Pruedence Lains

Név: Pruedence Lains
Nem: nő
Kor: 21
Klán: Dragon Fang
Szint: 4 (C)

Kinézet: 167 cm magas, 50 kiló. Lapockáig érő szőke haj, amit jobbára leengedve hord, de nem szokatlan tőle hátul feltűzött frizura sem. Ruházata általában egy hasat látni engedő top, és egy szoknya, többnyire egyező színben, előszeretettel visel harisnyákat. Szereti az ékszereket, főleg a fehér gyöngysorokat, és az ilyen gyöngyökből készült karkötőket.

Jellem: Általában vidám és kedves az ismerőseivel, de nehéz elnyerni a teljes bizalmát. Az idegenekkel kimért, és szűkszavú, de a barátaival könnyedén fel tud oldódni, és szinte be nem áll a szája. Szeret beszélgetni, de nem pletykálni. Nyílt és egyenes jellem, aki nem fél megmondani a frankót, persze a megfelelő tisztelettel. Általában szereti a nyüzsgést, ha van pár szabad perce leül és játszik az egyik hangszerén, nem szeret tétlenül téblábolni. Olykor viszont elkapja a melankólia, és szeret egyedül gondolkodni, sétálni, csavarogni, eltűnni, ilyenkor a legritkábban lehet csak utolérni valami munkával, és csak nagy nyüstölés árán lehet rávenni annak elvégzésére.
Szeret, és jól tud énekelni, több hangszeren, mint például szájharmonikán, gitáron, és zongorán játszik.

Egyéb felszerelés: A combjára erősített tokban hord egy kis, tenyérbe illő szájharmonikát, valamint van egy akusztikus gitárja.

Mágia:

Hang

- Sound Magic
- Scream
- Hymn
- Lullaby
- Resonance


Előtörténet:

Éppen visszaértem az asztalomhoz az ebédlőben, miután végeztem az uzsonnával, amikor láttam, hogy az asztalon Sho éppen egy plakáthoz hasonló papírlappal játszik. Éppen a szájába fogva húzgálta az egész lapot, aztán bebújt alá, és bár félig lecsúszott róla. Felemelte a fejét, összeszorította a szemét, és - én már ismertem ezt a mozdulatsort, - tüsszentett egy isteneset, amitől a háta lángra lobbant egy pillanatra, a papírlap pedig meggyulladt.
- Sho! – kaptam le a hátáról a lapot, és pár legyintéssel elaludt a láng. – Mit művelsz?
- Hagyjál! – szólt vissza durcásan, megfordult, és lompos farkával betakarta a fejét.
- Cöh. – szóltam, majd megforgattam a lapot. – Mi volt ez? Ugye nem valami küldetés? Ha igen, nem kapsz több ananászt!
- Nem mered. – szólt hetykén az újszülött méretű farkas az asztallapon kuporogva.
- Óvoda. – megráztam a fejem, és végigfutottam a plakátot.


A lap további része meg volt égve, olvashatatlan volt, ezért meg is pöcköltem Sho fél fülét.
- Lekopni! – szólt vissza, én pedig megfogtam az asztal lapját, és félre billentve leborítottam róla, majd oda se nézve átvonultam a pulthoz, Sebastianhoz.
- Seb, ez mi? Ugye nem valami küldetés? – kérdeztem tőle, ő csak fél szemmel pillantott rá, miközben egy halom tányért próbált kiegyensúlyozni a konyhába.
- Á, csak kollégiumvezetőt keresnek, már kint van egy ideje a városban, ezek az új plakátok nem rég lettek kész, azért vannak itt. – intett a fejével a pult vége felé, ahol egy rakás ilyen papír volt.
- Kollégiumvezető? Nem is tudtam, hogy van kollégium. – gondolkodtam el, a következő pillanatban viszont nyomást éreztem a vállamon, egy pici harapást a fülem hegyén, aztán Sho a papírhalom irányába vetődött. Több se kellett, a levegőben elkaptam a farkát, ő pedig lendületét vesztve fejjel lefelé lelógva nézett velem szembe.
- Undok. – nézett rám durcásan, közben megérkezett Sebastian a konyhából.
- Tudsz adni neki egy kis ananászt? Úgyse marad, míg nem kap. – szóltam oda a fickónak, mire ő a pult másik végén lévő gyümölcsös ládák közül elővett egy ananászt, és elkezdte felvágni, illetve, kezdte volna, amikor Sho felforrósította a farkát, megégetve a kezem.
Leesett a pultra, és loholni kezdett Sebastian felé, majd rávetődött az ananászra, amin még a héja is rajta volt. Legurult a pultról, koppant egyet, majd az ananászba foggal, körömmel kapaszkodva gurult elő a pult takarásából.
- Mevvan. – nyámmogott.
- Hogy a francba bírod megenni? Pföej! Még a héja is rajta van!
- Nemmuma! – szakított le egy nagyobb darabot, és teli szájjal próbált beszélni, majd letolva azt a darabot kissé kinyitotta a száját, és böfögött egyet, gondolom, mondani sem kell, hogy a háta újból tüzet kapott, aminek ezúttal Seb köténye látta kárát.
- A fenébe! – kapta le magáról a ruhadarabot, majd elrázta a lángokat. – Add ide azt az ananászt! – tépte ki a farkas karmai közül a gyümölcsöt. – Gabriel, vidd innen ezt a tűzrőlpattant… akármit!
- Sho, gyere! – intettem oda magamhoz, de ő nem akart mozdulni, míg Seb a kötény maradékával rá nem csapott. Nem nagyot, csak hogy éppen érezze. Kaensho pedig szinte elkapart a padlón, miközben lendületet vett ahhoz, hogy felugorjon a székre, majd a pultra, és végül a vállamon landoljon. – Most már megnyugszol, ugye? – böktem meg a pocakját.
- Ananááász… - nézett boci szemekkel a Sebastian kezében lévő gyümölcsre.
- Ne is álmodj róla! – szólt Seb, és bedobta egy táskába, azt pedig berakta a pult alá. – Tünés!
Vállat vontam, és sarkon fordultam, majd elindultam az ajtó felé, amikor Seb megszólított…
- Gabriel!
- Mi az? – fordultam vissza.
- Valamit itt hagytál… - mutatott a papírhalomra. – A tönkrevágott kötényért. - Kaensho a vállamon felborzolta a szőrét, és apró lángok csaptak fel, mire én megpöcköltem az orrát. – Ha végeztetek visszakapod az ananászt.
- Hámozatlan? – csillant fel a boci tekintet újból Kaensho arcán, semmivé változtatva az előbbi lángokat.
- Hámozatlan.
- Gabriel! – ordított a fülembe. – Fogd azt a papírt, és tünés! – azzal meg is harapta a fülem.
- Elég lesz már, nem gondolod? – szóltam, és meghúztam a szőrt az egyik mancsán.
- Nem duma! Csináljuk! – ugrott egyik vállamról a másikra.
Végül is, úgyse mentem volna küldetésre, miért ne? Felnyaláboltam a papírköteget, beletettem egy válltáskába, ami be volt készítve a pulton, elbúcsúztam Sebastiantól, és nekiálltam róni az utcákat. Minden forgalmasabb pontra igyekeztem kitenni egyet, nagyobb tömegek közé befurakodva néhány ember kezébe is belenyomtam a szórólapot, és lassan úgy tűnt, hogy a felével meg is vagyok, amikor a piactérre értünk.
~Na, asszem itt megválok a maradéktól.~ Pörgettem végig a halmot a kezemben, majd felnéztem volna a vállamon lévő Kaenshora, de nem volt sehol. Gyorsan körülnéztem, és láttam, hogy éppen egy gyümölcs stand felé igyekszik. Több se kellett, beletűrtem a táskába a papírokat, és futásnak eredtem utána.
- Sho, állj meg! – kiáltottam utána, de ő meg sem állt.
- Amilyen tempóban osztod, azokat a szórólapokat ma se kapok ananászt!
Jajj, minden arra a gyümölcsre megy ki, amit utálok. Talán még csak azért is, mert nem szeretem. Sprintre fogtam magam, és mielőtt a hófehér bundájú farkaskölyök elérhette volna a standot utána vetődtem, és sikerült elkapnia a farka végét, én pedig hasra vágódtam a piactéren, az emberek nem kis meglepetése érdekében.
- Áááá! – kiáltott fel az előttem elvágódó Sho.
- Akkor én mit mondjak?- húztam közelebb, én pedig feltérdeltem. – Minek neked ennyi ananász? Egyáltalán mióta esznek a farkasok gyümölcsöt?!
- Megeszek mindent, ezt meg szeretem! – kiabált az ölemben a farkaskölyök. – És neked mi bajod vele?!
- Utálom. – szóltam egykedvűen, aztán felálltam, és még mindig nem engedtem el Sho farkát. – Jössz, ugye?
- Hát hogyne! – forrósította fel a farkát, mire én hirtelen elengedtem, ő meg újból menekülni kezdett, én persze utána, de, hogy legyen mi miatt követnem, előtte lenyúlt egy ananászt az árustól.
Szép nagy kört leírtunk a piactéren, emberek lába közt futott el, én pedig fellöktem őket, míg végül egy szűk, hosszú utcába futott be, ezen a sávon sprintelt végig, amikor egy éles kanyart vágott be balra, amit én is sikeresen bevettem, ám, a kanyar után valami utamat állta. Pontosabban, valaki. A lendületet szinte alig tudtam fékezni azon a rövid távolságon, és azonnal belerohantam a szőke hajú lányba, felborítva őt. Igyekeztem úgy borulni, hogy alulra kerüljek, és sikerült is, ráadásul még Shot is magunk alá gyűrtük.
Riadtan nézett rám, én pedig egyszerűen nem tudtam kivenni a tekintetéből az enyémet. Az egész idilli hangulatot Kaensho nyüszítése törte meg…
- Ajj szállj már le rólam, dagi! – a keserves hang után szinte azonnal felpattant rólam a lány, én pedig legördültem oldalra. – Az ananászom… - nézett boci szemekkel a feltrancsírozott gyümölcsre, és hangosan sírvafakadt.
- E-egy beszélő kutya?
- Igazából ő nem ku-
- De aranyos! – csillant fel nála is a boci tekintet és mindent elfelejtve fordult oda, majd letérdelt a gyümölcs mellé, felvett egy darabot, a közepéből, és megfújta párszor, hogy az a kevés por is lemenjen róla, ami ott volt. – Nézd, ez még tiszta!
Kaensho krokodilkönnyei elálltak, és elvette a lány kezéből a gyümölcsöt. Ezt kihasználva összeszedtem a cuccait, amit ügyesen elszórtam a kezéből. Egy hatalmas utazótáska volt az egyik csomagja, leporoltam, és letettem az út szélére. Kegyetlenül nehéz volt, el sem tudtam képzelni, hogy bírja el. A másik csomagja egy hosszú, és széles fekete tok volt, így első ránézésre egy gitár tokjának mondanám, majd amikor letettem a táska mellé, a koppanás mellé egy halk húrpengés is társult, úgyhogy ezúton meggyőződtem a tok tartalmáról. Mire végeztem a dologgal, a lány felállt, hátra simította bal oldalt a haját a füle mögé, és rám nézett.
Térdig érő drapp színű szoknyát viselt, köldökét szabadon hagyó, ugyanilyen színű felsővel. A nyakában gyöngysor lógott, és hasonló ékszerekből készült karkötő is díszelgett a bal csuklóján.
- Bocs az előbbiért. – szóltam, mielőtt ő szólhatott volna.
- Nem gond. – szólt, majd visszanézett a lakmározó farkaskölyökre. – Miért zavartad szegényt?
- Meg akart verni! Pedig még a múltkori sem gyógyult be! Csupa sebes az egész fejem a bundám alatt! – ugrott be a lány lába mögé,
- Mi?! – kiáltottam. – Ne hazudozz már, Kaensho!
- Kaensho? Az mi? Te bolond vagy! – feleselt a Sho, én pedig gyorsan megpróbáltam lehajolni, hogy elkapjam a grabancát, ám a lány visszatartott két kinyújtott kezével.
- Valaki elmondaná, hogy mi folyik itt? – nézett rám összevont szemöldökkel a lány. – A tiéd ez a lény? Ha igen, miért bántottad?
- Igen, az enyém, nézd meg a jobb első mancsát, ugyanez a pecsét lesz rajta, ami az én vállamon. – mutattam oda a Dragon Fang szimbólumát.
- Mutasd csak szépen… - gugolt le gyorsan a lány, és Kaensho már nem tudott menekülni. Kezébe kapta, magához ölelte, és finom mozdulatokkal előszedte a pecsétet. Újra az enyémre nézett.
- Nézd a fejét is, nem szoktam megverni!
A lány végigsimította a farkas fejbőrét, mire az kelletlenül nyögött egyet, majd kapott egy barackot a homlokára.
- Tudod, hogy nem szabad hazudozni, ugye, Kaensho?
- Sho. – szólt durcásan a kölyök, és elfordult. – Tudom. – motyogott, majd a lány a füléhez hajolt, súgott valamit, majd felállt, és átnyújtotta nekem a szendergő farkast.
- Mi? Mi történt vele? – néztem nagyot. – Ezt hogy?
A lány megrántotta a vállát, és közelebb nyújtotta.
- Vigyázz rá, öhm…
- Gabriel. Gabriel van Chantai. – vettem el Kaenshot, és a bal alkaromra fektettem.
- Szia, Gabriel. – nyújtotta jobbját, amit megfogtam, és megcsókoltam a keze fejét. – Pruedence Lains. – megilletődve húzta vissza, majd a cuccai felé nézett.
- Segíthetek? Ha már te is sikeresen lekapcsoltad ezt az örökmozgót… - mosolyogtam, majd mikor a lány bólintott, beraktam Kaenshot a papírok közé úgy, hogy a táska tetejét nem hajtottam rá.
- Köszönöm. – szólt, majd megragadta az utazó fülét, én viszont tovább csúsztattam a kezét a gitártokra.
- Az könnyebb. – mondtam, és felvettem az utazót. – Merre tartasz?
- Nem tudom. – indult el az úton a város belseje felé. – Melyik a város legforgalmasabb része?
- Itt van nem messze, a piactér az, főleg ma, egyébként pont onnan üldöztem Kaenshot ide.
- Nagyszerű, akkor mutasd, merre! Először járok itt, Erában. – mosolygott, és útnak eredtünk.
Az út közben nem sokat beszélgettünk, csendes volt, de érdekes módon folyamatosan mosolygott. Nézelődött körbe magán, a hatalmas, díszes épületeken legeltette a tekintetét, én pedig rajta. Odaérve a térre rögtön a szökőkút felé vette az irányt, és megszaporázta a lépeit. Odaérve belenyúlt a kristálytiszta vízbe, amit az arcára csapott, majd hátrahajtva a fejét az égre nézett, és nagyot sóhajtott. Megpördült, és buzgón integetett, hogy siessek oda.
- Itt jó lesz. – szólt a lány, és leült a szökőkút szélére. – Hát nem gyönyörű? – mutatott az alkonyodó nap fényében narancssárgára színeződő vízsugarakra, majd ahogy eltűnődtem, szétpattintotta a gitártokot, letette nyitva maga elé, és hóna alá vette a gitárt.
- De. - mosolyogtam. – De, ha megbocsátasz, van egy ananászom, ami kifizetésre vár… Sho ellopta. – szóltam, majd elindultam az árushoz, aki már messziről integetett. Közben megszólalt a lány gitárja, de nem néztem vissza, inkább gyorsan lerendeztem a tartozást, és még egy másik, valamivel kisebb ananászt is vettem, amit beraktam a durmoló Kaensho mellé.
Megfordulva a lányra emeltem a tekintetem, ahogy ő pengette a húrokat, és hamarosan énekelni is kezdett. Kellemes hangja volt, ami valami furcsa módon az egész teret körülölelte. A szökőkút szélén ülve keresztbetett lábára támasztotta a gitárt, és csukott szemmel énekelt egy furcsa, idegen dalt, amit soha nem hallottam.
Rövid időn belül kész tömeg gyűlt össze előtte, teljesen eltakarva előlem, úgyhogy kerestem egy padot odébb, ahova leülhettem, és bár nem sokat, csak a hátát, de láthattam. Így néztem, és doboltam a lábamon jó fél órán keresztül, az emberek pedig a nyitott gitártokba egymás után dobálták be a gyémántokat. Egyszer viszont véget ért még egy dal, ő pedig leemelte a lábáról a gitárt, felállt, és megszólalt:
- Köszönöm az adományokat, sajnos egyelőre ennyi lett volna, de ígérem, holnap újból kijövök! – kiáltott vidáman.
Hatalmas tapsvihar vert visszhangot a téren, én pedig felálltam, és belenéztem a táskámba. Kaensho még mindig aludt, úgyhogy megkörnyékeztem a lányt az oszladozó tömegben.
- Szép volt, nagyon tetszett! – szóltam, miközben ő eltette a gitárt.
- Á, még itt vagy? – nézett fel, majd elmosolyodott. – Köszönöm! – pattant fel.
- Van hova menned? – kérdeztem, miközben felvettem az utazóját.
- Nincs, egyelőre. De majd valahol megszállok. – nézett fel a sötétedő égboltra. – Mit szólnál egy fagyihoz?
- Öhm. Benne vagyok.
- Én fizetek! – kiáltott mosolyogva, és futva indult a tér egyik sarkán álló biciklis árushoz, aki éppen készült elhajtani. – Várjon! – ért oda, majd egyből elkezdte böngészni a kínálatot. – Lesz egy citrom, egy citrom, és még egy citrom.
- Ugyanezt nekem is, de hagyjuk ki belőle mondjuk az egyik öö... citromot! – szóltam, mire a lány rám sandított.
- Miért pont a citromot?
- Az túl savanyú, nem szeretem az olyan ízeket, ami olyan savanyú, mint a citrom. - szóltam, és kitört belőle a nevetés.
A fickó kezdett kicsit ferde szemmel nézni ránk, úgyhogy elhallgattunk, majd mikor ki akarta fizetni a fagyit az árus csak legyintett, és ő köszönte meg a koncertet, aztán pedig elhajtott a járgánnyal.
- Nos, van kedved sétálni egyet? Közben hátha találunk neked szállást.
- Á, inkább visszaülnék a szökőkút mellé, tök szép lesz, ha feljön a hold! – mondta, és el is indult a kiindulópontunkra. Leültünk, és egy ideig csendben nyaltuk a fagyit.
- Soha nem hallottam még a dalokat, amiket előadtál, de tetszettek, főleg az utolsó.
- Nos, talán azért, mert mind a saját szerzeményem! – húzta ki magát büszkén. – Az utolsó szám pedig pont rólam szólt. – hajolt le vissza, majd mosolyogva rám nézett.
- Tényleg? Nos, akkor szeretném hallani prózában is. Mi a te történeted?
- Á, ne már, inkább a tiédet először!
- Oké, gyors leszek. Északon születtem, nemesi családba, öt éves koromban meghaltak a szüleim, árvaházba kerültem, tizenkét évesen banditának álltam, és úgy fél éve kerültem a Dragon Fang klánba. Rá három hónnappal találtam Kaensho tojását, úgy két hete kelt ki, tizennégy nappal később pedig hála neki szó szerint belebotlottam egy kedves szőke lányba. – vigyorogtam. – Te jössz!
- Nem is! – csípte meg a karomat – ez nem ér, fel se tudtam készülni!
-A szabályok nem mondanak semmit a felkészülési időről. – nevettem.
- Na, jó. Szóval, a nevem Pruedence Lains, ez valószínűleg nem az igazi nevem, de nem zavar, mert nagyon szeretem. Magnoliában találtak meg egy árvaház előtt pár hónaposan egy kis kosárban, és apácák neveltek fel. Szerettem ott élni, és mindig vártam, hogy hátha visszajön az, aki ott hagyott, viszont sosem jött el. Az idő múlásával felnőttem, ahogy láthatod. – mutatott végig magán mosolyogva, miközben meghúzta a szoknyája két szélét. – Na, jó, ennyire azért nem ugrok előre. Szóval, tizenhat évesen, ami egyébként öt évvel ezelőtt volt, megismertem egy fiút, ez volt az első szerelem, tudod, tini hülyeség. – legyintett, de nem vettem észre, hogy őszintén mondta volna, mert egy kicsit elidőzött itt, aztán pedig lassabban, szomorkás hangnemben folytatta. – Hangmágus volt, és az árvaháznak segített az apjával együtt. Szó szót követett, tett pedig tettet, és összejöttünk, közben pedig a nővérek befogtak besegíteni a kicsik körül. Nem nagyon bírtam velük akkor még, úgyhogy megkértem a srácot, hogy tanítson valamit, amivel talán jobban boldogulok velük. Ekkor tanította meg azt a mágiát, amivel elaltattam a Sho-t is.
- Szóval, hangmágus vagy?
- Ühüm. – bólintott. – Na, szóval, két évig jártunk, közben fülig beleszerettem, és néhány további technikát is megtanított, egyben volt a barátom, a pasim, és a mesterem. Nagyon szerettem… Aztán pedig kiderült, hogy szívbeteg, és.. – elhallgatott.
- Sajnálom. – tettem a vállára a kezem, és közelebb húzódtam. – Ha nem akarod, ne folytasd…
- Nem, nincs semmi. legyintett. Szóval, miután ő elment, sajnos nem csak szakítottunk, én is elmentem az árvaházból. Valami miatt nem voltam már odavaló miután feldolgoztam. – elmosolyodott. – Érdekes ezt kimondani. Feldolgoztam. Óvatosabb vagyok, és azt sem tudom, miért mondom el ezt egy idegennek, de tök jó fej srácnak tűnsz, talán nem fogsz hátba szúrni. – fordult felém, én pedig kacsintottam. – Szóval, két éve úton vagyok, városról városra megyek, és mint utcazenész, meg alkalmi mágikus segítség élek meg. Tetszik a dolog, mert a magam ura lehetek, de hiányzik már valami, amit úgy hívhatok, otthon.
- Értelek, ez esetben.... – nyúltam a táskába, de hirtelen felkiáltott.
- Á! Ez hideg! – ugrott fel a combjára cseppenő fagyi miatt, és a lendület miatt megbotlott. Szintén megpróbáltam felugrani, hogy elkapjam, de zuhanás közben elsodort, és mindketten beleestünk a szökőkútba. Egymás mellé érkeztünk, és ismét felkiáltott Kaensho:
- Ááá! Hogy aludtam el? – ugrott ki a szökőkút szélére. – Gabriel, mit műveltél ve… ananááász!- ugrott vissza a vízben lebegő gyümölcsre, hogy azzal együtt elmerüljön. Felnevettünk, majd gyorsan megfogtam, mielőtt még elérhette volna a kút alját, és kitettem a párkányra. – Köszi! Köszi köszi! – nyámmogott, én pedig felálltam, felsegítettem Prue-t, és a víz tetején úszó egyik lapot lehalásztam, majd a kezébe adtam.
- Bocsi. – szólt. – Mi ez?
- Nem probléma, Csak olvasd el.
- „Emberszerető, türelmes, de szigorú jellemmel rendelkező, lehetőség szerint mágiával bíró embert keresünk a Dragon Fang klán kollégiumának vezetésére. Rugalmas munkaidő, ingyenes szállás, napi három étkezés, és teljes tagság jár a megfelelő személynek.” – olvasta fel. – Rám gondoltál? – nézett rám hatalmas kerek szemeivel.
- Aham. – bólintottam, miközben hátra simítottam a vizes hajamat. – Mit szólsz hozzá?
- Kétlem, hogy elfogadnának. – engedte le a papírt. – Én nem vagyok ilyen helyre való.
- Dehogynem. Szereted az embereket, az árvaházban is sok gyerekre vigyáztál, nem? Kaensho és én is vitáztunk egy sort előtted, te meg hidegvérrel tettél igazságot, tehát türelmes is vagy, aztán meg is büntetted, úgyhogy még a szigorúság is stimmel. És te magad mondtad, hogy hangmágus vagy.
- Jó, jó, nem tudok alád tenni, de nem hiszem, hogy ilyen gyenge mágus kellene…
- Én se vagyok erős, sőt, ha ez vígasztal, van pár barátom, aki tuti segít bekerülni…
- Protekció, eh?
- Aha. – nevettem. – Én is most készülök beköltözni a kollégiumba, örülnék, ha nem valami házsátos vén szatyor kerülne be erre a posztra. – közben kilépkedtem a szökőkútba, oldalamon a szőkeséggel. Az egész teret már csak a hold, a csillagok, no meg a lámpák fénye világította be.
- Na jó, próbáljuk meg. – rántotta meg a vállát, miközben kicsavarta a hajából a vizet. – Viszont, ha bekerülök, és te is beköltözöl, néha vigyázni akarok Sho-ra.
- Sho-ra? Miért?
- Annyira cuki! – vette elő újra a boci tekinteteit, és meredt a lakmározó farkaskölyökre.
- Rendben. – vettem fel az utazót. – Akkor irány a céhház! Sho, vállra! – paskoltam meg a helyét, ő pedig a gyümölccsel együtt felszökkent.
Útközben meséltem neki a klánról, de csak olyat, amit egy kívülálló is tudhat, vigyázva, hátha nem fogadják el, de őszintén reméltem, hogy igen. Olyan alap dolgokat, hogy Xaundaras egy tipikus nagyapa fickó, aki sokat veszekszik, Ba’allal jobb, ha vigyáz, mert kiakasztja, Sebastianban egy vigyázó bratyóra tehet szert, Shareyában meg egy jó anyára. Így belegondolva olyan ez a klán, mint egy nagy család, őrült nagybácsikkal meg hibbant testvérekkel, és miközben erre gondoltam, szélesre húzódott a mosoly az arcomon.
A céhházhoz érve berúgtam az első ajtót, mire Sebastian rögtön kiabálással válaszolt:
- Gabriel! Most mostam fel! A papírokat legalább kiosztottátok?!
- Nem. De hoztam helyette egy jelentkezőt. – fogtam kézen a lányt, és szinte vontattam a pulthoz. – Pruedence, Sebastian. Sebastian, Pruedence. – mutattam be őket egymásnak.
Kiderült, hogy Sebastian száz százalékos döntési arányban felel az új alkalmazottért, úgyhogy miután letesztelte a lány mágikus erejét, szinte azonnal rá is nyomta a jobb alkarjára a pecsétet.
- Üdvözöllek a Dragon Fang kötelékében, Pruedence Lains. – szólt Sebastian, majd elviharzott a felmosóért…