HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Reigen Hawkins

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Szer. Nov. 30, 2011 11:59 pm

Szellemekkel suttogók
(2. rész)


Megrohamoztam a hatalmas hűtőt és kinyitva eltátottam a számat. Telis-tele volt finomabbnál finomabb ételekkel. Úgy éreztem megütöttem a főnyereményt. Végig mértem mind a nyolc polc tartalmát, majd megnyalva a szám szélét elkezdtem összeszedegetni a hozzávalókat egy kis késő esti vacsorához. Szinte csokorba szedve kivettem a hűtőből és lepakoltam az előtte lévő asztalra, majd visszamentem a hűtőhöz és új kört kezdtem. Ezt legalább még négyszer megismételtem, de valami nem stimmelt. Az asztalon nem hogy több hozzávaló lett, hanem egyre kevesebb. Összeszűkített szemmel Leena-t kezdtem keresni, de ő jó távol a kakaójával bíbelődött. Ő biztos nem lehetett.
~ Akkor ki?
Nézelődni kezdtem, de rajtunk kívül senki nem volt a konyhába, ami meg kellett hagyni szép termetes volt. Keresgélés után visszanéztem az asztalra, ahol ekkorra még kevesebb hozzávaló lett.
- Na jó ki a fene szórakozik!
Nem érdekelt már a főzöcskézés, inkább mindent, ami csak az asztalon volt elkezdtem betermelni. Ezután neki estem a hűtőnek és a tartalmával tettem hasonlóképpen. Ekkor azonban mögülem csörömpölés hallatszott. Kimásztam a hűtőből és Leena-ra néztem, de ő is értetlenül nézelődött. Ekkor újra csörömpölés hallattszódott a konyha végéből. Egy serpenyő esett le. Ami újfent furának mondható az ezután következett. A konyha falán egy rakás kampó lógott, amikre a különböző méretű serpenyők voltak felakasztva. Két kampó üres volt már és ekkor balról a harmadik leesett. Ezt követően a negyedik is, majd az ötödik és végül spontán a hatodik is hangos csörömpölés keretében.
- Na jó ez furcsa volt.
Én ezzel le is tudtam volna magamban az egészet és visszafordultam a hűtőhöz, hogy tovább folytassam a késő esti falatozásomat, de mielőtt egynél többet léphettem volna, a hűtőajtaja, csak úgy spontán becsapódott. Erre csak pislogni tudtam.
- Hé!
Gyorsnak nem mondható kapcsolás után odaugrottam a hűtőhöz és elkezdtem rángatni az ajtaját, de sehogy se akart kinyílni. Egyre csak erőlködtem és erőlködtem, de az ajtó nem engedett, mintha behegesztették volna. Végül feladtam és hátra léptem egyet, majd a derekamra tettem a kezeimet és a hűtőre meredtem, aztán átnéztem a bal vállam fölött egyenesen Leena-ra.
- Most már értem miért hagyott itt minket a kövér gróf. Nem lehet kinyitni a hűtőt! – kezdtem mutogatni az említett objektumra. Hirtelen fémes csikorgás ütötte meg a fülemet, de szerencsére csak egy rövid időre, majd azonnal egy vízhangzó, kislányos kacagás követte.
Meglepődtem a hangsorozaton és keresni próbáltam a forrását,de olyan volt, minta egyszerre mindenhonnan hallanám. Talán a vízhang miatt.
- Rei ez most tényleg az amire gondolok?
A kérdés feltevés után Leena közelebb araszolt hozzám és mintha a hangjából enyhe ijedtség tükröződött volna.
- Remélem nem. - jelentettem ki határozottan és összeszűkítettem a szememet, majd a környezetet kezdtem el pásztázni. Leena értetlenül nézett rám, ezért tovább magyaráztam a dolgot.
- Ha ez a hűtő mechanikus zárjának a hangja volt akkor nagy bajban vagyunk...
Újra hegyezni kezdtem a fülemet, de szerencsére nem hallottam ilyen zajt többet. Mondjuk mérget vettem volna rá, hogy a hűtőt továbbra se tudtam volna kinyitna, ami eléggé lelombozott. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet, hogy mi lenne, ha tűzzel leolvasztanám az ajtaját, de aztán ezt gyorsan el is vetettem. Ha nincs ajtaja, akkor nem lehet majd becsukni és megromlanának a kaják. Mondjuk per pillanat ez nem veszélyeztette volna őket, hisz mindet betermeltem volna, de később, ha a kövér gróf haza jön meggyűlne vele a baja. Elméleti fejtegetésemből Leena ingerült hangja ébresztett fel.
- Jesszus isten, ember neked hány agysejted van? Hogy tudsz még ilyenkor is a kajára gondolni, nincs mechanikus zár ezen a szerencsétlen bádog dobozon!
Ekkor ököllel bele vágott a hűtő ajtajába, ahol egy jó kora horpadás keletkezett. Az ajtó alján és tetején pedig fény és hideg levegő szivárgott ki.
- Tudtam. Ha be van csukva az ajtaja attól még ugyanúgy ég a lámpa... - suttogtam halkan. Közben Leena mit sem törődve velem tovább dühöngött és a konyha közepe felé fordult.
- Ez egy szellem volt!!!! - hallottam tovább dühöngeni Leena-t. Úgy tűnt nagyon elkapta a hév. Én közben a hűtőt nézegettem tovább.
~Hmm...
- Na dugd elő a képed hallod!!!
- Hiába, így ki megy a hideg. Megfognak romlani... - tűnődtem és eközben az államat dörzsölgettem. Azonban egy vízhangzó kislányos nevetés megzavart. Ezúttal nem mindenhonnan hallatszódott a hang, hanem egy helyről koncentrálódott. Méghozzá a konyhán kívülről, az étkezőből.
- Na most már aztán tényleg elegem van!
Leena lendületesen átcsörtetett az asztalok és lábasok között egészen a lengő ajtóig, amit indulatosan ellökött, majd kisétált rajta az étkezőbe egyedül hagyva a helységben.
Erről a jelenetről tudomást se véve továbbra is a hűtőt néztem, valahogy segíteni akartam szegény párán, de sehogy se ment. A műveletben megzavart egy jég hideg érintés, ami végig suhant a vállamon. Visítva megpördültem a tengelyem körül száznyolcvan fokban és öklömet magam elé tartva védekezés képpen és az elkövető után kezdtem kutatni szemeimmel, azonban mind hiába.
- K-ki van itt?
Sehol senki nem volt. Egy lélek sem. Csak én voltam egyedül az egész konyhában. ekkor jöttem rá, hogy milyen hatalmas is ez a hely. Megannyi asztal, szekrény és polc volt mindenfelé.
Újra felcsendült a kislányos nevetés ezúttal azonban, újfent az egész konyhából lehetett hallani. Egyszerre minden irányból. Újabb serpenyő sor esett le a földre hangos csörömpölés közepette, majd az összes fiók kihúzódott és visszacsapódott. Hátrálni kezdtem a konyha pult felé. Ekkor minden zaj és forrása elnémult vagy megállt. Síri csend honolt az egész konyhában.
Túl nagy volt a csend. Jobbra-balra kapkodtam a fejemet és igyekeztem felkészülni a legrosszabbra. Azonban egy iránnyal nem számoltam. Ezúttal felülről jött az égi áldás. Fölöttem valami hangos nyikorgással kinyílt. Egy szekrény ajtaja volt az, ahonnan a következő pillanatban rám borult valami fehér poros cucc. A portól köhögni kezdtem, majd lenéztem magamra. Hó fehér voltam. Visszanéztem a szekrényre, ahol egy hatalmas tíz kilós liszteszsák volt eldőlve.
Ekkor újra kezdődött a fiókos zajongás és ezúttal a hűtő is becsatlakozott ajtó csapkodással a lármába. A fiókból kések röppentek fel és felém száguldottak. Ijedten arrébb vetődtem, a hegyes konyhai eszközök pedig beleálltak a falba.
Lihegve nézelődtem körbe, de ekkor újra egy jeges érintés szaladt végig a testemen és közvetlenül a fülem mellett egy hangot hallottam.
- Bú!
Több se kellett újabb száznyolcvan fokos fordulatot vettem és végig szaladtam ordítva azon a részen, ahol korábban Leena haladt át. Neki rohantam a lengőajtónak, ami nagy erővel csapódott ki és kiviharoztam rajta.
- ÁÁÁÁÁÁÁ! - ordítva szaladtam Leena felé, aki egy utolsó mentsvárként szolgált. Leena felém fordult és tágra nyílt szemmel bámult rám és az arca fokozatosan ijedségbe torzult, mikor elértem hozzá ökölbe szorította a kezét és erősen arcon vágott.
- Szellem!
Az ököl vészesen közelített az arcom felé, majd betalált. Ezt jelezte reccsenve az orrom és valami meleg folyt végig az arcomon. Az erőtől hátravágódtam és neki szálltam a falnak, majd lecsúsztam és seggre érkezve lehuppantam a földre. Slussz poénként meg egy dísztányér leesett a falon lévő polcról a falnak ütközésem pillanatában, ami a fejemre esve darabokra tört. Az elkövetkező néhány percben csak csillagokat láttam repkedni a fejem körül, ami hamar átcsapott icipici miniatűr öklöző Leena-kba. Pislogtam még néhányat, aztán óvatosan megráztam a fejemet és az eredetit láttam meg magam előtt ijedt arccal bámulva engem.
- Jézus Máriám mit tettem! - mondta Leena lehangoló hangon, majd lehajolt hozzám.
~ Hol vagyok? - tűnődtem magamban. Hirtelen abszolút nem tudtam összeszedni a gondolataimat, aztán egyre jobban sikerült begyűjteni őket és szép lassan újra összeállt a kép. A fejem a tányér ütés helyén iszonyúan lüktetett, de nem volt fogható ahhoz, amit az arcomban illetve az orromban éreztem. Kicsit kábán felnéztem Leena-ra.
- Rei jól vagy? Válaszolj! Annyira sajnálom én.. én... azt hittem egy szellem vagy.. kérlek bocsáss meg!
Elmosolyodtam és mélyen a szemébe néztem és remegve felemeltem a kezemet magam elé felfelé mutató hüvelykujjal.
- Semmi gond. Jól vagyok!
A kijelentésem nem lehetett valami meggyőző, hisz az orromból dőlt a vér, ráadásul félre is hajlott az ütés erejétől és nyilván fájdalomba torzult képem rátette az i-re a pontot. Leena további sajnálkozások közepette felsegített, én pedig amint talpon voltam letöröltem a pólóm ujjába az orromból dőlő vért. Sajnos a fekete pólómon elég jól meglátszódott a vörös vér és a fehér liszt keveréke.
- Annyira sajnálom, kérlek bocsáss meg. – mondta Leena, hangjából szomorúság csengett. Ezt követően a hónom alá nyúlt és felsegített. Még mindig szédelegtem kicsit, de nem volt vészes annyira, hogy ne tudjak megállni a saját lábamon. Bár volt egy pillanat, amikor azt hittem, visszaesek a földre, de hamar visszatért az egyensúlyom.
- Várj egy kicsit Rei, mindjárt rendbe hozlak.
- Van nálad pillanatragasztó? Mintha a földön egy darabkámat láttam volna valahol…
Leena nagy levegőt vett aztán sóhajtva kifújta azt. Fölemelte mindkét kezét és az arcomhoz emelte. Mikor a tenyerével szemeztem egy pillanatra megijedtem, hogy még egyszer orrba akar vágni a kutya harapást szőrével módszert alkalmazva. De hamar megnyugodhattam, mert nem ez történt. Leena keze körül egy halványkék aura jellegű fény jelent meg. Ekkor az orromban kellemes, meleg érzés hatolt és járta át az egész fejemet. Mindennemű fájdalmam szép lassan múlni kezdett, míg végül teljesen meg nem szűnt. A jóleső meleg érzés a fejemből tovább vándorolt a gerincemen keresztül a hátamba, ahol nekicsapódtam a falhoz.
~Hopp, itt csiklandoz…
Ez az egész művelet, amit Leena csinált velem körülbelül fél percig tarthatott, de utána sokkal jobban éreztem magamat. Mintha sose sérült volna meg az orrom vagy a fejem és a hátam. Minden kellemetlen érzés tova szállt. Mondhatni tökéletesen éreztem magamat.
Ekkorra Leena végzett és elhúzta a kezét az arcomtól. Lassan kinyitotta a szemét és rám nézett, mintha a munkája sikeréről akarna megbizonyosodni.
- Fáj még valahol?
Megfogtam az orromat és végig tapogattam a fejemet, aztán elvigyorodtam.
- Nem, sehol. Ez fantasztikus volt! Hogy csináltad? – tovább tapogattam a teljesen épp orromat, ami most jobb állapotban volt szinte, mint régen. – Áh, köszönöm! – kiáltottam fel és a nyakába ugorva hálálkodva megöleltem, mint egy plüssmackót el is felejtve, hogy valójában ő húzott be nekem egyet, és azt próbálta rendbe hozni, persze sikeresen.
Miután elengedtem a hálálkodó szorításomból, csak szerényen ennyit felelt:
- Ugyan semmiség, ez is a mágiám része. Mi történt egyébként? Miért vagy fehér? És miért rohantál úgy ki a konyhából?
Lenéztem magamra.
- Fehér? Ja tényleg.
Ekkor jutott eszembe, hogy még mindig nyakig fehér vagyok a liszt miatt. Gyorsan le is poroltam magam. Minden porcikámat végig csapkodtam, hogy eltávolítsam a makacs port. Sajnos erősen kellett csapkodni, mert hát elég makacs volt. Miután végeztem a művelettel vettem észre, hogy Leena a konyha felé nézelődik. Eszembe is jutott erről a másik kérdése.
- Tényleg a konyha. Nagyon fura volt. Tiszta káosz volt az egész. Először a fiókok csapkodtak, aztán meg repültek a kések felém így! – közbe intenzíven mutogattam a jelenetet – Utána meg rám borított valaki egy hatalmas lisztes zsákot és bumm!
Végül a kezeimmel egy robbanást próbáltam elmutogatni. Leena csak tágra nyílt szemekkel bámult, ezért megfogtam a kezét és húzni kezdtem magam után.
- Gyere meg mutatom.
Elértünk a lengőajtóhoz, amit határozottan tolni kezdtem magunk előtt és beléptünk a konyhába, azonban a látvány, ami ott fogadott abszolút nem várt volt. A rendetlenség és káosz helyett makulátlan tisztaság és rend volt mindenfele. A serpenyők a helyükön voltak. A kések nem álltak ki a falból és a szekrényekből, a fiókok is szépen be voltak tolva a helyükre. Egy csipetnyi lisztet sem lehetett látni sehol sem, a szekrény ajtó is csukva volt, ahonnan rám borult. A hűtő állapotáról nem is beszélve. Amit Leena oly kegyetlenséggel rongált meg, most szinte jobban nézett ki, mint régen. Az egész konyha csillogott és villogott, mintha mi sem történt volna.
- Hmm... Lehet csak képzelődtem? - szóltam halkan a fejemet vakarászva. Leena elképedt arccal pásztázta a konyhát, nyilván egy-két hiányzó részlet neki is feltűnt, ami még akkor történt, amikor még ő is jelen volt.
- De hiszen ez lehetetlen... hisz tudom hogy szét vertem... nagyjából. Rei szerintem valaki a bolondját járatja velünk!
Leena mérgesen nézni kezdte a helységet valami vagy valaki után kutatva, de csak mi voltunk ott. Mivel nem találtunk semmi furát vissza mentünk az étkezőbe.
- Ez tényleg fura volt...
Ekkor az egész házat bezengő hang töltötte meg az étkezőt, ahol mi is álltunk. Egy órának a gongása zengte végig a házat, jelezve, hogy a kismutató körbe érte a számlapot, tehát eltelt egy óra és épp egész van.
- Nahát máris 9 óra lenne?
Az óra elért a kilenc gongásig, de nem állt meg tovább folytatta.
- Vagy 10?
Gong.
- Ööö...11?
Gong.
- Nocsak éjfél van?
Újabb fura dolog történt ezzel. Nem rémlett volna, hogy mióta a házban vagyunk hallottam volna az óra hangját, ráadásul nyolc óra környékén érkezhettünk meg a házhoz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Kedd Dec. 13, 2011 3:49 pm

Szellemekkel suttogók
(3. rész)


- Hát ezek szerint, bár nem tudom nekem valahogy nem tűnt fel hogy ilyen gyorsan halad az idő. Bár nem kéne most már kicsit a melóra is koncentrálnunk? - kérdezte Leena és közben a fejét vakargatta.
- Én se gondoltam volna, hogy ennyi az idő. Munka? Azt hittem aludni megyünk...
Ekkor hirtelen eloltódott a villany és sötétség borult az étkezőre. Szerencsére nem lett annyira koromsötét, ugyanis az ablakokon besütött a telihold fénye.
- Áramszünet?
Csak hogy nem volt ennyi elég. Az ablakok kivágódtak és folyamatos csapkodásba kezdetek. Az asztal körül a székek nyikorogva megindultak és ki-be húzódtak. Körülöttünk fémes nyikorgás, lánccsörgés és túlvilági hangot hallottam, de egyszerre minden irányból.
- Nem tudom... de ...
Itt Leena megakadt a mondandójában, mert elkezdődött az a rengeteg sok félelmetes zaj. Ekkor hirtelen Leena sikoltva felugrott és a nyakamba csimpaszkodott.
- ÚRISTEN!!!!!!!!
Épphogy sikerült elkapnom és megtartanom, de nem sok kellett volna hozzá, hogy elvesztve az egyensúlyomat hanyatt esve elboruljunk. Leena nem várt sokáig, mire felfogta a dolgot és lemászott rólam, persze még a közelemben maradva figyelt körbe-körbe. Én is próbáltam utánozni, de hamar feladtam, mert elszédültem.
A zajok továbbra is megmaradtak és csatlakozott hozzájuk egy új fajta.
- Valami közeledik...
Az ebédlőn kívülről döngő, súlyos léptek zaja közeledett, majd elérte az ajtót, ami ekkor hirtelen kivágódott közben kint villámlott, amit hatalmas dörgés kísért. Az ajtóban pedig egy középkori lovagi páncél bukkant elő. Egy ideig csak állt ott és nézett minket, közben a zajok elcsitultak. Először az ablak csapkodások maradtak abba, aztán a székek álltak le, végül a csikorgató zaj is elhalt. Az ablakokra a redőnyök hirtelen leugrottak, így teljes sötétségbe burkolózott a szoba. Néma csend honolt az ebédlőben. Nem csak a sajátomat, de még Leena szívdobogását is hallottam. Nem tudtam eldönteni, hogy most olyan hevesen ver, vagy olyan csönd van és azért hallom, de hamar túlléptem a kérdésen, mivel a csöndet megszakította valami. Fémes nyikorgás és kongó lépés zaja hallatszódott. A páncél lassan komótosan megindult felénk. Léptei visszhangoztak az egész teremben. Leena és én is megveszítettük az izmainkat és vártuk az esetleges eseményeket. A páncél nyikorogva már majdnem elért minket, aztán előttünk úgy egy méterre megállt és nem mozdult. Fél percig nem történt semmi, aztán rájöttem hogy hiába nézek úgy se láthatok semmit. Egy lánggömböt csináltam a kezemben és azzal világítottam magunk elé. A furcsa az volt, hogy nem volt előttünk semmi, ami meglehetősen abszurd volt hisz elég nagy és zörgő páncélról volt. Nem tűnhetett el csak úgy.
Végül már körbe kezdtem nézelődni. Mikor magam mögé néztem hirtelen megláttam a páncélt, ahogy nyúl felénk. Ekkor ijedtemben ráhajítottam a tűz labdát, ami szétrobbant a mellkasán és hanyatt vágta. A páncél hatalmas csattanással terült el a földön, a sisakja pedig levált a testről és oldalra gurult, legalábbis a zajokból ítélve, mert újfent sötétség honolt, mivel eldobtam a fényforrásunkat.
Újabb tűzet gyújtottam a kezemben és ismét láthatóvá vált szinte minden a szobában. A páncél tehetetlenül feküdt a földön és nem mozdult. A kezemre néztem, ami fáklyaként égett, majd a teremben lévő dolgokra.
- Én vagyok az emberi fáklya! - szóltam vigyorogva és kihúztam magam. Közelebb léptünk Leena-val a páncélhoz. Én mikor a mellkasa mellé értem megálltam és leguggoltam. A kezemmel bevilágítottam a matt-fekete páncélba, de nem volt benne senki. Még egy egér se, vagy valami. Teljesen üres volt az egész belül.
- Ez üres.
Felnéztem Leena-ra.
- Hát ja, de ha üres akkor hogy mozgott? Drótokon nem mozoghatott, és ennyi idő alatt nem lehet kimászni belőle hang nélkül...
Leena méregetni kezdte a páncélt a tűz fényében.
- Mi van ha ez csak bábmágia volt? És valamiért megszakadt az összeköttetés a mágus és a páncél között, ezért nem kell most fel, vagy... csapda!
- Báb mágia? Az milyen lehet?
Ekkor magamban elkezdtem végig gondolni milyen is lehet ez a bábmágia. Biztos mágiával az ujjaiból ujjbábokat csinál és azzal játszik vagy megidéz egy rókabábot esetleg egy marionett bábut és az harcol.
~ De király! Ilyet én is akarok!
Leena-nak megcsillant a szeme és egy hirtelen mozdulattal kontyba kötötte a haját, majd valahonnan elő kapott egy fekete, félköríves keretű szemüveget és feltette. Jobb kezével oldalra nyúl és egy gurulós táblát görgetett elő, amin pálcikaemberek és különböző rajzok voltak. Eközben a bal kezével a semmiből előkapott egy teleszkópos pálcát, amit nyomban szét is húzott egy mozdulattal.
- A bábmágia lényeg az irányító amit a mágus mágiájával hoz létre egy másik élettelen tárgyban. - eközben a pálcájával ami táblán lévő egyszerű rajzolású pálcikaemberre mutatott - Az idézést egy bizonyos tárgyon hajtja végre, ami emiatt mozogni kezd, és a saját akaratával irányítja, pontosabban a gondolataival. A bábmágusoknak az egyetlen kivételek az emberek mert rajtuk nem lehet báb mágiát használni.
Mikor befejezte a mondandóját elégedetten csukta össze a pálcáját. Én törökülésben ültem a földön és figyeltem minden szavára. A végén belecsaptam az öklömet a nyitott kezembe.
- Már értem.
Fölálltam a földről és elhessegettem a régebbi gondolataimat a báb mágiáról. Mögöttünk újra zaj támadt, de nem tudtunk időben odanézni valami hátulról eltalált. Én csak azt éreztem, hogy seggre ülök és valami visz magával. Egy széken találtam magamat, ami száguldott alattam. Kivitt az étkezőből és a lépcső mellé kiérve egy folyosón csúszott tovább. Leena hangjából tudtam, hogy ő is mellettem van valahol.
A székekkel sebesen suhantunk végig a sötét folyosókon. Fogalmam sem volt merre tarthatunk, lent még nem túl sok helyen voltunk, így ez ténylegesen az ismeretlen volt. De tovább kellett, hogy menjünk, illetve hagynunk, hogy száguldjunk, hisz az igazság odaát van.
- Jesszusom mi ez?
Leena kiabált mellettem. Valószínűleg ő sem tudta mire vélni ezt az egészet.
Ekkor hirtelen egy éles balkanyart vettünk székestül. Be kellett dőlnöm oldalra a székkel együtt nehogy leesek róla. A kanyar bevétel közben valami szőrös ért a vállamhoz és csikizte meg az államat is. A kanyar után némi gondolkodás után rájöttem, hogy nem szőrös, hanem hajas volt és nem lehetett más, mint Leena feje.
Bár sötét volt, a homályban még is érezhető volt, hogy egy hatalmas szobában lyukadtunk ki. A székek ahogy beértek ebbe a helységbe, emelkedni kezdtek és körbe-körbe röpködtek a szoba közepén a magasban.
- ÁÁÁ!- síkította Leena. Biztos voltam benne, hogy Leena is élvezi a helyzetet, hisz olyan volt, mint egy körhinta, csak sokkal szuperebb és ingyen volt.
- Jézusom mi ez? Reigen jól vagy?
- Jiiiiháááá!! - ordítottam örömittasan. Fantasztikusan vicces volt, így körbe-körbe repkedni. Kár, hogy nem láttam semmit, de legalább volt egy kis izgalom benne.
A kacagtató, vidámparkra emlékeztető pörgő hullámvasutazás a székekkel továbbra is tartott. Fent a magasban körbe-körbe pörögtünk. Én nagyon élveztem, bár Leena, mintha nem ezen a véleményen lett volna.
- Nem tudom ki vagy és miért csinálod ezt de nem hagyhatnánk abba a vidámparkosdít és beszélhetnénk meg a dolgokat szemtől szembe?
Leena csak bosszankodott, viszont én tovább élveztem ezt a jó kis mókát.
- Vihííí!!
- TE MEG NE ÖRÜLJÉ MÁ !!! - ordított rám Leena. Ekkor a székek abbahagyták a röpködést és befékezve megálltak a levegőben. Szomorúan kezdtem kalimpálni a lábammal és próbáltam valamit tenni az ügy érdekében, hogy újra beinduljon.
- Na! Működj! Gyíte! Gyerünk!
De semmi sem történt. Egyszerűen lebegtünk a levegőben és nem mozdult.
- Ez elromlott. - szóltam oda Leena-nak csüggedten.
- Nem ez nem romlott el csak megállt!
Ahogy ezt Leena kimondta már zuhanni is kezdtünk, majd nagy puffanással földet értünk. Rövid nyekergés után feltápászkodtam és leporoltam magamat. Körbenéztem, hogy feltérképezzem hol is vagyok, de igazából nem láttam semmit. A szemem már valamennyire hozzászokott a sötéthez, így legalább Leena halvány körvonalát kitudtam venni nem messze mellettem.
- Ne szomorkodj Reigen majd elmegyünk legközelebb vidám parkba!
Ennek hirtelen nagyon meg örültem.
- Tényleg?! Uh, de jó lesz majd!
Ujjongva belegondoltam milyen jó is lesz, majd az, amikor egész nap a vidámparkban órákon keresztül száguldunk, zuhanunk, pörgünk, forgunk és megint csak száguldunk.
~ De jó is lesz... Aztán meg leülünk és degeszre esszük magunkat...
Elmosolyodtam és megindult a nyáltermelésem is a puszta gondolattól már.
- Majd egyszer... valamikor...

~~~

- Erről jut eszembe. Azóta se mentünk el. Pedig megígérte…
- Inkább meséld tovább, nerk.
- Mi? Ja igen! Szóval ott tartottam, hogy…

~~~

Mivel koromsötétség honolt kénytelen voltam újra emberi fáklyaként funkcionálni. Meggyújtottam egy kisebb tűz gömböt a kezemben és ezzel bevilágítottam az egész szobát. Jó hatalmas volt azt meg kellett hagyni. A szoba végében egy szép nagy kandalló, a plafonon egy gyönyörű kristálycsillár, a szobában méregdrága, antik vörös, bársony kanapé és fotelok. Régi, szinte felbecsülhetetlen értékű bútorok és szekrények, amikben hasonló értékű porcelán tányér gyűjtemény volt. Tovább néztem a berendezéseken. Asztal, szék, fotel, szekrény, szellem, még egy kanapé...
~ Várjunk csak...
Visszanéztem egy picit és megakadt a szemem az átlátszó kislányon. Őt láttam egy pillanatra a konyhában is.
- Búú.
Ismételten iszonyúan megijedtem és felordítottam.
- Áááááá! szellem!
Ijedtemben, pedig rádobtam a kezemben lévő tűzlabdát.
- Fire Ball!
A tűz labda elérte a lányt és ő mintha kikerülte volna, de ebben nem voltam teljesen biztos. A láng golyó elérte a szoba végét és az egyik fotel berobbant. Újra teremtettem egy tűzlabdát és azt is felé dobtam, de az elől is kitért. Nem álltam meg. Újra és újra sorozni kezdtem a tűz gömbökkel.
- Az istenért kell neked folyton pattognod! Maradj már egy helybe! - ordított mellőlem Leena, amivel teljes mértékben egyet értettem. Miért kell ilyen izgő-mozgónak lennie? Így nem bírom sehogy se leszedni.
- Fire Ball!
Még egy elkeseredett próbálkozásom volt, de ez sem talált újabb tűz gömböt gyújtottam és a célpontot kezdetem keresni, de nem találtam. Leena-ra néztem, aki pont ekkor szemezett közvetlen közelről a szellemmel.
Leena ökle körül fura légörvény kezdett mozogni. Mintha széláramlatok borították volna be a kezét. Így akarta megütni a szellemet, de neki se sikerült. Ellenfele csodával határos ügyességgel kerülte el Leena ütését is, aki ezután orra bukott. Viszont azonnal felpattant és mellém ugrott harci pózba vágva magát.
A lány kacagott egy sort, aztán megfordult és az ajtó felé kezdett suhanni.
- Fire Ball!
Hozzávágtam a tűzgömböt, de ezt is valahogy elkerülte, mert az ajtón robbant szét. Természetesen a detonációtól az ajtó kivágódott és a folyosó falán széttört leverve egy antik vázát.
Újra tűz labdát gyújtottam, hogy lássunk valamit. A folyosón ott lebegett a szellem és minket nézett, aztán kiöltötte a nyelvét és jobb oldalra elszelelt.
- Hé! Gyere csak vissza! Még nem fejeztük be!
Azzal Leena-val megindultunk utána.
- Reigen! Várj! Álljunk le egy kicsit ennek így semmi értelme!
Leena ráfogott a karomra és úgy rántott vissza a futásból.
- Hé, el kell kapnunk!
- Figyelj a támadásaink nem hatnak rá, ha tovább folytatjuk ezt szét bombázzuk a házat. Valahogy máshogy kellene ellene fellépnünk.
Közben az átlátszó lebegő lány is megállt a folyosó végén. Végig gondoltam Leena szavait és beláttam az igazát.
- Hmm, igazad lehet. Tehát egy szellemmel van dolgunk...
Végig tapogattam magamat. A foghagymafüzér nem volt jó. Talán egy talizmán? Nem az sem. Lóhere se jó. Patkó se most kell. Végig túrtam az összes zsebemet végül találtam egy jó termetes keresztet.
- Háh! Ez az!
Lendületet vettem a kezemmel és teljes erővel a lánynak dobtam.
- Nesze!
A kereszt végig szált a folyosón és nemes egyszerűséggel átment a szellemen és puffanva neki csapódott a mögötte lévő falnak, ahonnan aztán lepattant a földre.
- Egyéb ötlet?
- Igen van, ami eddig is, a fizikai támadások nem hatnak rá Reigen! Még a kereszt se. De miért nem próbálunk meg vele beszélni? Sajnos nekem már csak annyi ötletem maradt hogy szóval hassunk rá. - felelte Leena. Elkezdtem magamban gondolkodni. Egyre csak pörgött az agyam, szinte már hallani lehetett, ahogy a fogaskerekek kattognak a koponyámban.
- Mi lenne... - kis hatás szünetett tartottam, majd röpke két-három másodperc múlva folytattam - ha megpróbálnánk tőrbe csalni? Mondjuk utánoznánk a répa hangját?
Ahogy kimondtam rájöttem, hogy az egy nagy hülyeség.
- Vagy várjál, azok a nyulak.... Hmm... Mit eszik egy szellem? - fordultam Leena-hoz segítséget várva.
- Semmit. - válaszolta egyhangúan - Reigen hogyan tudnának enni a szellemek ha minden átmennek gondolkozz ár kicsit! Szerintem inkább valahogy beszélnünk kéne vele. Eddig nem nagyon támadott minket csak olyan hogy is mondja, mintha játszott volna velünk. Na mit gondolsz?
- Szerintem kapjuk el és kérdezzük meg tőle - szóltam nevetve és elkezdtem futni a folyosó végén lévő szellem felé, aki meglátva ezt nyelv öltve jobbra elsuhant.
- Figyeltél egyáltalán arra, amit mondtam?! - hallatszott távolból Leena hangja, de rövid morgolódás után ő is utánam jött.
Hosszú órákon keresztül üldöztük a szellemet folyosókon, szobákon, hatalmas termeken keresztül. Utunk során kisebb rombolást hagytuk magunk után. Ez részben nekem más részben pedig a szellemnek volt köszönhető.
Nem sikerült végül elkapnunk, azonban mikor megálltunk pihenni, mert nagyon kifáradtunk az egész éjjel tartó rohanásban megjelent a szellem nevetve. Hosszú percekig kacarászva fetrengett a földön, majd letörölte a vidámságtól könnyesre sírt szemét.
A szellem megszólalt és elmondta, nekünk, hogy ő csak játszani akart valakivel, de aki itt lakott az nagyon félt tőle és semmire nem volt kapható, viszont mi olyan viccesen reagáltunk rá, hogy nagyon jól szórakozott, sőt talán életében még soha nem érezte ilyen jól magát, mint ezen az este. Ami elég vicces volt tekintve, hogy egy szellemről volt szó, aki már halott.
A lány hirtelen ragyogni kezdett, majd mosolyogva integetni kezdett, aztán becsukta a szemét. A fény egyre erősebb lett, már annyira, hogy nekünk is bekellett csukni a szemünket. A fény eltűnt és mire mi újra láttunk a szellem sehol se volt.
- Hát ez le lépett... hm remélem békére talál ott ahova ment. De most mit csináljunk? Mindjárt reggel és a lakás... romokban.
- Á nem vészes - legyintettem egyet, mire a mellettünk lévő teremben leszakadt egy csillár. A nagy csörömpölésre kicsit összehúztam magam és behunytam a szememet. Aztán újra fölegyenesedtem és fütyörészve elindultam tovább a folyosón, ami egyenesen az elő hallba vezetett minket.
Pontosan ekkor a nagy kétszárnyas bejárati ajtón a zár kattant, majd kitárult. A kövéres megbízónk lépett be idegesen az ajtón. Kezében a kalapját szorongatta és folyamatosan mozgásban tartotta, közben pedig lopva az előszobát fürkészte.
- Sikerült a feladatuk?
- Persze - vigyorodtam el. - Gond egy szál se! A szellem nem fogja többet zavarni.
Látszott a férfin, hogy nagy kő esett le a szívéről. Sóhajtott egyet, aztán bentebb merészkedett a kastélyába.
- Akkor ki is fize...
- Á, hagyja csak sietünk - szakítottam félbe a férfit, közben egyik kezemmel elkaptam Leena-t és elkezdtem húzni magam után, majd a szabad kezemmel felkaptam az ásómat, amit még az esernyőtartóba dugtam megőrzésre.
Kiérve a kastélyból már legalább száz métert megtettünk, mikor a hajnal csendjét egy kiáltás törte meg, ami a kastélyból hallatszott.
- Futás, futás, futás!

~~~

- Nem is te lettél volna, nerk…- mondta mosolyogva Nokinerk, én pedig csak nevettem és hátul a hajamat borzolgattam.
Ekkor mintha a világ lassan mozgolódni kezdett és kinézve az ablakon valóban haladásnak indult. Persze aztán gyorsan leesett, hogy nem a táj, hanem mi indultunk meg zakatolva a síneken.


Köszönöm Leena közreműködését!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Szer. Dec. 28, 2011 11:15 am

Hm... hát Leena is köszöni, mondta nekem xD Na de viccet félre téve aranyos történet, szépen megírtad. Jutalmad 1900VE
Használd egészséggel! xD - bár szerintem ez menni fog!

Egy hang szól a sötétben ~~LEVEL UP~~ Gratulálok!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Szomb. Dec. 31, 2011 10:15 pm

Nosztalgia 2.0


- Ez meg mi, nerk? – nyújtott felém Nokinerk egy újságot, amiben egy érdekes szalagcím olvashattam. „Ámokfutó mágusok rombolták le az Akane Resort kaszinóját”. A cím alatt következett egy cikk, az mellett pedig egy kép három mágusról, ahogy éppen mágiával gyepálják egymást. Régi emlékek idéződtek fel bennem, amikor a nyereményért összeverekedtünk Leena-val és Anoya-val. Szerencsére mindhárman nyertesként távoztunk.
- Ezt meg hol találtad? ?
- A szekrényedben, nerk. Tényleg leromboltátok Leena-val azt a kaszinót? ?
- Hé nem csak ketten voltunk és volt egy kis összetűzésünk, amiben nem tudtunk dűlőre jutni. ?
- Ki volt a harmadik, nerk? ?
- Anoya. ?
- Ő meg kicsoda, nerk? ? – kérdezte Nokinerk, amin meg se kellett volna lepődnöm, hisz honnan ismerhette volna.
- Tényleg, nem is ismered, akkor jobb, ha elmesélem, hogy találkoztunk. ?
- Már megint kezdi, nerk…?
Megfogtam szőrös kisbarátomat és felültettem az ágyra. Aztán elkezdtem neki mesélni a történetet.

Vidáman fütyörészve sétáltam Magnolia utcáin. Szerettem ezt a helyet. Olyan nagy város volt a többihez képest. Persze ez miatt sokszor el is tévedtem. Pont a város mellett volt feladatom és miután sikeresen megcsináltam gondoltam egyet és bejöttem a városba.
- Ha már itt vagyok, talán beköszönök Makarov bácsinak – suttogtam magamnak jókedvűen. A tarkómra tettem a kezeimet és tovább sétáltam a főúton, vidáman fütyörészve. Ahogy haladtam a bal oldalamról törés hangot hallottam. Mintha valami üvegből készült tárgy szilánkosra tört volna. A zaj irányába néztem és abbahagytam a fütyörészést. Egy sikátorból jött a hang. Három férfi volt bent egy fiatal lánnyal, akit az egyikük épp a falhoz szorított.
- Talán segítségre szorul? – dünnyögtem magamban.
- Rohadékok, mi a fészkes fenét akartok tőlem?
- Egyszer minden tündér meghal. – mondta a közepén lévő fickó. Közben közelebb lépett a lányhoz és ráfogott a karjára, amin valami tetoválásszerűség volt. Nem tudtam pontosan megmondani, mert nem láttam jól a takarás miatt. Viszont egyértelműen biztos voltam benne, hogy a lány bajban van. Így hát fogtam magam és elindultam a sikátorba.
- És épp itt az ideje, hogy egy tündér szárnyai, a porba hulljanak!
Ekkor meg pöcöktettem az illetékes férfi vállát. Hátra nézett rám, majd egy pillanat alatt végig mért.
- Húzz innen öcsi, nem a te dolgod…
- Az lehet, de ez már igen.
Rávigyorogtam, majd egy hatalmas jobb egyenessel képen töröltem, amitől elengedte a lány kezét és neki tántorgott a falnak. A két társa elképedve bámulták a jelenetet, de amint fölébredtek a révületből támadtak. Mindketten egy-egy ütést indítottak felém. Ám én ekkor vettem észre a földön egy gyönyörű gyűrűt, amiért lehajoltam. Fölöttem a két tag ütése elszáguldott és egymást találták arcon, majd nyekkentek a földön. Fölvettem a gyűrűt. Elég szép és drága lehetett, mivel valami gyémánt féle volt a közepén.
- Szerintem ezt elejtetted.
Azzal vigyorogva felé nyújtottam a gyűrűt.A lány elvette a gyűrűjét, majd felhúzta az ujjára. Ezután rám nézett.
- Te meg ki vagy?
- A nevem Reigen Hawkins – büszkén kihúztam a mellkasom – örvendek a szerencsének!
- Remek, és most mit kezdjek a neveddel?
A kezdeti öröm visszább hagyott. A hideg válaszától teljesen elszonytyolodtam.
- Nem tudom, te kérdezted…
- Nem a nevedet kérdeztem, hanem azt kérdeztem ki vagy, az nem ugyanaz.
Időközben a két fazon feltápászkodott a földről.
- Mi ez itt? Óvoda kaktusz csoport?
Már szóltam volna vissza a fickónak, hogy nem mert vadkörte, de a lány belém fojtotta a szót.
- Na de mindegy, figyeljünk oda.
- Oké! – nyugtáztam vidáman.
A szőke férfi is felállt időközben és az állát ropogtatta, majd a vért törölgette a szájáról.
- Rohadék, kis patkány, hogy lehet egy ilyen kis szardarabnak ekkora ütőereje?
Megvontam a vállamat.
- Nem tudom. Így?
A kérdésem után egyből behúztam neki még egyet, amitől ismételten koppant a falon. Hallottam, hogy mögöttem az egyik tag nekem akar rontani, ezért gyorsan hátra rúgtam. Sikerült gyomron találnom. A hasához kapott és kicsit összegörnyedt.
- Te kis…
Fölegyenesedett, hogy újra támadjon, de megelőztem. Egy tűzlabdát vágtam hozzá.
- Fire Ball!
A fickó dobott egy hátast és kigyulladt. Elkezdett a földön szerencsétlenkedni, hogy eloltsa a tüzet.
Ahogy a tűzgolyó eltalálta a fickót, a társa mögém osont és rákapott a nyakamra. Reflexszerűen bentebb húztam a fejemet, aztán kiléptem enyhén oldalra és belekönyököltem a gyomrába, majd a kezemet kinyújtottam azzal a lendülettel és lágyékon ütöttem, amitől már nem csak meggyengült a szorítása, de el is engedett. Ekkor átkaroltam a nyakát és egy csipődobással a földre küldtem magam elé. Felnéztem, hogy a lány hogy áll, aki időközben odasétált, ahhoz, akit meglőttem.
- Had segítsek!
A férfi mellkasára tette a kezét majd megfagyasztotta azon a helyen ahol megégett.
- Jégteremtés? Ejha!
A falnál a szőke fickó megint mocorogni kezdett, majd felállt. Gondoltam, megint megütöm, de nem jött össze. Számított rá és gyorsan ráfogott mindkét kezemre.
- Nehogy azt hidd! Kétszer be jött, de harmadszorra már nem fogsz tudni megütni! Háhá!
Lenéztem a kezeimre, aztán föl a szőkére és elvigyorodtam.
- Így jártam.
Azzal megfejeltem az orrnyergét, ami ettől valószínűleg eltört. Reméltem, hogy ettől már elmegy a kedve a gonoszkodástól. Ha attól nem is, de legalább elengedte a kezeimet és az orrához kapott. Akit a padlóra küldtem most feltápászkodott és a jeges társához futott majd felsegítette.
- Húzzunk innen!
A szőke is fogta magát és utánuk szaladt. A főútról még visszanézett miközben fogta a vérző orrát.
- Bég látyuk egymást!
Ezt követően eltűntek. Én vidáman utána integettem.
- Rendicsek!

Visszafordultam a lányhoz, aki fáradtan nekidőlt a falnak.
- Ki a jó fene gondolta volna hogy egy bevásárlásból ez lesz?
Vigyorogva a tarkómhoz tettem a kezeimet.
- Magnolia már csak ilyen, mindig történik valami.
Halkan felkacagtam, majd eszembe jutott, hogy nem is tudom még a lány nevét.
- Tényleg még meg se mondtad a nevedet.
- Anoya De Hielo.
Mutatkozott be a lány, majd felém nyújtotta a bal kezét. Elkezdtem gondolkodni vajon bal kezes, vagy csak ennyire fáj a jobb kezén a sérülés? Mindenesetre gyorsan ráfogtam a kezére és vigyorogva megráztam.
- Jégmágus vagyok, de gondolom már észrevetted.
- Igen. - feleltem vidáman.
- Te pedig tűzmágus vagy, ha minden igaz.
- Ó, Anoya figyelmedet semmi sem kerüli el.
Nevettem egy jót a saját megjegyzésemen.
- Jól egymásra találhatunk mondhatom. És melyik klánból vagy? Mert biztos nem Fairy Tail-es vagy. - szögezte le a végére.
- Oh én a Quatro Cerberus klán mágusa vagyok!
Hirtelen hősi pózba vágtam magam, amint kimondtam a Quatro Cerberus nevet.
- De akkor te nyílván Makarov-nál vagy a Fairy Tailben.
Eszembe jutott a régi küldetésem, amikor gyakorlatilag megmentettem a várost és maga Makarov köszönte meg, aki Goldmine bácsi jó barátja. Sóhajtottam egyet.
Igen. - válaszolt a kérdésemre, majd folytatta - Akkor te ismered Max-et?
Hirtelen nem értettem a téma váltást és hogy jön ide Max.
- Max? - gondolkodtam el halkan.
- Mivel a legutóbbi küldetésünk során rendesen faképnél hagyott, annyit se mondott fapapucs - közben indulatosan fölállt - és szeretném neki ezt a "kedvességet" visszafizetni.
A szemében az indulatok valósággal lángoltak. A fejemen egy hatalmas csepp jelent meg.
~ Mit csinálhatott Max?
Anoya egyre hevesebb lett.
- Nyugalom jégkirálynő, még a végén felolvadsz.
Anoya szúrós szemeit magamon éreztem, mintha parázzsal égettek volna. Ami elég paradoxon volt hisz ő jégmágus és én a tűz.
- Akkor ismered vagy sem?
- Persze ismerem...
Kicsit érződhetett a hangomon a kétségbeesés.
~ Vajon mit csinálhatott Max? És miért érzem úgy, hogy én fogom meginni a levét?
- Oh igen, akkor majd ha visszamész megtennéd nekem hogy jól seggbe rugdosod, mert azt hiszem nem fogok vele egy jó ideig találkozni ha így folytatom.
Ekkor ráfogott a sérült jobb kezére és azt kezdte el szorongatni. Talán az érintéssel enyhítette a fájdalmat. Végül is jégmágus. Elképzelhető, hogy a jéggel hűsíti a kezét. Ahogy ezen filóztam, észbe kaptam, hogy talán el kéne kísérnem egy kórházba.
Ráfogtam a bal kezére és húzni kezdtem magam után.
- Hé! Hova viszel?! - csattant fel.
Visszanéztem rá futás közben és rávigyorogtam.
- Oda, ahol ellátják a sérülésed. - mutattam a fájó kezére.
Utcáról utcára haladtunk. Igazából csak egy gondom volt. Fogalmam sem volt merre van ebben a városban az elsősegélynyújtó hely. De azért magabiztosan haladtam az ösztöneim után.
Egyik utcából a másikba fordultam. Lövésem se volt róla, hogy merre megyek de éreztem már a cél közelségét.
- Itt jobbra.
Végre bekapcsolódott a tájékozódásba a navigátor is. Azonnal jobbra fordultam be ahol először tudtam és végig szaladtam az utcán, aminek a végén ott állt a város gyógyító komlexuma. Bár mások csak kórháznak hívták.
- Nah, itt is vagyunk. Itt pikk-pakk rendbe hozzák a karodat.
Mosolyogva hátrafordultam.
- Hidd el jobb lesz, mint volt.
-Igen, csak azt sajnálom, hogy amit vásároltam annak annyi lesz mire visszérünk. Ti a Quarto Cerberus mágusai mindig csak rohanni tudtok?
Erre a mondatára elvigyorodtam.
- De mindegy. Köszönöm hogy segítettél nekem, hálás vagyok. - mondta mosolyogva - Van még egy ismerősöm a Quarto Cerberusból, ami csak jó lehet. Tényleg nincs kedved betérni hozzánk a klánba? Meghívlak valamire.
Fölöttébb csábító volt az ajánlat, de bele gondoltam, hogy mióta is voltam a városban. Már el kellett volna indulnom. Jobb kezemet a tarkómra tettem és a fejemet kezdtem vigyorogva dörzsölgetni.
- Nagyon kedves vagy, de nekem indulnom kell. Viszont szavad ne feledd, mert behajtom rajtad!
Szegény tudatlan lány. Nem tudja mit vállalt be ezzel. Ezzel a tudattal arcomon csak még nagyobbra húzódott a mosolyom.
- Rendben!
Eltávolodtam tőle néhány lépéssel, majd mágiához folyamodtam, hogy gyorsabban haza érjek.
- Red Cartpe!
Egy vörös szőnyeg formájú láng jelent meg alattam és fölemelt egy méter magasra. Még visszanéztem Anoya-ra.
- Örülök, hogy megismerhettelek! Még találkozni fogunk!
Ezután a kis "szőnyegem" hosszú piros csíkot húzva maga után elrepített egyenesen a klánház felé. Így szó szerint mondhattam volna, hogy elhúztam a csíkot...
Repülve hasítottam a levegőt. A szél a hajamba túrt. Nagyon jó kedvem volt. Mióta beléptem a klánba és teljes jogú mágusként élek egyre több barátom van. Apa biztos büszke lenne rám. Elvigyorodtam. Fölnéztem az égre. Lehet, hogy csak képzelődtem, de a felhők mintha pont úgy álltak volna, hogy az arca kirajzolódott rajtuk.
- Büszke leszel rám! Nagyobb mágus leszek, mint te!
Nevetve szálltam tovább egy újabb sikeres küldetés és egy új barát szerzése után.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Szomb. Jan. 07, 2012 9:42 pm

Soha ne add fel!
1. szín

- Hát te semmit sem változtál Reigen – csendült fel egy ismerős, de nagyon rég nem hallott hang a hátam mögött. Egyből megpördültem a tengelyem körül és ránéztem az előttem lévő lányra. Egy mosolygós lila íriszű lány nézett vissza rám. Hosszú barna hajában egy lila szalag díszelgett. Elöl a frufruja oldalra lógott, a jobb szemét eltakarva. Nyakán egy aranyosan megkötött masnit viselt. Ruha gyanánt pedig egy világos színű, virágmintás koktélruhát. A melle alatt egy bíbor kendő ölelte körbe a testét, mely oldalán egy masni volt látható. A kendő alatt a ruha fodrokban rétegződött. Maga mögött egy hatalmas gurulós bőröndöt húzott.
- Már meg sem ismersz? – kérdezte továbbra is kedvesen mosolyogva. Felvontam a szemöldökömet és méregetni kezdtem. Nagyon ismerősnek tűnt, de hirtelenjében nem tudtam hova tenni. Viszont az a mosoly nagyon ismerősnek tűnt, aztán mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés.
- Niata Drymousie? Tényleg te vagy az?
Azonnal megöleltem és a derekánál fogva felkaptam, úgy hogy még a bőröndöt is elejtette, aztán forogni kezdtem vele. Ő csak vidáman kacarászott, meg se próbált szabadulni. Jó néhány kör megtétele után lassítani kezdtem, végül pedig letettem a földre. Szinte pontosan oda, ahonnan felkaptam.
- Mikor jöttél vissza?
- Éppen most – mutatott a bőröndjére, amit felállított maga mellé.
- Reigen, ő kicsoda, nerk?
- Ó tényleg, milyen feledékeny vagyok. Nokinerk, ő itt Niata Drymousie egy nagyon jó barátom. Már nagyon régen elköltözött.
- Csak utazgattam erre-arra. Nagyon örvendek – guggolt le Nokinerk elé és rázta meg kedvesen a kezét, aztán alaposan megnézte magának.
- Milyen aranyos! Reigen barátja vagy?
- Igen, a társa, nerk… - felelte kissé megszeppenve Nokinerk. Bár a bundáján nem látszódott, megmertem volna esküdni rá, ha ember lenne bizonyára elpirult volna.
- Nagyon jó ember, csak kicsit szétszórt és falánk, de gondolom erre már rájöttél… - suttogta halkan Nokinerk fülébe, aki csak megszeppenve bólogatott.
- Mit sutyorogsz te ott?
- Ó semmit, semmit- pattant fel azonnal Niata – Mondd csak, nem ülünk le? – kérdezte mosolyogva, mire én azonnal körbepislantottam egy üres asztal után kutatva.
- De persze, nézd csak, ott van egy – böktem egy üres négy személyesre. Niata maga után húzva a bőröndjét, amit aztán leparkolt a széke mellé, majd leült. Szembe foglaltam helyet, Nokinerk pedig mellém telepedett be.
- És merre jártál? Mesélj el mindent! – kezdtem bele izgatottan. Általában én szoktam beszélni az emberekkel, de most kivételes helyzet állt elő, hisz egy rég nem látott nagyon jó barátomról volt szó. Érdekelt mi történt vele az elmúlt években. Na meg az is hova fejlődhetett. Mivel majdnem egy évvel idősebb volt nálam hamarabb kezdhetett bele a mágia tanulásába. Nem mintha ennél nagyon számítana a kor, de mindkettőnknek a tanítói úgy gondolták, hogy igen is számít. Az elmélet neki mindig is jobban ment, mint a gyakorlat. Nálam ez pont fordítva működött. Én inkább gyakorlatias voltam és amit láttam, azt sokkal gyorsabban megtudtam tanulni. Sokszor elsőre is. Könyvekből csak úgy tudtam tanulni, ha ábrák segítettek, vagy valaki megmutatta nekem. Ez az ember általában Niata vagy épp Stover volt.
- Hmm… Lássuk csak… Először a fővárosba költöztünk anyuval…
- Crocus-ba?
- Igen – bólintott mosolyogva – Nagyon szép város és sokkal nagyobb, mint azt először hinné az ember. Rengetegen élnek ott és a palota is lenyűgöző. Szerintem biztos tetszene neked…
- Úgy is csak eltévedne, nerk… szólt közbe csipkelődve Nokinerk, mire Niata a szája elé tette a kezét és egy nevetést szorított vissza.
- Még mindig rossz a tájékozódása?
- Igen, nerk. Régen is az volt?
- Hé semmi baj nincs vele! – csattantam fel, de mintha ott sem lettem volna.
- Mióta csak ismerem – mondta merengve, mint aki régi emlékeket idézett fel. Nokinek pedig – mintha csak most érte volna el a hangom – válaszolt az előző felszólalásomra.
- Semmi baj nincs fele, csak egy üres szobában is képes vagy eltévedni, nerk.
- Az eddig csak egyszer fordult elő és nem szoba volt, hanem egy hatalmas csarnok!
Ekkor Niata-ból kifakadt a nevetés és hangos kacarászás formájában tört ki belőle. Egyből abbahagytuk a civódást és mindketten ránéztünk. Az ő igazi „mágiája” ebben rejlett. Elég volt a mosoly az arcán vagy nevetése és mindenki jobb kedvre derült. A vidámsága futótűzként terjedt, mint valami kór. De ez olyan volt, amit szerintem mindenki szívesen kapna el és fertőzne meg vele annyi embert, amennyit csak tud. Mikor apa meghalt ő is ott volt mellettem és tartotta bennem a lelket. Ő rántott vissza a sötétségből. Az ő nevetésének köszönhetem, hogy az vagyok, aki. Persze lehet ennek valaki nem örül, de kétlem, hogy létezne ilyen személy.
- Nagyon mókásak vagytok!
- Tényleg? Szerintem meg túl sokat olvasott. A mai napig nem tudom melyik könyvből szedte ezt a stílust…
- Ó szeretsz olvasni? – csendült fel Niata vidám, dallamos hangja.
- Igen, szerintem az egyik legjobb dolog a világon, nerk.
- Akkor ebben hasonlítunk. Ez esetben… - nyúlt bele a poggyásza egyik elülső zsebébe és előhúzott belőle egy kék bársonyborítású könyvet. A gerincét aranyozott vonalakkal díszítették, csakúgy, mint a borítóját és a hátlapját – ezt neked adom. Becsüld meg, mert Mins-ből való és igazi ritkaságnak számít ott is – kacsintott rá. Nokinerk csak hebegni, habogni tudott és félve nyúlt érte. Valami halk köszönömöt mormogott megszeppenve. Mikor a kezébe került úgy nézett ki, mint aki el se hiszi, hogy egy ilyet a kezében foghat. Kinyitotta és egy teljesen más világba került. Csillogó szemekkel mélyült bele a könyve és kezdett neki az olvasásnak.
- Jártál külföldön? – képedtem el . Nem hittem el, hogy volt olyan szerencsés és még Fiore-n kívül is járt. Én még az ország nyugati részére sem tettem a lábam, nem hogy az ország határén kívülre.
- Igen, pont tavaly jöttünk vissza. Teljesen más volt, mint Fiore.
Ekkor egy kabátját felvevő ember által keltett lágy szellő meglibbentette a haját, ami eddig teljesen eltakarta a jobb szemét. Láthatóvá vált így a másik szeme is, viszont mintha valami fekete jelet is láttam volna a homloka sarkán.
- Az meg mi volt?
- Ó semmi, semmi, csak volt egy apró összetűzésem egy mágussal odaát és azóta van meg. De semmi jelentősége sincs. Nem kell törődnöd vele – legyintett egyszerűen és gyorsan megigazította a haját. Nem kételkedtem volna a szavaiban, ha nem ilyen feltűnően mentegetőzött volna. Régen is mindig ilyen volt. Mindig feltétel nélkül elhittem neki amiket mond, de mikor valamit titkolt akkor egyből átláttam, mint sajtos szendvics a fokpakkon.
Ezután tovább beszélgettünk. Bár nyugtalanított nem hoztam szóba. Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Felelevenítettük a régi emlékeket és elmeséltük egymásnak az újakat. Mikor rám terelődött a szó lelkesen kezdtem el neki ecsetelni a különleges munkáimat és kalandjaimat. Nem hagytam ki semmit. Nokinerk megtalálásán és születésén különösen jót mosolygott. Szerettem neki mesélni, mert olyan jó hallgatóság volt. A szeméből látszódott, hogy tényleg őszinte érzéssel issza minden egyes szavamat. A sok beszéddel teljesen elment az idő. A nap már nyugovóra készült és narancsos fény szűrődött be.
- Jaj ne, már ennyi az idő? Még beszélnem kell Goldmine bácsival, meg vissza kell mennem a szállásomra.
- Miért nem kérsz te is egy szobát a céhben?
- Jó nekem így. Mit szólnál hozzá, ha holnap elvállalnánk egy felkérést.
- Az nagyon jó lenne – mondtam hatalmas vigyorral az arcomon. Niata elköszönt, aztán a bőröndjét maga után húzva elindult a mesterhez. Nokinerk-kel ketten maradtunk, ő pedig még mindig a könyvét bújta. Ekkor hatalmasat kordult a gyomrom és eszembe jutott, hogy ma még alig ettem. Teljesen megfeledkeztem erről, pedig sosem szoktam. Nem tehetek róla, jó volt újra látni Niata-t ennyi hosszú év után.

Másnap kora délelőtt indultam le a szokásos cuccaimmal és Nokinerk társaságával a céh ebédlőjébe. Bár nagyon vártam már, nem siettem el, hisz Niata-t ismerve ő is legalább annyi ideig szokott aludni, mint én. Ha nem tovább. És ez esetben bizony az utóbbi igazolódott be. Mire befutott én már túl voltam mindkét reggelimen és jóllakottan üldögéltem egy asztalnál rá várva. Nokinerk még mindig a könyvét olvasta. Meglepő módon nagyon lassan haladt vele. Bár mikor jobban belegondoltam eszembe jutott, hogy azt sem tudom, ez most valami regény, vagy szakkönyv, esetleg mágia tanulmányokat tartalmaz. Egyre jobban emésztett a kíváncsiság és már épp megkérdeztem volna tőle mikor Niata betoppant az étkezőbe.
- Sziasztok! Bocsánat a késésért csak elaludtam, aztán meg öltöztem és megcsináltam a hajamat!
Odasietett hozzánk. Mire elért az asztalhoz addigra felálltam a székről, ő pedig azonnal megölelt. Hosszú másodpercekig szorított magához, mintha megint most találkoztunk volna hosszú évek óta először. Még egyszer erősen magához szorított, aztán lassan elengedett és mosolyogva rám nézett, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Utána Nokinerk-hez lépett, beletúrt a bundájába és vakargatni kezdte. Ekkor a szőrös kis teremtmény lerakta az asztalra a könyvet, félig behunyta a szemét és olyan hangot adott ki, amit még életemben nem hallottam tőle. Niata őt is szorosan magához ölelte, aztán felállt a térdelésből.
- Ugye nem vártatok rám sokat? – kérdezte tőlem mosollyal az arcán.
- Nem – feleltem zavarodottan és a fejemet vakartam hátul. Nokinerk pedig abbahagyta a furcsa hangot és olyan képet vágott, mint akiben most tudatosult, hogy mit csinált. Zavarodottan felkapta a könyvét és olvasást szimulált. Csupán a fejjel lefelé tartott könyvből gyanakodtam rá, hogy szimulálja. Persze a fejjel lefelé történő olvasása sincs kizárva, hisz amolyan külföldi könyvről van szó. Lehet ők néhány mondatot máshogy írnak.
- Akkor választunk egy felkérést? – csapta össze a tenyerét vidáman Niata és indult el a tábla felé, mi pedig követtük. A mai napon elég sok felkérés került a táblára, így bőven tudtunk miből választani.
- Míg vártatok ti már végig néztétek őket, nem?
- Nem igazán – ráztam a fejemet, aztán elvigyorodtam – téged vártunk.
- De aranyosak vagytok! – simította végig a kezét a vállamon, Nokinerk-nek meg a fejé, aztán a táblához fordult – Mit szólsz ehhez? – mutatott egy papírra.
- Hát…öhm… pont tegnap előtt mentünk egy ugyanilyenre…
- Jó semmi baj, akkor legyen… váó! Egy kísértetkastély!
- Én viszont oda nem megyek, nerk…
- Kicsit félős az ilyen helyeken… - súgtam oda halkan Niata-nak, aki megeresztett egy halvány mosolyt és megértően bólintott.
- Akkor mi lenne, ha úgy döntenénk el, mint régen mikor gyerekek voltunk és nem tudtuk, hogy döntsünk valamiben?
- Ó tényleg! De jó is volt! – nevettem fel és széles vigyor terült el az arcomon – Rendicsek.
Alapból mindig felírtuk a lehetőségeket egy papírra és azokat felfüggesztettük, de ez már előre kész volt ez esetben. Egymás mellé álltunk és összekulcsoltuk a jobb kezünket egymással. Kinyújtottuk a mutatóujjunkat és behunytuk a szemünket. Ekkor megkezdődött a sorsolás. Elkezdtünk mutogatni a táblán belül ide-oda. Taszigáltuk a másik kezét és közben magunkban számoltunk. Mikor mindketten elérkeztünk a tízhez, abban a minutumban megálltunk, felpattant a szemünk és elkiáltottunk magunkat kórusban:
- Ez lesz a nyerő!
Egy elrejtett kincset kellett megkeresni, ami jó kis kalandnak tűnt. Senkinek sem volt ellene kifogása, így aztán letéptem és zsebre vágtam.
- Akkor indulhatunk?
- Persze!
- Ja, nerk.
Visszaszaladtam az asztalhoz és felkaptam róla a táskámat, Nokinerk elrakta a könyvét az oldaltáskájába, Niata pedig az ajtóban várt minket. Kiléptünk a folyosóra és elhaladtunk a mester irodájához vezető széles lépcső mellett. Ott egy bal kanyar következett és már közeledtünk az kapukhoz.
- Nem fura? Ahhoz képest milyen régóta ismerjük egymást ez az első közös küldetésünk. Niata? – néztem hátra, mert eltűnt mellőlem. Meredten állt, aztán felsikoltott fájdalmában, mint akit öltek volna. A fejéhez kapott és sötét fényáradat kezdett körülötte cikázni. A haja az égnek állt, mintha alulról valami felfújta volna. Így még jobban látszódott a homloka sarkában lévő jel, ami felizzott.
- Niata!
Elindultam hozzá, hogy segítsek neki valahogy, de egy hirtelen lökés hullám hátra taszított. A lány felemelkedett a földtől néhány centire és vonaglott a fájdalomtól. Tovább sikoltozott. Az ebédlőből és a közeli folyosókból folyamatosan tódultak kifelé a mágusok, de mind ledermedtek a látottakon.
Az egész egy szempillantás alatt abbamaradt és Niata a földre csuklott mozdulatlanul.

Niata


A hozzászólást Reigen Hawkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 07, 2012 9:50 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Szomb. Jan. 07, 2012 9:44 pm

Soha ne add fel!
2. szín

Bele telt pár másodpercbe, mire feleszméltem és megmozdultam.
- Niata! – ordítottam és odarohantam hozzá. Térdre rogytam mellé és ébresztgetni próbáltam. Felemeltem a fejét és az ölembe vettem. Kisöpörtem a haját az arcából. Ekkor közelebbről is szemügyre tudtam venni a furcsa fekete jelet, ami pulzált. Nem csak a homlokán volt. A haja alatt tovább terjedt a fején, de azt már nem tudtam meddig. Szólítgattam és ébresztgettem, de semmit nem csinált.
- Valaki segítsen már! – ordítottam fel kétségbeesetten, de mindenki csak elnézett, vagy a cipőjén kezdett el keresni valamit. Középen azonban szétnyílt a tömeg és egy fekete köpeny libbent. Stover lépett be.
- Mi történt itt? Ó… - szólt végül, mikor észrevett minket.
- De jó, hogy itt vagy, Stover segíts rajta! Nem tudom mi történt. Egyszer csak sikoltozni kezdett és összecsuklott!
- Tudom…
- Mi? – kaptam fel a fejemet.
- Nézd Reigen. Nem segíthetünk rajta.
- Hazugság! Ez nem lehet igaz…
- Reigen. Tegnap feljött a mesterhez és elmesélt mindent. Pont ott voltam én is. Ez egy Morut átok. Nagyon gonosz és erős fekete mágia. Sajnos nincs rá ellen mágia se bármilyen gyógyítás. Ezt ő is tudta. Tisztában volt vele, hogy… - szorult el a hangja – hogy nincs sok ideje hátra. Viszont az utolsó napjait itt szerette volna tölteni. A céhvel és veled, a régi jó barátjával, ahogy tegnap mondta.
- De… ez lehete…
Ekkor mennykőcsapásként jött belém a felismerés.

- Jaj ne, már ennyi az idő? Még beszélnem kell Goldmine bácsival, meg vissza kell mennem a szállásomra.
- Miért nem kérsz te is egy szobát a céhben?
- Jó nekem így.


Nem akart hosszú időre szállást magának, csak ideiglenest…

- Sziasztok! Bocsánat a késésért csak elaludtam, aztán meg öltöztem és megcsináltam a hajamat!
Odasietett hozzánk. Mire elért az asztalhoz addigra felálltam a székről, ő pedig azonnal megölelt. Hosszú másodpercekig szorított magához, mintha megint most találkoztunk volna hosszú évek óta először. Még egyszer erősen magához szorított, aztán lassan elengedett és mosolyogva rám nézett, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Utána Nokinerk-hez lépett, beletúrt a bundájába és vakargatni kezdte. Ekkor a szőrös kis teremtmény lerakta az asztalra a könyvet, félig behunyta a szemét és olyan hangot adott ki, amit még életemben nem hallottam tőle. Niata őt is szorosan magához ölelte, aztán felállt a térdelésből.


Nem hosszú idő óta nem látott ölelés volt. Hanem búcsúzó…

Ekkor egy kabátját felvevő ember által keltett lágy szellő meglibbentette a haját, ami eddig teljesen eltakarta a jobb szemét. Láthatóvá vált így a másik szeme is, viszont mintha valami fekete jelet is láttam volna a homloka sarkán.
- Az meg mi volt?
- Ó semmi, semmi, csak volt egy apró összetűzésem egy mágussal odaát és azóta van meg. De semmi jelentősége sincs. Nem kell törődnöd vele – legyintett egyszerűen és gyorsan megigazította a haját.


Miattam hazudott. Nem akarta, hogy tudjam…
- Nem… nem… nem… Ez nem történhet meg! – kiáltottam fel, de az arcomon vastagon csorgott le a könnyem. Együtt töltöttük a gyerekkorunkat, aztán elment. Akkor is fájt, de tudtam, hogy visszafog jönni. Nem akartam újra elveszteni. Senkit nem akartam elveszteni. Akkor megfogadtam, mikor apa meghalt. Soha többé senkit.
- Stover kérlek csinálj valamit! Te olyan sok mindent tudsz kérlek mentsd meg!
- Sajnálom, de én is tehetetlen vagyok… - sütötte le a szemét – Ez az átok meghaladja a mágiámat…
- De… de akkor biztos ismersz valakit, aki tud segíteni!
- Nem létezik erre semmilyen gyó… - hirtelen megakadt a mondandójában és elgondolkozott.
- Mi az?
- Eszembe jutott valami, de nem hiszem, hogy működne…
- Nem érdekel! Csak próbáljuk meg!
- Egy barátom nem rég épített egy gépet, ami talán segíthet rajta. De ez csak elmélet…
- Nem érdekel! Menjünk hozzá! Azonnal!
Stover nagyot sóhajtott és közelebb lépett hozzánk. Rátette a vállamra a kezét, a másikat pedig kinyújtotta Nokinerk felé, aki abban a pillanatban közelebb csúszott hozzá, míg hozzá nem ért a másik kezéhez. Hirtelen egy rántást éreztem magamon és nem tudtam se kifújni a levegőt, se pedig beszívni. Csak pislantottam egyet és teljesen más helyen találtam magam. Körbe néztem és egy fehér csempés, halványzöld falú hosszú szobában találtam magamat. Körülöttem mindenhol gépek és lakrimák álltak. Egy fehér köpenyes, narancssárga hajú fickó lépett elő. Homlokán egy hegesztő szemüveget viselt, arca meglehetősen kormos volt, a kezén pedig egy-egy védő kesztyűt hordott.
- Stover? Mi ez az egész? Kik ezek?
- Szükségünk lenne az új gépedre. A lány haldoklik.
- Fektessétek fel az ágyra megvizsgálom.
Felemeltem Niata-t és az említett orvosi bútordarabra helyeztem. A fickó előhúzott a zsebéből egy szár nélküli szemüveget és az orrára illesztette. Elképzelni sem tudtam, hogy maradhat az fent, talán valami tapadó mágia van benne. Mást nem tudtam elképzelni. A férfi vizsgálgatni kezdte Niata-t. A csuklójához tette az ujjait és számolni kezdett. Bele nézett a szájában, majd felhajtotta az egyik szemhéját és belevilágított a szemébe. Ezután vándorolt fentebb a homlokához, ahol észrevette a jelet.
- Ez nem lehet… Ez tényleg…? – széthúzta a haját és a fejbőrén próbálta kibogarászni a jel többi részét.
- Igen, pontosan az… - szólt szomorú hangon Stover.
- Kizárt, hogy működjön. Azt hittem másról van szó, de így nem.
- De miért? – csattantam fel.
- Az átok túl erős, ez így öngyilkosság lenne.
- Öngyilkosság? Milyen gép ez, nerk?
- Ezekiel egy olyan gépet épített, mellyel képes valakinek a tudatát és varázserejét egy másik emberbe átültetni ideiglenesen.
- Így van. Az emberek legtöbb problémája a tudatából ered. Persze lehetnek külső tényezők is, de a gép segítségével materializálódik az alany tudata egy másik dimenzióban, ahova egy másik ember betud lépni és megszűntetheti a kívánt komplikációt.
- Egy másik dimenzióba, nerk? Ez elég valószerűtlen.
- Nem éppen. Ez pontosan olyan, mint mikor valaki lecserélő mágiát hajt végre. Ugyebár a mágus a tárgyakat egy másik dimenzióban tárolja. A gép is ezt csinálja, csak az alany tudatával.
- Nem tudom miről van szó, de csináld.
- Mint mondtam ez öngyilkosság. Ez egy roppant erős átok. Még belegondolni sem merek miként manifesztálódhat egy Morut átok. Ez a legsötétebb fekete mágiák közé tartozik. Akárki lép be oda, arra biztos halál vár.
- Nem érdekel, én bemegyek.
- Ez öngyilkosság! Nem engedhete…
Nem bírta befejezni a mondatát, mert ekkor neki rontottam és elkapva a nyakánál a ruháját belepasszíroztam a falba.
- Nem hagyom meghalni a barátomat! Ha csak egy kis esély is van rá, hogy megmenthessem hajlandó vagyok az életemet is odaadni. Nem érdekel mi lesz velem, ha segíthetek neki! Vagy hajlandó segíteni, vagy addig verem a fejét a falba, amíg jobb belátásra nem bírom! – ordítottam a képébe. A dühtől már teljesen elszálltam a normál önmagamtól.
- Jobb lesz, ha megteszed Ezekiel. A fiú hajthatatlan. Hidd el nekem.
A köpenyes férfi Stover-re nézett aztán a szemembe, végül nagyot sóhajtott.
- Rendben van. Próbáljuk meg – tolta fel a szemüvegét, ami megcsillant a fényben. Elengedtem a ruháját, amit ő azonnal megigazított és elviharzott egy másik szobába. Onnan pedig egy lefedett valamit gurított ki és állította meg Niata mellett. Lerántotta a leplet és egy gépezett bukkant elő. Rengeteg villogó lakrima állt ki belől és megannyi kar meg fogantyú díszítette. Belenyúlt a gép mögötti kis részbe és egy sisakszerű valami emelt ki, aminek a tetejéből egy vezeték a géppel kapcsolta össze. A sisakot Niata fejére illesztette és abból azonnal kígyózó vezetékek indultak ki és kapcsolódtak rá a különböző testrészeire. Ekkor a gép egyik oldalán egy lakrima világítani kezdett és egy zöld képet vetített ki, amin egy neon zöld csík látszódott, amint ugrál.
- Az mi?
- Az a szívverésének a mintája. Ne aggódj, te is kapsz mindjárt.
Újabb képek jelentek meg és mindegyik valami más mutatott. Ezekiel még állítgatott valamit, aztán kiment a szobából és előhozott egy másik ágyat, amit Niata mellé pakolt le.
- Feküdj fel ide.
Eleget tettem a kérésének, aztán én is kaptam a fejemre egy hasonló szerkezetet. Abból ugyanúgy kijöttek vezetékek, amik a végtagjaimra, a nyakamra és a mellkasomra kapcsolódott. Hideg és ragacsos érzés volt az egésze. Szívesen pattantam volna fel, de megembereltem magamat. A gép másik oldalán megjelentek az én adataim is.
- Gondolom felesleges hangsúlyoznom, hogy ez mennyire veszélyes és rákérdeznem, hogy nem gondolta-e meg magad?
- Így van.
- Rendben, akkor vágjunk bele. Kíváncsi vagyok mire képes ez.
- Várjon, még ki sem próbálta a gépet, nerk?
- Még nem.
- De…
- Nem baj, csináld! – szakítottam félbe ingerülten Nokinerk-et és szóltam rá a köpenyesre. Ő némán végigmérte a jelenlévőket, végül a tekintete Stover-nél megállt, aki lassan bólintott.
- Nos rendben, de ha bármi komplikáció lép fel… Áh, úgy is feleslegesen beszélek itt neked. Egy dolgot tarts inkább észben. Bár csak a tudatod kerül át, ha az meghal te is. A test nem élhet tudat nélkül.
- Értem. Kezdjük.
- Hát jó… - sóhajtott Ezekiel és a géphez lépett. Én lehunytam a szememet, ő pedig ha jól hallottam meghúzott egy kart. Én csak vártam és vártam, de nem történt semmi. Kinyitottam a szememet, hogy szóljak neki nem működik az a vacak, de nem a szobában voltam. Még csak nem is feküdtem, hanem álltam. Egy nagyon különös helyen találtam magamat. Egy lila mezőn álltam körülöttem pedig kristály darabok lebegtek. Fölöttem óriási színes pillangók repkedtek. Elindultam szétnézni jobban. Ahogy haladtam egyre hidegebb lett, majd forróság öntött el. A hőmérséklet úgy ingadozott, mintha valaki egy hőszabályzóval szórakozott volna. Ahogy haladtam a fű egyre száradtabb lett, a fák elkorhadtak, az ég elszíneződött. A földön mindenhol undorító kinövések nőttek, amik lüktettek és terjedtek egyre távolabbra mérgezve egyre jobban a területet. Hirtelen egy hatalmas kastéllyal találtam szembe magamat, de ami leginkább meglepő volt, hogy fejjel lefelé állt. Felnéztem és a „plafonon” ugyanúgy szilárd talaj volt látható. Csettintve az ujjammal megjelent alattam a lángoló felhőm és a magasba emelt. Felreppentem egészen a kapuig. Azt kinyitottam és berepültem a hatalmas építménybe. Meglepő módon a szobák és a berendezések, már helyesen álltak. Persze a kastély nézőpontjából fordítva, de nekem jó volt így. Szobákon kezdtem áthaladni, ám mindegyik egyforma volt. A sokadik után már elgondolkodtam, hogy egyáltalán haladok-e bármerre is vagy csak ugyanazon az egy szobán haladok át újra és újra. A következő ugyanolyan szoba mégis más volt. Egy ajtóval több volt, mint eddig. Az egyenes irány helyett, most oldalra fordultam és hozzányúltam a kilincshez, hogy kinyissam az ajtót, de az szétolvadt a kezemben. Megpróbáltam nyomi az ajtót, de nem engedett. Ekkor jött el a pillanat, hogy berúgjam. Az ajtó zárja engedett és az egész tárgy kiugrott a helyéről és a földre dőlt. Egy hatalmas terembe kerültem, ahol ott állt Niata és mellette pedig egy fekete alak. Hatalmas pupilla nélküli szemei inkább tűntek foltnak, mint látószervnek. Széles száján rengeteg fog sorakozott, de azok egybe olvadtak a fejével. Az egész test olyan volt, mintha csupán fekete izomrostokból állna. A fejéből és különböző testrészeiből is kikandikáltak ezek a rostok és kígyózó mozgással táncoltak a teste körül. A jobb kezéből nyúlványok nőttek ki és tapadtak Niata fejére, pont ahol a jelnek kellett volna lennie. A lény észrevette, hogy beléptem és széles vigyor terült el az arcán.
- Azonnal engedd el!
Érdekes módon a lény eleget tett a kérésemnek, de nem miattam. Niata mögött egy fekete nyúlván nőtt ki a falból és ragadta magával, aztán eltűnt.
- Niata! – kiáltottam utána, de már sehol sem volt. A lény felém tartotta az ujjait, amik hosszú csápokká nőttek és elkapott velük. A nyakamra, a derekamra és a karjaimra fonódtak. Fuldokolni kezdtem, aztán elhajított és beleépültem oldalt a falba.

A teremben Ezekiel idegesen figyelte a kijelzőket. A fiú jelei megváltoztak. A szívverése gyorsulni kezdett a teste pedig hirtelen köhögésnek kezdett, majd levegő után kapkodott.
- Mi történik, nerk?
- Úgy látom összetalálkozott a Morut manifesztálódásával…
- Tehetünk érte valamit? – kíváncsiskodott az idősebb fekete köpenyes férfi.
- Az égvilágon semmit. Teljesen magára van utalva.

Köhögve másztam ki és estem a földre. Feltápászkodtam, de pokolian fájt a hátam, amivel tompítottam a becsapódást.
- Engedd el Niata-t! Tűnj innen el! – kiáltottam, de csak vigyorgott rám. Újra felém csapott a csápjaimmal, de most sikerült gyorsabban reagálnom és elugrottam előle. Vetődés közben hozzá vágtam egy tűzlabdát, de egyszerűen félre állt előle.
Végig gurultam a földön és egy nagy körben futni kezdtem körülötte, közben soroztam mindennek, amim csak volt. Szürke ököl formájú széllökést küldtem rá. Kihegyezett kőtüskéket lőttem rá. Lángoló tűz labdákkal lövöldöztem, de egyik sem használt. Mindegyiket kikerülte, gyakorlatilag el sem mozdult a helyéről.
Felemelte az egyik kezét, amiből fekete csápok nőttek és formáztak a kezéből egy hatalmas kalapácsot. Elrugaszkodott, aztán eltűnt a szemem elől. Legközelebb már előttem bukkant fel.
~ Gyors…
A kalapács kezével teljes erővel mellkason vágott, amitől abban a pillanatban kiszaladt az összes levegő a tüdőmből én pedig hanyatt repülve átszakítottam a falat. Ennyivel azonban nem úsztam meg. A másik kezével előre nyúlt, mintha csak gumiból lett volna és megragadta a nyakamat. Azonnal visszarántott és belepasszírozott a földbe maga elé. Felemelte a kalapácsos kezét és a hátamra ütött. Ezt addig folytatta, míg alattam át nem szakadt a padló és az alattunk lévő terembe nem estem.
A földről megpróbáltam feltápászkodni, de csak négykézlábra tudtam állni. Köhögő roham tört rám és jó nagy adag vért köhögtem fel és köptem a földre. Megtöröltem a számat és erőt véve magam felálltam. Felnéztem a fölöttem lévő lyukra, ahol a lény vigyorgott rám, mintha azt nézné, hogy szenvedek. Ám amint felálltam az alkarjaiból kicsúszott két-két penge, aztán leugrott hozzám. Azonnal felöltöttem a kezemre egy Stone Gloves-t, a másikkal pedig egy tűz labdát dobtam rá és ezúttal el is találtam. Fellángolt és visításba kezdett, ám a lángok hamar elapadtak és csak a füstölő teste maradt meg. Szemeit összehúzta és a vigyorgás, vicsorgásba csapott át. Előre rontott és körívesen vágott. Lehajoltam előle, de a másik kezével pedig szúrt. Az utolsó pillanatban sikerült megállítanom a kővel borított kezemmel. A penge belefúródott a tenyerembe, majd szétfolyt és beterítette a teljes kezemet. Akárhogy próbáltam, nem tudtam szabadulni a szorításából.
- Bakker!
A lény újra vigyorgásba kezdett és felemelte a szabad karját. A penge visszahúzódott az alkarjába, aztán kinyújtotta az ujjait felém célozva őket. Ekkor pánikszerűen próbáltam már szabadulni, de nem sikerült sehogy se. Tűz labdákkal kezdtem dobálni, de nem ártott neki. Egy pillanatra fellángolt, majd a tűz kialudt és csak füst szállt fel. Abszolút nem tanúsított semmilyen fájdalmat, mintha kevésbé érezte volna meg, mint azelőtt. Ez a tény csak még jobban megijesztett. Az ujjait meredten célozta rám, aztán hirtelen megnőttek és átszúrta rajtam mindet.

A fehér köpenyes férfi egy véres rongyot tett le, amivel a fiú száját tisztította meg, miután felköhögött egy adag vért.
- Ez meg mi? - kérdezte inkább magától, mint a szobában lévőktől, mikor észrevette, hogy a fiú ruhája elkezdett átázni. Egyből látta, hogy nem izzadság lehetett, mert teljesen eltérő helyeken bukkantak fel a foltok és elszínezték a fekete felsőt. A férfi szeme elkerekedett. Azonnal odaugrott és megragadva a pólót egy mozdulattal kettétépte a fiú felsőtestén.
- Úrísten!
Öt lyuk alapú sebet pillantott meg, amiből bugyogott elő a vér. Egy-egy a vállakban, egy az oldalán és másik kettő a felkarokon. A zsebéből előhúzott gyógyászati eszközöket és neki látott a sebek ellátásának. Hosszú percek kemény munkája után sikerült elállítania a vérzést.
- Mi történt? – érdeklődött aggódóan Stover.
- A gép fejlettebb, mint ahogy azt képzeltem. Úgy tűnik a tudat sérüléseit a test reprodukálja.
- Akkor…
- Igen. Az esélyei egyre csak csökken. Le kell kapcsolnu… - lépett volna a géphez, de valami nem engedte. Egy kéz fonódott a köpenye szélére és nem engedte, hogy tovább haladjon.
- Ez lehetetlen. Erre, hogy lehet képes? Nincs is tudatánál…
- Több van a fiúban, mint hinnéd.

Felordítottam fájdalmamban. Az ujjak nem egyszerűen megszúrtak, szabályosan átlyukasztottak és mögöttem a falban robbantak be. A vér végig csorgott e testemen és a földön egy kis tócsába csöpögött. Folyamatosan ordítottam a fájdalomtól. A lény szadista módon élvezte, minden egyes kínlódásomat. Lassan elkezdte kihúzna belőlem az ujjait, ami még jobban tetőzte a fájdalmamat. Nem tudtam megállni, hogy ne ficánkoljak közben, de az csak tetőzte a fájdalmat. Azt hittem nem bírom ki, de akkor már eltávolította belőlem és elengedett. A kezemről leestek a szikla rögök én pedig térdre rogytam. Minden egyes mozdulatom fájt, de nem engedtem, hogy összeessek.
~ Nem adhatom fel. Le kell győznöm! Bármi áron!
Kihúztam az egyik lábamat térdelésből és magam elé támasztottam, hogy felkészüljek a lassú felállásra. Ekkor egy ütés érkezett, én pedig végig szántottam a földet. Még ekkor sem lélegezhettem fel, mert újabb ütéseket kaptam be a földön. Megragadt és mint valami rongybabát úgy dobált ide-oda. Ütött-vágott ahol csak érte. A testem már pokolian fájt és a vérző sebeken kívül számos helyen lila foltok színezték a bőrömet. Egy ütéssel a földre küldött, majd futásnak eredt. Előttem nem sokkal felugrott és mikor felém ért, a lábai kinyúltak és páros lábbal a gyomromba taposott. Átszakítottam a padlót és az alattam lévő szobáét is. Iszonyú hányinger tört rám és szédülni kezdtem. Vonaglani kezdtem a földön.
A lény leugrott, aztán megállt előttem és élvezettel nézte a szenvedésemet. Lehajolt hozzám és megragadta a nyakamat. Fölemelt egészen a fejéig és még így is a föld fölött lógott a lábam. Közel húzott magához és mélyen a szemembe nézett.
- Most pedig…ideje…meghalnod – szólalt meg mély hörgő hangon kiélvezve minden egyes szót. Ezután eltartott magától és hátrahúzta a szabad kezét. Az ujjait összezárta egy egyetlen pengét formált belőle. Magatehetetlenül lógtam és nem tudtam semmit se tenni. A pengén a fény megcsillant és előre szúródott egészen a hasfalamba átszakítva hátul a pólómat és a testemet. Szinte azonnal ki is rántotta belőlem és elengedett én pedig a földre zuhantam.
Fázni kezdtem. A világ pedig sötétedni…

- A pulzusa az egekbe szökött! Az állapota egyre romlik, valamit tenni kell, mielőtt…
A kép mely a fiú szívverését jelezte egyre jobban csak ugrált, majd hirtelen csak egy egyenes csíkot húzott maga után és folyamatos sípolást hallatott a pittyegés helyett.
A köpenyes férfi elképedve nézte a képet, aztán lassan lesütötte a szemét.
- Meghalt.
- Nem. Nem halhatott meg, nerk. Ugye nem? – nézett fel kétségbeesetten Nokinerk Stover-re, de ő nem válaszolt. A szőrös kis állat azonnal odatotyogott Reigen mellé és felmászott az ágyra.
- Reigen! Nem hallhatsz meg. Nem hagyhatod itt a barátaidat, nerk! Mi lesz így az álmoddal?! Mi lesz így az ígéreteddel?! Nem hallhatsz meg, nerk! Élned kell!
Stover is odalépett az ágyhoz és rátette a kezét a fiú vállára. Reigen másik keze pedig az ágyról lelógott, de egy másik ember kezére kulcsolódott, akinek úgyszintén lelógott a szomszédos ágyról.
A sípolás abbamaradt. Pity. Pity. Mindenki felkapta a fejét és a képre szegezte. Azon a vonal aprókat ugyan, de határozottan ugrálásba kezdett. Pity-pity. A vonal erősödni kezdett és határozottabban ugrált.
- Ez egyszerűen lehetetlen. Ilyen nincs!
- De van, nerk! Ő nem halhat meg csak úgy! Gyerünk adj bele mindent, nerk! Le tudod győzni!

Hirtelen felpattant a szemem. Nokinerk hangját hallottam és egy pillanatra, mintha Niata-t is éreztem volna. Lassan komótosan felkeltem. A fájdalom és a félelem egyaránt tovaszállt belőlem. A lény eddig távolodott tőlem, de amint felkeltem hirtelen megdermedt. Megfordult, de lefagyott az arcáról a széles vigyor, amint meglátott. Felvisított és felém csapott az ujjaival. Kitértem előlük és ráfogtam a jobb kezemmel és rántottam egyet rajta. A bal kezemet pedig hátrahúztam és köveket idéztem köré, amik kesztyűként borították be. Ökölbe szorítottam és teljes erővel képen töröltem, mikor elért hozzám a feketeség. Az ütés erejétől hátra szállt és átszakította a falat.
A lángoló felhőmet magam alá idéztem és utána repültem. Egy vízkígyóval visszarántottam és újra behúztam neki egyet.
- Nem… fogom… hagyni… hogy… elvedd… tőlem… egy… barátomat!
Minden egyes szó egy újabb ütést jelentett. Az utolsó támadásnál már hagytam, hogy hanyatt szálljon és beépüljön a falba. Kő tüskéket idéztem, azokat pedig széllökéssel felgyorsítottam és úgy lőttem rá. Valósággal felnyársalták és a falhoz szögelték.
Fölemeltem a kezemet és egy tűzlabdát kezdtem el növelni, minden varázserőmet és érzésemet beleadva.
- Nem hagyom, hogy egy társam is meghaljon!
Eldobtam a tűzlabdát az pedig eltalálta és tolni kezdte befelé még jobban a falba, közben pedig égette. A vastag kő átszakadt és a tűz gömb elragadta magával a fekete átoklényt. A lyukon keresztül rálátást nyertem a szabadra, ahol a sötét területek fokozatosan halványodni kezdtek, végül pedig eltűntek. Az égről a sötét felhők eltűntek és előbukkant a ragyogó nap, verőfényes sugaraival. Lehunytam a szememet és mikor újra kinyitottam az ágyon találtam magamat. Nokinerk ült a mellkasomon könnyes szemekkel és hozzám dörgölte magát. Oldalra néztem, ahol a másik ágyon Niata is kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Kinyitotta a száját és bár hang nem jött ki rajta a szájmozgásról mégis egyértelműen lelehetett olvasni egy szót. „Köszönöm”

Storver és Ezekiel eközben átvonult a szomszédos szobába és megálltak egy ember méretű bordó lakrima előtt. A lakrimába csövek vezettek fölötte pedig egy mágikus pecsét forgott. A kristályon belül pedig egy fekete füstszerű valami gomolygott.
- Sikerült kinyerni?
- Igen, teljesen. Minden úgy alakult, ahogy mondtad.
- Bevallom volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy nem sikerül.
- Igazad volt.
- Miben?
- Tényleg több rejlik a fiúban.
Stover halkan felnevetett.
- Igen. Az apja vére…


A Murot fizikai alakja
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Csüt. Jan. 19, 2012 10:59 pm

Na hát hol kezdjem, az első nem tetszett mert ez jóval a te szinted alatt van, a második kettő viszont nagyon szép lett. Gondolkodtam rajta, hogy, hogy a jó égbe tudtál két ennyire különböző minőségű munkát be adni de azt hiszem hagyom. A lényeg azt hogy utolsó munkád színvonalát kérem hogy tartsd meg és akkor mi is jóban leszünk xD

Jutalmad: 3x 700 VE és 175 VE bonusz
Nokinerké pedig 3x 200 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Csüt. Május 31, 2012 4:13 pm

Egy új remény

(Timeskip trilógia 1. része)


– Baj van! Baj van! Hű mekkora baj van! - ordítottam torkaszakadtából miközben végig futottam a folyosón. Előttem jó néhány méterrel egy ajtó tárult fel nyikorogva és egy szőrös alig egy méter magas lény. Hatalmas fekete szemeit kérdően meresztette rám.
– Mi történt, nerk?
– Csak fuss! - kiáltottam és amint mellé értem megragadtam a kis pracliját és rohantam tovább húzva magam után.
– Elmondanád végre mi történ, nerk? - türelmetlenkedett partnerem. Azonban mielőtt még a kérdésére válaszolhattam volna mögöttünk a folyosó egy távoli elágazásából berobbant valami hatalmas lény. A hatalmas medveszerű bestia alig fért el a járatban. Észrevett minket és felbőgött, amibe még a falak is megremegtek. Fújtatva rohamozásnak indult, közben pedig vadul csapkodta a falat tüskés csontpáncéllal borított mancsával. Mögött kövek potyogtak és ajtók szakadtak be.
– Honnan került ide ez az izé, nerk?!
– Ez egy alakváltó!
– Honnan veszed, nerk?
– Láttam mikor átváltozott. Emlékszel arra, amikor valaki iszonyúan elgyepál és te találtál meg utána aztán pedig két hétig feküdtem a kórházban?
– Igen.
– Na ő volt az - böktem a hátam mögé
– De hát azóta már sok idő telt el, nerk! Erősebb lettél!
– Az a baj, hogy ő is!
Mögöttünk az alakváltó ismét felordított és belecsapott a falba, ahonnan hatalmas kődarabok szakadtak ki és repültek egyenesen felénk. Lehajoltam futás közben fölöttem pedig elrepült egy darab és széttört a földön. Ahogy elértem egyszerűen átugrottam és rohantam tovább. Egy elágazás következett. Jobb kézzel ráfogtam a sarkon lévő kitüremkedésre és le sem lassítva átlendítettem magam a kanyarba. Körülbelül egy negyven méter után sikeresen kiértünk a folyosóról a kupolás előtérbe.
Az előtér alapzata egy körformájú alakzat volt. A fölsőbb szinteket oszlopok tartották és minden egyes emelet egyre szűkebb volt. Az ötödik szinten pedig már a kupola foglalt helyet. Maga az előtér gigantikus érzéssel bírt, az oszlopok pedig a hajdani kőfaragó mesterek keze munkáinak nyomát viseltek.
– Tessék itt a kő. Vidd el gyorsan Stover-nek, én addig feltartom! - nyomtam Nokinerk kezébe a mágikus követ, amiért jöttünk. Bíztam benne, hogy partnerem hamar megtalálja a mesteremet. Legalábbis erősen reménykedtem benne.
Nem is gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, amikor ma reggel Stover odajött hozzám az ebédlőbe és megkérdezte nincs-e kedvem vele tartani.
– De…
– Siess! - vágtam a szavába, mert a hangokból ítélve egyre közelebb a fickó. Nokinerk még pár másodpercig mereven a szemembe nézett, aztán nagyot sóhajtott. Kikapta a kezemből a követ és halkan, magában szitkozódva a csigalépcső felé szaladt. Stover az emeleteket kutatta át. Amíg pedig nem találnak egymásra mindent meg kellett tennem, hogy feltartsam az alakváltót. Megropogtattam az ökleimet és felkészültem a második menetre. Most nem lesz nála a meglepetés előnye, mint mikor rám támadt a mágikus kőnél.
A folyosó járatából előrobbant a medveszerű alak és felegyenesedett. Két lábon kolosszális méretet öltött hozzám képest. A két méter magas járatban alig fért el vízszintesbe. Most pedig amikor kinyújtotta hosszúkás testét talán még az öt métert is elérhette.
– Add át a követ és gyors halálod lesz - mondta mély dörmögő hangon és előrenyújtotta a kezét. Gyorsan egy tűz labdát gyújtottam a kezemben és hozzávágtam. Ő egyszerűen felemelte a vastag tüskés páncél borította mancsát és a tűz szertefoszlott rajta.
– Gyere és vedd el!- kiáltottam oda neki egy gyenge mosolyt erőltetve az arcomra. A fickó előrelépett, de a mérete csökkeni kezdett. Összement egészen addig, míg csak egy fél fejjel volt nagyobb nálam. A szőr visszahúzódott a bőrébe, ami kipikkelyesedett. Hátul egy másfél méter hosszú izmos farok bukkant elő. Az álkapcsa megnyúlt és előreugrott. Ujjai megnyúltak és hosszú borotva éles karmok jelentek meg rajtuk. Az ujjait összezárva olyan hatást keltett, mintha az egész keze egy rövid kard lenne. A teste vékony mégis izmos maradt.
A következő pillanatban hirtelen egyszerűen eltűnt a szemem elől és közvetlenül előttem bukkant fel. Szinte reagálásra sem maradt időm már szúrt is előre a karmaival, mint valami pengével. Egyenesen a vállamba szúródott én pedig felordítottam a fájdalomtól. Bár szerettem az ementálit, nem vágytam azonosulni is vele. Amint kihúzta belőlem a karmait hátra estem és a földre kerültem. A karmos lábát emelte, hogy rám taposson, de felhúztam a lábaimat és a kezemmel hátra nyomtam magam. A jobb vállam iszonyúan sajgott és a plusz megterhelés nagyon nem tett jót neki. Ordítva tornáztam fel magam kézállásba onnan pedig löktem át magam hídba végül fel, álló pozícióba. Bár a mutatvány szinte mindennaposnak számított tőlem most mégis elég bénára és esetlenre sikeredett a vállam miatt.
Azonnal kivágtam mindkét kezem magam mellé és kőrögöket idéztem köréjük. Az kemény kövek kesztyűként borították be a karomat egészen a könyökömig egy szempillantás alatt. Az alakváltó pedig támadt. Hihetetlenül gyorsan mozgott. Alig bírtam követni a szememmel a támadásait. Csak szurkált folyamatosan váltott kézzel. A csapások elől félre hajoltam vagy a kezeimmel blokkoltam ki, közben pedig egyre hátrébb szorultam. A következő lépést pedig már meg se bírtam tenni. A fal feszült a hátamnak elzárva a menekülési utamat. A szúrás sem maradt el. Az utolsó pillanatban oldalra rántottam a fejemet, de még így is felsértette a bőrt az arcomon és meleg vér serkent ki. Karmai beleálltak a falba, egy pillanatra meg is örültem, hogy talán beszorult. Tévedtem. Azonnal kirántotta és újra támadt. Nem maradhattam ott a falhoz lapulva, mert az a halálos ítéletemet jelentette volna. Oldalra félre vetődtem és tovább gurultam a földön. A karmok mögöttem felhasítottak a falat és kődarabok repkedtek szanaszét.
Lábra pattantam és egy intésemre megjelent alattam a jó öreg narancsosan lángoló felhőm. A magasba emelkedtem, ahol már nem érhet el. A kezemről lassan potyogni kezdtek a kőrögök, ahogy megszűntettem a mágiát. Közelharcban nem nyerhetek ellene. Muszáj volt átváltanom távolságira. Tűzlabdákat teremtettem a kezemben és sorozni kezdtem őt. Hihetetlenül gyors mozgását alig bírtam követni. Hiába céloztam be pontosan, mire eldobtam már csak a hűlt helye maradt ott.
A földön cikázva rohangált és kerülte ki a támadásaimat. Az előtér alapzata néhány perc után egyre jobban hasonlított a hold felszínére. Én pedig kezdtem fáradni, meg unni is, hogy egyszer sem voltam képes eltalálni. Ellenfelemmel legalább annyiban hasonlítottunk, hogy ő is megunta a rohangálást. Hirtelen irányt váltott és karmait bele mélyesztve az oszlopba felmászott rajta, mikor pedig elég magasra ért rám vetettem magát.
Nem számítottam erre és kikerülni sem volt már időm. Karmait belemélyesztette a vállaimba. Felordítottam a fájdalomtól, a mágiám pedig megszűnt és zuhanni kezdtem. A földre érve kisebb kráter robbant alattam a testemben lévő pengeszerű karmok még mélyebbre fúródtak. A fájdalom kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Ordításomtól visszhangzott az előtér és a folyosók. Pánikszerűen kapálózni kezdtem, menekülni akartam a fájdalom elől, de attól csak rosszabb lett. Megpróbáltam megnyugtatni magam és hidegfejjel gondolkozni, ám az jelen helyzetben nem volt túl könnyű. Mégis hirtelen eszembe jutott valami, ami először őrültségnek tűnt, mivel még csak nem is hallottam volna arról, hogy más már csinált ilyet, de ez volt az egyetlen esélyem.
Fölhúztam a lábaimat a testemhez rúgásra készülve ám előtte még a talpam elé koncentráltam a varázserőmet és létrehoztam egy-egy tűzgömböt. Aztán rúgtam.
A rúgás és a mágia ereje felrepítette a fickót rólam, valamint a tűz jelentősen megperzselte a hasát. Ahogy eltávolodtak a vállamból a karmok felszisszentem. Nem volt túl kellemes érzés, de legalább nem voltam a padlóhoz szegezve. A vállaimból meleg vér serkent ki és színezte el a pólómat. Fölálltam és két elnyújtott lépéssel kimásztam a kráterből. Nem sokkal előttem ért földet az alakváltó, aki időközben visszavette az emberi alakját és a hasát szorongatta, ahol megégett.
– Lehet forradalmasítom a lábbal varázslás művészetét - emeltem fel a jobb lábamat és kicsit meglóbáltam a levegőben – Ha esetleg egy újságíró megkeresni, mint első számú tanú szólnál egy-két jó szót az érdekemben ugye? - vigyorogtam rá.
Az érzelemmentes arcon mutatkozni látszódtak a düh apró jelei. Hirtelen megint változni kezdett a teste. Alatta egy mágikus kör jelent meg és szinte harapni lehetett a levegőben a felszabadult mágikus energiákat. Fény áradt belőle és mágikus kör annyira világított, hogy muszáj volt eltakarnom a szememet. A mágikus erő aztán körgyűlt, majd robbanásszerűen szétterjedt a levegőben és eltűnt. A lökés még engem is hátradobott és seggre estem.
Fölálltam, de elképedtem, amint megláttam mivé változott. Egy óriási három és fél - négy méter magas robusztus testalkatú lény tornyosult elém. A vállaival már olyan széles lett, hogy nem fért volna át azon a szűk folyosón. Teste dagadt az izomtól, bőre narancsos-barnás árnyalatot vett fel. Lábszárát, kezét, mellkasát és fejét pedig egy aranyozott páncélzat borította. A fején lévő páncél mélyéről négy szarv ágaskodott ki, szemei pedig vörösen világítottak.
Felordított és rohamozni kezdett. Egyik lábammal hátrébb léptem küzdőállásba. Előretartottam a kezemet és nyolc kőtüskét idéztem magam elé. Hátrahúztam mindkét kezemet és előreütöttem velük. A kétszeres erejű széllökés felgyorsították a tüskéket ezzel növelve az ütőerejüket. Ahogy a fickó bőréhez értek szétmorzsolódtak rajta.
– Ó bak…
Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis az alakváltó elért engem és a nyakamnál fogva megragadt. Már lendültem is hátra, majd kőnek ütközött a hátam. Ismét belemélyedtem a padlóba, a nyomástól pedig vért köhögtem fel. Elengedte a nyakamat és ököllel csapkodni kezdett, mint valami felbőszült vadállat. A látásom kezdett homályosulni, ám mind ahányszor elájultam volna az újabb éles fájdalom felébresztett.
– Elég! - hallatszódott Stover mély, határozott, reszelős hangja. A fickó megállt a csapkodásommal és felnézett, aztán elsötétült a világ.

***

Lassan kinyitottam a szememet, de vakító fény csapott a szemembe, így újra lehunytam. Próbáltam megmozdulni, de nem nagyon bírtam. Másodszorra is kísérletet tettem a szemkinyitásra és ezúttal sokkal jobban ment. Egy fehér szobában voltam, szerény berendezéssel és enyhén repedezett plafonnal.
– Végre felébredtél - hallottam Stover hangját mellőlem. Oldalra néztem és a szemem sarkából láttam, ahogy ott ül az ágyam mellett a Heti Mágus magazin egy korábbi számával a kezében. Összehajtotta és egy éjjeli szekrény tetejére helyezte.
– Hol vagyok?
– A kórházban, a kétszázegyes szobában, ha esetleg ennyire kíváncsi lennél a részletekre. Úgy tudom elég sűrű látogató voltál az elmúlt hónapokban.
– Eh, igen… - feleltem zavarodottan. Ismételten próbálkoztam egy fejmozdítással, de nem jött össze. Már épp rákérdeztem volna, de Stover észrevette a szándékot a szememben és megelőzött.
– Ne erőlködj. Nyakmerevítő van rajtad, egy darabig inkább csak a szemeddel néz és ne a nyakaddal.
- Áh, értem… Nokinerk jól van?! - jutott eszembe hirtelen, mikor elgondolkoztam valaminek a hiányán. Szőrös kis társamat sehol sem láttam. Bár biztosnak találtam, hogy Stover azért tudott a segítségemre sietni, mert partnerem összefutott vele, jelen helyzetben még is csak megijedtem a hiányán.
– Nyugalom. Egy szőrszála sem görbült meg. Elküldtem, hogy hozzon neked valami harapni valót. Gondoltam éhes leszel, amikor felébredsz.
Ekkor gondoltam csak bele a dologba és hirtelen hangosat morgott a hasam.
– Hát most, hogy mondod…
– Pár perc és itt lesz, ha minden igaz. Kicsit későbbre vártam az ébredésedet. Mindig is jó alvó voltál és elég sok sérülést sikerült összeszedned.
– Az biztos - vigyorodtam el – De mondd csak Stover, mi történt? Meglett a kő ugye?
– Igen, szerencsére. Ki tudja mi lett volna, ha rossz kezekbe kerül. Éppen mikor az egyik felső szinti laboratóriumot kutattam át, akkor bukkant rám Nokinerk. Eléggé zihált és összevissza beszélt. Úgy kapkodta a levegőt és olyan gyorsan akart elmondani temérdek információt, hogy tényleg csak pár perc után fogtam fel mit is akar. Amint sikerül lenyugtatnom elmondta, hogy mi történt és átadta a követ. Aztán pedig azonnal hozzád siettem és úgy tűnik még épp időben érkeztem.
– Igen - feleltem egy halvány, erőltetett mosollyal az arcomon - Hálás is vagyok
Stover ekkor mélyen a szemembe nézett és hümmögni kezdett.
– Pedig nekem nagyon levertnek tűnsz. Hiába rejted a valódi érzéseidet a vigyorod mögé, mint Basil, én átlátok rajta.
– Apa?
– Igen. Amióta csak ismertem folyamatosan ilyen volt. Méltó utódja vagy. Vagy nem így gondolod? - tette hozzá, mikor meglátta, hogy lesütöm a szemeimet.
– Apa fényévekre előttem járt. Sosem fogok olyan jó lenni, mint ő. Gyenge vagyok…
Stover hirtelen hangosan felkacagott, de úgy, hogy mély hangjától zengett az egész szoba.
– Pedig nekem nem úgy tűnt. Félelem nélkül szembeszálltál valakivel, akiről nagyon jól tudtad, hogy erősebb sokkal nálad. És kitartottál becsülettel, amíg csak tudtál. Szerintem ez nem gyengeség. És hidd el apád sem volt mindig olyan nagy mágus. Sőt! Ilyen idősen, mint te jóval mögötted állt.
– Tényleg?
– Igen. Aztán egyszer történt valami vele. Sosem mondta el, hogy mi, de pár napra eltűnt és senki sem tudta hol volt. Aztán mikor újra megjelent bejelentette, hogy vándorlásba kezd. Bejárta Fiore Kiráylság minden táját és a környező országokat is. Mikor évekkel később visszatért rá sem ismertem. És itt nem a külsejére gondolok. A mágikus ereje drasztikusan megnőtt és olyan tudással tért vissza amiről más még csak álmodni se mert volna!
– Wáow! Ezt nem is tudtam
– Pedig így történt.
– Lehet akkor nekem is mennem kéne… - gondolkoztam el a dolgon.
– Félre ne érts, nem ezért meséltem ezt neked, csak felakartalak vidítani, hogy ne csüggedj ilyen kis apróság miatt
– Nem, nem. Ha apa így lett erősebb, nekem is mennem kell. Ugyanazt az utat akarom követni, mint ő.
– Szerintem ez nem jó ötlet. Mégis ki fogja „gondodat” viselni az úton?
– Majd én, nerk! - jelent meg az ajtóban Nokinerk egy kosárnyi kajával. Stover elmosolyodott.
– Látom hajthatatlan és makacs vagy, mint mindig és ebben még támogatnak is.
– Rendben, akkor irány a nagyvilág! - próbáltam felbűvészkedni magam, de nem sikerült. Részben a rengeteg kötszer és nyakmerevítő miatt, de főleg azért, mert Stover abban a minutumban visszanyomott az ágyba.
– Ne olyan sietősen. Előbb gyógyulj meg. Holnap idehozom a dolgaidat, amit vinni szeretnél. Goldmine-nak, meg a többieknek pedig majd szólok én és elmagyarázom nekik a helyzetet. Talán még örülni is fognak egy kis nyugalomnak, meg nem lesz, aki eleszi előlük az ennivalójukat.
– Köszi Stover. Nem is tudom mi lenne velem nélküled.
– Nagyon szívesen Reigen. Nagyon szívesen…

3 nappal ezelőtt

– Elég! – zenget végig a termet egy mély reszelős hang. Az alakváltó abban a pillanatban megállt az ütlegeléssel és felnézett a hang irányába. A földön fekvő fiú pedig lehunyta a szemét és elvesztette az eszméletét.
– Elég lesz Dorian. - váltott szelídebb hangsúlyra – Még nem szabad megölni. Még a hasznukra válhat, mint eddig.
– De uram nála van a kő és különben is ígéretet tettem, hogy legközelebb megölöm.
– A kővel ne törődj, már nálam van. Azt az ölést pedig elhalasztod. Majd legközelebb.
– Igenis… - mondta fogcsikorgatva. Látszott rajta, hogy nem ért egyet az ítélettel, de ki ő, hogy ellent merjen mondani?
– Viszont egy időre talán nem volna rossz, ha távol lenne… Mostanában sokszor végeztettem el vele a piszkos munkát a tudtán kívül is. Még véletlenül sem szeretném, hogy gyanakodjon.
– Hogy gyanakodna már, hiszen idióta.
– Inkább csak naiv és nekünk post ez kell. De nem is tőle tartok, hanem a kis shugoja miatt. Túl intelligens. El kell terelnem a figyelmüket valamivel.
– És mivel? - kérdezte az alakváltó miközben visszaváltozott az emberi alakjába.
– Már van is egy ötletem… - mosolyodott el a fekete csuklya alatt.



A hozzászólást Reigen Hawkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 15, 2012 7:21 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Szomb. Jún. 16, 2012 4:07 pm

Nos kedves Reigen, rég volt már amikor ebbe a topicba jártam, nagy bánatomra... De örülök hogy most írtál, remélem most már lassan újra munkába lendülsz és láthatok még több érdekes kalandot. A harc mesteri volt, nem is véletlen hogy a te posztjaidat oktató anyagként használom a kicsiknél xD Nagyon meg vagyok elégedve munkáddal egy két elírásod volt, szóval tessék ÁTOLVASNI a postot a send gomb előtt, és ezeket a pincuri mondatok tessék hanyagolni vagy legalább is kevesebbet írni belőlük.

Jutalmad: 800 + 150 VE bonusz
Nokinerké: 225 VE


A hozzászólást Erza Scarlet összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 08, 2012 8:49 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Pént. Júl. 06, 2012 1:44 pm

A barbecue visszavág

(Timeskip trilógia 2. része)


– Valld be, hogy eltévedtünk, nerk! - szólt dorgálóan Nokinerk.
– Dehogy tévedtünk! – vágtam vissza egyből, miközben félre söpörtem egy ágat az arcom elől.
– Akkor mégis hol vagyunk, nerk?
– Pontosan ott ahol lennünk kell – váltottam egy pillanatra bölcselkedő hangsúlyra.
– Ne csináld. Nem áll jól neked, nerk.
– Oké.
– Szerintem ez már nem is Fiore Kiráysága, nerk. Már két hete folyamatosan megyünk.
– Hát nem tudom. Én nem láttam a földön sehol sem vastag, piros csíkot
– Milyen piros csíkot, nerk? - torpant meg Nokinerk és felhúzva az egyik szemöldökét kérdően nézett rám.
– Hát a határvonalat. Tudod a térképeken mindig piros csík van ott
Nokinerk elképedt arckifejezést vágott. Úgy nézett ki, mint aki éppen nem bírja eldönteni, hogy sírjon vagy éppen nevessen.
– Ugye ezt te sem gondolod komolyan, nerk?
– De miért?
Nokinerk a szemét forgatva valamit motyogni kezdett a bajsza alatt, majd tüntetően tovább indult a sűrű bozótba ott hagyva engem.
– De most tényleg miért? Hát a mezőket zölddel jelöli és tényleg azok! A hegyek is barnák, a vasúti sínek meg feketék! - kiáltottam utána, de semmi válasz nem érkezett, csak a zörgésekből hallottam, hogy továbbra is előre tart. Gyorsan észbe kaptam, mivel még mindig csak ott egyhelyben ácsorogtam és én is elindultam előre a sűrűben.
- Hé várj meg!
Valóban már két hete volt, hogy útnak indultunk kelet felé. Amikor csak tudtunk repülve haladtunk, már meglepően sokáig bírtam varázserővel. Sőt nem is igazán az én kapacitásommal volt baj, hanem Nokinerk panaszkodott, hogy régóta nem érzett földet a lába alatt. Ilyenkor leereszkedünk és gyalog folytatjuk tovább az utunkat. A legszörnyűbb az egészben az élelmezésünk volt. Bár dugig pakoltuk az ételhordómat kajával, Nokinerk mégis megtiltotta, hogy felzabáljam az egészet, így bekellett osztanom. Körülbelül egy hete betévedtünk egy városba, ahol újra feltöltöttük a készletet, de már így is nagyon fogytán volt. Pedig tényleg nagyon visszafogtam magam és egy nap csak négyszer étkeztem, ráadásul igyekeztem csak akkora adagokat, mint egy normális ember. Nokinerk valahogy így fogalmazta meg emlékeim szerint.
Lehet mégsem gondoltam át ezt az egészet alaposan. Az éjféli nassolások után már szinte könnyeket ejtettem, vagy a második reggeli után.
Három nappal később már teljesen kiürült a hordó és egész nap nem tudtunk enni semmit. Először még nem törődtünk vele. Illetve csak Nokinerk én megállás nélkül panaszkodtam. Mikor meg már szerinte is kezdett rosszra fordulni a helyzetünk, megpróbáltunk elejteni egy-két állatot, de nagyon nem jött össze. Mivel majdnem egy napja nem ettem erőtlen voltam. A kis bestiák folyamatosan lehagytak vagy ádáz módon kicseleztek. Már repülni sem volt erőm, inkább csak vánszorogtunk előre a sűrű erdőben.
– Éhes vagyok!
– Én is, de attól, hogy ezt percenként kijelented nem lesz jobb egyikünknek sem, nerk.
– De miért nem ettünk azokból a bogyókból? Olyan finomnak tűntek! - erősködtem tovább.
– Mert nem tudjuk milyen és elképzelhető, hogy mérgező, nerk. Csak menjünk tovább. Előbb utóbb biztos találunk valami ehetőt, nerk
Elhaladtunk még néhány fa mellett, de ekkor újra hatalmasat morgott a gyomrom.
–Éhes vagyok! - mondtam újra valósággal a könnyeimmel küszködve. Nokninerk felől csak egy sóhajtás hallatszódott, aztán hirtelen megtorpant. A jobb fülét mozgatni kezdte. Kicsit forgatta és rezegtette, majd beleszagolt a levegőbe.
– Csobogást hallok, nerk.
– Bocsi, lehet csak a hasam volt…
– Nem ez biztos, hogy víz, nerk - rázta meg a fejét és elfordulva pár fokot jobbra elindult az új irányba. Pár méter után kiértünk a sűrűből egy nagyobb háromszögformájú sziklaszirtre. A távolban is sziklák húzódtak melyekből hűsítő vízsugár tört elő, a tetejűkön pedig zöldellő növények és fák nőttek ki. Alulról hallatszódott a víz csobogása és ahogy lágyan a sziklafalának ütköznek a hullámok.
– Végre víz! Ahol pedig víz van ott hal is! - nyaltam meg a szám szélét.
– De nem csak mi gondoljuk így, nerk - mutatott előre Noki a sziklaszirt csücskén ülő alakra. Egy kisebb sziklát használt ülőalkalmatosságnak. A fickónak igazi robosztus testalkata volt, valósággal dagadt az izomtól. Felsőtestén egy narancssárga trikó feszült, a lábán pedig sötétkék rövidnadrágot viselt. Királykék haja rendezetlen kócokba állt és a lágy szellő borzolta. Régebben láthatta borbély ugyanis hátul a haja már a lapockájáig ért. Kezében egy hosszú, feketés botot tartott. Ahogy közelebb értünk és jobban szemügyre vehettük, kiderült, hogy a fekete bot egy horgászbot szerűség. Mellé érve pedig már oldalról is láthattuk a markáns arcát. A hajához képest a szemöldöke éjfekete színben tündökölt és bár vastag volt még se tűnt tőle előnytelennek az arca. Sőt inkább csak még férfiasabbá tette a vonásait. A bal arcán egy sebhely futott végig, mintha karmolásból származott volna. a három vágás a szeme alatt kezdődött és egészen a füléig tartott, ott pedig eltűnt a hajzuhatag alatt. Rezzenéstelen arccal bámult le a vízbe, mintha észre sem vett volna minket. Követve a botjára kötött fekete kötelet lenéztem én is a vízbe, ahol a csali még mindig a felszínen úszott. Igazából nem is ez volt az elképesztő, hanem inkább a csali. Egy óriási légyszerű rovar. Életemben nem láttam még ekkora bogarat, jóformán háromszor akkora volt, mint én magam.
– Hello! Én Reigen vagyok, ő pedig Nokinerk.
– Eltévedtünk és kéne egy kis útba igazítás, nerk.
– Nem is tévedtünk el!
– Akkor mégis hol vagyunk, nerk?
– Hát itt ennél a tó…folyó…víznél.
–Hát ez jól megmondtad, nerk.
– Mindegy. Csatlakozhatunk esetleg a halászathoz. Már elég régóta úton vagyunk és egy ideje kifogytunk a kajából is…
A fickó továbbra sem mozdult, csak meredten nézte a vizet.
– Figyel ránk egyáltalán, nerk?
A következő pillanatban egy hatalmas csobbanás hallatszódott lentről. Azonnal odakaptuk a fejünket. A csalit valami lerántotta. Valami nagy. Az árnyéka alapján legalábbis annak tűnt és az ereje is meglátszódott. A horgászbot teljesen meghajlott tőle, aminél csak ekkor vettem észre, hogy valamilyen hajlékonyfémből készülhetett. Már maga a botnak is jelentős súlya lehet a fickó pedig egy kézzel fogta és még úgy sem rántotta ki a kezéből a hal. Nem semmi lehet ez az alak. A tekintete megváltozott, széles vigyor terült el az arcán.
– Hát itt vagy! - kiáltott fel lelkesen és felállt a helyéről. A jobb lábával hatalmasat dobbantott, hogy kitámassza magát. A lába alatt pedig megrepedezett a szikla. A következő pillanatban pedig egy határozott és gyors mozdulattal kirántotta a halat a vízből. Az egész elképesztő látványt nyújtott. A hal legalább nyolc-tíz méter hosszú lehetett. Világoskék pikkelyes, feltűnően sok úszóval és mindkét oldalán egy-egy rákollóval. A szájában pedig ott fityegett a gigantikus légy. Mögöttünk óriási madár üvöltés hallatszódott és valami kivágódott a fák közül. Egy még a halnál is hatalmasabb zöld tollú madár kapott a rá a pikkelyes dögre a karmos lábaival. Amint ráfogott elégedetten felkárogott és próbált volna meglépni vele.
– Ez az én prédám! - kiáltott fel a fickó, majd meglengette a botot és lefelé rántotta. A kötél végére kötött légy pedig halastól, madarastól ívesen zuhanni kezdett és mögöttem becsapódott a földbe. Hatalmas porfelhő kavarodott, ami engem hanyatt lökött. Egy pillanatra már attól féltem, hogy még a szikla is lefog szakadni ettől a becsapódástól alattunk, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Igazából, ha ezt a jelenetet valaki elmesélte volna nekem, csak nevettem volna a viccen.
– Háháhá! Fogtam még egy öt-farkú sast is! Azt hiszem erre mondják, hogy két legyet egy csapásra! – mondta vidáman csípőre tett kézzel.
– Lenyűgöző! - képedtem el.
– Ti kik vagytok? – nézett ekkor ránk, mintha csak most tudatosult volna benne a jelenlétünk.
– Ő Nokinerk én pedig Re… - mutatkoztam volna be én is, de ekkor a fickó hirtelen megragadta Nokinerket és a hóna alatt felemelte maga elé, aztán nézegetni kezdte.
– Wáow! Még sosem láttam ez előtt ilyen állatot! Vajon finom? - nyalta meg a szája szélét.
– Én nem vagyok kaja, te tulok! Tegyél már le, nerk! - fickándozott a kezében és próbált szabadulni, de szemmel láthatóan nem sikerült neki – Reigen csinálj már valamit, nerk!
Azonnal egy íves széllökéssel alulról kilöktem partneremet a fickó kezeiből, majd mikor visszazuhant elkaptam. A férfi iszonyú meglepett arckifejezést öltött magára. Először persze azt hittem, hogy a mágia miatt, de kiderült mégse azért.
– Haaa?! Megszólalt? E-ez meg miért beszél!?
– Mi olyan meglepő ebben?
– De.. De hogy beszélhet?
– Miért? Te hogy beszélsz, nerk?
Látszott, hogy erre nem tudott már mit mondani. Lassan kezdett megbarátkozni Nokinerk beszédével.
– Elég fura figurák vagytok… Honnan szalajtottak titeket?
– A Quatro Cerberus mágusai vagyunk! - feleltem büszkén dagadó mellkassal.
– Quatro… Cerberus? Soha nem hallottam még róla… Messzi város?
Hirtelen egy világ omlott össze bennem. Úgy éreztem, mintha üvegből lennék és összetörtem volna. Mintha forogva zuhannék a sötét és feneketlen mélységbe. Eddig mindenki elismerően nézett rám, mikor kimondtam a céhem nevét vagy észrevette a jelet rajtam. De legalább ismerte. Most meg ez az alak még csak nem is hallott rólunk?! Lekuporodtam a földre, átkaroltam a lábaimat és vártam, mikor nőnek rajtam gombák.
– Neki meg mi baja lett?
– Ne is törődj vele. Érzékeny lélek, nerk. Mindenesetre a Quatro Cerberus nem egy város, hanem mágus céh, nerk
– Hmm… Nem így sem ugrik be
– Nem számít most, nerk. Mindenesetre van esetleg neved is?
– Persze. Rico vagyok az ínyencvadász. És ti?
– Én Nokinerk vagyok, ő pedig Reigen. Mi az az ínyencvadász?
– Gyertek meghívlak titeket egy kis rostonsült csemegére, úgy is többet fogtam, mint gondoltam volna, közben pedig elmesélem.
– Örömmel vesszük a meghívást! - pattantam fel hirtelen és hajoltam meg illedelmesen. Nokinerk csak a szemét forgatta és sóhajtott egy nagyot, míg Rico először csak pislogott utána pedig egy jóízűt nevetett.
Rico elvezetett minket egy pár száz méterrel arrébb lévő tisztásra az erdőben. Leültetett minket egy-egy farönkre és nekilátott egy tábortűz összeeszkábálásának. Felajánlottuk neki a segítségünket többször is, de helyből visszautasította, mondván mi vagyunk a vendégek, milyen dolog lenne a meghívottakat ugráltatni? Majd ő szépen elintéz mindent. Köveket gyűjtött és rakott ki belőle egy kört, aminek a mérete alapján jónagy tüzet tervezett rakni. A közelben pedig fát vágott, a fura csak az volt benne, hogy fejsze, vagy bármi más vágóeszköz nélkül indult el. Távolról pedig csak a fák szakadását és puffanását hallottuk, ahogy elvágódik oldalra. Visszatérve a vállán hozta a vastag legalább tíz méter hosszú farönköt, mintha semmilyen súlya nem lenne. Mellettünk ledobta a földere, de a rengését még én is megéreztem és feldobott egy kicsit az ülőhelyemről. A következő pillanatban Rico elkiáltotta magát és előre csapott a kezével. Látszólag nem történt semmi, Nokinerk-kel furcsán is néztünk egymásra, hogy ez mi akart lenni. Ám nem hittünk a szemünknek, mikor a fatörzs szétesett szabályosan felaprított tűzifának való lécekre. Amint feldolgoztam a látottakat elismerően füttyentettem.
A tűz meggyújtását viszont már magamra vállaltam, mivel Rico két kővel akart először tüzet gyújtani. Ő pedig arra füttyentett elismerően. Mire elkészült a tűz és nekifogtunk a sütögetésnek már a nap is elbújt a fák mögött és a narancsos égbolt lassacskán sötétségbe borult.
- Akkor elmondanád, mi is ez az ínyenc vadász pontosan, nerk – kérdezte szőrös kis barátom, miközben vártuk, hogy a hús megsüljön.
- Tényleg a sok előkészület közben el is felejtettem - vakarta nevetve hátul a tarkóját – Az ínyenc vadászok azok, akik új összetevők után kutatnak. Mi vagyunk az ízek üldözői, akik a még nem ismert hozzávalók után kutatnak. Eddig még csak közel 6000 új hozzávalót fedeztem fel, szóval még elég sokat kell tanulnom nekem is - nevetett fel.
– Ha-hatezer?! – képeltem el – Bámulatos!
– Na Reigen, úgy tűnik most emberedre akadtál, nerk - bökött oldalba viccelődve Nokinerk.
- Ezt, hogy érted? Reigen is egy ínyenc vadász lenne? - kérdezte csillogó szemekkel.
– Nem, nem semmi ilyesmiről nincs szó - mondtam mentegetőzve.
– Azért mondhatnánk valami olyasminek, nerk. Ha nem is az új hizzávalókat, de a régieket, meg a kész kajákat előszeretettel vadászod le és zabálod fel. Otthon nálunk híres neves bélpoklosnak ismeri mindenki, nerk. Ha teheti egész nap csak folyamatosan enne. A céhmesternek így is mágiával lekellett védeni a konyhát Reigen elől, nehogy felzabálja a hónapos készletünket, nerk.
– Hé az csak egyszer fordult elő!
Rico ezen jót nevetett.
- Szóval te is az étel útját járod
- Nem egészen, ez nálam inkább csak hobbi, vagy inkább csak létfenntartás.
– Annak azért elég meredek, nerk.
– Lényegtelen. Igazából a célom, hogy apám nyomdokaiba lépjek, sőt túlszárnyaljam őt! És én legyek a világ legerősebb elementalistája!
– Ejha, Az nem semmi.
– És neked Rico? Neked is van egy álmod?
- Persze. Az én álmom, hogy elkészítsem életem Teljes Fogásos Menüjét.
– Az életed Teljes fogásos Menüjét? - kérdeztem vissza értetlenkedve.
- Így van. Az előétellel kezdve, aztán leves, hal, hús étel, főfogás, saláta, desszert és ital. Azok közül már egy megvan. A Menüm még szinte teljesen üres, de egy nap biztosan befejezem. A világ még tele van ismeretlen finomságokkal. Megakarom ismerni az a megszámlálhatatlanul sok finomságot és ízt.
– Azta! Bárcsak én is veled tarthatnék!
– Akkor gyere!
– De Reigen mi lesz az edzéssel, nerk?
– Azt közben is tudok majd és legalább lesz egy idegenvezetőnk.
– Abban biztos lehetsz! Hohó kész a hús!
Rico levette a tűzről a húst és mindenkinek adott belőle egy kóstoló szeletet. A zaftos csillogó hús, már csak a látványában is íncsiklandozónak tűnt. Azonnal összefutott a nyál a számban. Fogtam és egyből bekaptam az egész szeletet. Óvatosan ráharaptam és ízlelni kezdtem. Még soha életemben nem éreztem ilyet. Elég volt neki csak egy harapás a szaft már szét is folyt a számban elárasztva egy mesésen új íz világgal. A zsenge hús és zsír szinte elolvadt a számban. Bár egész nap nem ettem mégis úgy éreztem, mintha majd kicsattannék az erőtől.
– Ez mennyei! Még életemben nem ettem ilyen finom húst!
– És valahogy olyan érzésem lett volna tőle, mintha teljesen feltöltődtem volna, nerk.
– Pontosan. Ha eszel valami finomat a tested csordultig lesz energiával. Az evés és főzés, az életenergia beadását jelenti. Ezt jelenti a Jó Étvágyat!
– Bámulatos! Erre még sosem gondoltam.
- Ha velem tartasz sok mindent megtudhatsz a hozzávalókról és ételekről. Valamint az állatokról és növényekről is.
– Az fantasztikus lenne! - kezdtem neki az ujjongásnak.
- Akkor, ha mindannyian megvacsoráztunk tegyük el magunkat. Holnap elég nehéz napunk lesz. Már idejét sem tudom mióta várok erre az alkalomra.
- Miért mi lesz holnap? - kérdeztem csodálkozva, mielőtt egy jókorát haraptam volna az ízletes húsból.
- Néhány napja kaptam a hírt, hogy a Szivárvány Gyümölcs végre megérett.
- Szivárvány Gyümölcs, nerk?
- A legendás gyümölcs egy csokor ízzel, ami a hőmérséklet és a páratartalom alapján változik. Azt mondják, a Szivárvány Gyümölcs egyetlen cseppje olyan koncentrált, hogy egy huszonöt méteres medence vizét teljesen átváltoztassa telt, édes gyümölcslévé. Csupán egy apró probléma van. Úgy hallottam, hogy egy egész csordányi Troll Kong befészkelt a Szivárvány Fához, ahol a Szivárvány Gyümölcs nő. Így eddig senki nem tudott még csak a közelébe sem jutni.
– Troll Kongok? Ezek ilyen erősek?
– Igen. Ráadásul sokan vannak. Minden gorilla közül ők a legerősebbek. Úgy csavarják ki a fákat a földből, mintha kis botok lennének, amit csak valaki beledugott a földbe.
– Hát az tényleg nem semmi. - nyeltem egy nagyot.
– Így van épp ezért pihenjünk! - azzal a farönkről hanyatt vágódott és a puffanás után már lehetett is hallani, ahogy húzza a lóbőrt. Nokinerk-kel pedig csak pislogtunk egymásra. Furcsa egy fickó volt ez a Rico, de volt benne valami, ami megfogott. Amint befejeztem az evést én is nyugovóra tértem.
Reggel Nokinerk ébresztett fel, hogy Rico már indulásra készen vár engem. Megdörzsöltem a szememet és nagyokat ásítva keltem fel. Reflexszerűen kerestem volna a fürdőszobát, hogy megmosakodjak és felfrissítsem magamat, de aztán rá kellett jönnöm, hogy már egy jó ideje nem otthon vagyok. Egyszer csak megszokom az erdőt.
Felkerekedtünk hát és Rico vezetésével átvágtunk az erdőn. Egyre több helyen álltak ki szikla daraboka földből, amiket már körbe nőtt a moha. Az ilyen sziklakinövések egyre sűrűbbé váltak, végül pedig kiértünk az erdőből és egy hatalmas sziklafal tárult a szemünk elé. Valószínűleg csak a sűrű növényzettől nem láttam a sziklát, máskülönben már messziről kiszúrtam volna.
– A szikla mögött van, de kerülni nincs időnk.
– Akkor esetleg mehetnénk fölö… - javasoltam volna a repülést, de nem tudtam befejezni a mondatomat. Elakadt a szavam, mikor megéreztem azt a mágikus erőt, ami Rico-ból áradt. Körülötte lilás aurában jelent meg a mágikus kisugárzás. Felordított, a mágikus energiák valósággal cikáztak körülötte. Hirtelen az izmai megdagadtak. Fölemelte a karját, az alkarját pedig lefelé fordította és a föld felé ütött lassan háromszor. Miután ezzel megvolt odalépett a sziklafalhoz, betámasztotta a lábát és lendületet vett az ütéshez.
– San Ren Kugi Punch! – ütött bele egy hatalmasat a sziklafalba, de látszólag nem történt semmi. Se a szikla nem károsodott, de Rico-n se látszott volna, hogy esetleg fájt volna neki.
– Egy!
Hatalmas kráter robbant a sziklába.
– Kettő!
Egy újabb még mélyebb robbanás következett.
– Három! És nyitva van.
A harmadikra pedig teljesen átszakadt a fal, ami legalább [color=orangered]0-[color=peru]0 méter vastag lehetett. Nokinerk-kel csak pislogtunk. Én szociál azt sem tudtam, hogy köpjek vagy nyeljek. Életemben nem láttam még ilyet.
– E-ez meg mi az ördög volt?
- Kugi Punch. Egy támadás, ami számos ütést visz be egyszerre. Az egyidejű ütések száma pedig olyan, mint amikor egy szöget kalapálnak be, a rombolás áthat a másik oldalra is. Gyerünk, ne késlekedjünk - lépett be a járaton keresztül a túloldalra – Hamarosan esni fog
– Esni? De hát süt a nap és egy darab felhő sincs az égen! - rohantam utána. A túloldal pontosan az ellentétje volt annak a helynek, ahonnan jöttünk. Mindenhol csak földet és sziklát láttam, zöld növényt csak elvétve egy két helyen. Ahogy haladtunk tovább arra lettem figyelmes, hogy egyre sötétebb lesz. Felnéztem az égre és ahol még az előbb hetedhét ágra sütött a nap, most viharfelhők gyülekeztek.
- Honnan tudtad? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott ezzel kapcsolatban.
– Jelentősen leesett a légnyomás, na meg aztán esőillat is volt
– Neked aztán furcsán jó orrod van, nerk. Még én is csak egy perce éreztem meg, hogy eső lesz.
– Nem vagy véletlenül sárkányölő? Eddig csak Leena-tól, meg Max-től láttam ilyen jó szaglást.
– Sárkányölő? Nem hinném. Különben sem léteznek már sárkányok. Nagy kár. Pedig szívesen megkóstolnék egyet.
Halkan nevettem rajta egyet, de hálát adtam, hogy Leena ennek nem volt fültanúja. Valószínűleg nem hagyta volna szó és ütések nélkül.
– Siessünk. A Szivárvány Fa magas, szóval rossz hír, ha belecsap a villám.
– Értem - bólintottam és csendben követtem tovább. A táj továbbra is földes, sziklás maradt és nagyrészt sík. Akadtak kisebb nagyobb dombok, sziklák, gödrök, de igazából semmi különös. Rico beugrott az egyik mélyedésbe, de amint leért alatta a föld folyni kezdett, ő pedig süllyedésnek indult.
– Rico!
– Vigyázzatok! - kiáltott vissza ránk. Először nem értettem miért, de mikor egy árnyék vetült ránk és felnéztem, egyből megértettem. Egy óriási zöld bundájú négykarú gorillaszerű lény ugrott elő a semmiből. Mind a négy kezében egy-egy szikla rögöt tartott, amit felénk dobott. Felkaptam Nokinerket és félre vetődtem előlük. A sziklák akkorák voltak, mint a korábbi szobám. A lény előttünk ért földet, ami valósággal megremegett alatta, mikor leérkezett. Ránk vicsorgott szeméből pedig vérszomj tükröződött. Azonnal egy tűzlabdát teremtettem és felé dobtam. A mágiám azonban célt már nem ért. Hirtelen Rico bukkant fel a semmiből és térítette el a tűz mágiámat. Belenyúlt a táskájába és egy különös szerkezetet húzott elő. Felszökkent és a szörnyeteg vállába nyomta, az pedig azonnal eszméletlenül esett tőle össze.
– Miért avatkoztál közbe? El tudtam volna bánni vele- gondoltam vissza a tűz labdás dologra.
– Abban biztos vagyok, de nincs semmi okunk elvenni az életét, vagy súlyosan megsebesíteni. Az egyetlen célom most megszerezni a Szivárvány Gyümölcsöt. Különben is a húsuk túl rágós ahhoz, hogy meglehessen enni. Amit nem eszek meg, annak nem veszem el az életét. Ez az én szabályom!
– Hmm, értem - vigyorodtam el.
– Ésszerű életfilozófia, az biztos, nerk.
– Induljunk tovább, Reigen, Nokinerk. Nehogy elkéssünk. - azzal mintha mi sem történt volna megindult előre, mi pedig sietve követtük.
Pár száz méter után egy édes illatra lettem figyelmes, olyanra, amilyet még soha életemben nem éreztem, ráadásul annyira koncentrált volt az illat, hogy a nyál összefutott a számban. Valósággal csorgott ki a számon, egyszerűen nem bírtam visszafogni.
– Milyen leírhatatlanul édes illat, nerk…
– Igen, úgy látszik egyre közelebb jutunk a Szivárvány Gyümölcshöz. Azt mondják, a Szivárvány Gyümölcs elveszi az állatok eszét és elbájolja őket, csupán az illatával. A Troll Kongok húsevők, szóval nem eszik meg a Szivárvány Gyümölcsöt, de megeszik az állatokat, amiket odacsal az illat, ezért a Szivárvány Fa mellé költöztek.
– De az előbb kiütötted azt a Troll Kongot, szóval innentől kezdve már sétagalopp nem?
– Ha? Te meg miről beszélsz? Az csak egy középosztályú felderítője volt a csoportnak.
– Csoport, nerk?
– Nézzétek ott vannak - bökött az előttünk lévő mélyedésbe, aminek a közepén egy kisebb hegy magasodott ki. A hegy körül százával álltak a Troll Kongok és dühödt tekintettel fordultak felénk, valószínűleg, mert betolakodtunk a területükre. Ekkor hatalmasat dörgött az ég és eleredt az eső. Mintha csak dézsából öntötték volna. Az édes illatot elmosta és felváltotta a büdös, ázott bunda szaga. Felordítottak és mind a magasba ugorva nekünk rontott. Elég rossz volt nézni, hogy Rico egyedül küzd velük és üti ki őket a furcsa szerkezetével, de nem hagyta, hogy segítsek neki. Hosszú percekig ugrált a támadások elől és ütötte ki őket sorban. Elküldött távolabbra, hogy ne legyek útba, így Nokinerk-kel felrepültünk a levegőbe. Páran megpróbáltak minket lecsapni, vagy sziklával ledobni, de könnyűszerrel elkerültük azokat.
– Biztos ne segítsünk?! Még mindig rengetegen vannak! – kiáltottam le neki.
– Nem! Csak útban lennétek! Mondjuk valamit megtehetnétek! - ordított vissza és félre vetődött egy csapás elől – Meg kéne keresni a vezért!
– A vezért? - kérdeztem vissza, de ekkor a felhők közül egy villám húzott el mellettünk és csapott be a földbe.
– Ez közel volt! Ha a villám belecsap a Szivárvány Fába mindennek vége! Sietnünk kell és meg kell találni a vezért! Melyik ijedt meg a legjobban a villámtól az előbb?
- Miért?
– Az lesz a vezérük!
– De nem a vezérnek kéne a legkevésbé rémültnek lennie?
– Épp ellenkezőleg. A legfontosabb dolog egy vezetőnek, ami még az erőnél is fontosabb, a képesség arra, hogy kezeljen egy válságot. Az amelyik először megérzi a veszélyt, annak van meg a vezetői képessége.
– Nem igazán figyeltem az előbb…
– Ebben az esetben az a fehér bundás lesz ott fent, amelyik elrejtőzött pont a villámlás előtt, nerk - oldotta meg a problémát partnerem. Hihetetlen, hogy így fel tudta mérni a terepet. Én örültem, hogy nem csapott belénk a villám.
– Ő mi? Már értem. A fehér szőre lenne a bizonyítéka a rangidősségének?
– Nagyon úgy néz ki, nerk.
– Akkor megtaláltuk, akit keresünk. Remek voltál, hogy észrevetted.
- Igazán semmiség, nerk - mondta szerénykedve.
– Akkor induljunk!

Hogy mi történt ezután? Azt, majd máskor elmesélem. Mindenesetre így ismerkedtünk meg Rico-val és szegődtünk mellé egy másfél évre. Bejártuk vele a vidéket. Megtanított a különféle állatok és növények tulajdonságaira. Megtanított túlélni. Közben a mágiám is fejlődött, ráadásul új ízekkel ismerkedtem meg. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy találkoztam vele, talán a sors akarta így. Mindenesetre nagyon hálás voltam neki mindenért.


A hozzászólást Reigen Hawkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 15, 2012 7:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Vas. Júl. 08, 2012 5:52 pm

A mágus visszatér

(Timeskip trilógia 3. része)
x787. július. 07.

A felkelő nap sugarai bearanyozták az egész vidéket. Az erdő mélyéről pedig két alak bontakozott ki a fák sűrűjéből. Hiába bukkantak elő a sötét árnyékből a fényes sugarakra, kilétük még így is homályba burkolózott. Mindkettejüket egy-egy sötétbarna köpeny és csuklya takarta. A baloldali alak a százhetvennyolc centijével átlagos testmagasságúnak volt mondható, míg a mellette lévő pufók testalkatú, alig egy méter magas lény már közel sem. A lombokból kilépve egyenesen elindultak, majd feltámasztva a lábukat egy sziklára megálltak és lenéztek az alattuk elterülő völgyre. Csodás látványt nyújtott számukra és nem a természet szépsége okozta nekik ezt az érzést. Nem az alattuk elterülő kis város esztétikus kinézete vagy nyüzsgő lakosai, nem is az alattuk hömpölygő selymes vizű patak vagy a kis füves pusztán legelő Byzon csorda. Sokkal inkább a tudat, hogy oly hosszú idő után végre haza érhettek. Fiore szülöttei két év után újra az otthonuk friss levegőjét szívhatták tüdejükbe. Semmi másban nem különbözött a levegő, mint ahol jártak, mégis a tudat csordultig töltötte a szívüket.
Ekkor a völgyben feltámadt szél elérte a magaslatot is és a baloldali alak fejéről lefújta a csuklyát, így szabadon láthatóvá vált az arca és dús, gesztenye barna haja. Gyermeki arcán apró vonásokban tükröződött az elmúlt két év tapasztalata és bölcsessége. Arca bal oldalán a haja takarásából épphogy csak kilátszódott egy x alakú sebhely, melyhez egy rendkívül hosszú és tanulságos történet tartozik. Igéző zöld szemei pedig egy karizmatikus külsőt adtak neki, mellyel bizonyosan nagy sikert arathatott volna a hölgyek körében, ha éppenséggel azt az utat választja. Haja látszólag nem sokat változott a két év alatt csupán néhány tincs a kétszeresére nőtt, de ez bizony csak a látszat volt. A köpeny alatt egy hosszú lófarokban végződött, mely egészen a derekáig ért. Nyakában egy feketeszínű tüskés szíjat viselt, mely nagy népszerűségnek örvendett a céhében és igazi szimbólumnak számított már ott.
- Ej-ej, ez a fránya szél… - szólalt meg a férfiú lágy, kedves hangon és elmosolyodott. Becsukta a szemét és teljesen átadta magát a szél bársonyos simogatásának. Mellette a kisebb alak felemelte a kezét és saját magának rántotta le a csuklyát. Hegyes kis fülét megcsiklandozta a szél és a vékony krémszínű bundájába is jólesően beletúrt. Pici kis barna orrával beleszimatolt a levegőbe és elmosolyodott. A baloldali aprócska, de hegyes szemfoga, így még jobban kilógott a szájából. Fekete szarukeretes szemüvegét fentebb tolta az orrán, lencséjén pedig megcsillant a felkelő nap sugara. Hála szemüvegének most már első ránézésre is sugárzott róla az értelem, aminek korábban hiányát élvezte. Sokkal inkább nézték egy aranyos kis plüssnek, ami meglehetősen zavarta, azonban mindez már a múlt.
- Azért jó látni, hogy két év alatt sikerült valamennyire megkomolyodnod, nerk - jegyezte meg továbbra is a tájat figyelve.
– Úgy gondolod? - eresztett meg egy halvány mosolyt Reigen és beletúrt a hátizsákjába, majd előhalászott onnan egy kis aranyozott tárgyat. Egy aranypapírba csomagolt mágikus csokoládé denevér volt az, amit még évekkel ezelőtt szerzett Haloween napján. Bár hasznos kis eszköznek tűnt, még sose használta. Nem látta szükségét egészen mostanáig. Szép lassan kicsomagolta az aranyló papírból, nehogy az megszakadjon, vagy csak esetleg sérüljön. Ahogy mindent lefejtett a csoki denevérről az megelevenedett és egy vörös bársonydenevérré alakult át. Felreppent és Reigen arca előtt cikázott ide-oda. A fiú belenyúlt a köpenye belső zsebébe és előhúzott egy borítékot, ami kinyújtott előre, mire a denevér azonnal felkapta kis karmos lábaival.
– Tudod kinek kell vinni - jelentette ki szelíd, de határozott hangon, mire a bársonydenevér cincogva bólintott, majd cikázva elsüvített. A különleges mágikus tárgyba egy démont ültettek, aki speciális kereső mágiájával bárkit képes volt megtalálni, legyen bárhol.
– Biztos, hogy ezt akarod, nerk? Jó lesz így? - csengett enyhe aggodalom a hangjában. Reigen bizakodó arckifejezéssel nézett le rá. Volt valami benne, ami szőrös kis barátját mindig megnyugvással töltötte meg akárhányszor meglátta.
– Egészen biztos. Le kell zárnom ezt egyszer és mindenkorra. Meg aztán ez a legjobb teszt arra, mennyit is ért ez a két év.
– Az már igaz, nerk - értett egyet Nokinerk.
– Akkor ne késlekedjünk. Elvégre nekünk is oda kell érnünk - eresztett meg egy vigyort, majd véletlenül oldalra sodródott a tekintete és észrevett valamit a szikla mellett az avarban.
– Nini! Egy ezüstlevél! Sőt nem is egy! - hajolt le a földre és szakszerűen leszakította, majd a táskájába egy oldalsó zsebbe rakta el. Ricotól sok mindent tanult, míg vele volt másfél évig. Nem csak az állatokról és a belőlük elkészíthető ennivalókról tanult meg sok mindent, de a világban fellelhető növényekről is sokat tanult. Természetesen nem csak, hogy melyiket milyen fűszerként hasznosíthatja, hanem melyik növény milyen gyógyhatással bírt. Nem egyszer jött neki jól, amikor pontosan tudta melyik levél jó gyomor panaszokra, vagy épp melyik gyökér mulasztja el a fejfáját. Milyen füvet kell használni a sebekre, nehogy elfertőződjön. Bizony, amikor az ember magára van utalva a természetben és senki másra nem számíthat csak saját magára, életmentő lehet ez a tudás. A két év alatt a természet lett az éléskamrája, a gyógyszertára és nem utolsó sorban az edzőterme is.
– Minek egyáltalán neked ilyem, nerk?
– Ó sok mindenre hasznosítható ez a növény, rengeteg szerhez használják alapanyagként.
– De te ahhoz már nem értesz, nerk.
– Az már más kérdés - vigyorodott el – Én is csak ember vagyok, nem érthetek mindenhez. - azzal a másik lábával is fellépett a sziklára, majd egy lépest tette előre a semmibe. Mielőtt még lezuhanhatott volna egy vörösen lángoló felhő jelent meg a lába alatt és tartotta szinten. Nokinerk ismét fentebb csúsztatta az orrán a szemüvegét, aztán a fiú mögé pattant és megkapaszkodott a lábszárában nehogy leessen.
– Biztos jó ötlet pazarolni a mágikus erődet az előtt, nerk?
– Nyugi. Nem lesz gond - felelte jámbor magabiztossággal, azzal nagyobb sebességre kapcsolt, hogy még jóval idő előtt odaérjen a találkozási pontra.
Egy ismerős helyet akart helyszínnek, de sajnos a várost nem tudta, ahol minden kezdődött, legalábbis nem akarta, hogy bárki megsérüljön és vissza fogni se szerette volna magát. Így inkább a második számú helyre esett a választása, az ősi templomra. Elvégre az ott történt események miatt döntött úgy, hogy elindul a nagy utazására.
Gyorsan és könnyedén szelte át a vidéket, egy óra leforgása alatt már el is érte a templom bejáratát. Leereszkedett a felhőjével és megszüntetve azt belépett a kőboltíven. Az ősi romok a két év alatt nem változtak semmit, ugyanúgy meglátszódott a köveken az idő vasfoga és nagy részüket még mindig benőtte a moha vagy valamilyen növényzet. A folyosó végen elérkeztek az óriási henger alakú, kupolás tetejű csarnokba. A különböző szinteken végigsétálva leértek teljesen az aljára. Reigen végig nézett a csarnokon és csendesen tapasztalat, hogy tényleg semmi nem változott itt az elmúlt évek alatt. Minden egyes kő pontosan ott volt, ahol hagytak, minden kráter pontosan ott volt, ahova az alakváltó bepasszírozta. Még talán most is érezte a testével, ha visszagondolt rá. Nokinerk aggodalmaskodva tekintett körbe, hisz előtörtek benne a régi kétségbeejtő érzések és emlékek. Hiába egy shugo sosem felejt, a szőrös kis lény pedig ennek a fajnak volt a büszke képviselője. Bár még egy hozzá hasonlóval sem találkozott izgatottan várta, mikor is érkezik el az a nap. Mindenesetre nagy meglepetésben lesz része, hisz álmában sem gondolná, hogy kinézete messzire elüt többi fajtársától. Egy átlagos shugo magas és vékony testalkattal rendelkezett, ehhez képest Nokinerknek bekellett érnie az alacsony pufókkal. Mindezt Reigen életmódjának köszönhette, aki naponta többször is megállás nélkül zabált. A kis gyermeklelkű szőrgombóc pedig próbálta utánozni a mintaképet és hasonlítani rá. Ő azonban nem rendelkezett azzal az egyedi és különleges adottsággal, amitől nem látszik meg rajta az elfogyasztott kalóriák száma. Mindenesetre sosem volt oka panaszra a külseje miatt, egyszer sem érzett hátrányt miatta vagy került kellemetlen helyzetbe, így aztán nem is foglalkozott vele sose. Reigent meg aztán még úgy se zavarta. Ha tudná is, bizonyára repesne az örömtől, hogy az ő kis shugoja teljesen egyedinek számít a többihez képest.
Reigen ledobta a táskáját és a rácsatolt hordóját egy nagyobb kődarab mellé, ami még évekkel ezelőtt szakadt ki a falból. Ha valakit érdekel biztosan megtalálta volna a helyét a hetedik szinten.
A fiú nyújtózott egyet, majd felnyitva a hordóját, kihalászott belőle néhány sült húst és gyümölcsöt. Nokinerk kapta a fák lédús termését, a fiatal srácé pedig a vadkancomb. Jóízűen elfalatoztak, de egyik se szólt a másikhoz, ami természetesen érthető lett volna bármilyen külső szemlélő számára. Nokinerkben vegyesen keringetek a félelem és aggódás érzései, hiába bízott partnerében, ott élt benne a múlt borzalmas emléke. Reigen ezzel szemben az izgatottság miatt evet csöndben. Legszívesebben futkározott volna az izgalomtól, de két év alatt az önuralmat is elsajátította.
Ahogy végeztek az evéssel fölülről valami piros repült le zuhanórepülésben, majd a föld felett hirtelen megállt kiterjesztett szárnyakkal. A bársonydenevér cikázott a pároshoz, majd bújt be a táskában lévő aranyozott csomagolásába és változott vissza csokoládévá.
– Ez most mit jelent, nerk?
– Azt, hogy várunk - felelte Reigen leplezett izgatottsággal. Megfogta a táskáját és a hordóját, majd egy dobbantással egy fél méter magas üreget nyitott a falba mágiájával. Esztétikusan elhelyezte benne a táskáját és a hordót, ám mielőtt lezárta volna visszanézett Nokinerkre.
– Ne is álmodj róla, nerk! fonta össze a mellkasa előtt a kis kesztyűs mancsait tüntetően. Reigen csal elmosolyodott, aztán egy kicsi kőfallal lezárta az üreget. Féltette Nokinerket, de tudta, hogy tud magára vigyázni a kis pöttöm teremtés. Kicsi a bors, de erős, szokta volt mondani a bölcselet, habár ez a szőrös kis lényre nem volt igaz. Ellenben a találékonyság és ész annál inkább.
Reigen lefejtette magáról sötétbarna, szövet úti köpenyét és összehajtva ledobta a földre a kőfala elé. Ezzel láthatóvá vált az egész teste, ami ugyancsak megváltozott a két év alatt. Néhány centivel magasabb lett és a felsőteste megizmosodott, de továbbra is csak szálkás maradt. Mégis a ruházata módosult a leginkább. A fekete, elemi szimbólumos pólóját felváltotta egy passzos, kizipzárazott mellény. A fő színei a fekete és a paradicsom vörös lett, ám ehhez egy sárga szegély is betársult. Kezén ujjatlan kesztyűt hordott, mely egészen az alkarja közepéig húzódott. Felkarján két-két egymással keresztbe álló rugalmas szalagot viselt, ami remekül követte az izomzat formáját. Nadrágját rövidre cserélte, mindkét lábánál jókora zsebekkel. Ahogy megfordult és a lendülettől oldalra libbent hosszú lófarkas haja, látható vált a mellényén az egész hátát beterítő Quatro Cerberus céhjel.
Ezzel végezve feltelepedett törökülésbe a kődarab tetejére és lehunyta a szemét és várt. Elcsendesítette a légzését és a mágikus erejére koncentrált. Minden mást kizárt az elméjéből, csak ő maradt és a környezet. Érezte a földet, érezte a levegőt, érezte a templomtól nem messze lévő csobogó forrást, mely egy sziklából tört elő. Erezte a föld energiáit, ahogy a bőrét csiklandozzák. A légzését teljesen összhangba hozta a természettel. Ezt a meditáció hosszú ideig gyakorolta, de csak az utóbbi időben sikerült teljesen elsajátítania. Ebben a mozdulatlan állapotban maradt hosszú órákig, míg egyszer csak felpattant a szeme.
– Itt van…
Nokinerk erre azonnal becsukta a San Jiao Shin lázadása című történelmi könyvét és elrakta a táskájába, majd hátrahúzódott egy védett helyre. Eredetileg Reigen megkérte, hogy menjen el addig valahova, de nem volt hajlandó. Ott akart lenni ezúttal mellette még, ha meg is tiltotta, hogy segítsen. Így is rossz érzések kerülgették, ha csak visszagondolta az előző két alkalomra, ahol nem lehetett társa mellett a bajban.
A csarnok elején a lépcsőknél megjelent a várva várt vendég. Egy magas, izmos testalkatú férfi. Az évek alatt szinte semmit sem változott. Haját ugyanúgy rövid katonásra gépelten hordta. Arca még most is egy szögletes gorilláéra emlékeztetett. Felsőtestén egy nagyon feszes fehér, piros csikós pólót viselt, ami majd szétszakadt dagadó izmain. Fekete nadrágját pedig hózentróger tartotta. Végigmérte az előtte ülő fiút és komoly arcvonásai megenyhültek, végül hangos nevetésbe törtek ki. Az egész csarnok és minden folyosó visszhangzott a mélyről törő dörmögő nevetéstől.
– El se hiszem, amit látok. Először azt hittem valami ízetlen tréfa és kit találok itt, hát téged! Ennyire szeretnéd, hogy megöljelek? Meguntad a bujkálást előlem?!Há-há! Nagyon kegyesek ma hozzám az istenek! A legnagyobb tüske a kezemben tálcán kínálja fel magát! - kacagott fel újra mély hangján. Reigen felállt a kődarab tetejére és egy könnyed mozdulattal lelibbent a földre. Lábujjhegyével puhán és hangtalanul ért le.
– Na mi az nem jutsz szóhoz a félelemtől? Pedig régen be sem lehetett tapasztani a szádat! - csipkelődött tovább a férfi eredménytelenül. Ezt ő is észrevette és lelohadt az arcáról a vigyor és ismételten egy komoly képet öltött magára. Egy zöld mágikus pecsét jelent meg alatta és felszabadította a mágikus erejét. Az alakváltó teste vakító fényárban úszott, körvonalán mégis szemmel látható maradt a változás. Teste összement, csupán fél fejjel lett magasabb a fiúnál. A széles test is elvékonyodott és kipikkelyesedett. Hátul a derekából egy izmos másfél méteres farok bukkant elő. Állkapcsa megnyúlt és előre ugrott, belőle pedig borotvaéles fogak meredtek ki. Villás nyelve csak úgy vonaglott a levegőbe. Ujjai megnyúltak és hosszú pengeéles karmok jelentek meg rajtuk. Ugyanazt az alakot vette fel, mint a legutóbbi alkalmukkor. Reigennek egy halvány, magabiztos mosoly jelent meg az arcán. Az alakváltó még egyszer szisszentet a villás nyelvével, aztán visszadugta a pofájába. Megfeszítette az lábizmait, elrugaszkodott, majd olyan sebességgel ugrott fel, hogy eltűnt Nokinerk szeme elől. Ijedten tekintett körbe, de sehol se látta, aztán kétségbeesve nézett Reigenre, aki még mindig nem mozdult a kő törmelék elől. Furcsamód egy arcizma sem rendült, mikor az alakválót felszívódott. Aztán hirtelen megjelent mögött és karmos ujjait összezárva kardként döfött egyenesen a fiú hátába. A shugonak elkerekedett a szeme és rá akart kiáltani barátjára, de mire megtette már késő lett volna és nem is volt rá szükség. Reigen egy körkörös mozdulattal elkerült elkerülte a támadást és a gyíklény mögé került. Az egyből megfordult és mindkét kezével folyamatosan záporozta a szúrásaival. A fiú könnyedén tért ki minden egyes halálos csapás elől. Mozgása könnyed és kecses volt, akár a szél. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, mindig csak annyit, amennyivel elkerülheti az aktuális támadást.
Hogy mi volt az ifjú mágus trükkje? Két éven keresztül mást se csinált csak különféle bestiákkal küzdött a túlélésért. Rico megtanította neki az összes általa ismert szörny tulajdonságait. Ennél a lénynél pedig jóval erősebbekkel is küzdött már és győzte le őket. Hiába gyors az ellenfele, ezúttal pontosan látja a mozdulatait, ráadásul dühből és ösztönből támad, ami teljesen kiszámítható. Az évek alatt Reigen tovább fejlesztette a kapcsolatát a négy őselemmel és megtanulta a fő tulajdonságaikat, így aszerint küzdött. A mozgása könnyed és kecses volt akár a szélé, mégis kemény és határozott akár a szikla. A harcban változékony és hajlékony maradt akár a víz, ha támadásra került a sör pedig lobbanékony és pusztító akár a tűz.
Az alakváltó egyre csak támadt és támadt. Szúrt, vágott, csapott. Mindent próbált, de egyikkel sem járt sikerrel. Minden erejét és gyorsaságát beleadta mégse tudta még csak megkarcolni sem a fiú. A düh és méreg egyre jobban elöntötte az agyát, az pedig csak még jobban rontotta az esélyeit. Észre sem vette és máris bekerült egy ördögi körbe.
– Ebből elég! Most megöllek te nyamvadt kis görcs! - sziszegte gyűlölködve és előreugrott, közben pedig alakot váltott. Teste megnőtt és az eredeti alakjánál is nagyobb, izmosabb lett. Koponyája szélesebbre nyúlt és két szarv emelkedett ki belőle. Ujjai összementek, de vastagabbak lettek, vékony karmos lába, pedig patává módosult. Farka visszahúzódott a testébe, a pikkelyek pedig eltűntek és csillogó gyémánt réteg jelent meg az egész testén. Egy ütéssel a földbe érkezett le a talajra pontosan oda, ahol Reigen korábban állt, ám ő felszökkent egy mögötte lévő kő tetejére.
– Ó Diamond Bull. Na ez már valami - szólalt meg elismerően. Itt már neki is mutatni kellett valamit, hisz ezt a lényt nem győzhette le puszta fárasztással. Sőt kemény gyémánt páncélja még akár gondot is okozhatott neki, muszáj volt tehát mágiához folyamodnia. Már eleget tesztelte a teste képességeit. Vállszélességű terpeszbe húzta hátra a lábát fölvéve egy alapállást. Halvány szélspirálok jelentek meg a lába körül és kezdtek cikázni szabálytalan pályán a bokájától egészen a térdéig. Elrugaszkodott és valósággal kirobbant a kezdőhelyéről. A Windbourne Speed felgyorsítja a használó mozgási sebességét a kétszeresére. Reigen egyelőre csupán négy percig volt képes fenntartani a mágiát, de számára ez bőven elég volt. Az ugrás közben a bal karjára sziklarögöket idézett, amik beborítva egy kesztyűt formáltak rá az ujjai végétől egészen a könyökéig. A kemény réteg nem csak védelmet nyújtott számára, de az ütőerejét is jelentősen megnövelte. A jobb ökle előtt pedig egy spirálban forgó széltölcsér jelent meg egy fúrót képezve. A Wind Drill kifejezetten jól jött számára az áthatoló mágia tulajdonságával.
A gyémánt bika előtt lefékezett és a bal kezével alulról teljes erőből felütötte az állánál. A súlyos test megemelkedett pár méterre az ég felé. Reigen azonnal felpattant az alakváltó fölé érve és jobb kezével a szél fúrót a bika hátába nyomta. A férfi felbőgött egy tehén mély hangjával. A gyémánt réteg végig repedt a hátán, az ütés tolóereje pedig visszataszította a földre és beleroppantotta a kemény kőpadlóba. A fiú továbbra is a bika hátán térdelt és lékelte a gyémántréteget. A túlzott elbizakodástól viszont leengedte a védelmét és nem vette észre az oldalról nyúló vaskos gyémánt kezet. Megragadt a nyakánál fogva és elhajította. Egészen a szembe lévő kőfalig repült ám ott ahelyett, hogy üreget robbantott volna bele, egyszerűen eltűnt. A férfi csak pislogott, miközben összeszedte magát és felállt.
Végül aztán Reigen elbukkant a falból kikukucskálva széles vigyorral az arcán.
– Hú ez húzós volt! - mondta, miközben kilépett a falból, mintha az nem szilárd halmazállapotú lenne, hanem valami anyagtalan halmaz. A következő pillanatban terpeszállásba vágta magát és összecsapta maga mellett a tenyerét, majd ahogy ívesen felemelte a jobb kezét, a feje fölött tizenhat tűzgömb jelent meg. Jobb tenyerét kitartotta az ellenfele irányába és tüzelni kezdett. Az alakváltó későn kapott észbe és a tűzlabdák valósággal záporozni kezdték, amik még nem is zavarták volna, ha nem robbannak fel a becsapódáskor. Kemény gyémánt rétege megvédte a súlyos sérülésektől, de az égő fájdalmat még így is érezte.
Ahogy Reigen előtte az utolsó tűz labdát is hátrahúzta a kezét ökölbe, majd előre ütött ujjait kinyújtva, mintha vizet fröcskölne. A mozdulat végén egy C alakú vízpenge lökődött előre pörögve, felsértve a gyémánt réteget. A fiú nem állt meg egy lövésnél, esélyt sem adva ellenfelének folyamatosan lökte előre felváltva a karjait Vapor Bladeket lövöldözve előre.
– Elég legyen! - ordított fel a bika és nem törődve a pengékkel felemelte mindkét karját ütésre emelve közben pedig ismételten átalakult. A teste még nagyobb lett és immáron elérte a négy méteres magasságot is. Vállai még szélesebbek és izmosabbak lettek. Bőre narancsos-barnás árnyalatot vett fel. Lábszárát, kezét, mellkasát és fejét pedig aranyozott páncélzat borította be. A fején lévő páncél oldaláról négy szarv ágaskodott ki, szemei pedig vörösen és vészjóslóan világítottak. Alakváltónk magára öltötte végső formáját a Chargert.
A feje fölött összekulcsolta a kezeit és lecsapott a földre. Alatta a kő beszakadt és egyenesen Reigen felé végig repedezett a kő és törtek elő belől a nyársaló sziklák. A fiú egy lángoló csíkot maga után húzva abban a pillanatban oldalra vágódott elkerülve a támadást. Nem tudta volna elkerülni a támadást az előző trükkjével, mivel csak jó pár perccel később tudná újrahasználni. Nem volt mit tenni minden mágiának vannak feltételei és tabui, Reigen pedig az a fajta ember, aki véletlenül sem szegné meg azokat.
A Charger felordított és előre rontott egyenesen a fiú felé, hogy felöklelje. Reigen lába körül még mindig ott cikáztak a szélspirálok, melyek felgyorsították a mozgását. Mielőtt letarolhatta volna a lény felszökkent a fejére és onnan elrugaszkodott. A levegőben megfordult és kitartva a kezét egy két méter szélességű pusztító lángcsóvát lőtt rá. A tűz mágia telibe kapta a lényt és felperzselte. Körülötte feketére színeződött a kő a széntől, már ami megmaradt ott. Az alakváltó teste pedig füstölgött. Reigen közelítve a földhöz előretolta a másik kezét és egy méteres átmérőjű vízsugarat lőtt rá a falhoz passzírozva. A férfi csak egy pillanatig mutatta jelét a találatnak, aztán előretartotta az egyik kezét és felfogta a vízsugarat, a másik kezével, pedig kiszakított egy kődarabot a falból és maga elé lecsapta a földbe. az ifjú mágus megszüntette a vízágyúját, mivel nem látta értelmét. Inkább felkészült ellenfele következő támadására. A jobb keze köré idézte a kőkesztyűt és oldalra emelte a kezét, alkarját pedig a föld felé fordította. Három ütést eresztett meg így a levegőbe és mindegyiknél a kőkesztyű erezeténél mágikus fény kúszott végig a könyöktől egészen az ökléig. A fiú előtt szétrobbant a kő és előtört belőle a rohamozó Charger. Elég lett volna egyszer eltalálnia a rohammal és a fiatal mágus nem kelt volna fel. ezt mindketten nagyon jól tudták. Reigen még se mozdult egy tapodtatott sem. Kockázatos dologra vállalkozott, de a szívében egy cseppnyi félelem sem kapott helyett. A kőkesztyűje öklénél még egy szélfúró is megjelent, majd mikor az ellenfele majdnem elérte hanyatt vágódott. Fölé ért az alakváltó és akkor ütött előre egyenesen a gyomrába.
– Three Hit Nail Drill Punch! - ordította a kombinált támadását, de látszólag nem történt semmi azon kívül, hogy az alakváltó hatalmas lendülete ellenére megtorpant.
– Egy!
Hirtelen a hasa behorpadt és pörögve a magasba emelkedett.
– Kettő!
Még mélyebb horpadás és még magasabbra szállt egyet pördülve.
– Három!
A végső ütés hatása is végbement a Chargeren, ám Reigennek ez nem volt elég. A földön fekve maga elé emelte egymás felé fordítva a tenyereit és koncentrálni kezdett. Egy mágikus gömbjelent meg négy különböző színben váltakozva: vörös, szürke, barna, kék. Végül egy ötödik színben állapodott meg és nyerte el a végső formáját. A négy őselem eggyé olvadt Reigen kezei között és alkotott egy új mágiát.
– Elemental Blast!
A fiú előretolta kezét és a zöldes árnyalatú gömbből egy koncentrált mágikus sugártört elő és találta telibe a férfit. A lövés teljesen kiütött, visszatért az eredeti alakjába és átszakítva a fölső kupolát messzire repült. Reigen lihegve engedte el a karjait és feküdt el ernyedten a földön. Kezéről a kőrögök lepotyogtak, a lábainál pörgő szél pedig szertefoszlott.
– Ez hihetetlen volt Reigen, nerk! Fantasztikus voltál! - totyogott elő Nokinerk egy félreeső helyről, ahol végignézte az egészet. Hol aggodalmaskodott, hol pedig tövig lerágta a karmait az izgalomtól.
– Köszi. Jót tett nekünk ez a két év. Remélem, találkozunk még Ricoval. Szeretném neki meghálálni mindent, amit értünk tett - mosolyodott el, majd felült a földön. Leporolta magát és előhalászta a harc elején gondosan elrejtett motyóját. Felvette a sötétbarna köpenyét és a hátára kanyarította a táskáját. Nokinerk segítségével pedig az ételhordó is rögzítésre került.
Így hát elindulhattak hazafelé. Haza, a Quatro Cerberus céhházába. Olyan régen volt már ott mégis frissen élt benne az emlék. Ha lehunyta a szemét maga előtt látta az ebédlőt, halotta a zajos népet, amint reggeli csevejüket folytatják. Érezte a frissen sült rántotta finoman sózott illatát.
– Reigen, kérdezhetek valamit, nerk? – zökkentette ki az ábrándozásból.
– Mi? Ja persze. - felelte zavarodottan.
- Miért volt olyan fontos, hogy ma érjünk haza, nerk?
– Hát mert holnap lesz a Quatro Cerberus híres Tízpróbája! - kiáltott fel csillogó szemekkel.
– Hogy mi?!
– Csak tízévente rendezik meg! A céh legnagyobb és legmáguspróbálóbb eseménye! Az egész régióból gyűlnek rá az emberek, csak hogy láthassák! Tíz éves voltam mikor láttam az első Tízpróbámat! Egyszerűen hihetetlen volt! Apu is megnyerte, szóval én sem maradhatok le! Igen! Megnyerem! Huhú! Még a lelkem is beleremeg, ha csak belegondolok! Én leszek a legjobb! Én leszek a legjobb! - kezdett bele egy táncba. Nokinerk csak tátott szájjal bámulta. A jobb szeme alatti kis ideg rángatózásba kezdett, aztán összeszedte magát és lehajtva a fejét a homlokára tette kis mancsát. Hiába próbálta leplezni magát Reigen, belül nagyrészt még mindig ugyan az-az idióta maradt, mint régen.
– Szerintem akkor mégiscsak elmegyek a Mágikus Könyvtárba, nerk.
– Biztos vagy benne? Tízévente csak egyszer van ilyen! - hagyta abba a táncot és próbálta győzködni partnerét.
– Igen biztos, nerk. Amúgy is van még valami, amit megakarok nézni, csak ugyebár nem tudtam, mert valaki miatt sietnünk kellett, nerk. - felelte szemrehányóan és fentebb csúsztatta a szemüvegét.
– De…de… ez a Tízpróba!
– Engem nem igazán hoz lázba az ilyesmi, nerk.- zárta le a témát Nokinerk.
–Rendben van. Hát te tudod. akkor majd találkozunk, ha céhben, amikor jössz - csüggedt le Reigen, de elfogadta barátja akaratát.
– Úgy lesz, nerk. Mindenesetre ne várj a napokban. Végre eljuthatok álmaim helyére, nerk
– Jó szórakozást! - kívánt minden jót barátjának, aki megfordult és északra indult el. Köszönés képen felemelte a bal kezét és intett egyet. Reigen egy darabig nézte, ahogy társa egyre távolodik, majd visszafordul az eredeti útvonalára és elindult előre.
Késő délután érkezett meg a városba, amin lassan ment végig, hogy mindent szemügyre vehessen. Lényegében szinte minden pont olyan volt, mint mikor elment. Egy-két új bolt és éterem nyílt, amik közül párat megjegyzett, hátha később benéz. Végül elért a céhház előtt parkba. Most is frissen nyírt bokrok és tiszta, tüskés vasú padok fogadták. Belépet a céhépület kapuin és jobbra fordulva az ebédlő felé vette az irányt, ahol többségében az élet zajlott. Még egyet fordult és belépett a zajos terembe.
- Megjöttem! - kiáltotta széles vigyorral az arcán, mire egy szempillantás alatt csend lett és minden tekintet rá szegeződött.

Herbalista gyűjtés: 5 db Ezüstlevél


az új külső:
Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Kedd Júl. 24, 2012 12:50 am

Hm, Reigenék 07. 07. én térnek vissza, tíz évvel a sárkányok eltűnése után? Csak kooperáltál Masahival? Nyugi csak viccelek bár remélem okkal tértél ekkor vissza. A kalandokról meg hát...

Ez fenomenális! Ez az E/3 nagyon megy neked, egyszerűen teljesen lenyűgöztél, új szintekre emelted szememben az E/3-as írás módot. Teljesen letaglóztam a leírásoktól valami észbontóan jók lettek! A sztori is nagyon tetszik, te kis ínyenc vadász, - igen így foglak ezentúl hívni - szívmelengető kis történet volt! xD Nagyon jól írod le a változásokat, a karaktereket, nagyon szépen igényes valamint választékosan fogalmaztál, és büszke is vagyok rád ezért! Példa értékű munkával szolgáltál és remélem most már többet olvashatom, könyvbe illő soraidat!

Jutalmad: 800 VE + 800 VE + 300 VE bónusz! Nokinert összesen 400 VE -vel erősödik!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Csüt. Jan. 31, 2013 7:11 pm

Jópofa
(1. fejezet)
A trió újra egyesül

x787. július. 16.

– Biztos, visszajött? Már másfél hete jöttem vissza, de még egyszer sem láttam! - méltatlankodott Reigen a Quatro Cerberus ebédlőjében a pultnál könyökölve. Vele szemben Richard állt és éppen a sörös korsókat rendezgette és tisztogatta.
– Egészen biztos - pillantott az ebédlő közepén lévő alakra, aztán halvány mosolyra húzódott a szája. Reigen persze mindebből semmit nem vett észre. Továbbra is a pultot nézte és a lehetőségeit latolgatta.
– Másfél hete vagyok itt - ismételte önmagát – Jó a rendezvény elvett két napot ebből… - kezdet el számolni az ujjain – amikor pedig Hyoujinéknak segítettem az még kettőt. A többi nap viszont mind itt voltam és vagy a többiekkel beszéltem vagy őt kerestem. Pedig még Alice szerint is itt van! - folytatta tovább.
– Amúgy Nokinerk merre van? Elég ritkásan látom - próbálta a férfi kizökkenteni Reigent az aggodalmaskodásból. Látszólag sikerrel.
– Mert állandóan a Nagy Mágikus Könyvtárba járkál. Szerinte habár az én mágiám nem feltétlenül igényli a folyamatos gyakorlást, addig az övé igen. De biztos így van, nekem azok a rúnák és különféle jelek túl bonyolultak. Megértem a vadon hangját, a természet működését, a bestiák viselkedését, de azok a rúnák nekem desiertoiak. Múltkor belenéztem az egyik könyvébe csak úgy kíváncsiságból, de már a címét se tudtam elolvasni. Teljesen más nyelven van. Félelmetes.
– A rúnák világa már csak ilyen - mosolyodott el Richard, aztán helyére illesztette az utolsó üveget is – Gondolom, amikor visszajöttél, ő akkor is oda ment
– Igen, miután legyőztem az alakváltót szétváltunk, én haza jöttem ő pedig… - hirtelen megakadt a szavával és visszagondolt az eseményekre. Amikor az alakváltót megakarta találni akkor a mágikus denevérét használta, hogy üzenhessen neki. Belegondolt, hogyha ír egy üzenetet Maxnek és követi a kis hírvivőt biztosan a nyomára bukkanhat.
– Mi a baj? - kérdezte csodálkozva Richard és érdeklődve fürkészte Reigen arcát, akinek messze jártak a gondolatai. Szemei jobbra-balra pattogtak és látszott, ahogy pörögtek a fejében a gondoltok.
– Meg van hogy találom meg Maxet! - kiáltott fel vidáman.
– És hogyan? - kíváncsiskodott a csapos, ám Reigen meg se hallotta a kérdést.
– Tudnál adni egy darab papírt meg egy tollat?
– Természetesen - mondta kissé megszeppenve és a köténye zsebébe nyúlt ahonnan előhúzott egy tollat, valamint egy darab jegyzetpapírt. Átnyújtotta őket Reigennek és érdeklődve szemlélte az eseményeket.
– Köszi - vigyorodott el, mikor átvette a kért eszközöket. A papírt a pultra helyezte, majd a tollal kanyargós betűkkel felírta a „Max DeLuisnak Reigen Hawkinstól” szöveget. Ahogy végzett vele széles vigyorral tette le a tollat a pultra és felemelve a darab fecnit megcsodálta a munkáját, mintha csak most alkotta volna meg az évszázad műalkotását. Richard nem szólt semmit csak a fejét vakarta. Nem értette, hogy megoldás ez a problémájára egészen addig, míg a fiú ki nem tartotta a jobb kezét és meg nem jelent benne egy aranyló papírba csomagolt denevér. Reigen a másik kezével gyorsan, de óvatosan lefejtette róla a selyempapírt, mire a látszólag csokoládészobor megelevenedett és izgő-mozgó démoni futárrá vált.
Richard felhúzott szemöldökkel bámulta az életre kelt csoki szobrot. Ezt észrevette Reigen és gyors magyarázatba kezdett.
– Ő egy Mágikus Kézbesítő Denevér. Képes bárkit megtalálni a világon. Nincs más dolgom, mint feladni a levelet, aztán követni - magyarázta büszkén Reigen. A csapos azonban továbbra is teljes elképedéssel nézegette a kis bársonydenevért. Kinyitotta a száját, de először nem jött ki hang a torkán, másodszorra pedig nem is tudta hirtelenjében mit mondjon. Harmadszorra viszont már sikerült kiböknie valamit.
– Ez… Az ilyen mágikus tárgyak nagyon ritkák. Még életemben nem láttam ilyet, csak hallottam róluk. Honnan szereztél te ilyet?
– Még három éve Halloweenkor kaptam - vonta meg egyszerűen a vállát. Számára annyira megszokottá vált a kis jószág – noha elég ritkán használta -, hogy bele se gondolt mennyire ritkaság lehet egy ilyen.
– Már három éve van egy ilyened?! – akadt ki végül, de aztán gyorsan lenyugodott, aztán intett Reigennek, hogy hajoljon közelebb. A fiú kérdően nézett rá, aztán lopva körbe pillantott, az okát keresve Richard viselkedésének. Nem látott senki gyanúsat, csak a céhtagok voltak jelen, de ők sem ültek a közvetlen közelükbe. Jelenleg csak az ebédlő asztalainál ültek, vagy épp a felkérések fala előtt álldogált egy-két ember, a pult azonban éppenséggel magányosan tengődött. Végül csak közelebb hajolt kíváncsian, hogy mit akarhat Richard.
– Ez egy nagyon ritka és értékes dolog. Vigyázz rá! Sokan még ölni is tudnának egy ilyen hatalomért. Rossz kezekben ki tudja mit művelhetnének vele. Talán a sors bízta rád, de tudom, hogy nálad biztos kezekben lesz és te sosem élnél vissza egy ilyen erővel. Mindenesetre vigyázz rá és jól tetted, hogy eddig nem verted nagydobra - suttogta neki, mikor már elég közel hajolt hozzá. Reigen némán bólintott jelezvén, hogy megértette a helyzet komolyságát, közben a kis denevér a vállára reppent és a címzettet várva. A csapos szavai egy pillanatra elbizonytalanították a kis hírvivő használatában, de aztán magában gyorsan megrázta a fejét. Más lenne a helyzet, ha például odakint lenne, de most itthon van. A céhben barátok között. Ugyan ki bántaná, vagy árulná el itt, gondolta naivan.
Fölemelte a papírt és a denevér felé nyújtotta.
– Max Deluisenak - nevezte meg a címzettet, mire a bársonydenevér elrugaszkodott a válláról és felkapta a papírdarabot, majd cikázva elindult az ebédlőbe. Reigen lefordult a székről és egyből követni kezdte a megelevenedett szobrot, ami nagy meglepetésére nem is repült messze, csupán néhány asztallal távolabb. Az ebédlő közepén röppent le egy alakhoz, aki éppen egy Heti Mágus magazint bújt. Pont azt, amiben megjelent a Reigenről szóló cikk is. Az ifjú elementalista először megörült, hogy végre oly sok év után újra láthatja barátját, ám lelohadt az arcáról a mosoly, amikor megpillantotta a fekete hajat a szőkés-barna helyett. Az alak fel se emelte rá sötét szemeit, úgy tűnt nem sok figyelmet fordított a felbukkant jövevényre. A szeme sem aranybarna volt, mint Maxnek és az arcszerkezete és kinézete is teljesen másnak hatott, mégis valahogy furcsán ismerősnek tűnt számára. A sötét barna póló, a hajával megegyező színű kabát kombinációt is, mintha látta volna valahol és biztos volt benne, hogy nem a város valamelyik ruha üzletének a kirakatában.
– Bocsi úgy tűnik elromlott - lépett az asztalhoz Reigen, közvetlenül a srác elé a fejét vakarva, hisz csalódás érte. Meg kell vallani nem használta valami sokszor a kis kézbesítőjét, de eddig még sosem tévedett. Letette a aranyozott selyempapírt az asztalra, mire a bársony denevér elengedte a levelet a karmos lábával és ráreppent a papírra. Megmerevedett, majd a papír, mintha önálló életre kelt volna visszacsomagolta a csokoládé szobrot, aztán pedig Reigen eltüntette a zsebdimenziójában.
Ahogy eltűnt figyelme ismételten a céhtagra terelődött, aki már szokatlanul ismerősnek tűnt neki második nekifutásra.
- Hmm, olyan ismerős vagy... - gondolkodott hangosan, fejében pedig a múlt eseményeit pörgette vissza. Sorban vándoroltak el a lelki szemei előtt az arcok, akikkel mágus pályafutása alatt találkozhatott, aztán végül beugrott neki.
- Tudom már! Te vagy az a tűz mágus, aki segített nekünk Web Valleynél megfékezni azokat a lényeket! Te is beléptél a céhbe? Nahát! Üdvözöllek nálunk! Nem baj, ha leülök? - kérdezte, de a választ meg sem várva egy szomszédos üres asztaltól elhúzott egy széket és leült a sötéthajú „újdonsült” céhtársával szemben. A mágus épphogy csak kipillantott az újságja mögül, majd érdektelenül folytatta az olvasást. Egy cikk felkeltett az érdeklődését, ami pont a Quatro Cerberus egyik tagjáról Reigen Hawkinsról szólt. Egy másfél oldalas kérdez-felelek interjú, amely mellett az író beszámolt a személyes benyomásáról is az ifjú mágusról és a céhről is. Meglehetősen sokszor hangzott el az írásban a vad kifejezés, de ezen igazából egy céhtag sem lepődött meg, sőt külön megtiszteltetésnek vették.
– Még hogy visszatért… - dünnyögte halkan az orra alatt – És mégis hova szarjak? – tette fel a kérdést, melyre nem várt választ és persze nagy szerencséjére nem is kapott. Bár három évvel ezelőtt egy hasonló szituációban Reigen kapott volna az alkalmon, hogy lecsapja az ilyesfajta magas labdákat.
A fickó szeme arrébb vándorolt a cikkről a másik oldalon lévő képre és valósággal leesett az álla. A képen látható mágus teljességgel megegyezett a vele szemben helyet foglalt fiúval. Másodpercek tört része alatt rakta össze a fejében a nem túl sok darabból álló kirakóst. A meglepetéstől szabályosan átfejelt az újságon, ami így egy elég érdekes gallért adott az öltözékének.
– Te-te meg mit keresel itt?! – csattant fel hebegve, majd lefejtette magáról az újságot, ami ezután cafatokban hullott az asztalra.
- Ööö, én is Quatro Cerberusos vagyok - válaszolta, bár nem igazán értette a kérdést - Biztos akkor léphettél be, mikor elutaztam két évre. Mondjuk nem is volt nehéz, mivel azután, hogy találkoztunk, úgy néhány hónapra rá döntöttem el, hogy apám nyomdokaiba lépek és én is világot járok - kezdett bele egy magyarázatba és egyúttal mesébe is, habár senki sem kérdezte.
- És nem gondolod, hogy korán jöttél vissza? - szögezte neki a kérdést, majd kicsit lenyugodva kényelmesen hátradőlt a székében. Reigen egy pillanatra elmerengett a kérdésen, de aztán sietve válaszolt.
- Hmm, én is elgondolkoztam már ezen, de tekintve, hogy Rico fél éve abbahagyta a tanításomat, mondván, hogy minden megtanított a vadonról és a benne élő bestiákról, így már nem igazán volt ott több dolgom. Ráadásul hiányzott már ez itt mind - tárta szét mindkét kezét mutatva körbe az ebédlőbe, gondolva a céhre, a társaira, az itt eltöltött időre és emlékeire, minden egyes bútorra és berendezési tárgyra. Mindez mélységesen hiányzott számára és semmi kincsért sem mondana le róluk.
- Ja, értem, mert ez olyan vad, vagy mi a tököm... - jegyezte meg a srác epésen - Akkor gondolom, most egy jó darabig nem mész kirándulni...- kérdezte.
- Egyedül biztos nem. Egy régi barátomat keresem, aki állítólag újra itt van, de sehogy se találom. Pedig Alicel megbeszéltük, hogy újra elvállalunk egy megbízást, mint régen. Jó kis csapat voltunk - mélázott el a régi emlékek között - Nem találkoztál esetleg vele? Max DeLuisnak hívják. Körülbelül egy magas veled, hasonló mágiát használ, mint te és általában egy gitárral rohangál. Csöndes és kicsit morcos, de nagyon jó srác.
A srác elmélyülve a gondolatai között vakargatta a halántékát, közben pedig igyekezett feltűnés nélkül egyre lejjebb csúszni a székében. Aztán végigpörgetve a fejében Reigen korábbi szavait gyorsan kapott rajta és válaszolt valamit.
- Dehogynem! Éppen az előbb ment ki a mosdóba! - bökött a mosdó irányába
- Tényleg? - kapta föl a fejét Reigen és az említett helyiség felé fordította a fejét - Fura. Akkor miért repült hozzád a denevér és nem arra? Pedig még sosem tévedett - nézett vissza a szemben ülőre a fejét vakargatva.
Ekkor egy céhtag lépett az asztaluk mellé, aki egyenesen a pult felől jött.
- Max, Richard küldte a rendelésedet - mondta, majd egy korsó sört rakott le a srác elé, aki dermedten meredt az üvegre. Hirtelenjében azt se tudta, hogy nyeljen vagy köpjön, aztán megsemmisülten lefejelte az asztalt.
– Pedig már majdnem… - morogta az orra alatt, alig hallhatóan. Reigen még mindig ott akadt meg, hogy Maxnek nevezik a vele szemben ülő céhtársát is.
- Jé téged is Maxnek hívnak? De fura! Várjunk csak... - mélyült el hirtelen a gondolataiban. A fejében újra lejátszotta az eddig különös és talán véletlen történéseket. Lelki szemei előtt újra leszállt az asztalhoz a mágikus kézbesítő denevére az üzenettel, amit Max DeLuisenak címzett. Újra végig nézett a máguson és bár az arca teljesen más volt, mégis valahogy hasonlított Maxre. Aztán pedig ismét lepergett előtte, ahogy nem egészen fél perce odalépett hozzájuk egy céhtársuk és Maxnek szólított a vele szemben ülőt.
Ekkor már teljesen összeszűkített szemmel vizslatta, mire Max moccanni sem mert és azt kívánta, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld, hogy elnyelje őt.
- Max? Hát tényleg te vagy az? De megváltoztál! Rád se ismertem! De úgy örülök, hogy újra visszajöttél! - ekkor fölpattant a székről és villámsebesen, hatalmas lendülettel és jó erősen megölelte Maxet - Mindig is tudtam, hogy vissza fogsz jönni!
- Jaj de jó... én azért ennyire nem bíztam volna magamban... - nyögte Reigen szorításában, miközben már a lába pár centire felemelkedett a földről és ide-oda lóbálták, mint egy rongybabát - Azért össze ne törj!
Erre már Reigen is föleszmélt és takarékra véve az újongást engedett a szorításán. Max egyből kapott az alkalmon és kiszabadította magát a kényelmetlen és több ember számára megalázó helyzetből, aztán duzzogva visszaült a helyére. Reigen pedig vigyorogva követte a példáját és ő is helyet foglalt. Most, hogy végre megtalálta régi barátját még izgatottabb és vidámabb lett.
- És mesélj merre jártál? Mitől lett ennyire más a kinézeted? Mikor találkoztunk, miért nem mondtad, hogy te vagy? És egyáltalán miért mentél el? Mikor meghallottam utánad mentem egyből, de sehol sem találtalak, rendes választ pedig senkitől sem kaptam - zúdított rá egy rakat kérdést az ifjú mágus izgatottan. Igazából még millió plusz egy kérdést is feltett volna egy szusszal, ha tehette volna, de igyekezte visszafogni magát.
Max persze csak a szemét forgatta, majd sóhajtott egy hatalmasat. Lassan hátradőlt a széken kényelembe helyezve magát és rövid gondolkodás után belekezdett a válaszolsába.
- A külsőmet egy profi mágus változtatta meg a kérésemre, hogy Erik ne találjon rám. Azt pedig hogy merre jártam nem lehet elmesélni. Egyrészt mert a szavamat adtam rá, másrészt pedig leírhatatlanok azok a helyek és borzalmak. Máig sem értem, hogy miért vagyok még életben, ott kellett volna vesznem a többiekkel –merült el mélyen a gondolataiba és a múlt fájdalmas emlékeibe.
- De az a fő, hogy itt vagy - hajolt előre Reige és veregette meg bizakodóan a vállát - A kalandjaidat pedig szívesen meghallgatnám egyszer, ha mégis meggondolnád magad.
Akkor Reigen Max válla fölött megpillantott egy barnahajú leányzót, aki éppen ekkor lépett be az ebédlőbe. Még szélesebb vigyor csúszott a szájára és magasra nyújtózva integetni kezdett a lány felé.
– Alice! Szia! Itt vagyunk!
A lány észrevette az integető céhtársát és a vele szemben ülő Max-et is, aki szép lassan megint egyre lejjebb süllyedt a székében. Bár Alice nem számított rá, hogy így indul a napja, jókedvűen indult el a fiúk felé.
– Mi az Max, túl sokat ittál? Le kéne szoknod a piálásról nem tesz jót - jegyezte meg csipkelődve.
– Már éppen hiányoltalak… Te voltál a napom teljessé válásának a híja, Csipkerózsika! - érkezett a válasz Max szájából, de Alice nem hagyta annyiban.
– Ez tök kedves lett volna, ha nem tűnnél el az asztal alatt… így viszont elég ciki - adta meg Alice a kegyelem döfést és Reigen számára ekkor tűnt fel igazából, hogy Max már legalább másfél fejjel lentebb van, mint kéne. Gyorsan segítő kezet is nyújtott ebben és megragadva társa vállát feljebb húzta a széken, aminek a díja egy lesújtó pillantás lett. A szemmel ölés után Max visszafordította tekinteté Alice felé.
– Talán rossz lábbal keltél ki az ágyból?
– Dehogy, egy szemernyit sem aludtam – kezdett bele a magyarázatba Alice és a két fiatal mágus ahogy jobban szemügyre vették a lányt láthatták a kisebb karikákat a szeme alatt – Ez viszont hosszú történet, melynek főszereplője egy mostanra éget szagú részeg férfi, egy tucat borosüveg és egy... nem érdekes, lehet, hogy mégis csak aludtam, de arra nem akarok emlékezni - mondta majd ráborult az asztalra. Reigen fantáziájában megjelent egy égett, részeg férfi, mellette Alice, majd mellettük egy tucat, üres boros üveg. Aztán összeadta őket, osztott, szorzott, de nem egy túl gyerekbarát jelenet kerekedett ki belőle, így gyorsan meg is rázta a fejét és lopva két társára tekintett. Egyikük az asztalra borulva vegetált, a másik pedig a okolba is szívesebben kívánta volna magát, mint most az a céh ebédlőjébe.
- Én viszont tudom mitől dobódnátok fel! Mi lenne, ha elmennék egy közös megbízásra? - ajánlotta fel széles vigyorral az arcán. Korábban, még a másfél héttel ezelőtti Quatro Cerberusos rendezvényen megbeszélték, hogy elvállalnak egy közös megbízást a régi idők emlékére. Mi sem lehetne a legjobb alkalom, mint mikor mindhárman együtt vannak, gondolta magában Reigen.
– Nem érek rá… - jegyezte meg Max, ahogy fölényes mosoly csúszott az arcára – Lukisznak és Mukinak már elígértem magam. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Max lopva körbe pillantott, mintha a két delikvenst kereste volna, ám ekkor hirtelen megjelent Probulus, aki elsétálva az asztal mellett meghallotta a kijelentés és az asztal társaságára rá sem nézve csak ennyit mondott menet közben:
– Lukisz és Muki egy több napot igénybevevő megbízásra mentek.
A kijelentésre Max arcára fagyott a mosoly és hirtelenjében nem is tudta mit mondjon erre.
– Akkor… izé… ti… hú… - mekegte kínjában. Alice nem látta a jelenetet, de lelki szemei előtt bizonyára elképzelte, mivel széles mosollyal egyenesedett fel a székben és kárörvendő tekintettel meredt Maxre.
– Úgy tűnik mégiscsak ráérsz.
- Így van akkor jöhetsz velünk! - vigyorodott el örömittasan Reigen.
- Hurrá! - hangzott Alicetől is egy őszinte ujjongás.
– Jaja de jó nekem! – szólt szarkasztikusan Max, aztán a korsójáért nyúlt és belehörpintett.
– Igazad volt Reigen, máris jobb a kedvem - mondta a lány, ahogy végig tekintett Max ábrázatán.
– Na ugye? - húzódott szélesebbre Reigen vigyora és helyeslően bólogatott, de csak mert nem tudta, hogy Alice a kárörvendés miatt adott igazat neki.
Miközben Max a korsójából kortyolgatta a maradék italt, Alice pedig a örömittasan bámulta tovább a fancsali ábrázatát, addig Reigen a nyakát nyújtogatva tekintett a jó pár méterre levő megbízások falára. Aztán a lány felpattant a székéről és elsietett valahová. Max szeme felcsillant, hogy talán törlődik a napi programja és nem kell sehova se mennie, de kiábrándultan tézett vissza az üvege aljára, mikor meglátta, hogy a lány csak a pulthoz ment rendelés céljából.
– Találtál valamit? - kérdezte Alice ahogy visszajött egy bögre teával a kezében. Reigen már pár perce erősen hunyorgott a falra és próbált messziről kiszúrni valami érdekeset, de konkrétan semmi biztosat nem talált. Annyiban biztos volt, hogy a mai napon rengeteg megbízás várt arra, hogy valamelyik céhtag megcsinálja. Néhánynak az illusztrációja még fel is keltette az érdeklődését, de ahogy távolról kibetűzte a főcímét nem is találta elég érdekesnek és méltónak, hogy megünnepeljék az újbóli egyesülésüket.
– Úgy tűnik ma nincs semmi érdemleges a falon! - csapta lelkesen a korsóját Max az asztalra.
– Hát nem tudom… elég nagy a választék, talán nézzünk rá együtt közelebbről - ajánlotta fel Reigen, amit morcos céhtársa nem igazán halott szívesen.
– Rendben! – értett egyet a leányzó és lelkesen pattant fel a székéről, majd az asztalok közt lavírozva a papírokkal tele tűzdelt falhoz sietett. Reigen szinte azonnal követte és izgatottan lépett mellé közelebbről is szemügyre véve az elvégzendő feladatokat. Ellenben Max, aki lassan és morogva állt fel a helyéről véletlenül sem elkapkodva csak jóval utánuk ért mögéjük és még akkor sem a megbízásokat fürkészte csupán egy üres falfelületet bámult tüntetően a papír áradat között.
– Krumplis föld… nem… fiatal, mindenre nyitott úriembereket… ez mit keres itt? Hölgyeket keresek… Nem! - olvasta fel sorban egy-két véletlenszerűen kiválasztott megbízást, de egyiket se találta olyannak, hogy be is fejezze. Reigen a fal jobb oldalára szeparálódva próbálkozott munkát találni.
– Gazdag család gyerekeinek az őrzése… hát ez nem valami vad… Ó nézzétek kincskeresés! - örült meg hirtelen, mikor három papírral arrébb megtalálta, amit keresett – Ez még talán érdekes is. Ja nem jó. Tegnap járt le a határideje… - fejezte be szomorúan a lelkesen indult kijelentését. Megfogta a lapot és letépve, szépen összehajtogatva egy közeli kukába kidobta. Nem akarta, hogy más is abba a hibába essen, mint ő néhány másodperccel ezelőtt.
– Gyerünk Max, keress te is! – szólt rá a fiatal mágusra Alice, ahogy észrevette, hogy még mindig csak egy pontot bámul a falon és ő még egy megbízást se olvasott fel a csapat számára, mint lehetőség.
– Szerintem hagyjátok! Időpocsékolás. Már az összes valamirevalót elvitték…
– Csak szeretnéd! - vigyorgott rá Alice kajánul.
– Tudom - hallatszódott a nyugtázás.
Egy perces csönd ereszkedett a kis csoportra, aminek a kétharmados többsége lelkesen és vadul keresgélte a megfelelő feladatot, ami mindhármuk számára jó lehet.
– Ez érdekes! Egy kis faluban valamilyen betegség tombol, aztán a betegek maguktól tűnnek el. ehhez mit szóltok?
– Talán eljátszották a halálukat, hogy aztán új életet kezdhessenek valahol máshol - vetette fel az ötletet Reigen.
– Betegségben meghalni nincs semmi hősies… - morogta Max a túl végen.
– Nem is a hősiesség a lényeg!
– De nekem igen! – erősködött tovább.
– Különben is a hozzád hasonló idióták úgy sem lesznek betegek! Nem hallottad még ezt a mondást? - vette oda neki, közben pedig tovább keresett valami olyat, ami egy hősnek is megfelelhet.
– Én igen - vágta rá vidáman Reigen.
– Azért nem betegszem le soha, mert erős a szervezetem - magyarázkodott Max, aztán a pult felé fordult – Richard, még egy sört! - kiáltotta, mire a csapos csak bólintott, hogy hallotta a rendelést és már fel is fordított bravúros ügyességgel egy előre a pultra készített korsót és a csap alá tartotta.
– Jó, ha ez nem megfelelő akkor válassz te! - torkolta le a férfiút, aki közben kényelmesen helyet foglalt a mellettük lévő üres asztalnál és kényelmesen hátradőlt a székében várva a frissen csapolt jéghideg sörét.
– Innen látom, hogy csupa szemét van a falon – mondta elégedetten rá se nézve a papírokra.
Reigen mindeközben tovább kutatott és észrevett a falon egy papírt, ami eddig takarásban volt egy fölötte lévőtől. Félresöpörte és szabaddá vált a fokozottan veszélyes felirat. Ahogy elolvasta abban a pillanatban megcsillant a szeme.
– És ehhez mit szóltok? Egy északi falut feldúlt többször is egy Blizzardvern és azt kéne megfékezni.
A fiú pontosan tudta miért írták a papírra piros betűkkel a fokozottan veszélyes jeligét. Noha konkrétan ezzel a lénnyel még nem volt szerencséje találkozni, azonban egy nagyon közeli rokonával már annál inkább. Egy Zöld Wyvern ellen harcolt már és ha nincs mellette ott Rico nem is bírta volna legyőzni. Még most se tartotta elég képzettnek magát, hogy akár egyedül legyőzhessen egy ilyen lényt, azonban egy csepp aggodalom sem lakozott a szívében. Jól tudta, hogy Alice és Max végig ott lesznek vele és együtt képesek lesznek teljesíteni a feladatot.
– Részemről rendben és akkor Max le is lett szavazva - vigyorgott Alice.
– Hé! Hol a demokrácia?! - csattant fel Max, mire Reigennek eszébe jutott egy korábbi jelenet, amiben szőrös kis barátjával volt.
– Nokinerk erre mondaná, hogy kétharmados többség.
– Akkor ezt megbeszéltük! - csapta össze elégedetten e két tenyerét a lány. Max a két előtte állóra tekintett, majd le a kezére és az ujjain számolásba kezdett, majd kisvártatva rájött mi is az a kétharmados többség.
- Gnoryll pörölye verjen meg... - vágta homlokon magát, ahogy szembesült a vereségével.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Hétf. Feb. 18, 2013 10:59 pm

Jó pofa ki kaland volt xD


Viccet félre téve, tetszett! Az a rész ahogy Max próbált lerázni, kifejezetten mulatott, és hogy játszi könnyedséggel hagytad figyelmen kívül. Ám a cím sokat ígér, és a küldetés amit elvállaltatok is igen csak jónak tűnik, szóval várom ám a folytatást! Annyit tennék még hozzá, hogy figyelj a történésbeli ismétlésekre, azt látom amikor nem tudsz mit írni leírod más szavakkal más ember nézőpontjából a cselekvést, ezekre figyelj oda.

Jutalmad: 900 VE + 200 VE bonusz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Csüt. Feb. 28, 2013 2:01 pm

Titkos szolgálat
(1. fejezet)

x776.

Mit is lehetne mondani Debaco Townról? Egy Észak-shaolani negyed piaccal és csatornával. Amit a piacon nem talál az ember – vagy épp csak drágán -, azt megtalálja a csatornában ingyen.
Debaco Town szívében találhatták meg az érdeklődök egy bizonyos irodát, aminek az ajtajának az üvegén egy bizonyos szöveg állt: Reigen Hawkins Rt. Magánnyomozó. Maga az iroda szűk volt és szegényes, csupán néhány ócska bútor foglalta a helyet és a port belül. Az ablakon a reluxák felhúzva pihentek. Nem is csoda, hisz lehúzni se lehetett, vagy legalábbis az ember a madzagok épségét kockáztatta volna vele.
Hosszú, forró nyári napnak néztek elébe hőseink. A fedetlen ablakon csak úgy tűzött befelé a nap, ám a reluxát senki nem merte használni, a függöny pedig valósággal luxusnak számított itt. Aznap Nokinerk fő feladatai között foglalt helyet az ebéd elkészítése. A probléma igazából ott kezdődött, hogy nem volt miből. Ettől függetlenül a szőrős kis shugo mindent megtett az ügy érdekében. Egy tálcára tányért, kést, villát, szalvétát készített elő, sőt még egy virágot is szerzett díszítésképpen. A fürdőszobában nőt ki a falból, de senkise tudta hogyan. Mindazonáltal úgy tűnt beteljesítette a kis növényke a végzetét. Minden készen állt csupán a kaja hiányzott.
– Ennyi? - kérdezte Reigen, mikor Nokinerk bevitte a tálcát. Az íróasztal mögött ült és épp papírrepülőket hajtogatott a jegyzettömbje lapjaiból. A repülőket pedig a sarki kukába próbálta beledobni. A szemetes melletti papírrepülő temetőből ítélve viszont nem sok sikerrel.
– Egy doboz tartós tej?
– Fél doboz - pontosított – A másik felét megittuk a reggelihez.
Bizony ez volt a szörnyű helyzet, fél liter tej választotta el őket a éhhaláltól. Reigen felemelt egy hosszúkás dobozt az íróasztala sarkáról és kiborította. Egyetlen szívószál esett ki belőle. Nagyot nyelve markolta fel.
– Az utolsó cseppnek - motyogta.
– Kéne valami meló, nerk… - szólt Nokinerk csöndesen.
– Ne aggódj. Ez a város tele van megoldatlan rejtélyekkel. Előbb vagy utóbb biztos megcsörren a lakrimafon…
– Nincs lakrimafonunk. Lemerült, nerk - emlékeztette a fiút a szörnyű tényre. Reigen kicsit elszontyolodott és elpakolta a jegyzettömbjét meg egy félkész orrmotoros vadászgépet a fiókba, majd egy optimista mosolyt erőltetett az arcára.
– Akkor se csüggedj. Ha nem is lakrimafonon de személyesen biztos kapunk valamit. Jön majd valaki és bekopogtat az ajtón…
Valaki kopogtatott az ajtón. Reigen akkorát nyögött, mintha egyben lenyelt volna egy csirkecombot. Széltében. Gyorsan körülnézett a szobában, de nem volt túl elégedett a látvánnyal. A tálca az evőeszközökkel, a kuka melletti papírrepülők és a sok egyéb limlom jóvoltából a helyiség távolról sem hasonlított egy sikeres magánnyomozó irodájához. Az ajtón pedig nagy valószínűséggel egy potenciális ügyfél kopogtatott. Reigen egy pillanatra megdermedt és a pillantása találkozott Nokinerkével, aztán mindketten akcióba lendültek. Reigen kihúzott egy fiókot, belesöpörte a tányérokat, késeket, villákat és szalvétákat, közben Nokinerk bedobálta a repülőket a szemetesbe, aztán felkapta a tejes dobozt és a polcon álló egy szem vázába rejtette. Végül már csak a tálca helye maradt kérdéses. Jobb ötlet híján Nokinerk a székre dobta és ráült.
– Tessék! - kiáltott ki Reigen, miközben az íróasztal fölé hajolt és úgy tett, mintha jegyzetelne egy papírra. Nokinerk esze azon járt, hogy talán meggyőzőbb lett volna a jelenet, ha a fiú nem fordítva tartotta volna a tollat.
Az ajtó kinyílt és egy férfi lépett be mágikus pisztollyal a kezében. A fegyver kurta, matt szürke volt, csakúgy, mint a gazdája, akinek a magassága valahol pontosan Reigen és Nokinerk magasságának a mértani közepe lehetett. Maga a megjelenése is elég ódivatúnak tűnt. Szögletes álla pedig gavallérságot sugárzott. Haját rövidre nyírva hordta, szinte már katonásan röviden. Apró szeme mintha el akart volna bújni vastag lencséjű szemüvege mögött. Vagy ő volt rémesen rövidlátó, vagy a szemésze. De az is lehet, hogy csak mágikus lövedék álló üveg mögött érezte biztonságban a szemét.
A jövevény becsukta maga mögött az ajtót. A halántékáról kövér izzadságcseppek hullottak a kabátjára.
– Maga Reigen Hawkins? - kérdezte egyből.
– Igen, én vagyok Reigen Hawkins - felelte szabatosan a fiú.
A férfi közelebb lépett hozzájuk és enyhén oldalra fordulva Nokinerkre szegezte a pisztolyát. Pár másodpercig farkasszemet nézett a pisztoly csövével és nem tudta eldönteni, hogy vajon nyugton maradjon, vagy torkaszakadtából kezdjen el visítani.
– És te ki vagy? - mordult rá a jövevény.
– Nokinerk. Reigen társa – felelte megszeppenve. Már csak azért is látszott rajta, mivel elfelejtette a mondata végére rakni a jól megszokott –nerk szót. Reigen például sosem tudta eldönteni, hogy tudatosan csinálja, vagy egyszerűen valamiféle beidegződés nála.
A válasz után a pisztolyos férfi tekintete lejjebb siklott.
– Miért van alattad tálca? – kérdezte.
– Pohárnak érzem magam, nerk - vágta rá, mivel jobb válasz hirtelen nem jutott eszébe, a kabátos alak látszólag ennyivel is beérte, mert elfordult tőle és az ablakhoz lépett. Érdekes módon a fickónak a legfurább dolog a tálcás eset mutatkozott, holott az esetek többségében Nokinerk külseje szokott lenni, vagy épp, hogy beszél.
– Nem értettem a nevét - szólalt meg Reigen, habár a fickó nem is mondta, azért jobban érezte volna magát, ha tudja.
– Steve McCoffin
A férfi kisandított az ablakon. Résnyire összehúzott szemével egy rolóra emlékeztethette az embert. A válla fölött hátra pillantotta a korábban becsukott ajtóra.
– Az az egyetlen bejárat?
Reigen némán bólintott.
– Valami gondja van tán? - kérdezte puhatolózva.
– Meg akarnak ölni - mondta ki Steve McCoffin kerekperec.
A férfi elfordult az ablaktól és ugyanabban a pillanatban egy mágikus lövedék, amit valahol az utcán lőhettek ki, egy csinos kis lyukat ütött az ablaküvegen. elsuhant néhány milliméterre McCoffin arca mellett, majd összetörte a vázát a polcon, leleplezve a benne rejtőző tejes dobozt. A tej vékony sugárban csorgott az amúgy is koszos szőnyegre.
– Miből gondolja, hogy az életére törnek Steve? - érdeklődött teljesen komolyan Reigen.
Nokinerk elképedve nézett a társára és magának McCoffinnak is elakadt a lélegzete. Reigen azonban szemlátomást nem vette észre az előbbi jelenetet. Figyelmét annyira lekötötte saját színészi produkciója, hogy valószínűleg fel se tűnt volna neki, ha a lövedék fejbe találja a látogatót. Nokinerk azért lopva közelebb somfordált a szekrényhez, készen arra, hogy bármikor beugorhasson mögé, ha esetleg további lövedékek érkeztek volna.
McCoffin bedugta a fegyverét a vállára szíjazott pisztolytáskába, majd a szoba közepe felé indult. Nokinerk fejében így már kezdett egyértelművé válni, hogy a fickó nem fegyver más, sőt talán nem is bír semmilyen mágiával. Ez még talán meg is magyarázná miért tart annyira az üldözőjétől.
– Használnom kell a lakrimafonjukat - mondta sürgetően.
– Miért? - kérdezte Reigen bamba ábrázattal.
Steve McCoffin először habozott. Valószínűleg még akkor sem látott át Reigenen. Nem tudta, hogy tényleg ilyen vagy csak játssza magát. Viszont még valószínűbb volt, hogy akkor éppen egészen más problémák foglalkoztatták.
– Nekem elmondhatja, Mr. McMuffin. Magánkopó vagyok, életelemem a balhé - mondta magabiztosan Reigen közben megvakarta az orrát.
Steve McCoffin gyorsan körülnézett a szobában. Ha meglátott volna egy lakrimafont, valószínűleg a kemény kristály részével először agyba-főbe verte volna vele Reigent, hogy aztán zavartalanul használhassa a mágikus berendezést. Csakhogy sajnálatos módon nem talált sehol sem, pedig ott volt a szekrény legalsó fiókjában, de ugyebár az lemerült és nem sokra ment volna vele. McCoffin teljesen sarokba szorul és ezt újabb kövér izzadságcseppek jelezték a halántékán. Az ideje fogytán volt és nem maradt más választása.
– Rendben van - bólintott – Elmondom.
Leült Reigennel szembe az íróasztalhoz és elővett egy szál cigarettát.
– Tűz?
Reigen beleszagolt a levegőbe.
– Nem érzek semmit - rázta a fejét. McCoffin rágyújtott, de néhány mélyebb szippantás után el is nyomta a cigarettáját az íróasztal lapján. Éveket öregedett az utóbbi néhány percben. Reigen pedig összekulcsolt újakkal enyhén előre dőlve, bamba vigyorral nézte a férfit és várta a mesét.
– Ide figyeljen - fogott bele a történetbe - Én titkos ügynök vagyok. Nem számít, kinek dolgozom
– Miért, kinek dolgozik? – kérdezte Reigen.
– Nem számít. Egy Kharón nevű férfi után nyomozok. Kharón bérgyilkos, akkora bűnszervezet feje, ami nagyobb, mint az egész Heart Kruez társaság.
Reigen a homlokát ráncolta is ide-oda kapdosta a szemeit jelezvén, hogy mozognak a fogaskerekek a fejében.
– Kharón? Miféle név már ez?
– Fedőnév. Vagy kódnév, ha úgy jobban tetszik. A mítoszok szerint Kharón az, aki átszállítja a halott lelkeket az alvilág folyóján. Ő a holtak révésze.
– És van ideje még erre is a gyilkolászás mellett?
- Mi? Nem - akadt ki McCoffin - Ez csak a mítosz, ahonnan a bérgyilkos neve ered
– Áhá! Értem!
A nap valószínűleg egy jókora felhő mögé bújhatott, mert Nokinerk hirtelen dideregni kezdett azon a nyáron először. Talán a lövedék ütötte lyukon fújt be a szél a szobába.
- Senki nem tudja, ki is Kharón valójában - foly¬tatta McCoffin. - Zseniálisan tudja álcázni magát. Azt mondják, annyi arca van, hogy a tulajdon édes¬anyja se ismerné fel.
- Maga ismeri az édesanyját? - kérdezte Reigen.
- Nem - McCoffin mélyet sóhajtott. - Csak egy dologról lehet felismerni Kharónt: a hiányzó ujjáról.
- Miért, az hol van? - kíváncsiskodott Reigen.
- Nem tudom. Nincs meg. Levágták.
– Akkor nem lehet valami jó zongorista - mondta gúnyos mosollyal Reigen.
McCoffin néhány másodpercre behunyta a sze¬mét. Bizonyára abban reménykedett, hogy csak ál¬modik, és ha megint kinyitja a szemét, valahol má¬sutt lesz. Sajnos csalódnia kellett.
- Hát igen - szólalt meg végül. - A helyzet az, hogy időzavarba kerültem. Kharón meg akar ölni egy Fyodor Kuszenyov nevű pregrandei diplomatát.
– Ismerős a neve, nerk. Mintha már olvastam volna róla valahol...
– Ha Kuszenyov meghal, mindennek vége. A nemzetközi helyzet válságban van és gyakorlatilag pengeélen táncol. Még egy háború is kitörhet.
– Hú... Ilyen nagy lenne a baj?
- Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja állítani Kharónt. Tudom, mikorra tervezi a merényletet, és tudom, hogyan akarja csinálni. Mindenképpen használnom kell egy lakrimafont.
Reigen egyszerűen megvonta a vállát, és sajnálkozva csóválni kezdte a fejét.
– Sajnálom Mr. Muffin, de nincs működő lakrimafonunk.
– Nincs működő... - visszhangozta a férfi. Nokinerk egy pillanatig attól tartott, hogy McCoffin kitekeri Reigen nyakát. Mindent elmondott nekik és cserébe semmit sem kapott, pedig igazán nem kért sokat. Egy kicsit megrándult a keze, talán a fiú nyakát képzelte a markába.
- Lent az Appletini Lane sarkán van egy lakrimafon fülke, nerk - próbálta oldani a helyzetet a pöttöm kis szőrgombóc. McCoffin szemlátomást elfelejtette, hogy a szobá¬ban van Nokinerk. Rá nézett, kicsit csodálkozva, az¬tán a lövedék által fúrta lyukra pillantott. A lyuk olyan volt, mint egy fél szem, ami az ember lelkébe bámulna.
– Odakint...
McCoffin megnyalta az ajkait. Nem kellett lángésznek lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja mi nyomasztja. A még sokáig pihen az irodában, Kharón utána jön és megöli. Legközelebb talán meg nem csak egyszerűen benő, hanem talán egy robbanó lakrimát hajít be, vagy más tömegpusztító finomságot. Ha viszont kimegy az utcára, élő céltáblává válik. Kharón pedig van olyan profi, hogy kétszer ne hibázzon.
McCoffin azonban talpraesett ember volt. Talán ezért is élt már túl és teljesített megannyi megbízást életében. Felpattant a székből és a szoba túlsó végébe sietett, ahol egy kampón Reigen esőkabátja lógott.
– Ötvenezer gyémántot adok ezért a kabátért.
– De hiszen már van kabátja - mondta csodálkozva Reigen.
– Feltűnés nélkül kell kijutnom az épületből.
McCoffin levette nyúzott, barna kabátját. Alatta piszkos, fehér zakót viselt, a fegyver pedig jól látszódott alatta a válltartóban, valahol ott, ahol mások a tárcájukat tartják. A férfi levette az akasztóról a kabátot és fáradt mozdulatokkal belebújt. Felhajtotta a gallérját, ezzel többé kevésbé eltakarta az arcát. Azután elővarázsolt valahonnan ötvenezer gyémántot és ledobta az íróasztalra. Ez az öt darab tízezer gyémántos bankó lehetett a két magándetektív számára a nap fénypontja. Reigennek egy rossz szava sem lehetett, hisz ő maga tízezer gyémántért vásárolta egy használtruha boltban és valószínűleg még azok is annyit kerestek rajta, hogy simán vehettek belőle öt hasonlót.
McCoffin nagy levegőt vett, mint aki éppen egy csapdákkal teli folyosón készül átrohanni. Egy pillanatig még habozott, de aztán elsietett. Az ajtó kattanva becsukódott mögötte.
Nokinerk leszállt a tálcáról, amin eddig csücsült.
– Na, mit szólsz hozzá, nerk?- kérdezte. Reigen pedig felemelte az asztalról a pénzt és nézegetni kezdte a fényben. először felhúzta a szemöldökét és megvakarta a haját, aztán persze elvigyorodott.
– Hát még sosem kerestem ilyen egyszerűen ennyi pénz.
– Nem arra gondoltam, nerk. Hanem ehhez az ügyhöz. Vajon kinek dolgozhat, nerk?
– Hmm... Jó kérdés - morfondírozott Reigen, közben pedig a zsebébe gyűrte a pénzt. Ahogy ezzel megvolt elindult, hogy felakassza az újdonsült cserekabátját.
– Gondolod, hogy ez lett volna a...
– Könnyen meglehet, nerk - válaszolt rá, mielőtt még Reigen befejezhette volna.
– Akkor elszalasztottu... - ismét nem fejezte be a mondatot, de ezúttal nem azért, mert a szavába vágtak, hanem mert egy kulcs pottyant ki a kabát zsebéből. Egy műanyag biléta lógott rajta, amin piros betűkkel a következő állt:

Shaolan Hotel,
605.
Mindketten a kulcsra néztek aztán pedig egymásra.
– Talán mégsem, nerk...
Nem kellett hozzá sok idő, hogy elhatározzák visszaadják a kulcsot a tulajdonosának. Bezárták maguk után az iroda ajtaját és McCoffin keresésére indultak.
– Biztos jó ötlet lesz ez, nerk? Nem lenne jobb inkább megnézni a szobát?
– Nem. Úgy volna tisztességes, ha visszaadnánk a gazdájának. Most biztos nem tud haza menni szegény.
Nokinerk felvont szemöldökkel nézett fel a mellette menetelő Reigenre, aztán pedig le a markában szorongatott bilétás kulcsra.
Ahogy közeledtek az Appletini Lane-hez, egy utcaseprőt pillantott meg Nokinerk, amint épp befordult a sarkon. Törött, rozoga seprűvel dolgozott, és ő maga sem volt jobb állapotban. Talán a hőség viselte meg. A sikátorban egy szemetes talicska állt és csodálkozott is, hogy az utcaseprő nem viszi magával. De csak meglegyintette a fejét, hogy biztosan csak valami hiba miatt lehetett. Ezalatt Reigen lendületesen továbbment, s mellette elnézve partnere meglátta McCoffint, aki a lakrimafon fülkében állt.
– Úgy tűnik itt van, nerk – állapította meg a kis shugo.
– Igen, de nézd meg. Öt perce van rajta a kabátom és máris leöntötte eper dzsemmel.
– Micsoda? - akadt ki Nokinerk és egyszerre borzasztóan rossz érzés fogta el. Valósággal felállt a szőr a hátán. A talicskáról megfeledkezve megelőzte Reigent. McCoffint nézte, ahogy közeledett felé, de a tekintete nem követte a szőrös kis lényt. Még közelebb érve a fülke ajtaja felé nyúlt.
– Szerintem ne zavard Nokinerk. Hiszen még beszél - szólalt meg Reigen.
Nokinerk végül csak kinyitotta az ajtót, de McCoffin már nem beszélt. A lakrimafon néma volt és már ő sem készült hangot kiadni. A vöröses folyadék, ami a kabátot beszennyezte nem eper dzsem volt, ahogy azt Reigen hitte, hanem McCoffin vére. Nagy valószínűséggel Kharón ontotta ki, legalábbis Nokinerk erre a következtetésre jutott, amint megpillantotta a fülke üvegén tátongó lyukat, amin keresztül behatolt a halálos mágikus lövedék. A kis szőrös teremtmény ijedten tekintett hátra keresve az utcaseprőt, de csak a hűlt helyét láthatta. Kharón teljesen felszívódott. Közben persze nyitva tartotta a fülke ajtaját, sőt még egy pillanatra be is szorult mögé. Reigen ott állt előtte tágra nyílt szemmel és még tágabbra nyílt szájjal. Aztán McCoffin egyszer csak előrebukott, egyenesen Reigen karjaiba. Még mindig volt benne élet, habár nem sok minden tartotta lelkét a földi porhüvelybe. Száját akadozva nyitotta ki és beszélni kezdett. Nokinerk hallotta volna az egészet, de nagy szerencsétlenségére egy vonat épp abban a percben döntött úgy, hogy elrobog a fejük fölötti felüljárón, így a következő néhány másodpercben a környéket a fémes csikorgás, csattogás és zakatolás töltötte be. A sikátor téglafalai visszaverték a zajt és az ide-oda pattogott, akár egy jó erősen megütött teniszlabda. Látta, hogy McCoffin ajkai mozognak és azt is, ahogy azokra Reigen bólogat, de hallani egy hangot se hallott a férfi szájából. Igyekezett előrefurakodni, de az üvegajtó elválasztotta tőlük. Mire végül nagy nehezen sikeresen közelebb férkőzött, addigra a vonat is elment. McCoffin pedig szintúgy.
Reiegen lassan és tisztelettudóan leengedte a halott ügynök ernyedt holttestét az aszfaltra. Szemei csak úgy pattogtak jobbra-balra, mintha próbálna feldolgozni valamit. Nokinerk nem tudta, hogy most a férfi utolsó szavai nyomták meg ennyire, vagy a halál látványa zaklatta fel ennyire, habár jelen esetben nem kellett volna. Megakart szólalni, de teljesen kiszáradt száján egy hang se jött ki. Egy mély lélegzet után újra megpróbálta.
– Mit mondott, nerk? - kérdezte óvatosan.
– Hogy „héé” - felelte egyszerűen Reigen.
– Héé? Mi az, hogy „héé”, nerk?
– Nem tudom, talán „déél”- próbálkozott.
– Dél?
– Igen. Talán.
– Most igen vagy talán, nerk?
– Akkor igen - vágta rá gyorsan.
– És csak ennyit mondott, nerk? - faggatta tovább.
– Nem, azt is, hogy „héélele”
– Dél, „héélele”? - ismételte meg kérdezve.
– És „Álhelés aoa”.
- „Álhelés aoa”?! – akadt ki Nokinerk az igen szerényes halláson. Reigen lehúzta a szája egyik sarkát és a tarkóját kezdte vakargatni.
[color=orangered] – Alig hallottam valamit. Olyan hangos volt az a vonat… - mondta sajnálkozva, de kerülte társa szemét, helyette inkább nézte a fülkét, a földet, a téglafalakat és még az utcatáblát is.
– Tudom, hogy hangos volt, de te egész közel álltál hozzá! Hallanod kellett volna, mit mond, nerk! – csattant fel Nokinerk. Félt, hogy Reigen most baltázta el a megoldás egyik fontos kulcsát.
– Jó, jó, bocsánat - az utolsó szónál már szőrös kis társa szemébe nézett, ezzel Nokinerk is rájött, hogy komolyan mondja, nem csak úgy a levegőbe beszélt.
– Most már mindegy. Inkább próbáljuk meg kitalálni mit is akart, nerk. Mit mondott akkor egész pontosan?
- „Héé, héélele, álhelés aoa" - ismételte meg.
– Héé. Héélele, nerk… - gondolkodott el és fejében megforgatta az értelmetlennek tűnő szavakat – Talán „dél, délkelet”. Nem ezt mondta véletlenül?
– De igen. Pontosan azt mondta! Mármint biztos azt mondta mi mást mondhatott volna? Dél, délkelet! - mondta felderülve.
- És az „álhelés aoa", nerk? Talán „átkelés"... „Aoa"... „amoda". Átkelés amoda, nerk. Lehet? - próbálkozott tovább.
- Persze! Dél, délkelet. Átkelés amoda! Stimmel! - ujjongott Reigen.
- Dél, délkelet...
Nokinerk felnézett az égre és a nap állásából gyorsan végig gondolta az égtájakat, aztán a megfelelő irányba fordult háttal a főutcának, szembe a sikátorral.
- Lehet, hogy még se ezt monda? – mondta kételkedve.
– Vagy csak nem mostra értette, nerk…
– Mire gondolsz?
– Még nem tudom, talán ahogy haladunk előre, majd kiderül.
– Úgy legyen - értette egyet, aztán lenézett a halott férfira – Vele mi legyen? Még se hagyhatjuk itt.
– Szerintem értesítsük a rendőrséget, nerk
Reigen a fülkére pillantott és már lépett is egyet fel, mikor Nokinerk megszólalt.
– Ezt nem használhatjuk, nerk - rázta meg a fejét.
– Miért?
– A mágikus lenyomatok miatt. Elvégeznek rajta egy eternano vizsgálatot és máris nyakig ülünk a pácban, nerk. Nem mintha már nem lennénk benne amúgy is… - dörmögte halkan a végét.
– Akkor menjünk oda személyesen?
– Inkább, nerk. Talán úgy járnánk a legjobban. Egyúttal pedig elmondhatjuk ezt az egészet, nerk
Az őrszoba hozzávetőleg csupán majdnem egy kilométerre volt tőlük. Félig futva indultak útnak, de így is beletelt legalább egy húsz percbe mire megérkeztek. Egyrészről elég szerencsétlenek voltak a forgalommal, másrészt Reigen mindenütt Kharónokat látott. Egy babakocsit toló nő, egy hal árus férfi vagy épp a villamosra váró fickó. Mindegyikben a gyilkost vélte felfedezni- Még a rendőrőrs ügyeletesével is csak akkor volt hajlandó szóba állni miután megszámolta az ujjait. Nokinerk már ezen meg se lepődött, teljesen tisztában volt vele, hogy Reigen képes túl spilázni dolgokat és nagyon bele tudja élni magát az elképzelhetetlen elméletekbe. Miután Többször is hallotta tőle a nyulas összeesküvés elméletet meg pláne.
Kapkodva kezdték ketten egymást váltva ecsetelni mi is történt velük. Az ügyeletes hűvös mosollyal végighallgatta a mesét, majd bevezette őket egy hátsó szobába, ő maga pedig elment keresni egy illetékes tisztet. Nokinerk fején ekkor szaladt át, hogy talán mégis csak hiba volt idejönniük. Mikor aztán kinyílt az ajtó egészen biztos is lett benne, ugyanis az illetékes tiszt - nagy balszerencséjükre – Snape főfelügyelő volt.
Snape egy tagbaszakadt, gerendavállú, bikához hasonlatos ember. Csak mutatnia kell valami ingerlőt neki és biztos lehet benne az ember, hogy pillanatokon belül eltapossa. Snape szinte soha nem mosolygott, mintha a szülei elfelejtették volna megmutatni, hogyan is kell. Még ha a szája felfelé görbült, apró szeme akkor is komor maradt. Nokinerk erős gyanúval élt, hogy a fickónak nem volt gyerekszobája. Snape legrosszabb velejárója mindazonáltal a ha¬verja, Boyle volt. A haver szó Boyle-ra vonatkoztatva azt jelenti: akkor boldog, „ha ver". Az irodában az asztalán látható róla egy fénylép, amint teljes rohamfelszerelésben feszít – sisakban, pajzzsal, furkósbottal, gáz- és robbanólakrimával felszerelkezve – és ez a fotó a szabadnapján készült róla.
Alacsonyabb volt Snape-nél, s a fején díszelgő göndör, fekete szőrtömegnek valószínűleg folytatása is volt, ami a bokájáig beborította az egész testét.
– Lám, lám, lám - dörmögte Snape – Csak nem Reigen Hawkinst látom?
– De igen! – vágta rá mosolyogva, örülve, hogy felismerték.
– Kuss!
Snape tekintete elhomályosult, mintha valami régi emléket elevenítene fel a lelki szemei előtt.
– Olyan rendőrünk, mint maga azóta se volt - mondta rekedt hangon.
– Öhm, köszönöm… - felelte kicsit értetlenül és segítségként Nokinerk felé fordult.
– Ez nem dicséret! Kirúgtam magát! - csattant fel pipacspirosra gyúlt arccal Snape. Kihúzott egy szé¬ket, és zihálva lezuttyant rá.
– Miről beszél? - súgta oda Nokinerknek nagyon halkan.
– Nem olvastad, mi? - kérdezett vissza ő is suttogva.
– De igen kajálás közben átfutottam. A lényeget.
Nokinerk erre csak a szemét forgatta, Snape viszont azt asztalra csapott.
– Nincs sugdolózás!
Boyle egyből mellé lépett, mint valami hű eb.
– Jól van, uram?
– Igen, jól vagyok, Boyle.
– Akarja, hogy… - Boyle kacsintott és Reigen felé bökött a fejével.
– Nem, nem akarom - felelte Snape és lassan összeszedte magát. Felvett egy papírt az asztalról és gyorsan átfutotta.
– Mi ez a badarság? Kémek, gyilkosok, hulla a lakrima fülkében?!
– De hát ez az igazság – felelte őszinte naivitással Reigen. Cserébe viszont egy sötét pillantást kapott Boyle-tól. Látszott a tekintetén, hogy szívesen maradna felügyelet nélkül Reigennel a szobában csak néhány percre.
- Majd én kiszedem belőled az igazságot - morogta. Snape fáradtan rázta a fejét.
- Hagyja, Boyle.
- Használhatnánk a hazugságvizsgálót, uram.
- Nem használhatjuk, Boyle, mert maga a leg¬utóbb rövidre zárta. Nem emlékszik?
– Nézze felügyelő úr, ha nem hisz nekünk, higgyen a saját szemének, nerk. Megmutatjuk a lakrima fülkét és a halott férfit.
Snape felügyelő egy darabig meredten bámult Nokinerkre, aztán meg az asztalra bámult, mint aki fontolgatja az ötletet.
- Rendben. Odamegyünk, és megnézzük. De figyelmeztetlek, fiacskám, ha nem lesz ott semmi... - emelte fel a mutatóujját fenyegetően.
Snape vezetésével haladtak, Boyle pedig Reigen és Nokinerk között veszített. amint befordultak a sikátorba mind a négyen egyszerre torpantak meg.
– Nos? - kérdezte morogva. Reigennek azonban leesett az álla.
– Eltűnt… - suttogta. Nokinerk aggódva totyogott közelebb és megállapította, hogy igazat mondott. McCoffin teste eltűnt, de talán nem is ez volt a legfurcsább. A lakrima fülke is köddé vált, mint soha nem is lett volna ott.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Hétf. Márc. 18, 2013 8:09 pm

Hát Reigen... te nem vagy semmi az biztos. Nokinerk most igen csak elkezdett felfelé törekedni a szerelemi listám felé, félelmetes ez a kis fazon. Reigentől nem tagadom néha a hajam tépem de ettől még szerethető akár milyen fárasztóan naiv. A történet nagyon ó, igazán kíváncsi vagyok mi fog kisülni belőle, szóval ne fukarkodjál nekem a posztokkal! Ám fogadj el tőlem egy jó tanácsot, a humor olyan mint a só. Nagyon pontosan kell tudni mennyi kell belőle, egyetlen egy porszemmel sem több. Te az esetek többségében rá érzel erre de néha elszalad veled a ló. Vannak helyzetek amiket nem szabad túl humorizálni mert pont az ellenkezőjét éred el vele mint amit szeretnél.

Jutalmad: 900 VE + 220 VE és Nokinerknek 180 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Vas. Márc. 31, 2013 11:25 pm

Titkos szolgálat
( 2. fejezet)



- Nem hiszem, hogy a felügyelő hitt nekünk - jegyezte meg Reigen a fejét vakarva.
[color=peru]- Ugyan miből következtetsz erre, nerk? – kérdezte Nokinerk.
Rövid beszélgetésük közvetlenül azután hangzott el, hogy bedugták őket egy zárkába a rendőrség félrevezetéséért. Egy emeletes ágyon üldögéltek a szűk cellájukban, amelyet egyetlen gyenge fénylakrima világított meg, de már az is csak pislákolt. Költségvetési problémák miatt már régóta nem cserélték ki egyik cellában se. Úgy álltak hozzá, hogy a raboknak nem kell efféle luxus. Talán igazuk lehetett, de Nokinerket azért zavarta ez a villódzás.
Snape egy szót se hitt el nekik arról, amit mondtak, de Nokinerk ezt teljesen megtudta érteni. Elvégre viszonylag ritkán fordul elő, hogy az emberhez bekopogtat egy titkos ügynök, kabátot cserél, lelöveti magát, majd holtában felszívódik a tetthellyel, egy lakrimafülkével együtt. Sőt, igazából majdhogynem a nullával egyenlő ennek az esélye. A probléma Reigent is eléggé elgondolkoztatta, legalábbis Nokinerk szerette volna azt hinni, ahogy barátját látta az ágyon ülve meredten a semmibe bámulni, miközben az állát dörzsölgette.
– Talán valaki ellopta a telefonfülkét… De ki? - morfondírozott hangosan.
– Talán McCoffin, nerk… - mondta cinikusan a kis shugo.
– Nem, Nokinerk, ő nem lehetett. Már nem élt.
A szőrös kis teremtmény csak a szemét forgatta. Valami nem sokkal utána egyre jobban kezdte el nyomni a fenekét. Először azt hitte csak a matrac olyan kemény, de mikor odanyúlt, érezte, hogy csak a zsebében lapuló szállodai szobakulcs az. A nagy izgalomban teljesen megfeledkezett róla. Elgondolkozott róla, hogy talán megmutatja Snape-nek, de rá kellett jönnie, hogy eddig se volt vele túl sok szerencséjük. Ráadásul mire az ő tempójában eljutottak volna a Shaolan Hotelhez, a szállodát akár le is bonthatták volna.
Előkotorta a kulcsot és fölemelte Reigen orra elé. Lassan ráemelte a tekintetét, de beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte.
– Oda kell mennünk, nerk. A 605-ös szobába…
– Szerinted ott találunk valamit?
– Sose lehet tudni, nerk. Amúgy meg sietnünk kéne.
– Miért? - kérdezett vissza fej vakarva Reigen.
– Hallottad mit mondott McCoffin, nem? Ha azt a pergrandei diplomatát megölik, kitörhet a háborún, nerk! - kapálózott a kis kezeivel.
– Lehet, hogy túlzott egy kicsit. - felelte rá Reigen megvonva a vállait.
– Lehet, de volt, aki hitt neki, nerk
– Ezt miből gondolod? - nézett vissza rá kíváncsian.
– Abból, hogy lelőtték, nerk.

Snape másnap reggel kiengedte mindkettőjüket, miután nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy többé ne merjék vesztegetni a rendőrség drága idejét. Viszont maga a rendőrség meg nem pazarolta rájuk a drága reggelijét, így aztán az első dolguk volt, hogy beüljenek egy közeli McDagobert’s-be és elfogyasszanak egy McReggelit. Miután McEtték a zsírban és szintetikus anyagokban gazdag, alacsony tápértékű és rostban szegény reggelijüket, az kicsit McFeküdte a gyomrukat. Mivel a maradék pénzüket elették kénytelenek voltak gyalog menni a Shaolan Hotelhez.
A huszonhét emeletes szálloda azok közé a mamu¬tok közé tartozott, ahol egymást taposták a turisták. A nyári szezon közepén voltak, úgyhogy az épület zsúfolásig tele peremvidéki emberekkel és külföldi turistákkal. Rengetegen csoportba verődve bóklásztak és kattintgattak a kis fényképezőgépükkel.
Bár rengetegen voltak a hallban, szerencsére senki sem állt Reigen és Nokinerk útjába, így akadálytalanul eljuthattak a felvonószerkezethez. Felemelkedtek a hatodik emeletre, majd kiléptek a folyosóra, ahol már egy lélek sem volt. Nem kellet nekik sok idő, hogy megtalálják a [color=blue]0[color=mediumvioletred]-ös szobát. Az ajtaja ugyanolyan volt, mint a többi szobáé. Valamiért Nokinerk számára mégis olyan masszívnak és fenyegetőnek hatott. Gyorsan Reigen kezébe nyomta a kulcsot.
– Szeretnéd, hogy én nyissam ki? - kérdezte lenézve barátjára.
– Igen, nerk - bólintott.
– De azt sem tudjuk mi van odabent.
– Épp ezért kell bemennünk
– És mi van, ha egyből lelőnek, ahogy kinyitom az ajtót?
– Ne panaszkodj, hanem nyisd már az ajtót, nerk - emelte fel a suttogó hangját.
– Jól van na. Csak azért mondom, mert míg nekem valószínűleg a fejemre vagy a mellkasomra céloznának, az ilyen lövés neked még a füledet se súrolná… - magyarázta, közben bedugta a zárba a kulcsot és elfordította. Lenyomta a kilincset és finoman belökte az ajtót, majd oldalt a falhoz lapult. Pár másodpercig állt és várt, de mivel nem történt semmi bekukucskált a kitárult ajtón. A szobában egy lélek sem volt. Gyorsan besurrantak mindketten, majd becsukták maguk mögött az ajtót.
Ott álltak mindketten McCoffin szobájában. Nokinerk elgondolkodott, hogy vajon mikor döbbenek rá a szállodában, hogy a vendégük örökre kijelentkezett.
Amit pedig bent láttak az egy szimpla szállodai szoba volt franciaággyal, fürdőszobával és lakrimavízióval. Az ablakból pedig gyönyörű kilátás nyílt a Hyde Parkra. Magát az ablakot nem lehetett kinyitni, talán épp azért, hogy amikor a vendég megkapja a számlát ki ne ugorhasson.
Az ágy természetesen érintetlen volt, de McCoffin néhány holmija ott volt a szobában: pár nyakkendő egy szék támláján, egy toll az asztalon, egy bőrönd az ajtó mögötti állványon
– Úgy tűnik nincs itt senki - állapította meg Reigen.
[color=peru] – Jól van. Lássunk is hozzá, nerk! – lépett oda Nokinerk a bőröndhöz. Kirángatta és eldöntötte a földön, majd kinyitotta. Elkezdett benne kotorászni, de nem talált benne semmi érdekeset, csupán néhány inget, zoknit és zsebkendőt. Reigen mindeközben az éjjeliszekrényben kezdett el turkálni.
– Te, Nokinerk… - szólalt meg hirtelen.
– Tessék, nerk?
– Mit is keresünk? - kérdezte, amit Nokinerk roppant jó kérdésnek talált. Becsukta a bőröndöt és visszatornázta a helyére.
– Ki kell derítenünk, kinek dolgozott McCoffin és merre járt, nerk. Nyomokat keresünk, ami elvezet minket Kharónhoz. Neveket, címeket, telefonszámokat, nerk.
– Értem - felelte Reigen és felkapott egy doboz gyufát, ami egy hamutartóban hevert az ágy mellett.
– Shaolan… Hmm… Ismerős ez a név.
– Így hívják a szállodát, ahol vagyunk.
– Stimmel
Reigen letett a gyufát és benézett a párnák alá. Nokinerket érdekelte volna, hogy mégis mit remélt volna ott találni, de inkább nem kérdezte meg.
Helyette átment a szoba túlsó oldalába, a falra szerelt tükör alatt egy alacsony asztal állt, rajta pedig valami egészen érdekest talált. Egy belépőjegyet, ami a nyolcvanhatos ülésre szült egy Arnstel Iljsbaan nevű helyen. A jegy jobb felső sarkát egy pár jégkorcsolyát ábrázoló képecske díszítette.
– Találtam valamit. Gyere ezt nézd meg, nerk! - szólt oda Reigennek, aki azonnal oda sietett hozzá. Nokinerk a kezébe nyomta a jegyet és így ő is megvizsgálhatta.
– Gondolod, hogy McMuffin műkorcsolyázó volt?
– Nem, nem tűnt annak, nerk
– Igazad van - bólintott Reigen - Nem hordott flitteres ruhát.
Nokinerk visszakérte a jegyet.
– Lehet, hogy valakivel találkozója volt ezen a helyen, nerk.
– Amstel Ispán… - kóstolgatta a szavakat korántsem helyesen.
– Arnstel Iljsbaan - helyesbített ke ki.
Ekkor zörgő hangot hallottak az ajtó felől. Mindketten megdermedtek és a zaj forrása felé kapták a fejüket. Reigen nyelt egy hangosat. Valaki egy kulcsot próbálgatott a zárban és Nokinerknek volt egy olyan érzése, hogy nem a szobapincér lesz az.
– Gyorsan! - suttogta és a fürdőszoba felé mutatott. Mire az ajtó kinyílt ők már besurrantak és behajtották maguk mögött az ajtót. Természetesen résnyire nyitva hagyták, hogy kilesni azért ki tudjanak. A belépőjegyet Nokinerk a zsebébe csúsztatta.
Két férfi lépett be a szobába. Az egyikük körülbelül harmincöt éves sovány és sápadt férfi volt. Fekete öltönyt viselt és olyan rövidre volt nyírva a haja, hogy amikor beszélt, látszott, hogyan mozog a bőr a fején. A másik férfi pontosan ugyanúgy nézett ki, bár nem voltak ikrek. Még a napszemüvegük is egyforma volt. A szemüket abszolút nem lehetett látni.
- Oké, Ed - szólt az első férfi - Ez az a szoba.
-Igen, Ted.
Az Ed nevezetű férfi ezekután felemelte McCoffin bőröndjét. Kinyitotta és elkezdte belehajigálni a holmikat: a nyakkendőket, tollat, mindent, amit McCoffin a szobában hagyott. Ezalatt Ted maga elé emelte a csuklóját és felhúzta a zakója ujját, így láthatóvá vált egy hordozható lakrimafon. A fürdőszobából a rajta megjelenő képet már nem lehetett látni. Ted pedig fojtott hangon beszélni kezdett valakivel.
– Red? Itt Ted. Itt vagyok Eddel. Várjatok meg Neddel. Őt percig maradunk. - azzal kikapcsolta a lakrimafont és visszahúzta a zakója ujját.
– Gyerünk! Húzzunk bele! - ezúttal szavait Edhez intézte.
– Kiürítem a fürdőszobát - szólt Ed.
Nyomban el is indult az említett szoba felé. Nokinerknek épp csak annyi ideje maradt, hogy berángassa Reigent a kádba. Már nyílt az ajtó, mikor elhúzta a zuhanyfüggönyt. Csak reménykedni tudott benne, hogy Ed nem veszi észre a függöny pillanatnyi ringatózását. A férfi nem figyelt fel rá, egyszerűen a mosdóhoz lépett és felmarkolta McCoffin fogkeféjét meg borotváját.
Csak egy vékony, de szerencsére nem átlátszó zuhanyfüggöny választotta el Reigent és Nokinerket az öltönyös férfitól. Levegőt is alig mertek venni, a feszültséget pedig szinte harapni lehetett a kád légterében. Nokinerk félszemmel észrevette, mintha reigen pityeregni kezdett volna. El töprengett vajon mitől borulhatott ki ennyire. aztán arra gondolt, hogy sose látta még sírni, se ennél borzasztóbb vagy épp szomorú helyzetben. Jobban oda fordította a fejét és kiderült, hogy csak az arcára csöpögött a víz a zuhanyból.
Ed végzett a pakolással és elhagyta a fürdőszobát. Erre Reiegn és Nokinerk is kikászálódott a kádból és az ajtóhoz léptek. A fiú pedig egy kéztörlőbe vadul elkezdte törölgetni az arcát.
A két férfi teljesen kipucolta a szobát. McCoffin összes holmija a bőröndben pihent, a bőrönd pedig Ted kezében. A legegyszerűbb folytatás az lett volna, ha ennyiben maradnak, a két férfi távozik és kész. De nem így történt. a magánnyomozó párosnak korántsem volt ekkor szerencséje. A szobaajtót Reigen nyitotta ki a dolga végeztével pedig letette az ágyra. Először Nokinerk pillantotta meg, aztán Reigen, majd fél másodpercre rá Ted.
– Hoppá… - suttogta Reigen. Nokinerk csak felnézett rá egy lesújtó pillantással.
– Ed.
– Ted?
– Ed! Nézd!
Ed az ágyra nézett ls meglátta a kulcsot. a következő pillanatban Ed és Ted egy emberként fordultak a fürdőszoba felé. Ted egy mágikus pisztolyt húzott elő a zakója alól, majd elindult. A helyzet korántsem volt valami rózsás. Ott álltak mindketten sarokba szorítva egy fürdőszobában. Hátsó kijárat pedig nem volt, csupán egy fölső kis ablak, amiből fényszűrődött be. Csak bukóra lehetett kinyitni, de amúgy se volt akkora az ablak mérete, hogy normál esetben bármelyikőjük is kiférjen rajta.
És akkor hirtelen kinyílt a folyosóra nyíló ajtó. Ted megpördült a tengelye körül. A pisztoly olyan gyor¬san tűnt el a kezéből, hogy ha véletlenül nem találja el a tokját, leszúrta volna vele magát. Egy szobalány, Reigen és Nokinerk hatalmas szerencséjére épp azt a percet választotta a belépésre. Karján egy rakás törölközővel megállt az előtérben, és megütközve nézett a két férfira.
- Elnézést kérek. Csak a tiszta törölközőket hoztam. szólalt meg.
Nokinerk tisztában volt vele, hogy most kell cselekedniük, ha élve akarnak szabadulni innen. Lekapott két fürdőlepedőt a tartóról és Reigen kíséretében egyszerűen kisétált a fürdőszobából, mintha mi sem lenne természetesebb.
A Ted nevű alak gyorsan eldugta a fegyverét, amiből Nokinerk leszűrte, hogy nem akar tanúk jelenlétében lövöldözni. Mielőtt még akár végig gondolhatta volna a helyzetet odalépett Reigen társaságában a két öltönyös fazonhoz, mintha csak szállodai dolgozók lennének.
– Jó napot. Ezek a piszkos törülközők, nerk
– Úgy van. Nagyon piszkosak - erősítette meg Reigen is.
Jól időzített és összehangolt mozdulatokkal egyszerre hozzájuk vágták a törölközőket, majd megfordulva futásnak eredtek. Kirohantak a folyosóra. Tudták, hogy Ed és Ted a nyomukban vannak. Előbb a szitkozódásukat hallották meg, aztán a lábuk tompa dobogását a szőnyegpadlón. A folyosó valahogy most végtelenül hosszúnak tűnt számukra. Nokinerk a nagy menekülésben elfelejtette merre is van a lift, de még mindig jobban járt, mint Reigen, aki igazából azt se tudta volna megmondani, hogy melyik emeleten van és ha ő vezette volna a két fős csapatatot, akkor csak körbe-körbe rohangáltak volna a szinten.
A szerencse azonban melléjük szegődött, mert épp akkor találtak egy felvonóra, amikor a fülke a hatodikra ért és kinyílt az ajtó. Nokinerk bevetődött és megnyomott egy gombot, rá se nézve a panelra, hogy melyiket. Teljesen mindegy volt számára, hogy hova megy. A lényeg csupán annyi volt, hogy minél távolabb a hatodiktól, mielőtt még Ed és Ted megérkeznek. Az ajtó azonban csak nem akart becsukódni. Végül aztán észrevette, hogy azért nem, mert Reigen nagy lihegve nekidőlt. Beljebb rántotta a nadrágjánál húzva, mire az ajtó azon nyomban becsukódott. Dallamos zümmögés kíséretében a fülke végre elindult lefelé.
Leértek a földszintre és amint kinyílt az ajtó kiiszkoltak. Átsiettek az előcsarnokon, majd a forgóajtón át kijutottak az utcára. A napfény az arcukba vágott és a következő pillanatban egy vadkanos kocsi fékezett le közvetlenül mellettük. Ezt hirtelenjében kicsit furcsállotta is, de kisebb gondja is nagyobb volt jelenleg ennél, így nem igazán törődött vele.
– Hová lesz a fuvar? - kérdezte a sofőr. Közben Reigen és Nokinerk felpattant a kocsira.
– Debaco Townba megyünk - felelte kapkodva Reigen.
Nokinerk kinézett hátul a ponyván. Ednek és Tednek a nyomát se látta, mikor elindultak. Úgy tűnt sikerült lerázniuk az üldözőket, mégis valamilyen kellemetlen érzés költözött a gyomrába és nem azért volt mert a kocsi rázkódott a köves úton. A sofőt befordult balra, aztán jobbra. Ez különös volt Nokinerk számára, mert ha Debaco Townba indulna ő bizony előbb jobbra fordult volna és csak azután balra.
– Rossz felé megyünk, nerk - jegyezte meg Nokinerk.
– Mi? - nézett rá társára kérdő tekintettel.
A vadkanos kocsi sofőrje ekkor jobb kézzel elengedte a gyeplőt és oldalra nyúlt egy kis mágikus panelhez. Végighúzta rajta az ujját egy szimbólumot ráírva, mire a hátsó rész környéken rúnák jelentek meg és börtönözték be a két utast. Újra megfogta a gyeplőt és rántva egyet rajta még gyorsabb haladásra ösztönözte a lila vadkanokat. Úgy tűnt esze ágába se volt Debaco Townba mennie. Reigen és Nokierk foglyok voltak és nem tudták, hogy hova szállítják őket. Egy valamit tudtak csupán, de azt biztosan. Nem fognak borravalót adni.
A vadkanos kocsi Shaolan belvárosába ment, végig robogott a Bundelbur utcán, mígnem elérték Clerkenwell csúnyábbik felét. Ott ráfordultak a Kelly utcára, egy olyan útra, amely sehonnan sehova vezet és a kettő között sem kínál látnivalót. Végül megálltak a tizenhetes szám előtt. A ház viharvert, négyemeletes, vörös téglaépület volt. Kétszárnyú üvegajtaja közvetlenül egy nagyobb helyiségbe nyílt. Egykor valami üzlet lehetett, de most legfeljebb pormacskákat árulhattak volna benne, gondolta magában Nokinerk.
– Kifelé!
A sofőr meglehetősen szűkszavú és morcos ember volt. Ahogy Nokinerk alaposabban megnézte a fickót rájött, hogy valószínűleg ugyanazon a futószalagon készülhetett, mint Ed és Ted. Valószínűnek tartotta, hogy két kedves ismerősük, őt riasztotta a hotelból, mikor rájöttek, hogy már biztosan nem érik őket utol. A mágikus fegyvere is pontosan az a model volt, mint Tedé és éppúgy szegezte rájuk, ahogy ő.
A mágikus rúnák feloldódtak, Reigen és Nokinerk pedig leugrott a kocsiról feltartott kezekkel és elindultak az üvegajtó felé. a Kelly utca néptelen volt, máskülönben megpróbálhattak volna kereket oldani. Nokinerk végig gondolta a lehetőségeiket, de nem látott túl sok választást.
– Emberrablás és gyilkossági kísérlet, nerk. Azt hiszi megússza? - szegezte neki a kérdést.
– Úgy bizony - helyeselt Reigen, majd a vadkanos kocsi felé bökött - Ráadásul tilosban parkol.
– Mozgás! - intett a sofőr.
Végigkísérte őket egy folyosón, majd beterelte mindkettejüket egy ajtón. Burkolatlan, csupasz lépcsőházban találták magukat. Elindultak felfelé és miközben érezték a beton hidegét a talpuk alatt, Nokinerk azon gondolkodott, hogy mi várhat vajon rájuk odafent. Egyszer csak a sofőr odalépett egy rozsdásodó tűzcsaphoz és határozott mozdulattal kinyitotta. Első ránézésre őrültségnek tűnt, hisz tűznek nyoma sem volt, de aztán mindenki számára egyértelművé vált, hogy miért is csinálta. A fal egy része kinyílt – titkos ajtó volt és a tűzcsap volt rajta a kilincs.
– Kíváncsi vagyok, hogy mit használnak, ha tényleg tűz lenne… - tűnődött el Reigen.
Beléptek mindketten a sofőr unszolására a nyíláson és egy nyüzsgő tömegben találták magukat. Körös-körül tele volt emberekkel. Szemközt egy csinos recepciónő hívásokat fogadott egy még nála is szemrevalóbb lakrimafonközpontban. Egy karácsonyfa is megirigyelhette volna azt a sok fényű villódzást.
Mindkét oldalon hat iroda nyílt, maga a terem pedig tele volt fülkeszerű munkahelyekkel. Minden irányból lakrimafon csörgés hallatszott, az alapzajt, valami furcsa zümmögésszerűséget pedig az ott dolgozók hangja szolgáltatta. Mind olyan halkan beszéltek, mintha folyamatosan attól félnének, hogy kihallgatják őket.
– Reigen…
Nokinerk megbökte a fiút és az egyik ajtó felé mutatott, amelyik időközben kinyílt. Mögötte hiánytalanul felszerelt laboratórium vált láthatóvá, valamint sürgő-forgó fehér köpenyes alakok egész hada. Mint méhecskék a virágot úgy zümmögték körbe a terem közepén álló tárgyat, ami nem volt más, mint a lakrimafülke a sikátorból. A fehér köpenyesek pedig épp azon voltak, hogy minél apróbb darabokra szedjék szét. Az egyik férfi valamiféle port permetezett az üvegre, közben egy másik a lakrimát szerelte ki az objektumból. Többet már nem láthattak a laboratóriumi munkából, mivel a sofőr megbökte Reigen a mágikus pisztolya csövével, majd a recepciósnőhöz legközelebb eső ajtóra mutatott.
– Befelé - mondta.
Mindketten beléptek. A helyiség átlagos iroda látszatát kölcsönözte, íróasztallal, iratszekrényekkel és néhány bőrhuzatú székkel. A megvilágítás olyan bársonyos volt, akár a padlószőnyeg. Az íróasztal mögött egy élete delén jócskán túljáró sötét bőrű férfi ült. Ősz volt a haja, mellényes öltönyt, hozzá pedig egy sötétkék nyakkendőt viselt. Mozdulatait nem siette el, hunyorgó, szürke szemei viszont annál fürgébben táncolt.
– Foglaljanak helyet. Egy perc türelmüket kérem - szólt mély hangján. Megidézett maga elé egy mágikus interfészt és lenyomott néhány érintőgombot. A panel képernyő részén valamiféle árnyékolót használt, így a vele szemben állók nem láthatták mit néz a képernyőn. Reigen közben fészkelődni kezdett és a nyakát nyújtogatta, hogy rálásson az íróasztalra. A férfi észrevette ezt és abbahagyta a gépelést.
– Netán valami problémája van? - érdeklődött.
Reigen megköszörülte a torkát.
– Csak két ujjal gépelsz
– Valóban.
A férfi elmosolyodott és megmutatta mindkét kezét. Minden ujja megvolt, ami csak megkellett, hogy legyen.
– De megvan az összes ujjam, amint láthatják. ezek szerint tudnak Kharónról? - kérdezte.
– Talán… felelte Reigen sejtelmesen.
– Hát persze, hogy tudnak Mr. Hawkins… Ön Reigen Hawkins, ha nem tévedek.
Regien szeme elkerekedett.
– Honnan tudod?
– Tippeltem. Találtunk egy névjegyet a kabátban, amelyet McCoffin viselt, mikor... kilépett a cégtől… - Nokinerk akaratlanul is elmosolyodott ezen a diszkrét megfogalmazáson - Felteszem, kabátot cserélt önnel, úgy próbált megszökni Kharón elől. Ez a módszer jel¬lemző McCoffinra. Ön pedig megtalálta a szállodai kulcsot a kabátjában. Így van?
– Folytassa
[color=white] – Az adatai megvannak az archívumunkban. Reigen Hawkins Rt. Magánnyomozói iroda. Debaco Town. x[color=white]8[color=indigo]. szeptember [color=orangered][color=mediumvioletred]-én alapult meg. Ön x[color=white][color=blue][color=orangered]. május -én született Palm Village-ben. Jelentkezett rendőrtisztnek, de egyéves szolgálat után elbocsájtották.
Reigen kérdően nézett Nokinerkre, de ő csak némán bólintott. A férfi még egy-két érintő gombot lenyomott, aztán a kis shugo felé nézett.
– Te viszont nem szerepelsz a nyílvántartásomban
– A társa vagyok, nerk - világosította fel.
– Aha… - az öreg begépelt néhány szót.
– Nokinerk vagyok. Esetleg betűzzem?
– Azt hiszem boldogulok - mosolyodott el.
– Öhm… Pontosan mivel is boldogulsz, kedves… - itt elakadt, mivel rájött, hogy fogalma sincs, hogyan hívják a férfit.
– A nevem Waverly. Én vagyok ennek az intézménynek az igazgatója.
– És miféle intézmény ez, nerk?
Az öreg ismét elmosolyodott. egy pillanatra elidőzött a szeme Nokinerken, aztán válaszolt.
[color=white] – Feltételezem hallottak már az MI-ról… - fogta valamivel halkabbra a hangját.
– Még nem volt szerencsém utazni rajta
– Nem, nem. Ön valami egészen másra gondol. Én a hírszerzésről beszélek.
– Áh, szóval újságírás!
– Nem. Katonai hírszerzés - magyarázta türelmesen Waverly.
– Kémkedés - tette hozzá felé súgva Nokinerk.
[color=white] – McCoffin ügynök volt és nekem dolgozott. Egy Kharón néven ismert bérgyilkos után nyomozott. Nem tudom, mennyit mondott el Önöknek, de Kharón megbízást kapott, hogy öljön meg egy Borisz Kuszenyov nevű diplomatát.
– Honnan tud erről? - kérdezte. Nem volt túl lényeges a kérdés, csupán puszta kíváncsiságból tette fel és hogy hátha elárul még valamilyen plusz információt nekik. Mindazonáltal érzékeny pontra tapintott a kérdéssel, mert Waverly egyszerre olyan arcot vágott, mint egy használt mágikus négykerekű-jármű kereskedő, aki főként rejtett hibákat árul.
– Nem fontos, honnan tudom - felelte, amiből Nokinerk rögtön rájött, hogy igenis nagyon fontos.
– Értem, nerk
– Csak az számít, hogy Kharón ne ölje meg Kuszenyovot, vagy legalábbis ne országunk földjén tegye meg.
– És ha egy háztetőn öli meg? - tett fel egy ravasz kérdést Reigen.
Waverly nagyot nyelt, s ezúttal gondosabban válo¬gatta meg a szavait.
– Úgy értem, tennünk kell azért, hogy Kuszenyovot ne öljék meg, amíg Fiore Királyságában tartózkodik. annak ugyanis igen nagy nemzetközi visszhangja lenne. Épp ezért feltétlenül el kell mondaniuk nekem mindent, amit McCoffintól hallottak.
– Nem mondott nekünk semmit, nerk - tárta szét a karját Nokinerk.
– Nem bizony. Lakrimafont akart használni, de sajnos a miénk pont elromlot. ezért ment le a sikátorba. Még szerencse, hogy nem korábban vitték el - bökött hátra a laboratórium irányába.
– A gyilkosság miatt hoztuk el a fülkét, Mr. Hawkins - mondta végtelen türelmet erőltetve magára Waverly – McCoffinnak még sikerült elérnie minket. Megmondta, hol van, de azután lelőtték. Így aztán elhoztuk a fülkét, hogy nyomokat keressünk rajta
– És találtak? - érdeklődött.
- Még nem. De biztosan hagyott valamilyen jelet. McCoffin találékony ügynök volt. Szeretett titkolóz¬ni, és mindig egyedül dolgozott, de ez esetben biz¬tosra veszem: minden tőle telhetőt megtett, hogy tá¬jékoztasson minket.
Reigen és Nokinerk egyszerre néztek egymásra. Nokinerk tisztábn volt vele, hogy Waverly elhallgatott még előlük valamit, de nekik azért nem ártott volna tényleg mindent elmondani, amit csak tudnak. Elvégre a férfi az MI[color=blue] feje, vagyis az ő oldalukon áll.
– „Dél, délkelet, átkelés amoda.” Ehhez mit szól, nerk?
– Tessék?
– Ezek voltak az utolsó szavai - magyarázta Reigen.
- „Dél, délkelet, átkelés amoda"? Semmi több? - kérdezte közbe beírta a szavakat a mágikus interfészbe, közben a vele szemben ülök csak némán bólintottak. Néhány pillanating még pötyögött, de aztán megállt.
– Semmit - dörmögte.
– Attól tartok ennyit tehettünk. többet sajnos nem tudunk, szóval akkor mi mennénk is… állt fel Reigen a székéről.
– Kérem üljön vissza, Mr. Hawkins!
Körülbelül fél perces csönd következett. Waverly tűnődve fürkészte a két detektívet. Szürke szeme elárulta, hogy tervei van velük, és hogy agya abban a percben gyorsabban dolgozozz, mint bármelyik mágikus interfész. Végül felemelte a kezét és megnyomott egy gombot az asztalon lévő készüléken.
- Miss Jones. Hozna egy italt a vendégeinknek? - ezután ismét a vendégei felé fordult – Van egy ajánlatom az Önök számára. szeretném, ha nekem dolgoznának. Meg kell találnunk Kharónt és ehhez szükségem van a segítségükre.
– Várjunk csak… kezdte volna Reien, de Waverly nem törődött vele.
– Fogytán az időnk, Mr. Hawkins. Borisz Kuszenyov néhány nap múlva érkezik meg Fioréba. Használható nyomunk viszont most már nincsen. Az egyetlen kapcsolatunk Kharónnal… - itt mély lélegzetet vett - Ön.
– Én? - lepődött meg Reigen.
[color=white] – Kharón tudja, hogy McCofin a halála előtt beszélt Önnel. Ha megtudja, hogy ön az MI-nak dolgozik, talán nyugtalankodni kezd.
– De honnan tudná meg? - érdeklődött.
– Tőlünk.
Nokinerk nem akart hinni a fülének. Visszajátszotta a fejében a mondatot és megállapította, hogy ők lesznek a csalétek a Kaharónnak állított csapdában. És ha a zsákmány az akció során bekapja és lenyeli a csalit, Waverly feltehetőleg még csak virágot sem küldene a temetésükre. Erre a következtetésre Reigen is rájött.
– Ezt nem teheti velünk! Mi nem is vagyunk titkos ügynökök. Nincs meg a kellő képzettségünk.
– Most már azok - felelte mosolyogva Waverly.
Kinyílt az ajtó és belépett Miss Jones, kezében egy tálcával. Alacsony, kövérkés asszony volt, haját kontyba tűzve hordta - de a frizurája volt akkor a legkevésbé fontos számomra. A tálcán két pohár állt, mindkettő tele valamilyen élénkzöld folyadékkal, ami szinte világított.
- Gondoltam, szomjasak - mondta Waverly.
–Az voltam, amíg a hölgy be nem jött, nerk - motyog¬ta Nokinerk.
- Igyanak, kérem...
Az udvarias megfogalmazás ellenére ez inkább pa¬rancs volt, semmint kínálás. Reigent azonban nem kellett nagyon kertelni, ő megfogta és lehajtotta az egészet egy húzásra. Vonakodva, de aztán Nokinerk is megfogta az üvegpoharat és bele kortyolt. A folyadék édes és mentolos ízű volt. A hatását már akkor érezték, amint lenyelték.
- Egyetlen támpontot adhatok a munkájukhoz – folytatta Waverly, de a hangja már valahonnan a szomszéd szobából szólt. Ő maga zsugorodni kez¬dett az íróasztalával együtt, mintha egy fordított táv¬csövön át néztem volna rá. - McCoffin nem teljesen egyedül dolgozott. Kapcsolatot tartott fenn a veronicai titkosszolgálattal...
- Nem tudtam, hogy a veronicaiaknak van titkos¬szolgálatuk, nerk
- Ebből is látszik, mennyire titkos. Még mi sem ismerjük annak az ügynök¬nek a nevét, akivel dolgozott. De azt tudjuk, hogy a 86-os a kódszáma. Meg tudják jegyezni?
- 68-as - mondta Reigen.
- 89-es - javította ki Nokinerk
- 86-os - javított ki Waverly.
Forogni kezdett Nokinerk körül a szoba. Végre megtudta, hogy milyen érzés lehet egy hanglemeznek lenni. Csakhogy zene helyett Waverly egymásba olvadó, visszhangos szavait hallotta.
– Egyedül van Hawkins. Egyedül… Egyedül…
– Miért, hol van Nokinerk? - kérdezte Reigen.
– A földön, nerk - felelte rá Nokinerk.
A következő pillanatban a szőnyeg sebesen elindult Nokinerk arca felé és a jóslata beteljesedett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Vas. Ápr. 28, 2013 2:54 pm

Minden elismerésem a tiéd! Eleinte furcsáltam, hogy Nokinerk van a középpontban, de aztán rá jöttem, kifejezetten tetszik! Új oldaláról ismerem meg társadat, ami nagyon ötletes tőled!
A történet vezetése és a benne lévő csavarok is nagyon tetszenek, egyikre sem számítottam volna! Várom a folytatást!

Jutalmad: 900VE + 225VE + Nokinernek 180VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 929
Aye! Pont : 45
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 15
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Vas. Szept. 16, 2018 12:41 pm




Egy fiatal tízes évei közepén járó kölyök rótta az erdő széli utakat. Sebesen szedte a lábát. Az égnek meredő kék haja csak úgy lobogott a lendülettől. Fehér trikót, rajta pedig egy fekete-kék feltűrt ujjú dzsekit viselt. Az övén kis golyók himbálóztak. A tetejük piros, az aljuk pedig fehér volt, középen egy fekete sáv választotta el a két félgömböt.
Nagyon siethetett, mivel olyan gyorsan szedte a lábait, hogy egy lendületes kocogó sebességét is túllépte. Nem tartotta vissza a piros hátizsákja sem, a folyamatosan neki-neki csapódott a hátának.
Hirtelen aztán nem messze tőle a bozótban valami megmozdult. A fiú abban a pillanatban kővé dermedt és a hang irányába fordította a fejét. A lépés közben megállított lábát a földre tette és lassan a bozót felé fordult teljes testtel is. Halkan elindult az előbbi zörgés felé. Közben a nadrágja zsebébe mélyesztette a kezét, hogy előhúzza a mágikus szkennerjét. Reménykedett benne, hogy valami olyasmi zörög a bokorban, amit már régóta keres.
Óvatosan lépdelt nehogy valami gallyra taposson és elriassza a célpontját. Aztán egy bokorból kilesve megpillantotta az apró szőrös jószágot. Érdekes módon még kis ujjatlan kabátka, kesztyű ás szemüveg is volt rajta, de ezt mintha a fiú észre se vette volna. Csak az kötötte le, hogy még sosem látott ilyen lényt és azonosítani akarta. Feltartotta a mágikus szkennerét, ami azonnal ki is dobta, hogy egy shugo állt előtte.
Az övén lévő kis golyóhoz nyúlt. Leakasztotta és aktiválta. A golyó labda nagyságúra duzzadt, ami éppen kényelmesen elfért a fiú tenyerében.
- Az enyém vagy! – kiáltott diadalittasan és elhajította a labdát, ami a levegőben megcsavarva repült egyenesen a shugo felé. Mielőtt elérhette volna azonban a lény mögött, mintha egy jelekből álló fal villant volna fel egy pillanatra és le is pattant róla a labda.
- Ú! Egy shugo ilyet is tud? Így csak még jobban akarom! – kiáltott fel és már nyúlt a következő labdájához.
- Jóanyád, nem tanított meg, hogy ne dobálj másokat, nerk? – nézett felé a pufók lény.
- És még beszél is! – ujjongott tovább a fiú.
Újabb rezgések érkeztek a növényzetből és a levelek közül egy fej bukkant elő.
- Baj van? – kérdezte az ifjú mágus, Reigen Hawkins.
- Csak valami gyerek kezdett el dobálni, nerk. Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni.
A fiú meglepődött a fiatalember jelenlétén és egy fél lépést hátrált. Először rá nézett megdöbbenve, majd a shugora.
- Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy ő a te familiárisod. Azt hittem vad és nyugodtan elfoghatom.
A fiúnál csak Reigen lepődött meg jobban. Nem értette mi történik és hogy miről beszél neki az idegen gyerek.
- Te is familiáris tréner vagy? – kérdezte a fiú lelkesen.
- Hát ööö… igazából mióta szobatiszta és beszél, már mindent maga tanul.
- Hogy mi vagyok, nerk?! – csattant fel Nokinerk.
- Miért? Nem vagy az? – kérdezte Reigen.
- Hát ezt… Cöh. Válaszra se méltatom, nerk.
- Én is familiáris tréner vagyok, még hozzá a legjobb akarok lenni! Egy nap igazi familiáris mester fogok lenni! – szólt közbe büszkén a fiú.
- Remélem, sikerrel jársz – mosolyodott el kedvesen Reigen.
- Van a közelben fami edzőterem? – faggatózott tovább.
- Hogy micsoda?
- Familiáris edzőterem.
Reigen kérdően nézett társára, de ő csak megrántotta a vállát. Még ő se hallott ilyesmiről, pedig elég nagy lexikális tudással rendelkezett.  
- Fogalmam sincs. Nem tudok róla, hogy lenne.
- Ó, az nagy kár. Pedig szerettem volna egy helyi jelvényt szerezni… - mondta szomorúan a fiú.
- Jelvényt? – kérdezett vissza a mágus, mire a kölyök szeme fel csillant. Kitárta a kabátját, a belső oldalán pedig ott sorakozott több különböző lakrima jelvény. Mintha kis mutatós brossok lettek volna egy nagymama vitrinében. Reigen számára elég furcsa képet adott. Eszébe is jutott Hawkins nagyi csecsebecséi, amit nem egyszer kellett fényesre sikálnia, amikor lopott a sütis bödönből.
- Látod, már 13 jelvényem van. Vagyis 13 teremvezetőt győztem le familiáris harcban – felelte büszke vigyorral.
- Felteszem az soknak számít, szóval gratulálok – mondta kedvesen mosolyogva Reigen.
- Biztos nincs a közelben egy terem?
- Nem hinném. A környéket azért jól ismerjük. Biztos tudnánk róla. Ugye? – intézte a kérdését a társához, aki közben már elő is varázsolta a mágikus paneljét és böngészni kezdte a lokális nevezetességeket és sport helyszíneket.
- Nincs ilyesmi bejegyezve. Csak pár tornaterem az óváros három pontján és az új város második és ötödik szintjén, meg egy fitneszterem az újváros a negyedik szintjén, nerk.
- Nem, egyik se az – mondta csüggedten.
Reigent zavart, hogy ilyen szomorúnak látja a korábban olyan vidám és lelkes fiúcskát.
- De ha szeretnéd, elvihetünk a városba, vagy ahova szeretnéd, hátha más tud erről valamit.
De a fiú csak megrázta a fejét.
- Köszi, de gyalog megyek inkább. Ki akarom még költeni ezt a familiáris tojást, amit pár napja találtam – bökött a hátán lévő táskára. Aztán egy pillanatra elgondolkozott.
- Bár azt megtehetnéd, hogy kiállsz ellenem egy harcra! – mondta félszeg mosollyal a fiú.
- Hmm, rendben.
- De menjünk ki az útra, itt olyan szűk a hely a bozótban – azzal fogta magát a fiú és visszament az eredeti pozíciójába, ahonnan letért a zaj miatt. Reigen és Nokinerk némán követték. Végül az úton megálltak egymással szemben hat-hét lépésnyi távolságra.
- Itt jó is lesz. Ja, egyébként a nevem Kiriban Curacao – mutatkozott be, majd mélyen meghajolt. Mintha csak valami tradíció lett volna.
- Nagyon örvendek. Reigen Hawkins és Nokinerk – mutatott magára, majd szőrös kis barátjára. Aztán ő is meghajolt. Feltételezte, hogy így szokás feléjük.
- Akkor kezdjünk neki! – kiáltotta a fiú és az övéhez nyúlt. Reigen egy tűz labdát idézett a kezébe és készen állt, hogy használja.
- Hé, hé, hé! Mit csinálsz?! – kérdezte ijedten.
- Azt mondtad meg akarsz küzdeni – értetlenkedett Reigen.
- De nem mi! Hanem a familiárisok! – csattant fel.
- Ó!
Reigen ekkor értette meg, mire is utalt a fiú. Eltüntette a kezéből a tűzlabdát. A fiú ismét az övéhez nyúlt, de most a másik oldalán lévő labdák közül emelt le egyet, mint korábban. Aktiválta és beleduzzadt a kezébe.
- Szalamander, téged választalak! – dobta el a labdát, amiből egy fénysugár tört elő, majd alakot öltött és egy szalamandra familiárist formált. A narancsos-vöröses pikkelyes hüllőszerű lény a lángoló, villás nyelvét öltögette. A farka végén egy kis lánggombóc lobogott.
Egy pár másodpercig nem történt semmi, mindenki csak meredten nézett.
- Most te jössz! Dobd be a familiárisod – kiáltotta a fiú, mikor látta a tanácstalanságot Reigen arcán.
A Quatro Cerberus mágusa ekkor lenézett Nokinerkre, ő pedig vissza rá.
- Meg ne próbáld, nerk… - fenyegette, mivel látta Reigen szemében a szándékot. Aki egyszerűen megfogta a szőrös pajtását a grabancánál fogva és előre hajította. Nokinerk nagy puffanással terült el a földön és verte fel a port körülötte. Az eséstől a szemüvege is félig lecsúszott a pofijáról. Feltápászkodott, megigazította a szemüvegét és leporolta a ruháját. Egy lesújtó pillantással nézett vissza Reigenre.
- Ugye tudod, ha macska lennék, ezért este bele szarnék a cipődbe, nerk…
- Még szerencse, hogy nem vagy az – nevetett fel Reigen, bár biztos volt benne, hogy ezt még meg fogja torolni rajta Nokinerk.
- Szalamander, Tűz Lehelet! – adta az utasítást a fiú, mire a lángoló gyík nagyra nyitotta a száját és egy vízszintes tűz oszlop emelkedett ki belőle egyenesen Nokinerk felé. Az utolsó pillanatban még félre tudott vetődni, de a farka végéről így is lepörkölte a szőrt.
- Ne hagyd, hogy eltaláljon! – kiáltotta Reigen.
- Ha nem mondod, eszembe se jut, nerk! – szólt vissza szarkasztikusan miközben a farka végén lobogó tüzet oltotta el.
- Szalamander! Rohamozd meg! – jött a következő parancs a fiú szájából, mire a familiáris már rohanásba is kezdett. Nokinerk pedig az ellenkező irányba.
- Hová mész? Harcolj! – szólt utána Reigen.
- Nem tudom feltűnt-e valaha is, de azt te szoktál, nerk! Én mindig hátul vagyok! – kiáltott vissza lihegve. A két familiáris között a távolság egyre jobban csökkent. Hiába, Nokinerk nem a sportokban volt jártas, mint a futás, vagy a fizikális küzdelem.  
- Szalamander, Tűz Irha!
A szalamandra ekkor lángra lobbant és az egész testét beborította a tűz. A távolság már még kisebb volt, Nokinerk érezte a hát mögül áradó hőt.
- Védekezz! Védekezz!
Nokinerknek sosem okozott eddig gondot a gyors döntés hozás. Páratlan sebességgel futottak végig az agyán a gondolatok és választotta ki mindig a szituációhoz leginkább illőt. Most azonban, mintha le lett volna blokkolva. Korábban sose vett részt még egy az egy elleni küzdelemben. Vagy akár a frontvonalon. Mindig hátul, vagy védett helyen állt, ahol nyugodtan tudott gondolkozni. Nem is tudta eddig milyen nagy szüksége van erre. A varázslatai többsége is mind felkészülést és időt igényelnek, amit számára mindig Reigen biztosított.
Most szembe kellett nézni a szomorú valósággal. Ilyen helyzetben egyszerűen nem tud gondolkodni. Pecsét mágia, Archívum mágia, Rúna mágia. Mit kellene használni? Egyszerűen nem tudta végig gondolni, csak az járt a fejében, hogy ha nem ad bele mindent a futásba, ropogósra fog sülni.
- Használd azt az infós pajzsodat, vagy mit! – próbálkozott Reigen valami tanácsfélével szolgálni.
Nokinerknek ez kellett csak. Nem tudott gondolkodni, de most kapott valamit. Az Archive Shield. Bele se gondolt, nem is tudott volna igazából, hogy jó ötlet vagy rossz. Vannak-e jobb lehetőségei. Csak csinálta.
Hirtelen megállt felemelte a kezét és megidézett egy jelekből álló pajzsot. A lendülete azonban megmaradt, ezért ahogy megidézte a pajzsot ő tovább vetődött és végig bucskázott a földön. A pajzsnak Szalamander pedig teljes erőből nekicsapódott és lekoppanva róla hanyatt esett. A korábbi tűz a testéről pedig eltűnt, ahogy az archívum pajzs is. Mindkét familiáris a földön feküdt.
- Szalamander!
- Nokinerk!
Mindketten a familiárisukhoz szaladtak.
- Szalamander, jól vagy? – térdelt oda a fiú a hüllőhöz. Az erőtlenül pislogott párat és bólogatva kiöltötte párszor a lángoló villás nyelvét.
- Ennek örülök. Nagyon szépen küzdöttél. Büszke vagyok rád. Megérdemled a pihenést – mondta mosolyogva és elővette a labdát, aztán visszaküldte a belsejébe.
Mindeközben a pár méterrel szemben:
- Meg vagy? – hajolt le a földön fekvő Nokinerkhez Reigen. A bundás állat, ekkor megmoccant és lassan átfordult, majd felült.
- Ahogy haza érünk küldök egy üzenetet Kokonak, nerk. Meglátjuk, hogy tetszik majd neked a fordított helyzet. Egy ember viadal, valami sötét sikátorban, nerk…
- Látom akkor semmi bajod – egyenesedett fel Reigen mosolyogva.    
Közben Kiriban jelent meg a háta mögött izgatottan, széles vigyorral az arcán. A kezét nyújtotta előre.
- Köszönöm! Nagyon jó meccs volt. Remélem máskor is megküzdhetünk – mondta mosolyogva és kezet rázott Reigennel.
- Hát hogyne.
- Én arra azért nem fogadnék, nerk…
Nokinerk duzzogva vonult vissza a bozótba folytatva a korábbi munkáját, nehogy belerángassák még valami számára kellemetlenbe.
- Majd megbékél – vonta meg a vállát.
- Ő, oké. Ebben az irányba a városba jutok, ugye? – mutatott a kis földúton előre.
- Igen. Arra van Scar Town.
- Juhú! – éljenzett a fiú és már futott is arra. Közben még hátra nézett és lelkesen integetett – Köszi, Reigen! Remélem még találkozunk!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   Hétf. Szept. 17, 2018 8:38 pm

Elolvastam, meghaltam, köszönöm...
Nem tudom, mit tehetnék még hozzá, akkora troll vagy, mint a VADAK összes egója egybegyúrva, mindig jól szórakozom az írásaidon. Külön kiemelném a Reigen és Nokinerk karaktere közti teljes és tökéletes ellentétet, ami általában a humor kiaknázhatatlan forrása is hőskölteményeidben. Frenetikus, nagyon szeretem.. Very Happy

Nade eleget dicsértelek, elírásokra azért figyelj oda jobban, mert dádá lesz!

Reigen jutalma 1125 VE + 1125 Gyémánt
Nokinerk jutalma 560+280= 840 VE (A bónuszt kénytelen voltam Nokinerknek adni because of reasons..) Very Happy

Jöhet a következő!

_________________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Reigen Hawkins   

Vissza az elejére Go down
 
Reigen Hawkins
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: