HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Atsui Orestes

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Szer. Márc. 28, 2012 2:40 pm

Nagyon tetszett a kaland, a fogalmazással semmi gond, se helyesírási hiba se szó ismétlés, és még a sztori nagyon szívmelengető lett, különösen az eleje volt számomra nagyon kedves. A végén igen csak felcsigáztatok, a két új és titokzatos jövevénnyel, remélem hamar jön a folytatás mert nagyon kíváncsi vagyok ám!

Jutalmad 500 VE és Kokonak 152VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Szomb. Márc. 31, 2012 11:58 pm

A találkozás
II. Fejezet


- Pompás, hölgyeim! - csapta össze a kezét az óriás kedélyesen, amint felpattant az asztal mellől, majd színpadias meghajlás kíséretében, felém fordult. - Everoth, a Tanács negyedik tagja, szolgálatára.
- Ex-tagja. - helyesbített Synestra egy halvány mosollyal, de még mindig engem nézett. Fürkésző tekintetét csak egy pillanatra viszonoztam, aztán a mérföldekkel kellemesebb társaságnak tűnő óriás felé fordultam.
- Bemutatnám az alakításomat folyton aláásó hölgyeményt is, de már úgyis ismeritek. – mosolygott, miközben visszahuppant a székre, amit az egy fájdalmas reccsenéssel honorált. - Komolyra fordítva a szót, mint észrevetted már valószínűleg, én sem vagyok ember.
- Valóban észrevettem, hogy valami hibádzik.. – feleltem felszabadult mosollyal, örültem, hogy végre feloldódott a hangulat… már amennyire feloldódhatott.
- Mhm. A hotrien faj egyik száműzött tagja vagyok, pontosabban, talán az egyetlen élő. Előttem már történt hasonló, valószínűleg utánam is, de erről már nem tudok. Az viszont biztos, hogy az előttem száműzötteket eltették láb alól, legalábbis tudtommal. A holtak folyója, Acheron ad életet nekünk, véges számban létezünk, tehát nem szaporodhatunk. Létünk egy-egy kristályhoz van kötve, ami a holtak folyójának alján van… Legalábbis a többségé. Én elloptam a sajátomat, és biztos helyen őrzöm. – vigyorgott sunyin. - Az emberekhez mért hatalmas fizikai erőnkön kívül jártasak vagyunk a mágiában, és, hasonlóan a kisasszony - mutatott Synestrára - fajtájára, mi sem vagyunk képesek természetes halált halni, és mi is csupán megfigyelőként tevékenykedünk a világban.
- Legtöbbször. – szólt közbe ismét az archai.
- Igen. Nem erősségem a szónoklat, szóval, ha valami kérdésed van, állok szolgálatodra. – egy pillanatra elgondolkodtam.
- Azt mondtad megölték a többi száműzöttet.. ez azt jelenti, hogy rád is vadászhatnak? – kérdeztem végül.
- Létezik egy csoport, amit a hotrienek és az archai-ok legtapasztaltabb, legerősebb tagjai alkotnak, ez a Tanács. Ide bekerülni nagy tettek által lehet, vagy a száműzöttek levadászásával. Igen, ez azt jelenti, hogy mindketten üldözöttek vagyunk. Az, hogy még e föld porát tapossuk annak köszönhető, hogy éránk legerősebbjei közé tartozunk, és, hogy az emberek között szövetségesekre találtunk.
- Mióta bújkáltok itt?
- Itt? Úgy egy hete. - mosolyodott el. - Tucatnyi búvóhelyünk van az országban, sőt, külföldön is akad egy jó pár, folyamatosan alakítunk ki újakat, és folyton változtatjuk a helyünket, hogy nehezebb legyen minket megtalálni. De, hogy mióta vagyunk száműzöttek?
- X545 év hetedik havának tizenkettedik napja óta. – felelt Synestra karba tett kézzel. Tekintetét végre leemelte rólam, és most lehorgasztott fejjel merült el a gondolataiban. X545? Akkor megéltek már egysmást…
- Tehát akkor újra tovább kell majd állnotok? – húztam el a számat. Őszintén szólva sajnáltam őket.. Ez az állandó rejtőzködés borzasztó megterhelő lehetett.
- Pontosan ezért hívattak engem, és én téged. - fogta meg Gab a kezem. - A feladatom az, hogy lehetővé tegyem, hogy ne kelljen többé vándorolniuk. Az egész családom, velem bezárólag a hét generáción keresztül ezen dolgozott, és apámnak megvolt a terve, amivel ez lehetővé vált volna, csak nem volt ideje befejezni. – felvillant mágikus pecsétje, és a megnyitott hasadékból, egy henger alakú bőrtokot vett elő. Letekerte a tetejét, a benne lévő kopott tekercset pedig az asztalra terítette. Közelebb léptem, és fölé hajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. - Ezek apám vázlatai, Chantai térképe, ez a felszíne. – mutatott a térképre. - A vázlat szerint a várost várrá alakították volna, és alatta – fordította meg a papírt. - kapott volna helyet Everoth-ék lakhelye. A felszínt és a katakombákat álcázó rendszerrel látnánk el, tehát nem lehetne megérezni Synestráék jelenlétét sem, csak akkor, ha az ember lemegy a város alá.
- De van a tervnek gyenge pontja is. – szúrta közbe Synestra.
- Pontosan. Chantai kézműves város, kovácsok asztalosok, bútor gyártók munkájából, és szőrmék eladásából él meg. A probléma az, hogy a bányák kiürülőben vannak, tehát a kohászat hamarosan meghal, az erdő manói, akik a fákat ismét visszaállítanák, megritkultak, így a bútorgyártás is lelassul, hiszen a manók mágiájával hetek alatt kifejlődött egy fa. Tehát Chantai gazdasága öt éven belül a porba hullik, és alkalmatlan lesz arra, hogy a katakombákat leplezzük vele. – bólogattam, és továbbtanulmányoztam a tervrajzot, miközben visszafojtottam egy halvány mosolyt, amit az erdei manók említésére, füleit hegyező Koko váltott ki.
- Értem. Tehát a manók, és Chantai lakossága egyfajta szimbiózisban élnek itt.. De mi történt velük?
- Nem, nem igazán beszélhetünk szimbiózisról. Az emberek a város alapításakor egy elég nagy területet kihasítottak az erdőből, és ezt próbálták visszahódítani a korábbi lakók. Többek között ezért lett használhatatlan az erdei útvonal, amit már említettem. De fogalmunk sincs, mi történt velük, ez is ránk vár. Most az elsődleges feladatunk az, hogy kitaláljuk, mivel lehetne leplezni a város várrá alakítását, egy ekkora munkálat nem csak az emberek, de az archaiok és a hotrienek figyelmét is fel fogja kelteni, akkor pedig lőttek a tervnek. – Újra megfordítottam a térképet, majd az asztalra dőlve rákönyököltem, és a gondolataimba merültem.
~ Hogyan lehet leplezni egy város felvirágoztatását? Bevehetetlen erőddé formálását? Áttörhetetlen védelmet kiépíteni úgy, hogy az embereket ne érdekelje a célunk? Hogy ne kíváncsiskodjanak, sőt, természetesnek vegyék? Igen… el kell velük hitetnünk, hogy ez az átalakulás szükséges, nekik is és nekünk is. Egy erődöt kizárólag egy célból lehet építeni, ez pedig a védelem. Ezt nem tudjuk leplezni…. és talán nem is kell. Talán elég csak azt elrejtenünk, hogy mit akarunk megvédeni. Igen. A lakosságot? Nem.. azzal csak pánikot keltenénk, és magyarázkodnunk kéne. Hmmm… gondolkozzunk… Egy főépület, mellette pedig egy település… pont mint a Blue Pegasus céhháza. A maga nemében minden céh egy erőd, tagjai pedig felelősek az őket befogadó város lakóiért. Talán ez lenne a megoldás? Egy máguscéh alapítása? ~
- Adjunk Chantainak egy máguscéhet… - böktem ki halkan, félig még mindig a gondolataimban kóvályogva. - Így a mágustanács figyelmét is el tudnánk terelni, és a város védelmi rendszerének kiépítése is értelmet nyerne. A lakosság tudná miért dolgozik, elvonná a figyelmüket a város újbóli felvirágoztatása, mi pedig nyugodtan tudnánk dolgozni a háttérben a titkos katakombarendszeren… - emeltem fel végül tekintetem a jelenlévőkön járatva, majd kiegyenesedtem.
- De hát, mi ketten? – szólalt meg Gab kissé hitetlenül rám, majd magára mutatva.
- Miért ne? – vontam meg a vállam. – Mi kellhet egy céh alapításához?
- Tőke, hely, tanárok, tagok. - kezdte sorolni az ujjain.
- A hely adott. – szólt közbe Everoth. - Tőkét felhalmozni van időtök.
- Oké, és honnan szerzünk tanárokat és tagokat?
- Mint mondtuk - szólt újra Synestra. - nem csak a ti családotokkal kerültünk kapcsolatba az évek során, keríthetünk megbízható embereket. – tehát támogatja az ötletem? Ez aztán a meglepetés.
- Nagyszerű, akkor már „csak” tagokat kell szereznünk. - dőlt hátra Gab a székén.
- Nem hinném, hogy ez olyan nagy feladat. Gondolom neked is vannak barátaid a céhben, akikben megbízol. Ott van például Don. Vagy… akár a bácsikámat is meg tudnám győzni, hogy segítsen nekünk. Amúgy is lenne miért idejönnie. – sandítottam Synestrára. – Nem akarom, hogy tovább vesztegesse az életét. Mit gondolsz, tudnál vele… beszélgetni, Synestra? – néztem az archaira kérlelő tekintettel.
- Szóval, még egy, akit beavatunk a titkunkba? - húzta fel a szemöldökét gyanakvón a nő, de mielőtt bármit válaszolhattam volna, Gab vette át a szót.
- Úgy gondolom, ha megalapul a céh, a kemény mag úgyis tudni fog rólatok, ha nem, akkor hogy fognak titeket megvédeni?
Synestra egy pillanatra lehunyta a szemét, és egy mély sóhajtással felemelte a fejét, aztán halkan megszólalt.
- Megbízhatunk benne, Akirában, Atsui?
- Igen. – feleltem magabiztosan. – Tizennégy év alatt soha senkinek nem beszélt az archaiokról, még nekem sem, pedig az egyetlen élő rokona vagyok. Okos ember, jó lenne új célt adni az életének. Az életemre is meg merek esküdni, hogy soha nem fog titeket elárulni.
- Legyen hát. – vágta rá, mosolyt csalva arcomra.
- Köszönöm. – mondtam halkan, majd Gab felé fordultam. – Mibe kerül egy városnéző körút? – kacsintottam a kissé ledöbbent fiúra.
- Hogy mi? Micso-
- Neked semmibe, Atsu. – felelte Sho.
- Ja, igen. - köszörülte meg a torkát Gab. - semmibe.

Azzal visszamentünk a kis helyiségbe, ahová a bányából érkeztünk, elköszöntünk Synestrától és Everoth-tól, majd újra ráálltunk a kristálytömbre. Az érzés most sem volt kellemesebb, mint elsőre, de legalább már fel tudtam készülni, így nem kóvályogtam még egy percig, érkezés után. Egy ablaktalan, álló vitrinekkel, és poros fegyvertartókkal teli kis szobába érkeztünk. Az egyetlen fényforrást az oszlopon álló kis lakrima kavargó, világoskék derengése jelentette, ami a teleportálásért felelt, legalábbis én így gondoltam. Az egyik falon Gab családtagjainak bekeretezett festménymásai lógtak családfaszerűen elrendezve, bár mintha egy kép hiányzott volna. Nem kérdeztem rá, inkább csak viszonoztam a rám néző fiú mosolyát, és hagytam, hogy vezessen.
- Nos, akkor kezdjük a körbevezetést. Ez egy titkos szoba apám dolgozószobája mögött. Az a fal - mutatott előre. - egy tolóajtó, ami egy szekrénybe vezet. Gyere! – Shot ment előre, majd miután nagy nehezen kipréselte magát a kis bejáraton, mi is követtük. A bejárat valóban tökéletes álcát kapott, felületes szemlélőnek, de talán még egy figyelmes embernek sem tűnt volna fel a trükk. A farkas, Kokoval a hátán azonnal kicsörtetett a szobából, majd hangos trappolás kíséretében, hamar el is tűnt.
- Nos, őt nem érdekli, már volt itt. – mosolyodott el Gab.
Kézen fogva vezetett végig az előkelő, mégis takaros hálószobákon, amiből nagyjából kettő ki is tette az én gyerekkori otthonomat. Persze jártam már gazdag nemesi családok házaiban, de eddig valahogy kivétel nélkül idegenek voltak számomra, de ezt a házat egyáltalán nem éreztem tolakodónak, vagy magamutogatónak. A szobákban szép, de visszafogott faragással díszített fabútorok kaptak helyet, súlyos, de kellemes színű függönyök zárták ki a hatalmas ablakokon betörni vágyó napfényt. Csodás, boldog, gyerekzsivajjal teli otthonnak képzeltem el, amint egy pillanatra behunytam a szemem, a szimbólum pedig kellemes melegséggel izzott szinte folyamatosan a kézfejemen, ami akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Megszorítottam kedvesem kezét, és hagytam, hogy továbbvezessen a földszintre futó lépcsősorhoz, ami egy tágas aulába vezetett. Csodás kövezet a padlón, a falakból pedig szabadon csúsztak ki a tetőt tartó gerendák, ezzel tovább növelve a tágasság érzetét, és még ráadásul gyönyörű is volt. Gab kitárta a főbejáratot jelentő nehéz fából faragott, hatalmas, kétszárnyú ajtót, amin Sho rögtön kinyargalt az előkertbe, én pedig egy pillanatra behunytam a szemem, és szippantottam néhányat a betóduló friss, tavaszi illatokkal teli levegőből. Az előcsarnoktól jobbra egy hasonló méretekkel rendelkező könyvtár kapott helyett, értékes köteteket büszkén, és rendíthetetlenül tartó polcok végeláthatatlan erdejével. Talán ez volt számomra a ház legérdekesebb rész, imádtam ugyanis olvasni. Nehéz dolga lesz Gabnak, ha ki akar innen rángatni… A csarnok másik oldalát több tolóajtó választotta el az ebédlőtől, amit alkalomadtán össze is lehetett nyitni, onnan pedig a konyha és a kamra nyílt, de ezeket már nem mutatta meg a fiú, tehát magamnak kell majd felfedeznem.
- Nos, ennyi lenne, itt laktam, itt nevelkedtem öt éves koromig. Remélem, megfelel. – fordult szembe velem mosolyogva.
- Megfelel-e? Ez annyira… tökéletes. Nem is tudom, mit mondjak. – ráztam a fejem, miközben még egyszer körbepillantottam az aulán. – Szívesen laknék itt. – néztem újra a szemébe mosolyogva. – Valaki vigyázott erre a házra, nem igaz? – kérdeztem.
- De. A mesterem, Hitsu. Tudod, amikor elhagytam Chantai-t és Donnal a Dragon Fangbe mentem, a nevére írattam mindent, tehát most övé a van Chantai bírtok, és egyben ő a város vezetője is.
- Jól végzi a munkáját. – bólogattam elismerően, amikor a tárva nyitva álló bejárat felől Sho jellegzetes, ügetéssel járó dobogása hallatszott.
- Gabriel, te vagy az? – valóban Sho jött vissza, de nem egyedül. Koko mögött egy idős bácsi ült a hátán, és hunyorogva próbált betekinteni a csarnokba.
- Emlegetni kell csak. – szólt Gab, majd az érkezők felé fordult, és integett az öregnek. - Én, mester, és hoztam egy vendéget is!
Sho megállt néhány méterre tőlünk, és lekuporodott, hogy a bácsi le tudjon mászni a hátáról. A háta görbe volt, a haja hófehér, de dús szakállával ellentétben ritkás, és a mozgása sem volt már az igazi, ennek ellenére egészen magabiztos, és meglepősen fürge léptekkel tette meg a köztünk lévő távolságot.
- Mester, bemutatom Atsui Orestest, a khm.. - köszörülte meg kissé zavartan a torkát, majd valamivel könnyedebb hangnemben folytatta. - a barátnőmet. Atsui, ő Yamato Hitsu, a mesterem, és egyben Chantai vezetője.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – hajtottam fejet tisztelettudóan, ahogyan édesanyám tanította.
- Nemkülönben. - mosolygott rám a férfi. - mi járatban?
- Semmi különösben. Felhoztam Atsuit, hogy körbevezessem itthon, de még valakit el kell hoznunk ide. – fordult felém. - Ha gondolod, Sho-val elmehettek a nagybátyádért akár most is.
- Messze lakik? - kérdezte Sho.
- Nos eléggé. Az Északi-hegység keleti lábánál, a tengerparton. – húztam el a számat. – Mit gondolsz mennyi idő alatt járnánk meg? – kérdeztem a farkast.
- Vacsira itt vagyunk. – felelte leplezetlen lelkesedéssel.
- Az remek lenne. Akkor induljunk is. Te is jössz, Koko? – kérdeztem a még mindig Sho lapockáján lustuló koalát.
- Én inkább kihagynám ezt az utat. – mászott le végül a kényelmes szőrtengerből. – Gab mesélhetne nekem ezekről az erdei manókról. – nézett fel a fiúra, miközben a kezében újra és újra levelek teremtek, amiket folyamatosan rágcsált.
- Természetesen. Ki is mehetünk az erdőbe, nappal egyébként sem voltak túl veszedelmesek, most meg nem hinném, hogy bárkinek is ártanának. Vigyázzatok magatokra! – állt mellénk Gab, majd felsegített Sho hátára.
- Fogunk.. – mosolyogtam, miközben Sho hátat fordított, és elindult a kijárat felé. – Aztán kész legyen a vacsora, mire hazaérünk. – intettem hátra viccesen.

Szorosan Sho hátára lapultam, és a nyaka köré fontam karjaimat, miközben az alattunk rohanó tájban gyönyörködtem. Hófödte csúcsok, sziklaszirtek, szakadékok, és zöldellő völgyek váltogatták egymást, az egész környéket fel tudtam térképezni, még a hűvös menetszél sem zavart, hála Sho kellemesen meleg lángjainak. Egy ideig még a nap történésein gondolkodtam, aztán kiürítettem a fejem, és csak élveztem az utazást. Néhány óra múlva fel is tűnt a mérhetetlen kékség a horizonton, ami engem kellemes érzésekkel, Shot pedig… nos valami mással töltötte el. Ahogy észrevette a törtető hullámokat, lelassított, aztán némi gondolkodás után, megfordult, és visszaindult Chantai felé.
- Hé… hé… Sho… mit csinálsz? Hova mész? – kapkodtam a fejem értetlenül.
- Én aztán nem megyek annak az izének a közelébe. – felelte határozottan, és fokozta a sebességet.
- A tengerre gondolsz?
- Igen.
- De hát tudtad, hogy ide jövünk..
- De azt nem mondtad, hogy ilyen nagy…
- Ugyan már.. lennél szíves megállni, mielőtt tíz perc alatt visszaérünk Chantaiba? – újra lassított, aztán komótosan körözni kezdett, fejét mindig a hegyek felé fordítva. – Nem kell félned, nem is megyünk a víz fölé, még előtte leszállunk. Nézd csak, az a kis település ott Sakane, az én szülőfalum. Már nincs messze. – próbáltam nyugtatgatni.
- Az már majdnem a vízben van.. – csökönyösködött a falut csupán egy pillantásra méltatva.
- Dehogy van.. Mint gondolsz, én a vízben nőttem fel? Úgy nézek ki, mint akinek van kopoltyúja? Esetleg uszonyokat látsz rajtam?
- Nem..- forgatta a szemét.
- Az apám és a bátyám is a nyílt vízen halt meg, ha valaki félhet a tengertől, az én vagyok.
- Ezt nem tudtam. – sütötte le szemeit bűnbánóan.
- A félelmeink azért vannak, hogy szembenézzünk velük, és legyőzzük őket.. így erősítenek minket. – magyaráztam, miközben végigsimítottam a nyakán.
- Jó jó… igazad van. – engedett végül, és újra elindult a falucska felé. – De úszni akkor sem fogok többet.. – szólt durcásan.

Puhán landoltunk a poros kis utcán, éppen Akira háza előtt. Leugrottam Sho hátáról, és a kapuhoz sétáltam, de nem kellett bemennem, bácsikám ugyanis már elő is bukkant az ajtóban, kíváncsian meresztgetve ránk a szemét.
- Atsu? Hát te hogy kerülsz ide? Nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszontlátlak. – indult el felém lelkesen, amint felismert.
- Szia Akira! – köszöntöttem egy öleléssel. – Ez itt Kaensho, a barátom. Ő egy lángfarkas. – mutattam, a farkasra.
- Hívjál csak Shonak, mindenki így becéz. – pörgött a nyelve.
- Rendben, szia Sho! – simította végig az oldalát… legalábbis ameddig elért a keze.
- Érted jöttünk, Akira! – vágtam bele a közepébe.
- Értem? – csodálkozott. – Csak nem történt valami baj?
- Neem dehogy. Csak szeretnélek bemutatni valakinek.
- Annak a Gabrielnek? Az jó lenne, már úgyis kíváncsi vagyok, ki udvarol neked. – vigyorgott.
- Nem, nem neki… illetve dee, neki is, de igazából másnak… na szóval érted… mindegy, a lényeg, hogy most szépen velünk jössz. – ragadtam meg karját, és Sho felé kezdtem húzni, de egy lépés után megtorpant.
- Csak lassan a testtel kisasszony. Mégis hova megyünk? – sóhajtottam, és türelmetlenül a szememet forgattam.
- Chantaiba megyünk, Gabriel családjának birtokára. – feleltem kelletlenül.
- És mi van ott?
- Gabriel, és a családjának a birtoka… - vontam meg a vállam.
- Ne szemtelenkedj, Kicsi! – bökte meg a vállam jó kedélyűen.
- Kicsi? – nézett ránk Sho kérdőn.
- Mindegy, hosszú… - sóhajtottam megint.
- Így hívtam Atsut, amíg kicsi volt. – magyarázta tudálékosan Akira.
- Logikus. – nevetett fel Sho. – Én is hívhatlak Kicsinek? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Nem.
- Jajj most megbántottad látod? Különben is, én találtam ki, úgyhogy én adhatok Shonak engedélyt a használatára.
- Felőlem… csak menjünk már. Vacsorára ígértük, hogy haza… illetve visszaérünk.
- Áhhá… tehát már ilyen komoly lenne a dolog? – kacsintott rám Akira vigyorogva.
- In-dul-junk-már-el!! – szótagoltam hangosan mondandómat, hátha sikerül neki nyomatékot adni.
- Jól van jól van, ha a KISasszonynak ennyire sürgős, akkor megyek és összepakolok néhány holmit, aztán mehetünk. – nevetett, majd beszaladt a házba.
- Milyen szimpatikus ember.. – vidámkodott Sho.
- Az…
Néhány perc várakozás után, Akira végre újra felbukkant egy kisebb táskával a kezében, és már indult is a faluból kivezető út felé.
- Ömmm… hova mész Akira? – érdeklődtem meglepve.
- Hát megyünk Hargeonba a vonathoz, nem? – kérdezte, mintha hülye lennék, én pedig felnevettem.
- Nem kell vonatoznunk, szerencsére itt van nekünk Sho, aki tud repülni, és nem mellesleg még hatékony fűtőtest is. – bokszoltam oldalba finomat a farkast.
- Így van! – húzta ki magát büszkén, aztán lelapult a földre, én pedig felmásztam a nyakához.
- Gyere, ülj fel mögém. – intettem neki, de csak vonakodva csatlakozott hozzám.
- Biztos el fogsz minket bírni? – húzta el a száját a férfi.
- Meg se kottyanunk neki. – nyugtattam meg, Sho pedig futni kezdett, aztán elrugaszkodott a földtől, és felreppent velünk a levegőbe. Gyorsan magasabbra emelkedett, aztán fellobbantotta kellemesen meleg lángjait, és rákapcsolt. Gyorsan faltuk a távolságot, az ismerős környék felett pedig végig nosztalgiáztunk Akirával, szinte mindenről volt valami sztorija, amit még nem hallottam, vagy épp hallottam, de már évekkel ezelőtt. Jól esett a régi szép emlékek között kalandozni. Aztán ahogy beértünk a hegyek közé, ismeretlen tájak fölé, a beszélgetés lassan alábbhagyott. Akira ismét úti célunk felől kezdett érdeklődni, én pedig szándékosan nem erőltettem a beszélgetést, hogy ne kelljen neki ködösítenem. Valószínűleg vette az adást, mert az út további része némán telt.

Újabb néhány óra elteltével elsuhantunk Nindra felett, ahova éppen befutott az aznapi utolsó vonat, onnan pedig már nem tartott sokáig, és az erdő közepén újra felbukkant előttünk Chantai kicsiny városa. Nem ismertem még a települést, így továbbra is megmaradtam csendes megfigyelőnek, csak akkor szólaltam meg, amikor végre megláttam a kúriát, Sho pedig ereszkedni kezdett.
- Chantai kúria, végállomás. Köszönjük, hogy velünk utaztak, legközelebb is válasszanak minket…illetve engem. – szólt Sho, miután leszállt a ház hátsó kertjében. Ez vajon már valami állandósult szöveg az utazások végére? Lehet hogy ebből akar megélni?
Egy lámpásokkal, és gyertyákkal díszített pavilon mellé érkeztünk, ahonnan Gab sietett ki elénk, majd a derekamat megragadva leemelt Sho hátáról. Csókkal köszöntöttem, miközben Akira is leszállt, Sho pedig megrázta magát. Kissé leporoltam a ruhámat, és megigazítottam a hajamat, mert láttam, hogy nem vagyunk egyedül, aztán bemutattam őket egymásnak.
- Akira, ő itt Gabriel. Gab, ő itt Akira, a bácsikám.
- Üdvözlöm. – nyújtotta a kezét Gab.
- Örülök, hogy végre találkozunk, Gabriel. Már sokat hallottam rólad… úgy értem, nagyon sokat. – kacsintott rám félszegen, én pedig pironkodva vettem át a szót.
- Kik ezek az emberek, Gab? – érdeklődtem a pavilon felé indulva.
- Az itteni barátaim. Gondoltam, mivel úgyis azt kérted, hogy legyen vacsora, mire visszaértek, egyben letudjuk a bemutatkozást is. – felelte.
- Te… te tényleg csináltál vacsorát? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – De.. én csak tréfáltam. – mosolyogtam, amint beértünk a pavilon alá, Gab pedig egy csókot nyomott az arcomra, majd a többiekhez fordult.
- Srácok, ő itt Atsui, az én választottam, és Akira, a nagybátyja. Ők pedig, balról jobbra, Ron, a helyőrség kapitánya, - magas, kopasz, erős izomzatú monstrum, csak bólintott felém. - Lens, az öccse, - valamivel alacsonyabb, vékonyabb, de ő is izmos volt, hosszú, fekete haját lófarokba kötve viselte. - szintén a helyőrség tagja, Déna, - velem talán egyidős, barnahajú, csinos, átlagos lány. - Chantai legjobb fogadójának pultosa, Niel, a legélesebb szemű vadász, akit ismerek, - szintén fiatal, borzolt, barna hajú, vékony, fiú. - és Chantai vezetője, Yamato Hitsu.
- Helló, nagyon örülök. – integettem kissé zavartan. Mindig is zavarba hoztak az ilyen nagy bemutatkozásos helyzetek.

Miután mindenki köszöntött minket, leültünk az asztalhoz, Ron, Niel és Déna pedig becsörtettek a konyhába, majd egy perccel később gőzölgő ételekkel teli tálcákkal tértek vissza, és profik módjára szolgálták fel a vacsorát, persze Déna egyértelműen otthonosabban mozgott a témában, mint a két fiú. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon ki főzhette ezt a rengeteg finomságot, de aztán inkább elhessegettem a gondolatokat, és teleszedtem a tányérom. Jó hangulatban telt a vacsora, kellemes csevegés alakult ki a társaságban, annak ellenére, hogy sokan még csak most ismertük meg egymást, főleg Lens és Ron mesélték a kalandjaikat, akiről időközben kiderült, hogy néma, de ez nem volt probléma, mert Lens beszélt eleget helyette is. Mindannyian szimpatikusak voltak, rögvest szót értettem velük, és úgy tűnt ez kölcsönös, ami nagyon jó érzés volt, kicsit féltem, hogy esetleg nem fognak befogadni, de szerencsére félelmem alaptalan volt. Gabriel megemlítette evés közben a terveinket a város felvirágoztatásáról, és a máguscéh alapításáról, amin persze elsőre mindenkinek megakadt az étel a szájában, de az első meglepetés után már bíztattak, és a támogatásukról biztosítottak minket, sőt megígérték, hogy egyelőre köztünk maradnak a hallottak. Talán egyszerűbb lesz, mint azt először gondoltuk. A vacsora módszeres elpusztítása után, közös mosogatásra adtuk a fejünket, ami így sokkal szórakoztatóbb volt, mint amikor egyedül kellett csinálnom, majd ahogy az óra lassan éjfélt ütött, a vendégek sorban hazaszállingóztak, míg végül csak mi maradtunk öten.

A könyvtárban ültünk Gabbal a kanapén, Akira velünk szemben iszogatott egy kis pohárka whiskeyt, amit én adtam a kezébe, hátha így jobban viseli majd a hallottakat, Sho pedig a kandalló előtt terült el, Kokoval az oldalán.
- Na és… – törte meg a csendet Akira. – hogy gondoljátok megvalósítani ezt az egész máguscéh dolgot? – kérdezte, de inkább Gabrielt nézte, mintha tőle várná a választ.
- Nos, igazán fontos dolog kettő is van, ami miatt belevágnánk. Az egyik, hogy Chantai gazdasága, mondjuk úgy, látott már szebb napokat. Egy máguscéhvel egyrészt bevételre tehetünk szert, másrészt ha találunk egy fémmágust, a bányákat is beindíthatjuk, ha sikerülne tárgyalni az őshonos, növénymágus erdőlakókkal az erdők kiirtásának is elejét vehetjük.
- Ez nagyon jól hangzik, dee… ne értsetek félre, én mindenben támogatlak titeket, mégis… nem értem honnan jött ez az ötlet ilyen hirtelen. Atsu pár napja járt nálam, és semmi ilyesmit nem említett. – pillantott rám. – Egy fiatal pár nem szokott csak úgy a nyakába venni egy ekkora terhet, és felelősséget jelentő feladatot. Végül is.. egy egész városról beszélünk, a ti életetekről nem is beszélve. Mellesleg azt is kétlem, hogy egy vacsoráért hurcoltatok át a fél országon. – mosolyodott el, majd kortyolt egyet az italból.
- Nos, Akira. – elengedte a vállamat, közelebb hajolt, és két könyökével a térdére támaszkodott. - A családom több mint kétszázötven éve az őrgrófja ennek a városnak. S bár egyelőre nem én vagyok a város vezetője, ahogy Hitsu mester már nem lesz képes ellátni ezt a feladatot, az én nyakamba szakad, és ha Atsui még mindig velem lesz, ez a felelősség őt is terheli. Ezen felül, van még egy okom. - kis szünetet tartott, valószínűleg összeszedte a gondolatait. - A családom mágiája nem könyvekből, vagy gyakorlóterekről származik. Az első fegyvermágus a családban egy archaitól kapta a tudását. – a férfi megállt egy pillanatra, majd lenyelte az utolsó kortyot, a poharat pedig az asztalra tette, aztán újra hátradőlt a fotelben.
- Folytasd. – szólt furcsán érzelemmentes hangon, tekintetét Gabra szegezve.
- Ismeri az archai-okat, aki kapcsolatba lép az emberekkel, száműzik. Akiről beszélünk megfigyelte Raziel van Chantai-t, az ükapámat, ő lett volna a következő archai gazdateste, fénymágus volt, ahogy az ön felesége is, de megesett rajta a szíve. Amikor Raziel bajba került, ő segített rajta, ezért száműzték. Amit nem tud, hogy létezik egy, az archai-hoz hasonló faj, a hotrien, akik lényegében az archai-ok ellentéte. Lélekmágiát használnak, démonok, és a holtak folyójától kapják testüket, lelküket. Ezen a napon egy hotrien is kitaszítottá vált, és a hármas, Raziel, a hotrien és az archai egy furcsa szövetséget hozott létre. Az emberek, a családom, megvédték a kitaszítottakat, cserébe azok tanították, és tanáccsal látták el őket. Tudom, milyen tragédián ment át, Atsui mindent elmesélt. És tudom, hogy milyen sokat jelent önnek az unokahúga. Azért hoztuk el ide, hogy ha akar, beszéljen az archai-al. Ma este, lehetősége lehet rá, ha él vele. – fojtogató csend állt be. Akira előrehajolt, és Gabrielhez hasonlóan a térdére könyökölt, csakhogy arcát a tenyereibe temette.
- Sajnálom, hogy nem tartottam meg a szavam, most bizonyára csalódtál bennem. De én hiszek benne, hogy ha beszélsz azzal az archai nővel, a lelked végre megnyugodhat. – szólaltam meg én is végül, Akira pedig lassan előbújt.
- Tudom, hogy jót akartál, Kicsi, nem haragszom rád, ne aggódj. De ez a história… nos nem tagadom, hogy felkavart. Tényleg azt mondjátok, hogy itt van egy archai az épületben, és arra vár, hogy velem beszéljen?
- Csak, ha akarja.
- Persze, hogy akarom. – pattant fel sietősen, de meglehetősen idegesnek és zavartnak tűnt, valószínűleg azért, mert az is volt. – Hol van? – kérdezte még mindig nyugodt hangon, Gab pedig ráfogott a nyakában lógó fiolára.
- Synestra, rád várunk. - suttogta. Egy pillanattal később tompa koppanás hallatszott az emeletről, valószínűleg a titkos szobából, aztán sietős léptek kopogtak puhán a fapadlón, végig az emeleti folyosón, majd le a lépcsőn, és át az aulán, aztán nemsokára Synestra jelent meg ugyanabban a földig érő, kék ruhában a kanapé mellett, arcán most nyoma sem volt a fölényesség szikrájának sem, amivel engem fogadott, haját lazán kiengedte, és Akirához fordult.
- Hagyjatok magunkra, kérlek. – szólt nyugodt, türelmes hangon, Gab pedig kézenfogott, és kisétáltunk a könyvtárból, majd az ajtóból még füttyentett Shonak, s ahogy ő is kiért mellénk Kokoval, becsukta az ajtót mögöttünk.

***

Akira szívverése felgyorsult, úgy tűnt a levegőt is kapkodva nyeli, mintha fojtogatná a helyzet.
- Szentséges atyám. – hőkölt kissé hátra, belerúgva így a fotel aljába. – Maguk nagyon hasonlítanak egymásra. – állapította meg hangosan, kicsit szórakozottan. Régóta várt erre a találkozásra, és most fogalma sem volt, mit is mondhatna.
- Legalábbis kívül, igen. – felelte az archai nő nyugodt, békét sugárzó hangon. Akira sejtette, hogy szemében most félelem kavarog, de a nő nem tudta, hogy nem tőle fél… nem. Azon a napon Akira maga mögött hagyta ezen fenséges lények iránti félelmét. Ő már csak egy valamitől félt… az igazságtól magától. Mit kérdezzen tőle? Hogyan fogjon bele? Térjen rögtön a lényegre, vagy próbálja meg húzni az időt, hátha úgy kevésbé fog fájni, amit már amúgy is évek óta sejt? Végül vett egy mély levegőt, és némán hellyel kínálta Synestrát, majd ő maga is visszahuppant a fotelbe.
- Nos nem is tudom, hogyan fogjak bele. Gondolom tudja miért vagyok itt.
- Igen, tudom. És, hogy őszinte legyek, én sem tudom, hogyan fognék bele az ön helyében, habár nem ismerem a történetét, és ön is csak az enyém egy részletét. Azt viszont tudom, hogy sok mindent tud a fajtámról, így felesleges lenne kiselőadást tartanom rólunk, és nem is ezért vagyunk itt.
- Így van. – bólintott a férfi. – Tudja.. én csak azt szeretném tudni… - döntött végre. Tudnia kell az igazat, nem húzza az időt, eddig is épp elég időt pocsékolt el. – csak azt szeretném tudni, hogy él-e még a feleségem. És kérem ne kerteljen, az igazat akarom végre.
A nő bólintott.
- Nem. Az archai-ok nem bántják az emberek lelkét, teljesen természetes halált halt a felesége, és csak a teste volt az, amit az archai birtokba vett.
- Értem. – felelte halkan a férfi. – Azt hiszem valahol mélyen, mindvégig tudtam, egyszerűen csak.. nem tudtam.. nem akartam elfogadni a valóságot. Amikor a barlangban megöltem azt a másik archai nőt, újra reménykedni kezdtem. Bárcsak soha ne találta volna meg azt a helyet. – rázta a fejét magába roskadva, aztán egy perc néma csend után összeszedte magát, és ismét a nő szemébe nézett. – Sajnálom, hogy az idejét raboltam, és… köszönöm, hogy segít a gyerekeknek.
- Nincs miért bocsánatot kérni, és ők azok, akik nekem segítenek. – azzal felállt, és elindult az ajtó felé, de még megállt, és Akira vállára tette a kezét. - Küldjem be őket, vagy szívesebben lenne inkább egyedül?
- Küldje csak be őket. – engedett el egy hálás mosolyt Synestra irányába, a nő pedig bólintott, és kisétált a könyvtár csendjéből.

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Kedd Ápr. 03, 2012 12:01 am

Újabb szép kaland, és a sztori is kezd egyre érdekesebbé válni! Nagyon kíváncsi vagyok mi fog kisülni ebből, hiszen láthatóan nagyon aprólékos munkát végeztek amiért minden elismerésem! Szóval csak így tovább!

Jutalmad: 500 VE és Kokonak 125 VE


~~~ Level up!~~~
Gratulálok a hatos szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Pént. Dec. 21, 2012 12:44 pm

A szigeten
I. Fejezet: Egy mágia nélküli nap

Hosszú ideje először, különös, álomtalan éjszakából vert fel a hajnal. Mosollyal ébresztett, legalábbis vidám, élettel teli napsugarai erre engedtek következtetni, én pedig nem voltam rest viszonozni a gesztust egy kissé fáradt, de ugyanolyan őszinte mosollyal. Kibújtam a takaró alól, majd felültem a vékony matraccal fedett faágyon, és lábfejemet a puha, plüss papucsba csúsztattam, amit még Liztől kaptam a születésnapomra. Liz… hiányzott a jókedve, hiányzott mindig nevető arca; a kisugárzása, ami szinte mindig helyre tudott rázni, bármilyen gond is tépázta lelkem… szinte mindig. Felálltam. Testem könnyednek, szinte légiesnek tűnt, egy kis izomlázat éreztem csak, de még az is jól esett. Mélyet szippantottam a magas páratartalom miatt nehézkes levegőbe, aztán megálltam egy pillanatra, és körbenéztem a szobában. A szobában, ahol az utóbbi két és fél hónapban nyugovóra tértem. A szó helytálló, ugyanis mostanra nyugalommal töltött el itt ébredni; éjszaka sem kínoztak már gyötrő emlékeket felidéző álmok. Azt hiszem megbékéltem. Megtaláltam az egyensúlyt, ahogy Shimao mester mondaná, és mondta is sokat, amikor idekerültem hozzá. Persze az elején botor módon nem hittem neki. Miért is képzeltem, hogy a mardosó fájdalom, a csalódás pattogó szikrája már sosem szűnik meg kínozni testem és lelkem? Elkeseredettség szülte, ostoba gondolat volt ez csupán, de erre csak nemrég döbbentem rá. Hiszen az idő mindig s mindent emlékekké töröl, akár a víz, ami megtisztítja a legpiszkosabb ruhát, az eső, ami lemossa a legporosabb tetőket, vagy a szél, ami megszárítja a sarat. A csalódás égető szikrája pedig mit sem ér, hiszen van ott egy másik szikra is. Egy szikra, ami sosem szűnik meg; elhalványodhat bár, de amíg lélegezni tudok, addig ott lesz, és ha eljön az idő, újra megerősödik, még akkor is, ha nincs mi táplálja. Az élet szikrája ez, az élni akarás szikrája, ami előrevisz utamon, ami minden akadályon áttuszkol, akárhogy is ellenkezzek.
Ezzel a felismeréssel tekintettem végig aprócska, egyszerű berendezésű, de otthonos kis szobámon; a fából összetákolt szekrényen, a kissé kemény ágyon, ami eleinte sok kellemetlenséget okozott, de most már úgy tűnt, sosem aludtam kényelmesebb fekhelyen, a faasztalkán, ahol álmatlan éjszakáimon, könyökölve figyeltem a csillagokat. Elmosolyodtam a keserédes emlékeken, aztán felkaptam magamra egy kényelmes, bő, itt-ott szakadt pólót, és egy éppen a térdem alá érő, testhez simuló, vékony nadrágot. Régen nem viseltem már Rega csodás, drága selymekből, és Fiore legpuhább pamutjából készített, elegáns ruháit. Egy elhagyatott szigeten senkit nem érdekel hogy nézek ki, itt a kényelem a legfontosabb, nomeg persze a szélsőséges klíma miatt sem lehet akármit felvenni. Hajamat egy copfba kötöttem, és kisétáltam a nyitott, faoszlopokkal sűrűn ölelt, terasz szerű folyosóra, onnan pedig ki a valódi teraszra, majd a két nyikorgó lépcsőfokon lemászva, ráérősen, a háztól talán öt méterre csobogó apró patakhoz sétáltam, és tiszta, hűvös vizében megmostam arcom. Szikrákként szórta rám a nap sugarait, miközben tükörnek használva vetettem egy pillantást fodrozódó arcomra. Azt az egyszerű, falusi lányt láttam magam előtt, aki azelőtt voltam, hogy beléptem a Blue Pegasusba. Hiányzott a céh, mégis jó volt egy kicsit távol lenni a megszokottól. Furcsa kettősség volt ez, amin már korábban úgy döntöttem, hogy nem fogok agyalni. Kellemes volt a hiányérzet, a honvágy; azt jelentette, tartozom valahova, most mégis teljesen biztos voltam benne, hogy nem ott van a helyem, hanem ezen a kicsi, - majdnem – lakatlan szigeten, Shimao mester eldugott kis paradicsomában.
- Bruaááhh… - fejem a furcsa – de már megszokott - hang irányába kaptam, így még láthattam a külső szemlélő számára borzasztó fájdalmakkal járó reggeli nyújtózkodást, amit Shimao produkált – általában napjában többször is. Hiába, ő sem idei gyerek már, jócskán eljárt felette az idő, bár fogalmam sem volt, hogy valójában hány éves lehet, nagyjából 120 és 150 közé helyeztem el… persze csak magamban, ő maga nem szerette, ha a korát firtattuk, és már az érkezésem utáni második napon kiderült, hogy jobb nem kihozni a sodrából. – Na felkeltél végre? – recsegte éjszaka kiszáradt torkából a hangokat rám se nézve, csak a tájat kémlelve.
- Igen, akárcsak te, Mester. – mosolyogtam, majd felálltam a patak partjáról, és közelebb sétáltam hozzá, hátha bekerülök a látóterébe. – Szép napunk van. Az ég olyan kék, mint az alatta lustálkodó tenger, és épp olyan tiszta is; a Napot semmi sem zavarja abban, hogy ropogósra süssön minket, nem igaz? – kémleltem felfelé, szememet a tenyeremmel eltakarva.
- Nem teljes mértékben. – leengedtem kezemet, és az öregre néztem kérdőn. – A tenger sohasem lustálkodik.
- Ezt én is tudom, de olykor még ő is megpihen. Követhetnénk a példáját..
- Áá szóval erre megy ki a játék. – bólogatott büszkén, leleplezve egyértelmű szándékaimat. – Folyton csak a lustálkodáson jár az eszed, nem lesz ennek jó vége.. – rázta a fejét rájátszva.
- Tessék? Mi az, hogy folyton csak a lustálkodáson jár a… pha hallatlan rágalom, szerintem épp elég keményen dolgoztam az elmúlt hónapokban. Néha pihenni is kell.
- Rendben. – bólintott, és a tengerpart felé szegezte tekintetét.
- Hm? Tényleg?
- Gyere velem! – azzal elindult a kémlelt irányba, én pedig engedelmesen, és nem kevésbé kíváncsian követtem; egészen a partig sétáltunk. A forró homok égette meztelen talpam, így csak még finomabb volt a hűvös víz érintése, amint elértük a szárazföld és a tenger elmosódott, csendes hullámok simogatta határvonalát. A természet ma olyan nyugodt volt, hogy a felcsapó víz alig érte el a bokámat.

- Mit gondolsz, mi jelentheti a legnagyobb előnyt egy harcban? – szólalt meg hirtelen, még mindig a végtelen kékséget figyelve. – Mi az, ami eldöntheti egy csata kimenetelét? Nyerhetsz erősebb ellenfél ellen is? – elgondolkodtam, hirtelen fogalmam sem volt miért kérdezi ezt, és egyáltalán mi lehet a jó válasz, persze az ilyen, úgy nevezett vizsgakérdések korántsem álltak távol Shimao-tól, mégis úgy éreztem, hogy nem csak túl korán van még az efféle feladványokhoz, de ezúttal a szokásosnál nehezebb témára is tapintott rá.
- Nem lehetne, hogy egyszerre csak egy kérdést teszel fel? – végre felém fordult.
- Ha te úgy érzed, több válaszod van, mondd el mindet.
- Nos.. ha csak egy helyes válasz van, akkor a társakra tippelnék. Ők azok, akikkel egy erősebb ellenfelet is le lehet győzni, tehát velük lehet csatát nyerni.
- Hmm – jobb kezével végigsimította borostás állát. – Nem rossz, amit mondasz, erre a témára még visszatérünk holnap. Azonban mégsem ez az elsődleges fegyver, amire szükséged van a túléléshez.
- Akkor?
- Szerinted le tudnál engem győzni?
- Nem. – feleltem egyszerűen. – Még csak fogalmam sincs mekkora hatalmad van, nem ismerem a határaid, mert sosem láthattam őket.
- Ez igaz. Ha harcba keveredsz valakivel, aki egyértelműen nagyobb hatalommal rendelkezik, mint te, nem mennél fejjel a falnak, igaz?
- Igaz. – bólintottam.
- Kóstolgatnád, óvatosan megpróbálnád kiismerni, mit tudhat. – újra bólintottam. – De persze nem várhatod meg, amíg rád osztja a teljes repertoárját, sőt nem is remélheted, hogy felfedi neked az összes ütőkártyáját, ugye?
- Mire akarsz kilyukadni? – hunyorogtam.
- Arra, hogy mindenkinek – erőtől függetlenül – van gyenge pontja. Egy vagy több, az mindegy, de VAN.
- Ez nyilvánvaló.
- Az előbb még nem volt az.
- Tehát a helyes válasz a kérdéseidre az, hogy meg kell találni az ellenfél gyenge pontját, és akkor bárkit legyőzhetek? Még akár téged is?
- Nem egészen, de közeledünk a megoldáshoz. Egy tapasztaltabb mágus vajon ugyanezt a taktikát alkalmazná ellened?
- Bizonyára.
- És szerinted te, vagy ő találná meg előbb, amit keres?
- Nos, ha feltételezzük, hogy az a bizonyos ellenfél nem csak erősebb, de tapasztaltabb is, mint én, akkor valószínűleg ő járna sikerrel, ez az elv azonban kizárná, hogy mégis esélyem legyen egy magasabb szintű mágus ellen.
- Így igaz. Mit tehetnél, hogy megakadályozd ebben? – elfordultam a tenger felé, és ismét elgondolkodtam, aztán úgy döntöttem gondolatmenetemet inkább hangosan folytatom.
- Nos, esetleg leüthetem, amíg elmélkedik, de ha jól sejtem, nem ez lesz a helyes válasz… hmm.. Talán… ha tudom, mit keres, illetve inkább.. mit fog találni, előnyre tehetek szert vele szemben; de hogy ez elég-e a győzelemhez, abban egyáltalán nem vagyok biztos.
- Pedig sokszor elég, hidd el, többször is, mint gondolnád.
- Akkor ráhibáztam.
- Nem hibáztál rá, hanem helyesen következtettél. A szerencsének semmi köze a logikus gondolkodáshoz. – elmosolyodtam. – Tehát a helyes válasz az, hogy mielőtt megkeresnéd mások gyenge pontjait, tisztában kell lenned a sajátjaiddal, hogy ne fordíthassák azokat ellened. Érted? – bólogattam. – Na és tudod-e, hogy mik a te gyenge pontjaid?
- Persze… - folytatni akartam, rá akartam vágni a választ, de nem jöttek a szavak a számra. – Valójában azt hiszem, fogalmam sincs. Illetve nem vagyok benne biztos.
- Nem baj, ha nem tudod, mások hibáit mindig könnyebb észrevenni, mint a sajátjainkat, majd én segítek neked megtalálni őket. No de akkor. Azt vajon meg tudod mondani, hogy mi az én gyengém?
- Nem is tudom. Ezen még sosem gondolkodtam. Öreg vagy, ez biztos, hogy nem válna előnyödre, de mivel a mágikus erőket nem befolyásolja a használó kora, így ez nem lehet gyengeséged.
- Tehát azt mondod, ha nem használhatnék mágiát, könnyedén legyőznél?
- Igen. – vágtam rá határozottan.
- Akkor is, ha te sem használhatnád a mágikus erőidet?
- Persze. – feleltem egy lélegzetvételnyi szünet után.
- És ebben teljesen biztos vagy?
- Igen.
- Jó. Akkor ma nem használunk mágiát.
- Egyáltalán nem?
- Egyáltalán nem.
- Egész nap?
- Egész nap.
- Rendben, ez érdekesen hangzik. – bólintottam növekvő lelkesedéssel, ez ugyanis csak egyet jelenthetett számomra: ma elmarad a kimerítő edzés!

- Gyere! Támadj meg! – Még mindig a nedves, süppedős homokon álltunk, azonban már egymással szemben. Shimao kezeit háta mögött összekulcsolva, behunyt szemekkel, felszegett fejjel ácsorgott előttem. Sugárzott róla a gúnyos nyugalom; a vénségéből fakadó konokságán kívül, talán ez volt az egyetlen dolog, ami mérhetetlenül bosszantott benne. Egyszerűen nem értettem, hogy állhat valaki ilyen nyugalommal mindenhez.
- Ez most komoly? – kérdeztem értetlen grimasszal arcomon.
- Úgy nézek ki, mint aki nem vesz komolyan?he? Nem is ezt kérdeztem! – Na megmozdulsz még ma, vagy botor módon átengeded nekem az első lépést? – végre kinyitotta a szemét, de pillantásától csak még görcsösebb lettem.
- Nem foglak csak úgy.. megütni. – ráztam a fejem tehetetlenül.
- Miért nem? – húzta fel szemöldökét.
- Mert nem akarok benned kárt tenni. – kacagására ökölbe szorult a kezem. Hirtelen megbántam az előző kijelentésem.
- Ugyan már Atsu.. Te akkor sem tudnál bennem kárt okozni, ha lazacokkal küzdenénk.lazac? Mi a… ? Azzal a víz felé kapott, és egy pillanattal később már két lazac volt a kezében.
- Azokat meg honnan a fenéből szedted? – tátottam a számat, de válasz helyett csak egy pofont kaptam az egyik rémülten pislogó “fegyvertől”. Egyensúlyomat vesztve tántorogtam oldal irányba, de sikerült nem elesnem. Kezemet égő arcomra tapasztottam, és csak bámultam a tőlem nem messze álló Shimaot. Olyan gyorsan mozgott, hogy fel sem fogtam, de nem értettem hogy lehet képes erre mágia nélkül. Áhh… mindegy is. Nem hagyhatom, hogy egy öregember megverjen egy lazaccal. Ez egyszerűen annyira abszurd és nevetséges lenne, hogy többet nem tudnék tükörbe nézni. Felegyenesedtem és elengedtem sajgó arcomat.
- Na elhatároztad végre, hogy védekezel? – felémhajította az egyik halat, én pedig minden erőmet összeszedtem, hogy elkapjam a ficánkoló pikkelyest. A sikamlós felület és az állandó mocorgás miatt igazi kihívás volt a kezemben tartani, de végül megtaláltam rajta a fogást. Rászorítottam a farokuszonyára, és rárontottam az öregre.
Jobbról próbáltam leosztani neki egy pofont; rémülten süvített a hal feje Shimao arca felé, de a csattanás elmaradt. Illetve nem maradt el, csak kicsit megkésett. Célt tévesztett karom továbbsuhant, én pedig a lendülettől kissé előredőlve próbáltam volna visszanyerni egyensúlyom, amikor a tarkómba csapódott a ruganyos, pikkelyekkel borított test. Bőröm azonnal égni kezdett, nagyon csípett az ütés, megint csak azon kaptam magam, hogy örülök, ha talpon maradok. Ennyire gyenge lennék? Persze a mágiám nem közelharcra való, de azért tanultam már egy s mást a kardforgatásról. De ez nem kard.. a fene se gondolta még reggel, hogy a “halforgatást” is meg kell tanulnom, és még csak nem is vacsorakészítés közben.
Előreléptem, és azzal a lendülettel fordultam is, hogy ráhúzzak egyet a tata hátára, de ő is gyors volt, és blokkolt Jimmel (így neveztem el magamban a lazacát). Ezután gyors ütések sorozata következett, a levegő megtelt csattogó hanggal, amint Tom (az én halam) és Jim pikkelyes bőre egymáshoz ütődött. Egy harci kiáltással előreugrottam, majd guggolva érkeztem a perzselő homokba, és Tomot kitartva megpördültem, hogy elsöpörjem vele Shimao lábait, de sajnos sikerült átugrania a halat tartó kezemet, arra viszont nem számított, hogy ezután azonnal felállok, és visszakézből a mellkasára csaptam. EZ AZ!! Végre bevittem egy találatot. Az öreg hátratántorodott, de nem olyan mértékben, ahogy én vártam volna. Köhintett párat, én pedig kihasználtam a zavart, és továbbrohamoztam. Jobb vállát találtam el, a jutalmam pedig egy bal halhorog volt. Jim iszonyatos erővel csapódott rá amúgy is vöröslő orcámra, még a látásom is megkavarodott egy pillanatra. Shimao nem állt meg, újabb csapásra készült, ezúttal a másik oldalról, de egy gyors hátraszökkenéssel kicseleztem. Egy kis teret akartam nyerni, amíg megnyugszik zavarodott látásom, így néhány pörgés-forgással tarkított ugrással, kicsit eltávolodtam tőle. Tom nem volt jó állapotban, sápadtan meresztgette rám rémülettel teli gombszemeit. Megsajnáltam, így míg én megpihentem, letérdeltem, és a vízbe mártottam. Ösztönei pánikszerű mozgásra kényszerítették; olyan erővel tempózott még mindig kezemben szorított farkával, hogy nehezemre esett megtartani. Amíg Tom revitalizálódott, én Shimao felé fordultam, hogy ne tudjon meglepni, azonban ő is úgy döntött, hogy újratölti hű fegyverét. Mikor Jim ismét készen állt a harcra, az öreg halforgató újra rám vetette magát. Tátott szájjal süvített felém Jim, de nem vártam meg, hogy az orromra cuppanjon; egy gyors előre bukfenccel kitértem, majd megfordulva, Shimao oldalára zúztam Tommal, aki valószínűleg nem örült annyira a sikeremnek, mint én. A kezemben éreztem a győzelmet, de a tata meg se nyikkant. Megfordult, és már jött is a tockos, ami a homokba fektetett. Egy pillanatra elhagyott az erőm, de tudtam, hogy még nem engedhetem el Tomot. Még nem. Jim eszelősen rontott rám megint, de kigurultam oldalra, így csak a homokba csapódott be. Nem tudom ő jobban díjazta-e volna puha hasfalam “érintését” a homoknál, mindenesetre Shimao újra sós otthonába mártotta a bepanírozott halat, én pedig kihasználva az időt, lábra pattantam, és Shimao hátába kerültem. Tom lendült; gyilkos csapása elől nem volt menekvés.. legalábbis én ezt hittem. Shimao azonban ügyesen, és meglepően fürgén kigurult oldalra, én pedig előrebucskáztam, és orral a sekély, fodrozódó vízbe érkeztem. Tom ismét szökni akart, de még nem engedhettem útjára. Köpködve, fújtatva másztam ki a vízből, és próbáltam megszabadulni a légcsövembe furakodott víztől. Ennyi. Mostantól nem fogom vissza magam. Ezek voltak utolsó gondolataim, mielőtt Jim újra az arcomba vágódott. Hátraestem, karom pedig a vízben landolt; még éppen éreztem, ahogy Tom kiszabadul, és őrült módjára eltempózik. Eszméletlenségem szülte álmomban hátulról, a vízben suhanva követtem a szerencsétlen, valószínűleg egy életre lelki sérült, bátor lazacot, amint több száz mérföldet megtéve, meg sem áll egy másik, - remélhetőleg - lakatlan sziget partjáig, ahol boldog nyugalomban töltheti hátralévő lazacnapjait.

Csak pár percig lehettem kiütve; mikor magamhoz tértem, Shimao a homokban guggolt előttem, könyökét a térdein támasztva, összekulcsolt kezekkel, idegesítően elégedett félmosollyal nézett engem.
- Ho-hol van Jim? – kérdeztem még mindig kicsit kábán.
- Tessék?
- Áh semmi.. semmi. – ráztam a fejem lassan, nehogy még nagyobb kár keletkezzen odabent, s közben ülő helyzetbe küzdöttem magam.
- Jól vagy? – kérdezte zavarodott tekintetem fürkészve, én pedig lassan teljesen magamhoz tértem.
- Igen. Bár azt hiszem, az önérzetem, és az önbizalmam helyrehozhatatlan károkat szenvedett. – Shimao visszafogott nevetéssel próbálta oldani a hangulatot, majd felállt, és felém nyújtotta kezét. Belekapaszkodtam, és hagytam, hogy felsegítsen a forró homokból, ami teljesen beborította nedves arcomat, a hajam is vizes homokkal összetapasztott csomókban lógott, de abban a pillanatban a szégyen teljesen elfeledtette velem nevetséges külsőm problémáját.
- Hát jó. Nem tudlak legyőzni még egy lazaccal sem. – életem legfájóbb vallomása volt ez; legalábbis abban az ostoba pillanatban. Az öreg csak mosolygott, ám ezúttal nem a gúnyos fajtát öltötte fel.. szerencsére.
- És van tipped miért nem tudtál győzni? – kérdezte, de én nem tudtam gondolkodni.
- Mert egy veszett vén öregember vagy, aki jól titkolja, hogy ma is aktív, hobbiartistaként múlatja a szabadidejét egy vándorcirkuszban? – kérdeztem egy kicsit több szarkazmussal a hangomban, mint szerettem volna.
- Azt hiszem meg is találtuk az első gyenge pontodat. – hangjában kedves megértést éreztem, amitől azonnal el is szégyelltem magam előző kijelentésem miatt. – Higgy magadban Atsu. Sosem szégyen az erősebbtől kikapni. Derekasan küzdöttél, csakis ez számít, nincs miért elkeseredned. – mindig tökéletesen időzített, biztató szavai ismét betaláltak, máris sokkal jobban éreztem magam. Ritkán ért utol a szülői útmutatás, ami még így felnőtt fejjel is kifejezetten hiányzott az életemből.
- Na és a gyenge pont? – kérdeztem vissza immár viszonozva Shimao megértő mosolyát.
- Kételkedsz, és tele vagy előítéletekkel. Soha ne becsüld le az ellenfeled az alapján, amit a külseje mutat neked. A megtévesztés egy harcos legnagyobb fegyvere lehet, ha rájön, hogy érzékeny vagy rá. Meg kell tanulnod a lepel mögé látni, mert hidd el, mindig több van belül, mint amit a szemed láthat. A kétely pedig legyengít, mint a méreg. Ne kételkedj magadban, de azt se hidd, hogy legyőzhetetlen vagy. Meg kell találnod azt a bizonyos arany középutat, hiszen hogyan nyerhetnél, ha még te magad sem hiszed el, hogy képes vagy rá? – bólogattam. Az egész borzasztó egyszerűnek tűnt, mégis tudtam, hogy rettentően nehéz lesz lerázni magamról természetemből fakadó, ösztönös gondolkodásmódomat, amiről valahol legbelül tudtam, hogy nem jó, mégsem gondolkodtam el rajta soha. Nem tagadtam, hogy az ember változhat, sőt mindig is úgy véltem, hogy a körülmények okozta változás elkerülhetetlen, mégis biztos voltam benne, hogy vannak bizonyos dolgok, amik sosem változnak. Ekkor eszembe jutott Akira. Akira, aki legyőzött egy nála sokkal erősebb archait. Hitt benne, hogy legyőzheti. Hitt benne, mert nem volt más választása. Hiányzott Akira, de biztos voltam benne, hogy büszke lesz rám, amikor egyszer hazatérek, és megtapasztalja a bennem végbement változásokat.
- Na gyere. Reggelizzünk. – karolta át még mindig homokkal borított vállamat mesterem, én pedig mosolyogva hagytam, hogy visszavezessen a házhoz.
- Tehát csináljak reggelit? – kérdeztem nevetve.
- Persze, hogy csinálsz, ez nem is volt kérdés.. – rázta a fejét az öreg, én pedig oldalba böktem a könyökömmel, de ezúttal sem tudtam kizökkenteni a szerepéből.
- Ma pihenhetsz.. – némán, de annál elszántabban a levegőbe öklöztem. – De csak azért, hogy fel tudj készülni. Holnap ugyanis egy új technikát mutatok neked. – még egy félőrült öklözés, és már el is felejtkeztem a pihenésről, alig vártam, hogy holnap legyen.


A hozzászólást Atsui Orestes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 10, 2013 11:37 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Csüt. Jan. 17, 2013 8:41 pm

Atsui... hol voltak eddig a kalandjaid? Remélem most már gyakrabban olvashatom írásaidat ugyan is lenyűgözött! Az elején ahogy az érzelmekről írtál példa értékű lehet a forumon, teljesen átéreztem amit leírtál! Nagyon szép volt! A párbeszéd hasonlóan az előzőhöz megint csak példa értékű, hiszen annyira élethű és még is a karakter jelleméhez igazodó. Csak ámultam és bámultam, tökéletesen lehetett érezni belőle a mester szerepét és személyiségét ahogy a tiédet is, mintha tényleg valóságosan lejátszódó beszélgetés lenne. De a halforgatás művészete, ezt megkoronázta. Eleinte csak néztem a merész ötleten, de annyira jól megírtad hogy csak dicsérni tudom. Nagyon tetszik az újítás és a humor keveréke valamint hogy még egy komoly szálat is bele vittél. Van egy rád jellemző nem túl erős szarkasztikus humor íz írásodban mely nekem nagyon tetszik, s remélem többször fogok vele találkozni még! Várom a következő fejezetet!

Jutalmad: 600 VE + 125 VE bonusz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Hétf. Feb. 11, 2013 12:57 am

A szigeten
II. Fejezet: A napló


Behunytam a szemem, és összpontosítottam. Kiürítettem elmémet, és minden energiámat a feladatra koncentráltam. Nem létezett más, csak a körülöttem lebegő porszemek; éreztem minden apró rezzenésüket. Gondolataim végre kitisztultak, furcsa érzés költözött lényembe egy pillanat erejéig. Olyan érzés, ami régóta nem látogatott meg, de még csak messziről sem láttam. A béke, megnyugvás csalóka érzete volt ez; kihasználtam azt a röpke, elmúló pillanatot, és erőt merítettem abból a kósza érzésből. Jól a lelkembe véstem milyen volt, hogy véletlenül se felejthessem el újra.
A szemcsék megmozdultak; kavargó halmazuk egy hal által megbolygatott folyó fenekére emlékeztetett. Megkerestem a zavaros részt, és térdemen pihenő tenyerem lassan a földre csúsztattam. A szemcsék újra megbolydultak a földön aranyszín tükörként megnyíló futóhomok hatására.
- Majdnem – horkantott fel Shimao Mester a hátam mögül. Kinyitottam szemeim, és feltápászkodtam. Kellemetlenül sajogtak lábaim, amik legalább egy órája törökülésbe kényszerítve szorongtak.
- Fogadok, hogy csak arrébb ugrottál.. – nyögtem nyújtózkodás közben, majd végre beszélgető partnerem felé fordultam.
- Hhm.. a te varázslataid elől nem kell félreugranom Atsu – felelte enyhe gúnnyal, de arcán kedves mosollyal.
- MÉG nem – korrigáltam, és a Mester kezében lógó batyut kezdtem méregetni. – Csak nem ebédre valót hoztál? – nyeltem egy hangosat. Korán keltem aznap, nem tudtam aludni, pedig mostanában ez már egyre kevésbé volt jellemző. Kihagytam a reggelit, és rögtön kimentem a ház melletti tisztásra gyakorolni, hátha fel tudok mutatni valamit, mire Koko visszaér a szárazföldről.
- Jó a szemed – felelte szokásos nyugodt, selymes hangján, majd belenyúlt a zsákocskába, és előhúzott valami gyümölcsszerűséget. Jóízűen beleharapott, én pedig korgó gyomorral elindultam felé, de amint megmozdultam, hátat fordított, és komótos léptekkel elindult a ház felé. – Előbb a tanulás, aztán az élvezetek..
- De hát én reggel óta gyakoroltam, éhes vagyok – szóltam utána megrökönyödve, de már csak a zár kattanása felelt rimánkodásomra. – Pff... hát jó.. – duzzogva visszatelepedtem a puha fűbe, és újra lehunytam szemeim...
Az új technikát gyakoroltam napok óta, amit Shimao Mester nemrég tanított, bár be kell valljam, sokkal nehezebb volt elsajátítani, mint azt én elsőre gondoltam. A varázslat – Shimao elmondása szerint – taktikai előnyszerzésre, felderítésre, sőt akár menekülésre is tökéletesen alkalmazható volt, amiben én egyet is értettem vele. Talán ez volt ez egyik leghasznosabb varázslat, amit addigi életemben tanultam, és az elmúlt napokat szinte megállás nélkül, gyakorlással töltöttem, hogy minél előbb tökéletesítsem tudásom. Persze Shimao a szokásos egyszerű közönyösséggel közölte velem már a második nap – amikor látta rajtam az igyekezetet - , hogy bizony hiába gürcölök ennyire, ahhoz, hogy ezt a technikát tökéletesen, és könnyedén tudjam kivitelezni, éveknek kell majd eltelnie. Természetesen nem hittem neki, és még több időt töltöttem gyakorlással. Azóta eszembe jutott, hogy talán éppen az ösztönzés volt a célja megjátszott cinizmussal átitatott kijelentésével; végül is már volt szerencséje megtapasztalni, milyen makacs tudok lenni, ha akarok. De a fenébe is, hogy gyakorolhatnék hatékonyan egy lakatlan szigeten? Rovarokat nem tudok érzékelni, más, nagyobb élőlények pedig nem jönnek hozzám ennyire közel – már ha egyáltalán a madarakon kívül élnek itt más, nagyobb testű állatok.
Mintha csak valaki teljesítette volna a kívánságom, valaki belépett a körbe; nagyjából egy méter magas lehetett, talán egy kicsit kisebb, tömzsi testű, és lassan mozgott, majd pár lépéssel mögöttem megállt. Tehát Koko visszatért a szárazföldről. Egy kis homoklabda puffant tompán puha homlokán.
- EZ AZZZZ! – öklöztem a levegőbe sikeresen bevitt találatom után, majd felpattantam, és néhány ügyetlenül kivitelezett hajlongással helyére raktam elgémberedett tagjaimat.
- Ez aztán a kellemes fogadtatás. – kommentálta ignorálva lelkesedésem. – Ez valami új izé?
- Ez nem izé, Koko, de az tény, hogy új.. legalábbis számomra. Ezt a technikát nem sokkal azután tanultam, hogy te elindultál a szárazföldre. Jó, mi? – kacsintottam rá, miközben végigmértem.
- Jah szuper… bár fogalmam sincs mi történt, de hidd el, a másik oldalról nézve a legkevésbé sem kellemes. várjunk csak… valami nem stimmel vele. Olyan furcsa. Közelebb léptem, és jobban szemügyre vettem.
- Áhhá! Mi ez a bot? – kaptam ki a kezéből az eszközt. Egy szépen faragott, nagyjából egy méter hosszú fabot volt, a végén négy kisebb, éles fémdarabbal, amik alkalmassá tették közelharcra, és volt ott még valami. Egy aranyszínű, csillogó lakrima, egy szép foglalatban, a bot felső felébe építve. Ismerős volt. – Ez nem az a…
- De igen, ez az a lakrima, amit Mortre házából hoztunk magunkkal.
- Nem kellett hozni, jött az magától is. – tettem csípőre kezem. – Na és hogyan kell használni? Egyáltalán miféle varázslat van benne?
- Csak aktiválom, és már megy is a zúzás. – felelte a megszokott lazasággal. – Nem tudom milyen varázslat, de valamiféle homokvihar jön belőle, és sosem fogy ki. Akárhányszor el tudom lőni. – húzta ki magát.
- Homokvihar? – álmélkodtam. – Olyat még én se tudok. Nem mondod komolyan, hogy egy nálam is erősebb homokvarázslat van benne, amit bármikor el tudsz sütni? Egy vacak bottal? Ilyen nincs. – ráztam a fejem hitetlenül. – Ki a fene csinálta ezt meg neked és mennyiért?
- Mittomén. Valami kovács. Hargeonban találtam a vásáron. Az egész egy nap alatt megvolt, és csak 35 kilóba fájt. Na? Jó vásárt csináltam, mi? – vigyorgott elégedetten.
- Dehh.. – sóhajtottam, és kelletlenül visszaadtam neki új fegyverét. Össze kell kapnom magam, ha nem akarok mellette lebőgni. – Mostantól te vigyázol az én hátsómra, és nem fordítva. – osztottam rá jobb mutatóujjammal legújabb „jó ötletem”.
- Ez eddig is így volt. – húzta el a száját megjátszva.
- Persze persze. - imitáltam kezemmel egy tátogó szájat. - Még mindig túl sokat gondolsz magadról. Vigyázz, nehogy aztán megártson. - mosolyogtam gúnyosan.
- Csak szeretnéd! - replikázott. - Szóval mi a fene volt ez az új izé? Honnan tudtad, hogy itt állok? Egyáltalán, hogy megjöttem. Tisztán láttam, hogy háttal ültél nekem, és a lépteim nyomát sem hallhattad a vacak emberfüleddel.
- Cöh… még hogy vacak. Bár az igaz, hogy tényleg nem hallottalak. Nos a varázslat lényege annyi, hogy egy láthatatlanul kicsi porszemekből álló homokfelhőt idézek magam köré, amiben képes vagyok maradéktalanul érzékelni bármilyen élőlényt, vagy mozgást, mégpedig az elmozduló szemcsék segítségével. - fejtettem ki tudálékosan.
- Hmm… Nem is rossz. Még a végén hasznodat is veszem egyszer. - vigyorgott.
- Hahaha. Örülök, hogy a humorod nem kopott a nagy csellengés alatt. - és az én szarkazmusom sem. - Na mesélj, mi volt? Merre jártál még? – ejtettem meg a gyors témaváltást, miközben elindultam a vityilló felé, azzal a feltett szándékkal, hogy magamhoz veszem az elmaradt reggelit, és ha már ott vagyok, az ebédet is. Farkas éhes voltam, és már nem érdekelt, mit mond Shimao; ha nem ad kaját, maximum lepróbálom rajta a kifogyhatatlan csodabotot.

- Ami azt illeti, rengeteg hasznos dolgot sikerült begyűjtenem… a boton kívül. – oldalán lógó tarisznyájából egy halom, gyűrött papírt húzott elő, és meglobogtatta előttem.
- Mik ezek? – vettem át a köteget.
- Ezeket Bob Mester hozta neked a Cloveri Központi Irattárból.
- Áá igen.. ilyenkor szokott menni a céhmesterek éves gyűlésére. Ennyire unatkozott, hogy ráért a könyvtárban olvasgatni? – humorizáltam. – Furcsa. Olyan.. mint egy napló. – állapítottam meg gyors átfutás után.
- Nem olvastam el, de azt mondta a kezeden lévő jellel kapcsolatos. Szerinte, ha figyelmesen olvasod, sok mindent megtudhatsz róla. – megtorpantam.
- A talizmán? – fejemet azonnal elöntötték a hátborzongató emlékek, egy pillanatra Gab is eszembe jutott. Az arca, amikor először találkoztunk a fogadóban. Nindrában. Gyorsan megráztam fejem, hogy visszakerüljek a jelenbe. – Megyek és átnézem ezeket. – már nem is voltam éhes.
- Találkoztam Shoval is. Mondott érdekes dolgokat… - szavai már csak távoli visszhangok voltak fülemben; számomra már nem létezett semmi, csak a kezemben szorongatott papírok. Beviharzottam a házba, és meg sem álltam a szobámig; lehuppantam az asztalhoz, és nekiestem.


X603 november 4.
Még mindig annak a kisfiúnak az arca jár a fejemben. Vajon mi lett a sorsa? Furcsa dolgok történnek velem mostanában, nem értem ezeket az érzéseket. Reggel, mikor felkeltem, Gwain nem volt itt, azt hittem, csak elment tűzifát gyűjteni, vagy ennivalót keres, de már este van, és még mindig nem került elő. Sétáltam egy kicsit az erdőben, hátha a nyomára akadok, de nem találtam sehol. Komolyan aggódom miatta, az elmúlt pár napban alig lehetett ráismerni, bár ő ugyanezt mondta rólam. Talán igaza van. Néha magam is úgy érzem, mintha egy ismeretlen lennék. Saját arcomat látom a tükörben, de mögötte egy idegen néz vissza rám. Holnap délig várok, ha addig nem kerül elő Gwain, elmegyek Thessala-ba, hátha elfogták a vadászok.

X603 november 5.
Hideg van, a hó szinte mindent fehérre festett reggel óta. Elmentem Thessala-ba. Nem is tudom. Az egész olyan zavaros. A házak romokban álltak, a pusztulás bűze még most is marja a bőröm. Az a sok halott ember… Nem tudom mi történt, két nappal ezelőtt még minden normális volt. Ma elhatároztam, hogy utána járok Thessala gyilkosának, de előbb meg kell találnom Gwaint.

X603 november 10.
Gwain halott. Én öltem meg. Legalábbis a vadászok ezt mondták, mielőtt végeztem velük. Dühös vagyok, és csalódott. Fáj minden porcikám, pedig egy horzsolás sincs a testemen. El kell innen mennem. Nem tudom mi tévő legyek, egy időre meghúzom magam a hegyekben.


- Na megtudtál már valamit? - kérdezte az asztalra felmászva Koko. - Kinek a naplója?
- Azt egyelőre nem tudom. Legalábbis a nevét nem, de úgy hiszem, aki ezeket a sorokat lejegyezte, az a talizmán utolsó birtoklója volt.
- Ezt miből gondolod? – húzta fel a szemöldökét a koala, én pedig kivettem a stóc legalján heverő lapot.
- Nézd csak – mutattam a dátumra. - Ez az utolsó bejegyzés. A dátum majdnem egyezik azzal, amit Gabbal láttam az emlékműnél, fent a hegyekben.
- Emlékmű?
- Mikor először találkoztunk, egy Nindrához közeli kis barlangban találtunk egy kőemelvényt, amit a talizmán elleni harcokban elesettek emlékére faragtak, miután sikerült azt elzárniuk a világtól. Akkor egy nekromanta mágus valahogy mégis megszerezte a medált, és őrült pusztításba kezdett. Hajszál híján, de sikerült megfékeznünk, aztán elpusztítottuk a talizmánt.
- A régi szép idők, amikor még olyan fiatal voltál… - vigyorgott.
- Igen, amikor még nyugodtan tudtam olvasni, mert nem zavartál folyton a kérdéseiddel.. – replikáztam mosolyogva. – Tehát a lényeg az, hogy a dátumok szerint ez a lány kellett, hogy legyen az utolsó tulajdonos. Elvették tőle a talizmánt, megölték, aztán a Nindra alatti kis szentélyben elzárták a nyakéket– Koko figyelmesen bólogatott. – De még korántsem értem a végére, csak a dátumot néztem meg. Az elejétől a végéig szeretném elolvasni, hátha megtudok belőle valamit a szimbólumról, bár elég foghíjas az iromány, rengeteg oldal hiányzik belőle. Nézd!– hajoltam ismét az asztal fölé, és olvasni kezdtem:

X603 december 24.
Valahol messze most karácsony van. De nem itt, nem ebben a barlangban. A hideg szinte már elviselhetetlen, mégsem tud megölni. Akárcsak a magány. Hiányzik Gwain. Annyira, hogy lassan beleőrülök. Az egyetlen ember volt, aki szeretett, és akit szerettem, nem tudom meddig bírom még egyedül. Mikor lesz vége a télnek? Mikor süt ki újra a Nap?

X604 január 8.
Tegnap éjjel álmodtam. Az álmomban Thessala-ban voltam. Körülöttem minden lángokban állt, az emberek féltek, sikítottak, meghaltak. A kezeim vérben úsztak, Gwain pedig a lábaim előtt hevert. Megcsonkított, élettelen teste örökre belém égett. Tényleg én voltam. Emlékszem, milyen élvezettel öltem meg. De nem csak őt, hanem mindenkit. A rémálom hirtelen valósággá vált. Mi történik velem?

X604 február 22.
A fogadó, amiben lakom nem túl kényelmes, de többet most nem engedhetek meg magamnak. Óvatosnak kell lennem. Bár itt egyelőre senki nem ismert fel, a vadászok bárhol ott lehetnek, nem kockáztathatok. Mindenesetre jó újra embernek érezni magam. Hónapok óta nem volt rá lehetőségem, úgyhogy ma jól megnéztem magam a tükörben. A mellkasomon egy furcsa jelet találtam, pontosan a bácsikám medálja alatt. Olyan, mintha beleégett volna a bőrömbe, nem értem miért nem éreztem. Fogalmam sincs, mi lehet ez, de most nem is érdekel. Ha minden jól megy, még maradok itt egy pár napot, aztán jobb, ha továbbállok.

X604 április 16.
Kedves Naplóm! Felejtsd el, amit tegnap írtam… az NEM én voltam.


- Ez fura. – rázta a fejét Koko.
- Nos ha belegondolunk, milyen hatással van a talizmán a birtoklójára, egyáltalán nem az. Én nagyon is értem, miről beszél. Azt viszont már egyáltalán nem, hogy hogyan tudott neki ennyi ideig ellenállni.
- Te azt mondtad, hogy szinte rögtön érezted, ahogy befurakodik az elmédbe, ugye?
- Így van. Az egész „átalakulás” vagy hogy is mondjam, tulajdonképpen néhány perc alatt végbement. Tudtam, hogy nem jó, amit teszek, és amit gondolok, mégsem tudtam neki határt szabni. Ez a lány viszont úgy tűnik sokáig nem is volt tudatában annak, hogy milyen átkot hord a testén. A „bácsikája medálja”. Talán csak ajándékba kapta.
- Vagy inkább megörökölte – szúrta közbe Koko. – Bárkitől is kapta, nem hinném, hogy nem volt tisztában az erejével.
- Igen ez valószínűbb– bólintottam. – Azt írja „nem ő volt”. Akkor vajon ki? – Koko megvonta a vállát, én pedig gondolataimba révedtem. – Mi van, ha ez a talizmán egy külön entitás? Célja van. Saját akarata van, amit rá tud kényszeríteni a viselőjére.
- Egy intelligens varázstárgy? – húzta fel ismét a szemöldökét Koko.
- Elképzelhető. Hallottam már ilyesmiről – újra a kézirathoz fordultam. – Nem tudom, ki lehet ez a lány, de nekem egyáltalán nem tűnik tömeggyilkosnak. Tehát a medál már erőteljes hatást gyakorol rá. Mintha egy alternatív személyisége lenne. Ez megmagyarázná miért nem emlékszik a tetteire. Én viszont nem tapasztaltam ilyen hatást. A talizmán teljesen elnyomta a személyiségem.
- Lehet, hogy azóta nőtt az ereje?
- Lehet. De mitől? – Koko ismét csak vállat vont, én pedig folytattam az olvasást. – Itt egy nagyobb hézag van…

X604 szeptember 28.
Ma van a születésnapom. Bárcsak itt lenne Gwain. Bárcsak ne lennék ennyire egyedül. Bárcsak visszacsinálhatnék mindent. Ezt a napot is túlélem… bárcsak ne így lenne.

X604 szeptember 30.
Megpróbáltam levenni. Nem engedi. Nem tudom, mit tegyek. Egyre erősebb vagyok. Annyira, hogy már félek a saját hatalmamtól. Ma eszembe jutott, hogy megkeresem Shinji Mestert, hogy segítséget kérjek tőle, de félek… hogy őt is megölném.

X604 november 12.
Azt hiszem hiába jöttem el idáig. A vadászok ide is követtek. Miért nem hagynak végre békén? Nem akarok többet bántani… senkit.

X604 november 15.
Ma találtam egy újságot az út szélén. Van benne egy cikk egy mágusról, aki az északi hegyekben tombol. Állítólag már több kisebb faluban vandálkodott, és közben a lakókat sem kímélte. Jókora felfordulást csinálhatott, ha a híre még ide, a határhoz is eljutott. De ami még fontosabb, valaki készített róla egy képet. Van valami a nyakában. Valami, ami nagyon hasonlít az én medálomhoz. Úgy döntöttem, holnap útra kelek, és megkeresem. Találkoznom kell vele. Ha másért nem, legalább azért, hogy megfékezzem. Talán csak én vagyok rá képes.
Legalább a vadászoktól egy időre nyugtom lesz…

X604 november 20.
Három napja próbálom elhagyni a vidéket, de sosem oda lyukadok ki, ahova indultam. Ő nem akarja, hogy odamenjek. Azt hiszem, fél. Mindent megteszek, hogy megtaláljam azt a férfit!


- Nagyon kitartó.. – jegyezte meg Koko.
- Az egyszer biztos. Vajon milyen mágus lehetett?
- Jobbat kérdezek: Kik azok a „vadászok”?
- Egy nem éppen legális csoportosulás, akik sötét mágusok, gonosz varázslók levadászását tűzték ki célul. – Koko értetlenül fordult felém. – Már utána olvastam, mielőtt jöttél. Bob Mester alapos volt az információgyűjtésnél. – tettem hozzá gyorsan, miközben előhúztam pár oldalt, amit feltehetőleg egy könyvből másolt ki Bob.
- Értem. - bólintott, én pedig türelmetlenül folytattam az olvasást.

X604 december 1.
Megint eltelt egy hónap. Azt hiszem, valahogy kapcsolatba kerültem a másik használóval. Közeledek…


- A másik használóval? – bámultam elképedten a szöveget, mintha nem hinnék a szememnek. - Ez azt jelenti, hogy..
- ..hogy nem csak egy talizmán van.. illetve volt. - vágott közbe Koko.
- A kérdés az, hogy mi melyiket pusztítottuk el, és hogy hol van a másik. Talán ebből kiderül.

X604 december 26.
Dean ereje elképesztő. Ma úgy hallottam, az emberek csak „Pusztítónak” nevezik. Találó név. Mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Mi lehet ezzel a célja? Talán ő is ebből nyeri az erejét, mint az enyém? Nem hinném, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megfékezzem, de megtalálom a gyenge pontját. Megtalálom, mitől fél.

X605 január 1.
Kedves Naplóm,
Talán utoljára írok neked, legalábbis remélem, hogy holnap végre véget ér ez a rémálom. A talizmánt csakis egy másik talizmán pusztíthatja el, ezért rettegett tőle, hogy találkozzak a másik hordozóval. Kapcsolatban állok Dean-nel, a szerencsétlen cirkuszi bohóc tűzmágussal, aki ki tudja mióta nincs is a tudatánál, de holnap végre feloldozást nyer általam. Mindent megteszek, hogy megmentsem a lelkét, legalábbis ami még maradt belőle, és végre elpusztítom ezt az átkozott medált.
Ha valaha is elolvassa bárki ezt a naplót, tudja, hogy Carly Shy’alea nem volt gonosz! Nem én öltem meg azokat az embereket. Nem én öltem meg Gwaint! Bárcsak a mennybe jutnék, és elmondhatnám ezt neki.
Ha a tervem beválik, holnap mindketten meghalunk, és a medálok velünk együtt pusztulnak. Ha nem… nos azt hiszem az már nem az én problémám lesz. Ahogy a többi öt talizmán sem..
Szeretlek Gwain, mindig is szeretni foglak…


- Ennyi? – kérdezte Koko kíváncsian, de kissé ingerülten.
- Ennyi. - feleltem. - Tehát hét talizmán volt, abból egy biztosan elpusztult. De vajon Carly sikerrel járt? Mi lett az ő sorsuk? - töprengtem a fejemet rázva, majd Kokohoz fordultam. - Mit tudtál meg Sho-tól? - kérdeztem leplezetlen türelmetlenséggel. Vajon Koko beszélt neki erről a naplóról?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Hétf. Feb. 18, 2013 10:59 pm

Fúúúúú


Az előző kalandod sem volt piskóta de ez a mostani.... Lenyűgöző történet, kifejezetten spanoltál, nagy érdekes dolgokat írtál le, és nagyon jól játszottad ki. Kokonak tetszik a személyisége, örülök, hogy így kibontakozott, bár kedvenc kis mesterem most nem kapott na szerepet de a naplós részek kárpótoltak érte. Azt hiszem a régi pecsétes részeket újra kell olvasnom, mert már csak nagy vonalakba emlékszem és a sztori pedig nagyon tetszik!
Ugyan akkor, írsz egy ilyen köröm rágóan érdekes kalandot és nincs még folytatás? Milyen kegyetlen dolog ám ez? Havi két kaland ez a minimumod amit írni kell, és én nagyon boldog leszek xD

Jutalmas: 600 VE + 150 VE + 150 VE Kokonak!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Csüt. Feb. 28, 2013 9:05 pm

A szigeten
III. Fejezet: Új információk

Hólepelbe takarózott erdő; pelyhek sűrű függönye festi a fák ágait, s a halványszürke égboltot fehérre. Két vándor igyekszik meghódítani a hegyet; kitartóan harcolnak a zord időjárás szemgyönyörködtető akadályaival. Talpuk alatt minduntalan ropog a friss hó, lépteiket fémpáncél csörgése kíséri, haladtuk akár egy szimfonikus zenekar játszik a csendes erdő magányában. Az egyik olyan ismerős, erőteljes, határozott mozdulatokkal halad, bal kezét teste mellett lóbálja, kézfejét egy titokzatos jel díszíti. A bőrébe égett szimbólum hirtelen felizzik. Fájdalom s hideg söpör végig testén; másik kezével azonnal a fájdalom forrásához kap, majd térdre rogy, és vibráló tekintetét az enyémbe fúrja..
- Gab?! – meredtem az ágyammal szemközti falra zihálva.

***

Koko belökte az ajtót, s nyugodt, határozott léptekkel csörtetett be a Dragon Fang kantinjába. A furcsálkodó tekintetek teljesen hidegen hagyták, mint mindig. Miért is lenne furcsa, hogy egy koala besétál Era legnagyobb varázslócéhének épületébe? Szokatlan? Talán. De semmiképpen sem furcsa. Fürkésző tekintete hamar kiszúrja, amit keres; egy fiatal lányt, aki az egyik asztalnál üldögélt, és fáradtan hallgatta partnere – egy másik fiatal lány – fecsegését.
- Szia Shsshhh... Vindisha. Utálom ezt, nem tudom megszokni. – mászott a fel legjobb barátjával szemben lévő székre.
- Szia Koko – fordult felé a lány megkönnyebbülve, ügyet sem vetve társalkodó partnerére, aki éppen a mondat közepén járt. - Itt hívhatsz Sho-nak is, ismernek. Mi járatban?
- Az jó, szerintem a Sho Shokkal jobban illik hozzád. – egy „jó” poén mindig készen áll a bevetésre, s bár a lánynak nem esett le az évszázad szóvicce, Kokot ez nem különösebben érdekelte. Inkább csak folytatta mondandóját. - Atsuval kaptunk egy kis segítséget a talizm... – a barna hajú, felesleges harmadikra kapta a tekintetét. - Ez ki?
- Ő Hayden, egy bukott archai, mint Synestra. Hayden, ő pedig Koko, a Blue Pegasus mágusa. – tudta le Sho gyorsan a hivatalos köröket.
- Hello szőrmók! – köszöntötte zavartan a Hayden nevezetű. Látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan viselkedjen. Mégiscsak egy koalának mutatták éppen be. - Milyen aranyos kis jószág vagy te, és ráadásul mágus! Hát nem édes? – a kezdeti zavarán hamar túltette magát; bal kezével cirógatni kezdte Koko fejét, mintha egy kitömött alvós kedvenc lett volna.
- Ne is figyelj rá... kissé... furcsa.- húzta fel zavartan a szemöldökét Sho. Na igen, ez a furcsa. - Everoth szerint Synestra nyomára egy archai könnyebben rátalálhat, és míg Gabriel külföldön van, addig rám van bízva.
- Ezt fejezd be kislány, vagy elvarázsollak egy rusnya békává. - tolta el magától Koko a birizgáló kezet, aztán többet nem is foglalkozott a dilis lánnyal, visszafordult Shohoz.
- És tudtok már róla valamit? – kérdezte a szőke lányt, de ő válaszul csak szomorkásan a fejét rázta.
- Nem, semmit, még Everoth-al sem találkoztunk azóta. Igazából négy napja csak, hogy elhoztuk az előző... munkahe--
- Palotájából! – vágott a szavába a dilis színpadiasan. - Kiszakítottátok a fekete rózsát a virágágyásból!
- Jó, jó - intette le Sho türelmetlenül. - Szóval négy napja hoztuk el, és Gabrielék három napja indultak el. Nem hiszem, hogy Everoth feltűnik addig, míg vissza nem érnek.
- Értem. – bólintott Koko komoran, majd egy pillanatnyi szünet után folytatta. - Szóval azért jöttem, mert Atsuval megtudtunk pár érdekes dolgot a talizmánról. Tudunk itt nyugodtan beszélni? – nézett körbe a nem túl zsúfolt, de azért itt-ott kíváncsian fülelő ebédlőn.
- Ha itt nem is, akkor a szobámban igen. De neki is jönnie kell. A szavamat adtam. Amúgy is megbízhatunk benne, még ha valami galiba is történne vele... – Sho hirtelen elvigyorodott - sokkal erősebb vagyok nála. – Koko kárörvendőn csatlakozott a vigyorpartyhoz.
- Nem kell az erőfitogtatás, szöszi. – csipogott a barna hajú. - Megígértem, hogy segítek, nem fogom megszegni a szavam. Egyébként se tőled félnék, ha titeket átvágnálak, akkor Everoth-al is kitolnék, és egy elsőszülött erejéhez még ésszel se érsz fel...
- Akkor menjünk a szobádba. – döntötte el Koko, ügyet sem vetve a méltatlankodó Haydenre.

***

- Gab?! – nem voltam benne biztos, hogy az újabb fura álom, vagy a dühös, villámokat szóró, tomboló vihar vert-e fel nyugtalan alvásomból, mindenesetre az álmot nem sikerült elűznie fáradt szemeimből. Visszadőltem, és még egy darabig a kalyiba plafonját bámultam.
- Megint egy álom? – Koko lépett az ágyam mellé. Egy újabb dörrenés kísérteties, sárga fénybe burkolta alakját.
- Igen. – ültem fel újra. – Indulsz?
- Igen. A kereskedők korán kelnek, ha el akarom kapni Hahn kapitány hajóját, jobb, ha már most elindulok.
- Ilyen viharban? Nem örülök, hogy ilyen veszélynek teszed ki magad. Nyugodtan mehetnél holnap is, addigra biztos lenyugszik az anyatermészet. – dörzsöltem meg szemeim.
- Nem, már lebeszéltem a fuvart Hargeonba. Annyira nem vészes a helyzet, nem kell aggódnod. – próbált megnyugtatni. Tudta, hogy jobban ismerem a tenger szeszélyeit, mint ő, szavai mégis jól eső megnyugvással töltöttek el.
- Rendben. – bólintottam végül. – De vigyázz magadra!
- Mint mindig. – biccentett. – A napló másolatát elviszem Shonak. Remélem tud valami újat mondani.
- Az mindegy. Nem azért látogatod meg, mert információt akarsz.. legalábbis nem elsősorban ezért, nem igaz? – mosolyogtam, Koko pedig hümmögött egyet.
- Persze, hogy nem. – mosolyodott el ő is.
- Mond meg neki, hogy hiányzik.
- Átadom. Pár nap múlva jövök vissza.
- Rendben. Legyél óvatos.

***

Sho szobája tágas volt, de közel sem úgy volt berendezve, mint egy emberé lett volna. Csupán egy egyszemélyes ágy, és egy éjjeli szekrény állt az egyik sarokban. Tágas ablak engedte be a fényt, ami szinte elárasztotta a helyiséget, a falakat pedig több tucatnyi rajz tarkította. Koko csak egy gyors pillantást vetett rájuk; egyik-másik elnyerte a tetszését, mások inkább egy kisgyermek ügyetlen próbálkozásaira hasonlítottak. A két lány leült az ágyra, Koko pedig felmászott az éjjeli szekrény tetejére.
- Ezt – nyújtotta át Shonak a napló megmaradt részének másolatait. - Bob Mester találta a Cloveri Központi Irattárban. Egy lány naplója, aki szintén birtokolta a talizmánt. Legalábbis az egyiket.
- Akkor több is van? – vette el a papírhalmot Sho. - Azt hittük csak az, amit Atsui és Gabriel elpusztított, meg talán amit a homok alatt találtunk a templomban.
- Úgy tűnik, összesen hét talizmán volt, de ezt csak az utolsó bejegyzésben említi, forrást nem jelöl meg. Sajnos az sem derül ki, honnan ered a cucc. Az írás szerint a bácsikájáé volt, de hogy kapta tőle, vagy örökölte, azt nem tudhatjuk. – foglalta össze Koko, amit tud, majd kis szünet után folytatta. - Carly.. ömm így hívják a lányt.. nos rá nem úgy hatott a talizmán, mint Atsura. Nem vette át felette teljesen a hatalmat, az elméje nagyrészt tiszta maradt, de a mágikus ereje fokozatosan nőtt. Aztán bejött a képbe valami fickó is, egy másik "hordozó", ahogy ő nevezi, akit valamilyen módon érzékel a csaj. Mint Atsu és Gab a jelen keresztül.
- Jól értem, a démonlélek talizmánokról beszéltek? – kérdezett közbe hosszú hallgatás után a fura lány. Koko már nem emlékezett a nevére.
- Nahát tud valami értelmeset is mondani? – csodálkozott rájátszva.
- Szöszi, emlékszel a naplóra, amit annyira el akartam hozni a Virágzó Rózsából? - Sho bólintott. - Nos, azt a naplót már közel hatvan éve őrzöm, és azé az öregemberé volt, aki befogadott, amikor elbuktam. Egy pillanat. – azzal felpattant, kiviharzott a szobából, majd amilyen gyorsan távozott, úgy vissza is jött, kezében egy kopott, bőrkötésű, vaskos könyvvel, amiből több helyen fekete szalagok lógtak ki. A borítót különböző, rúnákra hasonlító ábrák díszítették, de Koko biztos volt benne, hogy nem csak dísznek vannak ott.
- Az öreg is démonvadász volt, egy Sarin'do rendhez tartozott. Ők készítették a talizmánokat, de már sok évvel ezelőtt, még az öreg előtt, ő csak a rend nagykönyvéből írt ki dolgokat. – mondta Hayden.. áhh igen eszébe jutott a neve.
- Mi a szösz. - hunyorgott Koko a naplóra. - Tehát a talizmánokat emberek készítették. Sharin'do? Ez valamiféle szekta? És miért démonlélek talizmán? - kérdezte még mindig a lány ölében pihenő könyvet vizslatva.
- Nem tudok mindent, hiszen minden nincs leírva a naplóban. Nem szekta, olyan emberek közössége, akik valami miatt arra tették fel az életüket, hogy megvédjék a többieket a démonoktól. Voltak, akiket a bosszú, volt, akiket a kalandvágy, vagy csak szimplán a kötelességtudat vitt rá. Azért démonlélek, mert a talizmánokba egy akkor ismeretlen szellemlény erejét zárták. Később kiderült, hogy a mesterek, akik viselték a talizmánokat át lettek verve, és megfertőzte az elméjüket a démon lelke.
- Hmm.. - morfondírozott a hallottakon a koala. - Mi történt a rend tagjaival?
- Az öreg idejében már csak egy bázis működött a hétből, ami valaha az országban volt. A talizmánok eltűntek, nyomuk veszett, legalábbis hatnak biztosan. Egyetlen ember tudott felül kerekedni a démon erején, és ő a saját szolgálatába állította a hatalmát. Én azt hiszem, hogy a megmaradt támaszpont vezetője lehetett az, de ha ez igaz is, akkor is rég meghalt már, és ha nem került még egy olyan erős akaratú emberhez, akkor ugyanúgy elveszett. És sajnos a támaszpont helye sincs leírva a naplóban, gondolom elővigyázatosságból.
- Akkor nem vagyunk sokkal előrébb. Carly azt írta, a talizmánt csak egy másik talizmán ereje tudja végleg elpusztítani. Az a kérdés, hogy Atsuéknak sikerült-e végül is megsemmisíteni azt az egyet, vagy nem. Ez a lány megpróbálta mind a kettőt szétkapni, de azt nem tudjuk, hogy sikerrel járt-e, pedig az összecsapásra valahol az Északi-hegységben került sor.
- A talizmánokat el lehet pusztítani úgy is, ha a készítés helyére viszik vissza. – tette hozzá Hayden.
- Gabriellel a templomban egy szökőkút szerű fehér köves oltárt találtunk a templomban, a mellett feküdt a fickó, akinek ráégett a kezére egy jel, ami Gabrielére és Atsuéra hasonlított. – szúrta közbe Sho.
- Atsu egy ugyanilyen oltárról mesélt, amikor a szimbólumok ráégtek a kezükre. – vágta rá Koko, majd egy pillanatra elgondolkodott. - Mellesleg.. mielőtt elindultam ide, Atsu mondott valami furát. Azt mondja szokott álmodni azzal a majommal.. Gabriellel. - tette hozzá kelletlenül az értetlen tekinteteket látva. - Zavaros álmokról mesélt, az egyikben valami templomban járt, de másra nem emlékszik. Lehetséges, hogy ilyen messziről is van valami kapcsolat? A.. Gab nem tapasztalt ilyesmit? - kérdezte Shotól.
- Akkor az lehetett a talizmánok készítésének a helye. – állapította meg Hayden, aztán Sho átvette tőle a szót.
- Nem mesélt hasonlóról. De akkor lehet, hogy van ilyen kapcsolat, nem tudni. Az a templomos eset több, mint valószínű, hogy akkor volt, amikor mi ott jártunk Web Valley-ben.
-Na most akkor két dolog lehetséges... illetve három. – kezdett okfejtésbe Koko. - Az első, hogy Gab egy bunkó, és azért nem jelentkeznek nála ezek a tünetek. Ez nekem a leggyanúsabb. - szögezte le gyorsan. - A második, hogy ő is látott hasonlót, csak nem mondta el, a harmadik lehetőség pedig, hogy az érzékelés egyoldalú. Te tudsz erről valamit, Héda? – pedig már majdnem sikerült megjegyeznie a nevét…
- Hát, elég pokróc lett azóta... Én is mondtam neki. El is akart küldeni, én meg bele is mentem volna, ha nem akadok össze Rane-el... – húzta el a száját Sho.
- Azt tudom, hogy a talizmán hordozói kezdetben érzékelték a másik hordozó jelenlétét, de hogy az elpusztításuk után is megmaradt volna, azt nem. A templomos dolog nincs leírva a naplóban, az, hogy Gabriel és Atsui hogyan pusztították el, szerintem arról csak ti tudtok. – szólt Hayden kérdő tekintetét Kokora emelve.
- Atsu részletes beszámolóban, mondhatni előadta nekem az eseményt. - körözött egyet a szemével visszagondolva a hülyén imitált mozdulatokra. - A lényeg annyi, hogy a kezüket összekulcsolva tartották a talizmánt azokba a hideg lángokba, aztán jött a robbanás, és mikor magukhoz tértek, a jelek már ott voltak a kézfejeiken, és valahogy érzékelték egymás.. érzéseit. Vagy valami ilyesmi. Tisztára, mint egy elcsépelt, nyálas romantikus sztori. - horkant fel.
- Nem volt ez a láng fehér véletlenül? – csillant fel Hayden szeme.
- De.
- Akkor ahogy mondtam, ott készítették a talizmánt.
- Mindegyik másik helyen készült?
- Hét különböző talizmán hét különböző helyen.
- Remek... nehogymár egyszerű legyen. - húzza el a száját Koko. - Akkor egynek biztosan annyi, legalább ezt már tudjuk. Sőt a templomban találttal együtt kettőnek. De vajon a többi megvan-e még, és ha igen, megtalálhatja-e valaki, aki keresi? Mert ha igen, akkor lehet még itt nagy buli.
- Bizony lehet. - bólintott Hayden - De arról fogalmam sincs, hogy meg lehet-e őket találni. Nyilván meg lehet, ahogy ők is megtalálták, de hogy hogyan lehetne utánuk nyomozni, ötletem sincs.
- Akkor egyelőre nem tudunk mit tenni, csak kutakodunk tovább, hátha találunk egy újabb nyomot. – bólogatott Koko, mintha magának helyeselne. - Oh mellesleg – fordult újra Shohoz - Atsu üdvözöl. Hiányzol neki. – mosolygott a lányra, akinek egy pillanat alatt könnybe lábadt a szeme.
- Ő is nekem. Amíg Gabriel nincs itthon, szeretném meglátogatni, ha összejön. Nem mintha tiltana, vagy nem engedne csak... Idő kell neki, talán újra összejönnek, talán tovább lép. Egy hónap kellett, mire újra ki tudtam rángatni a szobájából ahol nyakig fáslizva feküdt. Nem merek erőltetni semmit. – szipogta szomorúan.
- Hát a látogatás most kicsit bajos. A levél, meg a Chantai-ban tett látogatás után Atsu teljesen kikészült, ezért Bob Mester egy szigetre küldte regenerálódni, egy régi barátjához. Valami flúgos vén mágus, de a szíve a helyén van, és látom Atsun, hogy már sokkal jobban van. Ráadásul az öreg egy csomó mágiát tanít nekünk. Viszont remete életet él, nem szeretné, ha túl sokan tudnának a sziget hollétéről. Azért megpróbálom rábeszélni, hogy te odajöhess. Atsu biztos nagyon örülne. – mosolygott biztatóan a pityergő lányra.
- Megköszönném. - mosolyodott el végre Sho is, miközben letörölte utolsó könnyeit.
- Majd írok levelet, hogy mit sikerült intéznem. – mondta még Koko, s azzal leugrott a szekrénykéről. - Van valami halaszthatatlan dolgotok? Mert ha nincs, akkor még maradnék. Esetleg cseveghetnénk kevésbé feszkós dolgokról is. – vigyorgott, hátha egy kicsit enyhíti a hangulatot.
- Semmi, Gabriel még hónapokig távol lehet, addig nekem annyi dolgom van, hogy elrugdossam Haydent Xaundaras edzéseire.
- Amit a mai napig nem értek, hogy miért kell végignyomnom, hiszen rúnamágus lennék vagy mi a szösz. – méltatlankodott megint az említett. Koko kifejezetten irritáló személyiségnek találta, remélte, hogy legalább egy kis időre lerázhatja, hogy Shoval ketten legyenek.
- Remek. Sétálunk akkor egyet? Esetleg elmesélem, mit tud ez a bot. - mutatta fel büszkén legújabb szerzeményét.
- Persze, mehetünk. - mondta Sho, aztán rásandított Haydenre.
- Ugye nem akarsz magaddal rángatni sétálni is? Még a reggeli edzést sem pihentem ki. Teljesen tönkreteszitek az alakomat, nőiesen karcsú voltam, amikor eljöttetek, mire végzünk az edzéssel az öreggel teljesen ki leszek gyúrva, fúj! – rikácsolt; Koko legszívesebben befogta volna a fülét, nehogy károsodjon a hallása.
- Csak nem szökik meg addig.. – vigyorgott a szőke lányra, aki egy pillanatnyi hezitálás után, csak megvonta a vállát, és elindult kifelé.
- Akkor mehetünk.

***

Későn tértem magamhoz újra, volt már kilenc óra is, de a vihar még mindig tombolt. Igaz, legalább a szél alábbhagyott addigra; az eső kitartóan áztatta a nádtetős faházikót. A viharos tengeren hánykolódó Kokora gondoltam, miközben felültem az ágyon, de hamar elhessegettem a baljós gondolatokat. Felöltöztem, és kisétáltam a kunyhó konyhájába. Az asztalon ma is friss gyümölcshalom fogadott. Felkaptam egy banánt, és egy narancsot, és kisétáltam a teraszra, ahol Shimao a legfelső lépcsőfokon üldögélt, és egy botot farigcsált nagy koncentrálva. Leheveredtem mellé, és felbontottam a banánt.
- Jó reggelt! – nyammogtam álmosan.
- Hmmhühhm… jóó reggelltt.. – hümmögte lassan, szinte csak magának. Nem akartam elvonni a figyelmét, így inkább nem szóltam többet, csak elmajszoltam a banánt, aztán megbontottam a narancs héját is. Egymás után tuszakoltam a számba a lédús gerezdeket, és közben a talajt kitartóan áztató esőt figyeltem, ami sűrű függönyként ereszkedett a sziget fái közé. Szerettem hallgatni a monoton kopogást. Soha nem volt akkora csend, mint mikor szakadt az eső; megnyugvással töltött el. Kiváltképp, ha nem kellett sehova mennem..
- Mit gondolsz Atsu – szólalt meg hirtelen a mester, még mindig a faragványt méregetve. – mennyire ismered az elemet, amit uralsz?
- A homokot? – kérdeztem vissza gondolkodás nélkül, még mindig az utolsó falattal csatározva.
- Az az elemed?
- Igen.
- Akkor igen, azt. – nos igen, hülye kérdésre illendő másik, hasonlóan hülye kérdéssel válaszolni.
- Nem is tudom. Elég jól ismerem… gondolom. De gondolom te nem ezen a véleményen vagy, ha már feltetted ezt a kérdést.
- Én honnan tudnám? – böngészte tovább a botot. Nem tudtam, mit felelhetnék.
- Na és én honnan tudjam? – végre rám emelte tekintetét.
- Nos.. csak akkor tudhatod meg, ha kettesben maradsz vele. – magyarázta türelmesen.
- M.. mármint a homokkal? Kettesben? – néztem rá értetlenül. Már megint mi a fene járhat a fejében?
- A homokról beszéltünk eddig?
- I-igen..
- Akkor igen, azzal. – fordult vissza a munkájához, én pedig pironkodva mérgelődtem, amiért ilyen butának látszottam.
- Mond meg mit tegyek. – nyögtem ki végül.
- Gondoltál már arra, hogy az elem kellő mértékű ismeretével, akár az egész tested megváltoztasd? Hallottál már ilyesmiről?
- Nem.
- Pedig lehetséges.
- Úgy érted, hogy… a testem átváltoztathatom?
- Igen, úgy.
- Egy homoktest? Nem lenne az túl sérülékeny?
- Az csak a te erődtől és koncentrációdtól függ. – bólogattam, hogy értem. – De ne egy technikára gondolj, amit csak úgy megtanulhatsz. Azonosulnod kell az elemmel. Ahogyan most minden porcikádat ismered, a másik formában minden egyes homokszemet ismerned kell. Mindnek funkciója kell legyen, mindegy egyes apró részletnek a helyén kell lennie. Ahogyan képes vagy éles pengéket teremteni a mágikus homokodból, így képes vagy egy egész testet is. Egy kemény kezet, egy fürge lábat, egy gondolkodó fejet. Ehhez olyan köteléknek kell lennie köztetek, ami elég erős ezen állapot biztonságos létrehozásához, és fenntartásához. Csak akkor csinálod jól, ha az átváltozás a lényed része lesz, nem az eszeddel, hanem az ösztöneiddel tudod kontrollálni.
- És hogyan érhetem ezt el?
- Megmondom, de csak ha azt csinálod, amit mondok, és nem ellenkezel, nem kérdőjelezed meg a döntéseimet. – bökött felém a faragásra használt bicskájával.
- Rendben. – bólintottam. Látszatra komoly maradtam, de belülről égtem a vágytól, hogy megtudjam, hogyan lehetek teljesen ura szeretett elememnek.
- Jó. Akkor holnap elmondom, ma nagyon esik az eső. – vágta rá egyszerűen, s azzal figyelmét ismét a botfaragásnak szentelte. Csak nagy nehézségek árán tudtam visszatartani elégedetlen kitörésem, majd a feszültség levezetéseként, inkább visszasiettem a konyhába, és elkezdtem befalni a maradék gyümölcsöket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Szer. Márc. 06, 2013 3:30 pm

SziAcu!

Rég olvastam már skype beszélgetés közben írtakon túl akármit is tőled, így örültem a lehetőségnek. Remek munkát végeztél, megnevezhetetlen eszközökkel varázsoltad a szöveg egészét élővé. Minden egyes karakter a végletekig hiteles, rokonszenves volt. Ilyen szinten megszemélyesíteni őket biza ritkaság. Nem volt sem primitív a fogalmazás sem túl csicsás, ott használtál "képeket" ahol kellett.
Bár az események java Kokóval a főszerepben játszódott, azért te is kapsz egy kis Ve-t ^^, de előtte azért bemásolok néhány, nagy nehezen felfedezett hibát, kommentár nélkül, csak a teljesség kedvéért.
"mászott a fel legjobb barátjával szemben lévő székre."
"Gabriellel a templomban egy szökőkút szerű fehér köves oltárt találtunk a templomban"

Folytasd a munkát ilyen minőségben és sokra viszed majd Very Happy.

Jutalmak
Atsu: 120 VE
Koko: 600 + 70 VE

Na jó... leboxolhatjátok a Koalával, hogy ő kapja a kevesebbet te pedig a több VE-t Razz

UPDATE: Szintet léptél, gratulálok!

--------------------------------------LEVEL UP--------------------------------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Hétf. Ápr. 29, 2013 5:42 pm

A szigeten
IV. Fejezet: Új testben, új lélek

A konyhában ültem, és az órát figyeltem; pontosabban az óra lusta, lomhán kőröző nagymutatóját, ami éppen visszaért a 12-eshez. Pontosan kilenc óra volt, bár én már reggel hét óta ott kuksoltam, és csak arra vártam, hogy Shimao végre kievickéljen az ágyából. Nem naivságból keltem fel, tisztában voltam vele, hogy vén mesterem sosem ad magáról életjelet kilenc, de inkább fél tíz előtt. Az izgatottság azonban nem hagyott aludni. Az előző napi viharnak már nyoma sem volt, a Nap hétágra sütött, már ilyen korán is szinte perzselték fehér bőrömet virgonc sugarai. A homok teljesen megszáradt, és felforrósodott, a tenger ráérősen, de kitartóan mosta a partot, már csak az erdő sűrűjében akadtak az eső emlékét őrző pocsolyák. Minden nyugodt volt, és csendes; kivéve engem. Nem tudtam hogyan üssem el az időt, így jobb híján fel-alá járkáltam, gyümölcsöket gyűjtöttem, amiket szégyenszemre mind be is faltam, még a legutóbb elsajátított technikát is gyakoroltam, hátha akkor gyorsabban eltelik az a pár óra. Sajnos így is maratoninak tűnt az a reggel, de már nem kellett sokat várnom. A mutató végre újra körbeért, Shimao pedig mocorogni kezdett a szobájában. Kinyílt az ajtó, én pedig talpra ugrottam.
Némán, de eltökélten figyeltem, ő azonban csak csodálkozva bámult rám néhány pillanatig, aztán elvigyorodott.
-Na mi van, beleültél valamibe? – nevetgélt, de akkor éppen nem voltam vevő a humorára. A tudására szomjaztam, semmi más nem érdekelt, csak hogy megtudjam, amit akarok, és amit megígért nekem előző reggel. Amint észrevette, hogy nem nevettem, kelletlenül visszavett a vigyorgásból, és elindult kifelé a házikóból. Némán követtem, majd a teraszon megállt, és felém fordult. – Készen állsz hát? – bólintottam. – Rendben. Gyere velem. – azzal lement a teraszról, és egyenesen a part felé vette az irányt. A forró, száraz homokra érve ismét megállt, de ezúttal megvárta, hogy elé sétáljak. – Mától ez lesz a lakhelyed. – mutatott körbe. – Ez lesz a házad, ez lesz az otthonod. Itt fogsz reggel felébredni, és este nyugovóra térni. Ételről és vízről én gondoskodok, te azonban nem hagyhatod el a partot, egy lépést sem tehetsz se a tengerbe, se a földre. A homok lesz mindened. Vele alszol, vele kelsz, vele lélegzel. Világos? – szegezte rám fürkésző tekintetét.
- Meddig? – érdeklődtem.
- Azt hittem tegnap megegyeztünk a szabályokról. Nem kérdezősködsz, csak csinálod, amit mondtam. – bólintottam, ő pedig tartott egy rövid hatásszünetet, mielőtt folytatta. – Tudni fogod meddig. Remélem, valóban készen állsz.
- Készen állok.
- Bizonyítsd hát. – azzal sarkon fordult, és magamra hagyott.

1. nap

Nem igazán értettem, mi lehet ezzel a szándéka, mindenesetre megbíztam benne, így maradtam, és leheveredtem egy pálmafa tövébe. Ezt jelentené, hogy maradjak kettesben a homokkal? Itt, ahol kellemesen simogat a langyos szél, ahol pajkos kis hullámokkal szórakoztat a tenger, ahol sirályok játszadoznak, halásznak, vagy épp csak megpihennek, ahol pálmalevelek ringatóznak, mintha keringőt járnának, ahol a levegő sós illata kényeztet? Nem vagyok egyedül. Hogy is lehetnék? Egy idő után meguntam az üldögélést, és közelebb mentem a vízhez, de csak annyira, hogy talpamat még ne érje a tenger áztatta homoksáv. Elbambultam, csak meredtem a távolba. A horizontot figyeltem; azt a vékony, fenséges vonalat, ahol az ég kékje belesimult a csillogó tenger zöldes felületébe. Jó ideig figyeltem még a kék csodát, meg a kiugrándozó halakra leső madarakat, s bár utólag visszagondolva nem telhetett el így fél óránál több, akkor óráknak tűnt. Figyelmem egy, a parton oldalazó rák terelte el a végtelentől. Kíváncsian figyeltem, azt hittem, tán a vízbe igyekszik annyira visszajutni, de félúton meggondolhatta magát. Elfordult a hullámoktól, és inkább a parton haladt tovább. Óvatosan, tisztes távolságból követtem, nehogy megzavarjam, vagy elijesszem. Nagyon elszánt volt a kis páncélos, mire mégiscsak beleszaladt a hűs habokba, már azt sem tudtam, hol vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy valamilyen ismeretlen okból kifolyólag, bár hónapok óta a szigeten voltam, egyszer sem jutott eszembe felfedezni azt, pedig kifejezetten kíváncsi természet voltam. Ellustultam volna? Ááá nem… inkább csak más kötötte le a figyelmem. Állapítottam meg magamban, majd alaposan körbenéztem, és továbbsétáltam. Egészen addig mentem, amíg egy jó húsz emelet magas sziklafal nem állta utam. Bal felől elveszett a dzsungelben, jobb felől pedig jócskán belenyúlt a tengerbe, ami kitartóan nyaldosta fáradhatatlan hullámaival. A nap további részét itt töltöttem, a sziklák jótékony árnyékában. Étvágyamat néhány, a homokban heverésző kókuszdióval enyhítettem, ami szomjamat is oltotta. Délután aludtam is egyet, aztán jobbára csak unatkoztam.

2. nap

Az éjszaka hideg volt, így kénytelen voltam magam homokkal beteríteni, aztán délelőtt visszasétáltam a part mentén a kunyhóig. Shimao nem volt ott, azonban egy gyümölcsökkel teli kosárka és egy vizes palack várt rám az előzőnap támaszkodásra használt pálmafám tövében. Elmosolyodtam, és jókedvűen nekiláttam az elfogyasztásának, de azért ügyeltem arra, hogy maradjon későbbre is, hátha csak ennyi lesz a napi betevőm. Gyanúm beigazolódott, Shimao ugyanis nem mutatkozott később sem, így hát ismét egyedül kellett eltöltenem a napot, ami már így másodjára is igazi kihívásnak ígérkezett. Elmentem a másik irányba is, és addig gyalogoltam, amíg el nem értem újra a sziklafalat, amit ezúttal a másik oldaláról csodálhattam meg. Hatalmas elégedettséggel töltött el a tudat, hogy képes voltam körbesétálni a szigetet, de sajnos ez a felemelő érzés csupán csak néhány percig tartott izgalomban. Sétálgattam, kókuszt ettem, figyeltem a természetet, és közben visszagyalogoltam Shimao partszakaszához.

3. nap

Korán ébredtem, s az éjszakát is jobbára a tengernyi csillaggal kivilágított, sötétkék égbolt megfigyelésével töltöttem; már a harmadik napon éreztem, mennyire rossz hatással van rám a semmittevés. Nem voltam fáradt, nem tudtam aludni. A szél zúgása kezdett unalmassá válni, és a tenger sem tűnt már olyan izgalmasnak. Megint láttam egy rákot; nagyjából a huszadikat, három nap alatt. A sirályok is ugyanúgy viselkedtek. Kissé kiábrándító volt az egész; azelőtt órákig tudtam bámulni a tengert, most azonban, hogy mást sem tudtam csinálni, már nem okozott akkora örömet. Az „ellátmányom”, hiába keltem korán, most is ott várt a pálmámtól pár lépésre. Fogalmam sem volt, mikor tehette oda Shimao, hiszen alig aludtam éjszaka, mégsem vettem őt észre. Miután eleget gondolkodtam, hogy rájöjjek, erre a rejtélyre sosem fogok választ találni, gondoltam egyet, és régi, kislánykori szenvedélyemnek élve, lehasaltam, és miniatűr homokszobrok készítésébe kezdtem…

4. nap

A Nap már magasan járt, amikor felébredtem. Nem tudtam hány óra lehet, csak égi kísérőnk állásából következtethettem; lassan elvesztettem az időérzékem. Előző nap annyira belemerültem az „építkezésbe”, hogy a part egészen megtelt alkotásaimmal. Kicsit rá is csodálkoztam a látványra, bár arra emlékeztem, hogy még éjszaka is munkálkodtam, hála a telihold ragyogó, fehér fényének. Befaltam az aznapi gyümölcsadagomat, majd úgy döntöttem, nagyobb volumenű munkába fogok. Elsétáltam a part egy, még sima szakaszáig, és ismét nekiláttam az alkotásnak. Először Shimao kunyhóját építettem fel életnagyságban, de éjszakára már a Blue Pegasus céhháza is félig készen állt, igaz kénytelen voltam feldarabolni, mert a part nem volt elég széles egy ekkora épületnek. Nem térhettem nyugovóra, amíg nem fejeztem be a művet.

Valahol itt vesztettem el a fonalat a napok számolásával. A magány és az unalom megszállottá tett, valamiféle transzba eshettem. A figyelmemet már csakis a lázas építkezésnek szenteltem. Minél többet, és minél jobbat akartam alkotni. Egyre messzebb kellett gyalogolnom ahhoz, hogy mániákus építkezésemnek helyet találjak. Ha a végeredmény nem tetszett, gondolkodás nélkül leromboltam, és elkezdtem újra a munkát. Nem tudom hány nap, vagy talán hét telhetett el, mire a sziget teljes partszakaszának nem maradt sík része. Naphosszat járkáltam a monstrumok között, és csak kerestem rajtuk a hibákat. Annyira kerestem, hogy mindig találtam valami apróságot, amin újra dolgozni kezdhettem. A gyümölcsökkel teli fonott kosárral csak akkor találkoztam, ha véletlenül arra jártam. Az azon a szakaszon lévő apró figurák tengerét sokáig megtartottam, mint kiindulópont, valaminek a kezdete, így sokkal látványosabb volt a végbement fejlődés. Később aztán mégis kezem egy suhintásával leszámoltam az összes szoborral, amit nem találtam elég grandiózusnak, így újabb teret nyertem.
Mikor már mindent túl tökéletesnek éreztem a bontáshoz, újra cél nélkül maradtam. Naphosszat bolyongtam a hatalmas, aranyszín építmények mellett, és az álmatlanság is visszatért. Amíg szinte szünet nélkül használtam mágiámat, testem kellően kimerült a napi egyszeri, kiadós alváshoz, bár ez nem feltétlenül éjszaka következett be. Napjaim minden rendszert nélkülözve teltek, de már nem tudtam unatkozni. Nem is emlékeztem mi ez a fogalom. A Nap kíméletlenül perzselt, a bőröm kiszáradt, és sok helyen ki is sebesedett, ennek ellenére semmilyen késztetést nem éreztem, hogy megmártózzak a hűvös tenger bizsergető habjaiban. Nem. Inkább „megmosdottam” a száraz, estére kellemesen langyossá hűlt homokban. Gondolkodás nélkül vetkőztem meztelenre, eszembe sem jutott, hogy valaki esetleg megláthat, ami egyébként teljesen jogos volt. Úgy dörzsöltem csupasz, kiszáradt bőrömet a szemcsékkel, mintha legalábbis szappanos víz lett volna, és éppen olyan tisztának, és üdének éreztem magam a szertartás után, mint egy rendes fürdés végeztével. Később aztán elkezdtem átalakítani az épületeket úgy, hogy ne csak kívülről, hanem belülről is élethűek legyenek. Ez nagyobb kihívásnak tűnt, mint először gondoltam, de örültem neki. Megint volt célom! Nyughatatlanul dolgoztam, amíg végül tökéletessé formáltam műveimet. Minden éjszakát másik homoképítményben töltöttem, homokágyakon aludtam, homokasztalokon ettem a gyümölcsöket, míg végül történt valami egészen különös.

Éppen órák óta feküdtem egy homokkupacban, testem félig a szemcsés anyag alá temettem, és a szemkápráztatóan fényes égboltot bámultam. Mikor azonban megpróbáltam felkelni, és kihúztam kezeimet a homok alól, azok ugyanolyan aranyszínű pornak látszottak. Először azt hittem, talán csak ráragadt a bőrömre, de aztán hiába próbáltam leporolni, nem ment. Mindkét karom homokká vált. Könnyed volt, meleg, valamiféle meghatározhatatlan érzés töltött el, ahogy aranyló szemcséi arcomra vetették a Nap szikráit. Mintha túlemelkedtem volna az anyagi világon. Megrökönyödve bámultam a jelenséget, ami aztán hirtelen, de fokozatosan visszaváltozott eredeti, hús-vér formájába. Nem hagyott nyugodni a dolog, mindenképpen újra át akartam élni, így innentől kezdve a napjaim nagy részét koncentrálással töltöttem. Sokáig nem sikerült újra előidézni a homoktestet. Általában csak akkor ment végbe az átváltozás, ha nem figyeltem, valami másra koncentráltam, vagy csak pihentem, ezért úgy döntöttem, nem erőltetem a dolgot. Eszembe jutottak Shimao szavai is, miszerint a varázslatnak ösztönösnek kell lennie, csak akkor működhet jól. Elgondolkodtam, hogy milyen helyzet válthat ki a testemből ilyen reakciót. Azt is megfigyeltem, hogy mikor kezeim, vagy lábaim átváltoztak, a szilárd tárgyakon át tudtam nyúlni. A szemek mindig úgy rendeződtek, hogy minden a helyén legyen, de mégsem alkottak szilárd egységet. Akaratommal szabályozni is tudtam a szilárdságot; ha akartam tehát, képlékeny maradt a kezem, de ha úgy akartam, fogni is tudtam vele. Ezen a vonalon elindulva, beálltam egy kókuszokkal teli pálmafa alá, és vártam. A félelemre alapoztam a sikert, hiszen ez a test anyagi adottságai miatt leginkább védelmi funkciókat láthatott el. Kissé csalódott voltam, amikor végre engedett az első, kemény gyümölcs, és a gravitáció jótékony erejével csapódott a homlokomba, amin azonnal felrepedt a bőr, és egy jókora púp is keletkezett, de azért persze nem adtam fel. A negatív élmény talán csak erősítette bennem a félelem érzetet. A második alól ösztönösen elugrottam, aztán persze jól megszidtam magam, amiért ilyen gyenge voltam. A negyediket a karjaimmal fogtam fel, a következőt pedig a vállammal, mivel félrehajtottam a fejem. Mindenesetre pozitív eredményként könyveltem el, hogy vállaltam a becsapódás veszélyét. A soron következő kókusz jócskán megváratott, még a szél sem volt hajlandó lesegíteni bölcsőjéből, de én csak vártam. Türelmem végül szó szerint meghozta gyümölcsét; arcomat az ég felé emelve figyeltem, ahogy a barna labdacs elengedi kapaszkodóját, majd behunytam szemem, és vártam a becsapódást. Egy hosszú pillanattal és egy tompa puffanással később, kinyitottam a szemeim. Nem fájt semmim. Tekintetem azonnal a föld felé fordítottam; a kókuszdió ott hevert közvetlen a jobb bokám mellett. Elkerült volna? Nem…. az nem létezik. Közvetlenül alatta álltam, rám kellett, hogy essen. Tehát sikerült volna? Miért nem éreztem? Lehet túl gyorsan történt. Vagy a reakció annyira ösztönös volt, hogy az agyamnak felfogni sem volt ideje. Igen.. csak ez történhetett! Okfejtésem sűrű bólogatással nyugtáztam, és máris azon tűnődtem, miképpen tudnám még tesztelni magam. Hirtelen ötlettől vezérelve idéztem egy nagyobb homoköklöt, és belevágtam a fa törzsébe, ami panaszos reccsenéssel adta tudtomra nemtetszését, majd elengedte az összes, még rajta csüngő kókuszdiót, amik ágyúgolyókként puffantak bele az alattam elterülő homokba. Kezeimet magam elé emeltem, és megbűvölve néztem aranyló homok alkotta végtagjaimat, majd végignéztem magamon. Egész testem átváltozott. Alig hittem a szememnek. Megtapintottam arcomat is. Melegnek, és finom, selymesnek éreztem, nem pedig érdesnek, amire számítottam. Tettem néhány lépést, majd nekisétáltam az egyik homoképületem falának. Minden nehézség nélkül sétáltam át rajta, bár sejtettem, hogy ha igazi kőfal lett volna, nem lettem volna képes erre a mutatványra. Teóriámat bizonyítandó, visszamentem a tesztfámhoz, és oldalról megpróbáltam áthúzni rajta a karomat. Nem sikerült, de pontosan erre számítottam. Tehát a test csak akkor tudja magát reprodukálni, ha a szemcséknek van helye mozogni. A fa törzse túl vastag, ahhoz, hogy áthúzzam rajta a karomat, meg kéne szakadnia a kapcsolatnak az alkarom és a kézfejem között. De ha egy vékonyabb ágon próbálnám ki… Kerestem egy kisebb bokrot, és megismételtem a tesztet egy maximum ujjnyi vastag ágacskával. Ezúttal gond nélkül sikerült áthúznom rajta az alkarom. A szemcsék milliónyi halmaza, azonnal átrendeződött, és végig úgy áramoltak, hogy az ágnak helyet hagyjanak. Fantasztikus látvány volt, sosem hittem volna, hogy ilyen bonyolult varázslatra is képes leszek, ráadásul még csak erőlködnöm sem kellett, az egész olyan természetes volt, mint a beszéd, vagy a levegővétel. Erősnek éreztem magam. Olyan erősnek, mint még soha. Magányba őrült, fásult gondolataim hirtelen kitisztultak. Felébredtem. Megtaláltam magamat. Épp ideje volt.. – mondta volna Koko cinikusan, és persze jogosan. Elmosolyodtam kis társam gondolatára, majd megfordultam, és körbenéztem a homoképületek fedte parton. Büszkén figyeltem elképesztő alkotásaimat, majd akaratom erejével megtörtem az anyag szilárdságát, így a körülöttem lévő házak egyszerre összeomlottak, mintha valaki elvágta volna a kötelet, ami eddig tartotta őket. Az így nyert teret ezentúl gyakorlásra használtam. Néhány nap alatt elsajátítottam a Koko botjába zárt homokvihart kavaró varázslatot, és addig gyakoroltam a szemcsés érzékelést, amíg már azonnal észrevettem a kisebb rezdüléseket is.

Egy nap aztán, amikor éppen a parton ácsorogtam, és azt figyeltem, hogyan mozgatja a szél a homokszemeket, egyszer csak egy gyorsan felém szálló tárgyra lettem figyelmes. Olyan gyors volt, hogy egyáltalán nem tudtam rá reagálni, az ösztöneim azonban nem hagytak cserben. Testem azonnal homokká változott, így az a valami egyszerűen átrepült rajtam has tájékon. Utána fordulva láttam, hogy egy nagyobb darab kő volt az. Kíváncsian a támadás irányába néztem, ahonnan Shimao sétált elő a fák árnyékából. Nem szólt egy szót se, csak sétált felém. Aztán hirtelen egy botot húzott elő a háta mögül, és amint elég közel ért, rám vetette magát. Annyira meglepődtem a látványán, hogy egy hosszú pillanatra, kővé dermedtem. A bot a bal vállamnál sújtott le, majd átlósan átszánkázott testemen, amit aztán a jobb combom közepe táján hagyott el. Végre magamhoz tértem, és félre ugrottam, mielőtt még újra lecsaphatott volna. A kodachim nem volt nálam, a kunyhóban hagytam, még mielőtt elkezdődött volna ez az őrület a parton, így képtelen voltam közelharcba bocsátkozni. Egy óriási homokököllel törtem meg Shimao lendületét, amit gondosan a gyomrába ágyaztam, aztán arrébb szökdécseltem néhány gyors mozdulattal. Minél nagyobbra akartam növelni a kettőnk közti távolságot, támadóm azonban sokkal dörzsöltebb volt annál, hogy ezt ne vegye észre, és ne akarja megakadályozni. Hiába ugráltam el, ő fürgén követett, és sikerült annyira közel érnie, hogy kénytelen voltam ismét feltartani; legalábbis megpróbáltam. Százával lőttem rá a homokpengéket, majd leguggolva a földre csaptam, kőkemény homokoszlopok tucatját robbantva ki így a part homokjából Shimao körül. A pengéket sikeresen kikerülte, ám amíg ezzel volt elfoglalva, az egyik oszlop betalált. Jó két méter magasra repítette mesterem, de ő elszántan támadt tovább, ezúttal a levegőből. A másodperc töredéke alatt teremtettem magam elé egy hatalmas, türkizszín kristályfalat, bár nem fűztem hozzá komolyabb reményeket. Shimao röptében, a bottal húzott rá egyet a fal közepére, ami azonnal, tengernyi, apró szilánkká robbant szét az ütés hatására. Mielőtt még másik varázslattal próbálkozhattam volna, támadóm az orrom előtt termett, és fegyverével újra lesújtott; ezúttal derék tájt suhant át rajtam, aztán több gyors vágást is ejtett, de a homoktest meg sem érezte. Az utolsó néhány próbálkozást már csak álltam, és figyeltem, majd Shimao is visszahúzódott, amikor látta támadásai eredménytelenségét. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán rezzenéstelen arccal, a botot bal kezére bízva, kinyújtotta jobbját a tenger felé. Először fogalmam sem volt mit tervezhet, aztán pedig már nem kellett rajta gondolkodnom; hatalmas víztömeget szakított ki a gyengéd habok közül. Az addig békésen pihenő víz, most óriási hullámmá dagadt, és egy pillanattal később már felettem tornyosult. Jobb híján karjaimat a fejem fölött keresztezve próbáltam védekezni, de a víz olyan erővel csapott le, hogy már csak a part menti bozótosban tértem magamhoz. Feltérdeltem, és görcsösen igyekeztem kiköhögni a tüdőmbe került, sós vizet. A fejem is megsajdult, a testem azonban még időben visszaváltozott; szerencsére, gondoltam, mert belegondolni sem akartam, mit művelt volna a homokkal egy ilyen támadás. Mikor végre sikerült összeszednem magam, feltápászkodtam, és sűrűn nyeltem a nyálamat, mert a sós tengervízből bizony a gyomromba is jutott bőven, és azonnal éreztem, szikkasztó hatását. Shimao odasétált hozzám, és a vállamra tette a kezét. A bot immár az oldalán lógva pihent jobb kezében.
- Ez aztán a változás. – mondta nyugodt, csendes hangon. – A tested magától reagált a körülményekre, ez fantasztikus, Atsu. Gratulálok, hihetetlen nagyot fejlődtél, igazán büszke vagyok rád. – mosolygott, én pedig megpróbáltam viszonozni a gesztust, bár valószínűsítettem, hogy elég elgyötörtre sikeredett.
- Sz-szomjas vagyok.. – nyögtem ki végül.
- Meghiszem azt. Gyere! Eszel-iszol, aztán megbeszéljük mi történt az elmúlt egy hónapban.
- M-mi? E-egy hónap? – néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben átkaroltam a vállát az egyik karommal, támasz gyanánt.
- Igen. Egy hónapot, és három napot töltöttél itt kint. Tudom, soknak tűnik, de én ennél is többre számítottam. Talán alábecsültem a képességeid. – mosolygott, miközben visszakísért a régen látott, hűs kunyhóba, ahol ízletes ebéd, és sok-sok tiszta, édesvíz várt; no meg egy hosszú beszélgetés, a parton töltött időről, és a testről, amit végre megtanulhattam használni.


Koko egy borongós péntek délelőtt ért vissza a szigetre, éppen egy nappal spirituálisnak is mondható utazásom vége után. Az időzítés mondhatni tökéletes volt, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy szerencsés véletlenről volt-e szó, vagy Shimao keze is benne lehetett. Koko szeretett egyedül csavarogni, nem lepődtem volna meg, ha magától marad távol, akár hetekig; igaz, azt sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen esetben ne adja tudtomra távollétének okát, hiszen ismert, tudta mennyire aggódós vagyok.
- Szia Világutazó! – intettem neki kicsit álmatagon, noha kifejezetten fittnek éreztem magam.
- Csá! – köszönt vissza fáradtan, s le is rogyott a terasz szabálytalan oszlopainak egyikére.
- Csak nem elfáradtál? – pattantam fel ültömből, mint egy kihangsúlyozva a kettőnk közti különbséget, és felültem mellé a korlátra, ami egy reccsenéssel fejezte ki nemtetszését.
- Dagi… - bökte oda szurkálódásra mindig kész koalám.
- Te beszélsz..? – kontráztam, gúnyosan végigmérve tömzsi kis testét.
- Ez csak a bunda, okostojás! – forgatta a szemét, én pedig gyorsan témát váltottam, mielőtt mélyebben belemerül a bunda és a zsírpárnák közti alapvető különbségek kielemzésébe.
- Sokáig odavoltál. Merre jártál?
- Megjártam Erát, aztán visszamentem a céhbe, és hát Liz nem akart elengedni. Tudod milyen… - húzta el a száját rájátszva, én pedig egy mosollyal jeleztem, hogy igen, tudom. – Benéztem a botanikus kertbe is, és rögtön találtak nekem munkát, úgyhogy valójában emiatt jöttem csak most vissza. Tudod, milyen önzetlen vagyok; ha valaki segítségre szorul, egyszerűen nem tudok nemet mondani… - rázta a fejét, mint aki szentül hiszi, hogy amit mondott, az igaz. Muszáj voltam kinevetni.
- Azért gondolom feltöltötted a növénymag készleteidet, Önzetlen Uraság…
- Még szép – vigyorgott, bár tudtam, hogy tényleg szívesen segített a Kertben, afféle hobbi volt ez számára.
- Találkoztál Shoval?
- Igen. Azt mondta, te is hiányzol neki. Még el is pityeredett. – mosolyodott el, én pedig viszonoztam a gesztust. Bágyadtan idéztem magam elé Shot, először a fenséges farkast, aztán a bájos emberlányt, akivé változni tudott. Rég találkoztunk, s tán csak egyszer láttam ebben az alakjában, mégis tisztán láttam magam előtt szép, szimmetrikus, kislányos arcát, és a hozzá tartozó pimasz arckifejezését. Merengésemből Koko hangja csalt vissza a valóságba. – Szeretne meglátogatni, bár mondtam neki, hogy ez nem rajtunk múlik. Szerinted Shimao megengedné? – kérdezte, bár hangjában már ott éreztem a választ.
- Nem hiszem. – feleltem neki őszintén.
- Azért megkérdezhetnénk. Nála sosem lehet tudni. – vonta meg a vállát.
- Szükségtelen.
- Miért? – csodálkozott.
- Mert nemsokára visszatérünk a szárazföldre – jelentettem ki, miközben úgy bámultam a tisztás túloldalán kezdődő őserdőt, mintha odaragasztották volna a tekintetem.
- Mármint… te is?
- Igen – bólintottam és visszafordultam Kokohoz.
- Készen állsz?
- Igen. Már most is készen állnék, de Shimao még szeretne valamit tanítani, amihez azt mondta, mind a kettőnkre szüksége van. – Koko nem felelt, csak elgondolkodott a hallottakon, nekem azonban még mindig Shon járt az eszem. De nem csak rajta. Gabriel jutott eszembe. A parton töltött idő alatt sokszor álmodtam vele. Zavaros, többnyire összefüggéstelen képek voltak ezek, fogalmam sem volt, mit jelenthetnek. Furcsa módon már nem éreztem azt a feldúlt bosszúságot, ha eszembe jutott. Hiányzott a társasága, bár továbbra sem kívántam vele találkozni… még nem.
- Gabriellel is találkoztál? – kérdeztem minden előjel nélkül, magamat is meglepve; Kokonak elállt a lélegzete, de hamar visszanyerte bosszantó hidegvérét.
- N-nem. Vele nem, de egy másik lánnyal igen. Egy bukott archai-jal. – felkaptam fejem, és kérdőn néztem a koalára. – Gyenge, nem olyan, mint Synestra. Most Sho vigyáz rá, mert Gabriel külföldön van.
- Külföldön? – Koko megint furán nézett rám. Bizonyára az lepte meg, hogy nem az archairól kérdeztem, hanem tovább erőltettem a Gab témát.
- Igen – csak egy pillanatnyi szünet után folytatta, amikor meggyőződött róla, hogy a részletekre is kíváncsi vagyok. – Seven országba ment egy rokonával.
- Rokonával? De hát azt hittem…
- Ők is azt hitték, hogy már nincs élő rokona. Amíg fel nem bukkant ez a Leonárdó, vagy ki a frász. Állítólag az unokatestvére, és azt állítja, hogy Gab nem Fioréből származik. Most elvitte valami nagy vándorlásra, hogy újra használni tudja a kardját, vagy valami ilyesmi.
- Érdekes… - merengtem el a hallottakon. – Miért nem tudja használni Livinast? – Koko csak megvonta a vállát, én pedig újra a fákra szegeztem tekintetem.
- Miért érdekel ennyire, hogy mi van azzal a paraszttal? – kérdezte értetlenül; most én vontam meg a vállam. Tudtam, hogy nagyon pikkel rá, amiért így elbánt velem, nem is hibáztattam érte; ahogy Gabrielt sem. Nem mondom, hogy egyetértettem a döntéseivel, mindenesetre a harag, amit iránta éreztem, szép lassan bár, de elmúlt bennem a szigeten töltött hónapok alatt. Végleg megbékéltem magammal, és a világgal is, ezért biztos voltam benne, hogy készen állok a visszatérésre.

Az amúgy is halálra ítélt beszélgetésnek Shimao vetett gyors, fájdalommentes véget.
- Jó reggelt Mester! – köszöntöttem.
- Áhháá visszatért a bundás csavargó is? – vigyorgott. – Épp időben… - csapta össze a kezeit elégedetten.
- Miről van szó, Mester? – érdeklődött Koko, de Shimao válasz helyett csak leiparkodott a lépcsőn, és megállt előttünk.
- Mindjárt elmondom, most kövessetek. – intett, s azzal sarkon fordult, és elindult az erdő felé, mi pedig szó nélkül, kíváncsian követtük.

Shimao a sziget belseje felé vezetett minket a fák közt, amíg ki nem értünk egy kisebb, nagyjából kör alakú, füves rétre.
- Ez jó lesz – állapodott meg magával, aztán szembe fordult velünk, és izgatottan összecsapta a tenyereit. – Nos… hallottatok már olyat, hogy két mágus kombinálta a varázslatait és ezzel egy olyan támadást kreált, ami külön-külön, mind a kettejük erején túlmutatott?
- Azt hiszem igen, hallottam már ilyesmiről. – bólogattam bizonytalanul.
- Naná – vágta rá Koko nálam sokkal nagyobb önbizalommal. – Mi több, láttam is már a céhben. – kérdő tekintetemre, folytatta. – Toby és Misha…
Hát persze! Toby, a szélmágus, és Misha, a hangmágus lány. Őket látva új értelmet nyert bennem a hangorkán jelentése.
- Nagyszerű, akkor nagyjából tudjátok, miről is van szó – dörzsölte elégedetten a tenyerét. – Na és gondoltatok már arra, hogy ti is megpróbáljátok? – Egymásra néztünk, aztán visszafordultunk az öreghez, és közben bőszen ráztuk a fejünket. – Pedig az elemeitek nagyon is közel állnak egymáshoz, és a köztetek lévő kötelék is elég szoros ahhoz, hogy egyesíteni tudjátok az erőtöket. Atsu – most rám nézett. – biztosan emlékszel még arra, amikor arról beszélgettünk, hogyan lehetséges legyőzni egy nálad erősebb ellenfelet. – bólintottam. – Nos, te elsőre a társak fontosságát említetted, ami természetesen kiváló gondolat volt. Nem csak kiváló, de nemes és egyúttal okos is. – a dicsérő szavakra önkéntelenül is kihúztam magam. – Próbáljuk ki! Atsu, teremts némi homokot a mágiád segítségével! – mutatott az előttünk lévő sík területre, én pedig előrenyújtottam jobb karom, és minden erőfeszítés nélkül, egy nagyjából másfél méter átmérőjű „homoktócsát” hoztam létre a fűbe. A műveletet tulajdonképpen meg sem éreztem; ekkor tudatosult csak bennem, hogy mennyit erősödtem az elmúlt 1-2 évben. Büszkeséget éreztem, és nem utolsó sorban késztetést, hogy még tovább fejlődjek.
- Remek! Akkor most Koko, próbáld meg Atsu homokját használni táptalajként. – Koko így is tett. Az oldalán lógó tarisznyából előhúzott egy mágikus növénymagot, és a sárgás homok halomra hajította. A magból hajtás lett, a hajtásból szár, a szárból levelek nőttek, majd végül egy gyönyörű, káposzta nagyságú, különleges, fekete virág fejlődött ki; és mindez egy szempillantás alatt.
- Váó – csodálkoztam rá a növényre. – Miféle virág ez Koko? Még sosem láttam ilyet.
- Ez kérlek, egy fekete denevérvirág.
- Gyönyörű – hajoltam hozzá közelebb. – Honnan szerezted?
- Shimao mestertől kaptam, azt mondja, hogy külföldről hozta – nézett a mosolygó öregre.
- Így van. Egy apró palántát hoztam csak haza a Pergrande Királyságból, de mára egész ültetvényem van ebből a különleges fajból – húzta ki magát. – Nade most nem ez a lényeg. Koko támadj meg vele, kérlek! – Koko bólintott, a virág pedig mintha vett volna egy mély levegőt, aztán egy zöldes-barnás színű golyót lövellt ki magából, egyenesen Shimao irányába, aki egy könnyed mozdulattal kikerülte a támadást.
- Ügyes voltál Koko, de világos, hogy ebben nem volt benne mindkettőtök ereje – tartott egy rövid hatásszünetet. – Mi lehetett a baj? – kérdőn méregetett minket, én pedig úgy lapultam, mint az iskolában, amikor nem készültem órára. Koko végül sóhajtott, és felemelte a jobb mancsát, mintha jelentkezne. – Koko? – szólította fel a tanár bácsi.
- Az volt a baj, hogy megszűnt a kapcsolat Atsu és a homok közt. Az ott csak egy rakás homok, mágikus erő nélkül. – nézett rám kissé szemrehányóan.
- Mikor lettél te ekkora mágiaszakértő? – kérdeztem sértődötten. Igyekeztem leplezni, hogy miként hullik darabjaira a büszkeségem.
- Talán ha a feladatra koncentrálnál, akkor neked is egyértelmű lett volna… - oktató szavait egy, a botjával a térdemre mért ütéssel nyugtázta. Felszisszentem, de mivel igaza volt, nem szóltam egy szót se.
- Atsu?
- Igen, Mester?
- Te mit szólsz ehhez? Szerinted is ez volt a probléma?
Ránéztem Kokora, aztán kelletlenül bevallottam a fájó igazságot.
- Igen… - sóhajtottam.
- Akkor próbáljuk meg még egyszer, de ezúttal figyelj oda, hogy ne szakadjon meg a mágikus kötelék!
Bólintottam, és újabb adag homokot teremtettem a dús, méregzöld fűbe, ezúttal azonban nem engedtem el azt, fenntartottam a mágikus kapcsolatot. A homok halvány, aranyszín fényben izzott. Koko egy újabb magot vett elő, és a csillogó kupac közepébe dobta. A virág ezúttal is szinte kirobbant apró bölcsőjéből. Koko Shimaora nézett, mintha engedélyt kérne, az öreg pedig egy bólintással megadta neki. A mágikus növény ismét mély levegőt vett, most azonban hajszálvékony, aranyszínű erek szaladtak fel a szárán, spirál alakban, egészen a csodás virágig, ami újra tüzelt, de már sokkal erősebben. Shimao éppen csak el tudott előle hajolni.
- Húú ez király volt! – tört ki Kokoból a lelkesedés, aztán meglepetésszerűen, újra rám húzott egyet a bottal, de már erősebben.
- Áááh ezt miért kaptam? – mordultam rá indulatosan, kezemet a becsapódás színhelyéül szolgáló derekamra tapasztva.
- Mert ennél sokkal erősebb is lehetne, ha nem vennéd ilyen félvállról a dolgot. Koncentrálj már egy kicsit! – vigyorgott rám, miközben lehordott. Erős késztetetést éreztem, hogy visszaadjam neki, ami jár, de végül sikerült visszafognom az indulataimat. Egy suhintással eltüntettem a fűben éktelenkedő homokkupacot, és a helyére egy újat idéztem. Dühösen, karba tett kézzel figyeltem a homokot, ami az előző halvány ragyogás helyett, most szinte vakítóan fénylett. Koko újabb magot hajított rá, a kifejlődött növény pedig ezúttal nem csak szálakat szívott magába, hanem szó szerint, csillogó aranyruhába öltözött. A golyóbis, amit kilőtt, olyan gyors volt, hogy szemmel nem is tudtam követni, és olyan erővel csapódott Shimao láthatatlan védőfalába, hogy a hatás robbanásszerű volt. Csodálkozásomban leengedtem a karjaimat, a számat pedig elfelejtettem becsukni.
- Azta… - leheltem magam elé elképedve. Megbabonázott állapotomból ismét Koko botja rántott ki, ami most a homlokomra simult, cseppet sem kíméletesen. Feljajdultam, és megint a sajgó ponthoz kaptam.
- Na látod Durca Hercegnő? Egy kicsit odafigyelsz, és máris abszolút királyok vagyunk. – kiáltotta elégedetten Koko, én pedig a homlokomat dörzsölgetve, lassan felé fordultam, és rászegeztem leggyilkosabb tekintetem. – N-na.. azért nem kell ennyire komolyan venni.. Nem is ütöttem olyan nagyot.. mármint hát.. nem úgy gondoltam.. jajj ne vedd már magadra Atsu.. Hát tudod, hogy én soha… - a szavak ereje nem hatott, így inkább menekülőre fogta a kis vakarcs, én pedig utána eredtem, de csak akkor sikerült elkapnom, amikor elfogyott a varázsereje, és már nem tudta továbbhasználni mágikus cipőit…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Szomb. Május 04, 2013 12:19 pm

Szia Atsu!

Sok mindent éreztem már irántad az elmúlt néhány év során, de töredelmesen bevallom, azt, amit most, még soha!
Atsu, én félek tőled. Ha csak belegondolok, hogy hosszú hónapokig éltem együtt egy olyan lánnyal, akinek a testében az elbűvölő nőn kívül lakik még egy enyhén perverz vén humorzsák, egy nacionalista koala medve ( ráhibáztam a medvére) és még ki tudja hány másik személy, hát feláll a szőr a csupasz hátamon.
Azért mondom ezt, mert aki így alkot és kelt életre figurákat pusztán betűk halmazából, az vagy többszörösen tudathasadt, vagy egy brilliáns író zseni!

Nekem az a véleményem a jó kritikáról, hogy bár említést tesz a pozitívumokról, azért a hibákra összpontosít, szimplán tanító jelleggel. De milyen hibáról beszéljek? Arról az egy hiányzó a betűről? Ne nevettess, említést sem érdemel. Hülye aki szóba hozza... Az az igazság, hogy nem tudok egy oktató jellegű mondatot sem fűzni a munkádhoz. A legjobb amit tehetek, hogy vissza ülök képzeletem nagyképernyős tévéje elé és végig nézem újra meg újra.
Együtt izgulom veled a tanulás hosszú, embert próbáló heteit, közben ugyan abba a transszerű állapotba kerülve mint Atsu. Én is ösztönösen megrándulok minden egyes közeledő kókuszdió láttán és próbálom megnyugtatni a szívem, ami majd kiugrik a helyéről. Végig nézem egy kilométernyi homokzuhatagként elmúló kastély együttes utolsó pillanatait, háttérben a tengeri naplementével. ( életre szóló élmény, mindenkinek ajánlom). Aztán megjön Koko führer, akinek nincs olyan mondata, sőt mozdulata, ami ne váltana ki garantáltan mosolyt, ha nem féktelen kacarászást belőlem.
Ha forgatókönyvet írnál, én lennék az első, aki eladja mind a három veséjét a költségek fedezésére.
Az értékelést zárja ugyan az a kép, ami a kalandodat is: Egy rémült, tornacipős koala, aki öt méteres ugrásokkal próbál egérutat nyerni, nyomában loholó, mániákus tekintető gazdája elől. : )

Végül már csak azt kell eldöntenem, melyik személyiséged kapjon jutalmat : )
Legyen a két kedvencem:
Atsu: 700+175 ( +875) VE
Koko: 175 VE

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Kedd Okt. 06, 2015 6:38 pm

Leangarth
I. Fejezet: Megérint a halál


Napsütéses nyári reggel volt, jókedvűen – bár kissé ordenáré módon – trappoltam le a lépcsőn, egyenesen a céh kantinjába. Bő másfél hónap telt el, mióta visszatértem Shimao mester szigetéről, önkéntes száműzetésem paradicsomából. Bár a távollét testileg és lelkileg is megtisztított s felfrissített, visszatérvén mégis adtam magamnak pár napot a kényeztetésre. Ebből lett végül a másfél hónapos nonstop wellnessben döglődés. Talán egy kicsit túlzásba estem. Talán. De hát a fenébe is! Több hónapnyi kőkemény testi-lelki edzésen voltam túl. Ami jár, az jár! Ezt valamilyen bölcs ember mondta, bár épp nem jut eszembe a neve..
Tehát másfél hónap édes semmittevés után, teljesen kipihenve – és még teljesebben leégve – késznek éreztem magam, hogy újra munkába álljak. A lépcsőn leérve Liz fogadott szokásos, derűs mosolyával, miközben a pult mögött törölgette a ragyogóan tiszta kristály poharakat.
- Csak nem küldetésre mész? – kérdezte somolyogva. A helyzet nosztalgiájába beleborzongva levetődtem az egyik magas bárszék puha plüssére, megtömött táskámat pedig a pultra vágtam.
- Napsütéses szép jó reggelt neked Liz! – szóltam államat felszegve, fennkölt, vidám hangon. – De bizony. Az ösztöneid csalhatatlanok, mint mindig! – bólintottam játékos elismeréssel, aztán felkaptam a már odakészített hűs limonádét és egy szuszra magamba döntöttem. Kézfejem hátuljával gyerekesen végigtöröltem a számat, aztán a lépcső felé fordultam, ahonnan Koko csörtetett le éppen.
- Gondolom kérsz valami reggelit? – kérdezte Liz azzal az elégedett mosollyal, amikor az ember tudja előre a választ a kérdésére.
- Igen, kérek, méghozzá sokat! És valami útravalónak is örülnék. Helló Koko! – köszöntöttem kis barátomat, miközben Liz átlibbent a konyhába.
- Csá! – intett flegmán, majd a pult mögé mászva elcsórt egy üveg vizet, és inni kezdett.
- Készen állsz a következő kalandra? – kérdeztem.
- Ha a válaszom nem, akkor hamarosan éhező csöves leszel, szóval ja. Készen állok, mert én ilyen jófej vagyok. – azzal visszacsavarta a kupakot, és visszacsempészte az üveget a helyére. A székre lehuppanva leveleket kezdett tömni magába.
- Szívderítő vagy.. – ironizáltam. – De ma nem tudsz lelombozni. Sőt, megadom neked a választás lehetőségét. Azt a munkát vállaljuk, amit te kiválasztasz. – közöltem nagylelkűen. Koko megvonta a vállát és lomhán a küldetésfalhoz slattyogott. Közben Liz megérkezett a bőséges reggelimmel és egy jól megtömött batyuval. Dupla adag rántottát kaptam két hatalmas szelet kenyérrel, és egy nagy korsó narancslevet. Kényelmesen nekiláttam belapátolni a még gőzölgő ételt, miközben Koko vissza is ért az egyik kis cetlivel.
- De gyors voltál. - mondtam neki teli szájjal. - Gondolom minden hirdetést végigolvastál, majd gondos mérlegelés után választottad ki ezt.
- Honnan tudtad? - kérdezte a kis szőrcsimbók, miközben pont úgy nézett rám, mint egy feketeöves idiótára. Megcsóváltam a fejem, és egy nagy falatot lenyelve, kivettem a mancsából a papírt.
- "Tisztelt Mágusok! Kamaszlányom kíséretébe keresek..." Azonnal tedd vissza! - vetettem oda neki a cetlit, és kedélyesen folytattam az étkezést, mintha mi sem történt volna. Kis társam szó nélkül leugrott a székről, és visszabattyogott a cédulákkal teletüzdelt paravánhoz. - Liz, ez isteni finom. Meg tudnék enni még egyszer ennyit, de komolyan. - bizonygattam villámmal a tányért böködve, ami már majdnem üres volt. Téptem egy nagy darabot a kenyérből, és belehajtogattam a számba, miközben Koko elém hajította a következő jelöltjét. Kisimítottam a lapot, és olvasni kezdtem.
- "Segítség! Démonok járnak éjszakánként a nappalimba!" - egy sóhajtás kíséretében visszanyomtam a papírt Koko mancsába, és újra teletömtem a szám. Ő fújtatott egyet, én pedig úgy tettem, mint aki nem vette észre, hogy egy rövid pillantással, éppen megszabadított legféltettebb belsőségeimtől. Liz halkan vihogott, bizonyára valami nagyon tetszett neki. Tán gyerekesnek tűnhettünk ezzel a kis közjátékkal, de Koko igazán tudhatná, hogy jól meg kell fontolni, mit vállalunk el, és mennyiért. Aztán hallgathatnám egész úton a panaszkodását, ha megint csak valami bohócnak bérel fel minket egy gazdag kereskedő, vagy egy agyilag zokni, paranoiás félkegyelmű, aki démonokat, meg halott nagymamákat képzel a nappalijába. Pfff! Még csak az kéne! A tányért az arcomhoz emelve kotorásztam a számba az utolsó falatokat, mikor ismét visszajött, és leplezetlen ingerültséggel csapott egy egész pofás, címeres lapot a tányérom helyére. Rátettem a tányért - csak hogy kicsit még jobban felbosszantsam - és az utolsó darab kenyérrel tisztára töröltem, majd nagy nehézségek árán  betömtem a számba. Liz kuncogva elvette a tányért, és pedig felkaptam a papírt, és magamban olvasni kezdtem - a szám ugyanis még nem állt készen a beszédre.

"Tisztelt Máguscéhek!
Egy mágusokból összeverődött rabló banda tartja rettegésben a környék településeit.
Lopnak, rongálnak, terrorizálják a lakókat, és a gyilkosságtól sem riadnak vissza.
Eddig legkevesebb fél tucat helyi lakos és átutazóban lévő ember élete szárad a lelkükön. A bátor jelentkezők kérem, közvetlenül engem keressenek Suppoppo Village polgármesteri Hivatalában. Számítok mielőbbi segítségükre.

Dwaine Frost,
Suppoppo Village polgármestere"

- Valami könnyed, tengerparti megbízatás nincsen? - nyújtottam vissza a papírost Kokonak, aki meredten, mondhatni elvetemülten nézett rám.
- Nem arról volt szó, hogy ma Koko választ? - szúrta közbe Liz mosolyogva. Ránéztem, aztán vissza a még mindig lángoló tekintetű Kokora, majd szemforgatva beadtam a derekam.
- Jó jó legyen akkor ez.. De ez volt az utolsó, hogy ilyen felelősségteljes kérdésben hagytalak dönteni. - húztam tovább az agyát, de feleslegesen, mert máris visszanyerte őrjítő hidegvérét.
- Suppoppo Village? Az nincs is messze innen. Ha jól tudom, a Nyugati vonat utolsó állomása. - tájékoztatott Liz, miközben feljegyezte magának, amit kellett, én pedig belegyömöszöltem táskámba az elemózsiás batyut, és feltápászkodtam a székről.
- Jobb, ha azonnal indulunk, hátha elcsípünk egy vonatot. - vettem vissza a szőke lánytól a megbízást, majd elköszöntünk, és kibaktattunk az állomásra. Koko egész végig nem szólt hozzám, ami enyhe elégedettséggel töltött el, mert ezek szerint mégis sikerült egy kicsit kihoznom a sodrából.
Szerencsénk volt, a következő vonatra csak fél órát kellett várnunk, addig kényelmesen tudtunk jegyet venni, és megkeresni a megfelelő vágányt. Saját kabinunk volt, nem sokan utaztak errefelé. Koko persze azonnal hortyogni kezdett, én viszont aludtam eleget az elmúlt másfél hónapban, így inkább olvasással múlattam az időt. Liz nem tévedett, nagyjából három és fél óra múlva beértünk a végállomásra, egy apró kis falucskába. Gyors kérdezősködés után, tiszta, rendezett utcákon jutottunk el a helység méreteivel arányos, egészen családias polgármesteri hivatalba, ahol a titkárnő azonnal bebocsájtott minket a főnökéhez.
- Üdvözlöm Önöket, a nevem Dwaine Frost. - megrázta a kezünket, majd miután viszonoztuk a bemutatkozást, hellyel kínált. Kényelmes kanapéra zuttyantunk. Frost átlagos testalkatú, jól öltözött, egészen magas ember volt, talán az ötvenes évei elején járhatott. Szögletes szemüvege gondterhelt tekintetet rejtegetett sikertelenül.
- Kérem, mondjon el mindent, amit a mágusokról tudni lehet, nem szeretnék kockáztatni. - ragadtam magamhoz a kezdeményezést, miközben ő is helyet foglalt tömör fenyőből készült, hivatali asztala mögött.
- Természetesen Asszonyom! - bólogatott sietve. - A szemtanúk elmondása szerint négyen vagy öten vannak, sajnos ezt nem tudom biztosan, de többen állították, hogy az ötödik a háttérből szokott figyelni.
- Ő lehet a vezetőjük. - bólintottam.
- Lehetséges. Ketten közülük fegyverforgatók, másik kettő pedig tüzet varázsol, de lehet nem csak azt.
- Fegyvermágusok?
- Valószínűleg igen, mivel olyan sokféle fegyverrel látták őket, amit egyszerűen képtelenség lenne magukkal cipelni.
- Értem. Van valami állandóság abban, hogy mikor és hol bukkannak fel?
- Nem tudok ilyesmiről. Úgy tűnik, a tolvajlás a fő céljuk, a többit csak a hecc kedvéért csinálják.
- Ártatlanokat vagy ellenállókat ölnek? - még engem is meglepett hangom szenvtelensége, és Frost javára legyen mondva, egy izzadságcsepp sem jelent meg a homlokán a beszélgetés alatt. Zavart volt, és valószínűleg félt is, de az elszántság és a felháborodás elnyomta ezeket az érzéseket. Derék ember.
- Mikor hogy. Csak azt, aki az útjukba kerül, de volt, akit elengedtek, és volt olyan is, akit a rablás után, utcákkal arrébb kaptak el. Kiszámíthatatlanok.
- Mennyire lehetnek erősek? Tudunk valamit az ötödikről?
- Errefelé nincsenek mágusok, akik vannak, hamar elköltöznek a nagyobb városokba, ahol tanulhatnak. Szóval nem ütköznek ellenállásba, sajnos így nehéz felmérni az erejüket.
- Valóban az.
- Az ötödik nem szokott közbe avatkozni, de ha tényleg a vezetőjük, egész biztosan erősebb, mint a többiek. Ilyen körökben mindig az erősebb jut feljebb.. - húzta el a száját, enyhe megvetéssel a hangjában.
- Igen. Sajnos ez is igaz. - helyeseltem. A bemutatkozásnál ugyan nem mutatta semmi jelét, de most elkaptam egy kétellyel mérgezett pillantást, amit Koko irányába küldött. Tán a gondolatnál is gyorsabb volt, szerencsére kis társam nem látta, látszólag elmélyülten gondolkodott a hallottakon. - Tehát ketten vagyunk öt ellenében. - muszáj voltam megnyugtatni, hogy nem a háziállatomat hoztam magammal. Meglepetésemre úgy tűnt, sikerült.
- Beszéljünk. - szólalt meg aztán hirtelen Koko, s azzal a lendülettel leugrott a kanapéról. Én is felálltam.
- Bízza ránk az ügyet Polgármester úr, de kérem, legyen türelemmel. Gondolom, megérti, hogy ez egy veszélyes helyzet, nem mehetünk fejjel a falnak.
- Persze ez csak természetes. - pattant föl a székéből. - A szomszéd utcában van egy kényelmes fogadó, kérem, nyugodtan hivatkozzanak rám, ha bejelentkeznek. Ha megtudok még valamit, azonnal értesítem Önöket.
- Köszönjük. - fejet hajtottam, és Koko után eredtem. Az utcán jobbra fordultunk, és kibattyogtunk egy kis térre, amit egy apró szökőkút tett hangulatossá. Csend volt, a nap szikrákat hányt a csobogó víz felszínén. Nehéz volt elképzelni, hogy itt emberek haltak erőszakos halált.
- Mit gondolsz? - kérdeztem Kokot a szökőkút szélére telepedve.
- Túl sokan vannak. - jelentette ki szárazon. - Segítségre lesz szükségünk. Ha mindannyian gyengébbek is, akkor is túlerőben vannak. Öngyilkosság lenne nekik menni. Ráadásul a fickó egy szóval sem említette, hogy külön szoktak válni, tehát azzal kell számolnunk, hogy harc esetén mind az öten ott lesznek. - csóválta a fejét lemondóan.
- Sajnos egyet kell értenem. - sóhajtottam. - Egyikünk menjen vissza a céhbe erősítésért vagy várjunk még egy kicsit, hátha jönnek más jelentkezők is?
- Szerintem várjunk.. holnapig. Nem akarom, hogy valami hülyeséget csinálj..
- Mint például? – vontam fel a szemöldököm.
- Mint például nekik mész egyedül.
- Nem tennék ilyet. – szögeztem le gyorsan.
- Dehogynem. – vágta rá Koko kertelés nélkül. – Gondolom én lennék az, aki visszamegy a céhbe erősítésért, te meg itt maradnál egyedül, és nem néznéd ölbe tett kézzel, ha újra támadnának. – magyarázta kioktatóan.
- Jár a pont. – ismertem el rövid hezitálás után. – De azért nem öletném meg magam. Annyira én se vagyok agyalágyult. – Koko elhúzott szájjal, és mancsának mérlegszerű hintáztatásával adott hangot egyet nem értésének, s egyben fejezte ki igényét egy taslira – legalábbis én így értelmeztem.
A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Bejelentkeztünk a Frost által ajánlott fogadóba, és elfoglaltuk az egyik kényelmes kis szobát, igaz nem terveztük, hogy sok időt töltünk el ott. Ebéd után módszeresen körbejártuk a városkát, és sikerült szereznünk egy viszonylag megbízható és részletes térképet a környékről. A két legközelebbi falucskát is sikerült megnéznünk, bár Koko egyáltalán nem volt boldog az ötlettől. Szerinte felesleges veszélybe sodortuk magunkat, azzal, hogy egyedül mászkáltunk az erdőben, miközben a polgármester figyelmeztetett arra, hogy a banditák több ízben rátámadtak magányos utazókra is. Dacára annak, hogy osztottam a véleményét, minél jobban meg akartam ismerni a környéket. Ez a harc és a nyomozás során is hasznunkra válhat a későbbiekben, azok a rohadékok így is előnyben vannak velünk szemben, hiszen hetek óta tanyáztak valahol a közelben. Sajnos Kokonak abban is igaza volt, hogy talán az erdőben megláttak minket,  akkor pedig tudhatják, hogy a városba mágusok érkeztek, de akkor sem kuporoghattunk a szálláson egész idő alatt. Kénytelenek voltunk némi kockázatot vállalni. Este még megvacsoráztunk a fogadóban, aztán éjszakára kimentünk az utcára járőrözni. Nem sokáig bírtuk, fáradtak voltunk és unatkoztunk, nem történt semmi, a lakók pedig viszonylag korán bezárkóztak, bár nem volt kijárási tilalom, egyértelműen féltek az utcán maradni – megjegyzem teljesen jogosan. Fél kilencre, mire a sötétség elnyelte a Nap utolsó sugarait is, teljesen egyedül maradtunk. Nem akartuk kockáztatni a lelepleződést, ezért visszatértünk a fogadóba, és nyugovóra tértünk.
Talán két órával később ébredtem fel – bár nekem csak perceknek tűnt – Koko hangjára, és vállamat rázó mancsára.
- Ébredj Atsu! – unszolt halkan, miközben próbáltam kipislogni az álmot a szememből.
- M-mi az? Történt valami? – recsegtem.
- Itt vannak.
- Mi? Hol? – ülő helyzetbe ugrottam, és kihúzódtam az ágy szélére, hogy elérjem a földön heverő kodachit. Felpattantam, és a derekamra csatoltam a fegyvert, majd az ablakhoz siettem. Óvatosan, résnyire elhúztam a függönyt, és kilestem az utcára. – Nem látok senkit. – suttogtam.
- Mert itt vannak. Lent az ivóban.
- Hallod őket? – kérdeztem, Koko pedig némán bólintott. Az ajtóhoz osontam, és lassan kinyitottam, hogy kilássak. A folyosón gyenge fény pislákolt, nem mozdult semmi, de így már én is hallottam a fojtott beszélgetést. Intettem Kokonak, hogy kövessen, és a falhoz tapadva elindultam a lépcsőhöz. Úgy helyezkedtem, hogy rálássak az ivóra. Páran még ültek az asztaloknál, de mindenki feszülten lapult, meg se mertek nyikkanni. A fogadós a pult mögött állt, két kezét rátapasztva annak italtól ragacsos tetejére, és rémülten nézett az arcába nyomott pisztoly csövébe. A fegyver tulajdonosa egy szikár, alacsony, kifejezetten csúnya férfi volt. Hatszögletű arccsontján a bőrt mély ráncok barázdálták, lucskos, rendezetlen, sötét haja belelógott barna szemébe. Elégedetten figyelte sakkban tartott, fegyvertelen áldozatát, miközben egy társa a kassza tartalmáról faggatta a rémült csapost. A kérdező feltehetően az egyik tűzmágus volt - legalábbis testalkatából és látszólagos védtelenségéből erre következtettem. A helyiség túl végén, a fogadó bejáratánál is ketten álltak. Az ajtót résnyire nyitva hagyták, az egyikük azon keresztül figyelte az utcát, jó fizikumú, magas, izmos ember volt, kezében egy díszes katanát tartott, és készen állt, hogy azonnal használja is. Mellkasát és lábszárát könnyű fémvértezet takarta. A mellette álló volt a másik mágus, ő a pultnál lévő eseményeket és az ivót tartotta szemmel. Pásztázó tekintete a lépcsőhöz közeledett, és biztos voltam benne, hogy búvóhelyem sem marad ki a terepszemléből, ezért lassan visszahúzódtam a fal takarásába, mielőtt még megláthatott volna. Vártam egy kicsit, és közben Kokot vizslattam. Viszonozta pillantásomat. Néhány gyors, néma kézjellel megállapítottuk, hogy ugyanazt láttuk, majd mielőtt még visszafordulhattam volna az ivó felé, vetett rám egy utolsó, szigorú, szinte felszólító pillantást. Egy nyugodt intéssel jeleztem neki, hogy nem szándékozom támadni - csak védekezni.. A társalgás viszonylagos csendben folyt, így nem hallottam, hogy miről beszélnek, de mivel a pultos - igen bölcsen - kezes volt, nem is volt szükség felesleges szócséplésre. A pénz hamar gazdát cserélt, a tűzmágus pedig szívélyes, teátrális mozdulatokkal köszönte meg a tranzakciót, és a pénzel tömött kis zsákocskát a hátára lódította.
- Nahát, milyen kellemes ez a hely. Ha tudtam volna, hogy ilyen vendégszeretőek itt a népek, jöttem volna korábban is. Azt hiszem, fogjuk még látni egymást. - kedélyes vigyort küldött körbe az ivón, aztán a társával lassan, de magabiztosan elindultak a kijárat felé. Mire odaértek, a másik leengedte a pisztolyt, és a két fegyveres eltűnt az ajtó mögött. A zsákot cipelő megvárta, hogy utolsó bent maradt társa is elhagyja a helyiséget, aztán visszafordult, és újabb színpadias szónoklatba kezdett.
- Tulajdonképpen ha jobban belegondolok... jártam már ennél sokkal kellemesebb helyen is. - húzta el a száját rájátszva, aztán felemelte szabad kezét, és tenyere előtt felvillant egy bonyolult mintákkal teli, narancsszínű mágikus pecsét. Vastag lángcsóva robbant ki a pecsét közepéből, és egyenesen a halálra vált arccal, bénultan bámuló pultos felé száguldott. Nem gondolkodtam, azonnal cselekedtem. Felizzott türkiz színű pecsétem, és egy homokbombát lőttem a lángok közé, amik azonnal kialudtak. A mágus elképedve fordult felénk, de mi addigra már mozgásban voltunk.
- Koko! - szóltam, miközben leugrottam az utolsó lépcsőfokokról, és izzó, mágikus homoklepelbe borítottam a kocsma padlóját. Koko sem tétovázott, azonnal teliszórta a homokot magokkal, amikből a földet érés pillanatában kirobbantak a fekete virágok. Száraikon szédítő sebességgel kúsztak fel az aranyszínű erecskék, amint erőt gyűjtöttek a mágiámból, és máris apró, fényes golyókat lövelltek az ajtó irányába. Ellenfelünk éppen abban a pillanatban vetette ki magát az ajtón, amikor a lövedékek becsapódtak. A hatás robbanásszerű volt, az ajtóból és a körülötte lévő falból csak porfelhő maradt. - Fedezékbe! Gyorsan! - ordítottam azoknak, akik még nem szaladtak hátra a konyha felé, ahova a pultos terelgette őket. A porfelhő hirtelen vakító fényességbe borult. Oldalra vetődtem, majd a becsapódó tűzgolyók keltette lángokat homokkal szórtam be, hogy ne gyulladjon ki az épület. Kokora pillantottam, hogy készen áll-e. Bólintott. Újabb homokbombákat lőttem ki a falon tátongó lyukon, és kiugrottam utánuk. Gurulva érkeztem az utcára a törmelékek között, de gyorsan talpra ugrottam. Sajnos látták, hogy létszámfölényben vannak, és nem futottak el, akármilyen hatásos volt is a belépőm. Épp mikor kiegyenesedtem, láttam meg, hogy a lőfegyveres fickó immár két pisztolyt tart a kezeiben, és mind a kettővel be is mért. Azt hittem vége mindennek, ám pont a tüzelés pillanatában, a férfi lábait kirántották a rátekeredő indák, és hanyatt esett, így elvétette a lövést. Nyöszörögve próbált felállni, de Koko szinte bebábozta tüskés indáival. Társai nem siettek a segítségére, inkább engem vettek célba. A két tűzmágus kivárt, előbb nyilván a gyengébbeket küldték előre, hátha elegendő lesz. A kardos hosszú lépésekkel vágtázott felém. Nem akartam, hogy túl közel érjen, ezért egy homoköklöt formáltam a levegőben, és a mellkasa felé csaptam vele. Egy irgalmatlanul gyors gurulással elkerülte utólag harmat gyengének tűnő próbálkozásom, és egy pillanattal később már ott állt velem szemben, és fegyverét két kézzel markolva, egy kiáltással beleszántott a gyomromba. Mikor a markolat csak centikre volt a testemtől, a döbbenettől kábultan egyenesedett fel, és az arcomat kutatta. A tekintetemet kereste, de szemeim helyén csak aranyló homokot talált. Tettem egy kecses lépést oldalra, így a penge gyengéden kiszánkázott homoktestem oldalán, aztán újabb homokkezet idézve, megragadtam a torkát, és teljes erőmből szorítani kezdtem, miközben testem visszaalakult eredeti formájába. Egy újabb inda kitépte támadóm kezéből a katanát, mire a férfi magához tért révületéből, és egy intéssel eltűntette a fegyvert, majd ugyanazzal a lendülettel, két rövidebb, ívelt penge jelent meg a kezeiben. Arca fehéredett a légszomjtól, de erős volt. Nagyon erős, és kitartó. A két pengével módszeresen elkezdte kaszabolni testemet, de ismét csak a homokot vagdosta. Ezernyi vágást ejtett testemen, amiből semmit nem éreztem, talán csak egy enyhe csiklandozást, de valószínűleg azt is csak képzeltem. Végül a teste megadta magát, és lassan elernyedtek izmai. Elengedtem a nyakát, és a földre eresztettem, majd nyakig kristályba csomagoltam. Nem akartam megölni, az túl enyhe igazságszolgáltatás lett volna. Felkaptam a fejem, de a két tűzmágusnak csak hűlt helyét találtam az ivó egykori bejáratánál. Gyorsan odaszaladtam, meggyőződtem róla, hogy a másik fegyvermágus is magatehetetlen, majd a mellém érkező Kokora néztem.
- Az erdő felé menekültek. - mutatott az utca, faluból kivezető vége felé. - De ne menjünk utánuk! - kapta el a kezemet, amikor látta, hogy utánuk akarok indulni.
- Dehogynem! - vágtam rá azonnal. - Most kell őket elkapnunk, különben vagy meglépnek, vagy legközelebb már számítanak ránk! - érveltem türelmetlenül, miközben az egyre távolodó alakokat figyeltem. Nem vártam Koko válaszára, kirántottam kezemet a szorításából, és futásnak eredtem. Kis társam könnyedén tartotta velem a lépést mágikus cipői segítségével, és közben próbált lebeszélni a tervemről.
- Mi van, ha ez csapda?
- Nem az. - lihegtem.
- Honnan tudhatnád?
- Nem számítottak ránk, nem állíthattak csapdát.
- Na és az ötödik?
- Ő sem számít ránk. Abban sem lehetnek biztosak, hogy követjük őket. - rohantam tovább, miközben beértünk a fák közé. Már jócskán az erdőt róttuk, amikor a két menekülő hirtelen eltűnt, ezért lassítottam, majd jeleztem Kokonak, hogy álljunk meg. Kapkodva vettem a levegőt, de éreztem, hogy a szigeten elszenvedett rengeteg fizikai edzés megtette hatását. Azelőtt feleennyi futástól már a halálomon lettem volna. Most kifulladtam, de pár perc alatt lenyugodott a testem, és kész lettem volna tovább futni, ha kell. - Hova a fenébe tűnhettek? - kérdeztem halkan. Választ nem Kokotól kaptam végül, hanem egy tűzgolyótól, ami a bal oldalunkon, tán két lépésre tőlünk csapódott a földbe. A föld szinte felrobbant, mi pedig hátra repültünk a  lökéshullámtól. Méterekkel odébb, a hátamon fekve, félig süketen kászálódtam fel az avarból. Fájt mindenem, de egy gyors vizittel megállapítottam, hogy nem törött csontom, és nem vérzek sehol, komolyabb fájdalmat sem éreztem. Sóhajtva állapítottam meg, hogy csak centikkel vétettem el egy fa vaskos törzsét. Koko valamivel odébb intett, hogy jól van, és fürgén felmászott egy fára. Azonnal eltűnt a sűrű lombkoronában. Mindez pillanatok alatt zajlódott, és én már készen álltam a következő támadásra, ami nem is váratott magára. Ismét tűz jött, de most két helyről. Beugrottam a széles fa mögé, és kezemet a fülemre tapasztva kivártam a becsapódást, majd azonnal előugrottam, és futni kezdtem a mágusok felé. A füstből kiérve tisztán láttam a célpontokat. Néhány másodpercig haboztak, valószínűleg meglepte őket a rohamozásom. Egy kicsit engem is meglepett, de mégse várhattam meg, hogy hamuvá perzseljenek az erdővel együtt. Zavarodottságuk azonban pillanatok alatt eltűnt, és újra támadtak. Nem lehettek túl erősek, mert bár láttam pár eltérő alakzatot a lángok között, a csapásaik alapvetően csak tűzgolyókból és lángcsóvákból álltak. Persze a tűz az tűz, ha zöld rántotta alakja van, akkor is porrá éget.. A tűzre homokkal válaszoltam, ami nagyon hatékonyan semlegesítette támadásaikat, majd mikor elég közel értem, elrugaszkodtam a földtől, és egy hosszú ugrást követően, fél térdre érkeztem vissza a sötétbarna talajra, és a puha, nyirkos levelek közé öklöztem. Homok robbant ki a talajból, és felborította mind a két férfit. Előhúztam a kodachit, és megindultam a közelebbi felé. Egy oroszlán formájú tűznyaláb termett mellettem, és megpróbált belém kapni. Testem újra homokformát öltött, miközben egy kisebb homokvihart zúdítottam a tűzlényre. Közben odaértem a földön kapálózva menekülni próbáló férfihoz, aki még mindig meglepetten nézett rám, és mágiától izzó fegyveremet a mellkasába vágtam. Az oroszlán eltűnt. Kirántottam a pengét a haldokló testből, és azonnal a másikat kerestem tekintetemmel. Eltűnt. De nem juthatott messzire. Testem a veszély elmúltával azonnal visszaalakult. Kis híján elkezdtem vizslatni a fák lombját, hogy megtaláljam Kokot, de még időben eszembe jutott, hogy ha én nem tudom, hol van, akkor ők is nehezebben találhatják meg. Behúzódtam egy fa takarásába, és koncentrálni kezdtem. Láthatatlan porfelhő szállt le körülöttem, több tíz méteres körzetben. Minden mozgást figyeltem. Néha lágy szellő zörgette meg az ágakat, és simított végig az avaron, de éreztem, hogy nem ez az, amit keresek. Aztán hirtelen a hátam mögött, két helyen is megmozdultak a szemcsék, lelki szemeim előtt kirajzolódott a két emberi alak. Kinyitottam a szemem, megszűntettem a varázslatot, és megpördültem. Nem voltam elég gyors, de Koko szerencsére megint résen volt, és kisegített. Egy inda kapaszkodott bele a lőni készülő tűzmágus lábába, és felrántotta a levegőbe. Ez elég volt, hogy fedezékbe vonuljak, de láttam, hogy nincs egyedül. Megjött az ötödik. Erős felépítésű, markáns férfi volt, de további megfigyelésre nem volt időm.
- Desert Espada! - kiáltottam, és mágikus pecsétemből óriási homokpenge repült ki a két férfi felé. Mély árkot hasított a földbe, csúnya sebhelyet hagyva az erdő talaján, de nem volt elég. A tűzmágus még időben elégette az indákat, és miután a földre zuttyant, az utolsó pillanatban arrébb tudott vetődni. A másik férfi nekirepült egy közeli fának. Sikerült talpon maradnia, de láthatóan gyorsan sikerült kihoznom a béketűréséből.
- Take Over - Satal Soul! - ordította, s a teste azonnal elkezdett átalakulni. Fogalmam sem volt mire számítsak, de ez meglepett. Egy pillanatig megbűvölten néztem az átalakulást, aztán Koko hangja rángatott vissza a valóságba.
- Atsu fuss! - kiáltotta, mire azonnal egy tűzlabda repült a lombok közé. Szerencsére Koko már nem volt ott, de a szemét nem adta fel, véletlenszerűen megsorozta a fák lombkoronáját. Nem ért célt, mert társam nem került elő, de nyilvánvalóan távolabb kényszerült elhelyezkedni. Egy hatalmas homokfelhővel kioltottam a lángokat. Éreztem, hogy fogytán az erőm, de egy erdőtűz biztosan megölt volna minket, és talán a környező falvakat is. Nem vettem le a szemem az időközben új, démoni testet öltött alakról. Kékes-szürke bőrére sötét, mintás csuklyás ruha tapadt, szemei vörösen izzottak, érdes kezein fémes karmok nőttek, hátából fekete tollas szárnyak csaptak elő. Valamilyen perverz módon szépnek találtam, ugyanakkor halálosan megrémített. Olyan mágikus erőt éreztem, amilyennel korábban nem találkoztam. Felkészültem, hogy támadni fog, de nem igazán tudtam mire számítsak. Aztán az átalakulás befejeződött, és a démon felém fordult. Tekintetét az enyémbe fúrta, majd egy fémesen csillogó, tüskés lándzsa jelent meg előtte a levegőben. Úgy tűnt, mintha csontok alkotnák, de mire ezt megállapítottam, a fegyver már has tájékon átfúrta a testemet. A homoktest ismét megmentett. Megpróbáltam oldalra kilépve elválasztani a fegyvert testemtől, de ekkor a lándzsa vörösen felizzott, és nem tudtam megmozdulni. Szinte már lángolt, egyre jobban éreztem melegét, aztán a homok lassan égni kezdett. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, de nem is érdekelt, ugyanis ekkor belémhasított a fájdalom. Úgy éreztem belülről eléget. Iszonyatos erőfeszítésembe került megtartani a homoktestet, de éreztem, hogy már nincs sok hátra az erőmből. A lándzsa még forróbb lett, én pedig elvesztettem testem felett az irányítást, és egy kínokkal teli pillanattal később ismét hús-vér valómban voltam jelen. Ekkor jött az igazi, bénító fájdalom, elöntött a forróság, a lábaim megszűntek működni. A gyilkos fegyvert egy mozdulattal kitépték ronccsá vált testemből, én pedig hanyatt estem. A forróság elviselhetetlen volt, a szám megtelt vérrel. Fulladoztam. Tudtam, hogy vége. Ezt már nem lehet visszacsinálni. Lassan a forróság is alábbhagyott, és a fájdalom is távolinak tűnt, mintha valaki másé lett volna. Nem tudtam megmozdulni, bámultam a sűrű lombokon átkéklő, csillagokkal szórt, sötét eget. Megláttam Kokot az ágak rejtekében. Halálra váltan meredt rám. Még sosem láttam ilyennek. Bizarr módon, mulatságosnak találtam eltorzult arcát. Nem tudtam szólni neki, hogy bújjon el, aztán ha elmentek fusson, ahogy csak a lába bírja. Nem tudtam. Megpróbáltam helyette rámosolyogni. Aztán jött a sötétség, és beléptem a megváltó üresség birodalmába…


A démon alak:
Spoiler:
 

Már elbírált kaland!


A hozzászólást Atsui Orestes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 29, 2015 7:42 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Csüt. Okt. 29, 2015 7:40 pm

Váratlan találkozás

Telihold szórta tele a kastély kertjét hosszú, éles árnyékokkal; a csendben a palotából kiosonó nőnek is adott egy fekete követőt. Atsu éppen egy oszlop mögött ácsorgott, várta, hogy az őrség elaraszoljon, és ő észrevétlenül kiszökhessen. Az őrök pedig tették a dolgukat, és egy perc múlva már hallótávolságon kívül értek. Jól ismerte már a járást a palotában, pontosan tudta, mikor és hol kell lennie ahhoz, hogy ne lássa meg senki. Az óra mutatói a tizenkettest táncolták körbe, de még nem volt éjfél. Tervei szerint megvárta volna, amíg Koko visszaér a városból, és nyugovóra tér, de a koala egészen eddig nem mutatkozott, ő pedig képtelen volt tovább várni. Szökni készült éppen, bár nem úgy, mint egy lázadó kamasz, aki a szülei elől menekül. Ő csak meg akarta nézni a nyomokat. Tudta mi történt, az erdőben vívott csata élesen beleégett emlékezetébe, de mégis… mégis látni akarta. Látnia kellett! Kezdte egészen élvezni ezt a hercegnői státuszt, általában úgy érezte, jól csinálja, és gyakran úgy érezte, hogy jól csinálná… ha ez tényleg a valóság lenne. Hosszas vitákat folytatott magával erről a témáról. A nappalok olyan valódinak tűntek, de az éjszakák… az éjszakák borzasztóan valószínűtlenek voltak, mikor kinézett a városra. A vízfüggönyön keresztül figyelte a kialvó fények elmosódott sziluettjét, és azon járt a feje, hogy ez tényleg megtörténik-e vele. Még mindig gyakran beléhasított az az elviselhetetlen fájdalom. Az a fájdalom, ami végül megölte. Éjszakánként felriadt, mert nem kapott levegőt, a sebet kereste, de nem találta. Kapaszkodókat keresett a magány homályában. Bizonyítékokat, hogy végre tudja, mi miért történik vele. Ezért kellett látnia halálának helyszínét, azt remélte, ott megtalálja, amit keres. Koko persze ellenezte, nem akarta kiengedni a városból, legalábbis egyedül biztosan nem, és azt sem tartotta jó ötletnek, hogy lássa, hol halt meg. Szerinte erre még nem készült fel, de hát honnan is tudhatná ő.. honnan a fenéből tudhatná, hogy Atsu mire van kész, meg mire nem? Sehonnan. A nőnek feltett szándéka volt kimenni az erdőbe, és ma éjszaka végre eljött az idő.
Átsétált a palota sápadt fényben ragyogó, szürke lepelbe bújt kertjén, és gyors léptekkel átsurrant a bokorból faragott, boltíves kapun. Az utcán már nem láthatták meg. A város aludt, de azért a biztonság kedvéért másik útvonalat választott a megszokott helyett. Egy kicsit hosszabb volt, de nem akart még véletlenül sem összefutni Kokoval. A vártnál sokkal simábban érte el a völgy bejáratául szolgáló, sárga fényben terpeszkedő alagutat. Itt lelassított, ahogy a szívverése is. Kényelmes tempóban baktatott a hűvös, sőt majdhogynem hideg kövön, és közben azon merengett, hogy mikor legutóbb átszelte ezt a járatot, a szíve nem dobogott, a tüdeje üresen pihent, nem volt többé szüksége levegőre. Halott volt. Vajon tényleg ez történt? Vagy csak Koko és Jake akarták vele elhitetni ezt, valójában azonnal a Pihenőre került. Nem tudta. Talán ez után a látogatás után majd el tudja dönteni végre. Elérte az alagút túl végét – immár azon gondolkodva, mennyire ironikusan, szinte pofátlanul szimbolikus ez a kivilágított átjáró – és kisétált az erdőbe.  Nem tért rá az egyenletes, szépen karban tartott földútra, hanem néhány méterrel odébb, azzal párhuzamosan haladt a fák között. Nem vágyott most társaságra. Gondolkodnia kellett. Az avar sokkal kellemesebb volt, mint a rideg kő, bár a nő ebből nem sokat érzékelt, ahogy abból sem, hogy minél mélyebbre hatolt a rengetegben, annál több karcolás, és apró vágás keletkezett a talpán és a bokáján. A lehullott, puha levelek még nem takarták be teljesen a talajt, könnyedén kikerülhette volna az éles köveket, törött ágakat, ha nem lett volna annyira elmerülve saját elméjében. Rengeteg gondolat kavargott a fejében. Kicsit félt. Igazából rettegett, hogy mit fog találni, de ezt még magának sem akarta bevallani. Félt, hogy nem talál semmit. Félt, hogy talál valamit. Félt, hogy minden, amit lát, igazolni fogja azt, amire ő emlékszik. Félt, hogy nem fogja tudni, ez mit bizonyít. Félt, hogy semmit. Félt, hogy azt, hogy mégis halott. Nem akart halott lenni, erre már rájött az elmúlt pár hétben. Élni akart, azt akarta, hogy minden legyen igazi, minden legyen igaz, amit látott, amit csinált, de közben nem tudta elsöpörni az útból kételyeit. Túl mélyen beásták már magukat az elméjébe, a lelkébe. Karjait a melle előtt összefonva, lehajtott fejjel sétált, öntudatlanul is követte a pár méterrel odébb futó utat. Éppen azon gondolkodott, vajon mennyi vér lesz ott a fa tövében, amikor ismerős hang zökkentette ki. Mintha valaki a vállainál fogva megrázta volna.
- Ez.. ez undorító! Fejezze be, akárki csinálja is! – kiáltotta a hang, szinte hisztérikusan. Kaensho hangja volt. Csak az övé lehetett, ezer közül is felismerné. Végül is ha Koko meg tud jelenni a képzeletében, Shoval is megtörténhet ugyanez. Megijedt. Annyira valószínűtlen volt, hogy a farkas ott legyen. Tényleg csak képzeli? Megtorpant, és lassan felemelte a fejét, majd a hang irányába fordult.
- Szia...Sho. – nyögte ki bizonytalanul. Elsőre abban sem volt biztos, hogy a hangok átjutottak a torkában terpeszkedő gombócokon. Ez most tényleg megtörténik?
- Ne sziázz nekem! Te nem Ő vagy! Nem lehetsz Ő! Elég! – kiabált még mindig a hatalmas, fehér farkaslány, miközben támadóállást vett fel, hátán vad táncba kezdtek a lángok. Ekkor Atsu elnézett mellette, és észrevette, amit keresett, amiért idejött. Hatalmas vörös levélkupac hevert az egyik fa tövében. Pontosan úgy festett, ahogyan elképzelte. Hirtelen újra látta, ahogy felé száguld az a furcsa fegyver, aztán belefúródik a hasába. Aztán az a forróság, a mindent betöltő kín. Megborzongott, és megrázta a fejét, hogy visszatérjen az emlékek fogságából. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán nem is az ő vére. Dehogynem az övé! Hát ki másé lehetne? Megint ezek az ostoba gondolatok. Azért később még jobban szemügyre veszi azt a tócsát, biztos, ami biztos. Továbbterelte tekintetét a látványtól, de rögtön megakadt a szeme valami máson. Illetve inkább valaki máson. Magas, feketehajú férfi közeledett felé. Magabiztos léptekkel haladt, egyenesen a szemébe nézett. A nőnek elakadt a lélegzete, úgy érezte a szíve kihagyott néhány ütemet.
- Atsu... megismersz? – a hangja lágy volt, fájóan ismerős, csak két lépés, és eléri. A szíve máris be akarta pótolni a kimaradást, olyan szaporán vert, hogy Atsu azt hitte, szétszakítja a mellkasát.
- Gab.. te.. mit keresel itt? – nyögte ki végül erőtlenül.
- Téged. – felelte a férfi kertelés nélkül, és válaszra nem várva közelebb lépett, és a karjaiba zárta a nőt. Atsu még mindig nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, ugyanakkor a kezén feszülő pecsét szinte lángolt, ő pedig alig tudta visszatartani a remegést. Végül bizonytalanul Gabriel hátára tapasztotta karjait, és a mellkasába fúrta arcát. Bárcsak igaz lenne, bárcsak igaz lenne… Sho lágyan köréjük tekeredett, selymes bundája finoman melegítette Atsu hátát, pofáját a combján érezte. A szíve vadul kalapált, azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat. Talán ha tényleg halott, így maradhatnak az idők végezetéig, aztán a férfi lassan elengedte.
- Azt hittük meghaltál. Koko azt írta... De itt vagy, tévedett... – mondta, majd egy fehér bundát húzott elő a semmiből, és óvatosan Atsu hátára terítette, de ő csak újra összefonta maga előtt a karjait. Megismerte a puha köpenyt. Még akkor kapta Gabrieltől, mikor azt a démont vadászták, meg Shot keresték északon a hegyekben. Az emlékek olyan erővel rohanták meg, hogy majdnem ledöntötték a lábáról. Édes emlékek. Azok a kettesben eltöltött éjszakák a sátor melegében. Beleborzongott. Sho hangja zökkentette ki a révülésből.
- Mi történt, Atsu? – kérdezte. - És miért nem öltöztél fel rendesen? – Alig fogta fel, mit mondott. A feje megtelt, szinte túlcsordult.
- Öltöz.. én.. – először nézett végig magán. Zavartan állapította meg, hogy csak a vékony hálóruhája volt rajta. Hirtelen elszégyellte magát. - Én csak.. elfelejtettem.. azt hiszem. – préselte ki a szavakat. Legszívesebben sírva fakadt volna. Mi a fene történik vele? Még egy papucsot sem húzott, a lábai tele voltak karcolásokkal, amik hirtelen égetni kezdték a bőrét. Hogy juthatott idáig? Miért hagyják? Vagy ez tényleg a valóság? Különben meg.. mit is mondott Gab? Kokoról beszélt, de már nem emlékezett, mit mondott.
- Mit csinált Koko? – kérdezte bizonytalanul. Valószínűleg teljesen bolondnak nézik, de most már mindegy.
- Levelet írt. Hetekkel ezelőtt. – felelte Sho. - Annyit, hogy meghaltál. Gabriel tegnap ért vissza az országba, ezért jöttünk csak most. Hála a Fénynek, hogy nem igaz! De ezért elkapom azt a szőrös kis...
- Levelet írt neked? – szakította félbe oda sem figyelve. A hangja halk volt, mintha csak magának beszélne. Azon gondolkodott, hogy ezt is képzeli-e. Nem, az lehetetlen.
- Igen. Nem mesélt róla? – kérdezte a férfi. A hangja szinte simogatta. Emlékezett a mérhetetlen fájdalomra, amit okozott neki, most mégsem tudott se haragudni, se bosszankodni. Egyetlen érzés fészkelte be magát a mellkasába. A szerelem. Úgy forrongott benne, hogy azt hitte, másodpercek kérdése, és magától meggyullad. Annyira valóságos volt ez az érzés. - Jártunk a városban, ahol legutóbb küldetésen voltál, onnan igazítottak útba. Azt mondták kövessük az ösvényt, aztán eljutunk valami városba, amit nem találtunk a térképen. – magyarázta a férfi.
- Mi legalábbis nem emlékeztünk rá, hogy van errefelé város – tette hozzá Sho.
- Szóval... hol voltál hetekig? – kérdezte Gab, miközben a nő vállait dörzsölgette. Kezdte tényleg érezni a hideget. Eddig miért nem érezte? Valószínűleg túlságosan elmélyült az ostoba gondolataiban. Ez a valóság. Ez tényleg megtörténik.
- Értem. – bólintott végül, bár ez a bólintás inkább magának szólt. Az a fullasztó érzés.. azt nem lehet képzelni, ez egészen biztos. - Koko nem hazudott.  – folytatta végül némi habozás után. - Hogy miért élek mégis, nos... arról is jobb, ha őt kérdezitek. Többet tud, mint én. – Élek! És ő itt van. De mi van, ha mégis… Hirtelen a férfira nézett, egyenesen a szürkészöld, könnyektől csillogó szemekbe, és bal tenyerét lassan az arcára illesztette. Finoman megérintette a szakálltól érdes arcot, könnyek szöktek a szemébe, de nem engedte őket tovább.  - Tényleg itt vagy? – kérdezte elcsigázva. Gab gyengéden lefejtette arcáról a jéghideg kezet, és két tenyere közé fogta. Az érintése ugyanúgy rabul ejtette, mint régen.
- Igen. Sosem lett volna szabad elmennem. – felelte a férfi, Atsu pedig egy hirtelen elhatározástól vezérelve, megnyitotta magát az érzései előtt. Szerelmet, örömet, félelmet, aggódást és megkönnyebbülést érzett. Ahogy ezek keveredtek saját érzéseivel, megint majdnem összecsuklottak a lábai. Csak egy pillanatig hagyta szabadon áramlani ezt a hatalmas, hömpölygő folyót, aztán újra eltompította a pecsét által létrehozott kapcsolatot. Csak még egy pillanat, és biztos, hogy bömbölve a karjaiba omlik, mint egy kislány, aki évek után először látja a szüleit. Az nem lett volna jó. Már így is épp eléggé szégyellte magát.
- Ott voltál, ahol lenned kellett... ahogy én is. – mondta végül. Sikerült magát összeszednie, és nagy nehezen elszakította a tekintetét Gab arcáról. - Gyertek velem. - azzal megfordult, és elindult visszafelé nyugatnak, de néhány lépés után mégis megtorpant. Talán meg kéne néznie azokat a nyomokat, ha már itt van. Ha kiderül, hogy kiszökött, Koko biztosan tenni fog róla, hogy mostanában ne legyen lehetősége újra kiosonni, azt pedig nem akarta. Éppen vissza akart fordulni, amikor a férfi mellélépett, és könnyedén a karjaiba kapta, majd finoman felültette Sho hátára, aki finom, apró lángjaival melegítette Atsut. Hát jó, akkor majd legközelebb.. Jól esett neki a törődés.
- Kövesd csak az utat Sho. – mondta a farkasnak, és együtt elindultak a Leangarthba vezető úton.
Most vette csak észre, hogy nem ketten jöttek. Egy sötét hajú, fiatal, meglehetősen csinos nő kísérte őket Sho jobbján. Atsu lopva rápillantott, de egyelőre nem volt kedve beszélgetni, főleg azért, mert a nő valamiért durcásnak tűnt. Nem érdekelte, miért érezhet így, akkor sem, ha miatta. Majd később bemutatkozik neki, egyelőre éppen elég emésztenivalója akadt. Különben is sejtette, hogy ki lehet az. Emlékezett még – nagyon is jól – arra, mikor Koko visszatért a szigetre, és beszámolt a Shonál tett látogatásáról. Akkor azt mondta, egy bukott archai van a farkaslánnyal, amit Atsu nagyon furcsának, sőt, egyenesen megdöbbentőnek tartott. Synestrának nyoma veszett, nyilván ezért láncolták magukhoz a nőt, bár meg kell hagyni, nem egészen erre számított. Ez a nő inkább nézett ki valami durcás kis fruskának, akitől elvették a kedvenc játékát, nyoma sem volt benne Synestra tiszteletet parancsoló tartásának, gőgjének, bölcsességének, vagy erejének. Persze Atsu gyanította, ennek köze lehet ahhoz a nem elhanyagolható tényhez, hogy kibukott az archai-ok soraiból. Nem ítélte el, sőt, sajnálta. Bele sem mert gondolni, milyen érzés lehet, ha valakit a saját fajtája kitagad. Koko nem volt túl jó véleménnyel róla, viszont méltatta a tudását a talizmánokról. Ez a téma Atsut is nagyon érdekelte, ezért elhatározta, hogy ha a körülmények kedvezőbbek lesznek, megpróbálja jobban megismerni. Igen. Talán holnap. Ha még holnap is itt lesznek…
Csendben baktattak az úton, vissza a barlanghoz. Senki nem szólalt meg, és Atsunak ez így tökéletesen meg is felelt. Félt, hogy elkezdenek kérdezősködni, igaz, azt is tudta, hogy előbb-utóbb ez elkerülhetetlen lesz. Valószínűleg előbb, mint utóbb. Koko már bizonyára felfedezte, hogy kiszökött, és felverte a fél palotát. Az is lehet, hogy félúton összetalálkoznak egy kereső különítménnyel, vagy valami hasonló marhasággal. Mindegy is. Egyelőre élvezhette a csendet, miközben Sho puha, meleg hátán ringatózott. Gab a balján lépdelt, olyan közel, hogy többször is hozzáért a válla a nő lelógó lábához. Minden érintésbe beleborzongott, de egyelőre nem akarta mutatni. Addig biztosan nem, amíg nem tudja, hányadán állnak. Egyelőre túl zavaros volt ez az egész. A férfi visszajött és megkereste, de talán csak azért, mert azt hitte, halott. Valószínűleg csak azért. Ez a gondolat, bosszantó módon elszomorította. Persze ott voltak azok az érzések. Azokat nem tudta színlelni, a pecsét nem hazudott. Szereti, ez biztos, de ez még nem jelenti azt, hogy nem fogja újra elhagyni, ha már biztonságban tudja. Végül is abban a röhejes levélben is azt írta, hogy nem akarja a közelében tudni, mert nem lenne biztonságban. És még neki vannak ostoba gondolatai! Hiába a szerelem, ez a fickó néha teljesen kiakasztotta. Most is legszívesebben felképelte volna, ahogy maga elé idézte azt az istenverte levelet. Vett egy mély levegőt, hogy lenyugodjon. Felesleges felhúznia magát. Mire visszaérnek a palotába, elő kell vennie a jobbik énjét, nehogy túlságosan kiakassza a szolgálókat. Meg persze Alorát.
Elérték a barlangot, Atsu pedig egy intéssel jelezte, hogy menjenek csak egyenesen tovább. Így tettek. Igyekezett nem gondolkodni. Inkább mélyen magába szívta a hűvös levegőt, hogy kiszellőzzön a feje. Szűk fél óra alatt átszelték a hegyet, igaz nem is siettek. A járatból a kör alakú, szökőkutas térre érkeztek, mint mindig, onnan pedig egyenesen kisétáltak a Hold fényében sütkérező, fehérköves sugárútra. Atsu mutatta, hogy jobbra menjenek tovább. A házak ablakai sötétek voltak még mindig, ha történt is valami, csendben történt. Elhaladtak néhány háztömb mellett, és beértek a palota kertjébe. Minden pontosan ugyanúgy festett, mint mikor kifelé jött. Úgy tűnt már órákkal ezelőtt volt, mikor ködös fejjel végigosont ezen az úton.
- Itt leszállok Sho. – mondta, ahogy beértek a kertbe, a farkas pedig megállt. Megvárta, amíg Gab lesegíti a hátáról a nőt, aztán bebújt egy szépen megnyírt bokor mögé, és átalakult.
- Atsu, mi ez a hely? - kérdezte a bokor takarásában. - Itt voltál eddig?
- Igen. Ez itt Leangarth, egy önálló városállam. A barlangban elhagytuk Fiore területét. – közölte amolyan semleges, tájékoztató hangnemben. Lesz még mit magyarázni. Lopva rápillantott a csendben várakozó férfire, de ő látszólag elmerült a gondolataiban. A másik nőre nem is kellett ránéznie, anélkül is érezte, hogy egyre morcosabb. Türelmetlen volt, és ideges. Hadd legyen…
- Három nap alatt három országban jártál, Gabriel... – jegyezte meg Sho, miközben vigyorogva elősétált a bokorból, immár emberi alakjában, sportos ruházatában. Gabriel is elmosolyodott, úgy tűnt, egészen jó kedve van, de volt valami a szemében. Valami bántotta, és valószínűleg érezte azt is, hogy valami nincs rendjén. Atsu megértette. Ő is érezte. Ráadásul túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Intett, hogy kövessék, és megcélozta a palota ezüstösen csillogó, tárva nyitva álló, öntött vaskapuját. A két őr, akik ott ácsorogtak, azonnal kiszúrták. Láthatóan zavarba jöttek, nem tudták mi történik. Mindenesetre, amint odaértek, lándzsáikat az idegenekre szegezték. Nem túl fenyegetően, csak amolyan biztos, ami biztos alapon. Az őrök háta mögül egy elfojtott vita hangjai szűrődtek ki a kapukon. Koko beszélgetett Alorával, miközben ingerülten hadonászott a kezeivel. Alora is ideges volt, néhány törölközőt szorongatott a kezében, de úgy, mintha csurom vizesek lennének, és éppen ki akarná csavarni őket. Néhány pillanat múlva észrevették őket.
-Atsu! – kiáltott fel Koko, és azonmód meglódult a kapunál ácsorgó csapat felé. Atsu finoman intett a kezével az őröknek.
- A vendégeim. Le a fegyvert. – a két egyenruhás férfi azonnal leengedte a fegyverét, és engedelmesen visszaállt a helyére a kapu két oldalán.
- Hol a fenében voltál? Mondtam, hogy ne menj.. – ekkor észrevette a többieket is. - ki..egyedül.. – hangja azonnal megenyhült. - Sho. Te meg hogy..? – kérdezte elkerekedett szemekkel, de Gabriel megelőzte a magyarázkodást.
- Beszélhetnénk valahol... Ahol csak mi vagyunk? – kérdezte, mielőtt bárki megszólalhatott volna.
- Alora. – szólt Atsu a barna hajú asszonyság felé, aki aggódó tekintettel fürkészte úrnőjét. - Az úr és a hölgyek a személyes vendégeim. Kérlek, készíttesd elő nekik a vendégszobákat a lakosztályomban. – Már olyan természetesen osztogatta a parancsokat, mintha egész életében ezt csinálta volna. Néha maga is rácsodálkozott, milyen könnyen beleszokott az udvari létbe.
- Nade a lába... - szólt közbe kétségbeesve Alora, de Atsu félbeszakította.
- Ne törődj a lábammal. Intézkedj kérlek! – utasította. Eszébe jutott, hogy kér valamit enni is. Éhes volt, a vacsorából csak néhány falatot sikerült letuszkolnia a torkán. Napok óta tervezte a „szökést”, és estére már annyira ideges volt, hogy elment az étvágya is. Szólhatott volna, hogy kér enni, de nem volt hozzá képe. Alora persze azonnal felvert volna egy szakácsot, vagy ő maga vetette volna be magát a konyhába, de Atsu nem akart illetlen lenni. Még akkor se, ha mások nem vették volna ezt illetlenségnek.
- Igenis Úrnőm. – hajolt meg az asszony beletörődve, és futólépésben elsietett… Hát jó.. akkor vágjunk bele..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 545
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 32
Tartózkodási hely : A hirdetőtábla és Bob mester között félúton

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 14
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Csüt. Okt. 29, 2015 7:43 pm

Valami baj van velem…

Atsu gyorsan körbepillantott a többieken, akik leplezetlen döbbenettel az arcukon figyelték a jelenetet. Igen. Gyarapodnak a kérdések. Az éjszaka még annál is sokkal mozgalmasabb lesz, mint aminek tervezte.
- Gyertek! – intett, hogy kövessék, és elindult a lépcsőhöz vezető, hófehér kőből faragott folyosón. Zavarban volt, ezért megszaporázta a lépteit, nehogy utolérjék, és meglássák pirosodó arcát. Vajon mit gondolhatnak róla? Az erdőben bizonyára teljesen zakkantnak tűnt, most meg úgy játssza a királynőt, mint egy nyolc éves kislány a babáival. Lehet ez még ennél is rosszabb? Most már inkább azt kívánta, bárcsak elmesélhetné, hogyan fúródott bele a testébe az az átkozott csontpenge. Szépen, hosszan kifejtené, minden apró részletre kitérne, csak ne kelljen ezt az egészet elmagyaráznia. Teljesen biztos volt benne, hogy azt hinnék, megőrült. Lehet ki is nevetnék. Áh nem, azt azért nem… vagy mégis? Mindegy. Észrevette, hogy jobb keze a hasát piszkálja. Gyorsan abbahagyta, és leejtette a karját az oldala mellé.
Felkaptattak egészen a negyedik emeletre, ahol a királyi lakosztály volt. A felsőbb emeleteken még voltak hasonló lakosztályok, de azokat egyelőre nem volt, ki használja. A folyosókat meleg színű fabútorok, és színes fali szőttesek díszítették, a padlót pedig puha szőnyeg takarta. Egyenesen a szobájába vezette őket, majd onnan kisétált az üvegajtón át az erkélyre, és balra fordult, a külön bejáratú függőkertje felé. A zöldellő kis paradicsomban leült az egyik faasztalkához, és bevárta a többieket. Sho ért oda hozzá először. Körbesandított, mintha attól félne, hogy meghallja valaki.
- Te jó ég, ez a tiéd? – kérdezte halkan, miközben helyet foglalt az egyik padon. - Mi ez az egész? Úgy viselkednek ezek az emberek, mintha valami királynő lennél! És az a nő! Úgy ugrott a parancsodra, mintha a szolgálód lenne! – rázta a fejét hitetlenül. Gabriel, Koko, és a durcásnő is megérkeztek. Leültek az asztal köré.
- Jelen állás szerint Leangarth hercegnője vagyok, - magyarázta. Hangja határozott volt, de belül még mindig zavarban volt. - szóval igen. Mondhatjuk, hogy ez az egész az enyém.. legalábbis szerintük. – megvonta a vállát, mintha ez az egész nem is lenne olyan nagy ügy. Valójában tényleg nem volt az, de így kívülállóknak elmesélve mégiscsak elég őrülten hangzott. Az álca jól működött, ez a hercegnő szerep mindig kitisztította az elméjét.
- Hercegnő? - kérdezte Gab meglepetten. - Nem úgy volt, hogy csak Akirát ismered az élő rokonaid közül?
- Most is úgy van. – újabb vállvonás. Nem mindegy? Kit érdekel? Beszéljünk valami másról. Ekkor Jake toppant be a kertecskébe, Atsu a megmentőjét látta benne, ami elég ironikus, mert hiszen tényleg az volt.
- Á hát itt vagy! Tűvé tettük érted a palotát. – mondta vidáman, inkább amolyan pajkos szemrehányással a hangjában. Kezében egy kisebb dézsát tartott, hóna alatt pedig egy kis piros ládikát. Nem nézett körbe, csak Atsut figyelte, azonnal felé vette az irányt.
- Alora a kezembe nyomta ezeket.. – mikor odaért a nőhöz, letette a lába elé a dézsát. - Mi történt Úrnőm? – kérdezte fintorogva. A lábait vizslatta. Atsu megint elszégyellte magát. Kezdett nagyon rosszba fordulni a hangulata. Ezt leplezendő, inkább ráripakodott a férfira.
- Jake az istenekre.. mondtam már, hogy legalább te kímélj meg ezzel a marhasággal.. – vágta rá ingerülten.
- Elnézést királyi felség, nem tehetek róla, szeretem, ha dühöngsz. Kifejezett jól áll, és hát... ilyenkor egészen.. hogy is fogalmazzak.. épelméjűnek tűnsz. – állapította meg tréfásan, de Atsu tudta, hogy valójában komolyan gondolja. Szerette Jake pimasz őszinteségét, de most éppen nem volt rá szüksége. A férfit persze sosem érdekelte, hogy éppen szüksége van-e rá.
- Tessék?! – mordult fel felháborodást színlelve, miközben rászegezte leglesújtóbb pillantását. Természetesen nem volt semmi eredménye.
- Látod? Teljesen normális. – tárta szét karjait ellentmondást nem tűrően, majd lehajolt, finoman megfogta a nő lábait a térdeinél, és a dézsába emelte. A víz kellemesen meleg volt, de a sebeket rettenetesen csípte. Atsu apró fintort engedett csak meg magának, pedig legszívesebben feljajdult volna. Nem, nem fog még jobban megszégyenülni. Nincs annál kínosabb, ha valaki a saját ostobasága miatt szenved… vagy éppen hal meg. Az a legkevesebb, hogy csendben tűri a fájdalmat. Jake kinyitotta a ládikát, amiben kötszer lapult, de mielőtt kivehette volna, Gab felállt, és mellé toppant.
- Majd én, ha szabad – mondta kissé zavartan, aztán kezet nyújtott neki. Jake is zavarba jött, igaz nem mutatta, de Atsu már elég jól ismerte ahhoz, hogy átlásson a szitán. Észre sem vette őket. Ma nem csak én vagyok elveszett – gondolta a nő cseppet sem elégedetten. Tudta, hogy Jake most miatta érzi rosszul magát. - Gabriel Caradhel. – kezet fogtak, aztán Gab felkapta a kötszert.
- Jake Creedon. Eredetileg Sevenből származom, de pár éve ide hozott a véletlen, és hát.. itt ragadtam. – mondta, miközben helyet foglalt a szemben lévő padon. - A külkereskedelmi ügyeket intézem a palotának.
- Ők itt Vindisha, és Hayden Shivers, mindhárman mágusok vagyunk a Dragon Fang céhből. – folytatta a bemutatkozást Gabriel. - Régebbről ismerjük az önök... hercegnőjét. – tette hozzá bizonytalanul, mintha valami idegen szót ízlelgetne, majd végül letérdelt, kiemelte a nő egyik lábát, és törölgetni kezdte. - Seven.. ismerős önnek a Ja'harin név? – kérdezte közben. Atsunak fogalma sem volt, miről beszél, de nem is érdekelte. Megint rabul ejtette minden figyelmét a férfi érintése. Hirtelen teljesen megfeledkezett a sebekről és a fájdalomról is. Felgyorsult a szívverése. Némán figyelte, ahogy a férfi érdes kezei meglepő gyöngédséggel dolgoztak.
- Ja'harin? – ismételte Jake meglepve. - Igen, ismerős, bár ahonnan én jövök, sokan csak mende-mondának tartják az "Átkozottakat". Én viszont sok mindent láttam..
- Akkor tárgytalan. – zárta le a témát Gab megkönnyebbülten, majd tekintetét Atsura emelte, ő pedig gyorsan elfordította a fejét. Nem akarta, hogy bármit is meglásson rajta. Nem akart ostobának, kiszolgáltatottnak tűnni. És legfőképpen, nem akarta, hogy lássa, mennyire vágyik rá. Nem. - Akkor, mesélj, kérlek, hogyan kerültél ide, és hogyan lett belőled hercegnő? – kérdezte, miközben visszafordult a munkához. Óvatosan körbetekerte a lábát a fáslival, és többet nem nézett rá. Atsu nem válaszolt, de mikor Koko megköszörülte a torkát, és megtette helyette, újra a férfi arcát kezdte vizslatni. Megint eszébe jutott, hogy vajon tényleg megtörténik-e vele mindez. Felbukkan itt csak úgy, a semmiből, közel egy év után. Az után a levél után. Világos volt, és egyértelmű. Többet látni sem akarta őt, most meg itt kötözgeti a lábát, mintha mi sem történt volna.
- Nos az úgy volt, hogy egy munka miatt jöttünk Suppoppo Village-be. – kezdett bele a magyarázatba Koko. - Valami ötfős rablóbanda fosztogatott, meg öldökölt a környéken, azokat kellett elkapni. Már az első éjszakán összetűzésbe kerültünk velük. Két fegyvermágust, meg egy tűzmágust elkaptunk, egy másik pedig megúszta, mert... nos feltűnt a színen az ötödik. A főnök. Egy rendkívül erős alakváltó. Satan soult használt, még sosem láttam ilyet közelről. Valami démonná alakult, és... valahogy... – Atsura sandított, de ő még mindig nem szólt semmit. Figyelte a férfit, és a szíve lassan megtelt gyanakvással. Még egy éjszakája sem volt ilyen valószínűtlen, mint a mai.
- Igen, gondolom, mi történt. – szólt Gab csendesen. Úgy tűnt ő sem érzi magát túl kényelmesen. - Az érdekel, mi történt utána. – Atsut egyáltalán nem érdekelte. Semmi kedve nem volt újra végighallgatni az egészet. A seb, ami többé nem létezett, megint bizseregni kezdett, a bizsergés pedig előbb-utóbb mindig fájdalommá alakult. Nem nyúlt oda, most sikerült megállnia. Inkább továbbnézte a férfit. Jeleket keresett az arcán. Valamit, ami elárulja.
- Jah. Szóval valahogy elkapta Atsut. – folytatta Koko zavartan. - Nem igazán értettem, mi és hogyan történt.. Erről talán te többet tudnál mondani... ha akarnál.. – nézett megint a nőre, de ő nem szólt semmit, ezért sóhajtott, és folytatta. - Miután megbizonyosodtak, hogy Atsu.. már nem jelent veszélyt, elmentek. Asszem dél felé, de ez a rész kissé ködös. Nekem sikerült elbújnom a fák között. Aztán jött Jake, és elvitte Atsut. Idehozta, hogy.... őőő Jake? - nézett segélykérőn az említettre, ő pedig készséggel kisegítette a koalát.
- Idehoztam, hogy tisztességgel eltemessem. – fejezte be a történetet határozottan, de szavai elvágták a beszélgetést. Koko lehajtotta a fejét, mindenki elkomorodott. A csend hirtelen úgy megszilárdult közöttük, hogy talán egy házat is felépíthettek volna belőle. Atsu elfordította a fejét a társaságtól, és a vízesésen át vizslatta a sötétkék, csillagok elmosódott fényével szórt eget. Azt kívánta, bárcsak mindannyian eltűnnének, és végre egyedül lehetne. Nem akart senkire ránézni. Nem volt kíváncsi a szánakozó tekintetekre. A csendet végül Gabriel hangja törte meg.
- Nálunk ez úgy működik, hogy koporsóba zárjuk a testet lezárjuk és eltemetjük vagy elhamvasztjuk. Ne értsen félre, de hogyan vették észre, hogy nem kell eltemetni? – Koporsó? Mi van, ha egy koporsóba zárva fekszik mélyen a föld alatt, a teste talán már oszlásnak is indult, de a lelke még mindig itt kínlódik. Magát kínozza, vagy valaki más csinálja ezt vele? Atsu elsápadt a gondolatra, egyre nehezebben vett levegőt, ahogy elképzelte, hogy egy lezárt faládában fekszik a föld alá temetve. Közel állt hozzá, hogy megint pánikba essen. Nem akarta, de a gondolatai egyre messzebbre sodorták attól a valamitől, amiről szerette volna hinni, hogy a valóság.
- Itt Leangarthban mások a szokások. Nem akarlak titeket untatni a helyi babonákkal. Tegeződhetünk? – felelte Jake nyugodtan. Talán ő észrevett valamit Atsun. Nem lenne meglepő, nem először lenne szerencséje egy pánikrohamhoz, már ha ezt lehet szerencsének nevezni.
- Persze. Igazán nem untatnál, tényleg érdekel, de majd akkor megkérjük a hercegnőt, hogy meséljen. – válaszolt neki Gab, miközben befejezte a másik lábán is a kötést. A hangja könnyed volt, de erőltetett, nyilván próbálta oldani a feszültséget, de már késő volt. Atsu már messze járt. Túl messze. - Kényelmes? – kérdezte a nőt, miközben utoljára végigsimította bekötött lábát, majd leengedte a földre a másik mellé. Atsunak azon járt az esze, hogy Gabriel tud beszélni a holtakkal. Talán ezért jelent meg neki. Talán ezért tud vele beszélni. Persze fogalma sem volt, hogy ez lehetséges-e. Jobbnak látta megkérdezni, bár nem igazán értette, hogy ha ő képzeli oda a férfit, és ő maga nem tudja a választ, akkor most mit fog mondani. Egyáltalán meg lehet bízni abban, amit mond? Nem valószínű..
- Beszélnek hozzád a holtak? – kérdezte végül Atsu ködös tekintettel, a gondolataiba révedve. A férfi azonnal elkomorodott, és Jake-hez fordult. Ez talán egy jel? Lehet. Kifogott volna rajta? Lehet.
- Lennél szíves körbevezetni Haydent? Félénk lány, de nagyon érdeklik az új és ismeretlen helyek. – mondta Jake-nek komolyan. Atsunak fogalma sem volt, miért küldi el a másik férfit, de arra gyanakodott, hogy valamit titkolni akar előtte. Érdeklődve figyelte a jelenetet.
- Természetesen. – felelte Jake, majd felállt az asztaltól, kezet nyújtott a durcás fruskának, és kivezette a kertből. Most talán megtudhat végre valami fontosat.
- Igen, ha úgy vesszük. Miért? – válaszolta gyanakvóan méregetve a nőt. Tehát tudnak kommunikálni. Akkor lehet, hogy ő tényleg…
- Mit mondanak? Szoktak álmodni? – kérdezte Atsu fellángoló lelkesedéssel. Nem is lelkesedés volt ez részéről, inkább tetszett megszállottságnak. Olyan közel érezte magát a tűzhöz, ami az igazságot rejtette, hogy szinte égette a bőrét. - Tudnak például.. képzelegni? Meséltek neked, hova kerültek, miután meghaltak? – kérdezősködött tovább mohón. A férfi arcát kutatta, minden kis rezdülését látni akarta, hátha elárul valamit, amit nem akar, hogy tudjon. Vagy MÉG nem akar. A hangulat egyre fagyosabb lett, Koko idegesen fészkelődött, Sho pedig növekvő kétségbeeséssel figyelte a nőt. Koko szerette volna megnyugtatni, de egyelőre magát sem tudta. Látta már ezt az arcot, de legalábbis valami hasonlót. Ennyire még nem élte bele magát semmibe a nő. Fanatikus megszállottsággal figyelte Gabrielt, aki közben felült mellé a padra. Rossz volt így látni, főleg ilyenkor volt igazán sokkoló a dolog, amikor néhány perccel korábban még úgy tűnt, teljesen tisztán gondolkodik. Zavart volt persze, de ez érthető, Koko maga is megdöbbent Shoék feltűnésén. Sok mindenre fel volt készülve mostanában, de erre nem. El is felejtette, hogy levelet írt neki. A gyász, aztán a hihetetlen feltámadás elködösítette az emlékezetét. Szégyellte is magát érte, belegondolni sem mert, mit élhetett át Sho az elmúlt pár hétben. Tudta, mennyire szereti Atsut, szinte anyjaként tekintett rá. Persze, ha megírja, hogy félreértés volt, és Atsu jól van, talán sosem keresik meg őket. És hát… fájt ezt elismernie, de Gabrielt látta az utolsó lehetőségnek, hogy kirángassák Atsut ebből a depresszióból. Megcsóválta a fejét, és figyelte, mit válaszol neki a férfi, remélve, hogy nem ront tovább a helyzeten.
- Ahogy Everoth magyarázta, amikor egy lélek elhagyja a testét normális esetben azonnal átkel a túlvilágra. Akiknek szükségük van arra, hogy átsegítsék, azok valamilyen okból ezen a világon ragadtak. Ez lehet valamilyen befejezetlen ügy, valamilyen súlyos érzelmi trauma, hasonló. Esetleg már életükben szerződést kötöttek egy Seidr-el. Ahogyan nekem mesélték, nekik már nincs szükségük alvásra, így, gondolom nem is álmodnak, és amíg nem kötöm hozzá őket valamihez, nem is képesek kihatással lenni a mi világunkra. – Tartott egy rövid szünetet, majd folytatta. - Nem tudnám bekötözni a lábát, nem tudnám megölelni, hacsak nem kötöm hozzá egy babúhoz. – Atsu érdeklődve hallgatta, bár jobban belegondolva, alig fogta fel, amit mondott. Tehát tud velük beszélni. Ez a lényeg, más nem számít. Mit tudhatja ő, hogy a lelkei mit csinálnak, mit éreznek…
- Szóval ezt nem "Ők" mondták neked? – megint csak a mellébeszélés.. valami konkrétumot akar végre. Valami kézzel foghatót. Miért olyan nehéz ezt megérteni?
- Szeretnél beszélni az egyikükkel? – kérdezte, Atsut pedig kirázta a hideg. Ezt meg hogy érti? Fejében őrült száguldásba kezdtek a gondolatok. Hogyan beszélhetne a halottakkal, ha él?
- Úgy gondolod, tudok mágia nélkül beszélgetni a holtakkal? – kérdezte halálra váltan. Az lehetetlen. Vagy nem? Dehogynem.
- Nem, dehogy. –erősítette meg a férfi öntudatlanul is. - Az enyémmel. – a kezét hirtelen sápadt, zöld fény ölelte körbe. Atsu most már a pánik határán táncolt, sőt inkább fél lábbal ugrált egy kötélen. A szíve vadul kalapált, a légzése vészesen felgyorsult, lassan zihálni kezdett. Most már inkább úgy érezte, egyáltalán nem kíváncsi az igazságra. Mi van, ha az a szellem azt mondja, hogy halott? Mi van, ha bebizonyosodik, amitől félt. Ő nem akar halott lenni! Akkor inkább marad ebben az illúzióvilágban, ahol van Koko, van Jake, van Alora, és az a sok kedves ember, akik szeretik őt. És van Kaensho, és van.. és van Gabriel. Ha nem szereti, és megint elhagyja, az is jobb, mint meghalni. Nem. Ez nem történhet meg. Nem akar halottak lelkével találkozni. És az a zöld fény. El akarta fordítani a fejét, de nem tudta.
- Atsu nyugodj meg. – hallotta valahol a távolban Koko hangját, de nem tudott rá reagálni. Miért nem hagyja abba? Rá akart szólni. Rá akart kiabálni, hogy fejezze be, menjen innen, de egy hang sem jött ki a torkán. Szinte megbabonázta az az undorító, zöld fény. Hátrébb húzódott, de úgy tűnt, mintha a fény még közelebb jött volna hozzá. Ha becsukja a szemét, akkor minden helyre áll, akkor megint minden normális lesz. A szíve már vadállatként dörömbölt a mellkasában, és úgy kapkodta a levegőt, mintha napok óta futott volna. Elég! ELÉG!
És akkor a fény lassan kihunyt, a gondolatai elnémultak, mintha elvágták volna őket.
- Jól van, Atsu. Látom, hogy össze vagy zavarodva, segíteni akartam. Mondd el, mi a baj, segíteni akarok. – A légzése és a szívverése is lassulni kezdett, de még mindig teljesen össze volt zavarodva. Hirtelen kívülről látta magát, és elszörnyedt. Elszörnyedt és elkeseredett, sőt egyenesen megijedt a látványtól. Mi a fene történik vele? Kétségbeesve keresett menedéket a férfi arcán, aki aggódva figyelte őt. Szemei könnybe lábadtak, de nem akart sírni. Nem, azt nem szabad. Ha elkezdi, talán sosem hagyja abba.
- Nem tudom.. nem tudom, mi baj van velem. – nyögte ki végül elcsukló hangon, és arcát a két tenyerébe temette, aztán kimászott a padból, és berohant a szobájába. Meg sem állt az ágyig. Hassal rávetődött, és kezeit megint az arcára szorította, mintha azzal elállhatná a könnyek útját. Persze nem sikerült. Teste rázkódott, ahogy kitört belőle a sírás. Némán áztatta a takarót, és a fejét rázta. Miért történik ez vele? Miért nem tudott csak úgy egyszerűen meghalni? Bárcsak feküdne inkább egy koporsóban mélyen a föld alatt. Igen, ennél az is sokkal, de sokkal jobb lenne.
Végül mégis elfogytak a könnyei, és bedagadt torokkal, égő szemekkel, a végső kimerülés határán, váratlanul álomba zuhant.

- Nem szereti felidézni a történteket. – szólalt meg Koko, mikor Atsu látó- és hallótávolságon kívül ért. - Emlékszik a halála minden egyes pillanatára, és.. azt hiszem az a fő probléma, hogy nem biztos benne, hogy él-e. - húzta el a száját. - Úgy gondolom, próbálja magát meggyőzni, néha egészen kijózanodik, de aztán elég egy pillanat, és megint rátör a pánik... mint azt láthattátok. Fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni. Nem gondoltam, hogy valaha ezt mondom, de most örülök, hogy itt vagy. – csóválta meg a fejét a koala.
- Hát... ez kedves? – felelte Gab, miközben még mindig a kert végét fürkészte, ahol eltűnt Atsu.
- Azt hiszem, ha valaki meg tudja győzni róla, hogy él, az te vagy. – mondta, mintha a férfi meg sem szólalt volna, aztán megállt, csak rövid habozás után folytatta. - Van itt még valami.. Atsunak még nem mondtam, mert nem vagyok biztos benne, és mert nem tudom, hogy reagálna. Nem akarok rontani a helyzeten, de talán mégis segíthet, ha kitalálnánk, mi a franc hozta vissza az életbe. – igen, ezen sokat gondolkodtak már Jake-kel, és abban egyetértettek, hogy a bizonytalanságba kezd beleőrülni a lány. Tehát nekik egy feladatuk van: valamilyen bizonyítékot szerezni arra, hogy feltámadt, hogy tényleg lehetséges visszatérni a halálból. Ez az egyetlen esélyük. - Umm.. az az alakváltó, akiről beszéltem.. Volt egy nyaklánca. Jellegtelen ezüstlánc, egy amulettel.
- Oh – Gab most Kokora kapta a tekintetét. Úgy tűnt azonnal megértette, mire gondolt. - Amulett? Le tudnád írni?
- Nem kell leírnom, egészen pontosan úgy nézett ki, mint a démonlélek talizmánok, amihez már volt szerencsétek.
- Van egy ötletem, amin talán elindulhatunk, de hagyjuk aludni. Koko, megmutatnád a szobánkat, és hazaindítanád Haydent?
- Persze. A szobáitok a folyosó - mutatott végig az erkélyen. - végén van. Nekem mindegy, melyiket foglaljátok el. Megkeresem azt a hibbant nőszemélyt, meg Jake hulláját.. – legyintett lemondóan, majd az erkély végén lévő folyosó felé vette az irányt, ahonnan szintén volt egy bejárata a lakosztálynak. Nem akarta felkelteni Atsut..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gérard Fernandez
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 161
Aye! Pont : 4
Join date : 2013. Feb. 08.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   Szomb. Okt. 31, 2015 2:50 pm

Érdekes, hogy milyen hatalmas mértékben megváltoztatta Atsu életét egy egyszerűnek induló megbízás, amely pár fosztogató elkergetését takarta egy falu közeléből.
A harcok egyébként tetszettek, bár az, hogy a főboss-nál erősebb mágussal még nem találkoztál, sértő Den-re nézve. Very Happy Persze betudhatjuk a stresszhelyzetnek az efféle gondolatokat, hisz szegény Atsu elég rossz ellenfelet fogott ki magának a személyében...

A folytatást már ismerhettem ugyan Gab szemszögéből, nyilvánvalóan akadtak olyan részletek, amelyeket csak a te karakteredéből láthattam át igazán.
Különösen tetszett az az érzelembomba, amely akkor robbant, amikor Atsu elszökött, és áthaladt a völgybe vezető alagúton... Amikor ilyen sokszor kerül elő ugyanaz a szó, egymás után  ilyen dinamikusan ütemben, az személyes tapasztalataim szerint is egy amolyan "ultimate beleélés" jele a szerepbe, mikor is teljesen magával ragad minket a karakterünk hangulata, mondhatni eggyé válunk vele.
Az pedig, hogy Atsu miért viselkedik újdonsült szerepében ennyire furcsán, és mit érez a feltámadását követően, nagyon jól átjött.
Összességében azt hiszem egy elírást, meg egy szóhibát találtam, mindez pedig ekkora terjedelmű szövegnél teljesen elhanyagolható... A folytatásra pedig kíváncsi vagyok, érdekel, hogy ezután pontosan merre viszitek a sotry-t. Smile

Addig is jutalmad:

700 VE + 150 VE -> Koko-nak: 215 VE
700 VE + 150 VE -> Koko-nak: 215 VE

Gratulálok a 8. szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Atsui Orestes   

Vissza az elejére Go down
 
Atsui Orestes
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: