amíg az előttem álló netán kitérne az öklöm vonalából, ne essek pofára. De hiába… Menthetetlenül zuhanok a földre, és fejelem le a padlót, miközben lassan, hátamra fordulva, kelletlen nyögések társaságában dörzsölöm a fájdalmasan zsibbadó orromat.
Lassan kitisztul a látásom, és felém Den zavarodott feje hajol – igazából nem teljesen tudom leolvasni az arcáról, hogy csak meglepődött-e, netán zavarban lenne… de miután én idegesen elhúzom a számat, és felpattanok, majd behátrálok az ajtófélfa mögé, ő inkább szemét megforgatva elnéz, és egy újabb „ceh” hagyja el a száját.
– Ez… nem történt meg. – hadarom el, majd bal lábamat haránt rakom a másikon, és bő pólómat lejjebb húzom. – Inkább mesélj… miért is vagy itt?

– Nos… – Igyekszik másféle nézni. – Azt hiszem… nem fontos! – Fordul sarkon váratlanul. – Felejtsd el, jó? További szép napot… – Hát ezzel meg mi van…?
Fáradt tekintettel nézek a fiú után, majd elhúzom a számat. ~ Gyors… látogatás volt…
Nagyon sietősen igyekszik vissza oda, ahonnét jött, így lassan én is erőt veszek magamon, és megfordulok, hogy visszafekhessek… de ekkor zajt hallok. Kinézek Den után, és ő ekkor lökődik hátra, majd Tango leugrik elé. Hát ott az a kis dög!
Míg a macska reményvesztetten artikulál, és magyaráz, addig Den csak hallgatja, bár gondolom, válaszol is neki – mivel megfordul, s hamarosan visszatér hozzám.
– Nos, hát… – Nyögdösi, szemeivel mindig más felé néz, én pedig már azt figyelem, mikor keletkezik pír az arcán. - Akarom mondani… hogy vagy ma? – Vigyorodik el, mire a tőle nem messze lévő Tango arcát elbújtatja kezei rejtekében.
– Úgy vagyok ma, hogy jó lenne, ha sürgősen elmondanád, mit akarsz… ma, pont ma, nincs ehhez kedvem. – Nézek rá elgyötört tekintettel, majd sóhajtok. Gyere be. Gyere csak be.
Fáradt tekintettel vezetem be őt, majd ülök rá a fal melletti asztalra, s rá tekintek. Ő hol rám néz, hol fejét vakargatva a plafont bámulja. Újra elhúzom a számat, és köhintek. Nem úgy tűnik, mint akinek nagyon leesne… fejét lehajtja, hogy ne lássam, a végén még kiderül, hogy el is vörösödött. Basszus, mit akar ez?
– Hallod… ma olyan nap van, amit nem szeretnék várakozással tölteni… – Motyogom.

– Nos… – Szólal meg végre, de hallatszódik a lélegzetvételén, mennyire stresszel, s nehezen veszi a levegőt. – Tudod… Tango azt mondta, hogy ma… izé… – Ekkor hirtelen a macskára villan a szemem, mintha csak fel akarnám őt égeti, vagy hasonló. Ő viszont önelégült vigyorral az arcán, összefont karokkal néz rám vissza. – Szóval… csak annyit akartam, hogy… Boldog Szülinapot… meg ilyesmi… – Nyögi ki, mire én meglepődve nézek rá vissza.
Még nagyobb csend ülepszik a szobára, mint eddig volt, én pedig nagyokat pislogva akarnám magamra vonzani a tekintetét, de ő inkább máshová néz. Aztán pedig a macskára emelném a tekintetem, de ő már nem látom, ki tudja, megint hol és mit rendezkedik… ~ Tényleg azt mondta, amit hallottam? Ugyan… nem hinném, hogy pont Den gondolna rám. Igaz, Tango keze is benne van a dologban. De akkor is.
– Talán jobb lesz, ha én most… – Áll fel, és a folyosó felé veszi az irányt, mire én elmosolyodom. Valamit meg kell próbálnom.
– Kérhetnék tőled… valamit? – Kérdem zavartan, mire ő megáll.
– Mi volna az… ?
– Nos, régóta érlelem magamban a dolgokat… – Lihegem, mire ő csak meglepett fejjel hallgatja, amit mondok. – Nem tudom, mennyire számít az, ha én kérek tőled valamit… – Kuncogok fel halkan. A nyakamban lévő medált kezdem el szorongatni, s hol arra, hol a fiúra nézek. Lassan elengedem a nyakéket, és újra Denre emelem a tekintetem.
– Nos, szülinapod van, vagy mi… kérj meg, amire szeretnél… – Még mindig próbál másfele nézni, mire én felsóhajtok.
– Hát akkor… kaphatok egy csókot? – Kérdem teljesen ártatlan arccal.
Bár alapjáraton semmit sem szoktam az emberek általános életfunkcióiból, mégis, most tisztán kivehető és hallható számomra, ahogy egyre gyorsabban és hangosabban ver a szíve.
– Mi…? – Kapja rám a tekintetét. – Tessék?
– Jól hallottad… azt hiszem. Szeretném, ha megcsókolnál. – Jelenik meg egy kis pír az arcomon, és a kezem rejtekében sunyin elvigyorodom.
Erre persze hátrafelé kezd el lépkedni, ijedt, zavart arccal a fal felé, de az hamarosan útját állja, s nem tud tovább menekülni. Kétségbeesetten simul a falhoz, mire a vigyorom egyre szélesebb lesz.
– De… miért? – Kezd el remegni a teste, s ezzel együtt a hangja is. A zavart feje kezd „tetszeni”, mire felsóhajtok, és próbálom tekintetem keresztezni az övéivel.
– Tudod, vonzódom hozzád, és… – Csuklik el a hangom, magamban pedig már egyre jobban vigyorgok Den reakcióján. – Persze, ha te nem így vagy ezzel, megértem…
– Nos… ha te ezt szeretnéd… hát jó… – Motyogja vékony hangon, mire én leszállok az asztalról, és sétálni kezdek felé.
– Hát, ami azt illeti… – Hajolok közel hozzá, hogy érezze a leheletem. – Én… vicceltem! – Vigyorodom el, de kezeimet Den mellé támasztom, hogy ne tudjon ki jutni.
– Mi…? – Pattannak fel szemei, és teljesen megilletődött fejet vág. – Mármint, hogy… te… – Magyaráz zavartan, és egyre inkább vörösödik. – De… hisz… – Emeli fel a hangját, majd sértődötten kezd el mormogni. – Azt hiszed én komolyan vettem?! Ceh! Hisz én is csak vicceltem! Ne is szólj hozzám! Te dőltél be nekem, te idióta! Hagyjál! Megyek is inkább… – Próbál meg teljesen vörösen kibújni.
Ahogy elnézem próbálkozását, gondolkodok el, hogy lehet, a fiú feltalálta a vörös szín új árnyalatát. A legviccesebb, hogy a medál Den magyarázkodása közben nem, hogy csak halkan csilingelt, egyenesen sípolt, majd’ megsüketültem, és süketülök, lehet, mindjárt be is robban…
– Ugyan már! – Akadályozom az útját, majd az arcomat neki nyomom az övének. Te jó isten, ez éget! – Na mi az, csak nem meg akartál csókolni?
Azon kívül, hogy az arca tényleg szinte égési sérüléseket okozott nekem, olyan forró és vörös volt, Den úgy remegett, mintha egy szál alsógatyában kidobták volna őt a Hakobe-hegy tetejére, és ott hagyták volna napokig.
– Nem… – Nézz félre még mindig sértődött fejjel.
– Valld be, valld csak be! – Vigyorgok, majd arcát egyenesen az enyém felé fordítom.
– Hagyjál… – Hal el a hangja folyamatosan.
– Minden egyszerűbb lenne, ha bevallanád. – Lehelem felé. – A végén még tényleg kapnál egy csókot… – Kuncogok.
– Nem kell… – Dehogynem. Legalábbis a medál csilingelése ezt mutatja.
– Ha nem, hát nem. – Fordulok el szomorú fejjel, és készülök a sajátos drámámra. – Pedig csak ezt kértem volna születésnapomra…
– Mintha nem azt mondtad volna, hogy vicceltél… – Motyogja.
– Csak vicc volt, hogy vicceltem. Valójában félek… magamtól megtenni… – Vágom le magamat az ágyra kedvtelenül. Kicsit tényleg megjött hozzá a kedvem…
– Mert hülye vagy… – Néz félre újból.
– Miért, te megtennéd? – Húzom el a számat.
– Talán…
– Mi tart vissza? – Kezdem el őt húzni.
– Hogy hülye vagy…
– Na és aztán. – Vonom meg a vállamat. – Meg… miért is vagyok hülye? – Ülök fel, hogy lássam, mit csinál, de ő csak mereven bámulja a falat, teljesen vörösen, remegve, zihálva, zavartan…
– Mert össze-vissza beszélsz… így csak összezavarsz másokat.
– Hát az eléggé gyakran megesik… de akkor hagyjuk. – Fordulok el. – Akkor mit kezdesz magaddal…? Nem hiszem, hogy ilyen állapotban kimennél a folyosóra.
– Mind tudjuk, hogy hülye vagy… – Persze Tango ezt nem hagyhatja annyiban, mint, hogy megjegyezze, mennyire nagyon hülye is vagyok… – De… ezt kérted, szóval… – Ül le mellém, és kezeimet a vállamra helyezi. Lassan felé fordulok, és jól hallom, hogy a szíve megint bizarr mód hevesen ver, és újra teljesen kétségbeesett fejet vág, illetve teljesen vörös. – Jó… de segíts kicsit…
– Na, és… hogyan tudnék segíteni ebben? – Ülök fel.

__
Válaszára várva, közelebb hajolok hozzá, és kicsit felé magasodom, hogy jobban hozzáférjek az arcához.
– Nos… csináld a nagyját… – Hunyja le a szemeit, majd lassan én is így teszek. Érzem, ahogy magához húz, én pedig csak hagyom, hadd tegye… és valószínűleg az a szemét sálja is rám indult, mivel érzem, hogy valami a derekamra is rátekeredik. ~ Miért pont én kapom a nehezebb részét? Ez nem túl fair dolog…
Ahogy közeledek felé, az én szívem is egyre jobban dobog, mint ahogy valószínűséggel az övé is. De én már a sajátomtól is alig hallok valamit, és biztosra veszem, hogy arcszínem immáron megegyezik az karmazsinvörös árnyalattal. Ááá… biztos, hogy akarom én ezt…?
Viszont nem sok időm van gondolkodni, inkább meg kell próbálni cselekedni. Ajkaimat lassan az övéhez érintem, majd jobb híján úgy maradunk kicsit… csak később kezdek el tovább „nyomulni”, a nyelvemmel, és átkarolom Den nyakát. Bár ő úgy tűnik, hagyja magát – se nem lendül bele, de nem is ellenkezik. Aztán hamarosan a nyakához nyúl, és lerántja magáról a sálát, ami így a földön landol, Tango mellett, aki csillogó szemmel néz rá vissza.
Ezek után pedig ő is átkarolja a testemet, és még jobban magához húz. Végre ő is ráveszi magát a reagálásra, így viszonozza a csókomat… pár percig maradunk még így, aztán hamarosan gyengéden ellököm magamtól, és a falhoz húzódom. A fiú teljesen ledermedten áll a helyzet után, úgy, ahogy én… de muszáj megtörnöm a percekig tartó csöndet.
– Na… mi az… lefagytál? – Pihegem a plafont nézve.
– Felkínálod a nyakad, te hülye. – Jegyzi meg, rávilágítva arra, hogy felfelé nézve a nyakam teljesen kitárulkozik előtte.
– Zavar?
– Nem mondanám… de ne hibáztass, ha ezt teszem… – Válaszolja, amit először egyáltalán nem értek. Aztán a hang, hogy közeledik hozzám, majd, érzem a leheletét a nyakamon… és elkezdi puszilgatni.
Elhúzom a számat, noha nem mondom, hogy olyan, hú de rossz lenne… de… de mit csinál ez, miért… puszilgatja a nyakamat…?
– Először még a csókhoz sem volt nagyon kedved, most meg…? – Nézek le rá, miután abbahagyta.
– Téged idézve… zavar? – Szerintem kifejezetten élvezi.
– Ceh… – Nyögök fel. – Egy szavam sem erről szólt… csupán csodálkozok. – Hajolok elé, hogy a szemeibe nézhessek. Már, ha meg tudom találni a szemeit… mert azok úgy kikerekedtek, hogy a vörös arc mellett szinte elvesznek.
– De azért te is csinálhatnál valamit…
– Pont te beszélsz! – Csattanok fel. – Ennyire bejön a dolog, vagy mi? – Mosolyodok el.
– Talán… – Válaszolja röviden, mint nem rég. Nehéz vele…
– Hát jó. – Csapok le a nyakára véletlenszerű módon, aztán én is puszilgatni kezdem, ha már ő is valami ilyesmit csinált… próbálok nem itt megállni, ha már „én is csinálhatnék valamit”, így szívogatni kezdem a nyakát, amit meglehetősen élvezhet, mivel nagy erővel lihegi körbe a szobát… csodás, mindjárt elalél itt nekem.
Jó, bár próbáltam minél könyörületesebb lenni ilyen téren, mégse sikerült annyira, mint terveztem. Ott hagytam magam után egy „gyönyörű” vörös foltot, pont beleillett a színképe, amit az arca és szeme is nyújtott. Amint arcára nézek, elszörnyülködök – életemben nem láttam még, hogy ilyen önelégült és elégedett fejet vágott volna ez a barom.
– Ne élvezkedj, te szégyentelen! – Fordulok el, és lelököm őt az ágyról. – Az ártatlan testem…
– Te tényleg képtelen vagy eldönteni, mit akarsz… – Néz fel rám meglepetten.
– S újra, pont te beszélsz. – Sóhajtok fel. – Sajnálom. Visszajössz? – Nézek le rá. ~ De azt hiszem, van még hozzá pár kérdésem…
– Ha szeretnéd… – Mászik vissza lassan mellém, de ezúttal nem csinál semmit, csak bámul előre, vagy a plafonra…
– Na, bocsi. – Bököm őt oldalba. – Amúgy, nem is tudtam, hogy neked van ilyen oldalad is…
– Talán még én sem… de ez most miért számít?
– Azért, mert most vagy ilyen. – Mosolyodok el. – De, ha erről nem beszélnél, akkor hagyjuk… és… öhm… hogyan tovább…? – Nézek fel újra a plafonra, jobb híján.
– Nos… ha nem bánod… – Puszilja meg a nyakam, majd elfordítja a testem, és az ágynak dönt. Karjaival közrefogja az arcomat, és úgy magasodik felém, miközben bizonytalanul néz engem. – Csapdába estél… azt hiszem…
– Ebben az esetben egyáltalán nem. – Pislogok, bár zavaromban sajnos néha még így is máshová nézek…

Den már-már szinte boldogan fürkészi az arcomat, főleg a szememet, és úgy tűnik, tetszik neki az összhatás.
– És mi lesz, ha nem engedlek ki innen…? – Kérdi kissé bizonytalanul, de annál kíváncsiabban.
– Hát… kiszökni nem fogok, szóval… kénytelen leszek tűrni. – Válaszolom halkan.
– Hát, ritkán látni ilyen védtelennek.
- Hát, ritkán látni ilyen kéjencnek. – Vágok vissza, ám csöppet sem rosszindulatúságból… de így még sosem láttam őt. Nem csak, hogy boldognak s elégedettnek tűnik, de… de hogy mellé még ilyen élvezkedő is!
Ekkor viszont, Den nem szaporítja tovább a szót – átkarol a hátamnál, majd magához húz, és megcsókol. Alig jutok levegőhöz az érzéstől, majd mikor a nyakamra tér, hát… az a pláne, mikor nem egyszerűen csak puszilgatja, hanem egyenesen szanaszét smárolja, nem, mintha az ellenemre lenne…
Egy ideig még tudom türtőztetni magam, de aztán kitör belőlem minden… számat gyors levegővételek hagyják el, és valószínűleg hasonló arcot vághatok, mint Den az én akcióm után. Ez után újra magához húz, magához ölel, s így csókol meg még hosszabban, mint nem rég, majd mikor arrébb hajtja fejét, az enyém az ő vállára zúg, miközben hangosan szuszogok. ~ Ki hitte volna, hogy ilyen is tud lenni… egyszerre félelmetes, borzongatóan jó, és vad… bár talán hasonló módszerrel harapja át másoknak a nyakát is? Mindegy, semmiképp sem engedhetem át másnak ezt az érzést…
Amint végre rendesen kapok levegőt, helyet cserél velem, s újra az ágynak dől, engem magával húzva – most már ő van alul…
– Most én estem csapdába… – Vigyorog, s látszik, mennyire élvezi a helyzetet. Ám legyen!
– Csak meg ne bánd. – Hajolok közelebb a fejéhez, viszonozva a vigyorát.
Először csak rövid csókokkal ajándékozom őt meg, majd az arcára térek rá apróbb puszikkal, végül hátrasimítom a haját… s amint hozzáférek a füléhez, gyengéden ráharapok, majd hasonlómód kezdem el „kényeztetni”, mint nyakát… igaz, erről a területről hamar le kell térnem, hiszen ez a testrésze kisebb is. Kénytelen leszek újra becélozni a nyakát – egy egyszerre kíméletesebb, és durvább módszerrel. Hasonlómód szívogatom, s csókolgatom, mint előzőleg. Ám ezúttal sokkal jobb hatást érek el, mivel az egyre gyorsabb lihegéshez Den testének időnkénti megrándulása, és remegése társul. Miután befejezem, és ez által az ő reakciói is alább hagynak – kivéve a lihegést -, gyengéden ránehezedem a testére, majd inkább ott maradok… a nagy csöndben hallgatom a szívverését, és zihálását, miközben elmosolyodom. ~ Siker…
– De… amúgy… hogy-hogy így belelendültél…?
– Töröm meg a több percig tartó „csöndet”.
– Mire gondolsz…?
– Eleinte úgy tűnt, ehhez semmi kedved, csak muszájból csinálod. Most, mintha élveznéd. Vagy nem így lenne?
– Nos… eleinte csak nem értettelek. De nincs róla szó, hogy ne volna kedvem ehhez…
– Na és… érzel valamit irántam? – Nyögöm ki bizonytalanul a kérdést, amire talán nem is kéne választ kapnom…
– Nem tudom, mit kellene éreznem… sose voltam még szerelmes, vagy hasonló… de azt biztosan tudom, hogy most nagyon jól érzem magam… még sose vert így a szívem… – Fordítja el rövid időre a tekintetét, majd újra rám néz. – És veled mi a helyzet…?
– Nem viccnek szántam ám, hogy vonzódom hozzád. – Válaszolok röviden.
– Ez különös… nem értek hozzá, de sose mutattad ki, hogy így volna… bár, pont én beszélek…
– Majd azért szólj, ha biztosat tudsz mondani… – Fogok rá a pólójára, mintha meg akarnék benne kapaszkodni. – Nem jó kételyekben élni.
– Nos, annyit biztosan tudok, hogy én is vonzódom hozzád… nem tudom, miért, és mikor, de fontos lettél a számomra… – Húz magához.
– Kíváncsi vagyok, lesz-e ebből netán több is… – Sóhajtok bizonytalanul, majd megcsókolom.

Látom, ahogy Den a mondatom hallatán milyen mélyen gondolkozik el, majd mered a semmibe a csókom után. ~ Talán valami rosszat tettem volna? Vagy épp a jövőbe gondol? Netán… mocskos gondolatai vannak… eh…
- És amúgy, sikerült kissé feldobnom a szülinapod...?
- Hát, ennél jóval esemény mentesebbre számítottam... – Válaszolom halkan. - Szóval, mondhatjuk így is. – Na igen. Arra számítottam, hogy egész nap csak fekszem majd, és gyötrődöm, a saját kínjaimon gondolkodva. Igaz, most is fekszem, de… a cselekmény mellé nem ugyanaz, amit elképzeltem magamnak.
- Értem... – Húzza fel az ingemet alul, majd simogatni kezdi a derekam. Milyen kellemes… nem értem, miért kellett ennyit várni egy ilyenre.
A cirógatás hatására éberségem egyre inkább enyhül, sőt, már-már álmosodni kezdek, és ahogy elnézem, Den is valahogy így van a dologgal. Alvás közben milyen ártatlannak néz ki… meg kéne valahogyan örökíteni ezt a képet.
Viszont sajnos nem sokáig gyönyörködhetek gyermeteg arcában, hisz annak hatására engem is sikeresen elnyom az álom…

Órákkal később ébredek fel. Sötétebb van, sokkal sötétebb, mint mikor elaludtunk… talán későeste, hajnal lehet. Den pedig még álmában is magához szorít, nem enged el… esélyem se lenne felkelni innét, hogy kivárjam, míg a fiú felébred, de igazából, miért vetnék véget egy ilyen csodás dolognak? Botorság lenne…
Viszont alig fél órával később a fiú egy nagy szusszanása adja tudtomra, hogy most már ő is ébren van, szóval hamarosan hallathatom a hangom, mikor már nagyjából magához tért.
- Jó reggelt, kicsit elszállt az idő... – Szólalok fel, mikor jónak látom.
- Már reggel van? – Nos, mégsem térhetett annyira magához ez az okos…
- Pontosan te észhuszár, azért nem látsz semmit... – Húzom el a számat. Logika, ember, logika…
- Tudod, léteznek függönyök, meg hasonlóak...
- Hagyjuk… Legalább jól aludtál? – Evezek más vizekre, nehogy már valami hülyeségeken alapuló vitát robbantsunk ki. Felesleges, s illúzióromboló lenne…
- Nos, mondhatni... könnyebb vagy, mint hittem, nem nyomtál annyira.... – Legalább nem vagyok egy dagadt disznó, és nem roppantottam össze a csontjait. Egészen pozitív…
- Ez megnyugtató. – Mosolyodok el halványan. - Na és most... mi legyen?
- Mihez volna kedved...? – Persze, mi sem egyszerűbb, mint rám terelni a választást… nem túl meglepő. Inkább az, amit ezután csinál – derekam helyett inkább a combom belső részét kezdi el simítgatni. ~ Mit akar ő…? Csak nem? Ugyan, dehogy… meg ááá… nem túl gyors ez…?
- Ugye tudod, hogy ezzel mit idézel elő...? – Kérdezek rá csak azért is a dologra, hogy biztos legyek benne.
- Mivel is...?
- Azzal, hogy a combom belső részén simogatsz... – Vágom rá, ám korántsem olyan hangszinten, mint terveztem. Hangom egyre magasabb lesz, ahogy egyre beljebb megy. Perverz…
- Öööhm... jó érzés... gondolom....
- Mondhatjuk így is... de.. konkrétabban... izé...?
- Akkor ne csináljam...?
- Csak akkor csináld, ha viseled a következményeit... – Mormogom.
- Hát... ha szeretnéd, vállalhatom őket... – Nyögi ki végre. Bár… tudja ő, mit csinál? Vagy mi van, ha másra gondolunk? Eh…
- Akkor ideje lesz... – Jelzem, hogy is állunk.
Bár Den kicsit habozik – milyen meglepő, valószínűleg még nem volt ilyen helyzetben – szinte rögtön be is hozza ezt a lemaradását. Lehúzza azt az egészen mini szoknyát is, ami rajtam van… nem létezik, hogy ennyire zavarja valami, ami ennyire kicsi…
De mégis, mivel miután megszabadított tőle, csak hanyag módon ledobja a földre, hogy folytassa, amit elkezdett. Ezúttal nem igazán a derekamra helyezi vissza a kezét, hanem a fenekemre… látszólag tetszhet neki az érzés, meg a reakcióm, hiszen hamarosan újabb halk zihálásban török ki. Pedig a szervezetem épp, hogy pótolta a levegőhiányt… megint szédülni fogok.
Pár perc múlva pedig úgy dönt, neki ez nem elég… lentebbi domborulatokra kalandozik el a keze, mely miatt még hevesebb zihálásban török ki, de sajnos nem tart soká… ijedt fejjel kapja el kezeit, és mered rájuk.
- Mi a gond? – Pislogok.
- Nos… semmi… vagyis… – Magyarázza, miközben egyre inkább kétségbeesett fejet vág. Mi van vele, komolyan? – Sajnálom… de ezt… el kell halasztanunk… ! – Lök le magáról, majd azzal a lendülettel ki is robban a szobából, ott hagyva engem. Értetlenül pislogok utána, nem is értem igazán, mire fel tette ezt…
Na igen. Ott maradtam mondhatni félmeztelenül, egy röhögő, már-már fulladozó macska társaságában, aki az ajtót csapkodva fulladozásában csukja be azt.
Én pedig unottan veszem magamhoz a Den által itt hagyott sálját, tekerem magamra, és fekszek vissza az ágyba, hogy aludjak… remélem, nem fojt meg a sál, de ha mégis… hát, sokat nem veszít a világ…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szer. Feb. 15, 2012 11:35 pm

No hát, voltak itt dolgok kérem szépen de haladjunk sorba. A Jimy-s kalandot elfogadom MOST AZ EGYSZER, de többet ám ne lássak ekkora koppintást és hát valjuk be, te és Jimy ennél sokkal nívósabb dolgokra vagytok képesek de jutalmad meg kapod érte. A következő kalanddal nem volt bajom, akadt egy két elírás de bele fér, szóval ezért is kapsz jutalmat amiből természetesen Melodia meg kapja a 250 VE-t. Marad a csodás kis szülinap, hm... hogy is mondjam, jó lett. Aranyos volt ahogy kerülgetted a forró kását de még is nagyon nagyon jól leírtad amit le kellett ahhoz hogy egy jó munka legyen! Szóval elismerésem, nehéz a téma amiről írtál, hidd el tapasztalatból mondom.
Na de jöjjön a lényeg, és MÁJKÉRM FOR EVER! xD

Jutalmad: 500VE + 500 VE + 350VE + 600VE = 1950VE


~~~Level up~~~
~~Gratulálok~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Csüt. Márc. 29, 2012 1:44 am

Egy kellemetlen mulatság – I. rész


Kabátomat és blúzomat igazítgatva sétálok végig a hosszabbnál hosszabb folyosókon, miközben egy hatalmas termet keresek. Nagyon ritkán járok oda, ezért folyton el is felejtem, hol van – pedig most nagyon fontos lenne. Persze a kabátom nem akar úgy állni, ahogy kéne, a blúzt pedig újra kell gombolni… több tahó is megszólal, amint látja, hogy ki van gombolva a ruhadarab, és én épp azzal küzdök, hogy rendesen nézzen ki. Épp akkor leszek készen, mikor megtalálom az ajtót, mely a terembe vezet – miután hátracsapom a hajamat, gyorsan belököm az ajtót, és nagyot sóhajtok.
- Öhm… először is, üdvözlöm, Hades mester. – Üdvözlöm a vén bácsikát, majd körülnézek. Senki sincs itt rajtam kívül…- Miért hívatott ide? – Kérdem, mire ő csak sejtelmes mosolya kíséretében leint. Idegesítő…
- Mindjárt. – Ennyit felel, de nem is kell sokat várnom a folytatásra.
Valaki meglehetősen furcsa tekintettel robban be az ajtón – hol az idegesség, hol a rideg nyugalom cikázik át az arcán, aztán meg lát engem is. Mindketten lefagyunk egy pillanatra, mire inkább elkapom a fejem, és újra Hades-ra nézek.
- Szia. – Köszönök neki, a hátamat mutatva…
- Szia. – Köszön vissza, mire felsóhajtok. Ideje a lényegre térni.
- Miért… hívatott?
- Most, hogy mindketten megérkeztetek, talán elétek is tárhatnám a tervemet. – Néz ránk, majd szinte rögtön folytatja is. - Legális céhek neves képviselői vesznek részt egy Erában megrendezendő bálon, amelyre szeretném, ha ti is elmennétek. Figyeljétek a mestereket, vagy küldötteiket, és hallgassatok ki minél több használható információt. Nem remélek sokat ettől az egésztől, de szeretek biztosra menni… végül is, minden apróság fontos lehet. Ó, és hogy ne tűnjetek ki, szeretném, ha kiöltöznétek, és részt vennétek a táncesten is. Úgy kell kinéznetek, mint egy gyanútlan párocskának. – Kacag az öreg. Szerintem valami felvevő készüléket szerelt a szobámba, és azon is így nevetgélt, amit mi Dennel levágtunk a múltkor… direkt csinálja!
Már épp megfordulnék, és hogy elmenjek, és látom, hogy már Den is kifelé igyekszik. Gyors lépteimmel hamar beérem őt, hiszen ő végül is egészen lomhán megy… mikor is Hades még utánunk szól.
- Ó, majd elfelejtettem… – Szavára mind a ketten megfordulunk, hogy mondhassa szíve vágyát. - Értesüléseim szerint, a Dragon Fang egy bizonyos Ba’al-t küld, hogy képviseltesse magát. Neked talán ismerős a név, ifjú sárkányölőm. Kerüld a figyelmét, nem szeretném, ha lebuktatna titeket… elég rosszul járnátok. – Heh… hehh… aha… izé… nem… - Távozhattok. – Hát akkor b*zd meg! Nem akarok menni…
Ahogy Denre ránézek, az ő fejében is hasonló járhat, de már nem tehetünk semmit. Mondjuk, tényleg nem akarok lebukni… főleg nem Den előtt. Ezek után… nem is tudom, mit kéne tennem.
Szótlanul lépdelünk ki a folyosóra, és egy irányba indulunk el. Egy ideig csak sétálunk, sétálunk… de nem bírom ki a csöndet ilyen fejlemények után.
- Nos… Hades pontosan nem árulta el, hogy mikor lesz az est, de sejthető, hogy ma. – Köszörülöm meg a torkomat. Valamiért nem megy a beszéd túl jól… - Szóval, ki kéne öltöznöd. Bár gondolom, nincs olyan ünneplőruha-féléd…
- Virgónak hála, olyan ruhám van, amilyet csak akarok. Az már más kérdés, hogy nem fogok felvenni ilyesmit… – Motyogja, mire én idegesen felhorkantok.
- De bizony, hogy felfogsz!
- De nem fogok. Ez amúgy is egy hülye küldetés. Nem tudom álcázni magam, hisz a hírnevem miatt mindenki felismer… – Mormog tovább, mintha csak teljesen komolyan gondolná. Lehet, tényleg így van vele…
- Nem kell a megszokott szmoking, plusz lenyalt haj kombóhoz folyamodni. Sokkal szabadabban meg lehet oldani az ilyet… persze, csak, ha rám mered bízni magadat ilyen téren.
- Legyen… amúgy sem bővelkedem a választási lehetőségekben.
- Szuper… – Csillan meg a szemem, majd megragadom a csuklóját, és a szobám felé kezdem ráncigálni.- Remélem, Virgo nekem is tud ruhát hozni. Vagy ilyesmi… nem tudom, nálatok ez hogy működik. Ja, és most nincs szükségem rád a vetkőzéshez. – Vigyorodok el.
Csak egy halk, remegő sóhajt hallok felőle – valószínűleg felidézhette a kellemetlen emlékeket, amik a beszólásomhoz tartoznak. Hát igen…
De hamar a szobámba érünk, és kulcsra zárom az ajtót. Az apró helyiségben most egyedül Tango van, még Melodia is valahol az épületben kóvályog – de a macska csodálkozva ül fel az én ágyamból. Elég cukin néz ki, hogy nagyjából tizenötször kisebb, mint maga az ágy…
- A macskát már aludni se hagyják… – Morogja, majd befordul a fal felé, magára húzza a takarót, és újra durmolni kezd.
- Oké… szerintem idézd meg Virgót. Van egy egészen jó ötletem, talán az a ruha még tetszhet is neked. – Ülök fel az asztalra, és várakozás közben lóbálni kezdem a lábaimat.

- Jó-jó. – Fűzögeti kulcscsomóját Den, különösen kiemelve legújabb szerzeményeit – pár ezüstöt, és egy másik aranyat. ~ Csak nem eljárt a keze valahol? – Szűz kapuja, nyílj meg!
Amint szólítja a csillagszellemet, rögtön apró fénypontok jelennek meg körülöttünk, melyek lassan kirajzolják Virgo alakját, aki tipikusan abban a pucsítós, „mindenre kész vagyok” pózban áll meg Den előtt… eh…
- Örülök, hogy megidéztél, Starkiller kapitány. – Dönti meg magát. Ez az, nem volt elég a megjelenésed! – Már épp kezdett felborulni egészséges bioritmusom a büntetésem hiányában.
- Nos, sajnálom a bioizéd, de egy feladat miatt hívattalak…
- Igazán? Miben állhatok szolgálatára? – Kérdi monoton hangon. Hah, nesze, a gazdád nem elégíti ki a beteg vágyaidat.
- Segíts Tabunak, ez minden. Szüksége van pár ruhára. Hallgasd meg, hogy mit szeretne, majd hozd el neki a világodból. – Na, most én parancsolok neked…! Bár… nem is tudom, hogy kéne ezt. Lenéző hangnemben? Arrogánsan? Megpróbálkozni azzal, hogy úgy beszéljek vele, mintha egy szinten lennénk? Á…
- Nem kérek túl bonyolultat. Nekem csak egy egyszerű, épp, hogy comb alá érő fekete estélyi, míg Den esetében elég lehet egy egyszerű fekete farmer, illetve egy ugyanilyen színű selyem ing. Esetleg még valami hasonló cipőt hozhatsz, de ennyi. – Kérésemre a csillagszellem szinte köddé válik, de pár másodperc múlva újra megjelenik, kezében az új ruhadarabokkal. Nos, ha ruha híján leszek, legalább tudom, kit zaklassak.
- Örülök, hogy szolgálatodra lehettem, Starkiller kapitány. – Hajol meg felé, miután kezembe nyomta a ruhákat. Persze, villogtasd még a dekoltázsod… nem láttuk még eleget…
- Nos akkor kezdjük. Vetkőzz. – Fonom össze a karjaimat a melleim előtt, miközben számon kérően nézek a fiúra.
- Nem húzod az időt… – Válaszolja, majd elkezdi kicipzárazni a fölsőjét. Bár nagy naivan úgy néz ki, azt hiszi, csak azt kell levenni…
- De… mindent ám. Minden ruhát. – Folytatom a követeléseimet szigorú tekintettel. ~ Érezd a terrort…
- Mindent…? – Kérdez vissza bizonytalanul, mire én rögtön telefújom magam levegővel, és…
- Mindent!
Válaszomba beletörődve kezdi magát kihámozni öltözékéből. A felső ruharétegek viszonylag hamar a földön landolnak, míg mikor a nadrágjához ér, bizonytalanul feltekint rám. Én persze csak csukott szemmel, heves bólogatással jelzem, hogy bizony, azt is le kell kapnia magáról a teljes hatás kedvéért…
Persze elég lassan kezd neki a kigombolásnak, cipzárazásnak, majd utána a gatya letolásának, de végül csak odébb rúgja azt a ruhadarabot is, mikor már az alsógatyájához nyúlna, nagyon-nagyon lassú tempóban, de azért az talán nem kéne…
- Oké Denci, itt megállhatunk… szóval, akkor nézzük meg, hogy állnak rajtad a ruhák. – Adom kezébe a farmert, és az inget.
- Okés, bár ezt még úgyis le kell vennem, mielőtt elindulnánk a hajóról… ezeket nem épp légi utazásra szánták.
- Persze, de muszáj felpróbálni, mert ha netán túl kövér vagy ezekhez, vagy épp nyeszlett, Virgo kicserélheti neked. – Persze, előbb fel kéne öltöznöd… nehogy már élvezkedjen az a nő arra, hogy csak alsónemű van rajtad.
Ezúttal viszont végre elkezdi próbálni az elegáns ruhákat. Ahogy így végig nézek rajta… oh… egész jól áll neki… hát még nem is baj, hogy kicsit feszül, sőt…
- Hahó. – Ébreszt fel ábrándozásomból a hangja. Oh, elég feltűnően elbambulhattam.
- Csak… azt néztem, hogy a varrás, meg minden pont tökéletes. Rád jó a ruhád.
- Oh… nos, én nem értek hozzá, de biztos így van… Na és, te felpróbálod, amit kaptál?
- Hát… ugyan, miért is kéne… hiszen… na… – Próbálnék valami értelmes választ kinyögni a kérdésére, de azt hiszem, mindhiába. Ami azt illeti, őt ruha nélkül látni egy dolog, de hogy engem… ugyan…
- Tudnunk kell, hogy nem nagy-e rád, vagy épp túl szűk, mert ha igen, Virgónak idejében hoznia kell másikat. – Válaszolja gúnyosan, mondhatni leutánozva az én szövegemet. Hát legyen…
Miközben kimért mozdulatokkal veszem le magamról először a kabátomat, ő csak olyan tipikusan „szakértő” tekintettel leül az ágyra, és elmélyült tekintettel kezd el nézni. Méreget, és néha megakad a szeme a kebleimen… öhm… ááá…
Egyre inkább zavartan kezdem el kigombolni a blúzomat, ő pedig egyre szúrósabb tekintettel néz a… hát, mondjuk úgy, „olvas a sorok között”. Már épp kapnám le magamról a ruhadarabot, mikor hirtelen helyezkedni kezd, és előrehajol. Na neeeem, azért ezt már nem tűröm!
Hirtelen elfordulok tőle, és ott dobom le magamról a blúzt.
- Nem igazságtalan ez kicsit, hogy én nem fordultam el, te meg igen…?
- De… de én nő vagyok, jó…?
- És ez jogot ad arra, hogy igazságtalan legyél?
- Nem vagyok igazságtalan, csak szégyellős.
- Nos, attól én még nem fordultam el, szóval te se tedd. Nem én cumizok… – Furcsa is lenne.
- Hát én se fogok ám, rajtad az alsógatya… – Mormogom hátra. Bár Den kijelentése nem egészen volt tiszta számomra, hogy érti… de… ez a legtisztább válasz, gondolom.
- Valamiért azaz érzésem, hogy félreértettük egymást… – Oh, nos… lehet…
- De attól még nem kellene így makacskodnod. Ha te is megnéztél, ennyit igazán megtehetnél…
- Rendben. – Sóhajtok fel, majd lassan visszafordulok, persze keresztbetéve kezeimet a kebleim előtt. - Csak… ne legyenek piszkos gondolataid… – Teszem hozzá halkan.
Bizonytalanul nézem hol a ruhát, hol Dent. Már épp utána nyúlnék, mikor az ágy felől mozgolódást hallok.
- Azt hiszem, hagyhatjuk a ruhapróbát. Neked úgy is jól fog állni. – Löki el magát, és vigyorogva közelít felém. Nem lesz jó, nem lesz jó, valamit ki kéne találni. - Sajnálom a legutóbbit… de azóta már biztosabb vagyok magamban. – Fonja rá ujjait gyengéden karomra, mely eltakarja előle a kebleimet. Ennyivel persze nem elégszik meg – sunyi módon másik kezeit intim pontokra vándorolnak, majd dolgozni kezdenek… az a barom, megint kezdi…
- Ha… hallod… mit… művelsz? – Pihegem elgyengülve. Nem szoktam én az ilyen bánásmódhoz…
- Csak kifejezem az érzelmeimet. – Mosolyog rám, miközben közelebb húz magához, és arcát odatolja az enyémhez.
- Elég… furcsán teszed ezt… – Ragadom meg vállát, mert úgy érzem, egyre gyengülök… alig állok a lábamon, viszont ő szilárdan tart engem, nem ejt el.
Lágyan, hosszan megcsókol, miközben átkarolja egyik kezével a derekamat, másikkal pedig még mindig lent munkálkodik. Enyhén még be is dönt, én meg persze hagyom magam, nem tudok mit csinálni.
- És, szándékodban áll ellenállni? – Kérdi vigyorogva. Elégedett magával a kis… ááá… nincs mit tenni, ez túl jó…
- Lehet, hogy nem kéne… talán én is jobban járok… – Nyögdösöm ki nehezen a feleletemet. ~ Remélem, most megkapom a jussom, és nem hagy itt, mint eb a…
- Akkor lazíts, jó? – Szakítja meg gondolatmenetem, miközben elveszi alulról a kezét, s gyengéden a karjaiba vesz, majd visszasétál velem az ágyhoz.
- Menni fog. – Vágom rá a rövid választ. Még szép.
Szegény Tangót mintegy kirugdossuk az ágyból, hogy mi egymáshoz férhessünk. Bizony, ma már meg fogom kapni azt, amire vágyok – és ez fordítva is igaz lehet…

Félelemmel teli tekintettel kémlelem végig Era utcáit. Túl régen jártam itt, de semmit sem változott ez a hely… a közelben lehet régi céhem épülete is. Ha nem karoltam volna bele Denbe még egy negyed órája, már rég futásnak eredtem volna. Ha az a szemét Ba'al is ott lesz… le fogok bukni, az istenért.
Épp szóra nyitnám a számat, hogy inkább menjünk innen, tusoljuk el az ügyet és vegyük semmisnek a küldetést, mikor meglátjuk az épületet, ahol a bált rendezik.
A ház hatalmas, cicomás kinézetű; kőszobrok, egyenesre nyírt tuják, melyek a telket szegélyezik. Nemesemberek, fontos személyek sétálnak be könnyelmű léptekkel a hatalmas ajtón. Már a pofájukon is látszódik, hogy a többségük mennyire sznob, el vannak telve a gazdagságukkal. Odaérve a megfelelő emberekhez, Den mosolyogva mutatja fel a két meghívót, s habár furcsán néznek ránk – na igen, a ruha jó kontrasztot ad a fejünkhöz – a legkevesebb gyanakvás nélkül beengednek minket. ~ Most pedig koncentráljunk arra, hogy Ba'al ne szúrjon ki minket… vagy fordítva…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Hétf. Ápr. 02, 2012 11:14 am

Nice! Igazából nem is tudom mi lenne felém nézve irronikus ha elkezdeném mondogatni mi volt a jó a fogalmazásba vagy éppen nem. No de se gond nekem a kaland tetszt, elírásokat hibákat se találtam benne, leszámítva hogy te is kóros hárompontotteszekszintemindenhova betegségben szenvedsz. Hála az égnek Virgo bioritmusa is kezd helyre állni ami külön örömmel tölt el, és ahogy néztem a ti bioritmusotok is kezd egyensúlyba kerülni xD

Pervi faktorra kapsz egy 6,5

Jutalmad: 600 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Csüt. Május 31, 2012 8:35 pm

Egy kellemetlen mulatság – II. rész


Aztán ocsúdok fel csak a meglepetésből, hogy csak engednének – de ezek a hülye őrök mindig fenn tudnak akadni valami igazán apró dolgon.
- Minden rendben van. – Nyújtja vissza a meghívókat. – Ugyanakkor, állatokat nem engedhetünk be. Megzavarnák a rendezvényt. – Mutat felém, a vállamra, ahol Tango ücsörög, meglehetősen ártatlan tekintettel. Milyen idegesítő, hogy itt ennyire finnyásak…
- Ugyan, ő nem holmi közönséges macska. Tango egy valódi exceed, nagy intelligenciával, és meglepően széleskörű műveltséggel. Higgye el, nem fog fennakadást okozni semmiben. – Kezdem el győzködni.
- Ígérem, jó leszek. – Száll be az eszmecserébe Tango is, ártatlan szemei mellé mosolyt felöltve.
- Hát jó… - Egyezik bele nehézkesen a dologba. – Ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetnek. Érezzék jól magukat. – Áll félre végre, hogy bejuthassunk.
- Köszönjük.
A kinti giccsnek megfelelően, az épület belseje se hazudtolja meg önmagát – csillog-villog minden, itt-ott antik tárgyak figyelhetőek meg, bár kizárólag üveg mögül. A plafonon több kristálycsillár helyezkedik el, melyek mágikus fényt árasztanak ki magukból, s világítják be a hatalmas termet… a magas plafon, illetve hosszú falak elég meglepőek. Ritkán jár az ember egy ilyen nagy, elegáns épületben, ahol sznob nemesek és egyéb fontos emberek italozgatnak egy-egy asztalnál. ~ Főleg, ha az ember egy sötét céh tagja. Így is nagyon pengeélen táncolok – kémkedek egy olyan céhnek, akiktől pont, hogy információt kéne szereznem? Ráadásul itt van Ba’al is… – Ahogy magam meghívóját a zsebembe gyűröm, kezem egy másik papírlapra téved. ~ A levél. – Gab hónapokkal ezelőtt válaszolt a levelemre, és végigolvasni azóta sem mertem. Az első sornál legalábbis tovább nem jutottam… Hű kandúrom pedig úgy döntött, addig nem mond semmit, míg legalább ennek a fecninek a végére nem jutok. Fantasztikus.
Elégedetlenül rázom meg fejem, hogy a szomorúság eltűnjék róla, és inkább Dent kezdem el figyelni. Nyugtalan tekintettel pásztázza a jól szórakozó nemeseket és céhmestereket, valaki után kutatva. Talán valami jó bigét vesztett szem elől… ha így van, azt hiszem, kapni fog.
- Hú, nem adják alá a dolgot. – A hirtelen zajra rögtön összerezzenek, és sikerül elvesztenem, merrefele és kire bámult Den. A francba! - És még ingyen kaja is van. – Mutat az asztalon lévő ezüst tálcákra, melyeken finomabbnál finomabb ételek helyezkednek el. Szinte rögtön felcsillan a szemem – legalább ez eltereli a figyelmemet az aggodalmaimról.
- Ingyen kajaaaaaaa.
- Ingyen kajaaaa! – Veszem át Tango lelkesedését én is. - Hmm... próbáljunk mértékkel enni... á, nem, kit érdekel. – Rohanok az asztalhoz, és a következményekre nem gondolva, mint gyomorrontás –mégis, kit érdekel?- rögtön falni kezdem az élvezeteket.
A velünk tartó fiú nem veszi át azt az ételek iránti lelkesedést, melyet mi társammal produkálunk. Ő inkább csak óvatos arckifejezéssel, tovább nézelődve falatozik, de negyed annyit se eszik, mint Tango egyedül.
- Bár kíváncsi vagyok, kik is vannak itt pontosan. Meg, hogy mi lesz a program. Hisz valamikor a kémkedést is el kéne kezdeni. – Szólal meg félhangon.
- Hangosabban, a szomszéd asztaloknál még nem értették tisztán. – Mordulok rá, figyelmezetve kissé kiszolgáltatott helyzetünkre. Akármennyire is erős bármelyikünk is, itt több száz ember van, s köztük nem kevés céhmester, melyből ketten egyet is alig tudnánk megkarcolni… nem kéne, hogy felfigyeljenek ránk. Pláne nem Ba’al.
- Ugyan, senki se figyel ránk. Mindenki el van foglalva a maga dolgával.
- Jól van... – Vonom meg a vállamat, majd folytatom az evést.
Hosszú percek telnek el csöndben, miközben mi Tangóval zabálunk, Den pedig folytatja előbbi tevékenységét, és az itt lévőkön járatja tekintetét. Néha próbálom figyelmeztetően oldalba bökni, mikor egy női csoportra vándorol, de ő nem igazán vesz rólam tudomást, nagyon elbambul…
Hamarosan viszont kellemetlen zúgásra leszek figyelmes, majd egy viszonylag mély férfi hangjára. Kelletlenül hajolok fel az ételek takarásából, hogy lássam, most mi fog történni.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket. – Muszáj megütögetnem a fülemet, hiszen az a hangos zajtól rögtön bedugul. – Engedjék meg, hogy mint a mai est egyik szervezője, bemutatkozzam önöknek. Nevem Jael de Fusche, a Mágustanács egy elkötelezett vállalkozója. Rendezvényünk célja nem más, mint a barátság felelevenítése Fiore nagyra becsült céhei közt, na és természetesen egy olyan est szolgáltatása, mely alatt kiszabadulhatnak az egybegyűlt mesterek, s neves mágusok, munkájuk egyhangú medréből. – Milyen nemes cél, komolyan. Mindjárt meghatódok. – Ugyanakkor, nem is untatnám tovább magukat ilyen hivatalos részletekkel. Inkább fel is komponálnám első programunk, mely egy társas tánc volna a kedves vendégek számára. Aki úgy érzi, részt szeretne venni párjával, vagy akár frissen felkért partnerével eme előadáson, ne habozzon a szabadon hagyott részre fáradni. Kellemes szórakozást kívánok. – Heh, tánc? Milyen gáz… vagy… talán nem is annyira az!
- Den, hallotta~d? – Nyújtom el a mondatot magas hangon, miközben ráfogok a karjára. - Gyere táncolni! – Rántom meg kicsit, mint ahogy a gyerekek szokták szüleiket, mikor akarnak valamit.
- Öhm... rendben... – Egyezik bele. - De nem nagyon csináltam még ilyet... – Mentegetőzik zavartan.
- Á, az ne zavarjon! Tök jó lesz, meg minden. Csak csináld, amit én, meg a többiek. – Kezdem el berángatni a táncparkettre.
- Rendben, benne vagyok... – Mosolyog rám, ritka alkalmak egyikeként. - De össze kell szednem a bátorságom. Mindjárt visszatérek, de úgy érzem, megfulladok ettől a környezettől... Hamarosan jövök is táncolni. – Rögtön sarkon fordul, s bár én utánakapok, nem sikerül még csak a ruháját se elkapni, és Tangónak kell engem megtartani, hogy ne öleljem meg a földet.
Unottan rántok ki valaki alól egy széket, majd ülök le arra. Szomorkás tekintettel húzom elő a levelet, amit Gabtól kaptam. Dent ismerve, egyhamar nem fog visszajönni, addig húzza a bátorság-összeszedést, hogy a rendező valami egész más dologról kezd el majd pofázni, és vége lesz a táncnak.
- „Tabuchi Metarikku, húgom! A mestered senkinek, még csak tudtára sem adta, hogy elküldött…” – Suttogom magamnak, miközben a levelet olvasgatom. Akárhányszor olvasom el ezt a sort, mindig újra szíven döf. Az égvilágon senki nem tudott arról, hová lettem, bár nem is kerestek gondolom.
Már épp tovább olvasnám a nekem címzett papírt, mikor egy ismerős alakot látok meg közeledni. Még Tango is biztos meglepődik, hogy látja ilyen hamar feltűnni – hát még én…
- Nos akkor, táncolunk? – Nyújtja felém kezét, én meg megragadom azt, és felhúzom magam rajta.
- Azt hiszem, hogy igen… – Én azt hittem, Den nem tud táncolni, most viszont tök magabiztos vigyorral karol át. Kicsit furcsán beszél, nem annyira öntelt, mint szokott lenni. Beleolvad a sznob környezetbe, vagy ez annak a mellékhatása, hogy összeszedte a bátorságát?
Én viszont kicsit zavartan teszem rá kezemet vállára, és fogom meg a levegőben másik mancsát, mielőtt még a többiekhez hasonlóan táncolni kezdünk. ~ Nem csinált még ilyet, mi? – Fintorgok magamban, mire a fiú még mindig magabiztosan irányít engem a táncparketten…

Néha megingunk egymás karjaiban, sőt, kezd gyakorivá válni, hogy rálépek a lábára, majd mintha Den a példámat követné, nála is sűrűsödni kezd ez a mozdulatsor. Mindegyiknél zavartan egymásra mosolygunk és bocsánatot kérünk egymástól, mást, mit is tudnánk tenni – és elég zavaró, hogy még beszélgetést se kezdeményez. Eddig egész este ment neki pedig.
- Hát… egész szórakoztató ez az este, nemde? – Kérdem remegő hanggal, mire ő újra elmosolyodik, majd visszavált a komor fejére.
- Egész este nagyon stresszes vagy. – Vágja a fejemhez, mire már a testem is megremeg, kénytelen vagyok benne megkapaszkodni. Hogy a francba ne legyek stresszes egy ilyen estélyen? Itt van Ba'al is, sőt még talán többen is, akik lebuktathatnak. Plusz még te is gyanakodsz, hát menj a fenébe.
- Ugyan, csupán nem szoktam gyakran táncolni olyanokkal, akiket ennyire kedvelek. – Mosolyodok el álszenten. Valami van ebben is, végül is…
Úgy tűnik a fiú nem tudja, mit mondja, így inkább én kezdek el irányítani, és keringőtípust váltok, azok alapján, amit a többi táncoló pártól láttam. Mindkettőnknek nehéz beállni az új stílusra, és Denen is kezd kiütni valami stressz-féle. Pedig csak pár perce jött vissza.
- Azt hiszem… azt hiszem, hogy én megint kimegyek a mosdóba. – Már rögtön váltana is irányt, ám én rászorítok a kezére, mire ő ijedt tekintettel néz rá összefonódó ujjainkra.
- Szórakozzunk még egy kicsit, alig öt perce táncolunk csupán…
- Épp ezaz. – Húzza meg gallérját, hogy levegőhöz jusson, de próbál minél inkább stressztől mentesen rám nézni, kellemetlenül mosolyog emellé. - Ha megbocsájtasz… – Nyögi ki, majd ormótlanul kitépi mancsát az enyémből, és a másikkal is így tesz, majd csak úgy elviharzik.
Szomorúan megyek vissza a kajás asztalhoz, és dobom le magam egy székre, majd a még mindig falatozó Tangóra nézek.
- Ennyire kellemetlen lennék? – Kérdem recsegő hanggal, mire Tango először hevesen bólogat, majd miután látja, hogy még jobban elszontyolodtam emiatt, bocsánatkérően tekint rám. ~ Azt hiszem, leiszom magam.
Rögtön kezembe is fogok egy jókora üveg… nem is tudom, mi ez, de biztos finom. Na, szóval, kezembe fogom, és le is hajtom. Aztán, megint, és újra, és megint. Már épp kezdenék meginogni, mire felállok. Nem leszek egyedül ezen az estélyen – vagy keresek valaki mást magamnak, vagy Den után megyek, felőlem akár a mosdóba is.
- Hová mész? Hadd én is, már unatkozom! – Kérlel a kandúr, és nem kell sokat kérnie, felengedem őt a vállamra, és a táncoló párok között kezdek el szlalomozni. Van, akit ingerülten félre lökök; egyre idegesebb vagyok. A gondolatok cikáznak a fejemben, és még csak szemrevaló pasit se találok. Helyette jobbnál jobb nők haladnak el mellettem, mintha a sznob társaság éreztetni akarná velem, hogy ők mennyivel jobban nálam, nem csak rangilag, de testileg is. Milyen igazuk van.
A pasik többségében csak öregek, vagy éppen túl fiatalok, esetleg pattanásos, szemüveges, lófarkas nyomik, akik hát, nem felelnek meg az ízlésemnek, hogy finoman fogalmazzak.
- Hogy itt nincs egy szemrevaló cicalány se. – Rázza meg a fejét Tango, mire én kuncogni kezdek. Hogy is lenne? - Menjünk a pulthoz, igyuk le magunkat. – Bólintok. Itt jó pasi úgyse lesz, ő se fog becsajozni, Den meg majd észreveszi magát, ha hűlt helyemet találja. Aztán meg kirobbantok valami botrányt részegen…
Na és mi van, ha Den nem is a vécére járkál ki folyton, hanem egy másik nőhöz? Áh… rossz belegondolni…
- Jaj, a kis fehér engem bámul. Oda menjek leszólítani? – Hallom a hátam mögül zavart kuncogást.
- Igen, Jenine, ez lehet, hogy soha vissza nem térő alkalom! Elvégre olyan kis cuki pofa… áh, piszkosul szerencsés vagy, hogy így megnézett téged! – Válaszol kicsit féltékenyen a barátnője. Igyekszem követni a tekintetüket, és kit látnak szemeim, na kit? Valakit meg fogok verni.
Valamivel gyorsabb tempóban kezdem el lökdösni magam elől az embereket, kerülgetni a párokat, de még így is kilököm pár ember kezéből az italt, vagy arra sarkallom őket, hogy egymás lábára lépjenek, és így megtartsák a maguk egyensúlyát.
Aztán mikor már csak pár emberhullám van előttem, az előbb vigyorgó Den most már elgondolkodóan, komoran néz maga elé; és mellette a hatalmas, vörös hajú Ba’al röhögcsél vöröses arccal, ittasan.
- Az a féreg…
- Ba’al… – Szinte ki tudom olvasni a szeméből, mire gondol. Egyből lepöröghetett előtte a jelenet, hogy mit vágott le a céhmester, mikor ő átadta a levelet Gabnak, és ő valószínűleg dührohamot kapott.
Hirtelen támadt ijedtségemben azt se tudom, mit csináljak. Hogy találta meg őt ilyen hamar? Csak két perce mentünk el. Azaz arc pedig…
- Menjünk. – Hebegem, és rögtön visszasietek az asztalhoz. Itt most már nem maradhatok…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Csüt. Május 31, 2012 9:25 pm

Az éj urai… és hölgye – I. Fejezet
Tudom, hogy rövid, kevésbé eseménydús és gagyi,
De ez még a bevezető, agyhúzó része ^^”

- Azt hiszem, én kikészültem. – Vetem le magamat az ágyamra, elég idióta helyzetben; igazából a felsőtestem nagy része lelóg, miközben lábaim keresztben egymáson nyugszanak a puha ágyon. A mindig velem tartó kandúr csak lustán odacammog a fejem elé, és közönyös tekintettel leül. Úgy tűnik, a mai nap őt is eléggé megviselte.
- Nem te cipelsz nyolcvankét kilót órákig… naponta többször… – Feleli recsegő hangon, mire én dühömben ráfogok az ágyneműre, majd meglendítem a csípőmet. A hátam szorosan az ágy aljának feszül, és így előre tudok lendülni a lábaimmal, majd a macskát alaposan a földbe építem…
- Túlzol. Nagyon is. – Pattanok fel az ágyra, mikor már úgy érzem, ebben a helyzetben kezdem elveszteni az egyensúlyom. - Különben, ha ilyen nehéz lennék, nem hinném, hogy Den tűrné, mikor ráülök a…
- Hagyjuk. – Szakít meg a beszámolómban. Pedig valljuk be, csak most jött volna az izgi rész.
- Hadd, mondja végig anya! Na, na, kérlek! – Nyögdécsel egy helyben üldögélve a mini hasonmásom.
- Majd ha idősebb leszel…
Unottan fogom össze a hajamat, majd lógok tovább le az ágyról. Míg Tango a mindenféle problémáiról dumál –még, hogy a nők a hisztisek– én egyre többet ásítozok, és akármennyire is rosszul fogadja ezt a macska, a szemeim is kezdenek leragadni.
- Persze, persze… ahogy mondod… – Nyögöm, miközben a homályos valóságot felváltja valami más.

Egy kietlen, lepusztult síkságon találom magam – valamikor még erdő lehetett, de immáron minden leégett, vagy éppen valami más pusztító dolog zilálta szét. A talaj forró, és a környezetem fel-fellángoló szeméttel, illetve fémdarabkákkal van tele. Valakik itt harcoltak, ám biztos vagyok benne, hogy nem mostanság. Talán több tíz, vagy száz éve; bár akkor ki tudja, hogyan maradtak meg ennyire a csata nyomai? A hamuból új növényeknek kellett volna kivirágoznia, a lángnak kihunynia, a fémnek beleépülni a környezetbe.
De itt szinte biztos, hogy sárkányok harcoltak. A hatalmas mágikus erő közelsége rám hozza a hányingert, és szinte fulladozni kezdek tőle. Hasonlót talán csak annál a Spellbreaker srác esetében érezhettem, de az közel se volt ennyire erős…
A tűznyalábok fáradhatatlanul próbálták elnyelni a fémből áradó energiát, de abból csak nem fogyott, s úgy növekedett a láng mérete is, ahogy mohón falta a mágiát. Fekete tűz volt ez, valami korcs sárkányé, mely másokból szerezte táplálékát. Egy sárkány tetem sem volt itt azonban, döntetlen lehetett a harc.
- Tabuchi? – A név újra idegennek hat. Engem szólított meg, vagy mást? - Nem emlékszel a nevedre, Tabuchi?
Kiráz a hideg, majd rögtön hátrafordulok. Metalicana árnyéka… meg az egész teste is rám vetül, és idiótán vigyorog, vagy hasonló. Ennek ellenére szemei elég komorak – mintha tényleg bántaná a dolog, hogy én nem is tudom, ki vagyok. ~ Idióta gyík. Hogyne tudnám? Tabuchi Metarikku a nevem, a szüleim… Öhm… na és a születési helyem is… – Lassan kezdek rájönni, mi is folyik itt. Az egész gyerekkoromból, sőt, ami tizenhat éves korom előtt volt, csak két dolog rémlik; Metalicana, és Riku. Csak nevek… az utóbbi személynek még a külseje se jut nagyon eszembe. Mi történhetett?
- Metali… – Képtelen vagyok végigmondani a mondatot – nincs is kinek. A sárkány eltűnt, és a fekete lángnyelvek hirtelen egyre nagyobbá váltak, miközben én elmélkedtem.
Óvakodóan magamra vonom a pikkelypáncélzatom, majd a békésen lobogó lángok között próbálok elhaladni. Bármi is ez, valahol vége van, ott a kiút, és minden sokkal szebb lesz. Na persze…
Arra sajnos nem számítottam pár perce, vagy csak nem gondoltam épp arra a tényre, hogy a mágia szinte vonzza ezt a tüzet – így hát hamarosan lángnyelvek vetik rám magukat, hogy felemésszék testemet. Idétlenül vergődök először állva, majd magamat a földre vetve, de egyik sem segít semmit. A tűz az egész testemet tépázza, és én még csak tenni sem tudok elleni semmit. Először a mágiámnak egy részét falja fel, a páncélom mintegy felszívódik – aztán, mintha az ember nem inna elég vizet, elkezdek kiszáradni. A levegőm elfogy, a mágia eltűnik a testemből… és a feketeség beborít mindent.

Zihálva ugrok egyet az idegességtől miután felkelek, és ennek eredményeképp egy nagyot is zakózok, hiszen így lecsúszok az ágyról, ahonnan eddig lelógtam.
- Aish… – Nyögöm a fejemet simítgatva. Az egész testemre rátapadt a ruha az álmom miatt produkált verejtéktől, a végtagjaim sajognak, én magam pedig reszketek. S akárhogy próbálom… tényleg nem tudok emlékezni semmire. Riku, Metalicana… a bátyám, egy sárkány… és semmi több.
Újra végigsimítom a fejemet, valami sebhely után kutatva. Semmi. ~ Lehet, hogy Den hibája. Túl sokszor vertük már egymást eszméletlenségig, azt hiszem… megártott. – Próbálom ennyivel lerendezni aggodalmaim, de valami még így is ott motoszkál a fejemben. Idegesítő.
- Tudom milyen rossz, mikor a hangok aggodalomba kergetnek. – A hirtelen idegen hang miatt felsikítok, hogy az megrázza még a léghajót is… vagyis próbálnék, de nem jön ki hang a torkomon. - Pszt, meg ne halljanak. – Kuncog. - Oh, de faragatlan vagyok, istenem! – Csap a fejére, majd a kezét nyújtja, kézfogásra és hogy felsegítsen. - A nevem Camille. Ismerem a bátyád. – Kezeit, miután engem felsegített, illedelmesen összekulcsolja háta mögött, és emellé kicsit idegesítő módon rázza magát, mint egy kislány, pedig húszas évei végén járhat már. A hátközépig érő fekete haját elnyeli a sötétség, viszont kék szemei ijesztő ridegséggel csillognak.
- M… miről beszélsz? – Bököm ki végre, felnézve rá, de ő akkor már kilöki a szobám ablakát, és kiugrik rajta. - Te jó isten! Az informátorom öngyilkos lesz! – Esek pánikba, és rögtön felrázom az alvó kandúrt Melodia mellől. Őt azt hiszem, nem lenne szerencsés magammal vinni.
- Vigyél utána. – Utasítom, mire ő fáradtan, de követi utasításom. Alattunk a lány nevetgélve zuhan, és zuhan… el kéne kapni. Ám erre már túlkésőn gondolok; hirtelen eltűnik a lombok között, minden egyéb nélkül. Szuper…
Idegesen magyarázom Tangónak, hogy hol szálljunk le, és próbálom a sötét ellenére kihasználni élesebb látásom, de akárhogy erőltetem a szemem, nem látom a lány holttestét, vagy testének bármely csonkját. Pedig… egyszerűen szinte törvényszerű, hogy meg kellett halnia. Több száz, vagy ezer méterekről zuhant le, hogy is élhette volna túl?
Fáradtan kezdek el sétálgatni az erdőben, járatva a szemem, hátha találok valamit. Néhol még a hold is rávilágít egy-egy tisztásra, és én egyiken se látok semmit.
- Vissza kéne már mennünk, nem gondolod? – Kérdezi a kandúr, miközben elkapja a tekintetét valahonnét. Kétségtelen, hogy látott valamit, és fél. Nem tagadhatom, én se vagyok a helyzet magaslatán – egy ilyen álom után, és, hogy egy ilyen különös lány megjelent a semmiből a zárt szobámban… aztán a zuhanás után pedig nem találjuk sehol, ez már elég bizarr, azt kell, hogy mondjam.
- Nem, ez… ez ordít azért, hogy kövessük. Hogy kiderítsük, mi folyik itt.
- Épp ezért… – Áll meg, lábait összekulcsolva. Látszik, hogy szorong. - Nem jó ötlet az ilyen dolgokat bolygatni, hidd el. Az a tükörbarlang is… hagyjuk inkább ezeket, nem akarok bajt. – Fordulna vissza, ám én megfogom a szőrénél, és rárakom a vállára. Rögtön felém fordul, és a szemeimből képes kiolvasni, hogy sajnálatára ő aztán nem megy sehová.
Elégedetlenül serdülök-fordulok, mivel nem találom sehol se a célpontomat. Akárhová is esett, feltételezem, hogy túlélte… de mégis hogyan? Badarság. Ha engem Tango megpróbálna olyan magasságban elkapni, attól még lezuhannék, és összezúznám magam. Annyi lenne a különbség, hogy ott csak halálos sebeket szereznék, és eltartana egy ideig, míg kihuny a fény a szememben.
Ám kitartó kutatásom mégis sikerrel jár; az egyik holdfénnyel megvilágított tisztáson alakok tűnnek fel, ha jól látom, négyen… és valaki a szélen ülő, kivágott fatörzsön ül keresztbe tett lábakkal, látszólag mesél valamit a többieknek, és nagyon jól szórakozik.
Óvatosan próbálok közelebb lépkedni, oldalról közelítem meg őket, hogy lehetőleg egyik se lásson meg. Fától fához simulok, miközben a vállamon idegeskedő macska egyre ingerültebben vájja körmeit a bőrömbe. ~ Ennyire ideges lenne? Vajon mit érezhet, ami ennyire kikészítheti? – Gondolkodom, aztán hamarosan valami számomra is gyanús dologba „futok bele”. Míg egy bizonyos körön kívül csak a szél lágy simogatását, a hold vádló fényét érezhettem a bőrömön, most a testemet átjárja egyfajta mágikus érzés, aztán az elhagy, és immáron csak másokét érzem. A beszédet, de még a sutyorgást se hallottam pár centivel odébb –pedig hát az én hallásomat sokan irigyelhetik– most pedig a lehető legtisztábban értem, miről megy a duma. Ha akarnám, akkor se tudnék ne figyelni a beszédre.
-… egy emlékük pontosan egyezik. A többi korábbról mintha ki lenne törölve. Pontosabban, valaki törölte ki… – Milyen ismerős hang. Ez az éjsötét hölgy csalt le ide… és… ezek szerint, él? Mi folyik itt, miről beszélnek ezek?
- Sz'al úgy gondolod, hogy ő az? – Kérdi lelkesen, hatalomvággyal teli hangon.
- Ebben az esetben nem szabad hibás következtetéseket levonnunk. Egy hiba a szervezetbe, vagy még rosszabba kerülhet. Ne örülj előre, Ryan. – Reagálja le komor, komoly hangon a kérdést.
Megpróbálok enyhén kihajolni, hogy lássam, mi történik ott, és a hangok kihez tartoznak; két apró termetű fiú, és Camille, ők tűnnek a legkomolyabbnak mindközül – a másik kettő magas férfi pedig elég szórakozottnak látszanak.
- Cseszettül utálom, hogy veled kell dolgoznom. Kibaszott ünneprontó! – Mordul fel rögtön. Milyen hirtelenharagú… egyúttal mágia sercegése is hallatszódik, majd egy kéz lendülése, és az, hogy valaki hanyatt vágódik a földön. Ryan –gondolom, ő– tűzzel borított kezekkel fekszik a földön, és az ötödik emberük, az egyik alacsony pasi nincs sehol. Ha már itt tartunk, a másik is eltűnt.
Azonban aki az előbb beszélt, hirtelen láthatóvá válik – eddig nem lett volna az? Biztos így kerülte ki az ingerült tűzmágus támadását.
- Rohadék, kis… – Folytatná tovább szidását, de Camille idegesen lecsitítja őket. - Komolyan, miva' már?
- Ethan, hozd ide. – Kéri meg az… akárkit is kér meg, hűvös hangon teszi azt.
Hirtelen előrekapom a fejem, de ekkor már késő. Egy nálam körülbelül fél-egy fejjel kisebb, kékes hajú fiú áll előttem, szemeim elé teszi a kezét, majd minden elsötétül.

***

Ásítozva sétáltam Magnolia erdejének mélyén, egyik kezemet zsebre raktam, másikat kénytelen voltam arcom elé emelni, irritálta szememet a holdfény. Igen, végül is felhagytam az orgyilkos létemmel… ennek ellenére ma kaptam egy üzenetet. Azt se tudom, hogy találtak meg pont engem. Évek teltek el azzal, hogy én bejártam az országot, és külföldön is jártam valamicske információmorzsa reményében. Ennek ellenére egy hete valami mágikus, repülő bigyó olvasta fel nekem a meghívót.
„Naiv voltál, ha azt hitted, elszökhetsz. – Ekkor a gyenge hangminőség miatt recsegő nevetés hangzott el. – De megbocsát neked mindenki, hiszen most szükségünk van rád. Megtaláltuk AZT. Különleges rituálék kellenek ahhoz, hogy megszerezhessük, és kinyerjük belőle az esszenciát, amire szükségünk van. Magnolia erdejében találkozzunk, az energiamezőnél.”
Ennyi volt az egész „levél”. Bár tudtam miről van szó, attól még nem értettem, miért kellek én is. Ethan pecsétmágiának épp elégnek kellett volna lennie, hogy elvégezze a szertartást, és mehetett volna mindenki a dolgára.
Magabiztosan törtettem előre az erdő közepe felé, hogy minél hamarabb elvégezhessem a feladat rám eső részét, és mehessek tovább keresni a húgom nyomait. Aki szinte eltűnt, és semmilyen információt nem szereztem az óta róla.
Ekkor megláttam a mágiabuborékot, és nagy lendülettel léptem át rajta. Hamar meg is láttam a csapatot, akiktől „könnyes búcsút” vettem. Onnan messziről úgy tűnt, semmit se változtak. Persze aki ennyi káros, tiltott mágiával foglalkozik, az vagy túl hamar öregedett meg, vagy idő előtt meghalt, de pozitív jellemző volt, hogy az ember képes volt kétszer annyi ideig is élni, így hát egy időben meg is állt az öregedés.
- Megjöttem. – Köszöntöttem őket feltartott jobbommal, majd a tisztásra léptem, ahol egy sebzett lány feküdt, reménytelenséggel teli szemekkel. Ijedten kezdtem el figyelni, kiről is volt szó – de valami idegennek tűnt, minden rokonszenv ellenére.

***

Zsibbadó arccal térek magamhoz, és valamiért nagyon homályosan látok. Hamar rájövök, hogy csupán a szemeim miatt, hiszen abból ömlenek a könnyek, és fel is van dagadva, az arcom nagy részével együtt. Támolyogva próbálnék felállni, de amint térdelőhelyzetből feljebb helyezkedek, valaki nagyon erősen a tarkómra csap, így kénytelen vagyok visszaesni, és lefejelni az előttem lévő kivágott fatörzset.
- Mi… kik… miért… – Csupán ezeket a szavakat bírom kinyögni, hiszen felszakadt számból a vér nem az államra, hanem be a számba folyik, ami elég kellemetlen érzés.
De ezek a szavak talán több mint elegek. Sokat sejtető kuncogás hangzik fel mellőlem, én pedig próbálok felnézni. Még homályos vízióm ellenére is képes vagyok kivenni a karcsú test vonalait, a sötét hajat, és a hideg, rideg, kék szemeket. Camille az.
- Már kicsit sajnállak. – Sóhajt fel. - Egy szervezet tagjai vagyunk, és szükségünk van rád. Lakozik benned valami különleges, amit mi úgy neveztünk el, hogy sárkányesszencia. Hatalmas, szinte korlátlan, koncentrált mágia, aminek segítségével bárki nagyhatalomra tehet szert. Úgy tűnik, te nem bánsz vele megfelelően, így kiszívjuk belőled. – Újabb sóhaj. - Nos, őszinte leszek veled, ez rettentő sok szenvedéssel, majd a végén halállal jár, de cserébe valami különlegesnek lehetsz a része. – Mikor már nagyjából kitisztul a látásom, észreveszem, milyen sunyin is mosolyog. - Úgyse tudod, ki vagy. A személyiségedet már rég elvesztetted, szóval… igazából, nincs is vesztenivalód. – Ne idegesítsetek már… francokat nem tudom, ki vagyok!
- Hol van… a… kandúr? – Egy fa tövére mutat, ahol ijedten, fülét-farkát összehúzva fekszik a macskám. Ekkor pedig valaki hátul megfogja a rám rögzített kötelet –észre se vettem, hogy meg vagyok kötözve– és a tisztás közepére dob, hogy pontosan láthassam egy új vendég érkezését.
~ Szóval meg fogok halni… megint. Vagyis nem, akkor mindig megmenekültem. De most? Ezek az emberek egyenként kétszer erősebbek nálam, minimum. Camille pedig vagy négyszer. Reménytelen az egész. – Kezdek el könnyezni, majd az újonnan jött, magas, izmos férfira tekintek. Bár a látásom újra homályos, mégis ismerős arcot látok meg. Annyi emlékem „kitörlődött”… annyi mindenre nem emlékszek. De az arc, amit megtekintek, azonnal mély sebeket vág fel bennem. Aztán még többet, mikor rájövök, hogy ez a személy nem megmenteni jött engem.
- Riku? – Kérdezem remegő hanggal. Ki más is lehetne.


A hozzászólást Tabuchi Metarikku összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2012 11:06 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szomb. Jún. 16, 2012 4:02 pm

Nos, tetszett mindkettő, viszont ezek a Ba'alos részek... ha nem megy a karakter kijátszása akkor tessenek olyan emberhez fordulni aki ért hozzá, pl Gary, Gabriel, Én.

Egyébként tetszett a sztori, mind két esetben valamint szépen megírtad, bár nem tudom eldönteni hogy ez a két kaland a szokásos VE hajhászos dolog hogy ne hogy beelőzzenek, vagy éppen annak a jele hogy visszatérsz.

Jutalmad: 2 x 600 VE


~~~ Level up!~~~
Gratulálok az hetes szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Pént. Júl. 06, 2012 2:38 am

Egy kellemetlen mulatság – III. fejezet


Lihegve török magamnak utat, de nincs erőm elfutni a kijáratig. Tíz-húsz méter loholás után a lábam egyre jobban remeg, bár nem a fáradtságtól. Az első előrebukásomat Tango sikeresen megakadályozza, mivel szárnyai segítségével könnyen megtart a levegőben - ám pár lépés után újra a földre rogyok. A sok nemes megdöbbenten néz le rám, testem pedig folyamatosan remeg, hol kevésbé, hol sokkal jobban, mint eddig.
~ Mi lesz most? Velem, velünk, mindennel... Három lehetőségem van. Egy: Den kivégez; Kettő: Hades kivégez; Vagy három, Ba'al kivégez. Nem tudom eldönteni, melyik is a legrosszabb hirtelenjében...
Amikor hátralesek, egy dühödt arcot látok meg a sok ember között kavarogva - de a tömeg hamarosan el is oszlik, pontosabban ő oszlatja el. Van, akit örökre eltűntet útjából, de legtöbbjük egy idő után észbe kap, és arrébb mászik. Den nagy hévvel közelít felém, én pedig már szüntelen reszketek. Valószínűleg félek, még ha nem is tudom pontosan, hogy mitől. A fiú erejétől, vagy az igazságtól... Ba'al biztos mindent elmondott neki, úgy hogy fel is út, le is út. Most belém fog futni és megöl, mint egy átlagos céhtag, aki tudja a dolgát - és ez így lesz rendjén.
Ám hamarosan más irányba kezd el futni, s nem sokkal később egy ablak törését lehet hallani. Den szinte kirobban az üvegen, és valószínűleg újra futni kezd. Hát... nem erre számítottam.
- Te... sírsz? - Hallom a kandúr meghökkent hangját, mire magamhoz térek. Rögtön megérintem az arcomat, s magam is meglepődök - a bőröm forró és nedves, s hamarosan ujjaimat is újabb könnyek borítják be...
- Nem tudom, mi van velem. - Válaszolok reszkető hanggal, majd hamarosan eldőlök a hideg köveken. Mellettem mindenféle rúnalovag viharzik el, kik valószínűleg még Den miatt érkeztek az eseményre. Őt aztán már el nem kapják, biztos messze jár...
Ahogy ebbe belegondolok, már teljesen magamnál zokogni kezdek. Komolyan, mit tettem? El se kellett volna mennem arra az estélyre, vagy nem kellett volna fel kutatni a sötét céheket. Annyi mindent csinálhattam volna másként, és most mindent elrontottam.
Tango csak borús tekintettel néz rám, meg se próbál vigasztalni, gondolom éppen magát nyugtatgatja. Nos igen... ha úgy vesszük, akkor nem csak én leszek kiutalva Den életéből, hanem az is, aki valami mesterként tekint arra a baromra.
Pár perc múlva egy gyermeteg hangú köhintést hallok magam mellől. Először egész türelmesnek tűnik, majd egyre idegesebb, végül már szerintem majdnem belém is rúg, mire felé fordulok.
- Na miva'? - Muszáj vagyok hunyorítani, mivel a drága fiúcska pont úgy helyezkedett, hogy belesüssön a fény a szem embe.
- Neked is szia... - Válaszol mogorva hangon. S meglehetősen ismerősen cseng, tegyük hozzá...
Egy pár pillanat múlva már apró tenyerét nyújtja felém, amire én ráfogok, és meglepően nagy erővel ránt fel engem a földre. Amint a levegőbe szippantok, és letörlöm a könnyeimet, egy undorító szag csapja meg az orromat. Valahol már éreztem...
Rögtön "megmentőmre" pillanatok, aki felsegített, és ha eddig nem remegtem volna eléggé, hát most szinte érzem, hogy a cidrizéstől szét akar esni a testem.
- Rosszul érzed magad? - Mondd már el, miért tegezel? Bár még mindig jobb, mintha csókolommal köszönnél.
- Majd kicsattanok. - Köszörülöm meg a torkomat, és megigazítom felcsúszott ruhámat, majd próbálok megállni a lábamon, és a szemébe nézni. Ekkor mintha felcsillanna a villanykörte a feje fölött, úgy vigyorodik el.
- Nem találkoztunk mi már? Nagyon ismerősnek tűnsz. ~ Még mindig tegezel, basszameg.
- Nos, valóban találkoztunk már.
- Ki akartál nyírni. - Igazán kár, hogy nem tettem mélyebb benyomást rád. - Mondjuk hatujjnyira a szívedbe, a puszta kezemmel.
- Á, azt hiszem, már tudom. - Mosolyodik el, mire teljesen kiakadok.
- Ti rohadt Oracion Seis tagok mind rám pályáztok! Száradjon ki a beletek, hagyjatok már békén, basszameg! - Fakadok ki, majd a mellettem álló döbbent kandúrt felkapva kirohanok az ajtón. Azt hiszem, ez kellett, hogy megtáltosodjak.
Próbálok újra a levegőbe szagolni, és nem csak szipogni a néhol még feltörő zokogás miatt. Ahogy ide-oda futkosok, és néhol megállok szaglászni, egyre jobban kétségbeesek. Mi lesz így velem?
- Ott van... vannak. - mutat előre, én pedig intek neki, hogy maradjon itt. Idegesen indulok meg Den és Ba'al felé, akármit is keresnek ezek együtt megint... és akármennyire is nem akarok most egyik elé se állni.
- Mi folyik itt? - Bukkanok elő egy Den mögött lévő fa mögül.
Mintha mi sem történt volna. Egyikük se néz rám, vagy éppen vesz rólam tudomást, egyszerűen csak folytatják a rivalizálást, ami ha így megy, Den életének rovására fog menni – szóval, meg is hal. Ezt pedig nem hagyhatom, még ha örökké utálni is fog…
A vállai felé akarok nyúlni, hogy elrántsam őt a csata színteréből, ám alig bírok hozzáérni, hisz érezhető, hogy izzik a mágia a karjaiban, a lángoló, mindent felégető varázserő.
Ám bármire is készül, már nincs ideje, hogy kivitelezze; mint ahogy senki másnak se, hogy támadását vagy védekezését megidézze. Hatalmas füst robban köreink között, elvakítva minden közel lévőt.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerűtlen vagyok a lányoknál. – Hallom az ismerős, elszontyolodott kisfiú hangját. Na ne mondd, hogy… - De, ha már az estélyen nem volt szerencsém, úgy gondoltam, megnézem miféle erők mozognak errefelé. És úgy látszik, jól tettem. ~ Már megint te?! Mégis csak követsz engem? Talán ilyen fontos ember lennék?
A kis szöszi mereven áll előttünk, kapucniját felhajtva, elállva az utat Den és Ba’al között. Meggondolatlan tett, habár talán el tud játszadozni vele egy ideig, biztos nem azért lett Oracion Seis tag, mert egy céhmesterrel nem tud elbánni.
- Senkinek se lenne jó, ha olyasvalamik derülnének ki a Balam Szövetség egy alappilléréről, amik gyökereinél rengethetnék meg az alvilágot. – Drámai beszédjének következtében hamarosan két penge jelenik meg kezeinek vonalán. - Nem vennék rá mérget, hogy képes vagyok lenyomni ezt a fickót… de nem is ez a lényeg. Nyerek nektek egy kis időt, ti pedig elfuttok innen, amilyen messzire csak tudtok.
- Ki vagy te? – Valaki sötét, agyilag is, mint te.
- Nincs időnk kérdésekre. Csak fussatok… – Majd beszédét befejezve nekilendül a vörös hajú férfinak.
Habár még csak éppen egymásnak indulnak, a hatalmas erejű mágikus robbanás mindkettőnket hátralök, egyedül engem tart meg a felém suhanó Tango, de ő is csak nehézkesen. Dent a földre rántja a nagy löket, ám még mielőtt teste a talajt érné, én megragadom a kezeit, és magam után húzom. Nem nézek hátra, vagy magam köré, talán még előre se. Csak könnyezve futok a sötétségbe, miközben a mögöttem iramot tartó fiú csak hagyja, hogy magam után rángassam…

Több tucat perc tűnik el mellettünk, miközben futunk. Többször esek át egyfajta holtponton, mely után a futás már élvezetes, és nem érzek fáradtságot – ám amint ez perceken belül elmúlik, az oldalam észveszejtően szúrni kezd, a levegő kiszökik a testemből, s izmaim is elernyednek, míg újra erőt nem veszek magamon. Valamelyikünk mindig az orra bukás határán van, de a másik talán önkénytelen rántása rögtön visszahúzza a lendületbe a zuhanó félt. Tango szédelegve, néha elénk bevágva repdes, de háromnegyed óra után már ő se bírja tovább a gyorsított tempót, pihegve esik a vállamra, és kapaszkodik meg a hajamban.
Talán egy óra, vagy több is eltelik, mikor már biztonságban érzem magam, elengedem Den kezét, én pedig szinte nekirobbanok az előttem lévő fának, kapaszkodót keresve rajta. Ág ilyen alacsonyan viszont nincs, a kéreg pedig nem alkalmas erre, úgyhogy csak erőtlenül csúszok le a tölgy törzséről, és kapkodok levegőért, hogy megtölthessem tüdőmet az éltető gázzal.
Ahogy a lihegések lassan elhalkulnak, és már csak hatalmasakat nyelünk, egyre nyomorultabbul érzem magam. Próbálom viszonylag nyugodt lélekjelenléttel babusgatni a fáradt macskát, és először a tekintetem se merem rászegezni a még pihenő Denre.
– Amit… Ba'al mondott, tudod… vagyis… nem is tudom, én mit mondjak. – Szólalok meg én először, látván a fiúnak egyelőre esze ágában se volt beszélni, én pedig már nem bírom a kínos csöndet.
- Honnan tudod, hogy mit mondott…? – Húzza ki magát, miközben a semmibe mered. Tényleg nem viseli jól…
- Csak az arckifejezéseden láttam… és sejthető, hogy nem azért, mert kicsúfolt téged, vágtál olyan fejet… – Zavart motyogásomhoz hamarosan hüppögés társul, mivel újabb könnyzápor kíván feltörni, amit én próbálok visszatartani, miközben térdeimet felhúzom s magamhoz szorítom.
- Értem… – Morogja, majd mély levegőt vesz. - Ki vagy te?
- Ki lennék? Tabu, természetesen… – Próbálok erőltetetten nevetgélni, ám mivel nem talál viszonzásra hívatlan kacajom, hamar abbahagyom.
- Nem a neved érdekel. Ki vagy te? – Kérdi újra.
- Eh… öm… hát már az a pöcs elmondta a lényeget, nem? Egy áruló ribanc vagyok. Szólj a mesternek, és nyírass ki. – Suttogom, miközben fejemet térdeim takarásába hajtom.
- Akkor igaz, amit mondott?
- De semmilyen információt nem adtam ki semmiről és senkiről…
- És, ha megtudtál volna valami fontosat, amivel mindenki életét vásárra viszed a céhen belül… akkor mit lépsz? – Egy ideig csöndben maradok, és a fiúra meresztem a tekintetem. Ő a beszélgetés során talán még egyszer sem emelte rám szemeinek fényét, csupán a semmibe meredt… megutált…
- Nem tudom… nem hinném, hogy annyira érdekelt volna. Csak egy ember köt ahhoz a céhhez… miért tennék bármit is azért a vörös hajú ripacsért? Gyűlölöm. – Válaszolom egyre kedvtelenebbül.
- Nem érdekel, kihez mi köt téged. Már a legkevésbé sem. Mit tettél volna? – Ismétli meg a kérdését, lassabban, és sokkal hidegebb hangon.
- Csendben maradtam volna. – Nyögöm ki, bár ezt még magam se hiszem el teljesen. Két oldal között őrlődök folyamatosan, a jó hívogat, miközben a rossz felemészt, és eközben teljesen magányossá leszek… ha el is árulom őket, mit nyerek immár? Mivel leszek több, vagy kevesebb? Teljesen jelentéktelen ember lettem. Talán már csak Tango és Melodia maradtak nekem.
- Rajtad áll, hogy ezután mihez kezdesz. Én nem foglak elárulni. Viszont olyasvalamit teszek, amiért életem végig üldözni fognak… – Csupán ennyit hagy hátra válaszként, miközben az eső megered, s arcán halovány mosoly jelenik meg. – Pegasus kapuja, nyílj meg! – Ahogy kulcsát maga elé tartja, az erőteljes fény kellemetlen utat tör a rideg sötétségben, miközben hamarosan megjelenik a fiú hátasa. Erőtlen tekintettel és testtel meredek a két alakra. Utánuk akarok nyúlni, de nem megy.
- Nagyon viharra áll az ég, Den. – Koppant párat a patáival. – Biztos repülni akarunk mi ilyen időben?
- Igen Pegasus. Vigyél haza. – Jelenti ki, nekem pedig elerednek a könnyeim. Újra megpróbálom emelni a kezemet, de valami láthatatlan erő visszarántja, mintha nem akarná, hogy nekem többé bármi közöm is legyen ehhez a fiúhoz.
- Ne hagyj itt… szükségem van rád. – Ezeket a szavakat mondanám, ha a hüppögésen kívül bármit is ki tudnék nyögni. Ehelyett pedig csak ülök, sírok egyhelyben, nézek a fiú után, aki a pegazus hátán lassan a magasba emelkedik, és az egyre szaporább eső miatt hamarosan el is tűnnek víziómból.
- Tabu, az eső egyre inkább esik. – Nyögi a kandúr, ki a nemrég még csak szemerkélő eső ébresztésére kelt – én viszont aligha tudok bármiről is tudomást venni.
Na igen, sejthető volt, hogy egyszer kiderül. De hogy ilyen hamar… ugyan, mégis mit hittem? Hogy majd bárki is kiugrik a bőréből örömében, amint megtudja a hírt, hogy áruló vagyok. Talán még szerencsés is lehetek, hogy így derült ki, és nem épp akkor, mikor a Purgatórium egyik tagja van a közelemben.
Igaz, az se volt belekalkulálva a dologba, hogy bárkivel is szorosabb kapcsolatot kötök azon az istenverte, koszos léghajón! Egyszerű, rövid szövetségeknek kellett volna lenniük, melyek könnyen eldobhatóak. Ha Dennel már az elején megszakítottam volna a kapcsolatot…
Ehelyett pedig mégis mi történt? Beleszerettem. Szánalmas.
- Nem gondolhatok ezekre. Most nem. Most… – Rögtön járatni kezdem az agyam, mégis mivel köthetném le magamat. Rögtön melltartómhoz nyúlok, ahol Gabriel levelét tartogattam mindeddig. Már ázott, gyűrött, túl sokat helyezgettem és hajtogattam az elmúlt hónapok alatt. Mégis, milyen botor tett volt, hogy elővettem – miközben olvasom, újabb könnyek törnek elő szemeimből.
A jó öreg bátyám… valahogy mindig érti, hogyan is kell tömören és meghatóan előadni a dolgokat. Persze lehet, csak én reagálom túl a dolgokat, és más teljesen közömbös arccal tudná végigolvasni a levelet. Axel… meg is feledkeztem róla, bár ő ott volt még a Viharszakáll elleni küldetésen is, mégis, a kihűltség, amit már mutatott, nem vonzott többé hozzá.
- Fehér haja volt, vörös szeme, és Virgo kulcsának a birtokosa volt… – Alig jönnek ki szavak a torkomon, miközben ezt felolvasom. A pupilláim összeszűkülnek, szemeim viszont egyre nagyobbra tágulnak, s a szám is a meglepődöttségtől tátom ki. Minden, minden egyes darabja és szála az életemnek visszavezet hozzá. - Den… – Hebegem.
- Mi? Mi van vele, mi történt? – Bár Tango eleinte csak álmosan pislog, miként meglátja, mit olvasok, rögtön ijedt tekintettel húzódik arrébb az ölemből.
- Idióta vagyok. Nem szabad hagynom, hogy elmenjen! – Pattannék fel rögtön, ám valami láthatatlan nehezék újra visszaránt. Talán a fáradtság vagy a ború súlya ez, esetleg valaki átkot szórt volna rám? Nem tudom ezt se, mint ahogy sok minden más is titok előttem…
~ Az ég áldjon meg, és kérlek, légy még ott reggel… – Tekintek fel a csillagokra, melyek lassan láthatóvá válnak, miután a zápor elállt. A fának a törzsére döntöm a fejemet, és magamhoz húzom a kandúrt, majd álomba merülök…

Kivételesen nem magamtól kelek fel, hanem arra, hogy Tango elégedetlenül gyújtogatja néhol a hajamat. Dühödten hajítom le magamról, majd kaparom ki szememből a csipát, és nyújtózkodom ki. Egy pillanatra még egészen életvidámnak érzem magam, aztán beugornak a gondok… és egyből letör minden probléma, ami éppen súlyként nehezedik a lelkemre. Ideje megoldani őket.
- Gyerünk Tango, indulnunk kell a léghajóra. Van pár… elintézetlen ügyünk. – Körzök párat a jobb karommal, miközben bal tenyeremet a vállamra támasztom. Igazából furcsa, hogy Ba'al nem eredt utánunk – vagy csak nem talált meg? Vagy talán Spellbreaker keze lehet a dologban… ez is rejtély marad, míg vissza nem jövök ide, már ha egyáltalán visszafogok.
- Tabu, én ezt most valamiért nem érzem jó ötletnek… hidd el… – Hebegi, tőle furcsa hangnemben. Talán ahogy nő, kezdi érteni, hogy nem csak flegmaság az élet.
- Ha nem adunk Hades mesternek jelentést, akkor az ugyanúgy gyanús lesz. Nem tűnhetünk el. Esetleg ha engem elkapnak, hogy megöljenek… vidd Melodiát, minél messzebbre, találjátok meg Gabrielt, vagy Ranet. Ők úgyis kitalálják, mihez kezdjenek. – Válaszolom teljesen közömbös hangnemben. Már miért is kéne érdekelnie, ha pont engem nyírnak ki? Nem számít ez az egy emberi élet, amit kioltanak azok a mocskos kezek.
A kandúr, vonakodva bár, de belekapaszkodik estélyi ruhámba, melyet már szétáztatott az eső, bemocskolt a szállópor és a sár, elszakadt a futás és a robbanás során… már egyáltalán nem hasonlít eredeti valójára. Olyan lett, mint én – bepiszkoltam kezeimet, megszaggatták lelkemet, és megaláztak. ~ Vajon mi lett volna, ha nem hallgatok annak a mocsoknak a parancsára…
Tango miután kitárja szárnyait, először gondozóan betakargat vele – ahogy fejlődik, a szárnya is egyre nagyobb lesz! – majd mikor látja, hogy biztos menni akarok, csapkodni kezd velük. Hamar a magasba emelkedünk, és a repdeső céhünk nyomába indulunk… bár ne lenne szükség rá.
Mivel Tango kipihent, ezért egész gyorsan képes szállni, így nem telik sok időbe, míg megtaláljuk a Grimoire Heart céhének helyét.
A hajó már kívülről is sokkal megviseltebbnek tűnik, mint bármikor máskor. Pár kitört ablak, és kívül tanácskozó emberek foglalják el „leszálló pályánkat”.
- Mi történhetett? – Kérdi aggódó hangon a kandúr, bára választ már ő is rég tudhatja. Talán épp ezért fél, retteg… ennyi mély érzelmet sose láttam még tőle, pláne nem két nap alatt.
- Den. – Adok választ kérdésére szokatlanul recsegő hangon. Pár perc alatt csontszáraz lett a szám, már akkor, mikor a léghajó még csak egy apró pont volt az égbolton. Azóta mintha megállt volna a nyáltermelésem.
- Talán meghalt, elvégre kiugrott.
- Olyannak hiszed? Az a görcs bármit túlél, szóval, ha megtaláljuk, a jutalmunk… – Ennyit sikerül elcsípni egy beszélgetésből, mivel Tango már tovább is száll, de ő beleremeg abba, amit hallott. Ha róla beszéltek…
Amint felérünk a hajóra, már akkor gyanakodó pillantások százai – vagy talán ezrei? – szegeződnek ránk. Igyekszem csupán magam elé nézni, de így is érzem a rám nehezedő nyomást. ~ Mit művelt ez az őrült?
Körülöttem főként kisebb varázserejű egyének állnak illetve haladnak el, és mindegyik egyszerre feszült, s felszabadult. Úgy gondolják, eljött a megváltás ideje, nincs már, aki csicskáztassa őket. Na, majd én szívesen átveszem ezt a posztot Dentől…
- Hol van?! – Ragad ki szó szerint gondolatmenetemből egy goromba női hang. - Utoljára kérdezem, HOL VAN?! – Rángatja estélyimet ingerülten. Ráemelem tekintetem, habár már a rám boruló dühödt varázserőből, és az agresszióból is rájöhettem volna, hogy Laura az, és nem a legvidámabb arcát mutatja.
- Fogalmam sincs. – Igyekszem a lehető legnagyobb nyugalommal válaszolni, ami elég nehéz, tekintve a helyzetet.
- Bújtatod? Vagy talán mindketten árulók vagytok? Ha? HAAA?! – A hangnemtől minden folyosón álló fülét-farkát behúzza, Tango pedig remegve simul hozzám. Igyekszik megnyugodni, aztán lepattanni rólam, hogy mellettem folytassa útját.
- Vezess Hades mesterhez… – Csipogja, mire Laura csak a lábát lendíti felé.
- Kussolj, bolhazsák! – De én kitámasztom sajátommal az ő rúgásra lendülő lábát, és szemeibe nézek.
- Vezess Hades mesterhez… – Ismétlem meg Tango kérését, mire a lány idegesen elrántja a lábát a sajátomtól, a macska pedig újra lábaimhoz simul.
- Ceh… szaladj a halálba, te kis picsa… – Fordít hátat nekünk, majd ingerült léptekkel a nagy terem felé indul meg. Den tényleg nagy felfordulást hagyott maga után… hogy magyarázom meg ezt az egészet?
- Talán még sem volt olyan jó ötlet ez az egész… – Suttogja a kandúr, de itt már a magyarázkodás nem ér semmit. Innen nem tudunk visszakozni, és muszáj kitalálnom valami fedő sztorit is.
Bár lassan lépkedek, mégis hamarabb érek oda a céhmesterünk terméhez, mint azt kéne. Laura eszelős vigyorral és némi féltékenységgel –ennyire ki akarna nyírni?– biccent, hogy menjek be… a tekintetéből ki lehet olvasni, mennyire vár már Hades.
- Metarikku, jelentést. – Hát, Ő legalább nem egyből a fenyegetéssel meg a vallatással kezdi. Fogjuk rá, hogy biztató jel…
- Felfedtek minket. – Köszörülöm meg a torkomat. - A Ba'al nevű céhmester egyszerűen kiszűrte a mágikus erőnkből a rossz szándékot, a gazságot. Körbevettek minket a rúnalovagok, és Den elvonta a figyelmüket a botrányos viselkedésével, elvezette onnét Ba'al mestert, majd eltűnt. Azóta nem láttam.
- Az informátoraim nem így mondták. – Szűkszavú, de meg is bánom, hogy nem a hangját ereszti ki, hanem a varázserejét. Az agresszív lányéhoz képest ez… ez… sokkal borzasztóbb. Egyenesen a földhöz nyom, alig bírok térden maradni, és a rosszullét kerülget.
- Higgye el, hiszen én mégis csak érintett vagyok. – Mentegetőzök.
- Az árulókkal nem lehetünk kegyelmesek… remélem érted. – Háborog a hangja, majd újra rám zúdítja a hatalmas varázserejétől. Egyre inkább kerülget a hányinger, a szédülés… - Most távozz. – Enged el végre, én pedig támolyogva, Tangót magam után húzva esek ki az ajtón, ahol csak Laura csillogó szeme ad energiát, hogy tovább menjek, mielőtt felaprít engem.
Fáradtan dőlök be az ajtómon, és a földre roskadok. Den örökre el akart volna tűnni az életemből? Ennyire megutált volna, hogy még a céhből is mondhatni száműzette magát, és a saját életének érdekében gondolom meg se fog közelíteni minket… senkit…
Már ki tudja, hanyaggyára bőgöm el magam ilyen rövid időn belül, de valamiért mégis fáj, hogy elveszítettem… ennyire nem kéne… de mintha valami lyukat ütött volna a mellkasomba. Teljesen üresnek érzem magam… talán így születnek az igazi gyilkoló gépek? Az biztos, hogy nekem semmi több nem maradt, csak ez.
Talán magamtól undorodom el ennyire, vagy Hades mágiája megtette a hatását, de muszáj kirohannom a vécére, hogy könnyítsek gyomrom súlyán, miközben könnyeim próbálom fékezni…


//Elnézést a színekért, igyekszem majd más megoldást kitalálni rájuk, hogy láthatóak is legyenek. S Erza, ha te ellenőrzöl (valószínűleg pedig te fogsz xD) még régen beszéltük, hogy Tango-nak a Jimmy-s kalandra is kéne VE-t kapnia, akármilyen förtelmes is volt, de még nem kapott. Nem tudom, ezt be lehetne-e pótolni Smile Illetve, hogy bár ezen kalandsorozat nagy részében Tango csak mellékszereplő volt, most kivette a részét a mókából ő is, szóval nem tudom, kaphat-e erre is VE-t. //


A hozzászólást Tabuchi Metarikku összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2012 11:14 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szomb. Júl. 07, 2012 3:20 am

Az éj urai… és hölgye II. fejezet


Apró remény csillan fel a szememben, amint rápillantok. Halványan elmosolyodok, talán úgy könnyebben rám ismer… a vízióm lassan kitisztul, amint könnyeim lecsordulnak az arcomon.
- Ismerjük egymást? – A kérdés, és a rideg arca heves dobogásra kényszeríti a szívemet. Biztosra vettem, hogy ő az. Most már… tényleg, minek is éljek…
- Shiroi, épp ideje volt már. – Mosolyodik el újra a lány, ám ezúttal arcának ráncain nem tükröződik semmilyen sunyiság, kegyetlenség; teljesen ártatlannak tűnik a sápadt holdfényben.
- Camille? Azt hittem, soha se látlak többet. Gyönyörű és undorító, mint mindig. – Köhint egyet zavartan, majd rögtön félrenéz, a többieket kezdi el vizsgálgatni. A lány a bókra – ha lehet ezt annak nevezni – persze köszönömöt int, még meg is hajol, mint valami jó kislány. Tényleg undorító.
Ezután valami rövidebb bájcsevej kezdődik el a többiek között – utálkozás, az agresszív kölyök újra s újra nekiugrik a Riku utánzatnak, aki pedig alkarral leveri magáról, így ő egyre dühösebb lesz. Aztán hamarosan komolyabb beszélgetés kezdődik el, én pedig lassan kezdem visszanyerni az erőmet. Csuklóimat óvatosan bevonom fémmel, miközben reménykedek, hogy senki se látja, majd pár apró horgot növesztek ki belőlük. Ha elég gyorsan tudom mozgatni a kettőt, a kötelek hamar elvágódnak, akármiből vannak is, hiszen mágikus fémmel vágom át őket. Csak nem tudom, az után mit kezdenék magammal, hogy szabadok a kezeim…
De azért belekezdek a műveletbe, ám nem sokat tudok vele haladni; valaki rögtön rálép a csuklóimra, és egyre csak tapos, tapos, mintha próbálná eltörni egyszerre a kezemet és a gerincemet is.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem akarja abbahagyni, míg én minél jobban nem szenvedek, s hamarosan sikerül kierőszakolnia belőlem egy elégedetlen szisszenést, majd miután belém rúg, egy fájdalmas sikoltást. Ekkor csitítja csak le valamelyik társa, mikor már tűzzel borított testel akar újra nekem esni. Az a Ryan…
- Meg se próbálj elszökni, te ribanc. – Liheg ingerülten, félelmetes vigyorral az arcán. - Vagy én tépem ki belőled azt a rohadt esszenciát. Vágod, bazdmeg? Vágod?! ~ Hű, de félelmetes. A kölyök, akinek nem volt gyerekszobája, és azt hiszi menő, ha káromkodik. – Persze nem kell a rizsa, hogy valójában eléggé be vagyok rezelve, csak az ember próbál még halálán is hatásvadász lenni. ~ A francba, tényleg túl sok időt töltöttem Dennel.
- Higgadtabban, te nyomi. – Löki félre tőlem. - Ezzel még a benne rejlő különlegesség is megsérülhet. Te is tudod, az ilyenek milyen ragaszkodóak… emlékszel, a múltkor mi volt. Az a mesterséges sárkányölő. Miközben eltávolítottuk belőle az esszenciát, a fekete tűz kitört belőle, és még mi is csak szenvedve voltunk ott meg, annyira szívta a környezetéből a mágiát. Próbálta életben tartani a kislányt, mindhiába. – Vajon ez tényleg így lenne? Mondjuk nekünk olyan a mágia, mintha a lelkünk lenne, hiszen ez tart életben. Simán elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen durva rendszere van. Pláne, ha erőszakkal akarják kiszedni az emberből.
- Ugyan, hisz ez mit tudna kezdeni velünk? Selejt az egész úgy, ahogy van. Gyenge is, meg hát az acél mit árt nekünk? – Nevetgél magában. Az a rohadék… nagyképű, pofátlan, szemtelen. Túl sok dolog juttatja eszembe azt a nyomorék kölköt a hajóról. - A jég varázslat képes lehűteni, a tűz felégetni mindent körülötte… de ez, csak szemét! – Rúg belém újból, amitől már lassan kénytelen vagyok vért felköhögni.
Hát, legalább epikusan fogok meghalni. Majd fémszilánkok fognak repdesni mindenfelé, és remélem, hogy le is szúrja ezt az agresszív Ryant. Mást nem is kéne, elég, ha ő hal bele, és lyukas lesz, mint a rosta.
- Rendben, akkor kezdjük el, felesleges várni. Amúgy is, egy sötét céhből való lánykáért nem kár, még pénzt is kapnánk érte, ha bevinnénk valahová holtan. – Kuncog, majd int a Shiroi nevű pasinak, aki beletapos a földbe, és egy kőtömbbel együtt emelkedek fel a talajról. A kék hajú kisfickó, aki eddig meg se szólalt, most megfogja a karomat, és átránt hason fekvésből hanyattfekvésre. Mivel eddig a sötét földet bámultam, most a hold vakító fénye szinte kiégeti a retinámat. Pontosan felettünk áll, biztosan ez is része a szertartásnak.
A fehér hajú férfin kívül mindenki egy szabályos körbe áll, s különböző színű aura áramlik körülöttük – valószínűleg a mágikus erejüknek a kivetülései.
A hold egyre fényesebben világít, a színes aurák pedig egyre magasabbra törnek, s közelednek felém, amitől önkénytelenül is remegni kezd a testem s elmém egyaránt. Shiroi csak nyugodt tekintettel emeli fel lassan a kezeit, majd nyújtja felém azokat. Félek. Félek a haláltól… pedig annyiszor voltam a közelében, hogy meg kellett volna szoknom az érzést, legyűrni a halálfélelmet. Azon alkalmakkor viszont rögtön megmenekültem, vagy ha nem is azonnal, de később a segítségemre siettek. Valaki mindig állt mellettem, és segítőkezet nyújtott. Ám most még Tango is cserbenhagyott… ~ De miért is vádol az ember egy macskát? A legtöbbnek még csak varázsereje sincs, viszont az övénél ezek nagyjából húsz-harmincszoros többletben vannak. – Bár az embernek mindig kell valaki, akire ráfoghatja. Magamra is foghatnám, elvégre én akartam annyira utánajárni ennek a csajnak, és meg is lett az eredménye.
Nem sokáig tudok azonban nyugodtan gondolkodni, mivel kántálás zaja hallatszódik körülöttem minden irányban. Még a fehér hajú, izmos férfi is motyog valamit, alattam a kövön pedig rúnák százai, ezrei jelennek meg, majd folynak le róla, és a környező fákon, füvön telepszenek meg. Néhány még a mágusokra is felkúszik, illetve rám, ám a különbség, hogy rajtam azaz egy krikszkraksz nőni kezd, majd vonásai dagadni kezdenek, és lassan beterít engem. Testem gyengének érzem, ahogy a szürkés rúna megszilárdul rajtam.
Viszont a massza hamarosan zöld pulzálásba kezd, így mintha újra feltöltené a fizikai s szellemi valómat energiával, mágiával. A sebeim begyógyulnak, felfrissültnek érzem magam… hát persze. Ezzel még a benne rejlő különlegesség is megsérülhet. – Csak azért csinálták, hogy biztosra menjenek, hogy egy életerős, sebezetlen mágiát téphessenek ki belőlem. Mocskok.
- Kérlek titeket, várjatok. – Szólal meg természetfeletti hangon Shiroi. Nehezen felé fordítom a fejemet, és látom, hogy az ő teste egészen fehérbe van burkolózva, még a szemei is vakítóan világítanak. Amint a többiek abbahagyják a kántálást s a rúnák is visszahúzódnak, ő is visszatér normális, emberi valójába, és szembenéz az értetlen tekintetekkel.
- Mi… mi a faszért szólsz bele már, he?! Csak az lenne a dolgod, csak azaz egy kibaszott dolog, hogy kitépd a testéből azt a szart, és… – Folytatná a szitkok áradatát, de száján ugyancsak nem jön ki semmi hang, mint az én esetemben még a léghajón.
- Nyugalom. Közületek csakis Ethan és Camille tudna elbánni velem, de Ethan tisztel engem, az a nő pedig…
- Az a nő pedig kíváncsi. Gyerünk, mondd el, mire számítsunk. – Nem tudom leszűrni a hangjából, hogy dühös-e, vagy vidám, vagy bármi más… félelmetes, az biztos.
- Felmérem az erejét. – Amikor látja, hogy az agresszív srác milyen idegesen kalimpál a levegőben, és pampog némán, csak köhint egyet, majd hamarosan folytatja. - Hülyén hangzik tudom, de meg akarok vele küzdeni. S talán ha kifárad, akkor a mágiája se lesz olyan ragaszkodó hozzá. – Magyarázkodik még a végén. A elég hevesen ellenzik az ötletet, de Camille habozva bár, de úgy tűnik, rábólint a helyzetre. Szuper… mennyi előjáték kell, hogy én végül meghaljak.
Az a… valami, ami rám tekeredett és a többi, most megrepedezik majd letörik rólam. Bár egészen rövid idő telt el, végtagjaim elgémberedtek, és nem szokták meg az új erőt, ami bennük áramlik.
Idegesen állok fel helyemről, míg a fiú csak arrébb hív engem. Először eszemben sincs odamenni, aztán mogorva tekintetére és szigorú intésére vonakodva bár, de mégis csak beleegyezek a dologba. Mit is tehetnék?
Mielőtt teljesen közel érnék, rápillantok a velem érkezett társamra. Még mindig félve tekint körbe, összehúzódva, és úgy néz rám, mintha bocsánatért esedezne. Mily megható…
- Mégis, hová mész, Shiroi? – Úgy ejti ki a nevet, mintha nehezére esne valami miatt. - Nem érdemes kivinni őt ebből a körből. Itt gyengébb, mint odakinn. – Meglepő a tény, amit mond. Azt hittem csupán a verés, a megaláztatás miatt érzem magam olyan szánalmasan gyengének. De akkor ez a kis turbó még jót is tehet nekem a külvilágban.
- Tán szét kéne, hogy zúzzam ezt a helyet? – Nevet fel, aztán újra hűvös tekintettel mered rá. - Ha akarom, a lány egy pöccintés, és egy kráter lesz alatta, amibe még ti is majdnem belezuhantok. De játszadozni jó móka, nem? Úgy is nagy kárt lehet tenni valakiben. – Zárja le a témát, majd durván megragadja a karom, és kirángat a körből. Pár tíz méter távolság után viszont megáll, majd hamarosan a többiek is beérnek minket. Meg van a nézőközönség is.
Nyelek egyet, mire össze tudom görnyeszteni a hátamat és előredőlni, hogy támadóállást vegyek fel, s meglepetésemre Shiroi is ahhoz hasonlóan áll be. Percekig nem mozdul, és én is a helyzetemet próbálom felmérni. Fa és még több fa egymás hegyén-hátán, alig van mozgásterünk, és természetesen a látásunk is korlátozott – legalábbis neki-, szóval ez is valamelyest nehézséget jelent.
- Na, mi az? Nyugi, gyengéd leszek. – Ó, hogy ő arra várt, hogy én támadjak!
- Iron Dragon Scales. – Lendülök el a talajtól, hogy megtámadhassam.
Ő pedig… meg se mozdul, miközben én a levegőből száguldva akarok lecsapni rá. Lomhán a szája elé rakja a kezét, hogy megfékezhesse a kitörő ásítás hatalmas szelét, miközben én fejem mögé húzom a jobb karomat és fűrészfogú kardommá változtatom. Pár méter… kettő, egy…
Az utolsó pillanatban rántja elém az alkarját, fogja fel a támadásom, majd lök le ugyanezzel a mozdulattal a földre. Még meglepődni sincs időm az egy csapásból álló mozdulatsoron, mert ő már is gerincem alá csúsztatja a lábát, és álló helyzetbe rúg engem.
- Hát ez meg… – Nézek rá felháborodottan és meglepődve. Sejthető volt, hogy erős – de hát ennyire? Alig érezni belőle a kiáradó mágikus erejét, így jogosan gondolhattam, hogy alig lehet erősebb Dennél. Eddig nála hatalmasabbakkal csak párszor találkoztam, mindkettő az Oracion Seis céhből való volt.
- Számíthattál volna erre. Úgy ötször-hatszor vagyok nálad erősebb nagyjából. De ez csak szórakozás. – Vonja meg a vállát, majd int, hogy támadjak újra. Ezek az emberek túlzottan is szeretik, ha mást szenvedni látnak…
Rögtön felfújom a mellkasomat, majd a számon át szabadjára engedem fémszilánkokkal tarkított ordításom. Igyekszek kicsit nagyobbat kihozni magamból, mint egy átlagos varázslat, ám Shiroi higgadt pillantása eléggé lelohaszt, miután már útjára indult a pusztító acéltenger. Ő csak egy apró tölcsért formál szája előtt, és megjelenik előtte egy fehér mágikus kör. Pár másodpercre rá egy ugyanolyan színű nyúlánk tűzcsóva kel életre a varázserejéből, felemésztve az ellene irányított támadásom, és pár lángnyelv még így is megéget engem… a vaspáncélomon keresztül!
Már kezdem úgy érezni, hogy kezdek elveszni, elvégre eddig egy támadásom se sikerült, habár még csak kétszer próbáltam meg, de ez az alak egyre többet mutat az erejéből. Még utoljára…
Felugrom a levegőbe, és azt magam körül rugdosva próbálok pörögni egyre gyorsabban, több-kevesebb sikerrel. Amint ezzel megvagyok, végtagjaimat újra a fűrészfogú karddá változtatom, és azok a fogak hamarosan velem együtt pörögni kezdenek, mint valami láncfűrész – így rontok neki a férfinak, aki látszólag jobban meglepődik ezúttal, mint az ezelőtti két próbálkozásomnál. Vérmes ordítással támadok rá, megcsillogtatva vörös szempáromat. Shiroi gyengéd léptekkel szökken hátra minden rohamom elől, majd megfeszíti a bal kezét, és előrerántja azt. Mire feleszmélek, már hátulról felöklel engem egy sziklaoszlop. Minden levegőm egyszerre tör fel a torkomból, pár csepp vérrel kísérve. Oxigénért kapkodva szorítok a nyakamra és görnyedek össze a földön, de ez a próbálkozásom kevés sikerrel jár. Már kezdek szédülni, mikor sikerül egy kis éltető levegőt beszippantanom. A ruhám hátul felszakadt, vaspáncélom pedig már csak néhány helyen simul a bőrömhöz, a többi helyről már letört.
- Ahj, elnézést! Igyekeztem magam fékezni, de egy pillanatra tényleg veszélyben éreztem magam! – Vakargatja meg a fejét, majd a földbe tapos, így egy újabb sziklaoszlop öklel fel, ám ezúttal arra ösztönözve, hogy felálljak. Hát kösz. - De azt kell, hogy mondjam, egészen kitettél magadért, kislány. Ezért jutalmat érdemelsz. Engedd meg, hogy bemutatkozzak. – Támasztja hátra egyik lábát, teszi hasára kezét, majd meghajol előttem. - A nevem… – Kezd bele, ám habozása közben elkuncogja magát. A francba… mit akar ezzel?

***
- Engedd meg, hogy bemutatkozzak. – Hajoltam meg előtte. - A nevem…
Muszáj volt, hogy húzzam még az időt. Legalább őt is felcsigáztam, habár már én is alig bírtam várni. ~ Ha bejön az, amire gondolok… ha az információk pontosak…
- Melyik céhből is szereztétek meg őt?
– Pillantottam a mellettem felsorakozó emberekre. A lány egyre várakozóbban nézett hol rám, hol a társaimra. Már, ha nevezhettem még őket társaimnak.
- Grimoire Heart. Elég bajos volt bejutni oda, az biztos. Pár embert kénytelen voltam leütni, mert megláttak. – Rázta meg a fejét. De hogy miért nem hazudta azt, hogy ő is a céh tagja? - Bár a legtöbb tagját fél kézzel el lehetne intézni, még a legerősebbeket is.
Szóval a céh is stimmel… eddig rendben volt. De hát még annyi dolog volt, amin elbukhattam. Pedig ebben nem lett volna kellemes.
Lassan kiegyenesedtem s magamhoz intettem a lányt. Ő még mindig várakozóan nézelődött körbe, és a járása sem volt tiszta, egyenes, hiszen épp azelőtt trafálta őt oldalba két sziklaoszlop; de mindenért muszáj áldozatot hozni, nem igaz?
Lassú léptekkel közeledett, én pedig csak magamhoz akartam rántani, és vallani, mint valami szánalmas szerelmes, a lehető legrosszabb dumával, csillogó szemekkel. Persze mint férfi –na meg a bátyja- ezt nem tehettem meg, még ha a sok csillámló, magukat fiúnak nevező lény ugyanezt tette, csak még rá is nyáladzott a csajra.
Maradnom kellett a mérsékelt hidegségnél, udvariasságnál. Ha nem is ő, akkor nem mutathattam ki csalódottságot, ellenkező esetben pedig túlzott boldogságot. Akkor ott leesett volna mindenki másnak is a tantusz, és lőttek volna mindennek.
Ehelyett csak rideg mosollyal intettem neki minden harmadik lassú lépésénél, hogy jöjjön közelebb. Ha más nem is érdekelte őt, de talán a nevem rejtélye miatt távolsága egyre csökkent. De hát mi okból is érdekelhette őt ennyire a nevem?
Amikor már egy méteren belül ért, hirtelen előre rándultam, s azzal a lendülettel elkaptam a csuklóját, majd magamhoz húztam. Láttam a meglepetést a szemében, de én csak becsuktam sajátjaim, és elmosolyodtam.
- Nyugi, még nem fejeztem be. – Vigyorodtam el. - Mint mondtam, a nevem Riku Beilschmidt. – Nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztem, de talán ennek is megvolt a hatása.

***

Ahogy közeledek, a szívem egyre nagyobbakat dobban. Furcsa, hogy ennyire közel akar magához tudni. Talán újra csak játszik velem, s ezúttal magányomat kivívva akarja elérni, hogy megtörjek, s magamtól feküdjek rá a kőpadra, ahol elvégzik majd rajtam a szertartást, és nem rontom tovább a levegőt ezen a világon. Mindenkinek jobb lenne, valljuk be.
Az is egy eshetőség, hogy most ő fogja elkezdeni harcunk folytatását, egy sunyi és alattomos támadással, talán még ki is fektet vele, esetleg maradandó sérülést okoz fizikailag vagy lelkileg – bár annak nyoma úgyse maradna meg sokáig, hiszen rövid időn belül meghalnék.
Félve lépek be abba a zónába, amit egyes emberek már intim terüknek titulálnak. Alig egy méterre vagyok már csak tőle, mikor ő hirtelen elkapja a csuklómat és magához ránt. Remegve nézek fel rá, miközben ő behunyja szemeit és nyugodt mosolyt húz fel eddig rideg és kemény arcára.
- Nyugi, még nem fejeztem be. – Vigyorog beszéde közben. - Mint mondtam, a nevem Riku Beilschmidt.
Mintha az idő megállna körülöttem. Ha azt állítottam nem rég, hogy a szívem mekkorákat dobban, hülyeség volt; most szinte dörömböl, a halántékom lüktet, és talán kijelenthetem, hogy ennyire izgatott még soha nem voltam. Jól hallottam, vagy csak viccelődött, a bolondját járatná velem? Esetleg a fülem káprázik, és beképzelem magamnak a dolgokat, vagy még a kőpadon elájultam, és a harctól kezdve idáig csak álmodok. De talán még is igaz…
- Riku… Riku… – Csak ennyit tudok kierőltetni magamból, mielőtt rám tör a zokogó roham. Másra se tudok gondolni, csak hogy végre megtaláltam… itt áll előttem, tíz hosszú év után újra…
Az egyetlen, ami mégis csak furcsának hat a név mellett, a családneve. Hát nem kéne neki is Metarikkunak lennie? Riku Metarikku? Még össze is cseng.
- A francba, hát elrontasz mindent. – Kuncog, majd toppant egyet lábaival, miközben engem a karjaiba húz. - Nagyon sietteted a dolgokat. – Folytatja, majd hamarosan velem együtt felugrik a levegőbe, miközben oldalra fordul, s így a levegőben a talpával végighúz egy csíkot – s annak mentén egy egészen nagyméretű, fehér jégfal keletkezik.
- Ideje távoznunk. – Fordít hátat társainak, majd egyszerűen csak suhanni kezd a… földön?
Lenézek a talajra, hogy megvizsgálhassam, mi is a turpisság a dologban – ahogy halad előre, az utat folyamatosan jéggel vonja be, ahogyan saját lábát is, talán így képes ilyen gyorsan menni; nem értek a jégmágiához.
Fel sem tudom fogni a történteket, olyan hamar pörög le minden. Először még küzdök ezzel a fazonnal, aztán elmondja, hogy ő Riku, aztán… megszöktet? Mégis mi folyik itt?
Azonban kérdezni nem tudok tőle, hiszen ő csak minél erősebben magához szorít, és a fák között manőverez, majd egyszer csak… eltűnik körülütöttünk az erdő, és úgy igazából minden más is. A tisztások, majd maga a talaj. Kénytelen vagyok észrevenni, hogy most épp kisuhantunk a semmibe, s mint valami romantikus megmentős filmben, szállunk a levegőben, miközben én Riku karjaiban vagyunk, s a hatalmas hold világít mögöttünk…
Aztán zuhanni kezdünk. Ahogy a nyomás belém szorítja a levegőt, egyre jobban pánikolok és kapaszkodok bele a férfi izompólójába. Aztán az elmormog egy mágiát, mely miatt először egy kisebb tűzszőnyegen lovaglunk az éjszakában, de az sem tart meg sokáig, úgyhogy lépcsőzetszerű sziklaoszlopokat idéz meg. Váó…
Amint végül sok pánik és visítás után leérünk a talajra, ő letesz engem, és nagyot sóhajtva lehuppan a földre.
- Itt nincs sok időnk. – Pihegi, majd a fejemre teszi a kezét, és megborzolja a hajamat. - Mi újság, kislány? Rég láttalak, Rika. – A név hallatán újra elhűlök, és kiráz a hideg. Rika? Talán ez valami új… becézése a Metarikkunak?
„Nem tudod, ki vagy.”
Ahogy beötlik a nem túl régen hallott mondat, újból rázni kezd a hideg. Én ezt nem értem, akkor se bírom felfogni. A nevem Tabuchi Metarikku, emlékszem, Metalicana is mindig így hívott, és… várjunk…
- Rika? Nem értem… a nevem Tabuchi. Nem emlékszel? Tabuchi Metarikku. – Vágom rá teljes természetességgel.
- Ugyan… hiszen anyánktól – Mordul fel egy pillanatra [/color]- s apánktól örököltük becses családnevünket. Ezért a te neved Rika Beilschmidt, szóval ne beszélj botorságokat.[/color]
Muszáj, vagyok a gondolataimba menekülni… ezt az egész nekem nagyon furcsa. S ha jobban belegondolok, hogy tényleg ez lenne a nevem? Nem tudok túl sokáig jutni, az emlékeim kihagynak, s információ hiányában az agyam cserben hagy.
- Emlékszel a bátyádra… akit Rikunak hívnak? – Bólintok, és ezzel véglegesítem a választ is, hogy tényleg ez a nevem. Rika Beilschmidt… furcsa, de tetszetős név.
- Hol voltál mindeddig? Én… kerestelek, de sehol sem találtalak. Még egy kósza információt se, mintha nem is léteztél volna. Már kezdtem feladni… – Gyűlnek újra könnyek a szemembe.
- Mondjuk úgy, fentről figyeltelek. – Feszít be, de aztán rögtön vissza is görnyed ülőhelyzetébe. - Mondhatni beleolvasztottak egy szervezetbe, akaratom ellenére… az erőmre elég jó hatással volt, de csak akkor tudtam onnét megszökni, mikor már tudtam, hogy ellenük épp elég a fizikai s mágikus energiám, hogy túléljem, ha rám találnak. Ez egy éve lehetett, azóta az elhintett információforrások, és a kis Ethan megtette a hatását… nagyon tisztel a kölyök. – Vigyorodik el, miközben a körmét nézegeti. - De térjünk vissza rád.
- Megfingatott egy céh almestere, konkrétan ki is dobott onnan, így felkerültem a léghajóra, ami a Grimoire Heart névre hallgat, és túl vagyok pár kisebb, de főként nagyobb szerelmi csalódáson… tömören, ennyi. – A csalódásra rögtön fel is kapja a fejét, elégedetlenül tekint körbe.
- Kinyírom mindet… a közeledbe férkőznek, és még bántanak is. Jellemző! – Drámai csend telepszik körénk, a kijelentése után. Kicsit félek, hogy tényleg megtalálja őt, aztán szétveri… - Sajnálom. Remélem, még látlak. – Húzza el arcom előtt a kezét, majd hirtelen sötétségbe borul a hűvös éjszaka előttem.

A léghajón kelek fel, ugyanolyan pózban, mint ahogy elaludtam, ugyanolyan állapotban és öltözetben. Mintha mi sem történt volna, de mégis… én érzem. Legalábbis remélem, hogy ez az egész nem álom volt, mert akkor az élet szeret kicseszni velem – de ha nem az volt, akkor a másik, amiben reménykedhetek, hogy nem szednek le újból a hajóról.
- Én is remélem, hogy még látlak, Riku. – Mosolyodom el, miközben kiegyenesedek, hogy kiállítsam a hátamat.


A hozzászólást Tabuchi Metarikku összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 01, 2012 12:27 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szer. Júl. 25, 2012 2:48 pm

Nos az első kalandra megkapod a jutalmat, szép munka volt bár egy mondatot kiemelnék. "Mondjuk hatujjnyira a szívedbe, a puszta kezemmel." Ha jól sejtem Spellnek mondtad, és kérdezném hogy ez most komoly? Ez egy visszautalás előző találkozásotokra?

A második kalandot színezd át mert olvashatatlan! Ha kész vagy dobj egy PM-et rám!

Jutalmad: 700VE + Tango 125 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Vas. Szept. 30, 2012 9:54 pm

Nem akarok én senkit se sürgetni vagy ilyesmi, de ha valaki leellenőrizné a júliusi kalandom, és Tangónak adnak VE-t a Jimmy-s kalandra... megköszönném xD

A kazamaták mélyén - I. rész


- Tabu… – Figyelek fel egy apró, halk hang csendülésére. Valójában ordítás lehetett, hiszen én csak azért hallhattam belőle alig-alig betűk töredékét, mert a zene valójában eszméletlenül dörömbölt a fülembe.
Tango már sokadára próbálhatta elmondani szíve bánatát, mire én a nevemet akár csak meghallottam. Persze ő ezt nem véleményezi pozitívan, épp ezért ingerülten repül elém, és taszítja le rólam a fejhallgatót, majd vár pár percet, míg már látja, hogy nem fintorgok a fülem sípolása miatt.
- Szóval. Hades hívat, és nagyon… perverz, elégedett vigyort vágott, illetve egyedül kíván látni téged. – Kicsit dühös, miközben ezt mondja, valószínűleg ellenére van, hogy szétválasztanak minket, pláne ilyen borús időszakban.
- Értettem. – Állok fel komor tekintettel, és az asztalra teszem a fejhallgatót, majd kifésülöm borzos, nagyra nőtt sörényemet. Talán le kéne vágatnom? A közelemben lévő, vélhetőleg selyem anyaggal összekötöm a hajamat, majd begombolom az ingem, és megkötöm a nyakkendőm, illetve becsatolom az övemet. Mielőtt ez a műveletsor megtörtént volna, ha valaki rám nyit, biztos azt hiszi, valami állati szeretkezésen vagyok túl, azért vagyok ennyire szétcsúszva.
Utálkozva rázom meg a fejem és nyitok ki az ajtón, hogy minél előbb megkeressem Hades mestert, a vén kujont. Csak remélni tudom, hogy nem akar felfogadni kurvának, esetlegesen valami másnak, bár nem hinném, hogy beleegyeznék – persze, neki nincs szüksége az én engedélyemre, maximum, ha ellenkezek, még pénzt se kapok érte… szar az élet ezen az otromba léghajón.
- Hades mester. Hívatott? – Lépek be a terembe, és igyekszem nem ránézni a férfira. Fejemet leszegve sétálok elé, majd guggolok le, várom az utasítást… habár mindhiába. Percekig is csönd honol a magas boltozatú szobában, amíg türelmetlenül fel nem pillantok, s akkor a –tényleg- perverz vigyorú öreg is rám szegezi tekintetét.
- Feladatot kapsz, hogy bizonyíts, messze állsz az árulástól. – A kéjenc tekintet hamar szigorúvá változik, s lesújtó szemeivel mintha a lelkem mélyére akarna pillantani. - A Dragon Fang nevű céh egyre terebélyesedik, s őshonos tagjai pedig erősödnek. Ha esetleg néhány rajtunk ütne, avagy egy kutató csoportunkon, esetleg egy portyázó csapatunkat kapná el, ahol igen értékes embereink is vannak… hatalmas veszteségeket okoznának. S akárhogy nézzük, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak, ha akár egy jelentéktelen korcsot is nyírnak ki csupán. A Grimoire Heart nem maradhat szégyenben. – Érdes hangját gyakran emeli fel, kihangsúlyozva pár szót, miközben a terem visszhangozza azt, így még drámaiabb hatást adva beszédének. - A célpontod hozzád hasonlóan egy sárkányölő, így bizonyára könnyed harc lehet számodra, még ha nagyjából egy erősek is vagytok. Hamar kiismerheted a harcstílusát, s talán fordított esetben nem lesz esélye, hogy a harcot visszájára fordítsa. – Mióta is bízik meg bennem ennyire ez a faszi? Ha akire gondolok, lesz az ellenfelem, egyáltalán nem lesz könnyű a dolgom. Dragon Fang… - Talán még ismerhetted is az áldozatot, mikor még kellőképpen hulladék voltál. Egy kék hajú égsárkányölőről van szó, akinek a neve…
Leena.
Leena.
Leena.
Bár számítottam erre, valamiképp mégis bántó a tudat, hogy akit régen még csodáltam is… most, hogy felé kerekedtem, és… meg azért ő is sárkányölő… és lényegében eddig mondhatni barátként ismertük egymást.
Miközben a név a fejemben zeng, Hades még mindig adja az utasításokat – például, hogy éppen a tartózkodási hely felett fogunk hamarosan elrepülni, szóval kotródjak el most már, és készüljek a likvidálási tervre. De én csak lefagyva küzdök a lelkiismeretemmel, ami még akkor se volt ennyire erős, mikor embereket öltem, talán ártatlanul, talán ok nélkül…
Aztán egy láthatatlan erő taszít, vagy éppen húz ki a folyosóra, aminek hála belecsapódom a falba. Nagy szisszenéssel állok fel, végre magamhoz térve, és eltántorgok a szobámba. Nos, kellőképp feladták nekem a leckét, ez biztos…
- Gyere, Tango, sietnünk kell. Ki kell iktatnunk Leenát…
- Hogy Leenát? Őt még csecsemőkoromból ismertem, és… várj… ez durva. – Hökken meg egy pillanatra, valószínűleg ez kicsit még őt is szíven ütötte. Nem kellemes dolog az ex-céhedből kiirtani emberkéket.
- Igen, nos… nem érünk rá a csodálkozásra, mennünk kell… – Sóhajtok fel, majd megütögetem a hátam tetejét, és Tango fintorogva odarepül, majd rámarkol a ruhámra.
- Nem támogatom a dolgot.
- Én se, de mit tehetnénk? – Vonom meg a vállamat, majd hamarosan az erkélyről levetjük magunkat.

- Ma nem megy ez a landolás. – Porolom le magam suttogás közben, majd óvatosan egy fának simulok. Meghallott volna? Nem lenne csoda, hiszen egy fa ágát is magammal vittem zuhanás közben. De talán lerendezi annyival, hogy valami… óriás, mutáns, dagadt mókus bénázott, és a miatt van.
Igyekezek koncentrálni, ám Leena nem teljes hangon beszél familiárisával, és elég messze is van, így nem tudom kiszűrni, miről lehet szó, ám ő viszonylag jó kedvűen –vagy mindig ilyen hangszínnel beszél?- dumál, és dumál, és dumál… talán azt se észleli, hogy körülötte valami környezetszerűség is van, meg még valami: a zaj.
Tango fáról-fára suhan előre, és én is követem őt, amíg hamarosan beérjük a kényelmes tempóban haladó lányt. Teljesen nyugodt… talán csak az ismerős szag tűnhetett fel neki, már ha figyel bármire is a történetén kívül, amit mesél. Aztán hirtelen felkapja a fejét, valószínűleg túl közel értem hozzá, és már a varázserőm is az ő aurájába robbant – itt az idő cselekedni.
Kirontok a fa mögül, és hozzám méltó sebességgel suhanok felé; előtte egy pillanatra lelassulok, neki pedig a meglepetés ereje miatt csodálkozni is alig van ideje, kerek szemei lassan lecsukódnak, miközben én leteperem őt a földre.
Lenyomom vállait a talajra, és a hasára nehézkedek, majd fejem felé emelem a kezemet, hogy lendületet vegyek. Homlokomról kebleimre verejték csöppen, Tango elégedetlenül szisszen fel, miközben alkarom fémes alakot ölt, és hamarosan egy kard formálódik meg kezem helyére. Idegesen –vagy csak izgulva?-, remegő test kíséretében csapok Leena fejére, és csupán remélem, hogy…
Hárít. Egy gyors mozdulattal hasára fordul, maga alá temetve engem. Épp eléggé meglep, mint ahogy én őt az előbb, s épp ezért vissza kell alakítanom kezemet, hogy ne sebezzem meg a saját testem. Lendülettel csap felém, ám addigra ereje elhal, mire ütése eléri a bordáimat, de még így is elég kellemetlen az érzés, pláne, hogy hamarosan egy nyálas nyelv is a fülemben kezd el turkálni.
Undorodva szisszenek fel, mire Tango egyből a zöld gyíkra lő egy tűzlabdát. Az apró lénynek épp, hogy sikerül kikerülni, de így is a talajra zuhan, így végre nincs, ami zavarjon. A hirtelen előnyt kihasználva Leena és közém fúrom lábaimat, majd megfeszítve azokat lelököm magamról a lányt. Miután legurult rólam, felpattanok és rászegezem a tekintetemet. Semmi kedvem nincs ehhez a küzdelemhez, ám már belekezdtünk, nem gyengíthetem meg védelmem annak reményében, hogy felajánlja, ne harcoljunk.
Mikor a kis kaméleon mozgolódni kezdene, Tango egyből ráveti magát, amit Leena láthatólag nem tűr túlságosan. Felugrok a levegőbe és kezeimet összefonom egymás előtt, mindkettőt élezett, fogas pengévé változtatva. Fenyegetve közeledek felé, majd csapok le rá karjaimmal egy X betűt formázva; ajkai szavakat formálnak, majd ahogy egy sárkányölőtől elvárható, páratlan sebességgel és erővel állítja meg a csapást egyfajta széllökettel, aminek hála elvesztem azt a lendületem, melyből következő támadásom fakadt volna. Kétségbeesetten bukok alá, hogy onnan folytassam a támadást, ám előtte mintha a szél kart formált volna, ami össze akar zúzni engem. Ijedten vonom be testem az acélpikkelyekkel, és nagyobbítom meg jobb öklömet, hogy viszonozzam a támadást.
Mivel ő sokkal felkészültebben hajtotta végre technikáját, így az én karomon éppen hogy csak szertefoszlott a hideg, mágikus szellő, melyet manipulál.
Ezután kicsúszok a lány elől, egyenesen megállva előtte. Ha eddig nem jött volna rá, akkor az acélpikkelyek most megerősíthették a gondolatban; hogy ő ismer, vagy csak ismert engem. De bizonyára csalódott.
- Sajnálom, Leena. – Sütöm le a szemeimet szégyenkezve, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak. - Nem én akarom így.
Mintha dünnyögne valamit válaszként, ám én kezemet előreszegezve alakítom át azt lándzsává. Megerőltető támadás, de…
- Demon Logs! – Törnek elő karom felől lándzsák hadai. Leenát viszonylag felkészülten éri a támadás, talán már látott harcolni, vagy csak sejti, miként küzdjön egy olyan emberrel, akivel… „hasonlók”. Félig-meddig ingerülten indítja meg az ellentámadást, egyfajta szélkarmok formájában.
Az elemek összecsapnak, és idegesítő vijjogás jár mellé; a tömör szellő és a fémek egymásnak dörzsölődnek, a bennük lévő mágia pedig fájdalmasan nyög mellé. Hát még mi! A túlzott porfelhőtől nem látni, hogy a támadástengeren túl Leena mit kezd magával, ámde én a korlátozott látásnak köszönhetően több szélkarmolást is elszenvedek. Az erőteljes szellő több általam létrehozott fegyvert is magával ránt útja során, így néha még mondhatni saját magamtól szerzek sérülést, melynek tudata több mint irritáló. Amint lenyugszik a fémes csörömpölés, már csak a porfelhők lenyugvására várok. Maga a por is csípi a mágia által szerzett sebeket, amelyek talán több száz helyen vannak elszórva testemen, hol kisebb, hol talán nagyobb kiadásban.
- Tango! – Pihegem, mire a kandúr betör a felhőbe, és megdöbbenten mér végig.
- Gond… van? Mi történt? Nem figyeltem, elkalandoztam a kis gyíkkal. Tudod, nagyon izgalmas mágia nélkül harcolni!
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Mi meg képzeld, mágiával küzdünk. – Forgatom meg szemeimet, majd kiegyenesedek, és végignézem a sebeimet. A legtöbb csak felszíni, de akad pár mély, amik… nem lesznek jók, ha elfertőződnek.
A por lassan leülepszik; látom, hogy maga Leena is elszenvedett pár sebet, és épp segíteni akar magán. Ijedten vetem rá magam és teperem újra a földre, majd ugrok le róla, nehogy újra maga alá temessen és így előnyt nyerjen magának.
- Fungus Spore: Purple Mist! – Ejti ki Tango a varázslat nevét, ám aktiválni már nem tudja, mert egy zöld paca eltarolja őt, hogy újabb harcba kezdjenek kettesben.
- Csak mi ketten. Csak a saját erőnk… – Zihálom, majd felfújom tüdőmet levegővel. Nem túl nagy meglepődöttségemre Leena is így tesz, majd egyszerre engedjük útjukra az üvöltést, hogy újabb, füleinket bántó hangok egyvelegével, kioltsák egymást. Szinte semmi nem történik találkozásukkor – előretörve próbálják megakadályozni egymást, majd egy kisebb robbanás kíséretében mindkettő szertefoszlik, hátrahajítva minket.
~ Nem fog menni, ez a harc túl kiegyenlített. Még magunkat se tudjuk kifejezetten erősíteni – ezen a területen nincs fém, és ha ő levegővel próbálná teleszívni magát, akkor teljes kiszolgáltatná a testét nekem, és ezzel bizonyára ő is tisztában van. Ha valahogy felé tudnék kerekedni… de nem lehet. A tapasztalatunk a csaták terén megegyezik, és a mágikus erőnk se múlja felül a másikét. Akkor mégis hogyan…
Végignézek Leena törékeny testén, ám hamar elvetem a gondolatot. ~ Én is gyöngének tűnök, mégis hatalmas fizikai erő lakozik bennem, mely sok emberét felülmúlja. Egy mágianélküli csatában még esetleg Dent is magam alá tudnám gyűrni, de Leena hozzám hasonlóan sárkányölő. Ha ő is olyan edzésen ment keresztül, mint én, vagy csak hasonlón… nem szabad kockáztatnom.
Hosszú pillanatokig csupán nézzük egymást, hogy ki lép először. Kínos csönd telepszik a területre, ahol harcolunk; a fák nagy része kidőlt, a föld alattunk meglazult és besüppedt. A pusztítás már pár támadás után is aggasztóan nagy lett, mi lesz még, ha tovább…
Leena mozdul ki elsőként, amire én kétségbeesetten, megugrok felé. Talán csak elmacskásodott végtagjait akarta nyújtóztatni, vagy épp egy belső hang késztette őt az első támadásra; de én nem várhattam azzal, hogy kiderítsem, melyik is történt. Zuhanás közben megpördülök saját tengelyem körül, rúgok egyet a levegőbe, hátha úgy nagyobb lendületem lehet. Kihasználva röppályám lassúságát, Leena egy széllökés segítségével a levegőbe irányít engem – én pedig megragadom karjait, magam felé pördítve, majd belerúgva a hátába még feljebb repítve őt.
Elengedem a csuklóját, és egy még álló fa lombozatán lendületet veszek, így egy újabb rúgást viszek be neki, ezúttal gyomrába. Természetesen ő se rest, immáron szabad öklei egyenesen az arcomat, majd a gyomorszájamat veszik célba, és sajna nem téveszti el. Levegőért kapkodva kapaszkodok belé újra, és fejelem le, majd hamarosan elfogy a lendületünk; magasan a talaj fölött megpördülünk, és zuhanni kezdünk a süppedékeny föld felé. Sajnos a nyomáskülönbség, ami a zuhanás közben zajlik, nem segíti elő a levegővételem, így légszomjasan szippantok egyet, majd megfejelem Leenát.
Mindkettőnk fejéről apró vércsík kezd el lecsurogni, és fájdalmasat szisszenünk. Nekem már nincs erőm további támadásokra a levegőben, habár a környezet talán még kedvez is a lánynak; de igyekszem minél erősebben lefogni kezeit, és magam alá rántani, hogy felfogja esésünket.
Alattunk kicsivel a familiárisaink vívnak „véres” küzdelmet, majd ijedten ránk nézve kissé lefagynak.
Végül nem sikerül Leenát teljesen magam alá húzni, így kettőnk oldalasan esik a földre… ám meglepetésemre nem állunk meg, sőt. A talaj fájdalmas nyekkenéssel adja meg magát lendületünknek, én pedig fájdalmasan ordítok fel – a bal karom nagy része valószínűleg eltörött, és csak szerencsén múlik, hogy a bordám vagy a csípőm nem éri olyan szögben a földet, hogy ugyanerre a sorsra jussanak. Láthatólag a velem tartó Leena se járt jól a talajjal való érintkezéssel, ám úgy tűnik, most ez a legkisebb gondunk. A tisztás, melyen nemrég állva küzdöttünk, most végigomlik a kidőlt fák vonaláig, és mind beleesünk; én, régi céhtársam, és a két állatka…
Kétségbeesetten próbálom megnézni, hogy mégis merrefelé esünk, ám a por és a többi törmelék eltakarja szemem elől érkezésünk helyszínét. Ijedten úszok a levegőben a fájdalomtól és meglepődöttségtől eltorzult arcú Leenát, majd rántom magam felé, és karom át úgy, ahogy tőlem telik; csak a jobb karommal tudom rendesen átfogni. Ezek után felvonom a lehető legerősebb, legvastagabb acélpikkelyeim, minél több varázserőt beleadva. A felettünk lévő fény hamarosan kihuny, fák és nagyobb sziklák sokasága dől a bejáratra.
A mellettünk zuhanó Tango, látva tevékenységemet, megragadja Pascal farkát, és szárnyait kinyitva igyekszik fékezni az esést, majd ők hamarosan a levegőben békésen szállingózva veszik irányba a földet. Sajnos, velünk már nem ilyen jó a helyzet – sőt, mi több, elég rossz. Rettegve nézek végig a félhomályban a falakon; bár a legtöbb dolog elmosódik, tisztán kivehetőek csontok, gyökerek, harc nyomai…
Aztán becsapódunk. A fájdalom belehasít a gerincembe, majd egészen végigmegy a testemen; képtelen vagyok Leenát magamhoz tartani, ő rólam lepattanva ér földet pár méterrel odébb. Az acélpikkelyek hamarosan letörnek testemről, megannyi zúzódásnak helyet adva, én magam pedig hirtelen nagy adag vért hányok magam mellé a piszkos földre. Remegve fordulok vissza a hátamra, és könnyes szemmel nézek magam fölé. A fény csupán pár helyen pislákol csak, s azok is egyre gyúlnak ki, a remény utolsó cseppjeit is kioltva belőlünk. Zihálva veszem a levegőt, Tango pedig egyből odasiet hozzám; alig érzékelem a jelenlétét.
- Tabu! Tabu, jól vagy? – Kérdi remegő hangon. Aggódásán elmosolyodok, és a számból lefutó vércsík megduzzad, ahogy egyre több vér buggyan ki a számból. - Kérdeztem valamit! Jól vagy?! Válaszolj már! – Próbál rázogatni kis mancsaival, miközben én eszméletem végéhez közeledem. De erősebbnek kell lennem…
- Dehogy… vagyok… – Nyögöm ki erőltetve a szavakat.
- Fungus Spore: Purple Mist! – Az erő úgy tűnik, Tango segítségével kicsit megnövekszik bennem, habár tudom, hogy a hatása csupán ideiglenes, de addig talán jobban leszek.
- Leena… felsegítenél? Tudom, hogy én rád támadtam… és minden… de valamit ki kell találnunk, hogy kijussunk innét… utána azt kezdhetsz velem, amit akarsz… – Lihegem. A lány úgy tűnik, hezitál kicsit, de mégiscsak segít a jobb oldalamnál felhúzni engem, majd a falnak támasztani. - Köszönöm. – Bólintok neki halvány mosollyal az arcomon.
Mikor már kezd kitisztulni a látásom és az elmém egyaránt, végigmérem a helyzetünket. Az apró, henger alakú „teremből”, ahol épp tartózkodunk, hét darab kisebb járat nyílik, ki tudja merre; ebből öt el is van torlaszolva, ezeken kívül pedig egy, nagyobb út vezet a semmibe, vagy éppen egy másik ilyen terembe.
A falak nagy részét piszkos agyag és deszkák díszítik, hogy ne omoljon be, ám sok helyen le van verve a támaszték, és itt-ott meg is rogyott már a hosszú évek alatt a fal. A járatnak a falán, amin lezuhantunk, régi létrák nyomai látszódnak, ám legtöbbet már elnyűtte az idő, és az itt élő apró bogarak. Nincs esélyünk ott kijutni.
Önkívületemből kikerülve először Leena nyöszörgése az, ami igazából felkelti a figyelmemet. Ő is rendesen megsérült a zuhanásban, és a rólam való lepattanás is okozhatott neki gondot. Úgy tűnik, hogy Pascalt kezdi el keresni, aki legalább biztonságban, összekuporodva van egy kisebb sziklatörmelék mellett, hála Tango szállításának.
- Hol vagyok? – Kérdi hasonlóan kómásan, mint ahogy én voltam nem olyan rég.
- Ki tudja… ez valami… kazamata… – Válaszolom nehézkesen. A mellkasom is nagyon fáj, talán bár ott nem érzem azt a szúrást, mint a bal karomban; talán csak pár zúzódás került oda.
- Kösz, az előbbit. – Mondja Leena közelebb csúszva hozzám.
- Ugyan, semmi. – Sóhajtok fel fájdalmasan, majd a lányra tekintet. Ő sincsen nagyon szerencsés állapotban.
- Várj egy… áú… kicsit. – Magyarázza, majd a végigtapogatja a karom. Kelletlenül szisszenek fel, bár tudom, hogy ő ezzel semmi rosszat nem akar; sokkal inkább jót, hiszen hozzátartozik a képessége közé a gyógyítás.
Hirtelen felizzik kézfeje körül egy zöldeskék fény, melytől pozitív erők szabadulnak fel a testemben, és érzem, hogy a karom fájdalma alábbhagy. ~ De miért engem gyógyít meg először, ha én támadtam rá? Magára kéne felhasználnia a mágikus erejét… – Ám nincs erőm, hogy kimondjam szavakat, s inkább önző kisgyerek módjára hallgatok. Csak mikor úgy érzem, annyira már épp begyógyultak testem sebzett részei, hogy ne érezzem különösebb hiányukat egy kisebb-nagyobb csatában –hiszen valószínű, hogy nem ingyen jutunk innen ki- mosolyogva húzódom arrébb.
- Én már így rendben leszek… nagyon szépen köszönöm. – Nézek szemeibe bűnbánó tekintettel. - Most lásd el magadat is… téged is megviselhetett ez az… egész.
- Um. – Bólogat. - Szívesen.
A magához tért kaméleon beszélgetésünk alatt varrógépszerű, berregő hangot ad ki magából, és mellé hülyén vicsorog, mintha el akarna ijeszteni gazdájától; egyfajta morgás lehet, talán főképp Tangónak címezve, aki unott fejjel könyveli el az új riválist. A kandúr látszólag sokkal nyugodtabb viselkedést tanúsít, mióta Leena segített rajtam, de az aggódás ráncai az ő arcán is gyakran megjelennek, ahogy végigméri, hol is vagyunk.
- Van valami ötleted, hogyan jussunk ki innét? – Nézek körbe újra, bármilyen kiskaput keresve. - A kijáratot elzárta a törmelék, szóval Tango nem tud kivinni minket. Valamelyik alagúton át kéne mennünk… de melyiken? – Töprengek, és valamiféle jelet várok, hogy irányítson.
Leena épp szólna, mikor baljós morgás hallatszódik mellőlünk. Rögtön arrafelé kapom a fejem, ám a hang hamar el is múlik, nincs időm megállapítani, honnan jön. Kicsit csüggedten, és egyaránt ijedten szegezem le a fejem, mikor a hang ismét megismétlődik, ám most sokkal hangosabban és hosszabban. Az egyik szűkebb átjáróból jön, amely le van zárva; ám most, hogy jobban megnézem, a deszkák, mellyel elzárják az utat, itt-ott fel vannak égetve, összekaparászva, vagy eltörve. Mi a franc lakhat itt?
Perzselő, hamuzó hangot követ a mordulás, majd lépteket, és mintha az a valaki, aki jön-megy, húzna maga után valamit. A hangok még ismétlődnek pár percig, aztán folyamatosan elhalnak, mi pedig mind a négyen megdermedten tekintünk hol a másikra, hol az átjáróra. Hirtelen a sok törmelék alatti bázisunk is sokkal biztonságosabbnak tűnik mindennél a világon…
Ám ha ott élet van, akkor a kiútnak is a közelben kell lennie.
- Nagyon őrült ötletem támadt, aminek talán nem mindenki fog örülni. – Vigyorodok el kissé ingerülten.
- Nem hinném, hogy jó ötlet… – Vág szavamba Leena, sejtve, hogy mire gondolok.
- Törjük át azt a gátat; úgyse lesz nagy feladat, aztán nézzük meg, mi rejtőzik mögötte. Ha azon átverekedjük magunkat, bizonyára innen is kijutunk… talán nem épp könnyűszerrel, de valamit muszáj kezdenünk magunkkal.
- Nyo…nyomás! – Helyesel Tango a levegőbe bokszolva, de talán ő is ellenkezne, ha ezzel nem hozná szégyenbe magát a női nem előtt.
Feltápászkodásunk után kicsit habozva indulunk meg a megrongált deszkák felé, de aztán együttes erővel letépkedjük őket a járatról. Összességében ketten simán elférünk az alagútban egymás mellett.
Az utolsó deszkát és láncot egyszerre tépjük le a járat bejáratáról, és amint azok elszakadnak védelmezendő helyükről, fülsüketítő, mély és rekedtes ordítás lök minket le a földre. Még hosszú pillanatokig hallani az üvöltés visszhangját, mire felkelünk, és nagyot nyelve belépünk az alagútba.
~ Mire vállalkoztunk?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szer. Okt. 31, 2012 10:38 pm

A Kazamaták mélyén - II. rész

Lekaparom a deszka utolsó szálkáit is a falról, hogy biztonságban bejussunk, aztán kissé tanácstalanul nézek a többiekre. Bár már benn vagyunk az alagútban, senki se kíván előremenni; tekintetével mindenki a másikat unszolja, hogy induljon meg elsőként, de úgy tűnik, a próbálkozása senkinek se kíván érvényesülni.
- Gyerünk már, ne féljetek ennyire! – Biztatja őket Tango kissé remegő hanggal. - Hiszen oda át csak a kiút várhat minket…
- Ha ilyen könnyen beszélsz, nyugodtan fáradj csak előre. – Vág vissza gúnyosan Pascal, és ennek hála egy újabb szópárbaj alakul ki a familiárisok között. Valamivel derűsebben kuncogok, hála a vicces helyzetnek, majd „okos enged, szamár szenved” alapon előrelépek, akármennyire is ellenzi Tango az ötletet.
Ám az átmeneti vidámság sem tart sokáig, mivel hamarosan újabb baljós moraj rázza meg az alagutat, több repedést is létrehozva a felettünk és mellettünk lévő falakon. Ijedten nézek hátra, hogy Leena meg van-e még, aztán lépteimet felgyorsítva indulok meg újra. ~ Jobb lesz, ha szedjük a lábunkat.
Ami még aggasztóbbá teszi a helyzetet, hogy az ijesztő morgás nem múlik el, mint pár perccel ezelőtt, hanem minket ijesztgetve folyamatosan fülünkben zúg, és mikor meglátom a kijáratot jelző fényt, csupán erősödik a hang. Az alagútból kivezető lyuk alját már föld torlaszolja el, mire odaérünk, így kelletlenül rugdosom azt le, hogy ki tudjunk mászni.
Furcsa meglepetésként ér, hogy nem vagyunk egyedül a teremben, ahová érkeztünk; apró, lángoló bolyhok futkosnak szerteszét, némelyik feldől a saját súlyától, de amint meglátnak minket, mogorván vetik felénk magunkat, de a legtöbb lerugdosható, néhányat én magam rúgok a porba, mely kioltja az őket éltető lángokat. Tango és Pascal is bevetik magukat, talán egymásnak fitogtatva, hogy mégis melyikük a jobb, de alig fél perc kell ahhoz, hogy az összes kis lángpamacs kihunyjon vagy eliszkoljon.
Körülnézve a teremben rögtön alagutak tárulnak elénk; a háromból egy már majdnem teljesen beomlott az idők vasfogai miatt, a másik kettő viszont hívogatóan tiszta, már-már gyanús, hogy sérülésnek nyoma sem látszódik rajtuk. Amint a két alagútra szegezem a tekintetem, újra felmordul a baljós moraj, amitől kicsit visszahőkölök.
- Szerinted… hol menjünk? – Kérdem kétségbeesetten, a három út között járatva a szemeim. - Egyik se látszik jó választásnak.
- Hát pártolnám ezt a kettőt itt. – Szólal meg a nagyképű kaméleon a két tisztára mutogatva. - Nem terveztem köves sírboltot magamnak.
- Hm, a levegő mindenhol ugyan olyan büdös… – Feleli Leena kicsit elmélkedve. - Igazából tippelni tudok csak, legyen a középső! – Mutat az egyik tiszta és a beomlott közé, s habár én sem tudok jobbat, rossz közérzet rohamoz meg.
- Rendben. – Bólintok beleegyezve, majd elindulunk a kék hajú lány által választott úton. A másik –vélhetően terembe- vezető átjáró sokkal tágasabb, ám ennél fogva instabilabbnak is tűnik, és annyira rövid, hogy látni a végét szabad szemmel is.
Ám alig jutunk el a feléig, valami kis nyamvadék rögtön az utunkat állja; alig ér a térdünkig, és ritka ronda teremtmény, akinek kezeiről csápok és izzó ostorok lógnak le. Mindig, mikor szólásra nyitja száját, fület bántó sipítozás jön ki rajta, és csap egyet az ostorával maga mellé, egyre közelebb felénk.
- Sky Dragon’s Roar! – Uszítja rá az első támadást Leena. Az ordítás a lény körül krátert zúz, sőt még a rajta lévő lángok is ki-kihunynak egy pillanatra, de ő maga rezzenéstelenül várja az ostrom végét, majd még hangosabb visításra nyitja a száját, és ingerülten Leena felé veti magát.
- Iron Dragon’s Sword! – Gondolkodás nélkül rántom a testem a lány felé, és karddá átváltoztatott karomra a lény gond nélkül felsiklik, habár csak féloldalasan. Szinte rögtön lekaparom magamról az undormányt, aki még mindig vergődve csapkod felém.
- Vernier! – Adja meg a kegyelemdöfést, szinte széttrancsírozva a lényt.
- Kettő-null az embereknek. – Próbálok viccelődni, majd a kezemre nézek, ahol könnyebb égési sérülések jelennek meg azon a helyeken, ahol hozzám ért a tüzes lény. - Mocskos dög. – Sziszegem. - Nem értem, hogy élhetnek meg ilyenek a föld alatt? – Kérdem mogorván mondhatni magamtól, mivel ez egy olyan költői kérdés, amire még ezek az izék se tudják talán a választ. Ingerülten eltorzult arccal mennék tovább, ám Tango megrántja a fejem, és előzékenyen előrepillant. Alig telik el pár pillanat, máris ijedten visszahúzza a fejét, és nyel egyet, majd kicsit előrébb löki a fejem, hogy megfigyelhessem, ő mit látott.
- Nézd, egész tanya van itt! Van ugyanilyen csápos izéből vagy húsz… – Suttogja, miközben elmélyülten és undorral a tekintetében nézi végig a majdnem ugyanúgy kinéző szörnyeket.
- Király. – Jegyzi meg Leena kedvtelenül.
- Mondtam én, hogy nem erre kellet volna jönnünk! – Nyávogja kelletlenül a kaméleon, és éles hangjára mozgolódni kezdenek a lángoló dögök. Hamarosan már el is kezdenek beözönleni az alagútba, menthetetlenül kívánva, hogy harcoljanak velünk.
- Nem mondtál te semmit! – Mordul rá Leena, és azon nyomban rá is csap egy felé közeledő lényre.
A kéttucatnyi lény megoszlik köztünk; Tango tanácstalanul lóg a vállamon, mivel tűz alapú támadásai haszontalanok a szörnyekre nézve, és a ránk pozitív hatással lévő gombát csupán percek múlva tudja újra használni, Pascal pedig nem bír mágiával. Így Leenával megpróbálva kikerülgetni a tüzes ostorokat igyekszünk lealázni a minket körülvett lényeket, több-kevesebb sikerrel; kis méretük ellenére a hozzájuk való izzó fegyver két és félszer akkora nagyjából, mint ő maguk, így kitérni előlük szinte lehetetlen, pláne, ha több mint húszan lóbálják egymás mellett.
- Iron Dragon’s Roar! Iron Dragon’s Lance, Demon Logs! Iron Dragon’s Spike! – Repkednek a mágiák a részemről, hogy minél távolabb tartsam magamtól az undorító egyedeket, és közben irtsam is őket. Némelyik holtan elterülő teremtmény magával rántva másokat huny el, de van, aki még akkor se képes feladni a küzdelmet, mikor rendeltetésszerű lenne a halála.
- Sky Dragon’s Roar! Sky Dragon’s Claw! Vernier! – Természetesen Leena sem rest, és két szabad szusszanás között egy-két támogató varázslatot is megejt, mely a sebességünket és támadóerőnket növeli meg a harc idejére.
Habár nincsenek túl sokan, rendkívül szívós és nagy támadóerejű dögök ezek, így percekbe is telik, mire mindegyik holtan terül el. Tango megkönnyebbülten sóhajt annak ellenére, hogy ő nem csinált semmit, ám ennek ellenében szinte rögtön ciccegni is kezd, mivel az egyik lény végigmarta fegyverével a hátát, és az egyik fülén is sebet ejtett.
Végignézek magunkon; én akárhol is vontam be magam páncéllal, vagy fegyverrel, ők áttörték a mágikus védelmet, s ennek hála tele lettem égési sérülésekkel, melyek végighúzódnak a testem egy pontján. Még csak nem is az, hogy sok van belőle – de rendkívül fájdalmasak. A velem tartó lányra tekintve kénytelen vagyok megállítani, hogy nem vagyok egyedül a sebekkel.
- A francba! – Szökik könny a szemeimbe azokon a pontokon, ahol akár csak kicsit is megérintem a sebet. Hová keveredtünk? – Kérdem újra magamtól, majd kisétálok a terembe, és ott nekidőlök a falnak.
Leena ugyanúgy, mint én, a sebeit nézegeti, néhány még Pascalra is jutott. Kelletlenül nyújtja gyógyításra kezét, ám én visszautasítom.
- Ezzel még boldogulok. – Biccentek neki szelíden, mivel nem akarom, hogy pazarolja a mágikus erejét; ki tudja, hogy mibe keveredtünk.
Ám a lány nem adja fel ilyen könnyen; habár meg nem is gyógyít teljesen, felületesen eltünteti az égési sérülések nagy részét, hogy legalább a fájdalom szűnjön. Hálásan bólintok, majd Tango is ugyanígy tesz, miután Leena az ő sebeire is kitér.
- Pihenjünk meg. Van egy olyan érzésem, hogy ezek a szörnyek csak többen lesznek, és lehet, hogy még erősebbek is.
- Csak a gyengék pihennek! Leena és én elég erősek vagyunk ahhoz, hogy végig… – Kezdené a szokásos nagyzolását a kaméleon, ám gazdája egy szigorú pillantással beléfojtja a szót.
- Talán tényleg nem árt egy kis szusszanás. – Majd példámat követve nekidől a falnak, s aztán kilöki maga alól lábait, hagyja, hadd rántsa magával a gravitáció.
Elmélkedve nézek fel az omladozó plafonra. Majdnem hasonlóan magas ennek is a teteje, mint ott, ahol jöttünk; ám itt látszódik, hogy sokkal eredményesebben, tisztábban le van zárva a teteje. Itt sem tudunk kijutni. ~ Mégis mit zárhattak le ide? Már az is elég veszélyesnek bizonyult, akikkel eddig találkoztunk; de mit rejtegethet még ez a hely? Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy mi élhet idelenn, amit el kellett zárni a társadalom elől. – Egy megperzselt deszkát tapintok ki magam mellett, így oldalra nézek. Egy ahhoz hasonló alagút van tőlem balra, mint amin keresztül elindultunk; a lécek és fadarabok mind letörve, leégetve. Csupán cafatok vannak már a helyén. ~ Valami, ami itt él… valamik. – Tovább járatom a tekintetem, és egész magason kaparásnyomokat látok meg. Rögtön kiráz a hideg, elönt a hűvös félelem. ~ Akármit is rejteget előlünk a világ, egyszerűen nem tudja eldugni. Nem tudja itt tartani…
- Teljesen a frász jön rám ettől a helytől. – Fakad ki Tango. - Szerintem most már igazán tovább indulhatunk, és megkereshetjük a kiutat. Nincs értelme várni, csak a saját végzetünket írjuk meg így! – Követve a kandúr tekintetét, csontvázakra talál a szemem; párnak hasonló az anatómiája, mint az ostoros lényeknek, melyekkel harcoltunk. A félelmetes, hogy van több is, egy-kettő emberi csontváz is, de a legtöbb hatalmas, tagbaszakadt szörnyek maradványa. Kicsit összébb húzom magam, és feltápászkodok – mikor Leena felé nézek, látom, hogy ő is hasonlóan cselekszik, mint én.
Hallgatólagos beleegyezéssel indulunk meg egy következő terembe az egyetlen tágas járaton keresztül, mivel a többi szűk, vagy be van omolva. Bámészkodva próbálom átlátni a kazamata tervét, ám a szomorú, hogy semmi rendszert nem látok benne. Nem úgy vannak elhelyezve a termek, a folyosók, hogy biztos ne omoljon be egyik se; az, hogy melyik nagyobb „szobának” van magasított plafonja, az is teljesen elszórt. Síneknek nyomát se látni, vagy bármi olyat, ami bizonyítékot adna arra, hogy itt valaha emberek dolgoztak valamit.
- Vigyázz! – Sziszegi Leena, bal kezét a mellkasomra csapva, hogy ne menjek tovább, és Tango is hajamat fogdosva igyekszik megfékezni a tovább menetelben.
Abban a pillanatban, mikor szóra nyitnám a számat, hogy mégis mi történt, két csatározó dög veti el magát előttünk, majd gurul tova – az egyik azaz ostoros dög, mely ellenfelét vadul csapkodva igyekszik győzedelmet aratni, míg a másik sárgás bőrű, torz lény a fél méteres-méteres karmaival vág vissza. Mint kiderül, az előzőleg említett fegyver sokkalta hatékonyabb, így a sárgás szörny ezt kihasználva szétszabdalja a csápos, izzó lényt, melynek lángja ezt követően kihuny.
Persze nem elégszik meg ezzel az aprósággal; rögtön felénk veti magát, pontosabban felém. Alig fogom fel a dolgot, egyszerűen túl gyorsan cselekszik, keveset fogok fel a külvilágból – Tango felé dob egy zöld tűzlabdát, amitől kicsit megtántorodik, de miután magához tér, sokkal ingerültebben kezd el felénk futni.
- Sky Dragon’s Claw, Vernier! – Hangzik el a varázslat Leena szájából, amint túl közel ér, s ennek hála a szörny holtan rogy össze.
- Sajnálom. – Nézek rájuk neheztelve. Habár tágas ez a helység, már simán eltelt egy nap azóta, hogy idekerültünk. Azóta nem is ettünk, nem is aludtunk… szusszanásnyi időkre pihentünk meg csak, és ez nem elég ahhoz, hogy feltöltsük magunkat energiával. - Kezdenek tompulni az érzékeim.
- Együtt érzek… nem tesz jót a se a testünknek, se a lelkünknek az itt lét. – Feleli morcosan Leena, az elmúlt órákban történt események súlya miatt.
Alig lépünk tovább párat, erőltetett, rosszakat sejtető dübörgés üti meg a fülünket, sőt; ahogy egyre hangosabb a zaj, úgy a lábunk alatt is remegni kezd a föld. A rengésszerű jelenség egyre csak erősödik, Leenával tanácstalanul nézünk egymásra, mire meglátjuk, hogy mi is közeleg; szárnyas, megcsapzott és vélhetően agresszív lények jönnek bal oldalunkról. Majd ellenkező irányból az ostoros lényekhez és a lángoló bolyhokhoz hasonlóan tüzes, tagbaszakadt, erős izomzatú szörnyek közelednek. Az egyetlen baj, hogy úgy tűnik, mi vagyunk a csatatér közepén.
Kétségbeesetten forgatom a fejem jobbra is, balra is, kiutat keresve; ám teljesen hasztalan, a lények minket meglátva ingerült rohanásba kezdenek felénk, hogy minket és egymást is kiirtsanak. Soraik között az eddig látott ostoros, vagy éppen karmos lények is megtalálhatóak, nehogy akár egy kicsit is könnyebb legyen a dolguk – kénytelenek vagyunk védekező állást felvenni.
- Ha ezt is túléljük, akkor bizony meg fogjuk érdemelni, hogy eposzokat zengjenek rólunk! – Ordítom túl a csatakiáltások, hörgések tömkelegét, majd Leenának vetem a hátam, és a szürke lények felé fordulok.
- Ha pedig nem, akkor már nem kell a kijutáson aggódni. – Feleli kissé borúsan, habár teljesen egyetértek vele. Kijutásra speciel semmi esélyt se láttam, már akkor se, mikor leestünk ide, bár senkivel sem akartam ezt kifejezetten megosztani. Ha a többiek meg vannak telve reménnyel, úgy akad egy ici-pici esély, de… így…
Aztán eljut felénk az első hullám. Ijedten suttogom a megfelelő szót, hogy magamra idézhessem a mágikus védelmemet, majd karddá változtassam karjaim. Igyekszem a legsebezhetőbb részeken meggyengíteni a repülni képes lényeket; még pedig a szárnyuknál. Ha azt levágom, a legtöbb fájdalmasan ordítva hullik a földre, s kezd el vergődni, bár néhány kitartóan kezd el felém zuhanni, ez esetben őket igyekszem kettévágni, ellenkező esetben pedig hagyom, hadd essen le mellém, s aztán szúrom le őket a kardommal.
- Iron Dragon’s Roar! – Eresztem rájuk dühödt ordításom, mely kisebb lyukat üt a támadóknál, ám ez a rés hamar „begyógyul”, feltöltik a végtelen számú szörnyek.
Az egyetlen, mely egyszerre nehezíti és könnyíti dolgunkat, hogy közben egymást is tépik a lények, amiben változatos, hogy éppen melyik sereg veszít több embert. Tango is magát bevetve igyekszik tűzgolyókat dobálni a szörnyek közé, sötétséget létrehozó gombák egyetemében, és egy minket erősítő varázslatot is bevet. Ereje kevésre elég, mégis elszántan harcol a fejemről, vagy éppen a levegőből, amennyire szárnyalni képes.
- Iron Dragon’s Roar! – Hangzik el számból újra támadás, és Leena is ugyanebben a pillanatban használja ezt a mágiát. - Iron Dragon’s Lance: Demon Logs! – Alig, hogy aktiválom a varázslatot, testem meginog, vízióm homályosodni kezd. Habár már fogy az ellenség, tudom, hogy nem bírom sokáig; Tango is illegve-billegve igyekszik megtartani egyensúlyát a fejemen. Erőt veszek magamon, és újra aprítani kezdem az ellent, kardommal és lándzsáimmal egyaránt, amikor pedig erőmből kitelik, egy-egy ordítást is útjára engedek.
Már épp kezdenék kivirulni, hogy elfogy a hadsereg, mire látom, hogy a szürkés, sárgás lényekhez még több torzszülött érkezik. Legtöbb hasonlít az eddigiekre, ám akad olyan is, amely teljesen más alakot ölt a többihez hasonlítva. Egy pillanatnyi idő alatt hátrakukkantok, mi a helyzet Leenával – és szomorúan kell megállapítanom, hogy körülbelül ugyanez.
~ Szóval itt a vége, így fogunk meghalni? Ronda szörnyektől kikapva lelem majd a vesztem? Elfogyott volna a remény…?

***

Ugyanolyan eseménytelen nap volt, mint mindig. Nem törekedtem semmire, nem gondoltam semmire; bánatosan kullogtam, kezeimet zsebre vágva az erdőben. Rossz volt belegondolni, hogy nem mehetek a számomra legfontosabb személy közelébe, mivel csak rosszat teszek neki. Továbbá fájt, hogy rajta kívül engem is folyamatosan üldöztek.
- Cudar világ. – Állapítottam meg hideg nyugalommal, majd elrúgtam egy közelemben lévő követ. Felnéztem az előttem magasodó hegyre; itt volt az a szörnytanya, amit a Tanács, és a különböző szövetségek egyértelmű döntéssel el akartak zárni a külvilág elől. Talán vehetjük úgy, hogy csak rosszul sikerült kísérletek telephelye volt ez – de én tudtam, hogy sokkal több bújt meg a mentegetőzések mögött. Annyi mindent titkolt a Tanács, és a legális céhek is, hogy már lassan lesüllyedtek egy sötét céh színvonalára. Miben voltak jobbak? Nem öltek embereket? Dehogynem, csak azokat, akik az ő felfogásuk szerint gonosz volt. Hát így kit is nevezhet az ember jónak? Aki nem lop, nem öl, nem erkölcstelen? Mindenki lop, öl, és senki sem erkölcsös.
- Cudar világ. – Ismételtem meg az előzőleg hangoztatott mondatot, majd összekulcsoltam a kezeimet, és leültem egy fa tövébe. Elég volt a filozofálgatásból, semmi jó nem születhet belőle – így gondoltam akkor legalábbis. - Miért nem pusztítják el az egész környéket? Ami ez alatt fekszik, az egy fertő. – Kérdeztem magamtól, majd oldalra döntöttem a fejem. Egy kisebb dombot pillantottam meg, ami látszólag egy lyukat, sőt, krátert fedett. Odafutva rögtön tudhattam, hogy mit rejtegetett előlünk a természet – egy lejáratot a kazamatákba, amit régen mágiával fedtek be, ám most valami beszakította.
Ismerős jelenlét érintette meg a lelkemet, majd még egy, és még kettő; segítségért kiáltó mágikus személyek voltak ezek, csapdába szorulva. Több száz méterrel arrébbról jött, de ami még fontosabb, a föld alól – valakik beszorultak a kazamatákba, és talán épp egy, a szörnyek által generált csatába csöppentek.
Aztán hirtelen ijedtség futott át a testemen. Köztük volt a húgom is, és a jelenléte egyre gyengült.

***
Szédülgetve igyekezek kikerülni a szörnyek támadásait több-kevesebb sikerrel, de ahogy gyengül a testem, ez az arány inkább a kevesebb felé kezd hajlani. Reménytelenséggel a szememben próbálok küzdeni a növekvő túlerő ellen, ami egyre kisebb helyre taszít minket. Leena is fokozott gyengeséggel harcol a tüzes lényekkel, és bár Pascal valószínűleg nem tett túl sokat a harchoz, még ő is imbolyogva kapaszkodik gazdájának vállába.
- Tabu… nem fogjuk bírni. Én legalábbis, azt hiszem… nem sokáig… – Lihegi, miközben egy újabb tűzgolyót hajít el. Talán már több tucat is a lelkén szárad ilyenből, akár már száz is, megértem, hogy ő is kezdi elveszteni a reménységét és a harci szellemét. Fáradtan dől el a fejemen, pihegve, és zihálva a küzdelem hevességétől.
Egy hirtelen csapással az előttem állókból ötöt is kettévágok, aztán büszkén rikkantok fel; már, amennyire az erőmből telik. Fáradtan, testemet erőltetve vágok neki újra az aprításnak, lándzsákkal döfök előre, karddal vágok oldalra, minden lehetséges taktika manővert bevetek, bár akármit is csinálnék, így is meg úgyis hullanának, hisz nem tűnnek túl intelligensnek, az egyedüli baj, hogy túl sokan vannak.
Mikor már ez is kezdene fogyni, és az erőm kiapadóban van, a szürke lények mögé egy hatalmas, pókszerű lény csámpázik be. Belőle már sokkal inkább sugárzik valamiféle furcsa értelem, mely elsősorban látszólag a gőg formájában mutatkozik be. Állát felszegve néz körül a csatatéren, kezében mágiát formálva; a zöldes golyó egyre növekszik, ahogy szív el a körülöttük lévőtől valamiféle halvány, füstszerű jelenséget, talán a bennük rejlő mágikus erőt.
- Te jó ég, segíts meg minket… – Rögtön hátrafordulok Tango segélykérésére, és tátva marad a szám. Ha a pókszerű nőstény nem lett volna elég, akkor most már teljes a család: sárkányszerű, lángoló borzadály lép elő a semmiből, és mindent túlharsogó ordítással „üdvözöl” minket is. Egyből felismerem a hangot – ez kísértett minket belépésünktől kezdve, néha még hangosabbra véve a figurát.
Úgy tűnt, hogy a két „főellenség” tűnt most elő – és csak most fogom fel, mibe is keveredtünk. ~ Ez egy egész társadalom, egy egész háború. Két faj egymás ellen küzd, hogy kiirthassák a másikat, majd feljuthassanak… s talán utána mi következnénk. Elvégre, ránk még nagyobb utálattal is néztek, mint egymásra. – Torkom szárazzá válik a gondolatmenet miatt, majd előrekapom a fejem.
A zöld mágikus golyó megindul felénk, én pedig rögtön magamhoz kapom Tangót, mellkasomhoz szorítom, és lebukok a támadás elől.
- Vigyázzatok, Leena, Pascal! – Intem őket figyelemre, ám hiába; ahogy a golyó közeledik felénk, úgy egyre nagyobb lesz, és becsapódáskor egyaránt sérülünk mi is, és a tűzlények is. Természetesen ezzel egy időben a sárkányszerű szörny is bedühödik; tüdejét felszívva ereszt el egy hatalmas tűzhullámot, mely sajátjait nyilván nem sebzi, ám hozzánk elérve…
Szorosan ölelve Tangót várom a közeledő véget, ám hála istennek nem lehetek tanúja annak, hogyan égek porrá; már a közeledő hőtől teljesen eszméletlenné válok.

***

Az utolsó pillanatban sikerült őket felkapnom a földről. A hátam mögött suhan el a tűzvész, én pedig a két lánnyal a hónom alatt kezdek el eszeveszett futásba. Szerencsém, hogy a félig eszméletlen familiárisok még épp annyira maguknál vannak, hogy gazdájukba kapaszkodjanak. A falból földlépcsőt kinövesztve, majd magam után elporlasztva ugráltam fel addig a lyukig, ahol bejáratot véstem magamnak a mélybe. Felérve gyengéden a földre helyeztem a két nőt, és mágiával beforrasztottam a krátert, ami a vesztőhelyre vezetett.
Tanácstalanul ültem le melléjük és kezdtem el vizsgálgatni őket. Hamar elkaptam a tekintetem, hisz mindkettejüknek szaggatott ruháik maradtak csupán, mely keveset takart belőlük. A kék hajú lányt bizonyosan vissza kellett juttatnom céhébe, hisz láttam rajta, hogy a Dragon Fang tagja; de Rikára nekem kellett vigyáznom. Tudtam, hogy ilyen állapotban nem juthatott volna vissza a céhébe.

- Köszönöm, Thane. – Hajtottam meg fejemet előtte. - Kérlek, vigyázz a húgomra, úgy, mintha a szemed fénye lenne…
- Úgy lesz, úgy lesz. – Ígérgette sejtelmes vigyorral az arcán, majd biccentettem a kandúrnak, aki úgy döntött, vele marad. Nem ígért kellemes változásokat a jövő…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szer. Okt. 31, 2012 10:43 pm

Egy új világban...


Aggódtam. Furcsa érzés volt, mivel nem túl sokszor volt benne részem. Gondterhelt arccal dőltem hátra, néztem a fehér fénnyel megvilágított, kérges és földes falat. Az egyhangúan barna szobát csupán néhol tarkította a hószínű mágikus lángok árnyéka, ám egy idő után ez is elhalt – az üreg, vagy inkább barlang, melyben laktunk, mint egy végtelen folyosó nyúlt meg a távolba.
Nyugtalanul elkezdtem tördelni az ujjaimat, nem mertem lenézni. Tajtékzott rajtam a verejték a túlzott idegtől, jobb lábam néha megrándult ugyan emiatt. A félelem kezdett felemészteni. Nem volt túl férfias dolog, de ez ne érdekelt. Pedig ilyen szinten ezzel az érzéssel több, mint tíz éve néztem szembe.
Egyszerre túl sok dolgon járattam az agyam, de ezek annyira aggasztóan kapcsolódtak egymáshoz, hogy csak még mélyebbre estem abba a szörnyű állapotba. ~ Nem nehéz elnyomni a saját varázserőmet, de… hogy ne találjanak ránk, mégis a belőlem kisugárzott jelenlétemmel kell elnyomnom az övét. Ez alvás közben annyira nem fog menni. Remélem, este nem akarnak utánunk kutatni… de ez kitelne tőlük. ~
Erőt vettem magamon, a lányra pillantottam. Fáradtan pihegett, néha nagyobb lélegzetet vett, vagy arcát ráncolta. Arcán és nyakán verejték gyöngyözött, teste égett a láztól. Haja kócos, csomós és már zsíros volt, de még ebben az állapotában is bájosan festett.
- Érted megéri. – Kicseréltem a homlokán található borogatást, sebeit lefertőtlenítettem és újra kellett kötöznöm. Sérüléseinek egynegyede még a sok törődés ellenére is gennyesedésnek indult. Lázának talán legtöbbjét, vagy éppen egészét ez okozhatta. De volt, ami sokkal jobban aggasztott.
- Már lassan fél év… mikor ébredsz már fel? – Hangom elhalt a sötétben, majd sóhajtottam. Nálam csupán második hetét töltötte folyamatos ügyeletben, de több mint öt hónapig egy orvos barátom vigyázta, ügyelte és ápolgatta őt.
- Van remény. – Mondta akkor, hangjában csepp félelemmel, s aggodalommal. - De most már neked kell ellátnod. Túl… sokat volt mágikus védelem és felügyelet nélkül. Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy velem maradjon – így is szerencsétek volt, hogy Camille és társai figyelmetlenek voltak. Öt hónap… talán észre is vettek, csak csapdát állítanak.
- Köszönöm, Thane.
Ennek ellenére, hogy majdnem öt hónapig nála volt, nem túl sokat javult az állapota a lánynak; bár törött csontjai beforrtak, és mélyebb sebei csupán halvány hegként maradtak jelen, a kóma, mely fogva tartotta, aligha javult. Talán annyi változott, hogy mégis csak „éberebb” lett volna – akár egy hosszú álomban, s ezért ráncolta homlokát, forgolódott, néha pedig felnyögött.
Megerősítettem valamelyest a mágikus védelmünket. A lányba már visszatért varázsereje, ám azt már sajnos kevésbé tudta eltemetni, mint elméjét.
- Mikor ébredsz már fel, Rika?

***

- Itt nem telik az idő, hiába várod a Hold feljövetelét.
- Nincs is Nap, így úgy sejtem, Hold se. De akkor mégis miben méritek az időt, ha nincs is? – Hülye kérdés.
- Semmiben. – S arra pedig hülye válasz.
- Aha.
Újra csend hódítja meg a vidéket. Kíváncsi tekintettel bámulok a mellettem ülő lényre, ám ő nem viszonozza a gesztust; üres tekintettel néz rám vissza. Nem úgy tűnik, mintha túlzott jó barátommá válna később.
Már időtlen idők óta itt vagyok – de hogy hol is, azaz itt? Konkrétan a semmi. Ezen a helyen nincs szükségem ételre, vagy bármi másra, álmos nem vagyok, csupán megszokásból alszok, s mikor felébredek, mindig más vesz körül. Az egyetlen közös a helyekben, hogy mindig sivár, kopár terület, ahol egyedül vagyok, kivétellel, hogy egy sárkány van velem, aki nagyon bölcsnek hiszi magát.
- Miért vagytok itt? – Kérdem, s egy előttem pár méterre kitörő gejzírre szegezem a tekintetem. Ez az ittlétem eddig legérdekesebb dolga.
- Tudod egyáltalán, hol azaz „itt”? Ne tégy fel oktalan kérdéseket. – Csap egyet farkával, mire én kicsit megemelkedek a földtől.
- Nem igazán. – Újra el kell helyezkednem, hogy kényelmes legyen.
- Akkor itt az ideje, hogy gondolkozz is végre. – Veti oda gorombán a sárkány, majd maga felé húzza mellső lábait.
Csönd. Újra a sárkányra meresztem szemeim, vizsgálgatom testét. Fekete s lila pikkelyek fedik látszólag izmos testét, sőt néhol még hasonló színű füst tör elő alóluk. Pillangószerű szárnyán mintha bíbor szemek meredeznének a világba, nézve mindenfelé, hogy tájékoztassák gazdájukat, ha baj van. Robosztus alakja hasonló nagyságú, mint Metalicana volt. Habár régen láttam sárkányt, szemmértékkel még képes vagyok felmérni, és ezek a tapasztalatok alapján eldöntöm magamban, hogy ezek a lények úgy tűnik, szinte mindig ugyanakkorák.
- Talán az elmémben lennék? – Nézek fel a pár percig tartó elmélkedés után. Nem igazán nevezhetném perceknek se, mert még ezt se tudom érzékelni, hogy még is mennyi időt emészt fel.
- Mondhatjuk így is. – Dörmögi, majd felnéz a szürke égre. Mintha gondolkodna, és tettetné, hogy bölcs.
- De akkor miért ilyen… sivár, kopár, és egyhangú? – Kérdem aggódva. - Nekem kell, legalábbis kéne megterveznem ezt a helyet. A lényemet kéne tükrözni, azt, ami vagyok.
- S meg tudod nekem mondani, hogy mégis mi vagy?
Legszívesebben rávágnám, hogy én Tabu vagyok, a sárkányölő. De már kiderült, nagyon rég kiderült, hogy nem így van… semmi sem úgy van, mint aminek tűnik.
Így inkább csöndben maradok, és rosszallóan sziszegve nézek körül. Egy vulkánra tekintve próbálok koncentrálni, ám nem történik semmi; ahelyett, hogy hatalmas, békét sugalmazó fává változna, csak pöffent egyet, s így az „ég” még szürkébbé válik.
- Azt kell mondjam, hogy ennek így semmi értelme.
- Ez a világ csak éppen annyira kopár, mint most a te elméd. Te nem vagy az ura magadnak, hát hogy lehetnél egy egész világnak?
Kicsit sértődötten kezdem el pásztázni a környéket, ahol esetleg néhol feltűnik pár lávafolyó, esetleg vulkán, de az életnek halvány jelét se látni a tűz földjén. A forró földön körözgetve, térdemet átkarolva kezdek el gondolkozni, majd ijedten felnézek.
- De ugye még nem haltam meg… ugye? Ugye nem?
- Nem tudom. Én belőled vagyok, semmivel sem tudok többet, mint te – most is magadban beszélsz. – Megrázza a mellső lábait, mintha a vállát rántaná meg.
Meghökkenten kezdek el magam elé bámulni. Tekintetem elveszik a semmiben, és gondolkodóba esek. Egyáltalán miért generál az elmém egy ilyen idegesítő sárkányt? Talán ez a jellemem egy része magam mellem? De akkor a többinek is ki kell tudni jönnie.
- Nem halhattam meg. – Állapítom meg, magamat nyugtatgatva. - Akkor vagy nem történne semmi, vagy egy olyan másvilágba kerülnék, ahol csak úgy nyüzsögnek a lelkek. – Elégedetten dőlök hátra a felismeréstől, ám föld helyett szakadék van mögöttem, amibe beleesek – viszont abból kiesve egy sivatagba érkezem.
- Mégis hogyan lehetnék ura magamnak? – Kérdem ordítva a semmitől, habár tudom, hogy hamarosan a sárkány fog nekem válaszolni. ~ Szóval ő belőlem van. Akkor tud nekem olyan dolgokat is mondani, amiket már rég eltemettem az elmémben más információkkal?
- Szerény véleményem szerint, – Szólal meg mellettem a reszelős, érces hang - Most olyan állapotban vagy, mintha… meditálnál, csak az akaratodon kívül, és ez sokkal gyengébb, nem te irányítod az egészet. Így nyugalmat kell keresned ebben az egész zűrzavarban, és megpróbálni önkontrollt gyakorolni.
- Nyugalmat? – Kérdem értetlenkedve. Ez a hely maga a nyugalom, és azzal együtt elég unalmas is.
- Ezt rejtheted felőlem ridegség mögé is, hogy ne tűnj úgy a céhtársaidnak, mintha szivárványt hánynál.
- S ugyan ez mégis mit szolgál? – Förmedek rá, ámbár furcsa a gondolat, hogy most saját magammal veszekszek. - Hisz tökéletes így nekem… félnek tőlem, tisztelnek.
- Nyilvánvaló, hogy aki úgy viselkedik, mint egy pszichopata, azt félni kezdik, adott esetben akár „tisztelni” is. De aki rideg nyugalommal és gőggel néz szembe a világgal, vagy kezd el harcolni, az sokkal inkább képes magának tiszteletet kivívni. Sőt, talán még ér is valamit egy csatában, ha előre gondolkodsz. – Miket nem gondolok elrejtve az elmémben.
- Hát… majd… megpróbálom.

***

Felnyögött. Ijedten rántottam felé a tekintetem, de hamar nyugodtabbá váltam; nem kapott rohamot, állapota látszólag nem rosszabbodott. Ám ami kétségbeejtő volt, hogy nem is igazán javult, s emiatt még mindig hevesen vert a szívem.
Akkor már újabb egy hét telt el. Néha láttam, ahogy megrándul a teste, de a mozgás halvány maradványai hamar tovaszálltak. Nem mertem magára hagyni, ám tudtam, hogy végtagjaim nem macskásodhatnak el; tornáznom kellett.
A szűkös helyen elég nehéz volt szinten tartani magam, de a szükség hajtott. Egyszerűbb gyakorlatokat és nyújtásokat végeztem el, naponta párszor, ám akkor nem tudtam végigcsinálni rendesen. A feszült Exceedre pillantottam, aki mereven nézte gazdáját.
Egy hónap alatt alig szólt pár szót, az ételre vakkantotta csak oda néha, hogy köszöni. Sejtettem, hogy ez Thane társaságában se lehetett több annál, minthogy ijedten kérdezgette, mikor lesz már jobban a lány. Kivételesen szólásra nyitotta száját, bár csak sokadik nekifutásra jött ki belőle hang.
- Mikor ébred már fel? – Ingerült, remegő hangja a kérdés végén elcsuklott.
- Fogalmam sincs, de remélem, minél előbb… a tartalékaink fogyóban vannak, és nem tudom örökké elnyomni a jelenlétét. – Válaszoltam halkan, majd Tango mellé sétáltam. Már a nevét is nehéz küzdelem volt kihúzni belőle.
Még akkor is tovább nézte Rikát, szemeinek szilárdsága néha megrándult. Sugárzott belőle, hogy kétségbe van esve – megértettem, hisz neki majdhogynem az anyja volt.
- Mindig is egy lusta nőszemély volt. – Próbálta elviccelni, ám arca rángott az idegtől, így nem volt túl hiteles.
- Nyugalom, biztosra veszem, hogy már… „úton van felénk.”

***

- Korcs. Haszontalan. Szánalmas! Elhagyott a szerelmed? Jaj, szegénykém. Nőj fel végre! – Az utolsó megjegyzés csak kihoz a sodromból; az előző esetekből nem tanulva, csatakiáltást hangoztatva vetem magam a sárkány felé, ám könnyedén átsodródok rajta – elvégre csak egy kivetülés.
- Undorító dög…- Sziszegem, ő pedig állát felszegve oldalog arrébb, és újrakezdi.
- Önuralom. Nem fogod fel? Uralkodj magadon! – Förmed rám fogait csattogtatva. A látvány kicsit megborzongatja a szívemet, kénytelen vagyok nyugtatgatni magamat, hogy ne látszódjon rajtam a félelem legkisebb jele se. - Én aztán igazán tudom, min mentél keresztül. A legmélyebb érzelmeidből vagyok. Idegességed, bánatod és örömöd minden okát kívülről fújom. Rakd ezeket egy kupacba, és mélyre temesd el. Csak akkor vedd elő, ha feltétlen szükséges. Addig légy előkelően rideg, akár lenéző.
- Ez nehéz. – Fonom keresztbe karjaimat, majd sóhajtok egyet.
- Nehéz a gyereknek! Vagy ilyen nyomorult lennél? – Igyekszem másra terelni a gondolataim, nyugodt hangon beszélni, viselkedni.
- Hogy hívnak?
- Miért árulnám el a nevemet egy hozzád hasonló, eltaposnivaló, nyomorult embernek? Csak kajának vagy jó! – Kérdi fennhangon, mire én már-már kissé remegve fújom ki a levegőt. Muszáj nyugodtnak maradnom.
- Inkább örvendenél, hogy lealacsonyodok egy hüllőhöz, és még beszédet is kezdeményezek vele. – Nincs ínyemre, hogy így beszéljek egy sárkánnyal, de a szükség…
- Egész jó. – Bólint helyeselve. - Íme, a jutalmad; a nevem Merasso.
- Nekem jutalom? Ceh, sokkal inkább neked lesz megtiszteltetés, ha neveden hívhatlak. – Ahogy ő korábban, úgy én is felszegem az állam, s úgy nézek reá. Nehéz ez… nagyon nehéz.
Nagy sóhajtozásom közepette kezdjük el az új gyakorlatot, s mivel reakcióm vagy csönd, avagy rideg visszavágás, Merasso elégedetten hörög minden szidalom végén. Tök jó, hogy magamat bántom.
- Tudod, ha megnyugszol, a mágiád se lesz annyira szétzilált. Sokkalta könnyebben alakíthatod majd a varázslatot, mint most; azt hiszed, ura vagy a mágiád áramlásának, pedig éppen annyira nem, mint most magadnak.
- Hogy érted? Eléggé badarságnak hangzik.
- Nos… láttál már… más színű tüzet? – Talán elmém direkt játszik velem ilyen gyermeteg és fájó játékot, hogy egyből Den jusson eszembe, és szívembe bánat költözzék.
- Igen, méghozzá feketét.
- Nos… akinél láttad, hát ő sokkal intenzívebben fejlesztette s frissítette a mágiáját, mint re, ki kiskorodban elmédbe zártad a tudást, s az óta alig adtál hozzá. Ő rájött –talán akaratán kívül-, hogyan alakítsa a mágiájának kinézetét vagy akár természetét. Erre akár te is képes vagy.
- Nem tűnik túl könnyűnek, de… azt akarod mondani, hogy akár sokkal könnyebben hozhatnék létre új képességet, és talán még a színe is más lenne? – Kérdem felélénkülve. Már épp kezdtem megunni a szürke mágikus életet. Haha, szóvicc.
- Pontosan erről van szó. – Dönti meg a fejét egyfajta biccentésként. - Bár a te mágiád… ősibb, nehezebb alakítani. Legalábbis én így gondolom, nincs tapasztalatom ez ügyben.
- Te milyen sárkány vagy? – Térek át más témára, majd megpróbálok újra hátradőlni. Ezúttal sikerül.
- Fogalmam sincs, honnét tudnám? – Kérdi felháborodva, valamilyen jogosan. Na és ha azt gondolom, hogy ő… Füstsárkány? - Bár talán mintha rémlene, hogy én valami Füstsárkány vagyok. Mégis, miért érdekel? És ne térj el a témától!
Magamban kuncogva kezdek el a levegőbe köröket rajzolni, és gondolkodni. Csöpp dolgokban meg tudom változtatni ezt a világot is, csupán a gondolataimat kell manipulálnom. Bár biztos egyszerűbbnek hangzik, mint az valójában.
Az előbb elhangzottaktól feltüzelve idézek le mágikus erőmből egy dobókést, ami kisebb füstöt maga után hagyva a kezemben landol. Érdeklődve nézegetem, emelgetem és forgatom, majd elégedetlenül kezdek el grimaszolni, és Merasso felé fordítom a fejem.
- Egy árnyalatnyit se változott. Ez elég lehangoló, nem gondolod? – Morgom, majd elengedem a fegyvert, ami egyenesen a homokban landol.
- Ez nem így működik. – Feleli rosszallóan. - Nem tudom teljesen jól elmagyarázni… mivel neked nincsenek pontos ismereteid ezzel kapcsolatban. De érezned kéne a változást, vagy ilyesmi.
- Hát ez valami fantasztikus, azt kell, hogy mondjam! – Fakadok ki ingerülten. Úgy tűnik, hogy eddig tartott a hideg nyugalom.
- Ne nekem panaszkodj. – Veti előre a vállait, mintha megrántaná, majd lefekszik mellém. Nagy szemei még nagyobbak is, mint a fejem, így rémisztően hatnak a lila golyók mellettem. - Te vagy az, aki keveset tudsz. Mint Hades „alattvalója”, igazán tudhatnál többet is a mágiáról!
- Hisz, én nem vagyok senki alattvalója. A magam ura vagyok… vagy… még az se. – Az előbbi ingerültségem lanyhul, kellemetlen bánat veszi át a helyét. Nagyot sóhajtok, majd újra a lila tekintetbe nézek. Rideg üresség sugárzik belőle, mely cseppet sem vigasztaló számomra.
- Ki mentett meg? Emlékszem, hogy az a nagy dög felénk lőtt valami tűzgömböt… és az robbant vagy mit csinált… de én még élek. Biztos, hogy élek és Leena is. De miért, ha meg kellett volna halnunk? Ki volt az? – Csikorgatom a fogaimat, mivel idegesít a tény, hogy nem tudok semmit ez ügyben. Reménykedve pislantok fel a kék égre, ahol most megjelenik egy felhő, de hamar tovakúszik az égbolton, magányosan, társakat keresve…
- Aligha tudom, csak a reményeidet tudom sejtésekbe önteni. Lehetett Den, vagy Leanna, Melodia, Riku, bárki. Neked sincsen tiszta emléked, csak az történik körülöttünk, hogy minden egyre tisztább lesz. Szerintem kellemesebb ez a sivatag, mint mikor az egy szál fehérségben, szó szerint a semmiben lebegtél. Még én se voltam. Öntudatlanul néztél ki a fejedből, vegetálsz. – Sóhajt egyet, majd hátsó lábait maga alól kilökve terül el a földön.
- De hiszen akkor minél előbb meg kell tanulnom, hogy irányítsam magamat, a mágiát, ezt a „világot”… és akkor az elmém felett is hatalmam lesz! – Virulok fel. Úgy tűnik, hogy most az agyam minden létező érzelmet fel akar vonultatni rajtam.
- Ahogy mondod.

***

- Biztos, hogy jó ötletnek tartod? Téged is elkaphatnak bármikor. – Az őszintét megmondva, még azért a kandúrért is aggódtam, habár lehet, hogy önnön okokból. Talán csak Rikát akartam megóvni az újabb fájdalmaktól, de lehet, csak azt nem akartam, hogy haragudjon rám, mivel elvesztettem egy társát. Egyik se lett volna túl kellemes dolog, valljuk be.
- Így is túl sokat hagytuk magára. Még csak kislány, talán ez alatt a félév alatt töltötte be a tizenkettedik, vagy tizenharmadik életévét. Aggódhat miattunk. – Idézte elő a szárnyait a macska, felnézett oda, ahol a kijáratnak kellett lennie. - Persze órákig is eltarthat, mire visszatérek; nem tudom azonnal megtalálni a léghajót, és közre játszhat az is, hogy elfáradok. Tehát biztos, hogy sokat kell rám várnod, de nyugalom, ha elkapnak és kihallgatnak, és nem fogok elárulni semmit. – Eszelős mosolyt próbált az arcára erőltetni, majd belenyugvóan sóhajtottam. Valamilyen szinten igaza volt; a kislány, akit Rika maga mellé fogadott, roppant kicsi és manipulálható volt, arról nem beszélve, hogy gyenge is. Szüksége volt valakire, aki támogatja, és az a húgom volt, de fél évre egyedül maradt. Át kellett vennie valakinek a helyét, amíg fel nem ébredt.
Szétnyitottam varázserővel a barlang száját Tango felett, majd hagytam, hadd szálljon el. Szinte rögtön vissza is zártam, majd elfojtottam a mágikus energiát, nem akartam, hogy jelet fogjanak. Márpedig ha Camille értesülést szerzett rólunk, minden egyes emberét, gyengét és erőset szondáztatásra fogott, hogy érzékeljék az ősi mágiákat, vagy az olyanokat, ami az enyémhez hasonlóan „tiszta”.
Vártam. Teltek a percek, az órák, és én egyre ingerültebb lettem; amire még az is nagy lapátokkal rátett, hogy Rika újra belázasodott, teste a fájdalomtól rángott, sziszegett és nyögött. Teste újra a verejtékektől izzott, és miközben borogattam, ápolgattam átfutott rajtam egy hullám, melytől karom megingott, torkomban gombóc képződött, és el kellett morzsolnom pár könnycseppet. Szilárdságom ellenére nem tudtam elviselni, hogy a húgom, az egyetlen, aki megmaradt nekem, élet és halál között, borotvaélen táncikált. Nehéz lélegzetvételekkel küzdöttem le a többi könnyet, és tovább ápoltam. A gennyes sebek leapadtak, a hegek még tovább halványultak, míg végül már alig látszódtak, csupán kis bemélyedés jelezte, hogy ott akkoriban mély sérülések tátongtak, elcsúfítva a bájos lányt.
Rosszulléte nem ingott meg, egyre hevesebben vette a lélegzetvételeket, és egyre több energiát szívott el magától. Még csak másodpercekre sem tért magához, nem jött ki száján megkönnyebbült sóhaj, vagy nyugodt hang. Volt, amikor abbamaradt a hirtelen roham, de akkor valószínűleg csak még mélyebbre zuhant a kómájában, mivel túl sok energiát lopott el magától – nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Nem értettem a gyógyításhoz, örültem, hogy a borogatás vizének hőmérsékletét eltaláltam.
Tango csak másnap tért vissza, karjaiban a lánnyal. A fehérhajú lány zilált volt, arcáról megbotránkozás, bánat és megrökönyödés tükröződött. Nem telt két pillanatba se, mire meglátta lefogyott, beteg társát; zokogva rohant oda és borult rá testére. Először rosszallóan felszisszentem, nem akartam, hogy akár a legkisebb baja is essen, de az állapota nem romlott attól, hogy a kislány menthetetlenül zokogott a hasán. Teste rázkódott, az üreget betöltötte a rosszérzés, és az ő fájdalmas éneke.
- Mióta… mi…óta… anya, nővérkém… – Ennyit bírt kinyögni, majd újra keserves sírásba kezdett. Egyre jobban sajnáltam, Tango arcán láttam, hogy mennyire szorong. Bizonyára sok mindent mesélt el a lánynak, talán kicsit burkoltabban, hogy ne egyből a rideg igazsággal kelljen szembenéznie.
- Melodia, nyugalom. – Szólította nevén, így végre én is tisztában voltam azzal, hogy hívjam. - Tabu már felépülőben van, hamarosan felébred. Igaz, Riku? – Kissé sötét szemeket meresztett rám, s habár ez félelmet nem keltett bennem, tudtam, hogy ezt még így is vehetem fenyegetésnek.
- Még szép! – Erőltetetten vigyorogva vakartam meg a fejemet. Az igazság az, hogy én is épp ebben hittem. - Addig pedig, Melodia, gyere, gyakorolhatsz velem mágiákat, amíg ő fel nem ébred. Így biztosan nagyon büszke lesz rád, elhiheted! – A kandúr bólintott, én pedig megnyugvóan sóhajtottam. A lány kicsit felélénkülve bólintott.
- Tudja a bácsi, én hang mágus vagyok, de szeretnék majd egyszer tárgyakat lebegtetni! – Nehéz kérdés volt. Egyik mágiához se értettem, amelyről ő beszélt, csupán mesélni tudtam róla, és arról, hogyan hozza létre a mágiát. Összességében először teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
Végignéztem a két lányon. Fehér hajuk ezüstösen fénylett, mindketten megviseltek voltak, és sejthető volt, hogy abba a céhbe már nem mehetnek vissza, ahonnan jöttek, és úgyse nézhettek ki, ahogy Camille már látta őket.
- Melodia, kicsit majd át kell alakítanunk téged, és… Tabut. De nyugalom, ez semmi rosszat nem takar! – Mosolyogtam rá, ő pedig viszonozta a gesztust. Reméltem, hogy sikerülni fog a tervem, és azt is, hogy Rika hamarosan visszatér közénk…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Pént. Nov. 30, 2012 5:18 pm

Egy új világban... - II. rész

- Néhányan azt híresztelik, hogy Tabu meghalt. – Susogta nekem a kandúr, mikor Melodia épp a betűket gyakorolta. Mint kiderült, soha nem tanult meg számolni, írni, olvasni se. - Ezt muszáj… kihasználnunk. Ha felébred, biztos, hogy nem mehetünk vissza a céhbe. Árulással vádolnának, megölnének… akik elhagyták azt a helyet, mind üldözöttek lettek, vagy még aznap elpusztultak. Nem is csodálkozok. A Grimoire Heart piszkos dolgokat művel.
- Ha felébred. – Ismételtem meg gyászosan, majd sóhajtottam. Egyre fogyott a reményem, ami mindig könnyeket csalt a szemembe. - Mindenesetre, igazad van, de… ha a külsején változtatunk is, esetleg a tiedén és a veletek tartó kislányén szintén… a ti mágiátok még alakítható is, meg tudnám oldani, ám… az övé nagyon ősi. Sokkalta erősebbnek kéne lennie ahhoz, hogy ő képes legyen elnyomni. – Megvakargattam a fejem, nekidőltem a koszos falnak. Gondolkodnom kellett, hogy mégis miképpen tudjam őt megóvni.
- Valahogy biztos meg tudjuk oldani. Mellesleg, jól láttam, hogy eltűnt a hasáról a céhjel? Magamon se láttam, Melodiára hála istennek még csak nem is raktak. – Kérdezte a kandúr felettébb csodálkozva, mire bólintottam.
- Thane eltűntette rólatok. Váltig állította, hogy vannak olyan céhek, melyek a pecsét alapján fel tudja kutatni az érintett embert. – Megrántottam a vállam, majd Rikára néztem, aki megint heves lélegzeteket vett.
- Nos, modern világban élünk… úgy vélem, Melodiának van érzéke az öltözködéshez, meg a hajakhoz, így a külsőnk megváltoztatását rábízhatjuk. A mágia már a te részed lesz. – Kacsintott. – Tényleg, neked nem kéne majd máshogy kinézned?
- Sokan látták már, hogy nézek ki… de a szervezet tagjain, és rajtatok kívül senki nem élte túl. – Sejtelmesen elvigyorodtam. - Viszont Camille és társai, meg a legtöbb szervezeti tag úgy általában nem szokott mutatkozni, csak, ha fontos küldetést kapnak.
A kandúr bólintott a bő választ megértve repült a lányhoz. Rajtam kívül még ő is értett az olvasáshoz, íráshoz, számoláshoz, így egymást váltottuk s tanításban.
A kislányra pillantottam – talán így nézhetett ki Rika, mikor nem lehettem vele.
Kitámasztottam a fejem, és gondolkodni kezdtem; hang mágiára nem taníthattam, mivel még csak nem is konyítottam hozzá. Pecsét mágia, rúnák… ezek meg sokak lettek volna. Írni is alig tudott, nem, hogy ilyen bonyolult betűket s vonalakat húzzon.
Újra Rika felé néztem. Rosszul éreztem magam… nem érkeztem meg időben. Csak pár perc kellett volna, és nem esett volna kómába… emiatt napról napra jobban görcsöltem, habár állapota már lassan javulni kezdett. Thane gyógyszereinek hála csak parányit fogyott –habár nem tudtam, ez milyen belső, és késői következményekkel járhat-, de a teste gyengülését nem tudta megakadályozni. A jó fizikuma lanyhult, arról nem is beszélve, hogy izmai már biztos elfelejtettek mozogni, és hosszú edzés várt rá… nem volt túlzottan elégnek mondható, hogy naponta többször is átmozgattuk az izmait.
- Beszéltem Melodiával. Hamarosan felmegyünk a közeli városokba, és elhíreszteljük… Tabu halálhírét. Így is hónapok óta ezt zengik, de most majd biztos lábakon fog állni a feltételezésük. Továbbá, ha bármelyikünket el is kapják, semmit nem fogunk elárulni erről a helyről, még ha mágiával is próbálják belőlünk kiszedni! – A kandúr, nyomatékosítva mondanivalóját agresszívan felemelte a hangját. Látszott, hogy valamennyire stresszezte a dolog, miszerint azt terjesztik, gazdája meghalt; mikor erről beszélt, a remény mindig kiveszett a hangjából, és metsző idegesség maradt a helyén.
- Rendben. – Már megidézte szárnyait a macska, és várt arra, hogy szétnyissam a földet, majd elszállhassanak, ám én még közbeszóltam. - Adok egy kis pénzt. Vegyetek új ruhákat, illetve színvarázst… és ollót, hogy a lányok haját kicsit átalakíthassuk. – Tango megérezhette, hogy mit is terveztek, mert elégedetlenül grimaszolt, és elhúzta a száját. - Jól sejtem, hogy Melodiát nem ismeri úgy a világ, mint téged? – Érdeklődtem meg a kérdést, mivel a lányka visszahúzódónak tűnt, és Rika valósággal védelmezhette, hisz az előző küldetésére se –vagy mire, ami miatt oda került a kazamatákba- vitte el Melodiát.
A macska újra gondterhelten grimaszolt, majd sóhajtott is. Rendkívüli mód habozott, az arcán a tétovaság minden formája megfordult, és már majdnem a gyászos hangulatú Melodiának kellett felszólalnia, hogy egyetértsen, vagy esetleg tagadja a dolgot. Tango csak akkor válaszolt, mikor a lány már levegőt vett a beszédhez, ám ekkor bele is fojtotta a lendületet.
- Összesen egyszer volt velünk küldetésen, az is messze a tengeren volt, talán más országban, egy más világban… szóval, valahogy úgy. – Miközben a macska nyugtalanul fészkelődött, majd nyújtózkodott, mindenféle tekergő mutatványt bemutatott idegességében, végigmértem őt. Szó, mi szó, találkoztam már „pár” ilyen úgymond macskafajtával, és voltak rendhagyók – kifejezetten mágiahasználók, vagy nagyobbak, mint az átlag, volt, aki puszta adottságaival túlszárnyalta az átlag Exceed népet, ezzel tisztelet vívva ki magának. Volt, aki szőre színe vagy mintázata volt különleges, de előfordultak igen érdekes jellemek is… ebben a kandúrban a lehető legtöbb furcsa, ám tisztelet kivívó jelet fel véltem fedezni, a mérettől kezdve, a mágián át a szőrzetig.
Nem tehettem róla, hogy ezen felbuzdulva még különlegesebbé akartam tenni. Szinte vágytam az ilyesfajta alkotásra.
- Te nagyobb vagy és izmosabb vagy, mint a többi Exceed, nemde? – Kérdéseimet feltéve próbáltam kicsit rávezetni, mire is készültem; de fel is akartam mérni, mik voltak a tapasztalatai fajtársaival szemben, már, ha találkozott velük. Nem volt nehéz összefutni párral, az elmúlt időben eléggé megszaporodtak a tojások.
- Nos… – A kandúr rendesen megrágta a válaszát, tűnődött, méregetett, hogy mit is akarhatok. Nem jött rá, és én nem is csodálkoztam; ennyiből nehéz lett volna. Nyelt egyet. - Vélhetőleg.
- Ebből adódik, hogy nyúlánkabb, és gyorsabb is.
- Gondolom. – Nem igazán hagytam neki esélyt, hogy előre kitalálhassa, mit is terveztem – már csak mondataim hangsúlyából tudott volna következtetni, de még annak segítségével is messze járt volna az igazságtól.
Kissé gunyoros vigyorral néztem a macskára.
- Akkor egy haj, egy szemszínező, azt hiszem, és a ruhák. No meg az ollók. – Átadtam piciny tasakban a megfelelő mennyiségű gyémántot, s megnyitottam az üreg tetejét.
Kiszálltak a járatom, és újra várnom kellett, várnom szinte az örökkévalóságban, mondhatni egyedül…

* * *

Már néha úgy érzem, fáj. Már néha úgy érzem, visszatértek valóságbeli érzékeim, az összes érzelmem, a személyiségi vonásaim… pedig biztos, hogy csak az elmém játszik velem, mikor olyan kedve van.
- Mégis mikor kerülök ki innét? – Kérdem, miközben egy általam kreált dobókést forgatok magam előtt. Már nem olyan sötétszürke a vas, mint ahogy kezdtem, de ha tippelnem kéne, maximum egy, vagy két árnyalatot világosodott az itt töltött idő alatt. Úgy gondolom, emiatt jogos a kétkedés a magam irányába.
- Ezt csak is te tudhatod. – Válaszolja „nagy bölcsen”, habár hangjában kis sértődöttséget vélek felfedezni. Na, igen, ezzel én is tisztában vagyok… de ha én tudnám, akkor azt ő úgyis megmondaná nekem, vagy nem?
- Ki akarok menni innen! – Kiáltom, fogaimat ingerülten csikorgatva. Csak azután nyugodok le, miután Merasso belém fúrja rideg szemeit, és higgadtságra kényszerít. Sóhajtok egyet, majd elhajítom a dobókést; magányosan repül el a téli tájba, mind addig szállva, míg el nem nyeli a hó.
- Az itteni időjárás vajon megfelel a kintinek? – Kérdem elgondolkodva, majd hasra fekszek. Habár már érzem a hideget, a nyirkosságot, mégis, a nyugodt táj elfelejteti velem ezt a sok rosszat, s inkább boldogabb érzelmeket juttat eszembe.
- Fogalmam sincs. – Kissé előreveti testét, ezzel a mozdulatsorral helyettesítve a vállvonogatást.
- Elnevezem ezt a helyet, mondjuk Shiewer -hegységnek. – Vetem fel az ötletet pár perc hallgatás után, majd a gleccsereket nézve elkönyvelem magamban, hogy illik a helyre a név. Nem is tudom, honnan jött, vagy miként kreáltam meg a fejemben; de ilyen jól hangzó nevet vétség lenne hagyni, elveszni a semmiben.
- Mint az Anora sivatag, vagy a „Tűzföld”? – Húzza fel a fejét csodálkozva.
Mosolyogni kezdek; elvégre, bolond vagyok, hogy igazából a nem is létező helyeknek adok nevet. De bolondoké a világ, vagy nem?
- Mint azok. – Bólintok, és a kezembe eszek egy kis havat. A szitás, porszerű anyag éppen úgy siklik ki ujjaim közül, mintha csak homokot markoltam volna. Sóhajtva támasztom ki a fejemet, s kezdem el bámulni a tájat. Az üresség, ez a nyugalom, ez lennék most én? Ez lennék én, a havas táj, mely, ha kell szelíd, ámbár olyan gyorsan és hidegen tud ölni, hogy azzal rendes és épeszű ember nem küzdhet.
- Ne búsulj, vagy, hogy szokás ezt mondani. – Hörgi nekem, ami tőle olyasmi, mint egyfajta nevetés, szóval ritka vendég a beszélgetéseinkben. - Élvezd az itt töltött időt! Elvégre, amit kijutsz, többé mi már nem is igazán tudunk találkozni. – Megilletődök azon, amit a sárkány mond. Sokkal szelídebb, aranyosabb volt az előbb, mint bármikor máskor. Úgy tűnt, sajnálni fogja, ha elmegyek…
… sajnálni fogom, hogy nem beszélgethetek magammal, vagy mi is folyik itt?
- Ugyan-ugyan, ne vedd ilyen szigorúan; ha majd belépek lelkem legmélyebb bugyraiba, újra tudunk majd beszélgetni. – Biccentek neki mosolyogva, majd törökülésbe helyezkedek.
- Ha… – Elakad a hangja, s elveszetten az üres égre pillant. Mire újra magam elé nézek, s nem a sárkányra, sötét az égbolt, és csak egy fa van mögöttem, körülöttem kihalt erdő…
Egy csepp, két csepp. Három, négy… és egyre több csepp hullik rám az égből. A sárkányra visszanézve, rádöbbenek, hogy mennyire is részem a lény; úgy osztozik bánatomban, dühömben, és az összes érzelmemben, hogy teljesen árad belőle a negatív energia, amit akkor éreztem. Akkor, amikor Ő elhagyott…

* * *


Kopogtatást hallottam tőlem nem messzire a plafon felől; kiterjesztettem a mágikus kezeim, a tudatom, hogy érzékelhessem, ki is van a talaj másik oldalán. Természetesen a naiv kislányt és a kedvetlen kandúrt érzékeltem. Átfutott a gondolat az agyamon, hogy mások is lehetnek. Valaki elfogta őket, s felvette a mágikus jelenlétüket.
Hamar elhessegettem a gondolatot, s inkább szétnyitottam a földplafont.
A macska egyszerűen csak leszállt, míg Melodia lendületet vett, s leugrott Talán csak menő akart lenni, vagy hasonló, de kicsúszott a lába maga alól, és taknyolt egyet. Mindketten magunkban kuncogtunk a kandúrral, majd mikor a lány fájdalmasan felnézett, látványosan elhallgattunk és erőltetetten komoly arcot öltöttünk fel magunkra.
Elégedetlenül sziszegett, mikor felállt, és csak hanyagul porolta le magát; bizonyára úgy volt vele, hogy úgyis táskájában az új ruha. Óvatosan tette le a hátizsákot, amiben az átalakulásukhoz szükséges dolgok voltak.
- Azért egy „jól vagy?” jól esett volna. – Mondta durcásan, majd odadobta nekem a pici erszényt, amiben én a pénzt adtam neki még órákkal ezelőtt. A zsákocska igen könnyűvé vált, nem csodálkoztam volna, hogy ha belenézve csak a molylepke száll ki onnét; de nem, gondoltak rám, és hagytak nagyjából tizenöt gyémántot. Ebből csakis arra tudtam következtetni, hogy nem keveset és olcsón vásároltak.
- Élelmet is vettünk. Szóval, megint van két hetünk… – Kis undor csengett a hangjában, s nem kellett sok, hogy rájöjjek, miért is. Csak úgy férhetett el az étel –pláne ennyi!- a táskában, ha kellően össze van szárítva, porosítva, hogyha kellően össze van szárítva, porosítva, hogy csak vízzel lehessen neki bármi ízt, vagy állagot adni. Már nekem is elegem volt belőle, rendes húst akartam enni, melynek a szaftját még a tíz ujjamról is lenyalom, ropogós krumplival és friss salátával, majonézzel meglocsolva… teljesen összefutott a nyál a számban erre gondolva, így inkább csalódottan rázta meg a fejem, hogy kijózanodjak.
Odamentem a hátizsákhoz, és az instant ételeket a raktárnak szolgáló, deszkákkal kitámasztott és berendezett mélyedésbe rakosgattam.
- Két és fél hét. – Javítottam ki a kandúrt. Nem, mintha számított volna; Rika ébredésére sokkalta jobban érdekelt, mintsem az, hogy mégis mikor fogyunk ki az ételből.
Aztán a ruhákat emeltem ki a táskából; két-háromféle öltözék volt, azokból is három, négy darab, volt, amiből különböző méretek is voltak. Illettek a lányokhoz, már ahogy magam elé képzeltem őket az öltözékekben.
Óvatosan összehajtogatva tettem el őket egy tiszta, raktár feletti polcra; a kislánnyal hallgatólagos beleegyezéssel úgy döntöttünk, elég akkor felvenni és hordani az öltözéket, mikor majd Rika felébred.
Jöttek a színvarázsok – a haj és szemszínező mágiák tökéletesek voltak, habár nem voltam teljesen biztos benne, hogy Rikát átalakítsuk. Viszont a hajszínezőt a kezembe vettem; sok macera volt, de megtaláltam rajta a mintázat opciót, ami mondhatni jól el volt rejtve. Fehér alapon fekete mintázat, mégpedig…
Tango mancsa alá toltam a kezelőfelületet, aki ezután percekig grimaszolva nézett hol rám, hol a kis panelra. Mintha nem értette volna, mit is szeretnék, annyira habozott, hogy azt hittem, el kell magyaráznom neki a dolgot, de vonakodása ellenére végül csak ránehezedett a gombra. Szőre felizzott, narancssárgás, rezes színe kifehéredett, majd végeredményként fekete félkörök, pöttyözetek kezdték el tarkítani a bundát.
Egy ideig csak némán hápogott, ahogy végignézett magán, aztán a panelen, majd rám pillantott, és újra magára. Számomra is kicsit furcsa volt az átalakulás, hiszen nagyjából hetven százalékig biztos voltam benne, hogy valamit elrontok, de nem így történt. Ennek ellenére még hátra volt a véleményezés.
- Hóleopárd?! – Újabb grimasz jelent meg arcán, de ez hamar enyhülni kezdett, míg végül el nem tűnt. Helyében ravasz, önelégült vigyor ütötte fel fejét, és nyoma sem volt döbbenetnek. - Ez… király. – Közölte véleményét, az utolsó szót kifejezetten elnyújtva.
- Már csak valami név kéne neked, hogy…
- Majd kitalálok valami kellően menő, új nevet! – Szakított félbe, s hajlongva, magát nézegetve vizsgálgatta új kinézetét. Csak ekkor tűnt fel, milyen hiú is a kandúr, amit tapasztalataim alapján besoroltam, hogy kitől tanulhatta, és nem Rikától. Valami sokkal érdekesebb személytől…
A lányka megilletődötten nézelődött, mosolyogva figyelte a kandúr véleményét, de ezen kívül csak zavartan gondolkodott, illegett és billegett a testével.
- Szeretnék Beilschmidt lenni. – Nyögte ki nagy nehezen. Az ember nem gondolná, a neveknek mekkora a hatalma; a kislánynak hatalmas felelőssége volt ezen a döntésen, és elképzelhetetlenül sokat gondolkodhatott rajta. Lemondani a családnevedről, még ha nem is köt oda már semmi… - Rin Beilschmidt. – Húzta ki magát, magabiztosságot erőltetve magára. Bizonyára szokatlan volt neki ez a helyzet, ahogy viselkednie kellett, mint ahogy nekem is fura volt a cselekedete. Ennek ellenére természetesen örömmel válaszoltam.
- Nincs ellenemre, hogy legyen még egy kishúgom. – Válaszoltam mosolyogva, mire ő boldogan bólintott, és vonakodva bár, de megölelt. Ritka volt az alkalom, mikor nem bágyadtan, szomorúan ültünk a csöndben, és azt csak nagy ritkán törtük meg.
Rikára néztünk: eddig heves légzése újra egyenletes lett, teste megnyugodott. Mi is nyugodtan sóhajtottunk, a lélegzetvétel kellemes hangzású áradata végigsiklott a szobán, majd újra, mikor kifújtuk.
Kandúrja biccentett felénk, majd kinyújtózkodott, s felugrott gazdájához. Összegömbölyödve, dorombolva feküdt el a hasán, s merült álomba.

* * *

- Tudod, mostanság furcsán érzem magam. Néha melegség tölts el, és már az érzékeim is kezdenek élesedni, vagy mi. – Egyre többször osztom meg az információkat a sárkánnyal; gyakran el is felejtem, hogy ő csak elmém kivetülése.
- Talán közeledsz ahhoz, hogy irányítsd az elméd és a tested. – Válaszolja, és döbbenten néz körül. ~ Már képes vagyok megváltoztatni a környezetem, ami valljuk be, nem kis teljesítmény. Ahogy megtanultam, az ember még sebezhetőbb az elméjén keresztül, mintha átszúrnád valamijét…
A békés, havas tájat bámulom: már sokkal több a formás hegység, völgy, gleccser, mint sok-sok gyakorlással ezelőtt. Régebben talán elérhettem, hogy a fehér puszta közepére kinőjön egy, vagy két hegy, amelyek otromba formájúak voltak, de ennél több sose ment. Aztán most…
Tüdőmből egy kis mágiát –ha itt tudom így hívni; sose fogyhatok ki belőle, azt teszek, amit akarok… - felszívva engedek útjára egy kisebb sárkányüvöltést – színe alig különbözik a piszkos, összefagyott hótól. Nem kérdés, hogy fejlődtem, s ez meglátszik abban is, hogy sokkal tisztábban látom a dolgokat, gyorsabban és jobban át tudom látni a dolgokat, mindent. Olyan, mintha megedződött volna bennem az acél, mind mágia, mind agyam terén, habár tudom, hogy ébredésemnek ez az idő rovására fog menni a testemnek, már, ha egyáltalán felkelek ebből az örökös álomból.
Persze nem tudhatom, hogy a valóságra is kihat-e majd az itt eltöltött idő a mágiám terén, a tiszta gondolkodásom terén, és mindazon egyéb dologban, ami itt hasznomra vált, vagy válhat. ~ Mennyi ideje lehetek itt? Napok, hetek, hónapok… lehet, hogy évek is elteltek? Miért vagyok még életben egyáltalán? Ki mentett meg, miért, és hol lehet a testem… – Hirtelen kérdések rohannak meg, egyik után a másik, értelmes után az értelmetlen. Ekkor veszem észre a memóriámból hiányzó foltokat. Életképek, emlékek, személyek tűntek el az elmém sűrűjéből, amiket, és akiket valamiért sehogy sem tudok felfedezni… félelmetes. ~ Vajon ez az arc kihez tartozhat? Mégis mikor történt ez? Ki az… az a név… kié, vagy mié…
- Hirtelen nagyon elgondolkodtál valamin, úgy tűnik. – Jegyzi meg aggódva a sárkány. Sok pillanat múlik el, mire leesik, hogy ő és én osztozunk a gondolatokban, érzi a félelmem, a bánatom, ami végigpereg rajtam.
- Vajon miért pont sárkány vagy? Miért nem Tango, Riku, Leena, valaki, aki barátom, vagy épp ellenségem… téged még csak nem is ismerlek, az alkotóelemeid teljesen furcsák, pillangószárnyú sárkányról legalábbis még nem hallottam. – Rohamozom meg a kérdéssel, ő pedig kicsit haragos szikrával tekint rám, aztán újra előre pillant.
- Talán csupán rám vágytál. – Löki előre testét egyfajta vállrándításként, és többet nem is szól ehhez a témához. Úgy döntök, ez a válasz éppen elég, és inkább nem kéne tovább erőltetni a dolgot. Lehet, hogy tényleg így van, legalábbis, ha ő így gondolja, az én lelkem mélyén is csupán ez az egy válasz lapulhat meg.
Mosolyogva pillantok oldalra, hogy a tájra szegezhessem tekintetem. A békés gleccserek, hegyek, jeges völgyek s medencék között nyugodtan szállingózik a most megeredő hó, ami azonnal beteríti a piszkos, összetaposott szürkeséget. Mégis, milyen szép lehetne, ha egy ilyen helyen élhetnék? Eltekintve a fagytól… a lavináktól, az örök sötéttől… a vadabbnál vadabb lényektől, meg… hát, talán mégis csak meggondolnám, ha felajánlanák, hogy van itt egy eladó viskó, amit igazából szívesen nekem ajándékoznak, ha úgy adódik.
Valamiféle-fajta mozgás zökkent ki elmélkedésemből. Nem olyan egyszerű, mintha a hótakaró megcsúszna; ennél sokkal összetettebb a mozdulat, mégpedig egy élőlény siklik le a legközelebbi hódomb tetejéről, s nem is akármilyen – egy fehér szőrzetű, fekete pettyezett mintázatú leopárd.
Ijedten változtatok helyszínt, teljesen kimegy a fejemből, hogy akár mágiával is védekezhetnék; a havas táj erdővé lesz, ám van két dolog, ami nem hajlandó változni: Merasso jelenléte, és a közeledő nagymacska. Érdeklődve villogatja nagy, kék szemeit, mancsait lassan maga elé rakosgatva jön felém, testét kecsesen billegteti.
Csak mikor úgy húsz méteren belülre ér, tűnik fel, hogy ez a hóleopárd nem is nevezhető igazán nagymacskának; mérete jelentősen kisebb, mint egy veszélyes egyednek, inkább lehetne valami érésben lévő példány, de rajta már úgy tűnik, szinte a felnőttség jeleli is megtalálhatóak.
Gyorsít a léptein, és amint úgy a tíz méteres körzetembe férkőzött, megáll és leül – mélyen ülő szemeivel kezd el engem bámulni, s mikor felé nyúlok, ő hátrébb húzódik. Kihúzza magát, arca pedig rendkívül ismerős; pedig nem sok vadonélő macskafélével ismerkedtem meg, pláne nem a hegyekben.
Pár perc feszült farkasszemezés után viszont a felismerés szikrája csillan meg a szemeiben, majd ijedten kapja el a tekintetét, és valami érthetetlen szót kezd el dübörögni erőteljes hangján. Miután úgy látja, kívánsága nem talál megértő fülekre, vicsorít egyet, és nagy léptekkel, futva indul el felém, továbbra is hajtva az a szót. Nyugtalan markolok bele a mögöttem lévő, zöld fűbe, és a leopárd az utolsó, nagyjából fél méteren lendületet vesz, és felém ugrik.
- Tabu… – Ez is csak halvány suttogásként hallható, mielőtt egy szellő el nem sodorja törékeny, kecses alakját.

* * *

Tango borzongva kelt fel és nézett ránk. Szeme ijedt volt, arca komolyságot tükrözött. Lélegzete olyan heves és rendszertelen volt, mint az alatta fekvő lányé. Borúsan nézett hol a földre, hol Rika arcára, de a mi tekintetünket nem kereste, talán egyenesen kerülte; az érzelmek hirtelen hullámként törtek rá, majd tűntek el az arcáról, de szólni egy szót sem szólt, lélegzetét is igyekezett magában tartani, majd egy ütemben kiengedni, hogy rendszereződjön légzése.
Úgy döntöttem, tiszteletben tartom az általa választott hallgatást, és majd ő közli velünk, mi a baj, ha készen áll, persze, csak, ha szeretné.
Úgy tűnt, ebben Melodia nem igazán értett egyet velem, és nem volt túl tekintélyes a kandúrral szemben. Aggódó tekintettel szaladt oda a macskához, és lekapta Rika hasáról. Magához szorította, ami bár nem volt túlzottan a macska ellenére, arckifejezése nem igazán enyhült, egyre inkább gyűrögette homlokán a bőrt.
Sokszor nyitotta szóra a száját, ám hamar be is csukta, ha esetleg jött ki rajta valami hang, az is hebegés volt. Végül, hosszú percek után megszólalt; hangja egyszerre volt ijedt, szomorú, és vidám.
- Láttam… láttam őt. – Dadogta. – Biztos, hogy ő volt. Jártam benne… az álmában… ott voltam Tabuval, az elméjében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Pént. Nov. 30, 2012 7:08 pm

Egy új világban... - III. rész

Csönd telepedett a szobára. Nem igazán tudtam, hogy reagáljam le a dolgot: komolyan vegyem-e, vagy ne, hitetlenkedjek, vagy hiszékeny felindulásból megrohamozzam kérdésekkel? Ezen a kijelentésén még én is elcsodálkoztam. Az is végigfutott az agyamon, hogy megháborodott az idelent töltött, borús hangulatú idő alatt.
- Komolyan beszélek, nem viccből bukott ki a számból az, amit mondtam. – Pihegte, de közben olyan szigorú hangja volt, hogy elgondolkodtam a szavain. - Nem csupán vele álmodtam, az nem zaklatott volna fel ennyire… naponta szerepel az összes alvás közben látott víziómban, de ez… ez, tudjátok… – Megrázta a fejét, lesütötte a szemeit. - Ez teljesen más volt. A fejembe ömlöttek az emlékei, gondolatai, érzelmei, mindent tudtam róla egy hirtelen pillanatig. Tabu volt az, biztosra veszem, de megváltozott. Fél évvel ezelőtt teljesen zaklatott volt, a bánat és a sírás rázta minden éjjelen, mert csupán nappal volt hajlandó titkolni a szomorúságot, ami a szívében lakozott. De az előbb… mikor ott jártam… ott… harmonikus volt a lelke, és láttam őt… láttam fényes tisztaságában. Egyszerre volt örömteli, idegesítő, bánattal és más, soktucat érzelmekkel teli találkozás. A szemeiben ott kavargott minden… – Annyira összeszedetlenül és furcsán beszélt, szinte rébuszokban, hogy sok percbe tellett, mire feldolgoztam az információt, legalábbis a töredékét biztosan…
Zavartam néztem félre, gondolkodni próbáltam. Olyan szinten hihetetlennek hatott a mondandója, hogy már mondhatni bevettem; de ha nagyon belegondoltam, annyira nem is lehetett ez az egész annyira lehetetlen.
Nagyon megérintett a dolog, hogy Rika valamilyen szinten, még ha nagyon kicsin is, de ébred volt, így a remény arra, hogy hamarosan kinyitja szemeit, egyre elhatalmasodott felettem. Az viszont nagy aggodalmat keltett bennem, hogy míg a macska légzése lassan lenyugodott, addig Rika ugyanolyan gyorsan és rendszertelenül kapkodta a levegőt, mint pár perccel azelőtt, ha nem gyorsabban. A homlokán a sok redő egyre elmélyült a szenvedésének hála, remegő testét elborította a verejték, összeszorított fogai közül halk, tompa, ámde fájdalmas nyögések szöktek ki. Az erek és inak kilátszódtak bőre alól, annyira erőlködött, teste megfeszült, majd elernyedt, és ezt többször is megismételte, és mikor a szenvedés egyre inkább elhatalmasodott rajta, körmeit akaratlanul tenyerébe vájta, ráharapott ajkára, apró vércseppeket fakasztva ezzel az adott területből.
Ijedten futottam oda egy szem vérszerinti húgomhoz. Számat harapdálva hoztam létre az ágy mellett egy jégből való mosdókagylót, majd mágia segítségével, vízzel töltöttem fel. Sietősen belemártottam egy rongyot, majd kifacsarása után borogatni kezdtem a homlokát, és testének még sok más részét, mely forrón izzott; olyan volt hirtelen, mintha egy járvány ütötte volna fel a fejét, és az lázzal borította volna el a testét.
A hideg, vizes borogatás semmit se segített, sőt; pánikba estem, férfi létemre könnyek szöktek a szemembe, remegő karokkal markoltam rá a paplanra, mely Rikát takarta, s annak fehér felületén hamarosan szürke pöttyök lettek láthatóak, hála könnyeimnek, melyek gond nélkül tarkították a takarót. Reszkettem a félelemtől, s undorodtam a magam tehetetlenségétől. Ha Thane itt lenne, talán most… ha én hamarabb oda értem volna, talán most…
Izmos karjaimon kidagadtak a lüktető erek, az inak, szívem olyan hevesen vert, hogy a világ forogni kezdett a gyors lélegzetvételeim miatt. Behunytam a szemem, fájdalmasan sziszegtem. Fájt a lelkem, az elmém, a testem égett az ijedtségtől.
Percek teltek el így, és arra eszméltem, hogy valaki a karomat rázogatta, nevemet ordibálta. Megráztam a fejemet, gyengítettem a szorításon, mivel annak erősségétől az ujjaim elfehéredtek.
- Mi az, mi az? – Kérdeztem fogcsikorgatva, mivel hangom még mindig remegett; szememről csak ekkor töröltem le a könnyeket. Nagyot sóhajtottam, hogy ne rázkódjon annyira a testem, és a torkomból ne törjenek fel hüppögő, keserű hangok. - Mi az? – Ismételtem meg a kérdést türelmetlenül. Az idegesség szabályosan futkosott a testemben, minden porcikámat bejárta. Csukott szemekkel vettem nagy lélegzeteket, majd engedtem ki újból, hátha megnyugszik testem s lelkem. - Mi…
- Hahó! Figyelj már rám! Hallasz? Hé, hallasz? – Kinyitottam a szemem, és a kandúr lebegett előttem, karba tett kézzel. Az arcom bal felének egy apró foltja egyenesen égett, arra tippeltem, hogy Tango pofozkodott, hogy magamhoz térjek dühödt félelmemből.
- Tudod, itt álltál vagy negyed óráig, könnyezve, remegve. Nagyon megijesztettétek… Rint, de meg ám! – Látszólag Tango is félt, csak próbált erősnek tűnni, hogy valaki tudja támogatni a kislányt. Nagyon nagy tett volt tőle, s hirtelen kissé el is szégyelltem magam, hogy ilyen gyerekesen és önzőn viselkedtem, nem véve figyelembe, hogy kik is vesznek körül. Vörös foltok jelentek meg addig fehér arcomon.
- Már pár perce elmúlt a roham, de te még vagy öt percig –amíg nem észlelted, hogy keltegetlek-, nekiálltál földbe gyökerezz lábbal szobrozni! Furcsa voltál ám, és ijesztő, majdnem szétszakítottad a paplant, fájdalmasan nyögdöstél, mintha csak átszívtad volna magadba Tabu fájdalmát! – Bólogatott, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, majd hátrabökött az újonnan Rin nevű kislányra, aki vadul szipogott, majd mikor felnézett ránk, a kandúr mozdulatait utánozva ő is bólogatni kezdett. Ez az utánzás egyszerre volt feszültséget keltő, és még mókás is.
- Bocsánat… néha úgy érzem, ez az egész hamarosan felemészt. – Hátrébb léptem az ágytól, megvakartam a fejemet. Rika tényleg sokkal nyugodtabban lélegzett, ám ettől az aggodalmam még nem múlt el, volt rajta valami furcsa, ami egy időben fejezte ki a bánatot is, és az örömöt.
- Bizonyára mind szoktunk így érezni, szóval… megértjük. – Erőltetetten mosolyogva biccentett, majd visszaszállt a földre, és odatotyogott a kislányhoz, ám mivel mancsaival nem ért fel oda, bozontos farkával segített a kislánynak letörölgetni a könnyeit. Segítőkész volt, nagyon átérezte mindünk fájdalmát, és annak ellenére, hogy ő kapta nem rég a legnagyobb sokkot, kész volt túl lépni rajta, és ahhoz képest, eleinte milyen önzőnek látszott, most mintha mindenkit előrébb helyezett volna.
Mikor észrevette, hogy ránézek, ő csak felvonta a szemöldökét, én pedig elkaptam a tekintetem, és újra odamentem Rikához. Lehúztam róla a takarót, szép folyamatosan leszedtem róla az elhasználódott kötést. Az elgennyesedett sebek eltűntek, és a fél évvel ezelőtti incidensről már csak pár heg árulkodott, többek között egy, mely a köldöktől indulva, bal oldalán átfutva a melle alatt a jobb lapockájáig tartott, és egy félhold alakú forradás a csuklóján. Ezek voltak a legjellegzetesebbek, a többi csak egy-két centis, ferde heg volt, melyeket az ember észre se vesz, hacsak nem keresi rajta.
Törött csontjai sem voltak már, a lila foltjai megszűntek létezni; végre újra nőhöz méltó, gyönyörű teste volt, melyet a sebek nem csúfítottak el, inkább felvonták rá még jobban a figyelmet. Vörösen megráztam a fejem, hisz biztos nem méltányolta volna senki, hogy a szinte meztelen húgomat bámulom, és kielemezgetem.
Egy fogyóban lévő kenőcsöt húztam elő a raktárként szolgáló mélyedésünkből. Letekertem a fedelét, kezemre kentem az első adagot, majd lágyan végighúztam kezeimet Rika kacsóján. Többször megismételtem a folyamatot, mielőtt a másik kezére áttérten volna, és amint pár húzás után teljesen lejött a kezemről a kellemes tapintású anyag, új adagot kentem a kezemre, és ezúttal a lábaiba gyengéden belemasszírozva azt húzkodtam végig kezem a tagjain.
- Már rég meg akartam kérdezni… de mi is az a trutyi tulajdonképpen? – Húzta fel szemöldökének helyét Tango, ahogy azt nézte, hogyan kenem át gazdájának testét a zöldszínű, furcsa állagú anyaggal.
- Hát… hogy is mondjam… Thane úgy magyarázta el, hogy ez úgymond jó kondiban tartja a bőrt. Mivel Rika most kómában van, normális esetben már hullasápadtnak, beesett arcúnak, soványnak, és minden egyébnek kéne lennie. De a speciális folyadék, amit a szájába szoktam csepegtetni naponta háromszor, az olyan, mintha rendszeresen étkezne, a kenőcs pedig nem engedi, hogy ráncosodjon, elsápadjon a bőr, meg ilyesmi. – Magyaráztam, majd áttértem a hasára. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy akkor miért nem tűnteti el a hegeket is, de a legjobb találmányokban is lehet hiba, hát abban is volt.
- Ha ez a… Thane kozmetikával foglalkozna, meggazdagodna az öreg, ráncosodó nőkből. – Jegyezte meg tudálékosan, mire én hahotában törtem ki. Milyen igaza volt!
Az arcát és a nyakát mindennél óvatosabban kentem át, tisztában voltam vele, hogy a kenőcs mellékhatásként képes magát a bőrt is átalakítani, és ez meg is látszott rajta; Rika szigorú arca, mely tükrözte, mennyit szenvedett, eltűnt; helyében ugyanaz, azaz arcszerkezet volt, csak sokkal törődőbb, ártatlanabb, gyámoltalanabb kiszerelésben. Rá se lehetett ismerni, és biztos voltam benne, hogy ha mosolyog, az mindenki szívét megfájdítja majd, olyan szép lesz.
Tango és Rin segítségét kértem, hogy át tudjam fordítani a hasára. Ott aztán a hátát is bekentem, illetve végtagjainak azt a részét, melyekhez nem férhettem hozzá hanyattfekvésben. Haját felfogtam, majd mágikus vízzel kimostam, és utána széllel megszárítottam, és meghagytam Rinnek, hogy kifésülje. Haja már a derekánál is lejjebb ért, és ilyenkor csodálni kezdtem a nőket, hogy az a nagy loboncuk nem zavarja őket a küzdelemben…
Visszafordítottuk a lányt, aki mire újra hátán feküdt, megint homlokát kezdte ráncolni. Nyugtalan volt, csak azt nem értettük, miért; de abban már biztosak lehettünk, hogy majdnem tudatánál van…

* * *

Ámulatba ejtve pihegek, kezeim görcsösen kapaszkodnak a fűbe. Szemeim tágra nyílva néznek a távolba, ahol már nincsenek mások, csak fák, de rajtam és a sárkányon kívül semmilyen élőlény nincsen a helyen.
- Hé, hé! Böknek a fák, szóval legyél szíves, és csinálj valamit! – Morogja Merasso, és a növények még abban a pillanatban el is tűnnek, és egy sziklás terület az újabb környezet, mely körülvesz minket. Előttem egy vízesés zubog nagy robajjal, én pedig még mindig nem tudok felocsúdni a történtekből.
- Tango… – Nyögöm kesernyés hangon, és könnyek szaladnak le az arcomon. Először csak pár csepp, aztán mintha dézsából öntenék, végül bőgni kezdek, hangosan ordítva, nagyokat és hevesen lélegezve. - Tango! – Visítok fel magamon kívül, és zaklatott zokogásba kezdek. A testem rázkódik a feszültségtől és a sírástól, nem tudok uralkodni magamon. Minden eddigi gyakorlásom kárba veszik ebben a pillanatban, a nyugalomnak, ridegségnek csöpp jelét sem látni rajtam, csak a keserves bánatot, ami egyre inkább hatalmába kerít.
- Hol vagy? Tango! – Már-már hisztérikusan ordibálok, mikor Merasso idegesen elkezd a szárnyaival csapkodni, és a fejem elé emeli az egyiket, amivel bizonyára a számat akarja befogni, csak túl nagy ahhoz, hogy hozzászorítsa fejemhez anélkül, hogy megfullasztana.
Szipogva nézek ki a szárnyak mögül a vízesésre, ami szabadon zubogva ereszti ki magából az érzelmek tengerét, és ezt látván újra sírni kezdek. A sárkány szemeit forgatva, ám kicsit sajnálkozva néz félre, és hagyja, hadd adjam ki magamból a terhet.
Láttam a macska szemében megcsillanni az önzőséget, a nagyképűséget, az ismerős örömöt, amivel mindig rám néz. Tudom, hogy ő volt az, aki felém ugrott, kinek alakját elsodorta elmém szelét, és nem is csak úgy láttam, hogy már létre tudtam őt hozni. Nem… ennél ez sokkal több volt. Ő belépett az elmémbe, valahogy… és kapcsolatot is teremtett velem, mely nem értem, miért bomlott fel ilyen hamar.
Térdelve, görnyedve kezdem el ütlegelni az előttem lévő sziklát, torkomból zilált ordítás tör fel, s ezzel egy időben akkorát csapok a sziklára, hogy abban egy apróbb kráter keletkezik. Szenvedve emelem az ég felé tekintetem, és könnyekkel áztatott arcomat úgy égeti a nap, mint soha máskor. Az érzelmeim, az érzéseim már teljesen enyémek, az élet visszatért belém, és ez fáj. Újra, azaz üresség akarok lenni, mint először voltam, mikor még idekerültem. Összeszorítom az ajkaim, fogaimat ingerülten csikorgatom, fejemet tüntetően rázni kezdem, miközben folytatom a sírást.
- Ezt azért, mert elvettek tőlem mindent… ezt meg, mert a fájdalmamat meghagyták… és ezt meg… csak úgy… ezt pedig, minden másért! – Ütlegelem az előttem lévő sziklát, majd belefejelek. Idegesen kapkodok a levegőt, mellkasom hihetetlen sebességgel ugrál emiatt, és tudom, hogyha nem lennének az elmebeli korlátaim, már rég elájultam volna a valóságban.
Homlokomból és kezeiből vér csordul ki, én pedig vigyorra húzom a számat. ~ Vajon mi lenne, ha itt meghalnék? Nem kéne többet szenvednem, végre enyém lenne a teljes nyugalom. Nem az a fajta, ami bármikor elveszhet, hanem az, ami örökké megmarad! – Kacagni kezdek, miközben újabb könnyzápor fut végig rajtam, és felállok, a vízesés felé kezdek el rohanni, hogy az agyoncsapjon.
Ám nem jutok el az útnak a negyedéig se, mivel Merasso szárnya hárításként rögtön felém csap, és lendületből visszalök pár métert. Amint beverem egy sziklába a fejemet, rögtön magamhoz térek; amint megrázom magam, s kinyitom a szememet, már egy sivatag közepén vagyok, és a testemmel nincs semmi baj. Nagyot nyelve, remegve kezdem el nyugtatgatni magam, mert teljesen új, hogy hirtelen térnek vissza belém az érzelmek.
- Teljesen hülye vagy, vagy mi?! – Förmed rám a sárkány, majd rám vicsorít, végül egy hatalmas bömböléssel fejezi ki nemtetszését. Nagyot nyelve tekintek rá.
- Nekem se tetszik ám a dolog, elmondom! – Állok fel, és egyenesen a sárkány elé állok, hogy így farkasszemet nézhessünk. - Sőt, mi több, egyenesen utálom a helyzetet. Ki tudja, hány hónap, vagy év várakozás után végre megjelenik itt egy ismerősöm, ő pedig egy dolog, hogy eltűnik, de rám zúdítja az összes érzelmem, érzésem, gondolatom és emlékem! – Újabb roham tör rám, mely képek, szagok, ízek és egyéb elemeket tartozó, emlékeket összesűrítő masszaként ostromol le, így kénytelen vagyok kétrét görnyedni. Fájdalmasan ordítok fel, újra érzelmem azt a szörnyű fájdalmat, mintha kilyuggatnák a mellkasom, és azt a fojtogató bánatot, ami majdnem megöl. Aztán örömfelhő lepi el az agyamat, egy pillanatra a fellegekben járok, ám aztán újra őrült vigyorra húzódik a szám, a vérszomj vesz körbe engem, emberek rothadó húsának szagát érzem, és még élvezem is. He… hehe… hehehehehe…
A sárkány szigorú vonítása kelt fel önkívületi állapotomból. Arcom könnyektől ázott, arcomon idétlen vigyor terül el, ami a boldogságnak és őrületnek a keveréke. Nyelek egyet, és megdörzsölöm a fejemet, ezzel eltűntetve minden zavaró tényezőt magamról, és nagyot sóhajtok.
- Mi történik velem…? – Kérdem zavartan, mire Merasso tekintete megenyhül, és fejét a földre támasztja, hogy egy magasságban legyek vele.
- Magam sem tudom. Csupán egy sejtésem lehet, amiben te bízhatsz, mégpedig az, hogy közel állsz, hogy… kikerülj innét. - Olyan nehezen mondja az utolsó szavakat, hogy az már-már mosolyra késztet engem, és majdnem lelkiismeret furdalásom is kialakul miatta, de kénytelen vagyok rájönni, hogy mivel ő valójában én vagyok, ezért nem tartozok magamnak elszámolással. Ezért nem is kell saját magammal gyötörni holmi lelkiismerettel…
Úgy vélem, percek telnek el, és kellemes érzés fut végig testemen; mintha valaki simogatna, csitítgatna, és álomba akarna ringatni. Órákig el tudnám viselni ezt az érzést, mely karomról a lábamra, aztán a törzsemre terjed át; ám alig tart húsz percig a csodálatos bizsergés, már el is múlik. Csalódottam fújok egyet, hogy elűzzem az arcom elé tévedt hajtincset, majd elterülök a sivatagi homokban.
Zavartalanul nézem a vakító napot, és gondolkozni kezdek. ~ Ki akarok jutni… de vajon mikor leszek képes erre? Ha eléggé akarom, vagy ha teszek valamit? Hol van a határ, melyet ha átlépek, meghalok, vagy életben maradok, de ha azon belül vagyok, akkor itt élem életem? – Egy idő után már az én szemem is bántani kezdi az égen világító fény, ezért elfordulok a hasamra, és újabb tincset fújok ki az arcomból.
- Sétáljunk. – Teszem meg az ajánlatot, majd felállok és vándorolni kezdek. Mikor biztosra veszem, hogy Merasso is után ballag –nem nehéz, hiszen csak úgy dübörög a föld utána- más helyszínre váltok; a vidék ugyanúgy kopár marad, de most homok helyett mindenhol sziklák, kövek, kavicsok vannak, én pedig egy szakadék szélén sétálok.
- Tudod… tudod, hogy lehet innen kijutni? – Kérdem reménytelenül; hisz honnét is tudná, pontosabban tudnám? Próbálkozni kell.
- Ne tegyél fel olyan kérdéseket, amikre tudod, hogy nem vagyok képes válaszolni. – Zárja le a témát, majd körém tekeri farkát, és behúz maga mellé. - Mi lenne, ha inkább pihennénk? Nagyon felzaklattak téged a dolgok, ahogy láttam. – Ajánlja szelíden, én pedig bólintok, holott tudom, hogy pihenésre úgysincs kifejezetten szükségem. De mit lehet tenni, ha valaki ilyen ajánlatot tesz egy olyan csodálatos nőnek, mint én?
Hozzádörgölődzök a sárkány érdes pikkelyeihez, próbálom kényelembe helyezni magam. Sok perc hánykolódás után végre sikerül ennek megfelelő pózt találni, majd lehunyom a szemem, és átadom magam egyfajta álomnak…

Kinyitom a szemeimet, ám nem látok semmit. Csak a feketeség, az üresség, a semmi… mégis, mikor kezemet magam elé emelem, tökéletesen látom, mintha foszforeszkálnék. Nehéznek érzem testem, mely nincs ruhával fedve, s én átkarolom a térdemet, mintha magzat pózban lennék. De mégis, hol? Olyan érzés, mintha lebegnék a semmiben, de a testem mégis rántana lefelé, a sötétbe még mélyebbre… vagy onnan ki? Talán visszakerültem az anyaméhbe, vagy még ki sem kerültem onnan? Ki vagyok, mi vagyok? Hol vagyok?
- Valaki… - Bököm ki, ám a hang elveszik a semmiben. Kétségbeesetten engedem el lábaimat, majd kiegyenesedek. Ettől még sajnos nem igazán kerül rám ruha, és az se változik, hogy a semmiben lebegek, ott létezek.
- Valaki… - Ismétlem meg, ám a kérés, vagy kérdés, nem talál megfelelő fülekre. Most még visszhangzik is párszor a szó, de ennek ellenére senki se vállalja magára a feladatot, hogy válaszoljon rá. Miért is tenné bárki is? Nincs itt senki, csak én. De ki azaz én?
Belefáradva hunyom le újra a szemem.
Ki tudja, mennyivel ezután nyitom ki. Egy keskeny fel tetején ülök, és a lábamat lelógatom onnan. Előttem, vagyis inkább alattam a sötétben virágokat, boldogságot látok, gondnélküli életet. Hívogató selyemhang szólít az irányba, és rózsaszínes köd száll fel, hogy elbódítson, ám én kíváncsiságomnak hála, elhessegetem magamtól a furcsa füstöt, és felállok. A másik oldalra tekintek; sikolyok, ordítások hallatszódnak, a hullák és vér szaga érződik, mely fekete füstként gomolyog felém. Csontos kezek nyújtják ki ujjaikat, melyeknek ujjperceikre rá vannak írva a szavak: bánat, őrület, szomorúság, reménytelenség… és valóság. A másik oldalon egy puha virágnak szirmain vannak hasonlók; boldogság, öröm, nyugalom, vágyak… képzelet.
Mikor megrázom a fejem, a kéz, mely felém nyúl, megfordítja a kezét, és tenyerébe bele van vésve egy szó, melyet nem lehet papírra vetni. Valami, ami elolvasva csak zagyvaságot jelent, de benne van minden, ami nekem a való életben tulajdonom, ismeretségem… míg a virág közepére csak annyi van firkantva, magány.
Gondolkodva nézek egyik oldalról a másikra. Minden egyebet félretéve a virág felé nyúlok, hogy folytassam boldog álomvilágom; ám lábam megcsúszik, s zuhanni kezdek a hullaszag, a bánat, féltékenység, és mindenekelőtt a szörnyű valóság felé…


* * *

Rika nyugodtsága újra aggasztani kezdett engem, hiszen teste egyre ernyedtebb lett. Mikor odamentem, hogy megnézzem, mi a gond, és hozzáérintettem kezemet, és szörnyű érzés futott végig rajtam, ő pedig megrázkódott, és nagy levegőt vett. A levegővételek aztán egyre sűrűbbek lettek, és ezzel együtt kevesebb levegőt is szívott be, néha pedig csak szipákolni, fulladozni kezdett.
Teste újra verejtékes lett, remegni kezdett, néha végtagjai teljesen rendszertelenül rándultak egyet. Fogait csikorgatni kezdte, belekapaszkodott a levegőbe, és ráncolta a homlokát, közben fel-felnyögött. Aztán végül ez elfajult – eddig tőle sose hallott ordítást eresztett el, és a továbbiakban keservesen sikítozni kezdett. Tango és Rin ijedten kapták fel a fejüket, és futottak oda hozzánk.
- Hymn… – Suttogta a kislány, és gyöngéd éneklésbe kezdett, ám a lány állapota nem javult, sőt; homlokára tettem a kezemet, mire ő rándulva sikkantott egyet. A teste forró volt, szinte izzott a tenyerem alatt.
- Fungus Spore: Purple Mist! – Próbálkozott a kandúr is, ám sikertelenül. A lány hamar beszipákolta a mágikus füstöt, de annak hatása nem látszódott rajta, ahogy Rin éneke sem. Aggódva szorítottam rá a kezére, és letérdeltem az ágy mellé.
- Tabu… Rika… Rika…! – Sipákolta a lány, és könnyek törtek elő a szeméből. Fogalmam se volt, mihez kezdjek – borogatni próbáltam újra, kenőcsöt kenni rá, de egyik sem segített. Menthetetlenül vergődött az ágyában, míg Rin sírt, és Tango kényelmetlenül fészkelődött tehetetlenségében. Majdnem az én könnyeim is megeredtek, ám most magamnál kellett maradnom.
Lefogtam a lány kezeit, és próbálta saját lábaimmal az övéit lefékezni, nehogy kárt tegyen magában. Ha láttam volna az eget, biztos rá emeltem volna a tekintetem, hogy imádkozzék valami felsőbb teremtménynek; de így csak a reménye maradt annak, hogy a roham újra elmúlik magától.
- Ébredj fel, Tabu! Nem hallasz? Ébredj fel! – Biztatta a kandúr, habár ezt szinte minden ilyen esetnél elismételte neki, de most nem bántam, egyáltalán nem…
- Istenem, segíts meg minket, és irgalmazz nekünk, kérem. – Néztem fel a föld plafonra, remélve, hogy van még valaki, aki segíthet rajtunk még ebben a reménytelen helyzetben is; legyen az természetfeletti, alatti, közember, vagy a szerencse. ~ Nem érdekel, csak Rika meneküljön meg ennek az ádáz betegségnek a karmaiból!
Rin aggódva bújik hozzám, és fúrja fejét az oldalamba, fogja be fülét, hogy elmeneküljön ez elől az egész elől. Megértem, hiszen akit eddig anyjaként szeretett, most talán épp itt haldoklik…csak remélni tudtuk, hogy nem így van.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Pént. Dec. 21, 2012 12:36 pm

Szervusz Tabu!
Amikor bemásoltam a kalandod a wordbe, egy elég rémisztő üzenetet kaptam.

Ez majdhogynem eltántorított attól, hogy egyáltalán elkezdjem az olvasást. Persze ez, mint később kiderült, nagy hiba lett volna, így szerencsémre ráeszméltem, hogy a nyelvhelyesség ellenőrző angol üzemmódban van : P . No de komolyra véve:
Először is mindenki nevében köszönöm a türelmet, mellyel kivártad ezt az értékelést.
Miután végeztem az „Az éj urai… és hölgye II. Fejezet” c. olvasmánnyal, kicsit fentebb tekertem és átnyálaztam az előzményt is, de csupán azért, mert érdekeltek a részletek, munkád egyébként önmagában is helytálló. Úgy írtad meg, hogy ha szükséges, egy mondatban összefoglalva elmagyarázd az olvasónak miről is van szó, így anélkül is érthető és élvezhető, hogy olvastam volna korábbi műveidet. Ez nagyon fontos a több fejezetes kalandoknál, már-már kritérium, legalább is ha az ember jó munkát kíván végezni, ennek ellenére még sincs jelen mindenkinél.
A kaland végén aztán egy kicsit megzavarodtam. Minden jel arra utal, hogy csupán álmodtál, de a későbbi események fényében ez mégsem valószínű, hisz a benned rejlő erőre pályázó szervezet vadászik rád… Ha viszont nem álom volt, ki mentette meg Tangot? Őszinte leszek, nekem sokszor nem esik le a tantusz, ha nem egyértelmű, de itt mégis egy kis kavarodást éreztem.
Ez utóbbitól eltekintve remek munkát végeztél, jutalmad cserébe +700VE, Tangó jussa +140VE

A kazamaták mélyén kis kétrészes nem tudom, hogy közös munka vagy csupán kölcsönözted a karaktert(lévén, hogy Leena és Pas nem beszélnek benne több ezer szót feltételezem az utóbbi Razz), de az előzőhöz írásodhoz hasonlóan nagyon szép munka. Gyerekkoromban rengeteget játszottam HOMM játékokkal, már csak ezért is jó érzéseket keltett bennem a mű, de természetesen a történet alakulása és a kivitelezés volt az ami végül elégedetté tett. Tehetségesen érzékeltetsz kisebb árnyalatbeli változásokat is érzelmi vagy hangulati téren és a katarzishoz vezető lépcsőfokokat is megfelelő intenzitással építetted.
Szeretem az ilyen titkos, misztikus kis helyeket, dolgokat, mint a tanács által eltusolt, régi kísérleteknek helyt adó kazamata. Noha ez nem hiányosság, hiszen csak mellékes infó az előbbi, kár, hogy nem tudhatok meg ezekről többet.
Jutalmad ezért a két történetért +1491VE! Tango, te +280VE-t kapsz.
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!Gratulálok! Elérted a nyolcas szintet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Az „Egy új világban...” részek nem pont azt fedték, amire elsőre számítottam, sőt mikor elkezdtem, még kétségek is ébredtek bennem. Mire azonban elolvastam a harmadik fejezet utolsó mondatát is, rájöttem, hogy ez a hármas, professzionális munka. Az álomvilágokban való bandukolás egészen népszerű, de veszélyes terület. Úgy kell azt kivitelezni, hogy végeredményül kapjunk valami kézzel foghatót, hogy értelme legyen az egésznek, ne csupán ostoba révedezésről olvasson a közönség. Esetedben ez az elvárás teljes mértékben teljesül. Gyakorlatilag nem olvastam semmilyen akciórengetegről, mégsem unatkoztam, vagy éreztem úgy, hogy a semmiről beszélsz sok ezer szón keresztül és ettől kiemelkedő ez a sorozat. Több helyszínen vezetted az eseményeket, amik összekapcsolódtak, több szemszögből is megismerhettem a történetet. Ez a fajta leírás már egyáltalán nem amatőrök eszköztárából való és még akik eljutnak odáig, hogy használják sem teszik mind helyesen, nem úgy te.
A végén mikor víziódban a két világ felkínálkozott, nos az igazán remekül lett kivitelezve. Nagyszerűen érzékeltette már szavak nélkül is, melyik mivel kecsegtethet, elvarázsolt az a néhány sor, igazán úgy éreztem, hogy valami besztzellert olvasok. Azt azonban, hogy butuska kis döntésed aztán miért fordult az ellenkezőjére, hogy választásod ellenére miért indultál mégis a valóság felé, egyenlőre nem tudtam kitalálni, talán majd te megválaszolod a későbbiekben. : )
Örömmel ismertem fel azt is, hogy zsenge korod ellenére igazán terebélyes szókinccsel rendelkezel, noha nem 100% ban jól vagy jókor használod a különlegesebb darabokat. Gondolok itt olyanra, mikor egy cselekményt kifejező szó mondjuk nem passzol az azt végrehajtóhoz, (a szövegből nem ragadtam ki példát, ezért csak úgy hozok egyet) például egy nyuszi nem dübörög (csörtet esetleg)végig a mezőn, illetve egy almáspite sem szaglik (a jó illatokra nem igazán használják a szagból képzett szavakat).
Másik fajta tévesztés, amikor nem vagy teljesen tisztába a szó jelentésével. Például amikor valaki fellépése, beszéde előtt, vagy valamilyen eseményt megelőzően felszólalnak, bevezetik a következőt, akkor nem felkomponálnak, hanem felkonferálnak. Azt hiszem ez még a korábbi, ba al bálos kalandodban volt, de én most említem meg : ) , illetve amikor Melodia Tango érzelmeit figyelmen kívül hagyva faggatja, akkor nem arról van szó, hogy nem tekintélyes Tangoval, hanem nincs rá tekintettel : ) . Néhol rosszul toldalékoltál, vagy olyan elírást vétettél, amelyet a word nem ismer fel, mert a beírt szó is értelmes magyarul.


Ezek azonban közel sem voltak elegendőek ahhoz, hogy kizökkentsenek, vagy csökkentsék az élvezeti faktort. Imádtam és vélhetőleg a többit is imádni fogom!
Jutalmad erre a trilógiára +2500VE. A szupermacs is szép jövedelemhez jut, komoly +480VE-t kaszál.

Ha szeretnél valamit Melodianak, azaz Rin-nek juttatni, írj püt és korrigálok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szer. Jan. 30, 2013 4:10 pm

Egy új világban... - IV. rész


A heves lélegzetvétel alig-alig akart szűnni. Hol gyorsabban, hol inkább lassabban kapkodta a levegőt, arcán csak úgy gyűrődtek a ráncok, teste folyamatosan görcsölt, s merev volt. Normális ember nem szenvedett volna ennyit, mint ő, sőt; az első rohamnál kiszállt volna belőle az élet, de Rika úgy tűnt, konokul ellenállt, s mágikus ereje is segítette a túlélésben. Fájdalmasat nyögött, s a kezét szorongató kislány szemeiből kövér könnyek buggyantak ki. Szívsanyargatóan zokogni kezdett, s Tango is ajkába harapott, lesütötte a szemeit, igyekezett támaszt nyújtani, példát mutatni… de a fiatal lányka –előző nevéhez híven- még bőgés közben is dalolt; siratóénekbe kezdett, melyben erős fohász jelent meg, hogy az ő szeretett nővérkéje épen és egészségesen felébredjen.
Az énekben csak ritkán volt hamis hanglejtés, s az a sírásból, hüppögésből és nyöszörgésből volt eredeztethető; ezen kívül olyan tökéletes és tiszta volt a dal, hogy az elmém nyugodtabb lett, mégis a szívem belefájdult – illetve Rika rohamának az intenzitása is alábbhagyott, mintha ő is hallaná az éneket. Aztán hirtelen, mindenki aggodalmát fokozva ezzel, kifeszítette magát az ágyon, háta ívelt s homorított volt az erőlködés miatt, majd hirtelen fájdalmasat ordított. Ekkor teste mintha kővé dermedt utána, aztán elernyedt, s lágyan visszazuhant az ágyra. Arca, karja, mindene verejtékes volt, de már nem kapkodta a levegőt. Pár pillanatra még meg is nyugodtan, aztán vettem csak észre, hogy a mellkasa nem mozog ütemesen fel s alá, hanem teljesen mozdulatlan, ernyedt volt. Nem vett…
- Nem vesz levegőt! Nem lélegzik! - Sipítozott a kandúr, és ráborult az ágyra, én pedig sokkoltan elképedtem. Remegtem; féltem, és rettegtem, pedig oly sokszor simogatta arcomat a halál szele, és én annyira könnyedén oltottam ki mások életét, nem gondolva arra, hogy családtagjainak ezzel mekkora szenvedést okozhattam. Nem gondolkodtam, csak saját javamra cselekedtem, mint valami rossz és önző gyerek.
De most, ahogy ott hevert előttem a húgom, aki egyszerűen nem akart, vagy nem tudott levegőt venni, minden megállt körülöttem, a levegő hideg és pállott lett, a vízióm homályos. Nem, nem halhatott meg. Élnie kellett…

* * *

Fáj… és jól esik… boldogság, vagy szomorúság? Szánalom, könyörület, kegyelem és kegyetlenség. Mennyi érzelem…
Emlékképek százai, sőt, valószínűleg ezrei terülnek el előttem, mintha a „falat”, mely mellettem végigfut, élő, izgő és mozgó festmények borítanák be. Egészen kiskoromtól fogva fel vannak vonultatva régi történések; s minden olyan más benne, szinte egyik se az, melyre én ténylegesen emlékszek. Talán ez lenne az, hogy felnőttként… vagy inkább csak nagyobbként átértelmezem a dolgokat, mindent másképp látok?
„Értelmetlenség” – Olvasom az egyik „képkeret” alatt, melyben saccra öt-hat éves lehetek, de lehet, hogy több, akár kevesebb. Végigsimítok a képen, s váratlan dolog történik – vízióm megremeg, s megjelenik benne újra az emlék, mintha másodszor élném meg.

- El kell mennünk, Gilbert. - Dörrent rá anya izgatottan apára. Úgy tűnt, valami fontosról van szó. - Érzem, hogy most sikerrel jártunk. Megfogant a reményünk, Gilbert! Szinte érzem, ahogy bolyong a hasamban a hatalmas varázserő! Végre kiléphetünk ebből a kudarcból, amit mások életnek neveznek, itt hagyhatjuk ezt a lepratelepet! Úgy élhetünk, ahogy megérdemeljük, a nevünkhöz méltóan, mint a nemesek! - Ujjongta, bár a kelleténél talán hangosabban.
- A nevemhez méltóan… - Morogta magának apa. - Nekem ez akkor sem tetszik, Maria. - Vajon miért nem úgy hívják őket, ahogy kéne? Anya, apa, drágám? - Veled tartok egy darabon, az életemet is folytatom veled, de biztos, hogy nem megyek ahhoz az istencsapása férfihoz! Azt az idiótát csupa baljós dolog lengi körül, nem akarom, hogy balszerencsét hozzon ránk. - Keresztbe fonta karjait, hogy nyomatékosítsa mondandóját, én pedig kicsit messzebb húzódtam az ajtónyílástól, nem akartam, hogy meglássanak.
- A kisfiunk érdekében! Ezért a csöppségért! A hatalom kedvéért! A kis Lu…
- Ne beszélj róla ilyen hangosan, még Riku kiszagolja, hogy mi az oka ennek az egésznek. - Mordult fel fenyegetően apa, és az ajtónyílás felé pillantott, mire én ijedten hátrahőköltem. Még a végén…


Kinyílt a szemem, arcomról könnycseppek gördültek le és cseppentek el a nagyvilágba. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy dühös legyek, nevessek, vagy zokogjak; hiszen a szüleim nem haltak meg egy balul elsült küldetés során, hanem elhagytak… tovább álltak, és elmentek egy jobb jövő, a hatalom érdekében. Az öcsémmel anyám hasában. Egy öcsi. Egy testvér, aki valószínűleg él és virul, de fogalmam sincs, hogy hol és miként…
Felszisszenek a gondolatmenet miatt, majd tovább lépek. Annyi régi emlék, annyi élmény van ezen a helyen…
Újabb úgynevezett képkerethez érem , mely az „Új” kifejezést hirdeti, és én illetve Metalicana vagyunk ott. Én, és ő… de rég is láttam…
Az emlék szinte pulzál, bele akar férkőzni a tudatomba; talán olyan dologra akarja felhívni a figyelmem, melyet már rég elfelejtettem, de fontosabb, mint azt gondolnám.
Vonakodva nyújtom az emlékkép felé a kezem, de végül megérintem, mire az hullámozva átveszi felettem az irányítást.

A mogorva sárkány, olybá tűnt, nem kíván hozzám szólni, habár így nem értettem, akkor miért is hozott ide? ~Persze, ez az egész úgyse számít, hisz ez csupán csak egy álom! Sőt, rémálom, amiben le kell győznöm az ádáz sárkány és megmentenem Rikut, mint a mesében!~
Odaléptem a sárkányhoz, beleöklöztem a lábába, ám ahelyett, hogy az eltört volna, a csuklóm fájdalmasan reccsent, kifejezve nem tetszését.
- Mégis mit csinálsz, te bolond? Egy sárkányt nem győzhet le holmi kislány, ugye ezzel tisztában vagy? - Fordította felém morogva óriási fejét. Szeme nagyobb volt, mint a fejem, s az most olyan fényesen és ádázan csillogott, akár testének többi része.
- De, de igen! Legyőzlek, aztán elmegyek Rikuért! – Fenyegetve megsuhogtattam az öklömet felé, majd püfölni kezdtem őt, de a pikkelyei fémesen pendültek minden egyes csapásomnál, és kezemen, lábamon vörös, kékülő foltok jelentek meg. Ennek ellenére szentül hittem, hogy hamarosan megtöröm őt, és elmondja, hol van Riku, majd megölöm.
A sárkány felemelte talpát, majd felém lendítette egy karmát, mely teljes hosszában nagyjából kétszer akkora volt, mint én. Mondhatni elpöckölt a barlang másik végébe, és bár ez csak egy apró suhintás volt részéről, nekem nagyon fájt, s szipogni kezdtem, próbáltam visszatartani a fájdalomból származó könnyeket.
- Nem, még nem tudsz legyőzni… még egy sárkányt se. - Mormogta elgondolkodóan, majd pár percig elmélyülten gondolkozni kezdett. Ezalatt épp, hogy fel tudtam támaszkodni, habár fejem még mindig zsongott, és kicsit szédültem. - Hogy is hívnak? Nem rémlik, hogy bemutatkoztál volna. Elég illetlen. - Gunyoros hangjából tökéletesen kihallatszódott, milyen irónikus, pokróc jelleme volt.
- Rika! - Vakkantottam sértődötten, és megkapaszkodtam a mögöttem lévő sziklában. - Rika Beilschmidt, és ha bátyó el jön ide, lesz majd ne mulass! - Újra meglengettem felé az öklömet, ő pedig öblös hangon fel-felmordult, talán valami kacagás lehetett.
- Az előbb még úgy volt, hogy te mész el érte. Mellesleg, nem fog eljönni. - Hangja bezengte az egész barlangot. - Szóval, Rika… aranyos kislánynak megfelelő, de te nem vagy túl aranyos, és ha valaki idekerül, legyen már tisztességes neve! - Mondta fennhangon, majd közelebb hajolt, hatalmas szemei úgy meredtek rám, hogy úgy éreztem, el vagyok veszve. - Remélem, egyetértesz, Tabuchi… Metarikku.


A látomást követően kerek szemekkel, heves szívverés és lihegés társaságában nézek magam elé. Mégis, mennyi mindenről nem tudok? Mennyi dolog van rejtve előttem, amiről eddig azt hittem, hogy teljesen nyitott?
- Rika Beilschmidt… - Emlékeznem kellett volna, de akkor mégis, hogy felejthettem el? Talán Metalicana erőltette rám ezt az információt, talán ő akart engem annyira sajátjaként tanítani, hogy új jellemet, fizikumot, mágiát, személyiséget aggatott rám… talán azért, hogy megvédjen… túl sok a talán, és nem elég a válasz.
Fejemet megrázva nézek körbe, és meglepetésemre, azok az emlékek, melyek nincsenek úgymond képkerettel és különféle jelzőkkel megjelölve, azok maguktól is beáramlanak az elmémbe, ezzel kellemetlen érzelmi hullámokat előidézve. Két térdemre görnyedek a hatalmas nyomás miatt, majd miután az múlni kezd, sziszegve kelek fel a „földről” – nem igazán nevezhetném ezt annak, hiszen konkrétan a semmiben sétálok.
Sok-sok emlékkép van még előttem, ahogy felnézek, de megfigyelhető, hogy amíg telítődök a régi, életemből való jelenetekkel, addig az előttem lebegő képek is jelentőségteljesen fogynak.
Fájdalom rázza végig a testem, ami egyre csak nő, a végén már olyannyira, hogy normális esetben elájultam volna – de hát az a hiba itt, hogy akármit csinálnék, ezen a helyen valószínűleg nem tudnám eszméletemet veszteni.
Sziszegve, remegve próbálok tovább lépni; egy idő után lépteimet nyugodt dal kíséri, aminek hála a fájdalom is kissé múlni kezd, és a fejem kitisztul, nem vagyok már vak és süket az érzelmek tengerétől.
- Piha! - Nyögöm lihegve, és kiegyenesedek, mire egy emlékkép előtt találom magam – felgyorsítva látom, ahogy Leenával bezúzzuk a földet, majd leesünk, végül, ahogy a csata végén elájulunk… és a vízió elsötétül. Újabb fájdalom rázza végig a testemet, könnyezni kezdek, és viszonylag sok időbe telik, mire magamhoz térek, és összeszedem magamat. Próbálok erősnek tűnni, tovább lépek, hisz már csak pár emlékkép maradt felfedezetlenül előttem… ekkor látok meg egy olyat, melynek láttán verejtékezni kezdek, s teljesen elhűlök.
Dobbanás.
Futásnak eredek, hogy hamarabb odaérjek. Muszáj megtudnom…
Láss, ne csak nézz.
Nem törődve a belső hangokkal, tova futok, habár nem igazán tudom, miért is ilyen fontos nekem azaz emlék. Távolról ránézve ezernyi érzelem fut végig rajtam – öröm, bánat, szánalom, kegyelem és kegyetlenség, szeretet, gyűlölet… elhagyatottság… nem tudhatom, nem érthetem, miért, de épp ezért meg kell néznem!
Legközelebb ne csak az önző vágyaid kísérjenek utadon… - Dobbanás.
Az utolsó, pulzáló dobbanásra hirtelen megáll körülöttem a világ, s a „talaj” megszűnik alattam – zuhanni kezdek, le, a semmibe, és az emlékkép távolodni kezd…
Behunyom a szemeim, és szomorúan, de beletörődök a dologba. Egy zuhanás, aztán még egy… talán ezután jön a halál?
Mintha a végzet olvasna a gondolataimban, hívogató, fehér fény jelenik meg előttem.

* * *

Homályos világ tárul elém, és szívszaggatóan hangos sípolás veszi át a hatalmat hallószerveim felett. Lihegek, majd beszélni próbálok, ám akárhogyan is próbálkozok, nem tudom túlharsogni a sivítást, pedig elég kitartóan ordibálok és vergődök tehetetlenségemben. Szememet behunyom, majd kinyitom, aztán újra s újra megismétlem ezt, míg végül a könnyeim is megerednek a rettentő sok pislogástól, ám a látásom cseppet sem javul.
~ Ennél még a boldog öntudatlanság is sokkal élvezetesebb volt… - Hangszálaim jelzik nekem, hogy akaratomon kívül is felhorkantok a gondolat miatt.
Sok pillanatig szenvedek még az érzékeim tompasága miatt –valljuk be, nem kellenének órák se, és beleőrülnék, hogy nem láthatnám, amit eddig, hogy nem hallhatnék ezen a sípoláson kívül semmit se, és a testem se mozogna kedvem szerint.
Ekkor viszont megérzem, hogy valaki a hátam alá nyúl, és lágyan megemel. Épp ebben a pillanatban a sípolás elmúlik, helyébe hasonlóan őrjítő, néma csönd lép, mely olybá tűnik, nem enged be hangot. Persze, normális, egyszerű ember ebbe beletörődne, mert tényleg nem érzékelne semmilyen zajt, de hát én sárkányölő vagyok… ettől függetlenül sajnos csak érthetetlen motyorászást hallok ki a némaságból, ami miatt bosszúsan összevonom a szemöldököm – legalábbis az érzelmeim ezt váltják ki magamból, hogy a testem végrehajtja az utasítást, azt nem vagyok képes megérezni.
A kéz, mely egyszerre tart erősen és gyengéden, ülőhelyzetbe húz, s ezt követően érzem, hogy egy forró testhez simulok, pontosabban ruhához, melyet már átáztatott az izzadtság. Hirtelen megkönnyebbültség fut végig rajtam, és a levegőbe szippantok, hogy biztos legyek a dolgomban: Riku az, és Tango, és Melodia… ők mind…
Suttogás szelét érzem meg az arcomon, habár nem értem, hogy a személy, aki hozzám beszél, mit akar mondani.
- N… nem… hallom… - Formálom ajkaimmal az egyszerű szavakat, s mégis, oly nehéz kiejteni ezt a rövid mondatot. A szám teljesen ki van száradva, ajkaim fel vannak repedezve, nyelvem a nyálhiány miatt ragacsos és nehéz. Próbálom forgatni a kevés nyálat, ami felgyülemlett a számban, de ennek végeredménye, hogy a nedvek nagy része kifolyik a számból. Hát fantasztikus. ~ Mi lesz, ha örökre ilyen maradok? Ha testem nem épül fel ebből a furcsa kórból… - Mondhatni megszeppenek ettől a gondolattól, mivel nagyon is ellenemre van, hogy mások segítségére kelljen támaszkodnom, és ne élhessek teljes jogú életet. Próbálom magam megnyugtatni a dolog ellenkezőjéről… biztosnak kell lennem magamban, hogy újra vad, büszke és erős leszek, sőt, sokkal jobb és acélosabb, mint eddig!
Akaratom ellenére is elmosolyodok, mire –vélhetően- egy arc nyomódik az enyémhez, s újra érzem bőrömön az átható melegséget. Hát nem értik? Úgy se hallom…
Forró nedvesség kúszik végig az arcomon, annak ellenére, hogy nem eredtek el a könnyeim. Talán akkor… Riku?
- Végre… újra… itt… - Tör át a némaságon reszkető hangja, és hirtelen a meghatódottságtól elszorul a torkom. Először kétségbeesek, hogy a levegő nem akar bejutni a tüdőmbe, aztán rájövök, hogy ez a hüppögés miatt van; csöndes pityergésbe kezdek, mely miatt testem akarva-akaratlan is meg-megrázkódik bátyám karjai közt.
- Igen… - Suttogom, és pár pillanat múlva úgy érzem, a kimerültség úgy nehezedik rám, mintha tonnás súly lenne. - Fi…gyelj… fáradt vagyok. - Érzem, milyen reszelős a hangom, miután ki tudja mióta nem szólaltam meg. Minden egyes szótagot nehezemre esik megformálni, s erre még az is rátesz, hogy a gondolataim úgy kavarognak, mintha a fejemben égiháború dúlna.
Mondandómra Riku teste kelletlenül megmerevedik, s szinte árasztani kezdi magából a kétségbeesés, a félelem szagát. Természetesen átérzem rettegését: magam se akarnék újra, a kelleténél hosszabb „álomba” merülni, mely talán örökké tart. Nem, én fel akarok ébredni, járni, harcolni, gyűlölni és szeretni… és… mit is akarok még? Mintha valami… vagy valaki hiányozna.
Fájdalom hasít a mellkasomba, mintha csak egy lyuk tátongana benne; ez az utolsó éber emlékem, azzal együtt, hogy Riku erős keze visszatesz a párnára, s valami számomra érthetetlen dolgot suttog.

* * *

- Nyitva van a szeme. - Hallottam meg a hátam mögül a kandúr bizonytalan hangját; úgy beszélt, mintha maga se hinné el, amit mond.
- Mi…? - Kérdeztem fáradtan, kissé hitetlenkedve. Nem mertem felnézni, inkább arra gondoltam, talán magával ragadta őt az őrület. Az érzés, ami már engem is magához szólított néhány napja, s most nemrég újra.
- Én… azt… mondtam, hogy… a szemét. Vagyis, kinyitotta a szemét! - Nagy nehezen rávettem magam, hogy hátrapillantsak, de féltem a veszteségtől, a gondolattól, hogy mi van akkor, ha a macska tényleg csak hallucinál? Hisz akkor újra látnom kell az elveszett, eszméletlen testet…
Először Tango, számomra szokatlan arckifejezése tűnt fel, amit a legvadabb rohamoknál se véltem felfedezni rajta. Teljesen el volt hűlve, és hittem, hogy a szőre alatt biztos el is sápadt az arca.
Aztán húgom fejére tévedt a tekintetem – szeme fáradtságot és kábultságot tükrözött ugyan, de nyitva volt, és pislogott, méghozzá egyre többet és többet.
- Gáh… - Nyögte, mire szemöldököm felszaladt a homlokom közepére. - Gwah! Hülye… fül… hallás… gwaah! - Csodálkozva, erőtlenül huppantam le mellé az ágyra, azt hallgatva, miféle zagyvaságokat hord össze. Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek; úgy tűnt, felébredt, de… én… akkor teljesen leblokkoltam.
- Hát… te… én… - Cikáztak a gondolataim, fogalmam se volt róla, mit tehetnék abban az adott pillanatban.
Végül úgy döntöttem, hogy bármily silány módon is, de cselekszek: a lehető leggyengédebb mozdulattal lapockája alá nyúltam, majd lassan magam felé húztam. Pár pillanat múlva már a testemhez szorítva öleltem törékeny, kissé ernyedt testét. Még nem volt a maga ura, és ez lesütött a viselkedéséről. De már közel volt, hogy teljesen átvegye az irányítást.
- Visszatértél végre?- Kérdeztem meghatottan. Az egyetlen aggasztó jel az volt, hogy nem szólt semmit; mintha nem is lett volna eszméleténél, csak fátyolos szemmel nézett maga elé, s halkan lélegzett. Hirtelen elvesztettem az agyondédelgetett gondolatot, hogy közel jár ahhoz, hogy teljesen visszatérjen. Nem. Kifejezetten messze járt még.
- N… nem… hallok… - Pihegte végül, de hangja olyannyira berozsdásodott volt, hogy elment volna egy külföldi erősen akcentusos beszédének.
- Semmi gond… elhiszed? Semmi… - Válaszoltam remegő hangon, és megeredtem a könnyeim. Meg se próbáltam visszafojtani azokat, sőt. - Végre… újra… itt... - Arca megrándult, talán hallotta volna, mit mondtam? Meglehet; hiszen hamarosan együtt osztoztunk az örömsírásban. Fél szemmel Tangóra pillantottam, aki még mindig le volt blokkolva. Melodia… Rin alig fél órával ezelőtt magára erőltette az alvást, így ő sem tudott semmit szólni.
- Igen… - Suttogta érces hangján, majd teste még jobban összeroskadt karjaim közt. - Fi…gyelj… fáradt vagyok. - Kijelentésétől hirtelen borzongás futott végig rajtam, csak arra tudtam gondolni, hogy mi van akkor, ha újabb hasonló szakasz következik. Nem bírtam elfogadni, hisz csak akkor kaptam vissza a húgomat. Nem, inkább a halál!
Viszont tudtam, hogy még ha velünk is marad, pihenésre lesz szüksége. Akármennyit is szunnyadt az elmúlt időben, az inkább energiájának rovására ment, mintsem hogy segített volna rajta.
Beletörődve helyeztem vissza az ágyra Rikát, és meghatódottan néztem rá. Az én egyetlen, kicsi húgom legyőzte ezt a kórt, mely bizonyára sok embert maga alá gyűrt, s elpusztított.
- Aludj jól. - Takargattam be, majd felnéztem a plafonra. Előre felkészültem rá, hogy kérdésekkel fog bombázni, melyeket tűrnöm kell, s azt is tudtam, hogy valószínűleg ezek nagy része számomra is kellemetlen kérdés…

* * *

Álomtalanul napoknak, egy hétnek is érződik az alig pár órás alvás – a testemet első ébredésemhez képest túlzottan megerőltethettem, viszont a környezetemből meglepően gyorsan nyerem vissza a kellő energiát, ami épp elég ahhoz, hogy magamhoz térjek újra. Nem nyitom ki a szemeimet, csak mély levegőt veszek, és hallgatom, ami körülöttem folyik, illetve a levegőbe szimatolok.
Csak egy valaki illatát érzem magam körül, egészen közel hozzám, habár sok időbe beletelik, mire rájövök, hogy olyan rég látott familiárisom az, Tango.
- Fenn… vagy? – Kérdezi megilletődötten. Furcsán reszketegnek tűnik a hangja, de olyan élesen hallom őt, mint régen. Próbaként a szemeimet is kinyitom – a fény nagyon bántja a szem, hunyorítanom kell, s habár egyelőre csupán foltokban, de látok. Tényleg felébredtem, vagy ez csak egy új álom? Nem tudom, de nem is érdekel. Az biztos, hogy a rideg valóságot fogom látni ezentúl, és nem a meseszép világot.
- Ja… - Válaszolom tömören, és lassan kitisztul a látásom is. Látom, ahogy az előttem ülő kandúr egyből felélénkül, habár… kissé… más… mint ahogy megszoktam. Bundája nem az a tört narancssárga színű, hanem olyan, mintha… ő… - Szóval, te… a bundád. - Mutogatok felé, mire ő zavartan megvakarja a fejét, és bólint.
- Rám fért már egy kis vérfrissítés! Meg igazából, valamiféle álcázásnak bizonyul. Tisztában vagy vele, hogy mennyi ideig voltál kómában?
- Uhm… tippem sincs, hogy őszinte legyek. - Biggyesztem le az ajkaim tanakodva, és megpróbálok felülni; fájdalmas zsibbadás lesz úrrá rajtam, és felfüggesztem a folyamatot. Szóval az alap érzékeim rendbejöttek, de a mozgásom még korlátozott. Szuper.
- Fél év. - Szemeim kikerekednek a szám hallatán. - Tragikus időszak volt… és tegyük hozzá, hogy azt hiszik, meghaltál. Tudom, ez nagyon durván hangzik, de igazából előnyösebb, mint gondolnád. Muszáj… elrejtőznünk. A Grimoire Heart úgy tűnik, fontosabbnak tart, mint hittük volna. De végül is, erős vagy, és sárkányölő. - Vonja meg a vállát. - De nem mehetünk vissza, bizonyára rossz lenne a vége, mint ahogy Dent se fogadnák szívesen.
- Hogy kit? - Kérdem, megdörzsölve a halántékomat. Csodálatos, hogy amint meg tudom emelni a kezemet, egyből elkezd fájni a fejem, az előbb említet névre viszont semmi se ugrik be.
- Den. - Vágja rá zavartan a kandúr. -Tudod… - Aztán, mintha fény gyúlna a fejében, megrázza a fejét. - Hagyjuk, igazából nem is fontos. Csak egy önző kölyök. - Hallani a hangjából, hogy hazudik, de úgy gondolom, ha már nem is emlékszek rá, annyira nem lehetett fontos.
Ekkor toppan be Riku, szétnyitva a tőlem nem messze lévő föld falat. Jön utána Melodia is, aki ahogy meglát engem, vigyorogva rám ugrik, és egyből megölelget. Természetesen a bátyám hamarosan lefejti őt rólam, én pedig halvány mosollyal nézek rájuk.
- Van egy jó, és egy rossz hírem. - Nyújt felém egy dobozkát, én pedig két kézzel elveszem, de így is nagyon nehéznek hat. - A jó, hogy ezekkel a tablettákkal, hamarabb visszanyerheted a mozgáskészséged. A rossz… nos, mondanám, hogy ülj le, de már fekszel. - Nevetgél erőltetetten, aztán lehervad arcáról a mosoly. - Valószínű, hogy sérült a memóriád, ezt mondta Thane, aki négy-öt hónapig „karbantartott” téged. Nem jelent nagy kieséseket, elméletileg a fontos, tapasztalati dolgok biztosan megmaradtak, és van rá esély, hogy az agyad olyan dolgokat szelektált, amik feleslegesek, vagy épp… túl fájdalmasak. Esetleg. - Magyarázza, én pedig próbálom feldolgozni az információt. Remélem, azért amnéziás nem leszek.
- Értem. - Sóhajtok fel. Negyed órája sincs, hogy felébredtem, de az új tudás úgy nehezedik a tudatomra, hogy megint elfáradok. - Lepihenhetek? - Kérdem zavartan, mire Riku biccent.
- Rád fér… sokáig kell még itt maradnod, hogy rendbe gyere. - Válaszolja, mire én visszacsúszok a takaró alá, ő pedig leül mellém, és beszél hozzám, míg el nem alszom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Csüt. Jan. 31, 2013 9:02 pm

Egy új világban... vagy inkább a valóságban? - V. rész


Több nap is eltelik csak azzal, hogy fekszem az ágyban, és beszélgetek a körülöttem lévőkkel - persze közben tömik belém a tablettákat, és végre szilárd ételt is ehetek, amit minden egyes alkalommal meg is köszönök. Egyre többet mozgatom a karomat, és csodálkozva figyelem meg, hogy a testem egyre kevesebbet zsibbad, még mozgatás nélkül is kezd feloldódni a fájdalom. De nem bírom ki egy helyben, többször is kikéredzkedem az ágyból, hogy mozoghassak, ám a lábaim mintha elfelejtették volna a szerepüket; nem tudom magamat megtartani, térdeim minden alkalommal megrogynak, és ha nem fogná a karomat Riku, akkor természetesen azzal a lendülettel el is esnék, és végignyúlnék a földön.
Most pedig épp ugyanígy próbálom megtartani magamat, de bosszúságomra, épp, mielőtt stabilan elhelyezném a lábamat, érzem, hogy a végtagjaim elgyengülnek, és bátyám karjaiba hullok. Bosszúsan mordulok fel, teljesen nyomoréknak érzem magam, hisz a tabletták nem nyújtanak akkora előrelépést, mint amire én számítottam. Igaz, hogy amit akár újabb félévbe telne elsajátítanom, az ebben az esetben csak pár hetet vesz igénybe, de engem idegesít, hogy a fájdalmas és fárasztó része a feladatnak rajtam áll. A gyógyszer csak segít újjáépíteni az izomzatom, a stabilitásom, legalábbis az orvos ezt mondta.
- Hamarosan elviszlek valakihez. - Mondja Tango két ásítás között, majd összegömbölyödik a combomon. Körülnézek az üregben, ami úgy tűnik, még egy ideig az én kórszobám lesz – elbambulhattam, mivel nem vettem észre, hogy Riku és Melodia elmentek.
- Hmm… mégis, kihez? - Újra a kandúrra nézek. Elgondolkodok, hogy lehet, ha mond egy nevet, akkor nem is fogom tudni, kiről beszél. Az orvos üzenete alapján, elég simán előfordulhat, de még az is, hogy a rövidtávú memórián tárolt gondolataim egy része néha törlődni fog. Nagyon szuper, azt kell mondjam.
- A neve Rane Iceclaw. - Válaszol szinte azonnal, s nem csodálkozik, mikor fejemre kiül a tanakodó arckifejezés. Nem ugrik be arc, csak pár jelentéktelen emlékkép, amikből nem sokra tudok következtetni.
- Az a jégmágus a… honnan is? - Kérdem morogva. Zavaró, hogy a dolgok, amiket tudok róla, nem vezetnek előbbre: addig rendben, hogy fiú, jégmágus, közeli ismerősöm, de… ki tudja, hány hasonló emberrel futottam össze életemben, akik nem jutnak eszembe?
- Most nem lényeges. Mindent meg tudsz majd, mikor eljön az ideje. - Válaszolja lassan, mély és elnyújtott hangon, majd szinte rögtön elnyomja az álom. Gyöngéd mosollyal nézek rá, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felhúzom a pólómat, és szemlélni kezdem magamat.
Először az tűnik fel, hogy fogytam pár kilót, mely csak akkor látszódik, ha mély levegőt veszek, mivel olyankor az összes bordám egyből körvonalazódik mindenki számára. A melleim – mintha eddig nem lettek volna elég nagyok – látszólag nőttek, szemmértékre akár egy kosárral is.
Mivel a testem többi részére nem látok rá, a hasamat kezdem el tüzetesebben megvizsgálni. Rögtön feltűnik, hogy egy csúnya heg éktelenkedik rajta, de nem is akármilyen. A köldökömtől indul, a keblem felé, majd idomaim alatt elfordulva tovább halad a hátamra. Elborzadok a seb láttán, és beugrik a véres csata, ahol ezt valószínűleg szereztem; csak jönnek, jönnek, rajtam pedig már nincs is olyan testfelület, amin ne lenne kisebb-nagyobb seb… a bőröm ragacsos a sok rászáradt vértől…
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, és a kezemre siklik a tekintetem. A csuklómon is van egy apró, félkör alakú forradás, habár ez annyira nem feltűnő, és nem is mondható kifejezetten rútnak, a hasammal ellentétben. Nos, majd azzal is… kezdek valamit.
A további napokban Tango tanulmányozza azt, hogy mennyi emlékem maradhatott meg a régi életemből, és hány emberre emlékszek – az eredmény siralmas (az alapján, amit Rikuval sugdolóztak…), de hiszik, hogy ha meglátogatom őket szépen sorjában, akkor majd visszatérnek az emlékeim. Nos, remélem, hogy így lesz.

- Megbeszéltük Melodiával… Rinnel, és abban maradtunk, hogy amíg megerősödsz, velem marad tanulni. Persze, csak, ha nincs ellenedre. - Vet rám egy halvány mosolyt Riku, majd átkarolja a bizonytalan lábakon álló kislányt, én pedig bólintok. Kiszállok az ágyból, és felöltözök; lassú, megfontolt mozdulataim vannak, ahogy felhúzom magamra a farmernadrágot, magamra kötöm a fűzőt, majd arra ráveszem a blézert.
- Akkor viszont én… indulok. - Egy utolsó ölelést a bátyámtól és csatlósomtól, majd Tango kirepít az üregszerű menedékünkről. Rávesz, hogy az első távot sétáljam le, amibe vonakodva bár, de beleegyezek.
Fél órát bírok csupán így, a maradék távon repülnünk kell, hogy elérhessük célunkat, egy magányosan álldogáló faházat, ahol a célszemélyünk elvileg most szabadidejét tölti.
Tango magabiztosan rak le engem az ajtó elé, majd rávesz, hogy kopogjak: egyet, kettőt… és mielőtt még a harmadikra emelhetném a kezem, az ajtó kinyílik.
S ott áll ő.
- Szóval te vagy Rane. - Ahogy a fiúra pillantok, hirtelen minden emlékem visszatér róla. Ő jó volt hozzám, én pedig elárultam… - Hát... őő... szia.
- Ki vagy, és mit csináltál Tabuval? - Nyögi ki meglepetten, habár le se tagadhatná, hogy azért nem jut szóhoz, mert a testem bámulására koncentrál.
- Szóval, én... - Próbálom kinyögni, mit is szeretnék, miközben tekintetem egyre zavartabbá válik a kínos helyzettől, meg az ő vizslató szemeitől. - Először is, sajnálom. Mindent. Bocsánat.
- Azt hiszem, semmi gond. - Válaszolja Rane, miután képes rám nézni a melleim helyett. Ilyen érdekesek lennének? - Inkább gyere be. - Fog meg a csuklómnál, majd gyengéden maga után húz a kis faházba, s leültet a szófára.
- De van gond... én... rosszat csináltam, én elárultalak... - Pihegem zavarodottan, szégyellve magamat. Elvégre, hogy is lehetnék, mikor egy olyan embertől akarunk segítséget kérni, akit „csak most ismertem meg”, és egy évvel ezelőtt megbocsájthatatlanul elárultam őt?
- Örülj neki, hogy nem vagyok haragtartó. - Sóhajt fel halkan, miközben kissé oldódik bennem a feszültség. Tehát már nem haragszik… annyira. - Hogyhogy itt vagy? És hogy találtál meg?
- Tango kutatott fel... - Bökök rá a kandúrra. - S ő is volt az ötlet szerzője, miszerint jöjjünk ide.
- Csak te maradtál. - Vágja rá egyből familiárisom, és egy aprót biccent Rane irányába.
- De mindenesetre... el kell mondanom, hogy balesetem volt. Több, mint fél évvel ezelőtt, egy Tanács által eltitkolt barlangba zuhantam, ahol mindenféle... mutánsok megtámadtak. A bátyám és egy orvos segítségével életben maradtam, de fél évig kómában voltam.- Magyarázom remegő hanggal, és a végén halkan sóhajtok. Olyan kicsinyesnek tűnik ez az egész ilyen tömören elmesélve.
- Akkor ezért nem hallottam rólad. - Alig észrevehetően bólint egyet, majd pár másodperc szünet után folytatja. - A kómától változott meg a külsőd? Belül biztosan megváltozott valami benned.
- Nos, volt időm változni... másrészt, nagyon sok gyógyszert szedtem, továbbá sok kenőcsöt kentek rám, hogy a hegek, a sebek hamarabb begyógyuljanak, és a bőröm ne öregedjen, amíg a testem nem tud mozogni. Így kissé előnyömre vált a kóma... - Egy pár pillanatra erőltetetten felnevetek, de szinte rögtön abba is hagyom. - Na és igen... az elmém sem úszta meg. Olyan dolgokat ismertem a tudatalattimban, amiktől most is rettegek. Többé nem lehetek ugyanaz a személy, aki voltam. Az emlékeim nagy része a feledésbe veszett, mivel úgy tűnik, az agyam is károsult, habár csak ezen része. - Ahogy sorolom sérelmeimet, tekintetem egyre inkább elsötétül, és a komorság is úrrá lesz rajtam.
- Nem lehetett könnyű. Sajnálom. De mire maradtam csak én? A belső démonaid elleni harchoz?
- Nos... először is, ha gondot okozok, nyugodtan szólj most, és elmegyek. – Köszörülöm meg a torkomat, mire Tango, ellenkezését kifejezve mordul egyet. - De sajnos egyelőre túlzottan is magamra maradtam. A céhem valószínűleg üldöz engem, nyilvánvaló, hogy így nincs hová mennem. A testem elfelejtette, hogy kell harcolni, már nem vagyok olyan kondiban... és minden... mindenben egyedül vagyok. - A plafonra emelem a tekintetem, mélyeket lélegzek és kihúzom magam, nehogy kicsorduljanak a könnyeim. Felesleges sajnáltatásnak hatna csupán a beszédem, ha még zokognék is.
Magyarázatomra reagálva Rane felkel ülőhelyéről, és lassú léptekkel az ablakhoz sétál, majd elgondolkodva kiles rajta. A fél perc, ami így telik el, kínos óráknak tűnik. Talán mérlegel, vagy azon tanakodik, hogyan is utasítson vissza?
- Mindenkinek joga van egy második esélyhez, legalábbis nálam. Ne élj vele vissza. - Fordul felém újra, mire akaratom ellenére is eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt. - Ha az orvos nem tudott segíteni az emlékeid visszanyerésében, én sem fogok tudni, de minden másban igyekszem.
- Köszönöm. - Válaszolom meghatottan, ahogy a szemeibe nézek. - Már ezzel is nagyon sokat segítettél. - Teszem hozzá egy halvány mosoly formájában, mire testtartásom meginog, és vállaim megrogynak. - Tudom, ez most furcsának fog hatni, de... aludhatok itt valahol? Majd' fél órát sétáltam ide, és a lábaim még nem bírják túl jól a gyűrődést.
- Egy perc. – Feleli kezdeti zavarral, de viszonylag rövid idő alatt felállít egy ágyat a szomszéd szobában, majd visszajön. - Négy óra múlva felkeltelek. Van bárki, aki a közvetlen nyomodban lehet?
Egy pillanatra elgondolkozok a kérdésen, aztán eszembe jut, amit Tango mondott, miszerint a legtöbben azt hiszik, hogy meghaltam, a maradék pedig nem akadt még nyomomra. Magabiztosan megrázom a fejem.
- Nem. A mágikus kisugárzásom is megváltozott, szóval eltarthat még egy ideig, amíg nyomomra akadnak. Addigra meg reményeim szerint már vándorló életet fogok folytatni.
- Rendben. - Bólint. - Kint leszek, a kertben, ha felébrednél.
- Köszönöm. - Felé biccentek, majd a szomszéd szobában lévő ágy felé kezdek el bicegni, és amint ledőlök az ágyra, rögtön elnyom az álom…

* * *

A kert felé sétáló Rane után sétálok, majd kiérve rögtön meghallom felém intézett kérdését.
- Te mindenről tudsz, ugye? - Néz felém.
- Nekem minden megmaradt, ha arra célzol. - Válaszolok szomorú fejjel, ahogy felpillantok rá. [color=lightcoral]- Félelmetes, hogy Tabu egyáltalán életben maradt... viszont tényleg nagyon sok dolog kiesett neki. Már-már úgy gondolom, túl sok.*
- Akkor várok egy összefoglalót, pontosan mi is történt. - Dől neki a ház falának a magyarázatra várva. - Azzal, hogy segítünk Tabunak, legalább négyünk élete van veszélyben. - Ahogy ezt mondja, az ő társa is leszáll a földre, a nagyjából… hat méteres csúcsragadozó, Arisa.
- Tisztában voltam vele, hogy apróbb dolgok kieshetnek. Jelentéktelen emlékek... de mikor felébredt, szóba jött a régi élete. Den is. - Köszörülöm meg a torkomat, nem titkolva, hogy nem tetszik a téma, amit feszegetünk. - Azt se tudta, miről beszélek. Nagyon kicsinyes dolognak hangzik, tudom, de én mégis megijedtem. - Rázom meg a fejemet. - Eszembe jutottál te. Rád emlékezett, és azok alapján, amit visszakérdeztem, szinte csak rád.
- Félreértesz. Bármennyire szeretnék, ezzel nem tudok mit kezdeni, legalábbis most nem. Miért üldözi a Grimoire Heart? Hányan? Mióta? Mennyi időnk van?
- Csak valószínű, hogy üldözi, és azért, mert elhagyta a céhet. Túl sok bizalmas információról szerezhettünk tudomást. Ki tudja, hányan... de valószínűleg az erősebbik réteg, és nagyjából azóta, hogy eltűntünk, tehát kicsivel több, mint fél éve. Gyanakodásra még az adhat okot, hogy olyan megbízással jöttünk el, öljük meg Tabu egyik régi céhtársát. - Nyelek egyet, mikor belegondolok a számokba. - Egy helyben maximum másfél hét.
- Akkor megvédeni nem tudom - Vonja le a következtetést. - Tehát összesen tíz napunk van arra, hogy talpra állítsuk Tabut, aztán újra menekülnie kell?
- Igen, valahogy úgy. De nem tudom, hogy kéne kezdeni... - Felelem bizonytalan fejjel, reménykedve, hogy ő talán elő tud állni valami használható ötlettel.
- Ha attól eszébe jutott valami, hogy meglátott engem, akkor talán érdemes lenne újra meglátogatni a Dragon Fanget, a régi ismerőseit. És az, hogy Tabu megerősödjön, hetekbe fog telni minimum, és vagy pihennie kell, vagy edzenie. És ha csak töredéke maradt meg az igazinak, azt hiszem, nem fog pihenni. - Magyarázza, mire én bólintok.
- Természetesen, el fogunk menni oda, és remélem, hogy Ba'al nem teszi azt, mint először... - Elfintorodok. - De talán jót tenne mindkettőtöknek, ha esetleg küzdelemben gyakorolnátok.
- Hogyhogy "mint először"? – Néz rám nagyokat pislogva.
- Hm, azt hittem, tudtál róla, hogyan is került Tabu a Grimoire Heart-ba... – Pillantok rá, mintegy kérdésnek célozva válaszomat.
- Csak annyit tudok, hogy miért lépett ki a Dragon Fangből. Másról nem. - Rázza meg a fejét.
- Lényegében ugyanaz. Mivel veszélybe sodorta a céh hírnevét, hogy Ba'al mestert idézzem, felajánlotta a lehetőségeket: vagy átlép egy céhbe a Balam szövetségből valahogy, vagy örökre megkeseríti az életét, ami azzal is egyenlő lehet, hogy feladja a Tanácsnak. Tabu teljesen kétségbeesett, és arra az egy emberre gondolt, akibe úton-útfélen belebotlott, és kötötte valami hozzá. Ő volt Den... - Ezen a részen szomorúvá válik a hangom, ahogy rá gondolok. Kicsit olyasmi volt, mint egy apa, aki útján egyenget… áh, hagyjuk ezt a nyálazást. - S így a Grimoire Heart-ra esett a választás. Végül Den okozta a vesztét... - Pillantok a ház felé, ahol Tabu az igazak álmát alussza. - Vagy talán saját maga.
Ezt már Rane se hagyhatja szó –jobban mondva, tett nélkül; magából kikelve üt bele a ház falába.
- Idióta. - Lassan leengedi a kezét, majd hidegen felcsillan a szeme. - Nem, így nem lesz gondom azzal, hogy eddzek vele. Még egy céhmester sem kényszeríthet senkit arra, hogy sötét céhbe menjen. Annál minden lehetőség jobb. - Lassan, mélyen beszívja a levegőt, majd azt kieresztve lecsúszik a földre. - Mit csinált Den? Vagy ő?
- Egymásba szerettek. - Lehuppanok mellé a földre, majd az égre nézek. - Mindezek után Den még mindig túl kíváncsi volt, érdekelte, Tabu miért is ment a céhbe. Egyszer egy nagy rendezvényen leitatta Ba'alt, aki persze... kikotyogott mindent. Mondanom sem kell, hogy a dühös, csalódott hősünk hamarosan kitálalt Tabunak, és azóta se láttuk. Ő... ő nagyon összetört. A volt céhtársa megölésére is csak azért vállalkozott, hátha fordítva sül el a dolog, és ő hal bele.
- Valahogy megértem, hogy nem akar mindenre emlékezni. - Morog halkan. - De ez nem változtat a felelősségén. A Tanács bezárta volna talán egy évre, és minden el lett volna felejtve.
- Én kinézem Ba'alból, hogy egy életre bezárja, csak, hogy élvezkedjen. Nagyon befolyásos ember. Persze, nyilván megértem, amit mondasz... ő is felelősségtelen volt. Csupán csak egy biztos pontot akart maga mellett, ha már elvesztette az 'otthonát'.
- Ezt megértem. Csak már nem tudok hinni abban, amiben régen. - Válaszolja a felhőkre nézve. - Akkor még próbáltam csak jót tenni, amitől mindenkinek jobb lesz. De nincsenek ilyen döntések. Ha megtalálja egy Heart-tag a megerősödött Tabut, akkor ő fog meghalni. Ha legyengülve, akkor Tabu. Csodás. Mindegy. - Kel fel a földről, majd rám néz. - Ébreszd fel Tabut az idő végén. Nem messze van itt egy tisztás, fölötte repültetek el. Hozd majd oda, amint felkelt.

* * *


Tango unszolásának hála túlzottan hamar ki kellett verekednem magam az ágyból, és odamennem a megnevezett tisztáshoz. Fáradtan kullogok a helyszín felé, majd mikor meglátom a sok jeget, hirtelen kikerekednek a szemeim. Rane meg akar ölni bosszúból, vagy most mi van?
- Addig nem lépünk tovább, amíg nem tudsz átjutni az egész pályán. És ahogy olvad a jég, úgy lesz egyre csúszósabb. - Közli velem halvány vigyorral az arcán.
- Hát ez tök biztató. - Morgom magam elé, és bemelegítésként nyújtani kezdek. [color=mediumvioletred]- Na és.. milyen gyorsan olvad a jég?
- Nincs olyan meleg... szóval van időd. Nagyjából négy óra. Ja, és nem lesznek alacsonyabbak az akadályok, ha arra pályázol. Azt a részét újrateremtem, a víz marad. - Most már nem titkolja a vigyorát, hanem felvállalja; szinte fülig ér a gonosz mosoly.
- Eh... - Nyögök fel, majd egy lajhár lassú lépteivel megindulok az akadálypálya felé. Gyorsan végiggondolom életem értelmét és az eddigi eseményeket –már, ami eszembe jut- arra az esetre, ha a csodás gyakorlásnak köszönhetően életemet veszteném. Elvégre, alig pár napja álltam talpra!
Meg is érkezek az első akadályhoz: egy nálam is kisebb, másfél méteres jégfalról van szó, melyen valahogy át kell verekednem magam. Nagyot fújok, öklömet a tenyerembe ütöm, és megpróbálok felkapaszkodni, ám ez korántsem megy olyan könnyen, mint azt hittem – kezeim folyton-folyvást megcsúsznak, testrészeimet beverem, vagy egyszerűen csak leesek. A nyolcadik perc környékén sikerül odáig eljutnom, hogy gyorsan átemelem magam, ám kezeim rögtön megremegnek a hirtelen megerőltetéstől. Szerencsémre már átlendítettem akkorra a súlypontom, mire a két karom megcsuklana alattam, így sikerül átesnem a fal túloldalára. ~ Áucs…
S amint előre nézek, látom, hogy most jön még csak a neheze: kúszás, mászás, kerülés, de még futni is kell, arról nem is beszélve, hogy néha hatalmas jégbalták keresztezhetik az utamat azzal a céllal, hogy engem kettényessenek.
Egy akadály, kettő, három; a legtöbbet öt siralmas perc alatt képes vagyok végigvinni, és belegondolok, hogy valódi magam talán ezzel az egész pályával kevesebb, mint öt perc alatt végezne.
Egy kínkeserves óra után végigmérem a terepet; még nagyjából a negyede lehet hátra, és a jég már néhány helyen olvadni kezdett, így a pálya még sikamlósabb, mint valaha. A megerőltetéstől elfáradva hirtelen perdülök egyet, majd kifekszek a jégen.
- Sok van még? - Kérdem verejtékezve, lihegve, és gyorsan ledobom magamról a blézeremet; meg sem érzem, hogy nincs rajtam, inkább testem forrósága feltűnő, s nem a jég, amin fekszek.
- Szinte még el sem kezdted. - Közli a biztató információt újdonsült „mesterem”. - De talán csak egy kis motiváció kell. Ice Make: Orb!
Pár másodpercen belül két jéggömb materializálódik mögöttem kicsivel, és lassan közeledve felém éles jégcsapokat kezdenek el lövöldözni. Fájdalmasan felnyögök a kínzógépek láttán, és remegő lábakkal, lomha léptekkel megindulok kifelé – szerencsémre most már csak kerülgetni kell az akadályokat, és a jéggömbök se érnek olyan távon belül, hogy gyorsítanom kéne.
Laza húsz percen belül sikerül is kiérnem a fűre, s annak örömére, hogy újra rendes talaj van a lábam alatt, a hasamra dőlök, újra lefekszek.
- Szadista. - Sziszegem neki, és hatalmas sóhajt eresztek el, majd a hátamra fordulok.
- Azt hiszed, elfáradtál? - Kérdi Rane gúnyos, tenyérbe mászó hangon, és mikor ránézek, látom arcán elterülni az undorító, sunyi vigyort. - Arisa! - Hű familiárisa egyből üldözni kezdi Tangót, mire én felmordulok.
- Komolyan... - Próbálom magam feltolni a kezeimmel, habár kevés sikerrel.
- Ha ennyitől kifekszel, minek menekülsz? - Ugrik mellém a fiú, és hosszú hajamnál fogva felemeli a fejemet. - Gyorsabb, ha csak leülsz, és várod, hogy megöljenek. Ugyanaz az eredmény, csak nem szenvedsz.
- Te is tudod, hogy erősebb vagyok... - Mordulok fel újra, és egy pillanatra fellököm magam, hogy ne fájjon a fejem, majd megpróbálom magam felé rántani őt a kezénél fogva, de nem sok sikerrel.
- Győzz meg. - Válaszolja, majd a karomnál fogva felránt a lábamra. - Látod, még mindig fel tudsz kelni. - Térdeim egy pillanatra meginognak, ám sikerül megállnom a lábamon. - Tovább!
Feltartom a kezemet, és gyönge, törékeny fémmel bevonom az öklömet – lesújtok, habár karomat csak a lendület hajtja, s amint az ütés célba talál, és testet ér, a fém rögtön lepattogzik róla, mintha ott se lett volna.
- Megmutatom.. - Vicsorgok rá, majd hátrarántom a fejemet, hogy jól bevált módszerként lefejelhessem Ranet, ám testem meginog, előrebukik. - A testem.. nehéz.. - Lihegem zuhanás közben, majd érzem, hogy Rane megtart engem a derekamnál, hogy ne essek el.
- De nem fáradtál el annyira, mint hitted. - Válaszolja, majd megszűnteti az akadálypályát. - Még mágiát is tudtál használni, habár nem sokat. De mostanra ennyi. Irány haza.
- Büntiből viszel. - Vágom rá elhaló hangon, mire ő felsóhajt, és a karjaiba vesz. Mikor már teljes súlyomat tartja, összeráncolja a homlokat.
- Múltkor még mintha nehezebbnek tűntél volna...
- Fél évig csak ételhelyettesítő tápanyagnak csúfolt löttyöket kaptam. - Egy pillanatra elfintorodok. - Én pedig még ellenkezni sem tudtam!
- De legalább az ízét sem érezted. Fémet vagy rendes kaját tervezel enni most, hogy ébren vagy?
- Szeretnék rendes ételt enni. Van egy olyan érzésem, hogy amíg ilyen gyenge vagyok, a szervezetem be se fogadná rendesen a fémet. - Vonom meg hanyagul a vállam, majd hátravetem a fejemet, s így hosszú hajam leér a földig; Rane pedig sikeresen elbotlik benne, de hála istennek még mielőtt a zuhanás veszélyes mértékeket öltene, ő megkapaszkodik a fában.
- Fáj ám, ha az ember hajára rálépnek! - Sziszegem.
- Az még jobban fájt volna, ha rajtad landolok... Juttasd eszembe, hogy kössük föl a hajad legközelebb, mikor viszlek! Ja és… mik ezek az... izék? - Néz rá a hajamból a halántékomnál kiálló, maszkafülszerű tincsekre.
- Szerintem cukik, és jól állnak. Kellett egy kis újítás. - Rándítom meg újra a vállamat. - Vagy neked tán nem tetszenek? - Kérdem egy sötét pillantás kíséretében.
- Ilyet nem mondtam! - Vágja rá heves tiltakozásként. - Csak azt nem tudom, micsodák.
- Hát... először csak elaludtam a hajam, aztán ilyen lett. Végül sikerült úgy belevágnom a hajamba, hogy ezt, ha az ujjaimmal felfelé fésülöm, akkor így is maradjon.
- Már azt hittem, hogy a gyógyszerektől macskafüleid is fognak nőni.. - Magyarázza enyhén csalódott hanggal.
- Ha jól figyeltem azt, merre vándorol a szemed, szerintem elég neked az is, hogy a melleim ekkorák. - Válaszolom vigyorogva.
- Már csak goshujin-samának kéne hívnod engem, és meg is tartanálak.. - Mondja, miközben szigorúan előrenéz.
- Ne reménykedj. - Sóhajtok fel. - Ott vagyunk má~r?
- Igen! - Lép még egyet, és nekem is látóterembe kerül az ajtó, s annak kilincse. - Kinyitnád?
Nagy nehezen felemelem a karomat, majd a kilincsre rakom azt, és kinyitom.
- Mit meg nem teszek érted. - Kuncogok erőltetetten, majd újra lelógatom a fejem. Rane ezek után lerak engem az ágyra, majd kimegy a konyhába, miközben én leveszem elázott ruháimat, és betekergetem magamat a pokrócba, ami az ágyon van, majd elnyúlok.

* * *

- Bocsánat miattam és Arisa miatt. Tabu életéről van szó, úgyhogy minden módon motiválni akarom.
- Ugyan, semmiség. De azért valljuk be, ijesztő, ha egy hat méteres kígyó repül utánad! - Elborzadok, ahogy belegondolok, mi lett volna, ha Arisa komolyabban veszi. - Sokat teszel értünk. Érte.
- Arisa anyja ugyanígy akart engem megölni... Csak egy barlangban. - Tart egy kis szünetet, majd elkezdi csinálni a kaját. - A hét végére vagy meggyűlöl Tabu és meg akar majd ölni, vagy rájön, hogy nem élvezem a kínzását. Remélem, az utóbbi..
- Vagy isis. - Vigyorodok el. - De szerintem... ő... jó lett. Kicsit furcsán hangzik, de egyszer, mintha jártam volna a fejében. Nem tudom, mi történt vele, miközben kómában volt, de letisztázta magában a dolgokat.
- Ennek örülök. A Dragon Fang tagjaként nagyobb öröm volt ismerni Tabut, mint a Grimoire-éként. Neked nincs bajod a céhváltással?
- Engem nem érint olyan mélyen. - Kinézek Tabura, s hirtelen elfintorodok azt látva, hogy mennyire alulöltözött lett hirtelen. - Persze, rossz, hogy ott kellett hagynom Gabrielt és Kaenshot, Sebastiant... de a lényeg az, hogy ő velem van. - Teszem hozzá zavartan.
- Lehet, hogy furán hangzik.. Soha ne egyezz bele mindenbe, amit Tabu mond. Persze nő, ezért szerinte mindig igaza van, de azért vagy mellette, hogy a számára legjobb útra tereld. Meg én, meg Gabriel és Kaensho, és szinte mindenki, aki ismeri.
- Meglehet. - Bólintok, majd felszállok a pulttal egy magasságba. - Hogy állsz? Ide hallom, ahogy korog a gyomra. Félelmetes! - Ijedt fejet vágok, hogy nyomatékosítsam, amit mondtam.
- Még bő húsz perc. Addig hátha nem ébred fel.
- Addig én is lepihenek. - Kilebegek a szobából, majd leszállva Tabu lábánál összegömbölyödök.

* * *

Egy hangos „Kaja” kiáltás zökkent ki békés szuszogásomból.
- Kajaa.. – Ismétlem meg zombi hangon, majd magamra tekerem a pokrócot, mintha törölköző lenne, és odacsoszogok a konyhához. - Mi a választék?
- Csirke, csirke, meg még egy kis csirke. A la Rane!
- Jól hangzik. - Egyből elkezdem magamba tömni, ami kezem ügyébe akad. - Egész jó lett. - Teszem hozzá kicsivel később, majd mikor már lepusztítottam a tál nagy részét, visszamegyek az ágyhoz, és elégedetten leülök rá.
- Hogy érzed magad? - Jön oda hozzám Rane, és udvariasan, nekem háttal eldől az ágyon.
- Kimerült vagyok, és kicsit fájnak a tagjaim... - Sorolom nyöszörögve.
- Egész héten az leszel, ha ez vigasztal. Ruhákkal hogy állsz? A tulajdonosok hagytak itt néhány nagyobbat, amit hordhatnál, de ha adni akarsz a divatnak, akkor nem tudok segíteni.. - Vigyorodik el.
- Hát, ha így megkínzol, kénytelen leszek azokat hordani. Úgyis tudom, hogy azokban is jól nézek ki. - Jelentem ki magabiztosan, majd, hogy megerősítsem amit mondtam, bólintok is egyet.
- Jogos. Az én szobámban, fölső szekrény. A következő cél: a blézer visszaszerzése! Szólj, ha mehetünk érte.
- Aah! Jó. Ráér még. - Válaszolom, és eldőlök az ágyon, hogy ma már sokadszorra álomra hajthassam fejem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szomb. Feb. 23, 2013 6:43 pm

Szia Tabu!

Örülök, hogy visszatértél az anyagi világba és gyengeségedben még flörtölni is marad energiád:D. A minőség a megszokott és örömmel fogadtam Rane vendégszereplését. Szeretem a több nézőpontos stílusod, nem unalmas, még ha olykor fedik is egymást az elmondottak. Nagyon egy részt sem tudnék kiemelni sem negatív sem pozitív értelemben, a terjedelemhez képest elenyésző számú hiba volt.

A múltban hibásan jutalmaztalak, ugyanis mint megtudtam, ha szerepelteted a csatlósod, akár csak egy sor erejéig is, kénytelen vagy ve-t adni neki, noha csak elenyésző mennyiséget. Visszamenőleg már nem fogok módosítgatni, most azonban érvényesítem ezt a szabályt.

Jutalomosztáááááás!

Tabu +1550 VE
Rin + 50 VE
Kandúr + 300 VE

Gratulálok, szintet léptél!


------------------------------------------------------------------LEVEL UP---------------------------------------------------------------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Csüt. Feb. 28, 2013 2:50 pm

Egy új a világban... - VI. rész
A férfi vörös szemei felcsillannak, fehér fogait pedig kivillantja nagy vigyorának köszönhetően. Vérszomjasan néz felém, és felém lendíti a fegyverét. Közben mintha megvetően nevetne, mégse tudok semmi rosszat felfedezni a hangjában. Csak elszabadult az őrültsége, de rendbe fog jönni. Újra szeretni fog, és csak nevetni fogunk, mikor visszaemlékszünk erre a harcra. Csak ki kell bírnom még pár ütést, még pár szúrást. Még vissza tudok támadni.
Felém suhint a hosszú fegyverével – egy lándzsa, túlméretezett kard, vagy kasza? – én pedig behunyom a szemem, és karjaimat védelmezőn magam elé tartom, hogy ne sebezzen meg, ne annyira, mint ahogy ő akarja. Ő se akar megsebezni. Nem, legbelül nem.
Mikor kinyitom a szemem, karjaimat felé nyújtom. Nem akarom, hogy elhagyjon, pedig tudom, hogy már soha nem fog szeretni, és többet nem nevethetünk már együtt. Nem fogunk együtt emlékezni semmire, sőt a legjobb, ha egyikünk se emlékszik a másikra. Túl sok sebesülést okoztam neki ott legbelül, a szavaimmal, a tetteimmel, az emlékeimmel. Pedig nem akartam… én csak vele akartam lenni, de nem ilyen áron…

- Tabu, Tabu kelj fel! Ne csináld, kérlek! Rendbe kell, hogy gyere…
Akárhogy kérlelem őt, nem hat. Bármilyen messzire nyújtom a kezem, tudom, hogy már nem érhetem el őt soha.
- Ébredj!
Felszáll a magasba, és eltűnik a csillagok között. Talán úgy gondolja, hogy csak azok maradtak neki… pedig nem… én is…
- Kelj már fel! - Ordít rám Tango kétségbeesetten, én pedig köhögve ülök fel. Az arcomra sós könnyek száradtak, a levegőt pedig zihálva veszem. A testem teljesen ki van melegedve, a hajam kócos, és az emlékeim csak úgy száguldoznak.
- Azt hiszem, valamelyik régi… történést az életemben újraálmodtam. De olyan zavaros volt… olyan más… mi lehetett, ki lehetett? Tango, voltam szerelmes? - Meresztem rá a szemeim. - Ismertem olyat, akinek vörösek voltak a szemei, olyan karmazsinvörösek, mint az enyéim?
A kandúr kérdéseimre a semmibe réved, majd fátyolos tekintettel néz rám vissza.
- Nem… nem szerettél senkit. Na és természetesen a szemeid színe teljesen egyedi. - Mosolyodik el. Megint hazudik nekem, hogy megvédjen… - Talán erről álmodtál? Biztos csak a sok gyakorlás elvette az eszed, vagy ilyesmi. - Vakarja meg a fejét, majd leugrik az ágyról.
- Mennyi az idő? - Nyújtózok ki ásítozva, elkönyvelve magamban a válaszokat. Sajnos, így nem fogok előrébb jutni abban, hogy megtudjam, ki vagyok.
- Úgy… hajnali három körül lehet.
Bólintok a választ megkapva, majd lehuppanok az ágyról, és ruha híján testem elülső felére söpröm a hajamat, hogy az eltakarhassa a mellemet illetve a… a többi érzékeny pontomat. Amint úgy vélem, hogy a hajzuhatag minden érdemleges testrészt elrejt a kíváncsi szemek elől, elindulok Rane szobája felé, hogy számon kérhessem rajta az öltözéket, amit ígért.
Belépek a szobába, és ránézek a fiúra, aki az egész ágyon elterülve alszik, olyan hangosan szuszogva hogy már-már horkol, és emellett folyik a nyála. Elmosolyodok a mókás látványon, majd mikor kiszórakoztam magam odacsoszogok mellé.
- Nem találom a ruhákat! - Nyöszörgöm hisztisen, épp elég magas és idegesítő hangon ahhoz, hogy felébredhessen mély álmából.
Szavamra kábán felkönyököl, és álmosan kinyitja szemeit, majd végignéz rajtam. Egy pillanatra elpirulok, ahogy méreget, de aztán végre megszólal.
- Nem baj. - Válaszolja kínomra, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszazuhan aludni. Azt a lusta fajtáját!
- Hé, hé! De igenis baj. - Hajolok fölé, majd vállánál kezdve rángatni kezdem, hogy újra magához térjen, és segítsen a ruha megtalálásában.
- Én szobám, csak egy fölső szekrény van.. - Motyogja az útbaigazítást még mindig magán kívül.
- Keresd meg nekem. - Kötöm az ebet a karóhoz követeléseimmel.
Rane kábultan bár, de végtére is feltápászkodik, és egy zombi tempójával a szekrényhez megy, és keresgélni kezd – nem telik sok időbe, hogy keze ügyébe akadjon egy vacak póló és nadrág, majd ugyanilyen lomha tempóban hozzám csoszog, és a kezembe nyomja azokat.
- Felöltöztetni nem foglak. - Jelenti ki nyugodtan, majd visszamászik az ágyba, és alszik tovább.
Kérdő tekintettel nézek rá, hiszen fel se tűnt neki, hogy én odaállítok hajnali három órakor a ruháért, de aztán betudom ezt annak, hogy elég álmos.
Magamra veszem a pólót, majd kisurranok a szobából, és lemondóan a sajátom felé veszem az irányt. Elvégre, elég késő van, ő biztos tovább fenn volt, mint én, úgyhogy megértem, mennyire fáradt; inkább nekem is tovább kéne aludnom, hogy a holnapi gyakorláshoz legyen elég erőm.
Visszafekszek az ágyamba, és fél óra forgolódás után újra elnyom az álom.
Nekinyomom a fiút a falnak. Látszólag zavarban van, de engem nem érdekel. Elviccelem az egészet, pedig én magam is szeretném komolyan venni. Azt színlelem, csókot lehelek az ajkára, de aztán csak nevetve elkapom a fejem. Megsértődik, és én végre felfogom, hogy mit is akarok tőle. Átkarol… megcsókol…
Fájó fejjel ébredek fel, a szívem hevesen ver. Tango tényleg hazudott. Szerelmes voltam, de nem tudom kibe. Voltam? Még mindig az vagyok…
A halántékomra szorítom a kezemet, és felkelek, majd kikászálódok takaróm szorításából, és átsétálok ellátóm szobájába. Mikor meglátom, hogy még mélyebben alszik, mint hajnalban, úgy döntök, keményebb módszerekhez folyamodok.
- Kelj fel, vagy Arisából rántott hús lesz. - Köszöntöm természetellenesen nyugodt és vidám hanggal.
- Élek. - Nyögi elkínzottan, de szinte azonnal felpattan. - Miért ilyen korán? - Nyöszörög tovább, én pedig elégedetten kihúzom magam.
- Nem tudok aludni. - Vonom meg a vállam, mintha ez mindenre válasz lenne. - Alig köszöntött be tegnap az este, mikor eldőltem. - Adom meg a magyarázatot.
- Eh. - Sóhajt fel, majd feltápászkodik, és kimászik az ágyból. - Tango ért a tűzmágiához?
- Igen, tud egy-két alapot. - Bólogatok hevesen, majd a pólómra nézek – abban aludtam, de nem gyűrődött meg nagyon, és igazából bőven a combom közepéig ér, így felesleges hozzá nadrágot venni.
Ezt megállapítva praktikus csomót kötök a póló aljára, hogy még jobban hasonlítson egy egybe ruhára, és mivel túl bő a nyaka, azt az egyik vállam felé húzom, hogy kilógjon. Ó, de értek a divathoz.
Lemegyünk, Rane előveszi az ételt a hűtőből, és egy kis melegítés után hozzálátunk az evéshez. Habár így, melegítve már közel se olyan finom, mégis nagyon jól esik a hosszú alvás után a kaja, mivel eddig úgy éreztem, mintha ki akarna lyukadni a gyomrom.
Szinte fel se ocsúdok a jóllakottságtól, mikor Rane megszólal.
- És vissza az akadálypályára. - Löki el magát az asztaltól, majd feláll.
- Szuper. - Válaszolom grimaszolva, majd én magam is felállok az asztaltól. Már megint a sárga föld alá űzhetjük az életenergiám.
Mindketten familiárisaink segítségével a tisztásra repülünk, és szállás közben elgondolkodok; nem-e feltűnő, hogy egy pusztán gyakorlunk? Így biztos, hogy alig egy hét lesz, amíg itt lehetek. Fel fognak minket fedezni, és vissza fognak rángatni, vagy önnön érdekből, vagy azért, hogy megöljenek. Egyik se hiányzik.
Leszállunk gyakorlásunk helyszínére, és Rane rögtön gyártásba kezd; ám meglepetésemre csak egy akadály jelenik meg előttem, az, amivel a minap olyan sokat szenvedtem, az első.
- Ma ilyen könnyen veszel? - Kezdek el bemelegíteni, arra gondolva, hogy tegnapi hibáimból tanulva most sokkal gyorsabban átjuthatok a túloldalra.
- Ha a tegnapból indulunk ki.. Igen. - Mosolyodik el kissé ridegen.
- Hmm, hát jó. - Indulok el az akadály felé, és megpróbálom átmászni így, úgy, nagyon sok módot kipróbálok, de akárhogy igyekszek, most se megy sokkal könnyebben, mint az ezt megelőző alkalommal, és ez elég lelombozó.
Az egyetlen ehhez kapcsolódó sikerélmény, hogy pár percet sikerül lefaragnom a részidőmből, tehát nagyjából két perccel hamarabb átlendülök a fal túloldalára. Büszkén húzom ki magam, mikor látom, hogy Rane mágiát használ; előttem jégkockákat tartó rudak formázódnak meg, majd azokon maguk a jégkockák is láthatóvá válnak, és ide-oda kezdenek el lengeni.
- Hát becsaptál! - Kiáltom szívszaggatóan, miközben karjaimat drámaian az ég felé lököm, mintha csak valami feljebbvalóhoz intéznék fohászt. A kegyetlen világ!
Természetesen, üsse kő, belevágok az akadályba, ami nagyobb figyelmet követel, mint azt elsőre hiszem: ki kell számítani, mikor lendül visszafele a kocka, a zuhanásának melyik pontján kezd el gyorsulni és lassulni, és ezt a ritmust végig, mintha táncolnék, követnem kell, nem szabad kiesnem belőle, mert akkor az a végzetemet jelentheti.
Fél perc várakozás után kecses mozdulattal elosonok először az első, aztán a második kocka mellett; ám annak jeleként, hogy elszámoltam magam, a harmadik a derekamnál eltalál, és magával sodor. Igen, ez az a pálya, ahol tizedmásodpercek is számítanak.
- Ennek helye marad... - Nyöszörgök kelletlenül, majd nehézkesen felállok, és a többi négyet sikerül hibámból tanulva, kimért mozdulatokkal és léptekkel kikerülni. Mikor az utolsó kocka elől is kitérek, nyugodt sóhajjal nyugtázom a sikert, ám Rane nem nyugszik: rögtön elém varázsolja a következő akadályt.
Szintén átjutós a próba: elsőnek két rúd jelenik meg előttem viszonylag szorosan egymás mellett, majd azokon több tüske, és kard is ott terem. Ezt követően a két akadály forogni kezd, én pedig megpróbálok újra kecses mozdulatokkal átjutni rajtuk, ám hiába, mivel azok kisebb-nagyobb sebeket ejtve rajtam visszalöknek oda, ahonnan indultam, tudatva velem, hogy kudarcot vallottam.
Besokallva, idegesen változtatom át mindkét kezem fémkardokká, majd én magam is forogni kezdek; közéjük érve vadul szabdalom szét a jégkardokat, és ahogy azok törnek, elégedettséget érzek a lelkemben. Ahogy az akadály eltűnik előttem, érzem, mennyire megcsapoltam a mágiámat: összeesek, és lihegni kezdek.
- A mágiád rosszabb bőrben van, mint a fizikai állóképességed. A tegnapihoz képest sokkal jobb formában vagy, de a kómának nem kellett volna a mágiádat megérintenie… - Mondja, szinte nem is nekem, hanem csak magának.
- Jobban elszoktam a használatától, mint a mozgástól. Habár bevallom, sose kellett ilyen nehezen kezelni... - Ráncolom össze a homlokom, majd a még mindig fémmé változtatott kezemre nézek, melynek színe már nem is annyira fémes, hanem majdhogynem fehér. Ez eddig fel se tűnt igazán… - Látod? Szinte fehér. Kivilágosodott a színe.
- Erről fogalmam sincs, mitől van. - Vallja be őszintén, én pedig lemondóan sóhajtok. Nos igen, nem is várhattam, hogy igazából bárki, főleg nem azt, hogy Rane tudhatná. - De nézd a jó oldalát! Ha az egy hét alatt ilyen gyorsan fejlődsz, a végére nem kell félned a szabadon kószáló őzikéktől! - Mondja humorosan, én pedig magamban pedig gyilkos tekintetet vetek felé, persze nem rossz szándékból.
- Reménykedtem benne, hogy ügyes leszek. - Csillan fel a szemem, majd miután visszaváltoztatom kezeimet, öklömmel a nyitott tenyerembe csapok, és remegő térdekkel bár, de sikerül két lábra küzdenem magamat. - A végén majd mi magunk is megküzdhetünk. - Gondolkozok el elszántan, aztán kinyújtózkodok. Akármilyen rövid is volt ez a pálya, megerőltetett.
- Ha legalább olyan erős leszel, mint én, akkor már legalább esélyed van. - Komorodik el újra, én pedig összevonom a szemöldököm. Hát ennyire nem bízna bennem?
- Még szép. - Válaszolom még mindig csillogó szemmel, legbelül nem fogtam fel –vagy nem is akartam- az, amit mondott. Érdeklődve pislogok felé. - No és.. lesz még akadály? - Újra kinyújtózkodok, nehogy az izomzaton összeugorjon, és becsomósodjon.
Rane újabb varázslatot kezd el mormolni, mire a semmiből hat jéggömb jelenik meg körülöttem, mind nagyjából három méter magasan.
- A tegnapiak. - Mutatja be őket röviden, és ekkor beugrik, hogy egy ugyanilyen gömb üldözött, mikor ellustultam, és jégcsapokat lődözött mögülem, hogy előre haladásra buzdítson… de most mind körbevesznek. Mégis, mit kell velük csinálnom? Ugorjak egy magasságba velük és vigyorogjak a tükörképembe?
Értetlenül pislantok párat, és Rane messzi alakjára nézek.
- No és... hová kerülgessem ezeket? - Kérdem bizonytalanul, és még egyszer végigjáratom a tekintetem az egybegyűlteken. Lehet, hogy körbe kell futkosnom.
Szavamra az egyik egy nagyjából tíz, tizenöt centis jégcsapot lő felém, ami elől én gyors léptekkel ugrok arrébb, majd a hátam mögül jön a következő, ami elől arrébb pördülök; erre ugyanebből az irányból egy újabb jégcsap vesz célba, én pedig hátrahajlok, hogy kivédhessem. ~ Kezdem érteni. A tegnapi gyakorlat az állóképességem, az akaratosságom felmérésére szolgált, hogy megtudja, mégis mennyire zuhantam vissza a kóma miatt. Ma áttértünk a reflexeimre, amik úgy tűnik, sértetlenül maradtak, sőt, még javultak is. A szaglásom, hallásom, látásom, de úgy általában az érzékeim sokkal élesebbek. Hallom, ahogy a jég csikordul, mikor létrejön a jégcsap. Érzem a száraz, vizes szagát. A bőröm abból az irányból több hideget érzékel. Látom, ahogy a látóterembe berobban a jégcsap…
Újabb támadás elől pördülök arrébb, és vigyorgok, mikor rájövök a sikeremre. Sok percig pörgök, forgok kecses mozdulatokkal, ám nem telik sok időbe, hogy emiatt elszédüljek, és imbolyogva megálljak. Amint kicsit stabilabban érzem magam, kihúzom magam, kezeimet a derekamra támasztom, és Rane felé nézek.
- Gyerünk, vegyél komolyabban! Igazi akadályt kérek! - Kiáltom oda neki felfújtan, kicsit talán büszkébben, mint azt a helyzet megkívánja.
- Hmph. - Még ilyen távolról is ki tudom venni, ahogy kelletlenül grimaszol egyet. Nem tetszik neki az ötlet, vagy csak csodálkozik, esetleg örülne? Az utóbbira nem voksolnék.
Újra mormolni kezd, mire a föld körülöttem remegésbe feledkezik, és csontok, pontosabban azokból álló kezek törnek ki a talajból, majd azoknak a párja. Amint a két kar kiemelkedik, megkapaszkodnak a földben, majd felhúzzák a szintén csontból álló testüket; néhányukon még ott van egy-egy rohadó, foszló húscafat, de legtöbbjük csak egyszerű váz.
Nagyjából húszan vannak a csontik; elég ijesztő létszám, ahhoz képest, amennyit én elbírnék. Nagy levegőt veszek, próbálom magam nyugtatni. Nem, nem lesz gond. Legyőzöm mindet, és diadalittasan fogok felállni utána.
- Ice Make: Swords!
Nos, ha az élőhalottak eddig a pillanatig nem lettek volna elég rémisztőek, Rane bepótolja ezt a hiányosságot – mágiájának hatására mindnek a kezében jégkard terem, amit fenyegetően kezdenek el felém lóbálni. Csodás.
- Ez... ez ijesztő. - Jegyzem meg kissé gyerekesen. Térdeimet, könyökeimet behajlítom, karjaimat X alakban magam előtt tartva hozok létre olyan állást, amiből könnyen lehet támadni és védekezni egyaránt. Így tudok majd a támadási tempójukhoz igazodni. - Le kéne őket győznöm? - Kérdem meg az egyértelműt, miközben végignézek ellenfeleimet. Vérszomjas állatnak tűnik mind.
- Hát nem ártana. Főleg, hogy elég buták, és nem tudok nekik olyan parancsot adni, hogy eddzenek veled. - Magyarázza teljes természetességgel, miközben egyre szűkebb kört alkotnak körülöttem a csontvázak. - Csak olyat, hogy öljétek meg! - Gazdájuk parancsára egyből megindulnak, jégkardjukat esetlenül maguk előtt lóbálva.
- Hát jó! - Felelem felindulásból, majd lebukok egy felém szúrt kard elől, és újra felbukkanva a csonti mellkasába öklözök, aki hátraesve belegabalyodik egy másikba, így azt is elintézve. Ez kettő volt, maradt tizennyolc, ha nem csal a matekom.
Figyelmetlenségemnek hála egy ellenfelem megvágja az alkaromat, így őt azzal a lendülettel széthasítom az öklömmel – nem nehéz, hiszen öreg csontjai gyengék, törékenyek. Újra leguggolok, és kinyújtom az egyik lábamat, majd körbefordulok, ezzel eltörve ötnek a lábát, akik tehetetlenül hullnak földre, s helyükbe újak lépnek, ezzel teljesen letiporva „egykori társaikat”. Tizenkettő.
Sajnálatomra, ahogy guggolok, az egyik frissen jött csontkatona lendületből felemeli a kardját, és mélyen a vállamba mélyeszti, mire én ordítok egyet. Kénytelen vagyok kirántani egyet, és én még fájdalmasabb sikoltást hallatok, könnyekkel együtt, és bizonyára csak szerencsém van, hogy nem vágott el fontos ereket, így nem ömlik belőle a vér.
A kardot bal kezemmel megragadva lemészárolom azt, aki ezt tette velem, így csak tizenegy szörnyeteget hagyva maga után. Szerencsétlenül állapítom meg, hogy a jobb a vívó kezem, de az a sebesülésnek köszönhetően most teljesen le van bénulva.
Fordulok egyet, két csontvázat levágva, így már csak kilenc marad; egyiket medencecsonttól felfelé megrúgom, ezzel kettétépve a vázat, hogy már csak nyolc harcolhasson ellenem. A következő áldozat, ami miatt már csak hét marad, a kardomba dőlve leli halálát, habár mivel ez nyilván nem lenne közel se elég kivégzéséhez, a pengét össze-vissza rángatva testében szórom szét csontjait szerte a tájon.
Az egyiket lefejelem, aki kettőt magával ránt, így csak négy maradna rám, én pedig zihálva, véresen, izzadva emelem magam felé a kardot, melyet elkoboztam, és már épp lefelé csapnék vele, mire hirtelen minden elsötétül.
- Fungus Spore: Pink Mist! - Így kelt fel Rane hangja, és reszketeg lélegzetet veszek. Érzem, hogy remegek, s tudom is, miért… fázok…
- Megint hideg van... - Mondom neki, lassanként kinyíló szemmel.
- Csak feküdj. Mindjárt elmúlik. - Válaszolja támogatóan, majd leguggol mellém, és hirtelen belülről melegség tölt el. Egy ember, aki törődik velem… hát emiatt fáj a mellkasom nap, mint nap; hiányzik valami, vagy inkább valaki, akinek elég volt a közelében tudnom magam ahhoz, hogy jól érezzem magam.
Tango természetesen aggódó tekintettel az arcomhoz battyog, és reszketeg mosolyt vet felém. Még mindig furcsán komolyan néz ki egy hópárduc bundájában.
Tüzet gyújt, hogy melegedjek mellette, én pedig hálásan biccentek, aztán ő maga is lehuppan, hogy figyelje a történéseket.
- Nagyjából sejtem, mire lehetsz most képes. Nem akarom átlépni a határaidat, de ha erre kérsz, megteszem. Láthatod, milyen eredménnyel.. - Magyarázza, célozva az előbbi bukásomra. Szóval azért csinálta, hogy megmutassa, mi lesz, ha nem az ő „tantervét” követjük?
- Legalább biztosan kiaknázzuk a teljesítményemet. - Vigyorodok el halványan, majd elsápadok. - A vállam... a kezem... vérzik? Nagyon? - Kérdezősködök aggódva. Meg van rá az esély, hogy a vállamon lévő sérülés később komolyabb szövődményekhez is vezethet.
- Nem. - Rázza meg a fejét valamivel nyugodtabban. - Valamilyen szinten még így is fémmé változott a tested, amikor megvágtak. - Mondja, mire elgondolkodok. Lehet, hogy már reflexként felhúzom magamra a vaspikkelyeket, mikor úgy érzem, azt a testrészemet támadni fogják?
- Ah... akkor jó. Szörnyű lenne pont elvérzésben meghalni. Az olyan komor.
- Ahogy az összes többi is. Marha. Nem most fogsz meghalni.. - Közli velem szigorúan, mire elgondolkozóan bólintok.
- Rendben van, no. - Ülök fel nehézkesen. - A felsőm, a blézerem... az hol van?
- Öööö... Ott. - Tápászkodik fel kérdésemre, majd összeszedi az érintett ruhát.
- Köszönöm. - Biccentek, majd álló helyzetbe küzdöm magamat. - S mindezek után akkor visszamegyünk? Kérdem fájó vállamat simítgatva, majd óvatosan felhúzom a pólómat, és meglátom az ott elterülő, ronda kék foltot. - Azok a jégkockák... - Rázom meg a fejemet lemondóan.
- Egyszer majd mesélek neked Macháról. - Amint kiejti a nevet, félelem fut végig a testén, mintha kétségbeesne.
- Macha? - Kérdem halkan, de aztán tekintettel léve rá úgy teszek, mintha meg se tettem volna. - Lehet, hogy most már megpróbálok a lábamon visszamenni a házba! Hátha sikerül. - Jelentem ki magabiztosan, majd miután Tango kitárja a szárnyait, hogy visszakísérjen, elindulok.
- Remélem, lesz elég kötszerem erre a hétre. - Válaszolja a sebeimet nézegetve.
- Hát én is. - Nevetek fel idegesen, ám a ház felé indulva pár lépés után összeesek – legalábbis majdnem, mivel Tango sikeresen megfog engem, és repülni kezdünk a ház felé.
Amint Tango lerak az ajtó előtt, belépek a magányos, öreg faházba; tehetetlenül rogyok le a kanapéra, hogy kifújhassam magam. Fejemet hátravetve, a kanapén dobolva próbálom ébren tartani magamat, többnyire azzal, hogy az álmaimon gondolkodok. Fiú volt egyáltalán? Lehet az is, hogy én a nőkhöz vonzódok, vagy ilyesmi…
Pár perc múlva befut Rane is, úgyhogy felé fordulok, hogy elmondhassam neki kérésem.
- Szeretnék... lefürdeni, vagy ilyesmi. Elég csatakos vagyok.
- Legalább öt perccel előbb megérkeztél, mint én - Mondja pár meglepett pislantás közepette. - Nem találtad meg a fürdőszobát, ami ott van? - Mutat az ajtóra, ám én figyelmen kívül hagyom az utolsó mondatát.
- Eressz nekem vizet~ - Válaszolom, immáron teljesen elnyúlva a kanapén.
- Ez most...? Á, úgyis komoly - Sóhajt fel reményvesztetten. - Ötletem sincs, milyen vízben szoktál fürödni. - Jelenti ki, majd rögtön elviharzik a fürdőszobába, bizonyára annak reményében, hogy olyan hideg vízben fürdethet meg, mint amilyen a jege.
- Azért ne legyen ilyen… jégkockás, meg ilyesmi.
- Elront mindent. - Morogja halkan. Nem lenne tisztában azzal, hogy én bizonyára azt is hallom, hogy suttog…?
- Olyan termálvízhez hasonló legyen. - Teszem hozzá, nehogy megvicceljen.
Szavammal egy időben Rane kilép a fürdőből, arcán ördögi vigyorral, majd szinte azon nyomban felnyalábol engem, hogy bevihessen a fürdőbe.
- Te vagy a vendég, ne válogass! - Mondja, és próbál nem feltűnően vihorászni… de nem megy neki. Le se tudja törölni a képéről a mosolyt.
- Nekem nem tesz jót a hideg víz! Nekem meleg kell! - Visítozok ellenkezve, a lábaimmal csapkodva.
A férfi, mit sem törődve szavaimmal leültet a kád szélére, és elkezd beleereszteni a kádba – habár még csak a bokámig ér a víz, én már azon nyomban elégedetlenül felsikkantok, mivel olyan, mintha csupasz lábbal a hóban lépdelnék.
- Meleget már, meleget!
Persze a kérésem úgy tűnik, koránt sem olyan egyszerű egyeseknek – hümmögve, feltűnően érdeklődve kezdi el tanulmányozni a csapot, roppant nagy figyelmet szentelve a piros és kék színeknek, ami rajta van.
- Nem emlékszem, melyik a meleg.. - Tanakodik.
- Ellentéte annak, amit eresztettél! - Morranok rá a kelleténél kicsit jobban, aztán bevillan, hogy végtére is, ő is csak… férfi.
- Mindent olyan komolyan veszel. - Sóhajt fel komorságot színlelve, és elkezdi ereszteni a meleg vizet.
- Addig nem vetkőzök le, amíg nem lesz megfelelő hőmérsékletű a víz. - Teszem hozzá, annak reményében, hogy sikerül rá hatnom.
- És otthon hagytam a fényképezőt.. - Nyögi tragikus hanghordozás. - Pedig milyen jó lenne, hogy ha csak akkor kapnád őket vissza, ha le tudsz győzni!
- Hát pedig nem így lesz. - Válaszolom villogó szemekkel. - Lassan... elég meleg lesz.
- Freeeeez... - Emeli fel kezét a fagyasztáshoz, mire én ijedt szemekkel csavarom el a megfelelő csapot, mielőtt még ő lehűtené az én jó fürdővizem.
- Nos akkor... kifáradnál? - Derekamra csúsztatom a kezemet, hogy levehessem a koszos, szakadt ruhát, és miután Rane kifárad, így is teszek; ezután élvezkedve csusszanok bele a kádba, a habok közé.
Sokáig fürdőzök a mámorban; először az alap koszosságot mosom le a testemről, mint az alvadt vér és hasonlók – ez tíz percig is eltart, majd gyorsan leeresztem a teljesen összekoszolódott fürdővizet, és újat eresztek. Immáron viszonylag tiszta a testem, szóval beáztatom a hajamat, hogy kimoshassak belőle minden rosszat és csúfat. Meglepődve tapasztalom meg ezúttal még egyszer, hogy mennyit nőtt a hajam, és emiatt mennyire nehéz megmosni mindet, aztán kinyomkodni belőle a vizet. Arról nem is beszélve, hogy mennyi kosz halmozódik fel benne…
Harmadszorra is új víz kerül a kádba, habár most már nem tudom teletölteni, mivel a felénél érzem, hogy csak a hideg jön… elfogyott a meleg víz.
Gyorsan átsikálom a testemet a megmaradt bacik és koszfoltok elkergetése végett, majd kiszállok a kádból, és végignézek magamon. A mai edzésnek több, csúnya nyoma is maradt, többek között a két-három ököl átmérőjű lila folt a bordáimnál, a hosszú vágás a jobb alkaromon, és a mély seb a jobb vállamon. Szuper.
Két törölközőt túrok elő a fürdőszobaszekrényből, az egyiket a hajamra, másikat pedig a testemre tekerem.
- S akkor, bekötöd a sebeimet? - Kérdem, mikor kilépek a fürdőszobából. Mit hagytam én magam mögött…
- Persze. - Rakja le a könyvet, amit eddig olvasott az előtte lévő asztalra.
Amint összeszedi az ápolásomhoz szükséges dolgokat, egy rózsaszín gombát idéz meg, mely javítja a közérzetemet, utána pedig elkezdi bekötni a kritikus pontokat, vagyis inkább pontot; a bordáimon ugye nincs mit kötni, az alkaromon pedig már el is kezdett varosodni a seb, viszont a vállam már más kérdés. Egy-két hétig is rajtam fog éktelenkedni.
- Remélem, holnaptól haladhatunk az én ütememben.. - Morogja olyan halkan, ahogy talán más meg se hallaná. De én nem vagyok más!
- Hallom ám, tudod. Hidd el, én is remélem - Vonom meg a vállam idegesen, miután bekötötte. Miután fájdalom nyilall belém, jövök rá, hogy talán nem kellett volna ilyen hirtelen.
- Mi az, hogy te is reméled? - Háborodik fel. - Te mondtad, hogy adjak nehezebb próbát, mint amit kitaláltam! - Förmed rám, én pedig egyből elszégyellem magam.
- Úgy értettem, a te szinteden. - Fordulok el tőle. - Zavarba ejtő, hogy... erősebb vagy.
- Ha a jövőben egymás ellen kell harcolnunk, akkor engem fog zavarni, hogy te vagy az erősebb. De addig oly mindegy.. - Dől hátra.
- Nem szeretek kiszolgáltatott lenni. – Vonom meg újra a vállamat, ám immáron csak az épet, majd elindulok fel a szobámba.
- Ahogy senki sem. - Zárja le a beszélgetést, majd magamra zárom az ajtót.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Csüt. Feb. 28, 2013 9:02 pm

Egy új világban... - VII. rész
Az elkövetkezendő napokban akadályok és különféle gyakorlások tárházát zúdítja rám Rane; kerülgetés, harc, kerülgetés, újra harc, de még a konyhában is próbára tesz engem az egyik napon, mikor úgy dönt, neki nincs kedve főznie, és ha enni akarok, akkor mutassam meg, hogy a főzést elfelejtettem-e. Na persze.
Hála istennek elégedett a kosztommal, így reggel közli: ma aludjak tovább egész délután, vagy legalábbis foglaljam el magam, mivel különlegességgel készül estére. Este gyakorolni? Kifejezetten izgi lesz, mondhatom, de valószínűleg még az én éles látásommal se igazán fogok látni semmit.
A figyelmeztetésnek hála a nap hátralévő szakaszában felváltva pihenek, és gyakorlok: szúrás, döfés, kitérés a láthatatlan ellenfeleim elől, minden, mi szemnek, s szájnak ingere, habár Ranet kifejezetten keveset látom nap közben.
Ahogy közeledik az este, álomra hajtom a fejem: mélyen nagyon is remélem, hogy újra vele álmodhatok. Habár az álmok után szokatlan ürességet érzek a mellkasomban, közben és utána kicsivel melegség szokta átjárni a testem, melegség a heves érzelmek miatt.
Egy kulcsot rágcsálok, mire ő felháborodik. Szinte kitépi a számból a tárgyat, aztán el akar menni, de én valamiért tüzet érzek a lelkemben – utána indulok, megtámadom. Ő egy szálfegyverrel hárít, én pedig vaskarddá változtatott kezemmel igyekszek sebet ejteni rajta.
Egy sikátorba szorítom, melynek az egyik falához simulok, s a másik felé kinyújtom a karom. Újra fegyverré alakítom a karomat, és a szélét övező fogak forogni kezdenek, folyamatosan megcsikordulva a vakolaton. Futni kezdek felé, és ő egy pár pillanatra kétségbeesetten néz rám, de tudom, hogy megoldja. S igazam van; ötletesebben menekül el, mint azt én hittem volna…

Újra fáj a fejem, ahogy felkelek, a szívem pedig hevesen dobog.
- Nem kezdődött olyan jól a kapcsolatunk… talán nem is volt olyan jó. – Mondom Tangonak, aki csak lemondóan megrázza a fejét.
- Csak álmodsz. Higgy nekem, mielőtt túlzottan beleringatnád magad ebbe a butaságba. - Válaszolja mogorván, majd kinéz az ablakon. - Rane kinn vár minket. Menjünk.
Meglepődök a hangnemen, de nem teszek megjegyzést, inkább követem az utasítását; feltápászkodok, kilépek az ajtón, majd ellátóm kíséretében a szokásos tisztásra megyünk.
- Ma is valami akadálypálya lesz? Vagy keressek meg valamit az erdőben? Mivel készültél? - Nézek rá érdeklődve. Annyi mindent kipróbált már rajtam, hogy lassan el sem tudom képzelni, mi jöhet még.
Kérdésemre Rane csak könnyedén egy közeli fa tövébe sétál, majd leül.
- Fent. - Válaszolja ridegen.
– Fent? - Kérdezek vissza riadtan, majd a sötétlő eget kezdem el kémlelni; egy fekete folt tűnik fel, mely tekergőzve takarja ki előlem a csillagokat. Elkerekednek a szemeim, ám sikerül az utolsó pillanatban arrébb ugranom, nehogy eledellé váljak. - Nem mondod, hogy most a gyíkodat küldöd rám?
- A gyíkoknak lába van, Tabuchi. - Rane hangjából szenvedélyes, no meg kissé sziszegős női hangot hallok meg. - Te még közelebb vagy hozzájuk néhány szempontból, mint én. - A kígyó szárnyaival hevesen csapdosva feljebb küzdi magát a levegőbe, hogy újra lecsaphasson.
- Ez az, még dumál is. - Forgatom meg a szemeimet, majd hunyorogva megpróbálom kivenni az alakját, hogy felnézhessek rá. - Szóval én a földön ragadtam, te meg fenn vagy. Hogy akarsz megküzdeni?
– Küzdeni? - Kérdez vissza megvetően nevetgélve. - Ugyan már. Én nem vagyok olyan jótét lélek, mint Rane. - Túl sokat hisz magáról, azt hiszem…
- Akkor pedig, milyen fogás akarsz lenni az asztalomon? - Vigyorodok el, aztán rátámasztom bal karom a jobbra, azt pedig az ég felé tartom, s vaslándzsává változtatom. - Demon Logs! - Eresztek el pár száguldó lándzsát Arisa irányába, majd kezemet visszaváltoztatom.
A fiú familiárisa ezek elől még mondhatni játszi könnyedséggel tér ki, majd a talaj felé repül, és szorosan afelett szárnyalva indul meg felém, s mikor már közel ér, kitátja a száját, s méregfelhőt lő ki felé. Reflexszerűen elárad rajtam a vaspikkelyek védőmezeje, mikor meglátom a zöldes, gomolygó felhőt.
- Ó, anyám. - Tüdőm megtelik varázserővel, majd kezemmel a szám előtt tölcsért formálva engedem szabadjára a Vassárkány Ordítását. Szinte ideje sincs a mágiának teljesen végigmenni, mikor arra kényszerülök, hogy arrébb guruljak, annak érdekében, hogy se a méregfelhő, se Arisa teste vagy a szárnyai telibe kapjanak.
- Ez nem fog menni. - Sziszegi, majd egy éles kanyart bevéve újra felém veszi az irányt; a vasszilánkok nagy része lepattogzik a pikkelyeiről, a maradék ami pedig belefúródott a húsába, bizonyára nem okozott túl nagy fájdalmat, és nem vett róluk tudomást.
Szárnyait még szélesebbre tárva száguld felém a föld fölött, látszólag azzal a szándékkal, hogy feldönt engem. Fenébe… gyorsabb, mint én, és mivel állat, az érzékei talán még az enyéménél is kifinomultabbak.
- Nagyon akaratos vagy, mondhatom... - Állok fel, majd várok, hogy Arisa a megfelelő körzetbe kerüljön, s mikor ez bekövetkezik, felé ugrok. Két féle lehetőség lebeg előttem: az egyik, hogy rá tudok ugrani a hátára, a másik, hogy ha kitér, akkor a fejére ütést mérhetek.
Ahogy repülök felé, a kígyó kitátja a száját, hogy meg tudjon harapni; elbizonytalanodok, mivel ez a lehetőség eszembe se jutott. Rögtönözni próbálok; vaskarddá változtatott karom kinyújtom felé, hátha szájába szúrhatok, de kis mérlegelés után sikerül rájönnöm, hogy ezt igazából én szívnám meg, így inkább lebukok a támadás elől.
Jelenlegi ellenségem kis kerülőt beiktatva újába leszáll a földre.
- Mielőtt még bármilyen illúzió miatt meghalnál, Arisa nem fogja visszafogni magát. - Mondja Rane ezúttal a saját hangján, de hamar visszavált a nőire.
- Persze, hogy nem. Nem is értem, miért pátyolgatod ezt a szipirtyót. - Mondja rosszallóan
- Feltűnt, hogy komolyan veszi. - Mordulok fel, majd megerősítem magamon a vaspikkelyek védelmét. A mágiám megcsapolása miatt kissé megszédülök. - Mivel csak magamért küzdök, nem érdekel, ha meghalok. - Jelentem ki, Arisát várva. A szomorú az, hogy ezzel nem teljesen az igazat mondtam. Küzdök, valakiért… aki azt se tudom, hogy ki… szánalmas…
- Akkor legalább nem leszel Rane közelében. - Feleli egy hideg pillantás kíséretében a Severus, majd csap egyet a farkával.
- Ó, valaki féltékeny? - Felröhögök, hogy még jobban irritáljam a lényt, majd mikor az nem figyel, ráugrok a farkára, s miután kitámasztottam magam a lábaimmal, jobb kezemet vaskarddá változtatom, s támadható pontot keresek ellenfelem testén a pikkelyek között, hogy beleszúrhassam a fegyvert.
Ahogy Arisa ezt észreveszi, hátrafordul, és igyekszik rám tekeredni. Sietnem kell.
- Semmit sem tudsz rólam! - Hallatszódik Rane felől a felháborodott üvöltés. - Legutóbb majdnem eladtak miattad!
- No és, te ezt szenvedésnek hívod? - Kérdem hűvös hangon. Bár valószínűleg emlékeim nagyon nagy része odaveszett, ami megmaradt… azok közül is, ha csak egyet felmutatnék, sokkal rosszabb lenne, mint, hogy eladnak. - Akkor vajmi keveset éltél még, kislány. - Szemem felcsillan, hisz rálelek egy pontra, ahol be tudok szúrni a pikkely alá. A penge lágyan, könnyedén merül bele a húsba, úgy szeli, mint kés a vajat. Sikerül megakadályoznom, hogy a Severus rám tekeredjen, és elégedetlenül megrándul szúrásomnak hála.
- Nem érted.. - Támadásom hatására megfeszíti szárnyait, majd annak segítségével lecsap engem magáról. Métereket bucskázok arrébb, miközben ő még mindig beszél… vagyis, beszélteti gazdáját. [color=teal]- Az emberek nem változnak! Csak idő és tét kérdése, hogy még egyszer megtedd, ha lehetőség adódik rá! De tehetek róla, hogy soha többé ne történhessen meg ez. – Újra mérget köp, ám most nem egyenesen felém, hanem a levegőbe, így az, akár az eső, úgy kezd el hullani.
Ijedten nézek a földről fekve a zuhanó méregfoszlányok felé, mire Tango oldalról felém suhan, és könnyedén megragadja a vállamat, hogy arrébb repítsen. A „cseppek” pont mögöttünk esnek le a földre, ezzel kirohasztva a füvet és az ott élő gazokat. Hú, még jó, hogy megúsztam…
- Az emberek nem változnak, de a szándékuk igen - Kiáltja Tango ingerülten. Mikor is lett ő ilyen bölcs?
- Mert neked persze hihetünk. - Sziszegi gyűlölettel teli hangon. hihetünk? Szóval maga Rane is ezen a véleményen lenne?
Az Arisa által vélt valóság eléggé szíven üt, úgyhogy ingerült pillantást vetek mindkettejük felé.
- Ne hidd el, de akkor maradj vak mindörökké. - Felelem dühtől elborultan, és két kezemet a fejem felé emelem, elkezdem minden megmaradt mágikus erőmet oda gyűjteni. A kígyó hasonlóan villogó tekintettel, mint az enyém, indul meg felém. - Karma Demon…
- Flash Freeze! - Ugrik fel Rane, és hideg aura fut végig a tisztáson. - Ha valaki megmozdul, abban jéggé fog fagyni a vér. - Mondja komolyan, majd elkezd felénk sétálni.
- Azt hiszem, elszabadultak az indulatok. - Érződik, ahogy alábbhagy mágiájának hatása, de még mindig alig-alig tudunk mozogni. - Tabu, Tango, ti menjetek haza.
- Mert, ti.. maradtok? - Még mindig támadásra készen állok, fejem felett a kezemmel.
- Nemsokára mi is ott leszünk. Induljatok. - Mondja ellentmondást nem tűrő hangnemben.
Bólintok, majd érzem, hogy újra tudok mozogni, és Tangóval az oldalamon elindulok haza. Hála az előző napoknak, már megtanultam annyira tartalékolni az energiámat, hogy legalább a házhoz sétáláshoz maradjon elegendő, így végre nem szorulok mások segítségére ebben.
Nyugodt léptekkel, lassan sétálok vissza az ideiglenes lakóhelyemre, és ülök le szokásos módon a kanapéra, ám ahhoz képest, hogy milyen lomha voltam, több, mint negyed óráig terpeszkedek a szófán, mire Rane visszatér.
- Nem érzel semmi furát, ugye? - Kérdi talán kissé aggódva. Miért, kéne?
- Nem.. nem igazán. - Sóhajtok reszketegen. - Úgy érzem, nem leszünk jóban.
- Az meglehet. - Bólint Rane, majd egy könnyed mozdulattal lehuppan mellém a kanapéra, s kutatni kezd a testemen, mire én furcsálló, kérdő tekintettel nézek rá. - Csak azt nézem, hogy hozzád ért-e valahol Arisa mérge!
- Hát, nézz át nyugodtan. - Vonom meg a vállamat. Valahogy úgy érzem, még áldásnak is tartanám, ha valami halálos idegméreggel megfertőzött volna.
- A ruhán látszana, hogy átmarta, a pikkelyeid viszont nem tudom, hogy a bőrödet eltalálta-e.. - Fordít át engem Rane nemes egyszerűséggel, hogy máshol is át tudjon vizslatni.
- Nem éreztem semmi furcsát, és a mágiám erősebb, mint az ő mérge, még ha ilyen gyenge vagyok is. - Jegyzem meg, de azért hagyom, hogy átnézzen, biztos, ami biztos.
- Az lehet, hogy a mágiád erős, de ha a fejedre esik egy tonnás szikla, meghalsz, mindegy, milyen erős vagy. Arisa mérge is pont ilyen. De megúsztad! - Enged el a sok forgatás után, miután már szinte leszédülnék a kanapéról.
- Ez jó hír. - Mosolyodok el. - Úgy érzem, nem maradhatok itt még túl sok napot. - Nehezen sóhajtok egyet, majd a plafont kezdem el bámulni. Nem akarom elhagyni ezt a helyet. Itt van egy ember, aki megbocsájtott, és talán még kedvel is. Nem akarom…
- Ha Arisára gondolsz, megbeszéltem vele a dolgot.. - Feleli szelíden, én pedig megrázom a fejemet.
- Nem, nem csak arra. Már lassan egy hete itt vagyok, és félek attól, hogy rám találnak. Nem akarok neked több gondot okozni. - Suttogom, majd újra ránézek. Akármennyire is jó itt, elég bosszúságot okoztam már neki, úgyhogy tovább kell állnom.
- Repül az idő, ha az ember jól szórakozik. - Mormogja szórakozottan, látszik, hogy közben gondolkozik. - Ne tartsak veled egy darabig?
- Azt hiszem, megleszek. - Nehezen sóhajtok, mire Tango támogatóan az ölembe mászik és összegömbölyödik.
- Rendben. - Egyezik bele nyugodtan; látszólag inkább akkor lepődött volna meg, ha elfogadom az ajánlatát. - Holnaptól visszatérünk az akadálypálya-edzésre, az utolsó napon pedig én fogok veled harcolni. - Jelenti ki ugyanolyan nyugodt hanglejtéssel, mint az előbb.
- Hű, ez... veled? - Nézek rá nagyokat pislogva. - Nem tudom, milyen erős vagyok még.. - Felelem bizonytalanul.
- Ezzel tudod a legpontosabban lemérni. És én nem fogok mindent felhasználni arra, hogy öljek, ellentétben Arisával. - Valamilyen szinten jogos.
- Hát, ez már mindjárt jobban hangzik. - Nevetek fel kissé idegesen. - De azért nyugodtan adj bele... mindent. Vagy legalábbis sok mindent. Nem hiányzik, hogy amiatt ne tudjam, milyen erős vagyok, mert megsajnáltál. - Mosolyodok el szerényen.
- Ahogy láthattad, idáig sem kíméltelek.. - Kuncog fel halkan. - Csak öltözz melegen a harchoz.
- Nos, ha biztosítasz megfelelő ruhát! - Tárom ki a karjaimat. - Bár úgy érzem, az a pár fok különbség fel se fog tűnni, hogy sok ruhában, vagy kevésben. - Vonom meg a vállaimat. Annyira nem is mondtam nagy butaságot ezzel.
- Meglátjuk. - Kel fel a kanapéról. - Akkor holnap reggel. - Indul meg a szobája felé.
- Holnap reggel. - Búcsúzok el tőle, majd én is az ágyam felé veszem az irányt, hogy nyugovóra térhessek.

Reggel ingerülten pattannak fel a szemeim. Nem álmodtam vele, és ez most valamiért nagy idegességgel tölt el. A halántékomon kidudorodnak az ereim. Most még azt se bánnám, ha fájna a fejem.
- Mondtam, hogy felejtsd el. - Néz rám Tango elgyötörten.
- Meg fogom fogadni a tanácsod. - De annyira nehéz… biztos, hogy nem csak álmodtam. Ezeket átéltem egyszer, szinte biztos. - Megígérem. - Sajnos mégse lehetek benne annyira biztos, mint akarom. Ott vannak a kételyek; elvégre, a semmiből bemagyarázhatom magamnak, hogy ez valóság. - De mi van, ha azelőttről ismertem, hogy te… kikeltél volna? - Habár ez még számomra is butaságnak hangzik, a remény szikrája felcsillan bennem.
- Lehetetlen. Előttem szinte végig a sárkánnyal voltál, utána meg… Dragon Fang, Axel. Rád indult, te elfogadtad, utána pedig én magam is kikeltem. Semmi más nem történt. Nincsen rejtélyes fiú, akivel küzdöttetek, meg ilyesmi. Nincs szőke herceg. - Okít ki szinte fenyegető hangon.
- Jó… jó. - Nyelek egyet, aztán kikászálódok a fekvőhelyemről, és a konyhába csoszogok, ahol az igán kómás Rane próbál kaját tömni magába.
- Jó reggelt. - Köszönök, miközben beletúrok a hajamba, hogy rendre utasítsam a kósza tincseket.
- Neked is. - Ásít fel Rane, aki leül egy székre, hogy ehessen a maradékból, hogy éhségét csillapítsa. Amint a villát a kezébe venné, hirtelen fejjel előre beledől az ételbe, és nyugodt szuszogásba kezd, képében a krumpli pürével. Visszaaludt…
Rosszallóan rúgok egyet a szék támlájába, mire az ülőhely maga is megemelkedik a fiúval együtt.
- Gyakorolnunk kell.
- Tudom, tudom… - Sóhajt fel, és elkezdi magáról lenyalogatni az ételt. - Majd később eszem. Csak a kávé kéne.. - Morogja, miközben a bögréjével, s a kávéfőzővel kezd el matatni, majd elégedetlenül felmorran. - Tango fel tudná melegíteni? - Ó, szóval kihűlt…
- Öhm... gondolom. - Nézek rá a kandúrra, aki csak morog, látható rajta, mennyire rosszkedvű.
- Még szép. - Válaszolja, majd tüzet gyújt alá, mire Rane köszönetnyilvánításként bólint, és szürcsölni kezdi a kávéját.
- Kezdek élni. - Jelenti ki immáron élettel telibben, és felkel a székről. - Nagyjából kitaláltam, mi lesz mára.
- Hmm... és valami kellemesen lassú, eseménytelen meg nyugodt? - Kérdem nyújtózkodva.
- Nem, nem, az este lesz, mikor alszol! - Feleli ellenkezve.
- Ó, nem olyan eseménytelen az. - Kalandozok el egy pillanatra, ahogy belegondolok, valójában mennyire is szeretek mostanában aludni. - Öö, szóval, és, izééé… - Zavarba jövök, mikor rájövök, milyen félreérthető dolgot mondtam. - Akkor, milyen lesz?
- Emlékszel még a légdeszkádra? Most nem láttam nálad. Mindegy is! - Rázza meg a fejét. [color=seagreen]- Snowboardozni fogsz.
- Hű, hát ez izgin hangzik, de... szerintem attól, hogy a levegőben meg tudok állni egy deszkán, aminek kötelessége, hogy megtartson, nem biztos, hogy ez a földön is fog menni. - Vakarom meg a fejemet zavartan.
- Dehogy a földön. - Válaszolja megütközve, és egy pillanatra talán felélénkülök, hogy valamit én értettem félre. - Jégen! A koordinációdat és az állóképességedet mindenképp fejleszteni fogja, amire szükséged lesz, és legalább még szórakozhatsz is közben. - Nos, mégse értettem félre…
- Szóval még csúszkálok is. - Mondom egyre kétségbeesettebb hangon. - Te majd biztos szórakozni fogsz, inkább így mondd. - Vetek rá egy gyilkos pillantást, mintha azt remélném, nézéssel is lehetne ölni.
- Jobban örülnél, ha köröket kéne futnod a ház körül estig? Felőlem mehet az is! - Vonja meg a vállát hirtelen túl nagy komolysággal.
- Jó, jó. Akkor menjünk a jégre. - Sóhajtok fel, majd beletúrok a hajamba. Nehéz napunk lesz.
- Na látod, máris tetszik! - Lelkesedik fel újból.
- Mikor induljunk? Én készen állok. Amúgy is kezdek hozzászokni a hideghez.
- Ha ennél, akkor azután, különben most.
- Hmm... túlzottan reggel van még, nem érzem magam éhesnek. Mehetünk. - Jelentem ki kisebb gondolkodás után, de azért a biztonság kedvéért a pocakomra csúsztatom a kezem. Nem, most kivételesen nem morog.
- Akkor indulás! - Kilépünk az ajtón, majd a tisztásra sétálunk. A szokásosnál most már gyorsabb tempóban is tudunk lépni, így hamar odaérünk gyakorlásunk színhelyére.
- Nos, akkor gyártsd le a pályát, amit végig kell vinnem. - Fonom össze az ujjaimat magam előtt, majd azt magam előtt tartva, folyamatosan nyújtózva kiropogtatom testem minden egyes tagját. Ó, de jó érzés.
Rane kántálására egy viszonylag nagy mágikus kör jelenik meg, majd azt követően egy csúszda, mely sok helyen fák támaszára szorul. Amint a csúszda elkészült, jégkockák jelennek meg rajta, jelezve, nem lesz könnyű dolgom.
- Hűűű... - Tátom ki a számat csodálkozva. - Mi a teendő?
- Le kell csúsznod anélkül, hogy elcsúsznál vagy nekimennél a fáknak vagy az ágaknak, vagy a jégkockáknak - Mutogat össze meg vissza, hogy értsem, mi a dolog.
- Ó, de jó. - Sóhajtok, majd Tango odarepít a „starthoz”.
- Vigyázz, kész, rajt. - Csúszni kezdek, és közben eszembe jut valami, úgyhogy felkiáltok. - Ugye nincs pontlevonás, ha valaminek neki megyek?
- Ráérsz! Nem pontra megy, hanem arra, hogy fejlődj! Ebéd akkor, ha leértél! - Osztja meg velem az információt, és ha más nem, az utolsó mondat eléggé motiváló, mivel már kezdem érezni, hogy mégis ennem kellett volna.
- Jóóó... - Válaszolom elnyújtott hanggal, mivel nehezebb korrigálni a deszkát, mint gondoltam volna. Pedig eleve nem túl derűlátón indultam meg a lejtőn.
Nagyjából a pálya negyedéig teljes nyugalomban csúszok, s már kezdem menőnek érezni magamat, mikor egy jégkocka túl hirtelen, s mégis túl későn villan be a látóterembe; a lábam megakad benne, így megpördülök, és majdnem elesek, ezzel ütközések sorozatát előidézve. Először egy fában pörgök még egyet, aztán a következő, a pályára belógó ág majdnem kisodor engem a csúszdáról, de a következő gally úgy pördít, hogy sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. ~ Ez meleg volt… - Sóhajtok fel nehezen.
A következő percekben már képes vagyok úgy navigálni a deszkával, hogy a kezeimet a hátam mögött, a derekamnál összefonom. A következő meglepetés akkor ér, mikor a csúszda háromnegyedénél kitör a jégből egy csonti kéz, azzal a céllal, hogy leránt engem a deszkáról. Gyorsan magam mellé zárom a kezeimet, és hátrébb lépek a deszkán, hogy a súlypontom áthelyezzem, így felemelve az orrát, és így sikeresen, habár eléggé recsegve áthaladhatok a kézen.
- Nem rossz. - Hallom meg szavát, habár igen halkan, pedig bizonyára normál hangerején mondta.
Mosolyogva haladok tovább a pályán, és a következők során egyre több az elő-elő törő csontváz; a legtöbb mellett sikeresen elsiklok, esetleg átmegyek rajtuk is, de a pálya végénél az utolsó sikeresen leránt a deszkáról, így lezuhanok a pályáról. Már épp kezdek beletörődni, hogy összetöröm magam, mikor egy gombapárnába süppedek.
- Huh! Ez tényleg mókás volt. - Söpröm ki hajamat a szememből, majd rámosolyodok a fiúra, aki a párna előtt vár engem.
- Mondtam én - Viszonozza a mosolyomat, de az hamar lehervad az arcáról. - Holnapután reggel indulsz, ugye?
- Igen.. akkor. - Elfordítom a tekintetemet, és nagy megerőltetés kell, hogy ne torzuljanak el arcomon az izmok a szomorúságtól. Végül egy nagy levegő után visszafordulok, és visszatér arcomra a mosoly. - De addig, szórakozzunk még! Holnapra, mikor megküzdünk, lesz egy érdekes ajánlatom. - Próbálom őt minél jobban felcsigázni, és tekintetéből ítélve sikerül is.
- Na mi? - Dönti oldalra a fejét meglepetten pislogva.
- Nos.. majd meglátod. - Vigyorodok el sejtelmesen.
- Látatlanul nem egyezem bele semmibe! - Szögezi le hamar, mire én biccentek.
- Nem is kell. Majd holnap kiderül. - Dőlök hátra elégedetten a párnán, kicsit kiélvezem a pihenést, aztán felállok, és arrébb sétálok. - Mi lesz a következő akadály?
- A múltkori gömbök. Ice Make: Orb! - Ó, már megint?
Rane ezt követően elhátrál a tűzvonaltól, s irányítani kezdi a jéggömböket. Szuper.
Nem telik el sok idő, máris meghallom, ahogy szisszen a jég, és megindul felém, mögülem; egyből megfordulok, és pördülés közben kezem vaskarddá változik át, így sikeresen ketté tudom vágni az egyiket, mely ártatlanul párolog el mellőlem, a másik viszont bordáim mellett elhaladva mély sebet ejt rajtam.
- Veszélyes vállalkozás ez a gyakorlás... - Szisszenek fel a sérülés miatt.
- A pikkelyeket nem tudják áttörni. - Ajánlja a védekezési módszert.
- Túlzottan nem biztos, hogy sokáig bírnám... - Válaszolom, de azért megjelennek rajtam a vaspikkelyek.
Ahogy kezemet előre tartom az egyik gömb felé, vaslándzsává alakítom azt, és gyors sortüzet nyitok meg felé. Rane közbenjárásának köszönhetően a gömb lomhán, ám ügyesen manőverezik a fegyverek elől, de nem menekülhet. Az utolsó lándzsa megkarcolja a szélét, melynek hatására a gömb mélyéről kékes, pulzáló fény tör elő, villogni kezd – pár másodperc alatt pedig hirtelen megnövekedik a mérete, külseje megrepedezik, és én már tudom, mit követtem el. Arcom elé tartom a karjaim, hogy védjem magam a robbanástól; amint a gömb megszűnik létezni, több száz apró jégszilánk kel útjára, azzal céllal, hogy megsebezzenek. Hála istennek egyiknek se túl nagy a lendülete, így mind összetörve lepattogzik a vaspikkelyekről. Félve tekintek ki a kézfejem elől, hogy meggyőződjek róla, elmúlt a veszély.
- Kösz a tippet. - Fújom ki a levegőt idegesen, s végre izmaim nem feszülnek a stressztől.
- Meglepetééééés~ - Nyújtja el a szót mosolyogva.
- Nagyon vicces! - Mordulok fel, de a következő felé tartom a kezemet. - De célravezető.
A következőt immáron gond nélkül eltalálom, s az is felrobban – ám ez most láncreakciót indít el, hiszen a jégszilánkok sokasága mellette álló gömböt is megsemmisíti, az pedig a következőt. Sokkal neccesebb ezer, kétezer jégszilánk ellen egyszerre védekezni, mint párszáz ellen.
Mire feleszmélek, már csak egy marad, az viszont elkezd cikázni, mivel Rane koncentrációja immáron nem megosztott, hanem egy dologra tud koncentrálni.
- Na gyere, gyere, gyere. - Jobbra, balra ugrálok, ökleimet előre tartom és néha a levegőbe bokszolok, mutatva, hogy kész vagyok akár a közel harca is.
Csalódottságomra nem jön közel a gömb, hanem a fák mögül elő-elő tűnve próbál eltalálni a jégcsapokkal, melynek többségét még a levegőben szétütöm, szétrúgom gyakorlásképp, a maradékot pedig kis híján vétem el, vagy éppen az vét el engem.
Szép lassan a gömb elfogy, ahogy kilövögeti magát; két-három perc után pedig már semmi se marad belőle, így csuklómmal letörlöm az izzadtságot a homlokomról, eltüntetem a vaspikkelyeket, és Ranehez sétálok.
- Ugyanilyen gyors tempóban kaptál erőre, mielőtt idejöttél? - Kérdi tőlem.
- Nos, ha erre érted... a normális ember felépülési idejénél szerintem úgy négy-ötször gyorsabban. - Elgondolkodok. Mi lett volna, ha nem gyűröm le a kómát?
- .... Ami nálad normális? - Temeti arcát a kezei mögé reménytelen sóhajjal.
- Igen, nálam eléggé annak mondható. - Bólintok komoly fejjel. Vajon az a rejtélyes valaki emlékszik még rá?
- Akkor nem szóltam. - Sóhajt fel újra. - Van kedved ma még valamihez?
- Hmm... szerintem, mára haza mehetünk. Pár dolgot el kell rendeznem magamban. - Mosolyodok el halványan.
- Rendben. - Nyújtózkodik ki, majd hazasétálunk; az út némán telik, én pedig közben teljesen magamba zuhanok.
Hamarosan el kell mennem innét, és még mindig csak egy célja van az életemnek. De ez a cél… igen, meg kell őt találnom, és meg is fogom. Akkor pedig el fog dőlni, hogy lesz-e értelme tovább élnem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Szer. Márc. 06, 2013 2:02 pm

Heyho TéABéU!

Az az igazság, hogy most nem tudom a szokásos kis felvezetésemmel kezdeni a mondókámat, miszerint teljesen elégedett vagyok és hoztad a tőled elvárható színvonalat, mert ha egy kicsivel is, de úgy érzem, most alá lőttél. Figyelmetlenségnek és kapkodásnak jeleit véltem felfedezni.

"Vérszomjasan néz felém, és felém lendíti a fegyverét." - ejnye
"Közben mintha megvetően nevetne, mégse tudok semmi rosszat felfedezni a hangjában" - értem én, csak a kivitelezés nem tetszik. Ilyen formában egy sima ellentmondásnak tűnik
"Érzem a száraz, vizes szagát." - akár az iméntinél

"Sajnálatomra, ahogy guggolok, az egyik frissen jött csontkatona lendületből felemeli a kardját, és mélyen a vállamba mélyeszti, mire én ordítok egyet. Kénytelen vagyok kirántani egyet, és én még fájdalmasabb sikoltást hallatok, könnyekkel együtt, és bizonyára csak szerencsém van, hogy nem vágott el fontos ereket, így nem ömlik belőle a vér." - ez pedig egy kisebb katyvasznak tűnik. Megérteni éppen meg tudtam, de ez egyáltalán nem nevezhető szépnek, sőt még helyesnek sem.

Rossz példákból legyen elég ennyi, mert azért nem ez uralta a kalandok egészét, csupán fel-fel bukkantak.

Alapvetően szeretem ahogy írsz, mert a puszta szépségével képes lekötni és elbűvölni. Ilyen óriási terjedelemnél azonban az ebből származó lendület sokszor már nem elég. Ilyenkor jön elő a tartalom, a történet és azt kell, hogy mondjam, az hagy némi kívánnivalót maga után. Szép az összmunka, vannak komoly és komikus pillanatok is, de azt érzem, hogy túl sokszor olvasom, hogy reggelizel, hogy öltözködsz, vagy hogy sétálgatsz. Nem ez a fajta tartalom az, ami ilyen hosszú időn keresztül képes lekötni. A hétköznapi dolgokat egyszer egyszer kifejtősebben leírni, olyan remek módon, ahogy azt teszed, rendben van, sőt, de ezekkel tölteni meg a kaland tetemes részét, már kevésbé. Arra kérlek, hogy a jövőben fektess kevesebb hangsúlyt az ilyesmire.
Mindezektől függetlenül ezek még mindig szép munkák, bizonyos részletezések igenis oda illőek és jók, sőt elengedhetetlenek. A visszaemlékezések a vívódások, szóval az olyan dolgok, amik mégiscsak jelentőséggel bírnak.

Hajrá Tabu, érzem, hogy ez a március, legendásan jó hónap lesz számodra! Smile

Jutalmad: 1800VE

Tango! Jutalmad: 360VE + Sheeba special ala szardínia


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Csüt. Márc. 28, 2013 12:35 am

Egy új világban... - VIII. rész
Csöbörből vödörbe

Örömömre a ruhák, amiket a minap mostam ki, most megszáradtan, egymásra pakolva hevernek az ágyam végében. Kicsit letört a hangulatom, miközben öltözök, hiszen ma búcsúznom kell, és az álom, amit annyira vártam, végül nem jött.
Egy kiadós reggeli, és az azutáni kávé után Rane felé fordulok, aki már szintén végzett korareggeli teendőivel.
- Készen állsz? - Húzom ki magam, még mindig kissé komoran. Jobb kedvet kell magamra varázsolnom, a fenébe is.
- Mint mindig. - Mondjuk, látszólag ő sincs a legjobb hangulatban,
- Akkor... ki. - Felelem egyszerűen, mire biccentek Tangónak, aki értve a célzást, egyből felkap engem, és kirepít a házból. Jót tesz egy ilyen reggelen a napsütés, és a friss levegő, így egyből jobb kedvre derít, hogy a kandúr ma viszonylag magasan száll.
Amint megérkezünk, csak pár percet kell várnunk, hogy Rane is beérjen minket; ahogy pár méteres távolságba ér, térdeim megrogynak, kezeimet pedig magam elé emelem, és máris készen állok arra, hogy egy támadást elindítsak, vagy épp kivédjek.
- Megígértem, hogy kérni fogok valamit. - Tekintetemet az övébe vájom, hogy nyomatékosítsam a mondandómat. - Kicsit változtatok ezen. Fogadni akarok veled.
- Mi a tárgya? - Dönti oldalra a fejét érdeklődve.
- Ha nyerek... mesélsz Macháról.
- Mi.. Miért? - Kérésem látszólag eléggé meglepi őt.
- Mondtad, még a múltkor, de... - Nyöszörögve felsóhajtok, egy pillanatra lesütöm a szememet: úgy érzem, nem illő témát hoztam fel. - Meg voltál ütközve. Biztos meg van a maga oka, én pedig... hát... - Vakarom meg a fejem zavartan. - Kíváncsi vagyok. Talán még tanulhatnék is belőle. - Teszem hozzá, hogy ne tűnjek annyira esetlennek. Valójában talán nem is tudom, hogy miért akarom, hogy Rane meséljen róla – valószínű, hogy csak a kíváncsiság teszi.
- Hát.. Szerintem Macha sárkányölő mágiát pont nem tanult. De rendben. Ha nyersz, elmesélem, mi volt a toronyban. Mit kapok, ha én nyerek? - Kérdésén elgondolkozom, de mivel nem találok megfelelő dolgot, ezért úgy gondolom, ráhagyom a választást, még akkor is, ha sejtem, mit fog kérni, és ez ellenemre van.
- Megengedem, hogy megválaszd a nyereményt. - Ahogy látom a fényt megcsillanni Rane szemében, egy pillanatra elrévedek a semmiben, aztán miután megválogattam szavaimat, visszanézek rá. - Persze, csak bizonyos határokon belül.
A perverz fény helyére egyből csalódottság költözik, habár látom, hogy csak komolytalan; ennek ellenére nyilvánvaló, hogy ezentúl komolyabban veszi a dolgokat, hiszen már hamarosan küzdeni fogunk.
- Ne ölj meg senkit, ha van más választásod.
~Bingó. Tudtam, hogy ezt fogja kérni, mégis, most miért lep meg hirtelen? – A hideg ráz a gondolattól, hogy nem akarok egyből beleegyezni a kérésébe. Ennyire örömet szerezne, ennyire nem tudnék megszabadulni a dologtól?
- Nem tudom megígérni... - Válaszolom halkan, bűnbánó tekintet kíséretében. - De igyekszem. - Túl sokat haboztam a válasszal. Ez lehet, hogy nem fog neki tetszeni.
- Nem azt mondtam, hogy ne ölj. - Rázza meg a fejét. - Hanem arra, hogy ne tedd, ha nem muszáj.
Kicsit várakozva, de végül bólintok.
- Akkor pedig, védd magad! - Kiáltásomra testemre egyből felkúsznak a vaspikkelyek, majd jobb kezemet magam elé tartva, az karddá változik, melyen megjelennek a rég látott fogak is, amik azon nyomban forogni kezdenek rajta. Újabb csataordítást hallatva Rane felé vetem magam, és srégen megpróbálok lecsapni rá.
- Ice Make: Blades! - Karjai külső felén jégpengék jelennek meg, mögötte pedig egy gomba nő elő a földből, pont olyan, mint amit Tango szokott csinálni… hát persze!
Tekintetem familiárisom felé villan, aki azon nyomban egy saját gombát növeszt elő a földből, hogy egy szinten tarthasson engem ellenfelemmel.
Rane felé zuhanva, mivel látom, hogy támadásom esetlenül lepattanna róla, megpördülök a levegőben, s megvariálva a mozdulatot, újra megtámadom – a láncfűrészszerű fogak csikordulva csúsznak le a jégpengéről, mire hátrébb ugrok, és új mozdulatsorba kezdek bele, azzal a céllal, hogy ezúttal alulról felfelé támadhassak rá.
- Ice Make: Armor! - Mágiájának hatására testét ellepi a jégpáncél, és lábát nehézkesen felemelve reagál a támadásomra: sikerül kivédenie, ám így combjáról, és onnan lefelé letörik róla a páncél. Maradt a teste többi része…
- Ice Make: Panther! - Uszítja felém az állatot miután hátraugrik, én pedig rövid léptekkel igyekszek kitörni a jéglény harapásai elől, kisebb-nagyobb sikerrel. Fél percbe sem telik, mire sikerül rá lecsapnom, így sikeresen kettétörve azt, majd Rane felé lendülök, és addig pörgök, forgok, sorozom a támadásaimmal, míg az összes jégpáncél le nem esik róla.
Újra megfordulok, de testem kezd nehezebben mozogni, ahogy mázsás súlyként sújt le rám Rane egyik passzív mágiája; ahogy közeledek felé, egyre hidegebb van, így nagy kellemetlenségnek tud engem kitenni. Cseles, és nagyon… gonosz, vagy mi.
Lendületből igyekszek lecsapni a vállára, de amint látom, hogy védekezni próbál, azon nyomban visszahúzom a kezem, és a bordái mellé szúrok, hogy összezavarjam, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Arctic Frost! - Egy gömböt hoz létre mögöttem, majd halvány, sunyi mosoly fut át az arcán. - Ha beleérsz, megfagysz.
- Csodás, leleményes. - Jegyzem meg magamban, és próbálok felzárkózni a fiúhoz, apróbb rúgásokkal és ütésekkel sorozva őt. Ahogy ő hátrál, én követem a mozdulatait, és igyekszek ráhangolódni, de sajnos nem megy – eltérünk mindenben, így egyszerűen képtelen vagyok harmóniába kerülni a mozgásával.
Remény vesztve fordítok hátat ellenfelemnek egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve. Ha ez nem jön össze, egyértelmű, hogy vesztek… de nem szabad ez alapján gondolkoznom, igaz? Csak cselekedj, majd utána végiggondolod újra.
Tüdőm megtelik mágiával, és szám előtt tölcsért formálva eresztem szabadjára a vashurrikánt, mely azon nyomban darabjaira szabdalja a jéggömböt. Amint az utolsó szilánkok is elhagyják ajkaimat, egyből leguggolok, és lendületet véve hátraszaltózok, egyenesen Rane felé. Miközben átszállok felette, érzem, hogy eltalált egy mágiával, ami miatt elgyengülök… de ettől függetlenül, amint földet érek, gyorsan hátba rúgom, így ő előre zuhan.
- Komolyan... nem vagy az ökölharc híve, mi? - Köhintek párat, ahogy megtörlöm a számat. Bevérzett volna? Talán ráharaptam, vagy egy jégszilánk tépte fel.
- De. Olyan ellenfelek ellen, akik gyengébbek nálam. - Elmosolyodik, miközben talpra küzdi magát, aztán hátrálva ugrik párat. - Ice Make: Arrows!
Ötven, talán hatvan, ha nem több jégnyíl kezd el felém záporozni. Páncélomat megerősítve, csatakiáltást hallatva vetem bele magam a küzdelembe. A legtöbb nyilat sikerül elütnöm, elrúgnom magamtól, van, ami lepattogzik megerősített páncélomról – de fáradtságom kihat már rám, olyannyira, hogy itt-ott felreped a vaspikkely, s akad, ahol még sebet is ejtenek rajtam a nyilak, még akkor, ha csak kicsit. Felszisszenek ingerültségemben, szememben új tűz gyullad a harc iránti vágy miatt.
- Iron Dragon's Lance, Demon Logs! - Jobb kezem Rane felé tartom, mely rögtön lándzsává változik, s azt követően sorozni kezdem őt.
- Frost Ball! - Reagálja le támadásomat már jéggolyóval, melyek megfagyasztják a vasfegyvereim, de el nem törik azokat. - Ice Make: Wolf! - Kezein farkas fejek jelennek meg, melyek tökéletesen egyensúlyozzák az előbb említett problémát – ezeket használva gyakorlatias mozdulatokkal töri szilánkokra a lándzsáimat, egy kivételével, mely átzúg a védelmén, és eltörve a testén méterekkel hátrébb löki ellenfelem.
Ahogy Rane földet ér, egyből felé ugrok, és a levegőben a tüdőm újra megtelik mágiával, kezeimet hátralendítem, hogy biztos legyen a hatás.
- Iron Dragon’s Roar! - Uszítom rá a mágiát, mely elől aligha találhat menekvési lehetőséget…
- Ice Make: Ice Cubes! Lance! - De persze, pont ő ne oldaná meg?
A sok jégkocka többé-kevésbé felfogják a veszélyes részeit a vastengernek, ami Rane felé száguld, és a három jéglándzsa, amit pluszba megidézett, felém kezd el suhanni.
Az egyik egyenesen a hasam felé száguld, de a levegőben sikerül ügyesen félrepördülni, hogy végül elzúgjon mellettem; a másodikat megragadom, és visszadobom, ám a harmadik már túl jár a reflexeimen és a reagálási sebességemen –elvégre, épp zuhanok- és mélyen felsérti az alkaromat.
Sziszegve kezdek el pörögni a levegőben, ahogy hirtelen elvesztem az egyensúlyomat a testem felett. ~ Kellemetlen manőver a támadásban. Elég jellemző, nemde? Legalábbis rám nézve.
Ép karomat újra fűrészfogú karddá változtatom, majd amint visszanyerem az uralmamat a levegő fölött, veszem észre, hogy túl közel kerültem – egyből kitárom a karomat, hogy lecsaphassak ellenfelemre, amíg zuhan felé a lándzsája.
Ám ő, amint észreveszi, milyen helyzetbe is került, gyorsan felugrik, majd könnyedén kinyújtja a kezét, hogy megállítsa a fegyvert, majd annak mozgatásával hárítsa a csapásomat, ami felé irányul. A fogak csikordulva kezdenek el lepattanni a jégről, ahogy nekifeszülök a testének.
- Az idézett jég az uralmam alatt van. - Vigyorodik el. Melegséggel tölt el, hogy harc közben is őszinte mosolyokat, győzedelmes vigyorokat láthatok másoktól.
- Volt sejtésem. - Mosolyodok el, majd lassan behunyom a szememet, és nagyot sóhajtok. Eljött hát az idő. - Jöjjön hát a speciális, végső támadásom... - Hatalmas szenvedéllyel hátrarántom a fejemet, Rane lándzsáját a saját kardomnál fogva húzom el, és a fiú így önkénytelen is felém zuhan – ezt követően lendületesen lefejelem őt, amire csak pluszban rátesz az, hogy a homlokomon természetesen sértetlen a vaspáncél.
A kardomat elrántva tőle engedem szabadjára ellenfelem testét, én pedig pár pillanatig színesben, villogó foltokkal látok; ám hála annak, hogy mondhatni gyakorlott „fejelő mester” vagyok, alig négy vagy öt másodperc alatt kitisztul a látásom, és újra magam vagyok.
Támadásomra Rane passzív képessége hirtelen mintha agresszívvá válna: a hűvös pára csápokká sűrűsödik, és három méteres körzetben csapkodni kezd felém, ám ahogy Rane hátrébb és még hátrébb tántorodik szédelgése miatt, úgy távolodik tőlem is a veszélyforrás. Ahol mégis eltalálnak a csápok, melyek elől nehéz kitérnem, megfagyasztják a páncélomat, a vas pedig megerősítve a hőt megdideregtet engem.
- Armor! - Testét újra jégből alkotott páncél veszi az oltalmazása alá, ám előző támadásomból okulva, most már egy sisak is megjelenik Rane fején. Micsoda előrelátás… nem, mintha túl sokszor alkalmaznám ezt a kivégző technikát egy csatában!
Ahogy Tango felé vetek egy lopott pillantást, arra leszek figyelmes, hogy ő csak unottan gyújtogat egy-egy közelében lévő gazcsomót. Nos, megértem… régebben sokkal többet, és sokkal izgalmasabban küzdöttem. De mégis, kivel? Csak arra emlékszek, hogy nagyon heves fickó volt. Na meg jó képű. Biztos az álmomból…
Megrázom a fejem, és visszanézek a fiúra. Nem ez a legjobb pillanat az álmodozásra, valljuk be.
- Gondolsz mindenre, hm? - Vigyorodok el újból. - Iron Dragon's Hard Fist! - Egy nagy adag mágiát öklömbe gyűjtve Rane mellkasára sújtok le, így páncéljának nagy része felreped, de van, ahol nagy darabokban le is esik. Ennek áraként az én vaspikkelyeim is teljesen felrepednek, és lassanként elkezdenek lehullni testemről.
- Rosszabb vagy, mint egy fegyvermágus… - Hörgi halkan Rane. Úgy tűnik, az ütést megérezte a tüdeje is.
- Miért? - Kérdem, fejemet kicsit oldalra döntve. Kezeimet újra ökölbe szorítom, és vassal borítom be őket, bütykeimből éles, apró tüskéket kiállítva.
- Náluk van ötletem, hogy mi is fog történni… - Mormogja, ahogy gondolkozva nézi a kezeimet. ~ Valóban, én szeretem ezt az őrült, változatos, kiszámíthatatlan harci stílust. Hisz minek az unalmas, szakszerű mozdulat? Az olyan száraz…
- Animate Dead! - Zökkent ki gondolataimból az új mágia hangja, és kissé unottan nézem végig, ahogy a csontvázak előtúrják magukat a földből. Mily szánalmas.
Amíg a két csonti beáll elém, teljes harci készültségben, addig két jéggömb kúszik mögéjük, Rane pedig boldog nyugalomban kezdi el figyelni, hogyan jutok túl rajtuk.
Vaspikkelyeimet ott hozom létre, ahová ő a legtöbbször támadni szokott – has, gerincem környéke, a hajlataim, és még néhány helyen, ami veszélyes lehet, ha eltalálja.
- Hm, én maga vagyok a meglepetés. - Magam elé tartom kezeimet, hogy védekezzek a felém suhanó csontszilánkok elől, amit a támadásom fog okozni, majd felugorva a levegőbe, először az egyik, majd rögtön utána a másik csontvázat intézem el felülről indított rúgásokkal. - De te se panaszkodhatsz. - Nyugodt tartással lépek el két jégcsap elől, melyeket a gömbök indítanak, majd egy váratlan mozdulattal elcsusszanok mellettük, egészen ellenfelemig, majd egy alulról indított támadással egyszerűen csak gyomorszájon ütöm őt.
Látszólag meglepődik, és össze is görnyed a támadásom miatt, ám ahogy testét összébb húzza, hirtelen torkon ragad, rajtam pedig hirtelen jeges félelem lesz úrrá, majd párolog el szinte azonnal. ~ Hát persze! A nyakamra miért nem gondoltam? Talán túl egyértelműnek és könnyen védhetőnek tűnt…
- Blood Freeze! - Érzem, ahogy a torkomba egyre több hideg szivárog. A mágia neve nem túl bizalomgerjesztő, bizonyára… meg akarja fagyasztani a véremet… nem, nem lenne rá képes. Ugye?
Ingerülten vigyorgok rá, majd kitámasztom a lábamat, és hirtelen megfeszítem a testemet, hogy kiránthassam magam a kezéből. Szerencsémre ujjait könnyen lefejti torkomról a lendület, így egy bájos hátraeséssel megúszom anélkül, hogy megfagyna a vérem.
Lihegve meresztem rá a szemeimet, azt fürkészve, mikor támad rám. Izmaim meg-megfeszülnek, ahogy készülnek, hogy védekezzek; mindeközben pedig a vaspikkelyeim újra felkúsznak egész testemre, biztos, ami biztos.
- Ez kicsit fárasztóbb, mint amikor csak edző vagyok… - Szinte versenyt liheg velem, ahogy térdeire támaszkodik, hogy visszanyerje erejét. Sokat kivettünk már egymásból, de még nincs vége.
- Látod? Sokkal izgalmasabb is. - Vigyorodok el, majd imbolyogva talpra küzdöm magam. A mágiám kezd kicsúszni a kezeim közül, ez nem jó… úgy érzem, mintha a saját valómnak csupán a fele erejével rendelkeznék, ha nem kevesebbel.
- Penetrating Frost! Ice Make: Panther!
Egy fúrószerű lövedék kezd el felém suhanni, én pedig hirtelen meglepődöttségem miatt mondhatni hagyom, hogy betaláljon, ám alig érzek valamit a hidegen kívül. ~ Hiba! Ha ez valódi küzdelem lennék, már minimum másodszor haltam volna meg. Vissza kell nyernem önmagam…
Egészen közelre lépek hozzá, nem érdekelve, hogy a jégpárduc ott leleményesedik körülöttem; ütni kezdem Ranet, néhol mélyebb, vérző sebeket fakasztva, ahogy a bütykeimen lévő tüskék felszántják a bőrét, a húsát.
Az általa idézett jéglény reménytelenül próbálkozik, hogy átharapja, átkarmolja a vaspikkelyemet, majd nyugalmat adva neki hátrafordulok hozzá, és az azzal járó lendülettel kettérúgom, így ezer meg ezer szilánkra pattan szét.
Ahogy visszafordulok, látom, hogy Rane már hátrébb lépett, és megfagyasztotta a talajt. Egy pillanatra megszédülök, és testem meginog, de amint valamelyest visszanyerem az egyensúlyom, átugrom a lefagyasztott talajrészt, és elkapom a fiú vállait, majd újra lefejelem – s ahogy elengedem őt, melléesek, ő pedig követi a példámat, és mellettem végzi a földön.
- Döntetlen, vagy mi. - Nyögöm ki két mély lélegzetvétel között.
- És nyerhettél volna, ha menekülsz egy kicsit.. - Húzza el a száját. - Az átkok csak rövid ideig fejtik ki a hatásukat. Még vagy két perc, és újra teljes erődben lettél volna..
- Nem vagyok a meneküléshez szokva. - Mordulok fel, és grimaszolni kezdek. - Jobb szeretem szemtől szemben lerendezni a dolgokat.
Rane nagy erőfeszítéssel felemeli a kezét, majd hagyja, hogy a lendület, hogy fejemhez csapja azt.
- Nem azért dolgoztam veled ennyit, hogy ne gondolkozz. Kit érdekel, hogy mit szeretsz? Ha harcolsz, nyerni akarsz. És ha futnod kell hozzá, fuss. - Magyarázza ellenkezve, mire én nehezen sóhajtok. Mint valami törődő anyuci, aki leszid, hogy ha nem úgy takarítottál ki, ahogy ő kérte.
- Dehát az a fizikumomra ment, nemde? Nem írattál velem teszteket. - Próbálom viccesre venni, így kuncogok is rövid ideig. - Szoktam én futni eleget így is. De nyugalom, majd megfogadom, ha lesz rá esélyem.- Nem, mintha lenne, ugye? Ha megtalál engem egy Grimoire Heart tag, akkor valószínűleg vagy megölöm, vagy ő engem. Nem lesz helye futásnak. - A fogadással mi legyen?
- Hát.. Vagy mindketten vesztettünk, vagy nyertünk. Én az utóbbira szavazok. - Milyen derűlátó. De tény, hogy így járunk a legjobban.
- Akkor... - Felsóhajtok, kinyújtózkodok, majd feltűnően várakozva ránézek. Hajt a kíváncsiság, bevallom.
- Macha.. - Egy fél percre elmerül a gondolkodásban. - Először azért indultam hozzá, mert Goldmine úgy gondolta, hasznomra lesz az, amit nála tapasztalhatok. Igaza lett, bár nem úgy, ahogy gondoltam. - Kezd el szárazon nevetgélni. - A megbízás azzal kezdődött, hogy egy, a semmiből kinőtt jégpalotát vizsgáljak meg. Aki a közelébe ment, eltűnt. Macha egy nap alatt építette fel. Nekem legalább egy hónapot kéne most dolgoznom rajta, ha annyi jeget akarnék teremteni, de inkább többet. - Magyarázza, én pedig elmélyülten hallgatom. Ha ez igaz… ő talán még erősebb is, mint Riku. Veszélyes mennyiségű mágia tulajdonosa lehet.
- Elég erős nő lehet. - Motyogom. Még én számítanék viszonylag erősnek? B-kategóriás lehetek, fénykoromban…
- S-kategória. És szerintem annak is a magasabb foka. - Bólint egyet, én pedig beletörődően sóhajtok újra. Szóval legalább két osztállyal feljebb van, mint én… - Besétáltam, készen arra, hogy kimentsem az embereket, ha még élnek. Macha az első pillanatban megjelent előttem, de nem harcolt velem. Akadályokat állított elém. Illetve, inkább csak tesztelt, játszott velem. És ennek a legegyszerűbb része az volt, amikor harcolnom kellett valamilyen jéglény ellen. Így utólag már tudom, hogy az első pillanattól fogva az volt a célja, hogy... befogadóbbá tegyen az iránt, amit ő képvisel. Én is érzem magamon, hogy az a néhány hónap, amit nála töltöttem, megváltoztatott. - Ráncolni kezdem a homlokomat, és hasamra fordulok, fejemet kitámasztom a kezemmel.
- Amit képvisel? - Grimaszolok értetlenül. - Mégis, mit... képvisel?
- Lehet, hogy rosszul fogalmazok. Teljesen más világnézete volt, mint nekem. Hatalom mindenek felett, hogy azt tedd, amit csak akarsz. Hódítsd meg a világot, alapíts céhet, legyél angyal. - Így annyira nem is hangzik rosszul. A túlélés csak abból áll ebben a zord világban, hogy igázd le, akit tudsz a hatalmaddal. - Mindenhez csak ez kell. Elég brutális módon bizonyította be nekem, hogy igaza van. - Mondja tovább borzongva, majd felhúzza a pulóverét, felfedve a könyökéig érő kötéseket, amiket elkezd letekerni. Pár pillanat múlva maradandó sebek körvonalazódnak a szemem előtt, melyeket fagyási sérülésekből szedhetett össze.
- Eddig értem.. - Csak ennyit tudok kinyögni megdöbbenésemben. Ranet is jól megviselte az eltelt idő.
- Mit szeretnél róla tudni? Hogy hogy néz ki? Néhány száz éves, de valamilyen mágia folytán alig néz ki többnek húsznál. Az egyik legszebb nő, akit valaha is láttam. Akár ez is lehet illúzió. Vagy a személyisége? Kettéharapja az acélt is, ha feldühíted. Magányos. És őszintébb, mint amit egy "gonosztevőről" elhittem volna. Órák alatt fordított ki önmagamból. - Szinte elhadarja a mondatokat, a végüket majdhogynem elharapja. Látszik, hogy olyan téma ez, ami kellemetlen neki, de már kezdem megtörni a… jeget. Mily irónikus kifejezés.
- Furcsa személyekkel találkozol. - Kezemben egy dobókés jelenik meg, amit pörgetni kezdek. - Pontosan milyen hatással volt rád? Ismerlek, és ismertelek, de nem ennyire, hogy meg tudjam ezt állapítani.
- Addig úgy voltam vele, hogy vannak jók, és vannak rosszak. Sokkal egyszerűbb volt mindenkiről megállapítani, hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk. De azóta nem tudok másokat így beskatulyázni. Nincs fekete és fehér, csak szürke. Főleg, hogy megmutatta, mennyire egyszerű félreismerni másokat. - Sóhajt fel nehezen. Lehet, hogy ezt rám értette? - Ha egy évvel ezelőtt jöttél volna ide, feltétel nélkül segítettem volna neked, és bíztam volna abban, hogy ettől megváltozol. Most nem. Ha úgy válaszoltál volna az első nap, habozás nélkül elküldtelek volna. - Ezt igennek veszem, magamtól.
Gondolkodva nézek fel az égboltra. Hamarosan mennem kell majd, szóval ideje megválogatni a szavakat, melyek ha nem is örökre, de sokáig az utolsók lesznek.
- Szerinted, képes vagyok megváltozni? - Ráncolom össze a homlokomat. - Szerinted... képes leszek egyszer úgy gondolni az ölésre, hogy ne akarjam csinálni? - Én magam nem hiszek ebben, de ezt nem mondhatom neki, ugye? Bíznom kéne benne, hogy megváltozok, meg ilyesmi…
- Semmi sincs kőbe vésve. - Kezével megtámasztja, majd fellöki magát, hogy felállhasson. - Csak találnod kell valamilyen célt, amivel nem összeegyeztethető az, hogy ölsz.
- A jelen esetben sajnos ez nem elérhető. - Mordulok fel, mikor eldobom a semmibe a dobókést, amit egész eddig babráltam. - Azt hiszem, egy ideig nem is lesz.
- Csak türelem. Remélem, hogy az ígéret arra fog téged terelni. - Az ígéret… talán valójában mégis van egy dolog, ami lefoglalhat – a fiú. De ha tényleg létezik, kétlem, hogy vérontás nélkül eljuthatok hozzá.
- Remélem... - Sóhajtok, majd követve Rane példáját, én is felállok. - Ideje, hogy visszamenjünk. Ott van még az övtáskám.. abban van minden holmim.
- Nem akarsz most te vinni? - Ropogtatja meg vállát, annak jeléül, hogy megizzasztotta a harcunk.
- Ó. Hát legyen. - Vigyorodok el, majd a hátamra kapom őt: bár a lendület viszonylag könnyen felhúzza rám, amint elterül rajtam a súlya, már azt is megérzem. - Elkezdhetnél fogyózni. - Mondom neki megrökönyödve, majd elindulok.
- Gonosz. - Kényelmes elhelyezkedve kezd elnyúlni a hátamon, majd pár másodperc szünet múlva újra megszólal. - Örülök, hogy ennyi energiád van. Még két-három nap, és laposra vertél volna.
- Van rá esély... - Valójában, biztosra veszem, hogy így történt volna… - Ha zabálhatnék egy kis vasat, most egyenesen haza futnék veled. - Nevetek fel, majd gyorsítani kezdek a lépteimen.
- A kilincset hagyd meg, egyben kell visszaadnom a házat!
- Mire visszaérünk, már nagyjából tárgytalan lesz. - Hála gyors tempómnak, a házat elég hamar sikerül is elérnünk, így az ajtó előtt leteszem őt, és megmozgatom a vállaimat, hogy a helyükre pattanjanak.
- Ez befért volna egy napi edzésnek. - Vigyorodok el, majd berohanok a házba, felkapom a kis holmit, és visszamegyek Ranehez. Amint kiérek, felcsatolom magamra az övtáskát, és a fiú felé fordulok.
- Sose voltam jó a búcsúzkodásban. - Vakarom meg a fejem zavartan, ahogy ránézek. Idióta egy pillanat.
- Nem vagy egyedül. - Mosolyodik el, majd megölel. Ahogy mögé nézek, látom, hogy Tango nyelvét kiöltve néz ránk, és hang nélkül motyog. - Vigyázz magadra és Tangora, és maradj életben. Meg lehetőleg mások is!
- Igen, ez megfelel búcsúnak... - Mosolyodok el én is, részben Tango komikus paródiája miatt. - Igyekszem. Sok szerencsét a továbbiakban... - Habozva fordítok neki hátat, mikor elindulok, és hamarosan Tango repülve csatlakozik hozzám.
- Jól elhanyagoltál manapság… - Mondja durcisan, mire én mosolyogva, apró mozdulattal oldalba bököm a lábammal.
- Hé. Mostantól úgy is annyit leszünk csak ketten, hogy agyadra fog menni a dolog. - Válaszolom kuncogva. - Mit szólnál, ha elnéznénk Rikuhoz és… Melodiához? Utána pedig tovább állunk, és lesz, ami lesz.
- Benne vagyunk. Rég láttam már őt is, meg a kislányt is… - Rég? Alig több mint egy hete.
Bólintok egyet, majd miután ő belekapaszkodik a hátamba és felemelkedünk, visszaindulunk Riku rejtekhelyére…


Amikor a gyanúsan tág tisztás melletti öreg fához lépek, egy pillanatra elgondolkozok. A kérgét benőtt moha egy helyen le van rugdalva – Riku megmutatta, hogy ha arra a pontra ütést mérünk, akkor a mellette három lépésre lévő gyep beszakad, és be tudok jutni az apró szobába.
Belerúgva a helyre, meglátom, hogy ez valójában így van: a föld megrázkódik, és a fű abnormális módon félrehajlik, felfedve a búvóhelyet.
Tango újra belekapaszkodik a hátamba, és leereszt engem. Arra számítok, hogy Melodia és bátyám örvendezve fogadnak, de a látvány korántsem ilyen idilli. Tárgyak összetörve, a falak itt-ott behorpasztva vagy leomlasztva, Riku pedig egy apró földkupac alatt hever, kiütve. Melodia sehol, és a szoba egyetlen része egy apró állvány, ami eddig ott se volt, rajta pedig egy levél hever.
Megrázom a fejemet, és bátyám mellé térdelek, majd felültetem őt, és lágy mozdulatokkal ébresztgetni kezdem, amire ő hamar kinyitja szemeit. A szívverése felgyorsul, izmai megfeszülnek, és ingerülten pillant körbe.
- Az a nő… - Szűri fogai között, aztán köhint egyet. Vér.
- Riku, neked ellátásra van szükséged… - Felelem aggódva, majd újra körbepillantok a szobán. Itt hagyott társam köpenye a földön hever, és bíbor foltok áztatják. Aggódva nézek rá újra. - Melodia… ő hol van?
- Elvitte… téged keresett, de… én sajnálom… - Idegesen túr bele hajába, majd a földre csap. - Menned kell… vissza fog jönni. - Üres tekintettel állok fel, és sétálok az állványhoz, leveszem róla a borítékot, és kibontom.
„Nem menekülhetsz örökké. Előlem nem. Járd az utad az érzéseid szerint, s majd az enyém keresztezi azt; ne keresd a lányt. Nálam van, és bántani fogom, ha nem engedelmeskedsz.”
- Mennem kell… - Suttogom szinte hangtalanul, és egy utolsó pillantást vetek a bátyámra. Ő csak némán int, mire Tango felvisz engem a felszínre.
- Ha bármire szükséged lesz, én megérzem majd, és segíteni fogok. - Búcsúzik el, mire én futni kezdek, magam se tudom, hová.


A hozzászólást Tabuchi Metarikku összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 29, 2013 7:06 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   

Vissza az elejére Go down
 
Tabuchi Metarikku
Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: