HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Rane Iceclaw

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Rane Iceclaw   Szer. Márc. 16, 2011 7:42 pm

A barlangban vagyok… Koncentrálok, összeteszem két kezem, és tenyeremet a sziklafal felé fordítom.
- Freeze! – kiáltom, és szavamra vékony jégcsapok jelennek meg a többi mellett. Hideg van, alig van rajtam ruha, de izzadok. Alig van még varázserőm, de azt a végletekig próbálom kiaknázni, hogy ne legyen csalódott. A fagyasztáson kívül még nem tudok varázsolni, ezt ismételgetem nap, mint nap. A jégcsapok egyre nagyobbak, néha összefüggő dér borítja be a sziklát. Most már csak apróbbakat tudok készíteni, szinte alig látszanak az elsők mellett, melyek alkar-vastagságúak lettek.
- Helyes. Most pedig kimegyünk! Kezdődhet a futás. – hallom hangját. Bólintok, és a kijáratot borító jégpáncélra nézek. Egy utolsó erőfeszítéssel eltüntetem az általam teremtett vékony jeget, ami a szelet hivatott kint tartani. Mágiám végére érek. Féltérdre esek az erőfeszítéstől, de felállok. Metsző, hideg szél mar az arcomba, testembe.
- Irány le! – hallom ismét, én pedig futni kezdek a hóban, ő mögöttem. Körülöttünk csak a hófúvás hallatszik, és az én zihálásom. Csak az akaraterőm tart talpon, és az is gyorsan fogy, pedig még messze van a táborhely. Az egyik lépésnél egy hó alatti kőre lépek, kifordul alólam a talaj. Teljes lendülettel vágódom el, és mire földet érek, eszméletem is elhagy…

Hangosan zihálva ültem fel az ágyon, felpattantak szemeim, majd megnyugodva dőltem vissza. Otthon voltam, az egészet csak álmodtam, megint. Még sötét volt, de tudtam, nem fogok visszaaludni. Ezen a héten már harmadszor álmodom ugyanezt, és még egyszer sem sikerült.
- Tsuka… - suttogtam halkan. Talán fél éve láttam tanítómat utoljára, és hirtelen álmodni kezdtem róla. Nem tudtam róla sokat, de ő volt az első, akit barátomnak nevezhettem, és eltűnt az életemből. Hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott.
- Sőt, én magam kérlek meg rá, hogy keress. Annyit segítek, hogy egyik klánhoz sem tartozom, így közöttük fölösleges lesz keresned.
Tsuka hangját olyan valóságosnak éreztem, hogy önkéntelenül is körbenéztem a szobában, de az ágyamban fekvő tojáson kívül semmi élő nem volt ott. Hogy is lett volna? A hangja viszont szöget ütött a fejembe. Itt az ideje, hogy nekilássak a keresésnek! Semmilyen kötelezettségem sincs a klánnal szemben, nemrég érkeztem haza egy kületésről, úgyhogy gyakorlatilag minden időmmel magam rendelkeztem. Vagyis… A tojásra néztem. Őt sem akartam itt hagyni, de a hegy nem igazán tojásnak való hely, ahogy azt már akkor is megállapíthattam, amikor elhoztam onnan. De most sokkal rövidebb ideig fogok ott maradni, ráadásul fel tudok készülni, a keresés a hegyen kívül is akár hetekig tarthat, annyi ideig meg nem maradhat egyedül..
- Készülj, tojás! Indulunk Shirotsumé-be! – mondtam neki, és hátizsákomba gyömöszöltem, annyi takaróval együtt, amennyi csak belefért. Egy rövid levél megírása után úgy éreztem, készen állok a keresésre. Még csak nem is hajnalodott, amikor kiléptem a házamból, és útnak indultam az állomás felé, útközben bedobva a klántársaimnak szánt levelet egy postaládába. Ez volt az első alkalom, amikor nem kellett a jegyért sorba állnom, ráadásul a vonatra is kényelmesen felfértem, a késői órán szinte én voltam az egyetlen utas. Két kezemet egymás felé fordítottam mellkasom előtt, egy kis jeget varázsoltam kezeim közé, és próbáltam emlékezetből megidézni Tsuka arcát. Végül egy mellszobrot alakítottam ki, ami kifejezetten hasonlított mesteremre, persze a színek nélkül. Négyzet, levél, kalap, villa, újra szobor – a kis jégdarab folyamatosan változtatta alakját, majd ijedtemben eltüntettem, mikor tapsot hallottam magam mellől. Felnéztem az illetőre, egy negyvenes éveiben járó férfira. Arcán csodálkozást láttam, de szemein nem láttam az érzést.
- Nahát, ez nagyon ügyes! Maga jégmágus?
- Igen. – feleltem, magamban arra gondolva, mennyire ostoba kérdés volt ez. Jobban megnéztem magamnak az érdeklődőt. Enyhén őszülő hajú, szemüveges férfi, magas és kissé kövér, öltönyben, ami ebben az időpontban kissé meglepő.
- Igen, szerintem is ostoba kérdés volt, de valahogy meg kellett szólítanom téged. Nem, nem olvasok a gondolataidban. – mondta, mikor felugrottam az ülésről, majdnem leverve a tojást is.
- Kicsoda maga? – kérdeztem egyelőre nyugodtan, de kezdtem megijedni a férfiból áradó magabiztosság miatt.
- Először hadd kérdezzek én. A férfi, akinek a szobrát az előbb eltüntetted, Tsuka volt?
- Igen, ő! Maga ismeri? Hol van? – kérdeztem izgatottan, megfeledkezve félelmemről, csak a válaszra figyeltem.
- Ebben az esetben… Unreality Illusion! – mondta a férfi, és hirtelen máshol találtam magam. A vonat eltűnt szemem elől, sötétségben lebegtem, nem tudtam mozogni sem. Hirtelen órák jelentek meg mindenhol, láncukon függve, lengve. Alig néhány másodpercig néztem őket, szédülni kezdtem és transzba estem. A férfi hangját hallottam, majd a sajátomat, ahogy válaszolok kérdéseire, de értelmüket nem tudtam kivenni. Végül…
- Jusson eszedbe Kunugi, ha már nincs más!
- Shirotsume, Shirotsume. Készüljenek a leszálláshoz. – riadtam fel a hangra. Úgy fest, elszundítottam, pedig ez nem volt szokásom, főképp rémálmok után. Felkaptam hátizsákomat, leszálltam a járműről, még épp időben. Hajnalodott, én pedig megindultam a hegy felé, miután meleg vizes palackokat vettem a tojás mellé egy korán nyitó boltból. Csak egy hirtelen ötlettől vezérelve jöttem el ide, az egyetlen logikus hely pedig Tsuka volt tartózkodási helye volt, ahol én is jártam. Fent.
Agyam egyre azon járt, hogy elfelejtettem valami fontosat, miközben másztam a hegyre. Még a gondolkozás sem igazán vette el a figyelmemet. Végül elvetettem a gondolatot, hiszen semmi nem jutott eszembe. A választott idővel szerencsém volt: szellő sem rezdült, kifejezetten meleg volt a korai óra ellenére is. A mászást nehezebbé tette az, hogy hátamon egy dögnehéz tojás, no meg jónéhány takaró tartózkodott. A függőleges falakat csak varázserőm és karmaim segítségével mertem megmászni, nehogy megcsússzak, hiszen most nem csak magam miatt kellett aggódnom. Szerencsésen és sértetlenül meg is érkeztem oda, ahol először megtaláltam a jégmágust. Lábaim régi barlangja felé vittek. A táj legutóbbi itt jártam óta nem változott: behavazott vidék, meredek sziklafalak, előttem egy hómező, körös-körül hidegtűrő fenyők, ágaik hótól roskadozva. Meglepetésemben majdnem felkiáltottam, amikor mágikus jeget láttam feszülni a gyakorlóbarlang szájánál. Normális jég nem fed be ilyen vékonyan és egybefüggően egy bejáratot, ráadásul nem ennyire tiszta. Eltüntettem kezeimről a jeget, majd egy ütéssel megrepesztettem az „ajtót”, épp annyira, hogy beférjek. Bent világos volt, az ajtó nem akadályozta a fény bejutását.
- Ice Make. – fordultam vissza, két kézzel a törés peremét megmarkolva. Néhány pillanat múlva a törés elkezdett begyógyulni, végül semmilyen nyomot nem hagyva maga után beforrt. Most már alaposabban körülnéztem a barlangban. Úgy festett, valaki nemrég használta a helyet, sőt, még melegebb is volt, mint kint. Erre egy tűzhely hamumaradványai utaltak, némi tűzifa, no meg egy levegőben levitáló, strandlabda méretű gömb.
- Mi? – egy pillanatra lefagytam, majd reflexeim működésbe léptek. Egy borotvaéles szilánk súrolta bal karomat. Vékony vérpatak indult meg kezem felé, de ugyanúgy tudtam mozgatni. Jobban megnéztem magamnak a gömböt. Mintha egy kicsit kisebbnek látszana, és hasonló a bejárathoz… Igen! Jégből van! De mit keres itt ez a valami?
- Ice Make: Claws! – kezemmel félreütöttem a következő jéglövedéket. A jéggömb kissé, de láthatóan összement; az lőtte ki rám a tüskéket, mintha érezne engem. Óvatosan letettem magam mellé a hátizsákot. A következő pillanatban záporozni kezdtek rám a kisebb-nagyobb tüskék. A rám zúduló lövedékek jó részét ki tudtam védeni kezeimmel, a többi elől el kellett ugranom. Nem volt könnyű dolgom, hiszen figyelnem kellett arra, hogy se engem, se a tojást ne sebezze meg egy visszapattanó vagy hárított jégdarab se. A kezemen levő jég minden két-három szilánktalálat után darabokra tört, jobb esetben csak megrepedt és újra kellett teremtenem, jócskán kimerítve erőtartalékaimat az amúgy is fárasztó mászás után. Egy gellert kapott lövedék viszont a kígyótojás felé tartott…
- Nee! – kiáltottam, és a táskám elé vetődtem. Vállamat fúrta át a tüske, égő fájdalmat okozva. Ekkor már alig maradt valami a gömbből, nagyjából golflabda nagyságúvá zsugorodott. Egy utolsó erőfeszítéssel a mágia háromfelé vált, és egyszerre repültek felém a szilánkok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve…
- Freeze! – a szilánkok megnőttek, golyó alakúak lettek, nekem csapódtak. A levegő kiszorult tüdőmből, de nagyobb kárt nem tettek bennem. Egy pillantást vetve vállamra láttam, hogy nincs komolyabb bajom, a hátizsák pedig teljesen érintetlen volt. Egy érintéssel meggyőződtem arról is, hogy a meleg víz megtette hatását, a kihűléstől is megóvta a tojást.
- Vajon mit őriztek ennyire? – töprengtem hangosan, majd hátizsákomba nyúltam. Egy takarót vettem ki a sok közül, és késemmel egy vékony csíkot vágtam le belőle. Hevenyészett kötéssel elláttam a sebet, majd kutatni kezdtem a tűz maradványai körül. Nagyjából egy hete aludhatott ki, körülötte néhány penészes tányér volt, ételmaradékkal, a hamu rég kihűlt, és sebtében távozott a lakót. Eszerint a meleget nem a tűz okozta, hanem valaki más…
- Talán tűzmágia? – néztem rá tűnődve a jéggömb hűlt helyére. Nem olyan ritka, hogy az emberek egyszerre több elemi mágiát sajátítsanak el, és tudtommal a legtöbb jégmágia nem igazán tartós – biztos nem maradnak meg egy hétig -, vagyis ezt valaki nemrég tette ide.
- Az biztos, hogy nem csak én keresem Tsukát, hanem valaki más is. – kezdtem el fát rakni a hamura, amiből már nem volt sok. Hosszabb időt fogok itt tölteni, és volt egy ötletem, hogy Tsuka milyen üzenetet hagyhatott, ha veszélyben érezte magát – ha hagyott.
Vígan lobogott a tűz, amelyet némi szerencsétlenkedéssel sikerült meggyújtanom az itt talált kovával és késemmel. Kipakoltam táskámból a tojást, és a tűz mellé raktam pokrócára, hadd melegedjen a kicsi. A kissé kihűlt, de még testmeleg tömlőket is odaraktam, majd munkához láttam.
- Ice Make: Stairs! – felbattyogtam a megjelenő lépcsőn, egészen addig, amíg a barlang tetejét súrolta a fejem. Végigsimítottam a falon, és ismét rám törtek az emlékek.

*
- A következő feladat… - mondja tanítóm a túl hideg barlang szájában – Az, hogy találd meg, hol lesz az óra. Felírtam. Speed Magic! –kiált, és eltűnik a szemem elől.
- Utálom, ha ezt csinálod! – kiáltom kétségbeesetten, és a bejárathoz szaladok. Tudom, hogy a Speed Magic-el már messze jár, és esélyem sincs utolérni, megtalálni pedig nem fogom, csak ha megvan az üzenet. Körbenézve látom, hogy semmilyen felület nincs, amire rendesen írhatott volna. Eszerint mágiával kell megtalálnom, amit elrejtett. De hogyan? Egyedül a Freeze-t ismerem! Újabb feladat, amit sosem gyakoroltunk!
Órákat töltöttem el azzal, hogy a hamuban köröket rajzolva próbáltam rájönni, hogy rejtenék el itt bármit. Fel-alá járkálok a fal mellett, és gondolataimba merülve kopogtatom a kezemmel a falat. Egy pillanatra felrezzenek a gondolatokból.
- Meleg? – néztem rá. Nem… Nem meleg, hanem természetes. Minden más túl hideg. Végighúzom a kezem a felületen, és észreveszem, hogy egy mintát követ a hőmérséklet. Mintha betűk lennének. Viszont megjegyezni nem tudom azt, hogy idáig mit tapogattam végig.
- Hát persze! Freeze! – kezem nyomán vékony, fehér jég borítja be a sziklát. Ahol meleget érzek, ott újra jeget teremtek. Néhány percen belül már olvasom a mondatokat, és elindulok a megbeszélt hely felé. A találkozóhely a közeli fenyvestől nincs messze, alig pár perc séta alatt elérem, de magamtól sosem gondolnék erre a helyre.
*

- Nem. – mormogtam, majd arrébbsétáltam, közben magam alá további lépcsőket idéztem. Egy pontnál megtorpantam. – Itt van! Freeze! – ahogy egyik kezemmel a hideget kutattam, a másik kezemmel megfagyasztottam a megtalált meleg foltokat, a megjelenő dér kontrasztot alkotott a sötét barlangfallal. Most Tsuka pont ellenkezőjét csinálta, mint legutóbb: a betűk helyét hűtötte le, és a barlang többi részét érintetlenül hagyta. Talán azért, hogy minél kevesebb varázserőt használjon, vagy ne tűnjön fel a túl nagy hideg, ami ezzel a módszerre jár.
- Meg is vagyok. – mondtam elégedetten, és lesétáltam a lépcsőn, majd hátrafordultam. Ilyen messziről tökéletesen és tisztán látszott a felirat, és felismertem benne szeretett mesterem kézírását.
Rane! Ismerlek. Tudtam, hogy valamikor keresni kezdesz, és ide is eljutsz. Nem maradhatok itt túl sokáig, de gyakran eljártam ide, ezért van még itt a felirat. A jéggömb az én varázslatom volt, ami válogatás nélkül megtámad bármit. Érzem, ha valaki megsemmisíti, így ha eltűnt, akkor már többször nem megyek oda. Nem csak te keresel, és ahogy már kitalálhattad, nem a barátaim.
Ennyi. Mikor végeztem az olvasással, kétségbeesés vett rajtam erőt, lerogytam a tűz mellé. Azt nem írta meg, hogy hol találhatom meg, és nyomot sem hagyott maga után… Valamiért Kunugi neve motoszkált a fejemben, de el is felejtettem, mikor rájöttem, mi is áll az üzenetben.
- Várjunk… Üldözik? – néztem fel meglepődve. Kezemet a tojáson nyugtattam, ellenőrizve, hogy nem forrósodott-e túl. Nem akartam szegény kis kígyóból rántottát készíteni… - De miért? – töprengtem. Hittem neki, hogy nem volt klánban, így nem lehetett küldetés miatti károkozás az ok. Azt mondta, hogy többen üldözik, tehát valamilyen szervezet lehet a ludas, vagy valaki mással került személyes összeütközésbe, hogy ennyire keresik? Ahhoz túl erős volt, hogy sérelmet akarjon rajta valaki megtorolni – feltételezésem szerint legalább A-szintű lehetett-, így az első lehetőségen kezdtem gondolkozni. Nem voltam túl sok ideje emberek közt, nem volt túl sok tapasztalatom az emberekkel való bánásmóddal, de reméltem, emiatt nem felejtek ki lehetőségeket.
- Akármilyen klánnal meggyűlhetett a baja, de ennyire komolyan csak a gyilkosságot szokták venni… Esetleg egy nemessel balhézott össze? – próbáltam ötletbörzét tartani. Alvilág? Nőügyek? Adósságok? A fiorei nemességről nem tudtam valami sokat, de hallottam már történeteket róluk, és nem éppen szenteknek állították be őket.
A legtöbb ötletet elvetettem, a megmaradtakat pedig rendszerezni próbáltam. A legvalószínűbbnek valamilyen bűneset látszott, de ennek valamilyen nyomot kellett hagynia pletykaszinten, vagy egy jogi archívumban. Magamban elmélyedve dobtam rá még egy hasábot a tűzre, mikor az kezdett kialudni, és ölembe vettem a tojást az alá terített takaróval, majd be is takartam. Már nem maradt túl sok fa a halomból, és kénytelen voltam az indulást fontolgatni, habár szükségem lett volna a pihenésre a mászás, a harc és az üzenet keresése után. Egy érintéssel meggyőződtem arról is, hogy a tömlők nem túl forróak, úgyhogy újra elrendeztem a táskámban az „óvodát”, és elindultam vissza, Shirotsumébe. Sajnáltam, hogy nem találtam meg azonnal Tsukát, de egyelőre még volt néhány ötletem, amiken elindulhattam, hogy felfedjem hollétét. Lefelé menet hirtelen eszembe jutott a gömb. Volt egy ötletem, hogyan tudnám én is megidézni én is ezt a varázslatot, de a pontosabb kidolgozáshoz még Tsuka segítsége is szükséges lesz. A már megidézett jég manipulációja nem volt annyira nehéz, de a lebegtetéshez ötletem sem volt, mit használt.

(Az élmény egyben egy NJK-pályázat alapja lenne, és több élményben adnám be elbírálásra, ahogy Rane lezár egy-egy szálat a nyomozás során. Remélem, hosszúra fog sikerülni.)


A hozzászólást Rane Iceclaw összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 16, 2011 11:27 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szer. Márc. 16, 2011 11:00 pm

Na hát hol is kezdjem...
Vegyük először a helyesírást, összesen öt hibád volt, ezekből három esetben csak egy space-t hagytál ki a két szó közül ezért úgy gondolom dicséretet is érdemelsz.
Külalakra is megfelelő, de két helyen talált a színezéssel problémát, ott ugyan is kimaradt de ez sem eget verő baj. Legközelebb majd kicsit jobban figyelj!
A történetet szerintem szépen kitaláltad, a mondatok szépen kapcsolódnak egymásba, nincsenek benne lukak, talán néha túl gyorsak az események de ezt se tartom vészes hibának. Az ötlet kifejezetten tetszett, és szépen kidolgoztad, terjedelemben is is megfelel a követelményeknek.

Tehát elfogadom, jutalmad 200VE! valamint a kis tojás is kap 100VE-t
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Kedd Júl. 26, 2011 10:16 pm

Botcsinálta postás

Morogva ültem a vonaton. Ugyan még mindig fájtak tagjaim a Cassyvel töltött idő miatt, de szívesebben maradtam volna még egy keveset Magnoliában, mint postást játszani a semmi közepén. Még szerencse, hogy nem felejtettem otthon Arisa tojását, amit még hajnalban, indulás előtt a kastélyban raktam le, és végül csak lóhalálában tudtam érte menni. Igaz, így csak az eggyel későbbi vonatot értem el. A kígyótojás nálam, a lacrima nálam, a hangulatom viszont nincs. Ingerülten hessegettem el egy kisebb csoportot, akik az én négyes ülésemre pályáztak. Hangos tiltakozásuk nem hatott meg, és a tekintetemtől inkább úgy gondolták, jobb, ha odébbállnak. Emellett szörnyen unatkoztam. Öt órás volt az út, és semmilyen szórakoztató eszközt nem hoztam magammal. Egyetlen olvasmányom a levél volt.

„Szia, Rane!

Biztos vagyok benne, hogy magnoliai feladatodat gyorsan és sikeresen elvégzed, ezért bízom rád ezt a lacrimát. Nagyon sürgős a dolog, és te vagy a legközelebb a célállomáshoz. Pénzt sajnos nem tudok adni érte, ellenben biztos vagyok, hogy Krisot, a címzett kárpótolni tud téged bármilyen elmaradt edzés, munka miatt. Régi barátom, többször küldtem oda már csomagot, és a kézbesítőknek sosem kellett csalódniuk. A legközelebbi állomás hozzá Saneka, ott szerezz be egy térképet. A folyó másik oldalán találod a házát, ott már várni fog.

Goldmine.”

Na ja. Biztos kárpótolva leszek a randiért. A levél is elvesztette varázsát a harmadik olvasás után. Feltartottam mutatóujjamat, és egy apró jégdarabot levitáltam fölötte, ami szinte képlékeny volt, olyan gyorsan változtatta alakját. Gömb, karika, gitár, ház, süti, henger, Makarov mellszobra, és a többi. Ehhez alig kellett mágia, de ezt is meguntam egy óra múlva. Végül úgy döntöttem, nem is próbálom meg kivárni ébren az út hátralevő részét. Amúgy sem sikerült túl sokat aludnom, de biztos voltam benne, hogy még fáradtabb leszek, mikor felébredek. A végállomáson biztos felébresztenek, biztos voltam benne, hogy nem hagynak visszafelé potyázni. Perceken belül álomba merültem, egyik kezemet Arisa tojásán tartva. Még sosem próbálták ellopni, de nem bíztam a véletlenekben. Az alvásnak két velejárója van: egyrészt, nagyon gyorsan tér vissza a varázserő, másrészt, a pillanatok alatt véget érő út túlsó oldalán mindig egy takarítónő ébreszt. Ezt meg is köszöntem a munkaerőnek, majd egy kissé frissebben, de még mindig álmosan szálltam-tántorogtam le az állomásra délután kettő körül. Egy álmos kis faluban voltam, amit egyszerűbb lett volna arrébb költöztetni, mint felvirágoztatni. Az a fajta falNéhány ház, búzamezők, szőlő, és nagyjából ki is merült a tájkép. Mintha csak a saját falumban lettem volna, még a házak színe is hasonló volt. Az állomáson néhány gyémántért cserébe tényleg kaptam egy térképet, bár hogy miről… Tökéletesebben láttam a semmit, mint a szememmel. Legalább a túloldali erdőt megmutatta, és jelölve volt rajta a domb, ahol Krisot háza volt található. Jobbra fordulva sétáltam végig a főutcán. Az enyhe emelkedő tetejét elérve már simán ki tudtam venni a…
- Ez folyó? – lepődtem meg. Nagyjából száz-százötven méter széles folyam, sehol egy híd, a túloldalon csúszós lejtő partként. Az innenső parton egy-két csónak ringatózott, de nem tűntek úgy, mint amik kibírnák az átkelést. Ekkora hidat esélytelen jégből teremteni, még ha lenne Ice Make: Bridge varázslat is. Vagy úszom, vagy szörfözöm… A kettő közül az úszás tűnt jobb megoldásnak. Ugyan jégből tudtam volna szörfdeszkát teremteni, de nem egy ilyen gyors sodrású helyen akartam először próbálkozni. A part felé vettem az irányt, majd mellette beleengedtem a kezem a vízbe. Nem volt túl hideg, de csúnya megfázásokat lehet ilyenkor is összeszedni. Gyorsan levetkőztem, és elővettem Arisa tojását. Vastagon körbebugyoláltam mindennel, majd elővettem varázserőm.
- Ice Make. – egy gömböt idéztem meg köré, ami feltehetőleg szárazon fogja tartani az egész pakkot, és még engem is a víz fölött tud tartani. Lassan belegázoltam a vízbe, magam előtt tolva a lebegő csomagot. Mikor már derékig ért a víz, kipróbáltam a teherbírását is. Nem volt túlságosan irányítható, ellenben egész testsúlyomat fent tudta tartani a felszínen.
~ Legközelebb úszni is meg kéne tanulni. – köpködtem ki a számból a vizet a folyó közepénél. A lábtempó még ment, de rendesen úszni csak állóvízben tudtam. A sodrás egyre erősebb lett, ahogy a folyó közepe felé tartottam. Néhányszor majdnem kiejtettem a kezemből a jeget, de végül remegő lábakkal álltam a folyó túlpartján. Visszajutni lesz remek… A jég eltüntetése után felöltöztem. A ruhák csak egy kissé lettek vizesek, ahogy a jég elolvadt, ettől függetlenül tökéletesek voltak. Mondhatni, szárazon megúsztam.
Kezembe vettem a térképet, és betájoltam magam. Nagyjából egy-két kilométert folyhattam le az átkeléssel. Egy dzsungelhez hasonló sűrűségű erdőben találtam magam. Normál esetben kétségbeestem volna, de most csak felfelé kellett követnem a folyót, hogy visszataláljak.
- Nincs is jobb felkelés után, mint egy hideg fürdő.. – mondtam halkan, ahogy a Nap lassan megszárított.
Krisot háza egy órán belül a szemem elé került, miután felmásztam a dombon is. Kissé már lihegtem a triatlon kétharmada után, már csak a bicikli hiányzott.
A szerény, legfeljebb négyemeletes lak ”U” alakban terült el. Főbejárata a két szárny összekötő-folyosójában helyezkedett el, amihez egy kövezett út és magas oszlopok vezettek. A néhány szökőkút és a formára nyírt sövény szinte már csak rontotta az összképet. Kissé megilletődve fogtam meg az aranyozott kopogtatót, majd jeleztem, hogy megérkeztem. Egy-két perces várakozás után nyílt az ajtó.
- Üdvözlöm. Krisot már várta önt. Goldmine úr biztosított minket afelől, hogy a következő lacrimát ön fogja kézbesíteni. – állt az ajtóban egy frakkos öregúr, majd beljebb invitált, feltehetőleg egy ebédlőnek, fogadóteremnek használt helységbe.
Pislogtam kettőt a váratlan fogadtatásra. Összeesküvés?
- Parancsol valami frissítőt? – kérdezte a lakáj. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy a reggeli fagyi után nem ettem és ittam semmit.
- Hát, ha nem haragszik meg, a vonaton nem volt büfé. – mondtam, kissé kínosan érezve magam.
- Semmi gond. – adta fel végre faarcát az inas. – Mindenki így érkezik. Egy pillanat, kérem, foglaljon helyet. – mutatott egy székre , majd kisietett. Nem maradt sokáig, egy kisebb büfékocsival jelent meg, megrakva minden földi jóval. Egy pohár narancslével indítottam, majd nekiestem az ínyencfogásoknak. Pontosan azokat a fajta ételeket szolgálták fel, amelyeket biztosan nem fogok többé enni, mert túl drágák, és nem elég laktatóak. Bár, a bélszín azért egész finom volt.
- Köszönöm, ez életmentő volt. – álltam fel az asztal mellől. – Lehetne egy kérdésem? – a bólintásra feltettem. – Hogy lehet, hogy itt van a semmi közepén egy óriási villa, miközben az egyetlen közeli falu Saneka?
- Hogy érti ezt? – lepődött meg a pingvin. – Abban az irányban – mutatott az ellenkező irányba, mint ahonnan én érkeztem – Oshibana csak néhány kilométerre fekszik arrafelé. Saneka van a legközelebb, de az egy óriási kitérő minden nagyobb vonaltól.
- Ohh. – újabb nagy fordulóponthoz érkeztem, megszereztem minden szükséges akaraterőt ahhoz, hogy elég erőt szerezzek ahhoz, hogy én legyek a Tíz Szent Mágus egyike.
~ És akkor emlékezni fogok erre, Goldmine.
- Kérem, jöjjön velem, Krisot a második emeleti laborban várja önt.
A kajától kissé eltelve baktattam fel a lépcsőn, és közben azon törtem a fejem, mit kereshet egy ilyen villában labor? Azoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy felrobbannak, és ennél nagyobb kárt nem okozhat.
A tojás is eléggé nehezítette a lépcsőmászást, de végül megérkeztünk a célállomásra. A kopogás után magára hagyott a lakáj, és azonnal egy halk hang hallatszott az ajtó mögül.
- Szabad.
Beléptem, és azonnal megcsapott a meleg és a pára. Egy másodperc alatt izzadtam le, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a trópusokba csöppentem. A házigazda egy kis fémszerkezet mellett állt, körben dzsungel, fákkal, liánokkal, trópusi növényekkel. És.. Kígyókkal! Kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb kígyók, amelyek láthatóan igen kellemesen érezték magukat ebben a klímában.
- Jó napot. – mondta ugyanolyan halkan Krisot, miközben a kígyókat figyelte. – Már vártam.
~ Ezt már hallottam ma..
- Köszönöm. Ezek..?
- Severusok és kígyók, vegyesen. De ez csak az egyik ilyen szoba. – mosolygott. Testtartása olyan volt, mintha egy szobor lenne, csak néha-néha mozgott. – Sokféle állat tenyésztésével foglalkozom. De ők a kedvenceim.
Ahogy ezt mondta, egy óriási, feltehetőleg kifejlett példány állt meg előttem. Boldogan sziszegett rám, és egyre közelebb hajolt. Szinte csak centikre volt a pofája tőlem, mikor Krisot felé fordult. Egy arcizma sem rezdült, de a Severus összerezzent, majd gyorsan visszaiszkolt a fák közé.
- Ezt hogy csinálta? – néztem döbbenten.
- Csak sorjában. Először is, megnézhetném a tojást? – nézett a táskámra.
- Hogyne. – mondtam, és óvatosan előbányásztam a csontszáraz tojást a táskámból, majd óvatosan a kezébe adtam.
- Ne aggódjon, nem vacsorának szánom. – simogatta meg a tojás felszínét. – a hakobei hegyekből, ugye? Nőstény.
- Ömmm… Igen. – néztem meglepődve a pasasra. Nagyjából 170 centi, ősz hajú, felül kopasz, vékony fickó, öltönyben. De nem izzadt, velem ellentétben.
- Ritkák, alig él belőlük ötven-hatvan példány Fiorében. Ha megengedi, kifejlesztettem egy módszert, amitől gyorsabban fejlődnek a tojásban a kicsik. Mellékhatása nincs, csak rengeteg, speciális lacrima kell hozzá. – felcsillant a szemem. Már nagyon szerettem volna kikelve látni Arisát, energikusan bólintottam. Krisot a mellette levő fémdobozhoz ért, és kinyitott rajta egy panelt, majd behelyezte a tojást. A fedelet lezárta, és a tetején található gombokkal babrált valamit. Halk zümmögés hallatszott a szerkezetből.

// Ez semmit nem tesz a tojással, csak elmagyarázza, miért kapna ő is VE-t //

- Ahogy gondolom, önnek is feltűnt, a tojás nemsokára kikel. Mennyit tud a Severusokról?
- Igazából nem sokat. – húztam be szégyenkezve vállaimat. – Leginkább azt, hogy ha kiégetik a nyelvüket, akkor megvadulnak.
- Ez is valami. – temette arcát a tenyerébe a tenyésztő. – Akkor séta közben mesélek egy keveset.
Lassan kezdtem érteni, hogy mi is az a jutalom, amit Krisot ajánlott a lacrima-kézbesítésért. Ennél jobb alkalmam az életben nem lesz arra, hogy új familiárisom faját megismerjem. Csendesen sétáltam a férfi mellett, és próbáltam minél többet megjegyezni.
- A Severusok érzékenyek. Mivel nem tudnak beszélni, enyhe telepátiával rendelkeznek, amit csak a gazdájukkal használnak. Ez azt jelenti, hogy gyakran meg fogja érezni, hogy milyen lelkiállapotban van a kígyó, de azt nem, hogy pontosan mire gondol. Az előbb ön előtt csúszó kígyó például éhes volt. Ezt éreztem is, és természetesen jól látható volt. Az első néhány alkalom nagyon furcsa. A hüllők agya teljesen más, mint a miénk, ezért számunkra nehezen érthetően jönnek át az érzéseik. De idővel megszokhatóak. Én színekkel társítom az érzéseket, persze ez változó.
- Megértik a beszédet? – tettem fel egy kérdést.
- Igen, de ők nem tudnak beszélni. Eldöntendő kérdésekkel akár hosszabban is lehet beszélgetni velük, de jobb a gondolatátvitelre hagyatkozni. A tojásokkal kapcsolatban… Akit először meglátnak, azt fogadják el legközelebbi hozzátartozójuknak. Úgyhogy legyen ott, ha kikel. És csak ön. Ne kockáztasson. Legyen magánál sok hús, mert éhesek, és rengeteget esznek.
- Milyen fajtát?
- Bármilyet, csak friss legyen. Rohadó húsra is ráfanyalodnak, ha nagyon éhesek. Én személy szerint nem hagyom nekik, hogy embert egyenek, de mindenevők, ha húsról van szó. Sokáig kibírják, ha arról van szó. Ez az ön döntése. A neveléssel kapcsolatban… Mágiát nem tudnak tanulni, de illemet és szabályokat mindenképp tanítania kell nekik. Különben, ha éhes, mindent megpróbál megenni maga körül. Vagy unalmukban harapdálhatják a bútorokat, mint egy kutya. Csak az ő harapásuk mérgező. Elolvadhat tőle a fa nagyobb korukban.
- Értem… Mennyire ragaszkodóak?
- Abszolút. Ha jól bánik vele, a halálig kitart az anyja, apja mellett. És garantálom, hogy ha a haláláig harcol, az ellenségéből nem sok marad. Néhány hónapos korukban már tudnak repülni, és egy harapás is halálos lehet. Egyszer akarták kirabolni a házamat. Többször nem, mert nem maradt próbálkozó. – mosolyodott el szárazon.
- El tudom képzelni.. – néztem egy sötétlila kígyóra, ahogy átrepült egyik fáról a másikra. Fejem már most túl volt terhelve az új dolgoktól, csak remélni tudtam hogy mindent megjegyzek. – És a lacrima ahhoz a keltetőhöz vagy mihez kell? – néztem vissza a dobozra, de azt már elhagytuk.
- Mi? – nézett rám meglepetten, majd elnevette magát. – Neeem, azon a kedvenc énekesnőm új számai vannak. Tudja, a fülhallgatóhoz. A géphez egyelőre van elég lacrimám, majd csak hónapok múlva fog utánpótlás kelleni.
~ Mit egyike? A LEGERŐSEBB leszek a Tízek közül.
- Parancsokat adhatok ki neki majd gondolatban? - jutott eszembe az utolsó kérdés.
- Látja, ez nehéz kérdés. Nem szavakra kell gondolnia, hanem érzésekre, képekre, ami a telepátiában sokkal inkább előtérbe kerül. Ha ezt meg tudja oldani, akkor igen, de ez nehéz. Nem biztos, hogy sikerülni fog.
- Nem tudja elképzelni, mennyire hálás vagyok ezért. – komolyan gondoltam, reggeli ellenérzéseim ellenére. Elővettem a táskámból a lacrimát, majd átnyújtottam neki. – Köszönöm.
- Én köszönöm, hogy elhozta. Járjon szerencsével a Severusa nevelésével!
Vegyes érzésekkel hagytam el az emeletet, és a házat. Egyrészt, Goldmine-t meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, másrészt olyan dolgokat mesélt Krisot, amikre én sosem gondoltam volna. És már csak pár órára voltam a következő, kényelmes vonatfülkétől, ahol aludni lehetett. Lassan sportszerűen űztem a vonaton ejtőzést.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Csüt. Júl. 28, 2011 10:16 am

Nya lássuk. A munkáddal meg vagyok elégedve, még ha akad is benne egy-két hibácska. És öm... na szóval igazából ennyi, többet nem is tudok mondani, szép munka! Jutalmad 200 VE, tojáskának 25 VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szomb. Júl. 30, 2011 9:30 pm

Gyereknap feszt
/Sophie-val írt közös kaland/


- Szia, báránykám! – integettem a vonaton ülő Cassynek, aki válaszul kinyújtotta a nyelvét. Nekem csak tíz perc múlva indult a vonatom, úgyhogy elkísértem a lányt az ő vonatjához. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a két napnak, de hát ilyen az élet. Ideje visszatérnem a céhembe, és gyakorolni vele a levelezés ősi művészetét, és küldetést vállalni. Reméltem, hogy mielőbb újra találkozom Cassyvel. Fütyörészve indultam a vonatomhoz, mikor egy furcsa öltözetű ember állított meg. Meghökkenve mértem végig: egy tigrisjelmezes, mosolygós maszkos fickó állta az utamat.
- Ön Rane Iceclaw? – kérdezte mély hangon.
- Stimmel. – mosolyogtam rá. – Pénz nincs nálam, bocsánat. Sietek. – próbáltam kikerülni.
- Akkor éppen önt keresem! Ma kezdődik az évente megrendezett gyereknapi ünnepség! Jégpályát akarunk építeni a gyerekeknek, de ez érthető okokból nehéz…
~ Na igen… Hideg vizes fürdőt nem találtunk…
- … És egy jégmágusra lenne szükségünk, hogy segítsen! Természetesen nem ingyen. – fejezte be a beszervezést a fickó. Némi gondolkodás után rábólintottam. Nem volt kifejezetten fontos elintéznivalóm egyelőre, úgyhogy néhány óra késés nem számított, és ezt is mondhattuk küldetésnek.
- Rendben!– vállaltam el. Cirka fél órán belül már a főszervezővel álltam szemben, aki ismertette a tervet az irodájában. Egy óra múlva, azaz reggel tízkor megnyitják a pályát, amit nekem kell hidegen tartani estig. Teljes ellátás, éjszakára szálloda, és még némi pénzt is kapok a végén. Nem hangzott rosszul a dolog, de egy nevetést nem bírtam visszatartani, amikor arra gondoltam, hogy Cassy mennyire mérges lesz rám a korlátlan étel- és italfogyasztás miatt, amit szerinte biztosan nem fogok eléggé kihasználni.
- Pontosan merre is lesz a pálya? – érdeklődtem.
- Itt, itt, itt és itt. – mutatott rá a térképre a szervező. Hosenka négy sarkában. Nekem az állam esett a földig, mikor rájöttem, ez mennyi munkával fog járni. Estére tuti, hogy hulla leszek..
- Akkor lássunk hozzá. – sóhajtottam rezignáltan, és elindultam a legközelebbi hely felé, amint megkaptam a térkép kicsinyített mását.
A reggeli órák ellenére rengeteg gyerek futkosott az utcán. A korai óra ellenére már rengeteg helyen verhették el a zsebpénzüket a gyerekek: még a szokásosnál is több utcai árus mászkált körbe vattacukorral, sütikkel, egyéb édességekkel. Egy kisebb, ideiglenes vidámparkot is felállítottak, ami még érdekelt is volna más körülmények között, ha lett volna rá időm. Egy ideig mosolyogva néztem a lurkókat, majd gyorsan megváltozott a véleményem, mikor egy kis csoport szaladt át a lábamon. A sikításról nem is beszélve…
- Gondolj a pénzre, gondolj a pénzre. – morogtam magamban. A jól induló napomat máris elrontották. Néhány perc múlva már odaértem az első „vásárba”, amelynek a szélén egy néhány tíz méter átmérőjű, sekély medence volt feltöltve, körülötte legalább négy-öt sor mélyen gyerekek és szülők vegyesen.
- Én vagyok a jégmágus, szabad lesz?– törtem utat magamnak a tömegben, majd a kezemet a vízhez érintettem.
- Freeze! – mondtam, és néhány pillanat múlva már kész is volt a korcsolyapálya. Mielőtt felkelhettem volna, megrohamozták a teret, engem magukkal sodorva. A szokásos kiabálás újrakezdődött, nekem pedig elkezdett fájni a fejem. Irány a következő, minél messzebb innen.
Szerencsére egy mosolygó alkalmazott azonnal mellém lépett, és átnyújtott egy üveg ásványvizet, amit gyorsan el is fogyasztottam.



Tízre már az összes pályát üzembe helyeztem, de a hangulatom gyors sebességgel lett egyre rosszabb. Életem egyik fordulópontját értem el, mikor is eldöntöttem, hogy nekem bizony sosem lesz gyerekem. Kissé morcosan indultam vissza az első hely felé, ahol biztos, hogy már kissé felolvadt a jég, hála az erősen sütő napnak, és a biztosan ott levő kölyköknek köszönhetően. Némi problémát vetett fel az, hogy érzésem szerint a város lakosságának kétszerese volt minden egyes jégpálya körül, így csak szépen lassan, araszolva tudtam közlekedni. De a türelmem kezdett nagyon fogyni. A pohár akkor telt be, mikor egy furcsán kinéző kislány lökött fel engem, maga után húzva a kísérőjét. Ami még furcsább, póráz volt a nyakában.
- Talán moderálhatná a csemetét… - mondtam dühösen a póráz másik végén álló, fekete ruhájú lánynak. Egyből látszott, hogy nem nyugodt természetű, csípőre tett kézzel fordult felém, ami azért volt nehéz, mert a kiscsaj a másik végén teljes erőből próbált a jég felé szaladni, majd sikerült is neki, ahogy az anyja rám figyelt.
- Basszus, úgy nézek ki, mintha már anya lennék? – nézett dühösen rám, miközben feltápászkodtam a földről.
- Simán.. Egy normális nő nem rohangálna nyakörvvel-pórázzal.. ~ Meg ilyen nadrágban.
- Hmpf… BUNKÓ!– húzta fel az orrát a nő.
- Kölcsönös az érzés. – vigyorogtam vissza. Egy kissé megnyugodtam, hogy legalább az egyik össze-vissza rohangászó ember napját sikerült elrontanom.
A lány előreindult, én pedig elkaptam előle a lábam, mielőtt a sípcsontomba rúgott volna. Csak most vette észre, hogy a tökmag eltűnt mellőle… sok sikert a megtaláláshoz, nekem nem ezzel kell foglalkoznom. Most már jóval nyugodtabban odasétáltam a pálya korlátjához, miközben a feketeruhás elfutott mellettem. Érdeklődve néztem, ahogy kissé botladozik a jégen, majd hangosan kiáltottam:
- Karbantartás! Pályát elhagyni!
A legtöbben már láttak engem az előbb, úgyhogy igyekeztek kiérni, és szóltak is másoknak. Ezzel szemben a lánc-rajongó mintha észrevett volna valamit, úgy csúszkált befelé, figyelmen kívül hagyva a második kiáltást is. A harmadik után meguntam, mikor már csak ő volt ott egyedül. Ujjaimat a jéghez érintettem, és..
- Ice Make! – terjedt szét a friss jégréteg a régi tetején. Nem volt túl vastag, de ahhoz épp elég, hogy 2-3 órán keresztül bírja a strapát. Neki viszont épp ezt a pillanatot kellett választania arra, hogy hanyatt essen, így szoknyájával és tenyerével együtt fagyott oda. Szerencséjére néhány kézmozdulattal ki tudott szabadulni, majd felkelni a földről. Próbáltam nem hangosan nevetni, de a káröröm így is nyíltan látszott az arcomon.
- Tudom ám... – porolta le szoknyájáról a lány a ráragadt jeget. - ... hogy direkt volt!!! Mire véljem?!
- Háromszor üvöltöztem, hogy karbantartás.. És még csak ide sem figyelt. – mondtam nyugodtan, majd elindultam felé a jégen, hogy segítsek neki kimenni. Láttam már, hogy nem áll túl stabilan a lábán.. Ennél jobban nem akartam szórakozni vele, hiszen nagyot nem ártott nekem.
- Grrr...– morgott felém, majd a szoknyája felé nyúlt. Érdeklődve néztem, ahogy megint dobott egy hátast, majd még jobban, ahogy egy kulcsot vett le onnan. - Farkas kapuja, Tárulj!
Megálltam mozdulat közben, ahogy a csillagszellem megjelent némi villogás kíséretében. Szóval egy mágussal sikerült összebalhéznom. Letettem a másik lábamat, és vártam a fejleményeket. Én kevertem bele magam, és most már nem fogok megpróbálni kikerülni belőle.
- Nem akarod még le is tépni azt a bugyit, sokkal jobb látvány lenne... – mondta morogva a farkas, a lányt nézve. Hát, végül is igaza van.
- Loup, ne a bugyimmal foglalkozz!!! – szorította a lábai közé a szoknyát a lány, ami óriási mutatványnak minősült, tekintve a szoknya hosszát. - Nem intéznéd el azt az ipsét ott? Ha hazaértünk kapsz sütit, meg húst amennyit akarsz...
- Nyersen?
- És véresen.
- Oké. – fordult felém a farkasember. Egy marha nagy farkasra emlékeztetett, ami lenyelt egy embert. Egyben. És köré nőtt. – Jól fogsz kinézni egy véres tócsaként. Ugye feldarabolod őt nekem vacsorára? – nézett vissza a gazdájára.
- Etoo.... meglátjuk mit tehetek... de szerintem nem vágja a tőröm.... túl kövér.
- Csak nehogy az arcodra fagyjon a mosoly. – néztem vissza rá kissé dühösen. Kikérem magamnak, nem vagyok kövér! A lány nem láthatta, hogy varázsoltam, így a farkas sem számított semmi komoly ellenállásra, mikor megtámadott. Ahogy nekem se, neki sem okozott egy szikrányi gondot sem a jégen közlekedés. Egyszerűen rám akart ugrani, és az arcomba vágni a karmaival. Nos, igen. Leguggoltam.
- Ice Make: Stairs!– nőtt ki a pályából egy öt lépés magas lépcső. Nagyon gyorsan. A legfölső lépcsőfok teljes erőből vágta gyomron a repülő farkast, kiszorítva belőle a levegőt.
- Ice Make: Claws! – jelentek meg kezemen a farkaséhoz hasonló karmok. Felugrottam, és megpróbáltam levágni a fejét, de gyorsabb volt nálam. Feltolta magát a lépcsőről, és hátravetődött, a karmaim néhány szőrszálat kivéve nem tettek benne semmi kárt.
A mágus és szelleme döbbenten meredt rám egy pillanatra, majd a lány elmosolyodott.
- Rane Iceclaw, Quatro Cerberus. – mutatkoztam be.
- Sophie Black, Blackened Tears.– folytatta ő a sort. Nekem pedig leesett a szám. Mit keres itt egy illegális céh tagja? Miért pont most? Gyorsan körbenéztem. A harc miatt rengetegen elfutottak, talán csak egy-két ember maradt bámészkodni. Gyerekek sehol. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, majd újra harci állásba kerültem, ahogy a farkas megtámadott. Próbáltam fél szemmel a lányt is figyelni, de ez nem volt könnyű, tekintve, hogy a látóteremet karmok, fogak és szőr töltötte be. Meglepődve láttam, hogy bár erősebb nálam a szellem, van némi esélyem ellene, amíg nem avatkozik be a gazdája. Próbáltam minél távolabb araszolni tőle, miközben Lupus mindenáron ki akarta tépni a belső szerveimet. Sikertelenül, csak egy-két sekély sebet kaptam, cserébe én is osztogattam neki néhányat, amikor hagyta, hogy elragadja az indulata.
- Free… - nyújtottam ki a kezem egy alkalmasnak tűnő pillanatban, de elszámítottam magam. A farkas elkapta a kezem, és eldobott Sophie felé, kihez háton csúszva érkeztem meg.
- He? - nézett felém. Mielőtt összeszedhettem volna magam, felém sietett – négykézláb, és a torkomhoz tartott egy tőrt. Kevésbé volt veszélyes, mint a karmok, de ugyanúgy meghalhattam tőle. Egyvalami mentett meg a végtől, méghozzá egy kislány sikolya. Felnéztem, és láttam, hogy a pórázos lányt tartja két férfi. - Francba! – Sophie átértékelte a helyzetet, és új parancsot adott a farkasnak, valamint ő is elindult a jégpályáról kifelé, továbbra is négykézláb. - LOUP! Azt a két fickót bántsd inkább!!
Ennek megvolt az az előnye, hogy eltűnt a nyakam mellől a kés. Sóhajtva ültem fel, nem örültem neki, hogy a szerencsén múlott az, hogy túléltem. Ránéztem a rohanó farkasra, majd a kúszó, szoknyás lányra.
~ Tényleg jobb látvány így. – döntöttem el, majd úgy gondoltam, én is átértékelem az idáig történteket, és segítek. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy az illegális mágus le akarná rombolni a helyet, de a két pasason eléggé úgy látszott, mint akik komolyan randalírozni akarnak. Futva indultam én is a kislány felé, majd átlendültem a kerítésen, lehagyva a négykézláb csúszkálót. A csillagszellemnek már behozhatatlan volt az előnye, így ő ért elsőnek oda.
Nem örülhetett neki, hiszen az egyik pasas váratlanul tüzet nyitott rá. Szó szerint, több apró tűzgolyó villant a kezében, majd a kitérni képtelen farkasba csapódtak. Egy-kettő felém repült, de a Freeze leggyengébb verziója elég volt ahhoz, hogy kioltsa őket.
- HÉ! ADJÁTOK VISSZA CARMINT!!!!!! – hallottam a csaj hangját. Egy pillantással nyugtáztam, hogy már a korlátnál jár, és próbál beavatkozni a küzdelembe, egy új csillagkulcsot halászott épp elő, mivel a tűzgolyóktól az előző állat eltűnt. Visszafordultam, majd megpróbáltam én is beavatkozni a harcba, de újra meg kellett lepődnöm: a lány egyik keze óriásira duzzadt, és aktívan fejezte ki ellenérzéseit, nevezetesen néhány mozdulattal lerendezte a két elrablóját, majd engem figyelmen kívül hagyva, szárnyakat növesztve visszarepült a Tears-mágushoz.
- Tehát Take Overt használ… - kommentálta az eseményeket eközben a csillagmágus.
- …Mi? – néztünk mind a ketten meglepve a kislányra, aki egy rúgással küldte Föld körüli pályára az ellenfelem. A gravitáció és a korlát azonban ellene harcolt, pörögve szakította át az előbb még sértetlen fát. Én szisszentem fel helyette, mikor az útba csapódott. A kislány ismét szárnyra kapott, és néhány másodpercen belül eltűnt. Nem az én dolgom… Elgondolkozva néztem Sophie-ra, aki még mindig ájultan feküdt a földön. Odasétáltam hozzá. Nem vérzett, de nem úgy tűnt, mint aki mostanában fel fog ébredni. Mivel egyelőre nem csinált semmit, legalábbis most, nem akartam bemártani. Munkám volt, amit el kellett végeznem, de őt nem akartam itt hagyni. Kórházban lecsukják, úgyhogy marad az utca. Minden fesztiválon volt egy-két részeg az utcán, ezért arra gondoltam, ez tökéletes álca lesz neki. Felnyaláboltam, és az egyik fal mellé vittem, majd mellé dobtam egy üres sörösüveget, cserébe elvettem a kulcsait, válltáskámba dobálva őket. Probléma megoldva, és ha egy ideig nem kel fel, akkor meg… csak egy illegális céh tagja.
Nagyot sóhajtva fordultam vissza a kissé ledózerolt építmény felé, majd az igazgatóság felé vettem az irányt, gyors iramban.
- Egy kis probléma merült fel. – lihegtem, mikor megérkeztem a szervezőhöz. – Egy csillagszellem randalírozott a keleti jégnél, amit le kellett állítanom. A korlát néhány helyen megsínylette a harcot…
- Egy csillagszellem? Honnan került az oda? – nézett rám megdöbbenve a szervező. Eszerint még nem jutott el idáig a hír.
- Megidézte valaki, feltételezem. – válaszoltam. – Nem sikerült megjegyeznem, hogy ki volt az, túlságosan lekötötte a figyelmemet az a farkas-szellem… De legalább ő eltűnt. - próbáltam elkeseredett képet vágni.
- Ki akarhatja tönkretenni a fesztivált? – rémüldözött, majd rám nézett. – Megváltozott a feladatod! Keresd meg azt, aki megidézte a csillagszellemet, vagy állítsd meg a további szellemeket!
- Rendben. – bólintottam. Megnyugodtam, hiszen így már nem kellett a továbbiakban a jégpályákra vesztegetnem a varázserőmet. Néhány szóban még beszámoltam a Take Over-es lányról is, a munkaerő nem kis riadalmára. Ő is belekerült a célpontok listájába. A koripályákat meg majd megoldják valahogy, nélkülem.
Visszasétáltam ahhoz a helyhez, ahol Sophie-t hagytam. Igazam volt, nem háborgatták, én pedig úgy döntöttem, elmegyek reggelizni. A vattacukor-árusnál csak be kellett mondanom a nevem, és máris kaptam a két, csokis és epres ízesítésű édességet, majd ugyanez történt a hot-dogárusnál is. Nyugodtan sétálgattam, hiszen tudtam, amíg Sophie ájult és nálam vannak a kulcsai, nem valószínű, hogy fel fognak tűnni a csillagszellemek, hacsak nem jön még egy mágus.
Délután fél öt körül azért lassan aggódni kezdtem miatta. Odasétáltam még mindig mozdulatlan korpuszához, és kissé életet pofoztam belé. Csak lassan tért magához, nyögdécselve. Türelmesen megvártam, míg újra nem tűnt úgy, hogy tudja, merre van.
- Jobban vagy? – guggoltam mellette, miközben felült. – Szóval mégse a te csemetéd volt.
- Majd elmagyarázom. Mennyi az idő?
- Fél öt. – válaszoltam. Azt hittem, ki lesz akadva, hogy ennyi ideig ájultan feküdt, de nem ez történt. Néhány másodperc múlva sajnálkozóan nézett rám.
- Rane… bocsánat a korábbi viselkedésemért, de most a segítségedet kérném. – Felvontam a fél szemöldökömet. Ezt a mondatot nem igazán vártam volna tőle.
- Egy jó okot mondj, hogy miért segítsek. Nem vagy börtönben, pedig biztosan megérdemelnéd. Ezzel már többet tettem, mint kellett volna. Sőt, a kulcsaidat is visszaadom. – dobtam oda neki a kulcscsomóját. Hiánytalanul megvoltak, róla nem tudtam, megpróbálták-e kizsebelni. Már ha voltak zsebek azon a szoknyán..
A lány nem sokat beszélt, de megköszönte, amit tettem, majd elsietett.
Szinte biztos voltam benne, hogy a kislányt keresi, és nem fog túlságosan zűrt keverni. Hacsak meg nem találja, de egy repülő alakváltó-mágusnál ez nem lehetett túl valószínű. Szabadidő!
A vidámpark felé vettem az irányt. A hullámvasút vonzott, mint a mágnes, nem is csalódtam benne, habár a vattacukor néhol visszakívánkozott. A szellemvasút ellenben hihetetlenül unalmas volt, a küldetéseim során is izgalmasabb dolgokkal találkozom. A csontvázak, zombik, egyéb nyalánkságok tökéletesen műanyagnak néztek ki, míg az igaziak rendesen mozogtak. És azok meg is akarnak enni, megölni, egyebek.
~ Ha már a korcsolyához szereztek egy jégmágust, miért nem tudtak egy nekromantát szerezni a szellemvasúthoz? Bár, akkor nekik estem volna.. Hééé…
- Carmin! Carmin! – ijedtem hideglelősre. Ha Sophie megtalálja, itt bajok lesznek… A kislány rám nézett, majd mikor meglátott, futni kezdett, én utána. Nem törődtem a fellökött emberekről, néha-néha egy „elnézés”-t is elmorogtam. Néhány perc üldözés után a kissé kihaltabb, cirkuszi részhez értünk. Már jócskán lemaradtam, és a semmiből feltűnő Sophie-t hallottam. Bebújtam egy kiálló sátorlap mögé, és onnan figyeltem.
- Miért menekülsz, Carmin?
- Amiért te is megszöktél a cirkuszból.
- Egyáltalán nem ugyanaz a helyzet.
- DE!!! – hallottam a dühös hangot - Satan Arm: Black Devil! – a varázsigét azonnal csatazaj követte.
~ Vagyis, van Sophie, aki el akarja vinni a lányt valahova, amit ő nem akar, és Carmin, aki azonnal nekiugrik Sophie-nak, ha találkoznak. És nekem közbe kéne lépnem.
Nehéz döntés előtt álltam. Bár nem fűlött hozzá a fogam, kénytelen voltam Sophie mellé állni. Sophie valószínűleg munkát végzett, azaz nem akart zűrt, csak rosszat Carminnak, Carmin pedig akár dühből vagy bosszúból is elkezdhetett volna itt rombolni.. Ami a rosszabb a kettő közül. Vagy egy embernek lesz rossz, vagy soknak.
Gondolkozni könnyű volt, cselekedni nehezebb. Többször is majdnem nekiindultam, de visszatántorodtam. Taszított a tudat, hogy egy kislánnyal kell harcolnom, de nem volt sok választásom.
- Satan Arm: Fire Spirit! – hallottam egy újabb varázsigét, majd egy hördülést, feltehetőleg egy csillagszellemtől. Fire Spirit? Valamilyen tűzmágia? Átrohantam a sátorlapon, és felmértem a terepet. Egy hiúz-ember ugrás közepén, jobb oldalon Sophie, bal oldalon démonként Carmin. Az általam ismert fekete kar már nem látható, hanem lángol, és épp egy tűzgolyót készül útnak indítani a felé ugró csillagszellem felé.
- Freeze! – oltottam ki a karján látszó lángokat. Egyre kerekebb lett a szemem, ahogy éreztem, alig akar kialudni a tűz, de rengeteg mágia beleölésével végül a keze elvesztette izzását.
Sophie egy pillanatig sokkolva állt, majd elmosolyodott. Lynx befejezte az ugrást, és a lányon landolt, sértetlenül. Ez nem volt elmondható Carminról. A hiúz feldöntötte, néhány vágás jelent meg az arcán, de lerúgta magáról a szellemet. Lassan újra megjelentek kezét a lángok.
- Ice Make: Claws! Freeze! – lőttem el a két varázslatot, minek következtében tartalékaim igencsak lecsökkentek (főleg a fagyasztás miatt), de Carmin karja újra visszaállt feketére.
- Satan Arm: Black Devil! – változtatott kart és taktikát. Visszanőtt a csont a karjára, és ujjai megnyúltak. A csillagszellem nekiesett, de az ujjak legalább olyan erősek voltak, mint a hiúz fogai és karmai. Ebbe a harcba már én is be tudtam csatlakozni. Carmin védekezett, de mi ketten voltunk ellene, még mágikusan felerősített karja sem bírta nagyon a kiképzést, miközben lassan egy fal felé kényszerítettük.
- Satan Wing: Black Bat! – nőttek ki a hátán a szárnyak. Sophie viszont számított erre a manőverre: mielőtt egyet is csaphatott volna, egy kés fúródott bele a szárnyába és a falba. Nem volt túl mélyen, de megakadályozta a repülést és a manőverezést is. Innentől kezdve szinte könnyű dolgunk volt a csillagszellemmel: folyamatosan váltottuk egymást, sokkal kevésbé fáradtunk, mint a lány, aki húsz percen belül már a karját sem tudta felemelni. Mindhárman ziháltunk, de egy utolsó ütést követően Carmin ájultan dőlt a földre, ahogy eltűnt hátáról a denevér-kellék. A hiúzember eltűnt, visszament a csillagszellemekhez, az én kezemről a karmok tűntek el.
- Mennyi az idő? – kérdezte nagyon-nagyon izgatottan Sophie.
- Fél hét. – néztem rá meglepődve. – Neked ez a legfontosabb kérdésed most?!
- Ahhan... de ... BAAHH még mindig van időm... nagyon sok időm... – ült le a földre. - És még csak nem is kell messzire mennem... - egy fél órám van unatkozni, gyönyörű.
- Akkor talán mesélhetnél, ha annyi időd van. – ültem le én is. – Gondolom, el kell vinned valahova őt, és időre, ha már ennyire aggódsz miatta. Fél óránál gyorsabban ide tudom csődíteni a városőrséget. És meg kéne győznöd arról, hogy téged futni hagyjalak.
- Höhöhöö.... – nevetett kínosan. Megszámoltam a kulcsait, tudtam, hogy már nincs több nála. - Nos, nem tudom mennyit hallottál a gyerekcsempészekről...
- Hallottam. – mondtam tömören.
- .. Nos, Carmin tőlük van, mint csomag. – Csomag? Már az első mondatnál vörös köd lepte el az agyam. Hogy tud valaki tárgyként beszélni egy emberről?! - Megrendelte egy férfi, legyen N a monogramja, mert a postás nem ad ki információt a megbízóról. Nos, N felkérését a nyakamba sózta az egyik felettesem, ha nem teljesítem, akkor ez a felettes valószínűleg kinyír... ha nem ő, akkor a mester büntetésében részesülök. – mondta idegesen. Ja, a büntetés biztosan rosszabb, mint egy gyerek leszállítása. - Igazából új vagyok a céhben, nem nagyon tudom, mi hogyan megy, de... Nem kicsi a fenyegetés részükről. Nekem úgy tűnik, ez a bizonyos N nem lehet valami gonosz, tekintve, hogy a gyereknapi fesztiválon kell átadnom neki Carmint... Más megbízó sokkal nyugodtabb helyet keresett volna. Tehát... feltételezem, erős is, csak ideje nem volt átvenni.
- Hogyne, biztos nem rossz ember. Csak megvásárolt egy embert, mi rossz van abban? Ebből jól nem jövök ki. Ha nem állítalak meg, a gyerek célba ér. Ha meg akarnálak állítani, te halsz meg – vagy tőlem, vagy a városőrségtől. Ha szimplán leütlek, és hagyom futni Carmint, téged ölhetnek meg. – sóhajtottam nagyot. Undorodtam magamtól, de kénytelen voltam hagyni, hogy befejezze a megbízatását. Csak ebben az esetben nem hal meg senki. Lassan felemeltem a kezem. - A megbízóról nem beszél a postás?? Ez esetben a.. "csomag" feladóiról mesélnél nekem? Helyek, nevek. - kérdeztem, miközben felfelé néző tenyeremet néztem. Egy kis jégvihar tombolt felette, egyre vadabbul.
- Öööö…. Csak annyit tudok, hogy hargeoniak, a kikötőben tanyáznak, név szerint a Pokol utca környékén. És ha egy összenőtt szemöldökű, afrofrizurás fazont látsz, jó helyen jársz.
- Nem fogtok ott túl sokáig munkát végezni, azt garantálom... - mondtam tompa hangon. Eltűnt kezem fölül a jég, én meg lassan felkeltem. Sarkon fordultam, és megindultam valamerre. Akármerre. Egész testbeszédem azt üvöltötte, hogy tűnj az utamból, mit a legtöbb ember le is reagált. Éreztem, hogy ezt nem a Quattro Cerberus-hoz méltóan oldottam meg, de nem láttam más kiutat, kivéve, ha meghal valaki. Annál minden jobb. De tehetetlen voltam, csak abban reménykedhettem, hogy Carmin túléli. Valahogy a szervezőiroda felé vezetett az utam, de még a gondolat is borzadállyal töltött el, hogy én a mai teljesítményemért pénzt kapjak.. Sötétedett, és nem volt kedvem vonatra szállni. Betértem a számomra kijelölt szobába, és addig feküdtem mozdulatlanul az ágyamon, fejem alatt összefűzött kezekkel, míg a Nap első sugarai nem kezdtek a szemembe sütni..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Vas. Júl. 31, 2011 10:21 am

Nos, neked se tudok sok soros értékelést írni, mert nem igazán tudom, mit írjak azon kívül, hogy nagyon szép munka. Benned is elveszett egy író, aminek szerfelett örülök! Ja és hál' istennek neked nem mániád a sztorik lecsapkodása, hanem teljes egész történetekkel boldogítasz ^^ Így hát máris tiéd a megérdemelt 200 VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Vas. Aug. 28, 2011 5:54 pm

Csak semmi cirkusz!
Avagy akrobatika és jégmágia, új külsővel párosítva

A méltán nagyhírű Krinner cirkusz a városban lép fel! Kihagyhatatlan ajánlatunk van: akár te is emelheted az est színvonalát! Akrobatákat keresünk a két nap múlva következő előadásra!

- És ez miben érint engem? – pillantottam fel Richardra, aki az arcom elé tolta a lapot.
- Amúgy is mindig ugrabugrálsz, úgyhogy gondoltam, nem ártana kipróbálnod.
- Hát tehetek én arról, hogy ilyen a mágiám?! – háborodtam fel. Arisa egyetértően sziszegett a vállamon, bár érdeklődést véltem felfedezni a hangjában. – Te is ellenem vagy? – néztem rá, mire vidáman megsimogatta az arcom a fejével.
- Még mindig nem értem, honnan tudod megkülönböztetni a sziszegéseit… - nézett furcsán a pultos rám.
- Hááát…. Egyszerűen adja magát. Akkor akár meg is próbálhatjuk, nem? – néztem vissza a kígyóra, aki energikusan bólintott egyet beleegyezése jeléül. – Akkor két nap múlva gyertek el megnézni, mit bénázom, oké?
- Ki nem hagynám. – vigyorodott el.
- Kösz…
A város mellett táborozó cirkusz felé vettem az irányt, miután magamba döntöttem a sört. Arisa mindenképp velem akart jönni, habár ötletem sem volt, mit fogunk vele kezdeni előadás közben. Talán kígyóbűvölés… Láttam rajta, hogy nagyon izgul, még a szokásos nasiját – egy-egy egeret – is odafigyelés nélkül ette meg, csak úgy mellékesen.
- Hát, itt is vagyunk. – torpantam meg a főbejárat előtt. Legalább a fél földrészt elfoglalta a szekértábor, ami a fősátrat vette körül. Igaz, belőlük sem láttam valami sokat, hiszen magas, fehér paraván takarta el a kilátást az avatatlanok elől… Vagyis azoktól, akik nem fizették meg a belépőt. A bejáratnál két melák állt, készen arra, hogy minden beslisszolót visszafordítsanak. Így hát én is megfizettem a belépőt, majd körbenéztem a menazsériában, mielőtt a főnökhöz indultam volna. Mindenfélét lehetett venni, mi szem-szájnak ingere: perec, vattacukor, hasonló nyalánkságok, de a szuvenírek sem hiányoztak. A fegyverárus volt a legjobb…
- Uram, nem akar egy kardot venni?
- Kösz, van sajátom. – paskoltam meg a késemet az oldalamon.
- Az magának fegyver? – nevette el magát, mire levettem a szemem a bohócokról, akik éppen pitéket dobáltak egymásra. Valamiért beugrott, mikor Rei ellopta a sütit Goldmine-tól. – Egy pillanat alatt darabokra törik az Erában készült kardjaim! – mutatott saját arzenáljára. Nem voltam fegyvermágus, de szinte biztos voltam benne, hogy mindegyik csak kiállítási darab.
- Próbáld meg. És tegeződj. – húztam ki a kést a tokból. Halvány, kék fénnyel izzott rajta a három rúna. Néhányan érdeklődve álltak minket körül, várva az érdekesnek ígérkező próbát. A fickó homlokán izzadságcseppek kezdtek legördülni, ahogy meglátta, mágikus tárgyról van szó, én pedig vigyorogva mentem neki segíteni. Egy satu volt nem messze tőle, gyorsan bele is szorítottam a kést.
- Hajrá. Ha el tudod törni, az összes fegyveredet megveszem! – elégedetten álltam hátra. Szegény fickó mindennel megpróbálkozott, hogy visszanyerje becsületét, de kudarc kísérte az újabb és újabb fegyvereket. Én jól szórakoztam, és mindenki más is, ő kevésbé. Végül egy karcolás nélkül kaptam vissza a kést, talán a rúnák világítottak kissé halványabban az igénybevételtől.
- Ne búsulj, majd legközelebb. – vigyorogtam rá, majd visszatűztem a tokjába a kést. Végre elindultam az igazgató felé, de valami hibádzott…
- Jól van na, csak szórakoztam.. – vettem észre Arisa rosszallását. – Ő kezdte, és ő ajánlotta a próbát.
Az igazgató szekér-háza előtt nagy levegőt vettem, majd bekopogtam.
- Szabad! – kiáltott ki egy hang, mire beléptem.
- Üdvözletem. Rane Iceclaw vagyok, és a hirdetésre jelentkezem. – valamiért aggódni kezdtem, hogy jó benyomást teszek-e az öltönyös fickóra. Pedig lefürödtem ma reggel..
- Remek! Van bármi tapasztalata?
- Nincs. De gyorsan tanulok. Három nap alatt fel tudok készülni az előadásra, ha nincs kőbe vésve, hogy mit kell csinálnom.
Az igazgatónak kissé elkomorult az arca, de kissé felderült, amikor Arisára nézett.
- Áhh, egy Severus? Legalább kígyóbűvölés lesz, ha minden rosszul is alakul. Mihez ért?
- Hegymászó vagyok, és jégmágus. – vázoltam fel tehetségeimet, de láthatóan elszontyolodott..
- Háát, csak kihozunk belőle valamit… - nézett lemondóan a hapek. – Az én nevem Daren. Majd meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében. Ha artistának nem is, a díszítéshez biztos jó lesz a mágiád.
- Hoogyne.. – jutott eszembe a jégpalota, amit emeltem. És az utána következő kimerültség is. – Szóval van két nap kitalálni valamilyen számot?
- Nos, miután mágus, lenne is egy ötletem… - csillant meg a szeme. – Kérem, fáradjon a gyakorlósátorba.
A gyakorlósátor nagyjából akkora volt, mint egy kisebb erdő. Arisa azonnal elkúszott egy furulyázó kígyóbűvölő felé, akit miatta rendelt be ide Daren, én meg a tetőről lógó köteleket és egyéb szereket vizslattam.
- Ezeken kéne ugrándoznom?
- Meglátjuk, mennyire van hozzá tehetsége. De először szerzünk valamilyen fellépőruhát. Semmi flitter vagy hasonló sallangok, csak valami átlagosabb, mint ez… Hiszen a nézők tudni fogják, hogy maga nem hivatásos.
Néhány percen belül már egy öltözőben voltam. Arisát mintha csak megbűvölték volna, pedig tényleg… A furulyás fickó lassan rájött, hogy a kígyó érti a beszédet, így nemsokára már sztorizgatni kezdett neki a jóképű kígyókról, akikkel idáig munkája volt. A pedofil, ilyeneket mesélni egy néhány hetes csöppségnek… Én közben a ruhákat próbálgattam. Nem sok ízlésemhez való ruhát találtam, de végül kénytelen-kelletlen átvedlettem. Furcsa volt, hogy ennyi réteg van rajtam, de kényelmesnek tűnt, úgyhogy megtartottam. A fejkendőmtől viszont nem voltam hajlandó megválni.
- És most megnézzük, mennyire van tehetsége az akrobatikához. – ismételte meg reménykedve.
Nem sok volt. Úgy-ahogy át tudtam ugrani egyik kötélről a másikra, de kábé annyi kecsességgel, mint amivel egy szárnyaszegett pingvin rendelkezik. Két-három óra próbálkozás után lihegve csúsztam le egy kötélről.
- Nekem ez nem megy…
- Hééé, főnök…. – hallottam egy ismerős hangot. Felpillantottam a fegyverkereskedőre. – Talán csak egy kis motiváció kell neki…. – hajolt közelebb Daren füléhez, majd sustorogni kezdett. A kezdeti elkeseredést felváltotta a lelkesedés.
- Remek ötlet! – ujjongott, majd elküldte a pórul járt árust, néhány emberrel pedig nekiláttunk, hogy kissé átalakítsuk a helyet. Fa oszlopok, lépcsők, átjárók, és középen egy magas porond.
- Ennek mi is a lényege? – kérdeztem, mikor az ócskás visszatért egy flitteres ruhájú, cilinderes ürgével, aki az emelvény felé vette az irányt. Másodpercek alatt felért, és összedörzsölte a kezeit. Míg ezzel voltam elfoglalva, nem vettem észre, hogy rajtam kívül mindenki eltűnt a közelből. A cilinderes kezében pedig egy tűzgolyó jelent meg, kékes fényben világítva, majd még egy és még egy, ahogy sorozni kezdett velük.
- Freeze! – lőttem ki egy fagyasztást a legközelebbi tűzgolyókra. – Mi? – hajoltam félre, de még így is súrolt a támadás. A tűzgolyó egy kékes felvillanással elnyelte a varázslatot, és megnövekedve csapódott be mellettem. – Te mi a bánatot művelsz? – üvöltöttem rá dühösen.
- Készülünk a produkcióra! – vihogott, és újabb lövedékeket eresztett meg sorra. Motollaként járt a keze, nekem meg nem volt más lehetőségem, mint futni, de célzása tökéletes volt. Percekig követett a lövedékekkel, majd újra megszólalt. – A művészetért szenvedni kell! A-a-a-aaa, oda nem! – borított lángba előttem egy búvóhelyet. – Légy kreatív! Szárnyaljon a fantáziád! És a lábad! – lassan-lassan egy fal felé kergetett. – Csak úgy menekülhetsz meg, ha felfutsz! – vihogott. – De ha nem sikerül, hát a show úgy is folytatódik!
~ Ez megőrült!! – döntöttem el, és kénytelen-kelletlen a fal felé rohantam, és próbáltam kitalálni, hogyan tudnám ezt megmászni. Egy kisebb esélyem volt: ha jól találom el a falat a lábammal, akkor a szögek beleakadnak, és újra lendületet tudok venni. Ennek szellemében ugrottam rá a falra. Két-három lépést tudtam tenni, de a furcsa terhelés megállított a mozgásban, habár majdhogynem jól ment. De a gravitáció kemény ellenfél volt, ami ellen vesztettem is: háttal a földre estem.
- Ice Make: Ice Cube! – lőttem el a mágiát, így közém és „kiképzőm” közé egy óriási jégkocka nőtt, ami felfogta a támadások erejét. Már ha lettek volna tűzgolyók. Egy kis párolgás kíséretében eltűntek azok még a levegőben, és a földet nyaldosó lángok is eltűntek.
- Mondtam én, hogy csak motiválni kell. – vigyorgott az ócskás, én pedig gyilkos pillantást vetettem rá két lihegés között.
- Bravó, bravó! Sokkal látványosabb volt, mint az előbb! – kiáltozott elragadtatva az igazgató, Arisa pedig sietve odakúszott hozzám, a kígyóbűvölő nagy meglepetésére.
- Jól vagyok, nyugi.. – simogattam meg a fejét. Másik kezemet ökölbe szorítottam, és próbáltam megnyugodni. Végül is, ha ezt megcsinálom, még a későbbiekben is használhatom az itt szerzett tapasztalatokat. Egy hangos szusszanással a nyakamba vettem a kislányt, és így szóltam.
- Folytathatjuk.
Most már felkészültem a lövedékekre, és próbáltam egy kis izgalmat is csempészni mozdulataimba. Több tűzgolyót szaltóval, tigrisbukfenccel kerültem ki, vagy egyszerűen csak elhajoltam, de használtam a hely adottságait is – falakra ugrottam fel, függőleges rudakon pördültem meg a karmok segítségével.
- Újra, újra! – hallottam mindig a parancsot, mikor felsültem a próbálkozásokkal. Végül este holtfáradtan dőltem az ágyra, és mellkasomon Arisával aludtam el. Mikor mellkason talált egy tűzgolyó, majdnem halálra marta a mágust…. Még fiatal, de a mérge simán megöl egy embert. Vagy bármit, amit éppen meg akar enni, és még mozog…
- Fent vagyok… - morogtam a szó szerint a fülemet rágó kígyónak reggel. Úgy festett, ő kíváncsibb volt arra, hogy mi fog a mai edzésen történni, mint én. Enyhe izomlázam volt, de biztos voltam benne, hogy ez a nap végére rosszabb lesz, hiszen holnap már kezdődik a bemutató.
- Mi lesz ma, főnök? – néztem a munkaadóra. Talán a kifejezés kicsit képzavaros, hiszen pénzt nem reméltem a „munkáért”, csak a poén kedvéért voltam itt. Na meg Arisa is láthatólag nagyon élvezte az itt töltött időt, szó szerint ismerkedni kezdett az emberekkel. Velem ellentétben nem volt visszahúzódó, bárkihez odament, akitől kaját vagy bármi mást remélt. Azért reméltem, nem fogják rosszra tanítani… Egyvalamit tiltottam meg neki idáig nagyon komolyan, mégpedig a gyilkosságot. Ezen kívül nem akartam neki több szabályt felállítani, hagytam, hogy kiütközzön saját személyisége. Figyelmem visszafordult a némileg megváltozott gyakorlótérre. A fedezékek helyét rudak, lengő kötelek és rámpák vették át. Ezek szerint most nem tudok elbújni a tűzgolyók elől, folyamatos mozgásban kell maradnom.
- Ma egy kicsit többet fogunk gyakorolni. Már el tudod kerülni a lövedékeket, de most arra leszel kényszerítve, hogy kissé… kecsesebb és mozgékonyabb legyél.
- Biztos maradni akarsz? – kérdeztem a nyakamban tekergő kígyót, aki válaszul csak szorosabban simult hozzám. – Ahogy érzed. – mosolyodtam el, és mászókarmokat idéztem a kezemre. – Mehet! – integettem a felkészülő tűzmágusnak. Tegnapi ingerültségem már teljesen elszállt, hiszen voltak sejtéseim arról, mire számíthatok.
Az emelvényen álló mágus – Ferren - kezei fölött vékony tűzkorbácsok jelentek meg, majd egy szívdobbanásnyi idővel később már felém száguldottak. Két, bukdácsolós hátraugrással kikerültem őket, de úgy tűnt, nem kell nekik lendület ahhoz, hogy a sarkamban maradjanak. Megfordulva rohanni kezdtem az első kötél felé, de szinte azonnal elkapta az egyik a csizmámat, majd elenyészett.
- Megvagy! Ha elveszíted a lendületed, elkapnak! – vigyorgott a mágus, és újraindította a lángnyelveket. – Ajánlom a szaltó nagyon-nagyon gyors megtanulását, a következő már égetni fog!
Kissé kétségbeestem. Régebben próbálkoztam az akrobatikával, de sosem volt hozzá túl sok türelmem… És most egy nap alatt kéne begyakorolnom mindent? Mikor évekig nem sikerült? De nem volt túl sok időm gondolkozni, a lángkígyók újra a sarkamban voltak. Egy halvány kísérletet tettem a produkcióra. A kézenállásig sikerült eljutnom, mikor a lángok a csuklómra tekeredtek. A kínzó érzés miatt azonnal üvöltve összeroskadtam, de a tűz is eltűnt.
- Nem, nem, és nem! – hallottam a tegnap reggeli kiabáláshoz hasonló hangon a mágust. – Ne próbálj megállni, fordulj tovább! Újra! – indultak meg a már ismerős tűzkígyók, ahogy feltérdeltem. Valami viszont feltűnt velük kapcsolatban: tényleg kígyókat utánoztak, vagyis nem a levegőben suhantak, hanem a földön tekeregtek. Vagyis… Felpattanva a „mászófal” felé sprinteltem. Három-négy lépés magasan elrúgtam magam a felületről, mikor a lángok felfelé indultak. A tegnapi gyakorlásnak köszönhetően talpra érkeztem, és sarkon fordulva lehagytam az esetlenül visszacsúszó üldözőket. Szóval így működik… Minél több időt kell a levegőben töltenem, és addig nem tudnak követni.
- Haladás… - hallottam újra Ferren hangját. Elégedetten. Én kevéssé osztoztam örömében, hiszen egy rúdon másztam felfelé, miközben a lábamat égették a kígyók. Egy kötél volt a kiszemelt célom, amit el is értem egy vetődéssel. Ide már nem tudnak követni!
Dehogynem. Ahogy elértek oda, ahol egy pillanattal azelőtt én voltam, kilőtték magukat.
- Ice Make! – próbáltam lefagyasztani a kötelet faló lángokat, de azok hasonlóak voltak a tegnapi tűzgolyókhoz, és egyszerűen megnőttek tőle.
- Ice Make: Stairs! – a levegő lehűlt körülöttem, ahogy egy lépcső nőtt ki a földből. Átpattantam rá, majd lefelé kezdtem rohanni. A tervet nehezítette az, hogy alig tudtam a mozgásra összpontosítani - folyamatosan el kellett tűntetnem magam mögött a jeget, hogy a lángok ne nőjenek még nagyobbra.
Végül csak rávettem magam, hogy a kézenállással, illetve a lendületem megtartásával kínozzam magam. Szó szerint: Ferren nem ismert kegyelmet, illetve pihenőt, sem önálló gyakorlást. A lángok nem hagytak égési sérülést, de a fájdalom megmaradt, minden egyes kudarccal nehezebbé téve a következő próbálkozást. Arisa végül inkább leszállt a nyakamról – a mozgásban ugyan nem zavart, de eséseknél mindig arra figyeltem, hogy ne nyomjam össze.
- Na végre! – tapsolt a délután közepén a tűzmágus, mikor csálén és zihálva bár, de átfordultam kézenállásból lábra, és megállás nélkül tovább tudtam futni. A kígyók folyamatosan gyorsultak, hogy ne legyen egyszerű dolgom, de egyre könnyebb volt őket lehagyni, illetve kicselezni. – Ugyan van még mit fejlődnöd, de nem fog kudarcba fulladni az előadás!
Lihegve ültem a földre. A produkciót el is felejtettem, annyira lekötött az elém állított feladat. Még sosem álltam színpadon vagy porondon, így nem tudhattam, lesz-e lámpalázam, de arcom már előre égett az izgalomtól. Arisa, mintha csak megérezte volna aggodalmam, körbefonta a derekam, és nyugtatóan sziszegett. Gyorsan kiismert, annyi szent… Egy ujjal megsimogattam a fejét.
- Szünetet kérek – kezdtem újra normálisan lélegezni, de testrészeim továbbra is kegyelemért sikítottak.
- Egy óra, és folytatjuk. Ma éjjel összerakjuk az előadást!
Ott zuhantam végül össze, ahol voltam, miután Arisa mellém mászott. A föld nem volt kényelmes, de nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy ágyat vagy széket találjak magamnak.
- Nem tudsz valami olyan mérget termelni, amitől nem érzem azt, hogy fájok? – emeltem familiárisom felé a fejem, mire ő csak meglegyintette a fejem a szárnyával. – Jól van na. – feküdtem vissza. Lassan-lassan mélyeket kezdtem lélegezni.
- ÉBRESZTŐ!
- De hát csak öt perce fekszem! – morogtam dühösen és álomittas hangon. Csak most vettem észre, hogy Arisa a mellkasomon húzza a lóbőrt, habár ő is éledezni kezdett az üvöltés miatt.
- Egy órája alszol! Az előadás nem csinálja meg magát! – kelt ki magából Ferren. – Talpra!
- Jól van, jól van… - reccsent egyet az állkapcsom egy ásítás következtében. Arisa lekúszott a hasamról, így én is fel tudtam kelni. ~ Vajon mi lesz akkor, ha túl nagy lesz az ágyban alváshoz?
- Holnap az idáig tanultakat fogjuk ötvözni. A leglényegesebb különbség a lángokban lesz, nem megnőnek, hanem felrobbannak, ha jéggel érintkeznek.
- Ezt már meg akartam kérdezni… Hogy a fenében csinálod?
- Úgy nem izgalmas, ha elmondom. – vigyorodott el. – A bohócoktól is megkérdezed, hogy hogy férnek be az autóba?
- Igen! – vágtam rá.
- Nem baj, tőlem ne. És most vissza a pályára! – parancsolt rám. Úgy tűnt, újra megváltozott a látkép, miközben pihentem. Néhány fal másképp állt, mint az előbb, és több, körhintához hasonló felület terült el a földön. Cipőorrommal megböktem az egyiket, ami olajozottan mozgásba lendült, majd’ egy percig. Az elmozdult falak oldalán csigák és kötelek függtek. Hasonló próbának vetettem őket alá, mint az előbb a padlót, mire hátracsapódott.
- Ne is próbáld megjegyezni őket, holnap nem így lesznek! – figyelmeztetett Ferren.
- Akkor mi értelme a gyakorlásnak? – háborodtam fel. – Ennyi erővel le is fújhatjuk az egészet, hadd legyen minden új dolog meglepetés!
- Rendben. – egyezett bele túl hirtelen a tűzmágus. – Én is gondolkoztam ezen, jó, hogy egyetértesz velem. Így az egész előadás hitelesebbnek fog tűnni! Megőrülnek az amatőrökért! – lelkendezett, én pedig csendesen a kezembe temettem az arcom. Hogy miért nem tudok csöndben maradni… Arisa szintén besegített, szárnyával beterítve az arcom. Mire felnéztem, Ferren már sehol sem volt.
- Kösz… Akkor legalább kialszom magam. – indultam vissza a sátramba. Egy rövid zuhany múlva már úgy aludtam, mint aki kómába esett, nyakam körül a kígyóval. Az idő is hasonló sebességgel telt, egykor nyitottam csak ki a szemem. Hátralevő idő: három óra. Idő már nincs gyakorolni, hiszen a nagysátor már régen foglalt. Ásítozva másztam a leendő nézőim szeme elé, ki a sátorból.
Ideges nem voltam, hiszen nem múlott azon semmi, hogy hogyan teljesítek, izgatott annál inkább, hiszen mégiscsak több száz ember szeme előtt fogok bénázni. A mai tömeg sem volt kisebb, mint a két nappal ezelőtti, hála a meghirdetett főattrakcióknak – egzotikus állatok, akrobaták -, én feltételezhetően a bohócoknak fogok hangulatot csinálni.
- Ferren nem fog kesztyűs kézzel bánni veled. – vigyorgott rám a pórul járt ócskás. Láthatóan már túltette magát az áruhiányon, megint tele volt a pultja, de hangja elárulta, megjegyzett engem.
- Nem is ajánlom neki, különben lefagyasztom a nézőteret is.. – ha már ennyit szenvedtem, legalább értelme legyen!
Végül elérkezett az egyre kevésbé várt perc. Egy alak furakodott mellém, aki piros orrából láthatóan a cirkusz dolgozója volt, és rám vadászott. Karomat megragadva mutogatni kezdett. Furcsán néztem rá, de nem akaródzott neki megszólalni, ellenben egyre hevesebben jelzett, hogy menjek vele.
- Megyek.. – sóhajtottam, és egyre jobban dobogott a szívem. A backstage-en kaptam két-három baráti vállveregetést.
- Nem lesz semmi gond, jól csináltad tegnap! Csak ugyanúgy, és nem bőgsz le! – vigyorgott rám egy bohóc. Arisa megszorította bátorításképp a nyakam, majd lekúszott rólam.
- Hölgyeim és uraim! – hallottam Daren hangját a porondról – És most következzék a társulat saját produkciója! Egyenesen a Quatro Cerberus céhéből jelentkezett idén az a bátor férfi, aki most önöket fogja szórakoztatni, egy nem átlagos harccal! Ellenfele Ferren, a tűzmágus! – dübörgő taps és tűzgolyók hangja szakította félbe az igazgatót. - Kérem, köszöntsék… - kissé remegve felálltam, és a sátor lapjához vonultam. Igazán fényezhetett volna még pár percig… - Rane Iceclaw-ot, a Quatro Cerberus jégmágusát!
Egy mosolyt erőltettem az arcomra, és jégvirágokat idéztem utamba. Szó szerint: rózsabokrok jelentek meg utamban. Élethű madarak kapaszkodtak a növényekbe, habár mozdulatlanok voltak, az élő tárgyak megalkotásával még nem jutottam messzire.
A látványos belépő megtette a hatását, engem is hasonlóan élénk hurrázás fogadott, mint ellenfelemet, aki egy hasonló porond tetején állt, mint a gyakorlósátorban. Egy pillantással felmértem a terepet, ahol futnom kellett. Néhány vízszintesen elhelyezett rúd is szerepelt a felhozatalban, nem számolva a tegnap meglesett, de ki nem próbált „csapdákat”.
Ferren feje körül öt, ökölnyi méretű tűzgolyó lebegett, csak arra várva, hogy engem elkapjanak. Lángkígyók tekeregtek talpánál, szintén csak a parancsára várva. Színpadiasan széttártam kezeimet, amin a karmok egy kissé megváltozott formája jelent meg: a harcra használható pengék helyett horgas karmokat növesztettem, kapaszkodást segítendő.
A labdacsok csak erre a jelre vártak: felém süvítettek, de lila és kék színekben robbantak fel félúton, ahogy egy-egy fagyasztást küldtem feléjük. Ebben legalább nem akart becsapni.
A következő hullámban a tűzkígyók jöttek, a tegnapihoz hasonló módon, mire igazodtam a produkcióhoz, és futásnak eredtem. Kissé mozgékonyabbnak tűntek, mint tegnap, de nem okozott gondot, hogy elkerüljem őket: falakon, köteleken másztam fel, szaltóztam, rudakon húztam fel magam, egyszóval mindent, amit szem-száj megkívánt. Sőt…
- Freeze! – kiáltottam, mikor egy hátraugrást követően kezem majdnem leért a földre. A második lángnyelv éppen felém tartott, de a kezem alatt megjelenő jégkérgen továbbcsúsztam, majd talpra pattantam, épp időben, hogy a következő tűzgolyót is csillogó fényhalmazzá változtassam. Néhány rugózást követően már egy vízszintes rúdon függtem, és himbálódzni kezdtem a szembeni fal irányába. Onnan már fel tudok jutni a porondra, és véget vethetek ennek az előadásnak, amibe kezdtem már igencsak belefáradni. Az átfordulást követően elengedtem a fémet, és a fal felé repültem. Későn vettem észre, hogy ez a megbütykölt falak közé tartozott… Első érintésemre lecsapódott a földre, én pedig tovaszálltam. Egyenesen neki egy forgó padlónak, mögöttem a lángnyelvekkel.
Óriásit zakóztam, nincs mit szépíteni rajta. Lábbal csapódtam neki egy falépcsőnek, amibe bele is ragadtak a szögeim, ahogy kellett.
- Ice Make: Stairs! – kerekítettem ki magam köré egy csigalépcsőt. Ezen eltart egy darabig, míg áteszik magukat, bármennyire erősek is… Néhány rángatással kitéptem lábaimat a marasztaló fal fogságából, és tervezni kezdtem. A lángnyelvek egyre nagyobbak lettek, ahogy átrágták magukat a jégen. Felsprinteltem a lépcső tetejére. Olyan távolságban voltam az emelvénytől, amit nem tudtam egy ugrással áthidalni. Marad a…
- Ice Make: Ice Cube! – jelent meg középen életem legnagyobb jégkockája. Három méter magas, egy méter széles, és épp elég messze, hogy átugorjak, majd folytathassam a rohanást. Habár egy ekkora jégtömb után jó ideig nem is gondolhattam arra, hogy fagyot idézzek…
Az első ugrás sikeres volt, sőt, a második is. Szemtől szemben álltam Ferrennel, de azt már nem tudtam, mihez fogunk kezdeni, hiszen idáig sosem jutottunk el. De minden megoldódott: a tűzmágus elvigyorodott, és egy szikrázó kard jelent meg a kezében. Hát, ha harc…
A fegyverek csengve pattantak le egymásról, mintha csak fémből lennének. A jég nem olvadt el, a tűz nem aludt ki. Széles, eltúlzott mozdulatokkal harcoltunk, piruetteztünk, szaltóztunk, és kevés mágiát latba vetve fényeket idéztünk, ahogy a fegyverek találkoztak egymással. Az eredmény számomra is meglepő volt: közelharcban is használható képességekhez jutottam, habár még gyakorolni kellett őket. Végül a kimerültség győzött: Ferren megadta nekem a „kegyelemdöfést”, amitől elterültem az emelvényen. Lihegve feküdtem, ahogy a nyakamhoz tartotta a tűzkardot, majd vigyorogva eltüntette, és kezét nyújtotta. Felkeltem, és meglepve vettem észre, hogy a közönség tombol. Idáig teljesen kizártam minden hangot, de most láttam, hogy nagy tetszést arattunk, még ezzel a két nap gyakorlással is. Visszatapsolni azonban nem tudtak már…
- Nagyszerű volt, a közönség imádta magát! – rázta meg a kezem Daren, miután kiürült a sátor. – Nincs kedve csatlakozni a társulathoz?
- Áá, nem nekem való ez, a próbák megölnének… - válaszoltam, majd Ferrenhez fordultam. – [color=seagreen]De arra kíváncsi lennék, hogy hogyan sikerült a tűzgolyókat jégállóvá tenned!
- Nagyon egyszerű. – vigyorodott el. – Most, hogy vége, elmondom: illúziómágus vagyok. A semmit nem lehet megfagyasztani.
- Vagyis… teljesen feleslegesen ugrabugráltam előlük? – néztem nagyot, miközben Arisa felmászott a karomra.
- Dehogyis! Amíg azt hitted, hogy égetnek, addig égettek is! Ezért nem voltak rajtad égési sérülések, de fájtak!
- Értem… Legalább ma is tanultam valamit. És akkor mennék is. – kissé morcos lettem, amiért hülyére vettek, de a tapasztalatok kárpótoltak mindenért.

/És így tanult meg Rane parkour-ozni, amit később szeretnék majd posztjaimban is hasznosítani, valamint megtartja a ruhát is./


A hozzászólást Rane Iceclaw összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Szept. 06, 2011 10:50 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Hétf. Szept. 05, 2011 10:51 pm

Nagyon aranyos kis kaland, megmosolyogtatott! Jutalmad: 200 VE és 50 VE a tojásnak
A bírálat augusztusra vonatkozik!


A hozzászólást Erza Scarlet összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 25, 2011 9:32 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szomb. Szept. 10, 2011 10:35 pm

Sir Rane

- Hát, ezzel is megvolnánk. – nyújtottam ki megfáradt tagjaimat, miután belevágtam baltámat a fatörzsbe. Közeledett a tél, és úgy döntöttem, olcsóbban kijövök, ha magamnak szerzek tüzelőt, mintha megvenném. Fa meg van itt bőven… Fél napot töltöttem már az erdőben, és már szinte ipari méretekben irtottam az erdőt. Arisa eközben a fűben próbált pockokra, egerekre vadászni, amiben már elég nagy gyakorlatra tett szert, habár fekete színe nem segített a rejtőzködésben.
A kígyó rám nézett, majd a felhalmozott matériára. Kitalálósdi vette kezdetét, mikor láttam rajta, meg akar kérdezni valamit.
- A fával kapcsolatos? Igen. Kúszás? Út? Felvenni? Majdnem.. – eléggé megnehezítette a kommunikációt a nyelv hiánya. – Céh? Otthon? Igen. Vinni? Hogy hogyan fogom hazavinni a fát? Természetesen még csak ötletem sincs róla. – vallottam be töredelmesen. Arisa sóhajtva feküdt le a földre, és megcsóválta a fejét. Igaza volt. Legalább egy mázsa fát sikerült kitermelnem, de nem tudtam őket megmozdítani. Legalább egy ló kéne hozzá… Vagy húsz-huszonöt forduló, ami több idő, mint amennyit a vagdosással töltöttem.
- Francba az egésszel. – döntöttem, és vállamon Arisával és a baltával elindultam az úton hazafelé. Majd megoldom a jól megszokott módon. Piac. Kissé idegesen és fáradtan indultam vissza a céhházba, hogy megigyak valamit. De a sors ezúttal is mást rendelt számomra. Néhány perc séta után egy lovas jött velem szembe. Tipikusan lovag-kinézete volt: talpig páncél, pajzs, dárda, a lovon pedig annyi zászló, amennyit egész Erában nem raknak ki az uralkodó tiszteletére látogatáskor. Tuti valamilyen Rúnalovag..
Mikor egy kissé közelebb értünk egymáshoz, a lovas lerántotta fejére sisakrostélyát, és megszólalt.
- Jó uram, készen áll-e a párbajra?
- Ho… - kezdtem volna meglepődni, de félre kellett ugornom a lovasroham elől. A dárda nem sokkal kerülte el a hátamat. Megfordulva vártam a következő támadást, időm volt bőven, a lovas nem tudott megfordulni túl könnyen. Arisa tudta a dolgát, lecsúszott vállamról, és a bozótosba sietett. Villámló tekintettel néztem a lovag felé. Megtámadni egy fegyvertelen embert?
- Ice Make: Ice Cube! – idéztem meg egy nagyobb jégkockát a feje magasságába, ahogy felém száguldott. A kongást valószínűleg fél kilométerről is hallani lehetett, hatása egyértelmű volt: a páncélos szédülni kezdett.
- Freeze! – mutattam a dárdára. – Ice Make: Ice Claws!
A karmok szinte érintésre darabokra törték a fagyott fát. Ez már sok volt ellenfelemnek: lóhalálában vágtatott el, olyan gyorsan, hogy gyakorlatilag moccanni sem volt alkalmam. Néhány másodperccel később találkozásunk egyetlen jele már csak a jégdarabok voltak a földön.
Arisa habozás nélkül kijött a bokrok közül, mikor ellenfelem menekülni kezdett. Szaglásáról tudtam, hogy kiváló, így követni is tudja a lovagot. Már ha lovagnak lehet nevezni… Nem akartam hagyni, hogy másokat is megtámadjon, akik esetleg nem tudják megvédeni magukat.
Gyors iramban a lovas után eredtünk. Arisa a karomra tekeredve mutatta az utat, én pedig sietni próbáltam, nehogy elveszítse a nyomot.
Az út egyik kanyarja után megtorpantam a szemem elé kerülő látványtól. Egy mező terült el alattam, öt-tíz méterre. Egy színes tábor sajátította ki a helyet. Legalább harminc-negyven sátor állt körben, egy lelátót és vagy harminc méter hosszú üres területet véve körül. És emberek.. Emberek nyüzsögtek mindenfelé, valamint lovak. Már messziről ki tudtam venni az előzőhöz hasonló lovagokat, akik peckesen járkáltak fel-alá. Apródok rohangáltak utánuk, már amelyikek nem az istállóban tartott lovakkal törődött.
- Hát itt meg mi a fene van? – néztem döbbenten, majd sétálni kezdtem a tábor felé. – Elmosódott a szaga? – néztem Arisára, aki bólintott egyet. Akkor magamnak kell megtalálni…
A határokat egy kerítés jelölte ki – vagyis levert cölöpök, közöttük kötéllel. Egy bejáratot láttam, amit két, szintén páncélos alak őrzött. Oda is mentem hozzájuk.
- Csak lovagok és meghívottjaik léphetnek be! – keresztezték alabárdjaikat előttem.
- Nekem az is elég, ha kihozzátok nekem… - gyorsan leírtam nekik támadóm díszeit és sérüléseit.
A két fickó egymásra nézett, majd egyikük megindult befelé. Én lefeküdtem a földre, és hamarosan félálomba zuhantam, de a pihenés sem tartott sokáig. Néhány perc múlva páncélcsörgésre riadtam fel, és láttam, hogy két, tagbaszakadt ember cipeli a kék-fehér csíkos pajzsú pasast. Fegyvereit nem vették el tőle, amit erősen furcsálltam, sőt, még lovát is kantárszáron vezette egy fiatalabb fiú.
- Igen, ő az. Javas… - kezdtem bele a mondatba, de nem figyeltek rám. A fickót a két őr úgy eldobta, hogy csak úgy nyekkent.
- Sir Roderick, ezennel megfosztatsz jogodtól, hogy részt vehess a tornákon. Helyed legyőződ veszi át, ahogy azt a hagyomány előírja. Távozz! – zengték egyszerre a kidobóemberek, majd engem ragadtak karon, és vonszoltak be, minden tiltakozásom ellenére. Dobálni nem akartak, ellenben egy körben letaposott kis téren találtam magam. Egy magas férfi állt előttem, szintén talpig páncélban. Ilyen hülye fétiseket…
- Legyőzéd Sir Rodericket. – zengett fel hangja. Szó szerint, mélyen, ércesen szólt - Így elnyeréd címét és jogait, és versenybe szállhatsz a Tornán a dicsőségért!
- De ehhez semmi közöm! – tiltakoztam. – Az a Roderick megtámadott, azt akarom megakadályozni, hogy ezt máskor megtehesse, ennyi az egész! Egyáltalán, maguk kicsodák?
- A szabályok köteleznek! – állította a fickó. – Nem utasíthatod vissza a felkínált helyet. Jómagam Sir Arthur vagyok, a Lovagok vezetője. Ez pedig a Kerekasztal Rúnalovagjainak…
~ Éves kimenője a diliházból….
- Tornája, ahol eldől, ki a legdicsőbb! – emelkedett a meghatódottságtól legalább két oktávval Arthur hangja. – Húsz nemes lovag között dől el, ki lészen a cím birtokosa!
~ Tizenkilenc és köztem… Még szerencse, hogy a Rúnalovagok is használnak mágiát..
- Csak az adottságok döntenek! Mindenki csak saját karjának erejére támaszkodhat!
~ Vagy nem..
Kardcsörgésre lettem figyelmes. Végre észrevettem, hogy a beszéd alatt jónéhány páncélos állt körbe, és most kivont fegyverekkel állnak – kardokkal, lándzsákkal. Az üzenet elég egyértelmű volt, habár nem hittem volna, hogy le tudnának győzni. Arisa idegesen sziszegett és mocorgott a nyakam körül. Megcirógattam a torkát, majd döntöttem. Kíváncsi voltam, milyenek is ezek a lovagok, ha pedig el akarnék menekülni, nem biztos, hogy meg tudom oldani anélkül, hogy valaki komolyabban megsérül.
- Ám legyen. – bólintottam. Lovagolni tudtam valamennyire, és csak nem lehet olyan nehéz ez a mizéria… Láthatóan mindenki megkönnyebbült körülöttem, elrakták a vaskollekciókat.
- Üdv közöttünk, Sir Rane! A küzdelem holnap reggel veszi kezdetét! Bízunk benne, hogy maradéktalanul eleget teszel a lovagi kódex törvényeinek!
~ Hogyne..
- És pontosan mit nyer a győztes? – érdeklődtem.
- A győztes egy kívánságát minden erőnkkel igyekszünk teljesíteni, amennyiben az megvalósítható. – mondta Arthur, nekem pedig felcsillant a szemem. Azzal elég sok mindent tudnék kezdeni… - Holnap reggel kezdődik a bajvívás. Addig mulass velünk, és ismerd meg elleneidet!
Az ismerkedés-mulatozás egész konkrétan egy délutántól késő estig tartó pusztítást takart, olyan anyagpusztítással, amennyivel minden éhezési gondot meg lehetett volna oldani az országban. Arisa boldogan szállt be az ipari méretű evésbe. Én inkább kívül maradtam, és csak csendben figyeltem a többieket. Az asztali etikett hasonló volt ahhoz, mint amit a Fairy Tail-ben töltött öt perces látogatásom alatt tapasztaltam. A hosszú asztalokon kirakott egészben sült disznók pillanatok alatt tűntek el, nagyrészt szájakban, de az asztal körül lebzselő kutyák is bőven vacsorázhattak. A társalgásban sem láttam túl sok örömömet, amikor elkaptam egy félmondatot..
- Vagyis ön úgy gondolja, hogy Roderick semmi rosszat nem tett, amikor rám támadott? – fordultam az asztal másik vége felé.
- Dehogynem tett! Legyőzette magát! – nevetett harsogva az egyik „lovag”. Méghogy ezek lovagok… Lassan elengedtem a kupámat, és magam mellé eresztettem a kezem. A horpadás, ahol fogtam az edényt, egyelőre még nem volt feltűnő.
- És az, hogy egy ártatlan emberre támadt? – néztem továbbra is, de ők tűntek értetlennek.
- Fiam, mi a Mágustanácsot szolgáljuk! – düllesztette ki a mellét. – Csak nekik tartozunk elszámolással!
- Azzal, hogy a képességeiket fejlesztik… Akár egymás ellen, akár ártatlanokon. – válaszoltam tárgyilagos hangon, de belül forrongtam. Ezt a kissé részeg társaság azonban nem vette észre.
- Pontosan! Mindig készen kell állnunk!
~ De hogy mire, azt ők sem tudják… - álltam fel az asztaltól, és a marasztaló hangokkal mit sem törődve kisétáltam, és a számomra kijelölt sátorba mentem. Leheveredtem az ágyra – lábak keresztben, kezeim a tarkómon, szemek a sátortetőre szegezve. Mikor elhelyezkedtem, Arisa jött be a sátorba, mérges hangokat hallatva. Leengedtem egyik kezem a földre, ő pedig kihasználta a rá méretezett lépcsőt, és feljött.
- Annyira elegem tud lenni az emberiségből, Arisa. – szóltam neki, amikor elhelyezkedett a mellkasomon. – Kezdek kiábrándulni. Mágusként elvben jobbá tehetem a világot, és igyekszem is ezt tenni. Megváltani nem akarom, nem vagyok elég erős hozzá – egyelőre. – nagyon ritkán szoktam saját motivációmról beszélni, így nehezen is találtam meg a szavakat.. Arisa ennek ellenére figyelmesen hallgatott. – Erre itt vannak… ezek, akik azt állítják, lovagok, akik a jó oldalon állnak. Mégis belekényszerítenek valamibe, amihez semmi kedvem nincs, és meg vannak győződve arról, hogy ez teljesen természetes, mint az, hogy megtámadjanak valakit.. És én ezeknek az oldalán vagyok… Kezdem érteni a sötét céhekhez tartozókat is. Bármit tehetek, maradnak ilyen idióták.. – Arisa idegesen megmozdult. Még csak a ki sem fejlett gondolatátvitelre sem kellett hagyatkoznom, hogy értsem, mire gondol. Hiszen én neveltem. – Nem, nem fogok kilépni a Quattroból. Egyet nem értek a sötét céhekkel… Csak annyiban értem őket, miért nem zavarja a sötéteket, mennyi szenvedést okoznak. Annyira mindegy, hogy mágusok vagy átlagemberek.. Nagyon untatlak? – néztem rá félmosollyal.
A szárnyas kígyó erre csak fejem mellé csúszott, és hozzám dörgölődzött, majd pár perc múlva mind a ketten elaludtunk.
- Ébresztő, jó lovag! – rémisztett fel néhány óra múlva egy hang. Felpattantam ágyamból, és mire magamhoz tértem volna, már a jégkarmokat tartottam a fickó nyakához. Majd bekapcsolt az agyam is. Arisa pedig álmosan nézett fel az ágyról.
-Izé.. Bocsánat, reggel eléggé kába vagyok. – tűnt el a jég a kezemről, és idegesen megvakargattam a tarkóm. – Mennyi az idő?
- Fél hét. Ideje felvennie páncélját! – mondta hideglelősen az apród, de nagyon gyorsan visszavette nyugodt arckifejezését.
- Hogy mimet?
- A páncélját! – mutatott rá a sátor oldalán álló állványra. – Enélkül nem küzdhet!
- Ohh… Akkor hát, vágjunk bele.. – sóhajtottam, és átvettem egy próbababa szerepét. Az apród egyesével rámrakosgatta a páncéldarabokat, én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Láncing, kesztyű, alkarvédő, mellpáncél, és még ki tudja, hány darab. Mire beöltöztettek, folyt rólam a víz, és kisebb klausztrofóbia vett rajtam erőt. Látni pedig nem láttam semmit, hála a csőlátást biztosító kéménynek, amit a fejemre húztak.
- Jöjj, uram! – intett az apród, még mindig a létező legkényelmesebb ruhában. Csikorogva tettem egy lépést, majd megálltam. Olyan érzésem támadt, mintha egy hegyet cipelnék a hátamon.
- Nincs ennek egy light változata? – néztem reménykedve.
- Jó uram, ez a legkönnyebb páncélunk, ami jó önre!
- Hát, legalább a ló fog cipelni engem…
Ebben igazam lett. Néhány perces séta után – talán ha húsz lépés lehetett – megérkeztünk szegény párához, akinek engem kellett cipelnie. Egy daruval felemeltek a lóra.
- Valami gyakorlás? – néztem a többiekre, de nem kaptam pozitív választ. Helyette egyik kezembe árbocot, a másikba egy malomkövet raktak, oldalamra egy kardot, majd rácsaptak a ló hátsó fertályára. A jól idomított jószág felvette kiindulóhelyét a rajtvonalnál, nekem pedig viszketni kezdett a vállam az izzadtságtól. És ez volt a legszörnyűbb. Én odabent, a karom odakint, és közötte csupa vas.. Próbáltam nem törődni vele, de a viszketés egyre csak terjedt és terjedt, míg ellenfelemre vártam. Néhány mozdulat kellett volna csupán, hogy megoldjam a problémát, de jelen helyzetemben képtelen voltam rá, így csak némán szenvedtem. Azazhogy csak azt hittem, szenvedek. A sisakrostélyon kínjaim tetőfokán berepült egy légy. Az akusztika pedig tökéletes volt. A zümmögés százszorosára erősödött, és a rovar érezte, biztonságban van. Akárhányszor ráztam meg a fejem, nem repült el, csak máshová telepedett le. A fülemről az orromra, onnan a számra és ajkamról a fülembe, szüntelenül csípve és döngicsélve, kezdett elviselhetetlen lenni a helyzet, habár csak öt perce volt rajtam a páncél.
- Ice Make! – idéztem jeget a páncél belsejébe. Mély levegővel köszöntöttem az azonnal rám törő hideget. – Mikor jön meg az ellenfél? – érdeklődtem a körülöttem lebzselőktől.
- Légy türelemmel, lovag!
Türelemmel voltam. Egy órát főttem. Szó szerint, nem gondoltam végig, mit fog tenni velem a tűző napsütésben elpárolgó jég. Lassan kezdtem úgy dönteni, vegetáriánus leszek. Ennyi szenvedést a gőztől…
Végül, mikor már azon gondolkoztam, nem érdekel, milyen etikettet sértek meg, leveszem ezt a göncöt, kegyeskedett megjelenni ellenfelem. Méghozzá szimpla sodronyingben, hálóinghez hasonlóban.
Nem hittem volna, hogy látom Arisát bármikor is a földön fetrengeni, de most a nevetéstől a hátán és szárnyain vergődött, igaz, hangtalanul. Ezt még visszakapja egyszer..
Felállt ellenfelem is a porond másik végére, majd némi kapálódzás után neki is indultunk. Dübörögve indultak egymás felé a lovak, látóterem még jobban beszűkült a ló rázkódása miatt. Tudtam, esélyem sem lenne ellene, hiszen ezzel a sporttal még sosem találkoztam. De valamit tennem kellett velük…
- Ice Make: Slide! – idéztem ellenfelem lovának patái elé pár milliméter magas és széles jégemelkedőt. Szinte nem is volt látható, de a ló megbotlott. Pont elég ahhoz, hogy… Bingó! A dárda épp a lovas pajzsának közepét találta el, kibillentve őt a nyeregből. Első kör megnyerve… A leesett fickó átkozódva kelt fel, mintha neki több baja lett volna, mint nekem.
Nem sokáig örülhettem a győzelmemnek, szinte azonnal ki kellett állnom a második ellen. Előtte kicserélték pajzsomat és dárdámat.
- Ice Make. – a lándzsám meghosszabbodott karom alatt. A hosszabb fegyver győzedelmeskedett, én meg eltüntettem a jeget, mielőtt valaki élelmesebb kitalálta volna, mi is történik itt.
- Jó uram, már csak egy győzelem hibádzik! – lelkendezett a hozzám rendelt apród. – Milyen címmel celebráljuk fel a közönségnek?
- Szuper. – morogtam halkan, és a pokolba kívántam a páncélomat. – Bánom is én, találj ki valamit. Felőlem konzerv is lehetek…
Fél órás pihenő várt rám. Gyorsan lekapkodtam magamról a kínzóeszközöket – vagyis leszedettem, és megnyugodva éreztem, hogy levegőt kapok sodronyingben. Arisa vigyorogva nézett rám.
- Ha öt méternél hosszabb leszel, készíttetek neked is egy ilyet! – néztem vissza rá komolyan, majd kirobbant belőlem a nevetés, ahogy rémület siklott át az arcán. – És amennyit eszel, csak pár hónap van hátra!
Arisa felhúzta orrát, és továbbállt. Ha nagyobb lenne, most megenné a lovam..
De minden pihenő fél óráig tart. A kis nézőtéren lassan-lassan gyülekezni kezdtek a meghívottak, a felszólítás a folytatásra az volt, amikor megtelt az egész hely. Sóhajtva hagytam, hogy ismét koporsót pakoljanak körém, majd visszasegítsenek a lóra.
Látni nem láttam, sőt, a heroldmester felvezető szöveget is alig hallottam, hála a sisakomnak. Saját levemben főve vártam, hogy Sir Arthur, a tavalyi győztes előléptessen a küzdőtér egyik végére, mögötte zászlóra hímezve neve: „Sir Arthur, a Győzedelmes”. Impozáns volt, mint amennyire egy vastorony lehetett, amelyet egy színes takarón építettek fel. Őt üdvrivalgás köszöntötte, míg engem néma, hökkent csend. Félve fordultam meg. Kék alapon zöld csíkos zászló, melyen felirat hirdette: „Sir Rane, a Konzerv”. Legszívesebben elsírtam volna magam, de ez nem lett volna méltó jelenlegi lovagi címemhez. Kellett nekem hülyeségeket beszélnem…
A kínos közjátékot leszámítva nyugodtan kezdődött el a harc. A jéggel meghosszabbított lándzsám előnyt biztosított, sok önbizalmat kölcsönözve nekem. Talán túl sokat is.. Épp ezért meglepődve vettem észre, hogy a levegőben vagyok, méghozzá nem önszántamból. Egy lándzsa találta el a pajzsom közepét, ahogy az enyém is eltalálta Arthurét. Mindketten a földön végeztük, hangos puffanással, esetemben egy nyögéssel is kísérve. Kábán próbáltam felállni és tájékozódni. Arthurt vettem észre, ahogyan karddal a kezében rohan felém. NEKI nem volt baja azzal, hogy milyen dögnehéz a páncél, és hogy nem lát semmit. Nagyjából olyan gyorsan húztam elő sajátomat, ahogyan a fű nő, épp időben, hogy hárítsam a fejemre mért vágást. Egész karom lezsibbadt a védekezéstől, a második szúrás elől pedig csak úgy menekültem meg, hogy a földre vetettem magam.
Úgy tűnt, a lovagiasság is kiveszőben volt. Arrébbgurultam, a kard pedig hűlt helyemet nyársalta fel. Ez… simán megölt volna, ha ott maradok! Vörös köd borult az agyamra. És ezt nevezik Tornának?
- Freeze! – mondtam ki a varázsigét. A páncélom először csak színt váltott, majd elkezdett megdermedni. Még néhány másodpercig fenntartottam a mágiát, és megráztam magam. A vasdarabok csörömpölve törtek darabokra, mindent fémhulladékkal terítve be. Cserébe én visszanyertem mozgékonyságomat, és játszva tudtam félreugrani a gyilokszerszám elől, ráadásul a sajátom is jóval könnyebbnek tűnt így. Próbából meglengettem, miközben Arthur az egyensúlyát nyerte vissza. Csengve pattant le róla, de a páncélos megtántorodott. Elvigyorodtam. Öt percen belül már jelentősen lelassult ellenfelem reakcióideje, úgyhogy egy gyors rúgással pontot tettem az ügy végére. A fújtató lovag eldőlt, kardját a földhöz fagyasztottam, sajátomat torkához szegeztem, majd eldobtam a fenébe a használhatatlan vasdarabot. Arisa megérezte hangulatomat, és elindult kifelé a táborból.
- Szánalmas.. – szakítottam félbe a kezdődő üdvrivalgást, habár hangom halk volt. – Ez nektek a szórakozás? Miért lennék jobb bárkinél amiatt, hogy legyőztem másokat? Egy dolog miatt tettem az egészet – nem hagytatok más lehetőséget. És most ezt akarjátok megünnepelni. Az előbb majdnem megölt engem – mutattam rá a lassan feltápászkodó férfira, és hátat fordítottam neki. Ekkorra már körülöttem állt az idáig vidám tömeg, néma csendben. – és felteszem, teljesen jogosnak vettétek volna. Nekem nem tudtok olyan okot mondani, amiért megölném. Még akkor sem, ha épp most venné fel a kardját a földről, hogy hátbatámadjon. – emeltem fel a hangom. Éreztem, ahogy a jeget feszegeti valaki. – Ha egyszerre támadnátok, akkor sem lenne esélyetek. – Ahogy megsértettem becsületüket, egyik-másik a kardjához kapott. Azonban a fegyverek belefagytak a kardhüvelyekbe. – És egy sérelemért ismét megölnétek. Lovagok? Ugyan.
- Nem vagy közénk való! – kiabált bele valaki. Többen egyetértően morogtak, láthatóan nem tetszettem nekik.
- Egyetértek – bólintottam, és ránéztem a kezemre. Kisebb hóvihar dühöngött körülötte.. – De megnyertem ezt a valamit. Úgyhogy hallgassátok, ha van bennetek legalább annyi tartás, hogy adott szavatokat nem szegitek meg. Csak akkor lehet bármi ehhez hasonló… verseny, ha már Fiorében elterjedt a híre annak, hogy ti milyen híres és hős lovagok vagytok. És most távozom. – indultam meg arra, amerre Arisa távozott. Nem tudom, mit láthattak a tekintetemben, de utat nyitottak nekem. Nem érdekelt, betartanak-e bármit is. Undorodtam ettől az életfelfogástól. Nem azért élünk, hogy magunknak tetsszünk, és magunkat tömjénezzük. Majd mások eldöntik, mennyire becsülnek minket..
Arisa már kint várt engem, és elfoglalta szokott helyét vállamon, majd elindultunk hazafelé. Csak most jutott eszembe a fa, amit otthagytam.
- Szerzek egy lovat legközelebb, ha ilyen beszédem volt… Lovagolni is meg kéne tanulni.. – Döbbenten hagytam abba a mondatot. Arisa olyan dühösen szisszent rám, mint még soha. – Te… féltékeny vagy? – néztem rá hüledezve, Arisa pedig kissé elpirult. Eszerint szinte tökéletesen működik az emberi arcmimika a Severusoknál. – Tudod, hogy sosem hagynálak ott, senki és semmi miatt! De megígérem, soha nem ülök fel semmilyen hátasra, ha nem vagyok rákényszerülve. Rajtad kívül, persze, de az még eltart egy darabig. – mosolyogtam, és hazaindultam, hogy szállítókat keressek a fához.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Pént. Szept. 30, 2011 3:29 pm

Bonnie, Arisa és Rane - Familiárisom kikelése

Lassan már három napja gubbasztottam Fort Term egyik elhagyatott, romos házában, és nagyon unni kezdtem magam.

Arisa a tojás-felgyorsító óta egyre jobban éreztette, hogy lassan kiszállna a tojásból. Néha kiesett a szoba közepén, ruhákból rakott fészekből, és végiggurult a házon, földön hagyott kacatokat törve-zúzva. Egyre nagyobb repedések jelentek meg a tojások, és velük együtt nőtt az én aggodalmam. Krisot szavai jártak a fejemben - azt fogadja el szülőjének, akit először meglát. És a Quattro Cerberus céhházát mindennek nevezhettem, kivéve nyugis helynek, sőt, még otthonomban is gyakran zargattak ilyen-olyan ügyekkel, amelyek bőven várhattak volna még egy keveset. Így a lakásomban sem lehettem biztos... Végül a könyvespolcomon álló atlaszhoz fordultam. Némi kutakodás és Arisa-üldözés-lenyugtatás-fészekbe visszahelyezés után megtaláltam a tökéletes helyet. Fort Term. Egy elhagyatott, düledező hely, erdős környezettel, viszonylag meleg klímával, ahová még a madár sem jár. Ez még jól is jött nekem, hiszen Arisa őket is anyának-apának nézhette volna. Furcsa lett volna nézni, ahogy egy hat méter hosszú kígyó magokat és kukacokat akar enni..
Így hát, most itt dekkoltam, felkészülve a hosszasabb egyedüllétre. Azt nem tudtam, hogyan fogom bírni. Néhány hetes eltávozást jelentettem be a céhben, hogy tudják, nincs bajom, és hogy miért nem vagyok ott. Hiába, a nevelés hatása.. Tudtam, senkit nem zavarna, ha eltűnnék pár hétre, de egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne szóljak. Minél régebbi egy lecke, annál nehezebben tudunk letenni róla. A leckékről beszélve, még ötletem sem volt, hogyan akarom Arisát felnevelni, csak néhány alapszabályban voltam biztos.
- Lassan kikelhetnél... - néztem a vadul rángatózó-pörgő tojásra, és szorosabban magam köré tekertem köpenyemet, majd megigazítottam a tojást körülvevő rétegeket is. Szinte óránként lepattant róla egy-egy szilánk, a kis, fekete test folyamatosan mozgott, de még nem tudta áttörni a kemény héjat. A réseken keresztül megszemléltem a kicsit. Már így is erősnek és mozgékonynak látszott, mutatva, hogy egészséges lesz. Erre számítva jópár állatot - nyulakat, madarakat - ejtettem el az elmúlt két napban, részint magamnak, részint a farkasétvágyú csemetének. Egyebekből tökéletesen fel voltam készülve.
A tűz mellett jó helye volt. A szél Fort Termben csípős volt, meghazudtolva a meggyőződést, hogy egy meleg helyet keresve sem lehet jobbat találni. Az eső egyelőre nem esett, de már nagyon lógott a lába. Ez sem lesz a kedvenc éjszakám, ezt előre láttam. A leszálló Nap fényében a környezet felvette kísértetiesebb köntösét, a frászt hozva rám minden alkalommal, amikor egy-egy, szerintem természetellenesen mozgó árnyék vetődött a tűzre. És a hangok sem nyugtattak meg. A fák recsegtek, és a kis kunyhó romjai fenyegetően nyikorogtak, mintha csak arra várnának, hogy mikor lehunyom szemem, maguk alá temessenek. Mintha léptek hangját is sodorta volna a szél, de biztos voltam benne, csak a képzeletem játszik velem. Vagyis csak reménykedtem. Biztos voltam benne, hogy rajtam, a romokon és a néhol élő, néhol halott fákon, bokrokon kívül senki nincs a közelben.
Hogy még kellemetlenebb legyen a helyzet, a szél is egyre inkább feltámadt, szinte viharossá erősödve, a házban kisebb forgószelet eredményezett. Többször rugdostam vissza a zsarátnokot a helyére, de a makacs tűz mindenáron fel akarta gyújtani a takaróimat. A tojásnak azonban ez csak megnövelte elszántságát, a benne küzdő kis lény a fény felé próbált kitörni.
~ Vajon mi lenne, ha segítenék neki kikelni? - gondolkoztam el, egy vékony karmot idézve mutatóujjamra. Végül hagytam a jeget a semmibe veszni. Elég erős lesz ahhoz, hogy kijöjjön, és akkor teljesen fölösleges, ha pedig nem... Nos, akkor a természetes kiválasztódás lép életbe. Ez még belefért elveimbe.
Halk zajt hallottam az ablak felől. Mikor odanéztem, senki nem volt ott.
- Csak a szél. - suttogtam, próbálva megnyugtatni magam. Csak zombik ne legyenek, és onnantól kezdve minden laza és pihentető. Még élénken élt bennem Krillian rémálomba illő története, a fertőzött várossal. Megborzongtam, most nem a hidegtől vagy a széltől.
- Puhulok.. - mondtam fennhangon, dühösen, és ledobtam magamról a takarót. Szokásos ruhámban ültem, és messzebb csúsztam a tűztől. Törökülésben meditálni kezdtem. Nem harcolni próbáltam a hideg ellen, hanem elfogadtam, és lassan már úgy éreztem magam, mint aki Akane egyik szaunájában mereszti a... hátsóját. Mintha csak Tsukával lennék, régi emlékeket is idézett a gyakorlat, még fiatal gyerekkoromból. És nekem ehhez kellett idáig plusz ruha..
Egy hangos reccsenés zökkentett ki a melegből. A tojás majdnem kettérepedt!
Kissé elgémberedett tagjaimat mozgásra kényszerítve pattantam fel, és a tojás maradványai fölé guggoltam. A fekete kígyó kissé elpilledve tekergőzött, és próbálta szemét felnyitni, amit - és egész testét - még nyálka borított. Apró szárnyait egyelőre még nem tudta elválasztani testétől, de már így is látszott, hogy ezek óriásiak testéhez képest. A hátát borító tüskék már most is hegyesnek látszottak - ezt bizonyították a tojáshéj belsejét borító tüskenyomok is.
Hatalmas dörej hangzott az ajtó felől. Mintha valaki bejött volna, és mögöttem esett volna a földre.
- Szia… - hallottam egy női hangot, kissé fáradtat, de mindenképpen nőit. Kezem jobbra csapódott, ahol takarómat hagytam, és már repült is felé az anyag, beterítve őt. Így nem tudtam, hogy ki az, de legalább a kicsi sem láthatta meg.
- Szia. - mondtam kissé ingerülten. - Ne vedd le magadról! - szóltam rá, mikor mocorgást láttam az első megdöbbenés elmúltával.
- Miért, hem? Izé... lehet, hogy én vagyok bunkó a hirtelen betoppanásommal, de ezalatt én nem bírom.. - hallottam a most már fojtott hangot.
- Mindjárt kikel a familiárisom, és azt fogadja el szülőnek, akit először meglát. Úgyhogy sajnos maradnia kell... - magyaráztam el neki.
- Felőlem oké, ha rád néz először... - ült fel a csomag, és a takarót kényelmesebben elrendezte magán. - Anya nem kell neki mellesleg? Tapasztalat, hogy nem jó, ha csak egy szülő van. Gondolom, gondoskodtál róla már persze...
- Te aztán tényleg ajtóstul rontasz a házba. - nevettem el magam, de szemem a lassan-lassan szemét törölgető, fekete kígyóra meredt. - Rane Iceclaw vagyok a Quattro Cerberusból. Sajnos anyja nincs a kicsinek... - vörösödtem el, ahogy eszembe jutott az anyjával történt találkozásom. - Ha lenne, én már nem lennék.
- Tényleg, bocsánat, hogy nem mutatkoztam be. Bonnie vagyok, Dragon Fang.
- Örvendek, és bocsánat a kellemetlenségért.. - morogtam végre valami én is valamilyen bocsánatkérést a most megismert máguslánynak. - Félek attól, hogy mi fog történni. Még sosem neveltem senkit, testvérem sem volt... Úgyhogy érdekes lesz az elkövetkezendő pár hét..
- Nos, én, mint valamikor középső gyermek, tudok egyet, s mást a gyereknevelésről. - hallottam a hangot - Még mindig nem fordulhatok vissza?
- Egy perc. - suttogtam áhítatosan. Az éjfekete Severus lassan kinyitotta a szemét. Mélykék szemeiben már ragadozók intelligenciáját láttam felcsillanni, ahogy először rámnézett, majd körbe a szobában, felmérve a terepet, majd tekintete visszavándorolt rám. Óvatosan odatartottam hozzá az ujjamat. Bizonytalanul méregette a tőle távol álló végtagot, de lassan-lassan kinyújtotta nyelvét, és megszaglászta, közben szárnyával szaporán verdesett. Majd arcomra nézett, és sziszegni kezdett. Egy nyulat vettem ki a dögök közül, és jégkarmaimmal egy szeletet hasítottam belőle, és a talán kezem hosszú kígyó szája elé tartottam. - Tessék, Arisa. - mosolyogtam, és vártam, hogy elvegye. Egy villámgyors mozdulattal tűnt el az étel. Hálát adtam, hogy a jégkarmokat nem tudta még átharapni. A jég kissé zöldes árnyalatot vett fel, ahol hozzáértek fogai, és füstölve sisteregni kezdett. Elképedtem azon, milyen gyorsan tanulta meg a mozgást. Az első pillanattól kezdve fel tudta emelni a fejét, és már a kúszást próbálgatta. A méregről nem is beszélve.. - Nemsokára kezdjük is a tanulást.. - tüntettem el a mágikus jeget az ujjaimról, és lágyan megcirógattam a fejét. - Idenézhetsz. Ő itt Arisa. Arisa, ő pedig Bonnie. Az anyukád lesz.
A lány visszafordulva kezdett nézelődni a takaró egyik lyukán keresztül, de az utolsó mondatnál megfagyott, és értetlenül nézegetett engem meg újdonsült kislányomat.
- A..anyukája..? - villogott közöttünk tekintete - Meg ne sértselek, tényleg nagyon jó arcnak tűnsz, meg minden, de szerintem ez nekem gyors...
- Majd meghívlak később egy kávéra - folytottam el egy vigyort. - Természetesen semmi kötelezettséged nincs vele kapcsolatban, sem velem. Ugyan nem hiszek semmilyen felsőbb akaratban, de nem lehet véletlen, hogy épp erre vetődtél, mikor azért választottam ezt a helyet, hogy senki ne zavarjon.
- Ám legyen, beleszólásom szerintem úgy sincs. - vette fel kapucniját a takaró helyére, és a levetett anyagot tessék-lássék a háta mögé dobta. Igazi mintaanya... - Szóval.. Arisa a neve, igaz?
- Igen, és lány. - mosolyogtam elérzékenyülve a kissé vérző nyúl felé araszoló, fekete veszedelemre. Valamiért olyan érzésem volt, hogy néhány percen belül semmi nem marad a testből. - Izé.. - jöttem rá, hogy szinte nem is ismerjük egymást a lánnyal. A tűz fénye nem volt alkalmas arra, hogy nagyon megfigyeljem arcvonásait, de a szőke hajzuhatag lenyűgöző volt a halvány megvilágításban is. Arcát jórészt a kapucni vonta árnyékba.
- Nyugi, arra már rájöttem, hogy lány. – ült át törökülésbe Bonnie. – De miért pont Arisa?
- Háát... Ez volt az első név, ami az eszembe ötlött. – néztem vissza magamban. Már mikor megtaláltam, ezt a nevet találtam ki neki. - Mikor később gondolkozni kezdtem, nem találtam jobbat.
- Elég furcsa első ötletre nevet adni valakinek, bár szép név. Azt hittem, valakiről nevezted el, aki fontos neked, vagy ilyesmi.
- Nos… Kiről nevezhettem volna el? Szüleimet ismertem, de róluk senkit nem akarok elnevezni. Még a családnevemet sem tudja senki. Más rokonom nincs, mostani ismerősömről pedig furcsa lenne, keverném őket. - próbáltam rövidre zárni a témát. Nem volt kedvem a családomról mesélni..
- Akkor megértem. – hagyta el egy sóhaj ajkait – A szüleid nem jó emberek, ezek szerint… - rázta meg egy kissé a fejét, hogy helyretegye rakoncátlan fürtjeit.
- Talán jó emberek voltak, de ezt sosem hozták a tudomásomra… Már kiskoromtól kezdve egy jégmágus nevelt, Tsuka. Inkább ő lenne az, akiről elneveznék valakit, de remélem, vele még fogok találkozni. – végül mégsem úsztam meg a magyarázkodást. Egy rágósabb húsfalatnál segítettem a kicsinek, és karmaimmal leszedtem a csontokhoz ragaszkodó ételt.
- Tsuka? Gondolom akkor ő a mestered. – mosolyodott el, ami a tűz fényénél kissé szomorú árnyalatot vett fel. – Én nem tudom a mesterem nevét, bár… elég hülye története van így is, szóval nem is olyan fontos ő. – vont vállat, és elfordította fejét. Az árnyékok egyre sűrűbbek lettek, így arcát nem is tudtam kivenni, de hangsúlyából éreztem, nem lehet túl nagy kedve beszélni mesteréről.
- Majd mesélsz róla, ha szeretnél, nem faggatlak. - mosolyodtam el. - Téged mi szél hozott erre, a keletin kívül? - utaltam arra, hogy kint lassan szélvihar tombolt. Arisa eközben jóllakottan leheveredett tojása maradékai közé, és szundításba kezdett.
- Valahogy úgy, embereket. Bár nem téged, ne aggódj. - szusszantott, és újra mocorgásba kezdett. Ahogy visszanézett a tűzre, zöld szemei irizáltak, visszaverve a fényt, ahogy a macskáké. Furcsának tartottam, de nem akartam szóba hozni. Talán szintén olyasmi, amiről nem akar beszélni, és ha fontos, rám tartozna, úgyis ki fog derülni.
- Ha van időd, akkor szívesen segítek benne. Ebben az időben amúgy sem lehet túl sokat tenni kint. - ajánlottam fel pártfogásom a lánynak, miközben egy nyulat tettem fel a tűz fölé. - És, ha már újdonsült anyuka vagy, meghívnálak vacsorázni is, ha nem vagy vegetáriánus.
- Vegetáriánus? Nem igazán. - bámulta a húst éhes tekintettel és vigyorral. - Oké, majd segíthetsz, csak kicsit legyen barátságosabb idő, mert így a kabátom... nem túl jó szolgálatot nyújt.
- Szívesen. - említettem meg halkan, de inkább nem tettem szóvá a dolgot. - Az ilyen szélviharok legfeljebb néhány órán át tartanak, azalatt remélem, Arisa felébred, és rávehetem arra, hogy ne harapjon meg mindent, ami a szeme elé kerül. Utána indulhatunk is. Pontosan mi a feladat? - kezdtem el fűszereket szórni a piruló állatra.
- El kell kapni egy banditát, és lehetőleg élve, sértetlenül valaki kezére juttatni őt. Hogy ki kezére, nekem is rejtély... - húzta el a száját, és kapucniján keresztül megvakarta fejét. - Franc, erre nem gondoltam...
- Akkor... Mozgalmas lesz. Csak annyit jegyeznék meg, hogy nem ölök. Soha, semmiért. Sérülést is csak akkor okozok, ha mindenképpen muszáj. - gondoltam, jobb az elején tisztázni, hogy mire vagyok képes, és mit tilt etikai kódexem.
- Én se terveztem ölni, nyugi... egyrészt, élve kell, másrészt, nem kötelességem.
~ Remélem, ez a fickó társaira is vonatkozik.. - gondoltam magamban, de az éhes tekintetre pillantva inkább a sütésre fordítottam figyelmemet. A nyárson sült nyúl illata lassan belengte a szobát, amit könnyített a tény, hogy a szél lassan alábbhagyott.
Mikor elkészült a kaja, Bonnie egy farkas vadságával és elszántságával vetette rá magát a neki szánt részre, míg én lassan láttam hozzá a sajátomhoz. Arisa közben felkelt, és hideg szemekkel nézte az enyémet, és néhány másodperc múlva már rá is próbált ugrani.
- Ice Make: Ice Cube! - táncoltak ujjaim szinte automatikusan. Egy-egy apró jégkocka nőtt fogaira, mielőtt azok belemarhattak volna a húsba. Letettem a kezemben tartott részt, és csak egy kisebb darabot hagytam lógni ujjaim között. - Remélem, nemsokára érteni is fogod, amit mondok.. De ha megmarsz valamit, akkor azt én már nem ehetem meg. Arról nem is beszélve, hogy csak kétféle dolgot ehetsz: amit vagy én, Bonnie vagy Cassy ad, vagy saját magad vadászod le. - tartottam feje fölé a szeletet, és eltüntettem a jeget fogairól. - És engem se marj meg... - Arisa most már jóval óvatosabban vette el az ételt.
- Próba kettő.. - odatartottam ujjamat a szája elé, készen arra, hogy karmokat növesszek rá. Szerencsére erre nem került sor, Arisa egy-két szisszenés után inkább az étel felé vette az irányt. Figyelmeztetőül egy kevés jég jelent meg a tányér szélén. Úgy tűnt, értette a célzást. Kíváncsi voltam, meddig marad meg neki a lecke..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Pént. Szept. 30, 2011 11:36 pm

Mind a két munkád elismerésre méltó, mondhatni a mosoly fénylő lámpásai volt a közgáz órámon, és akkor most következzék jutalmad Sir Rane a konzerv! 600 VE és a kis pajtásnak meg 150VE jár
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Kedd Okt. 11, 2011 7:45 pm

Tsuka keresése 2
1. rész

Tojáskámmal a táskámban siettem lefelé a hegyről, és tovább gondolkoztam azon, hogy azt a mágiát hogyan próbáljam utánozni, és hogy merre egyek valamit. Régi kedvenc helyemre esett a választásom, ahol régen isteni marhát sütöttek. Betértem a kis sütödébe, és megbizonyosodtam arról, hogy senki ismerős nincs ott. A szakácsnak nem volt arcmemóriája, tőle nem tartottam, amíg zöld hajam volt.
- Üdv. Egy félig átsütött steak-et kérek. Meg egy sört. – pakoltam le az egyik székre a cuccaimat, a másikra pedig én csücsültem le. Nem voltunk túl sokan, így a pincér szinte azonnal felvette a rendelést.
- Ne nézz oda! – takartam le a tojást plusz egy takaróval. A mellettem ülő barbár tükörtojást merészelt enni! Kissé nosztalgikus volt az, ahogyan itt ettek az emberek, hiszen nemrég még én is azt terveztem, hogy hozzájuk hasonló leszek, de szerencsére nem így alakult sorsom. A kiérkező étel végül szinte minden figyelmemet magára vonta, és fizetés után gyorsan nekiestem. Közben azon gondolkoztam, merre tudnék elindulni a kutatásban. Esetleg kereshetnék más búvóhelyeket, vagy elmehetnék egy városba archívumokat vagy pletykákat keresni. Némi töprengés után rájöttem, hogy esélyem se lenne véletlenül megtalálni egy újabb búvóhelyét, úgyhogy az utóbbi megoldás mellett döntöttem. Pár percen belül végeztem is a sörrel meg a hozzá rendelt körettel, hiszen nem akartam, hogy valaki ismerős betévedjen, és kínos kérdéseket tegyen fel hollétemmel kapcsolatban. Az utcákon is próbáltam a sikátorokat igénybe venni. Helyismeretem nem hagyott cserben, jó szerencsém az állomásig kitartott, ahol megváltottam jegyemet a Tanács székhelyére. A két hely nem feküdt túl messze egymástól, így lehuppantam a vonaton a legelső ülésre, amit üresen láttam, és kényelembe helyezkedtem. Ennél unalmasabb nem is igazán lehetett volna a vonatút Era-ig, de az ülésen felejtett újság segített átvészelni az utat.
~ Már csak az a kérdés, hogy hogyan veszem rá az ott dolgozókat, hogy segítsenek nekem… Biztos, hogy van fontosabb dolguk is, mint engem pátyolgatni. – kezdtem nekikeseredni a főutcán, mikor egy kiáltás zökkentett ki gondolataimból.
- Hé, Rane! – egy pillanatig nem tudtam hova tenni a hangot, de mikor megfordultam, azonnal leesett, ki szólt. Az első pillanatnyi döbbenetet, hogy egy ilyen sűrűn lakott városban felismernek, gyorsan felváltotta egy mosoly, kívül és belül is.
- Szia, Cassy! – vártam meg a felém futó és integető lányt, aki előttem fékezett le, arcán széles vigyorral.
- Nem hittem volna, hogy pont itt futunk össze. Rég láttalak! Mi járatban errefelé? – kérdezősködött a múltkor tapasztalt energiájával.
- Emlékszel, hogy meséltem Tsukáról a sütizdében? Néhány…
Néhány pillanatig gondolkoztam, hogy mennyire fedjem fel előtte a terveimet. Miután a lány is törvényes céhben volt, nem bízhattam meg benne teljesen, hogy segít nekem egy, talán illegális kutatást teljesíteni. És erre a kirándulásra nem hívhattam el, mint a –szó szerint- kiharcolt randira.
- …Álom miatt úgy érzem, hogy meg kell találnom. – fejeztem be egy kis ködösítéssel a megkezdett magyarázkodást.
- Persze, emlékszem. – bólintott. – Jó neked… én ritkán álmodok Ralphal. Akkor is csak valami baromságot. A múltkor például újraéltem, mikor régen a hóban gyakoroltunk, én pedig megcsúsztam. A lábába akartam kapaszkodni, mire elrántottam, és legurultunk, bele a folyóba. Alapos megfázás volt az ára. – vakarta meg a tarkóját – Pedig én szeretek álmodni vele… Jó lenne, ha többször látnám, legalább akkor. – nézett el a távolba. – Amúgy… mindegy, hagyjuk. – mosolyodott el. – Nálad inkább nem faggatózok. Majd elmondod, ha akarod. – bólintott. – Merre mész? Nem lenne baj, ha segítenék kutakodni?
Itt vettem észre magam, hogy tátva maradt a szám a csodálkozástól. Meglepett, hogy nem kérdezett rá arra, hogy miért keresem Tsukát, de az még jobban, hogy a nélkül szeretett volna segíteni, hogy tudta, miről lenne szó. Néhány pillanat múlva megszólaltam.
- Egyelőre nem szeretnék semmit sem mondani Tsukáról, főleg, hogy még nem derítettem ki semmi nagyon fontosat. Örülnék, ha velem jönnél, de szólok előre, lehet, hogy olyan bajba kerülünk, amiből nem tudunk kikeveredni. – próbáltam finoman megfogalmazni azt, hogy belehalhatunk, ha belebotlunk az üldözőibe, a nélkül, hogy megsérteném az érzéseit. Úgy gondoltam, a múltkor nekem sikerült meglepni Cassy-t, de most rajta volt a sor, hogy sorozatban megdöbbentsen. Csak elnevette magát.
- És szerinted ez nekem új lenne? Nincs olyan baj, ami engem el ne érne. Megszoktam már. Amúgy semmi baj, megértem. Lehet, hogy én is találok valamit a mesteremről. Merre kezdjük? – kérdezte egy pillanatnyi habozás nélkül. Nem akartam lerázni, de egy kicsit féltem attól, hogy mi fog történni. Ha Cassy-vel vagy a tojással történik valami… De végül én is elmosolyodtam. Örültem, hogy nem egyedül kell keresnem, és több szem többet lát. Bár, az enyém lehet, hogy mást is fog látni…
- Arra gondoltam, hogy a Mágustanácsnál kellene kezdeni. Biztos van arról valami feljegyzés, hogy ki és mikor követett el bármit különböző mágiákkal. És valahogy csak rá lehet venni az ott dolgozókat, hogy segítsenek körbenézni a jégmágiás aktákban. – sóhajtottam. – Ilyenkor kívánom azt, hogy értsek az archívummágiához, és ne másokra kelljen hagyatkoznom..
- Eh… Mágiatanács, mi? – kérdezte a lány, megvakarva a tarkóját. – De rendben, veled megyek. Ha nem beszélnek, majd én kiszedem belőlük a szót! – kacsintott rám, és sebesen előreindult.
- Köszönöm. – mondtam egyszerűen, habár nem tudtam, mit köszönök – azt, hogy nem kérdezett, vagy a felajánlott segítséget. Abban biztos voltam, hogy nem csak a segítsége, hanem a társasága is segíteni fog nekem.
- Na persze, a tündérek biztosan tudják, hogy merre van a Mágiatanács! – somolyogtam, és utánaeredtem.
- Szívesen. De ha lennél olyan drága, hogy nem tennél ilyen megjegyzéseket, esetleg én sem fontolgatnám ennyire, hogy lehet, meg kéne ritkítani téged egy fejjel. Mellesleg meg kikérem a nevünkben, még csak a céh háromnegyede járt itt... Én pedig még soha. – vigyorogott rám, mintha az, hogy nem akarták még megbüntetni, akkora dicsőség lenne.
Kuncogtam ezen egy kicsit, majd Cassy mellé értem. Gyakorlatilag csak egy-két sarokra voltunk a Tanács épületétől, egy percen belül már a bejáratnál álltunk, és a recepcióssal beszélgettem. A steril fehér falak és a szigorú környezet kissé idegessé tett engem is, hát még a lányt… Egy szót sem szólt egész végig, csak zavartan nézegetett körbe. Nagy levegőt véve kezdtem faggatni a munkaerőt.
- Meg tudná mondani, merre tudunk a feljegyzéseknek utánanézni? Egy fontos megbízatásról lenne szó.
- Melyik feljegyzésekre kíváncsi? – jelent meg előtte egy átlátszó asztal, rajta számokkal és jelekkel.
- A gyilkosságokra, amiknek köze van bármilyen jégmágiához.
- Jobbra a lépcső, harmadik emelet, háromszáztizenötös szoba. Érdeklődjön az ottani munkatársaimtól a részletek felől. – mondta, és már a következő sorban állóhoz fordult, mi pedig a lépcső felé vettük az irányt.
- Nagyon kényelmetlen itt lenni? – kérdeztem Cassy-t.
- Az nem kifejezés... alig bírom megállni, hogy ne verjek szét valamit. Túl nagy a rend... ha hirtelen elindulnék, akkor kérlek kapj el. Nem akarok bajba kerülni, de nagy rá az esély, hogy nem bírom ki... – morogta a falat nézve. - Téged nem zavar?
- Nem nagyon. Nekem azt tanították, hogy tartsak rendet magam körül. – vontam vállat, miközben a lépcsőn baktattunk felfelé. Cassy elöl, én pedig mögötte, hogy elkapjam, hátha leesik. Szerencsére most nem történt semmi ilyen.
Egy kopogás az ajtón, és máris egy hang kiáltott.
- Szabad! – a válaszra benyitottunk, és furcsa látvány tűnt a szemem elé. Egy elképesztően hosszú terembe kerültünk, falánál könyvespolcokkal, tele tekercsekkel, középen pedig asztalok, amelyeken folyamatosan villódzott az archívummágia.
- Mit akarnak? – támadott le minket egy húszas éveiben járó, szemüveges fickó.
- Öööömm.. Egy feljegyzést keresünk… - kezdtem bele.
- Azt mindjárt gondoltam. Nem látja, hogy nem érek rá? Nyögje már ki! Milyen archívum? – nem igazán tudtam nyomás alatt beszélni, így lassan elkezdtem dadogni.
- Bunkó... –sziszegte halkan Cassidy, és mivel nem változott a fickó arckifejezése, feltételeztem, hogy ő nem hallotta. - Bármilyen olyan feljegyzés rablásról vagy gyilkosságról, amiben jégmágia van. Nagyjából, öm,... hány hónapra visszamenőleg is?
- Négy hónapra. – válaszoltam kicsit nekibátorodva.
- Négy hónapra visszamenően. - fejezte be. - Ugye segít nekünk? – látszott rajta, hogy nincs túl barátságos kedvében, úgyhogy a fickó visszavett az arcából.
- Hogy mit meg nem engednek maguknak… - morogta, de felháborodása ellenére odalépett az egyik asztalhoz, és keze sebesen mozogni kezdett. Meglepődve vettem észre, hogy néhány dosszié a könyvespolcokról egyenesen a fickó kezébe repült, amit aztán oda is nyújtott nekünk, majd elhessegetett minket.
- Másolatok, ilyen esetekre. Mikor végeznek, hozzák vissza!
Bólintottunk, majd távoztunk a helyről. Egy közeli park padját foglaltuk le, én pedig nekiültem a négy dossziénak. Az első két paksamétában nem volt semmi olyan rendkívüli dolog, ami miatt nagy erőkkel üldözték volna az elkövetőt, de a harmadik…
- Betörés egy szigorúan őrzött raktárba, egy őr meghalt. Vizes ruha, vágott sebek – feltehetően jégmágia végzett vele. – vagy víz.. - Ez olyan, mint az a varázslat, amivel találkoztam a hegyen! Ez Tsukára vall. De mit loptak el? – néztem vissza a papírra. – Egy feketemágus készítménye. A tárgyról nincs semmi leírás, csak az, hogy fokozottan veszélyes, és az, hogy semmi esetre se érintsék meg. És általában az ilyen kaliberű tárgyakért sokat fizetnek.
~ Tsuka pedig simán csinálhat ebből pénzt, ha bujkál. – gondolkoztam el.
- Hasonló gyilkosság Tarde városában, a sérülések ugyanolyanok. Megnézzük Tardét? – kérdeztem Cassyt. Nem tudtam, mennyit értett a gondolatmenetemből úgy, hogy nem ismerte Tsukát, vagy hogy milyen képet festett fel róla magában az aktáról, ami nem is biztos, hogy az övé. A lány energikusan bólintott, mire felkeltünk, és néhány szűk utcán keresztül a pályaudvar felé indultunk. Én a gondolataimba merülve sétáltam, azon töprengve, hogy vajon jó nyomon járunk-e. Az utolsó papírkupacot nem akartam megnézni. Ha már egyszer nyomon voltam, nem akartam, hogy más összezavarjon.
Szinte észre se vettem, hogy Cassy lemaradt tőlem, csak a hangjára lettem figyelmes. Megtorpantam, majd afelé a sikátor felé vettem az irányt, ahonnan a hangja, illetve sikolya szólt.
- Várj! Ígérd meg, hogy visszatérsz!
Ekkor kezdtem sietni, és épp beértem a kis utcába, mikor a lány megfordult. Nem volt már ott senki, de abból a kevésből, amit tudtam róla, csak egyvalakire tudtam gondolni.
- Ralph volt az? – kérdeztem halkan. Mikor Cassy bólintott, komoran válaszoltam.
- Örülök, hogy legalább te találkoztál a mestereddel. Te legalább tudhatod, hogy jól van.. – sóhajtottam egyet, és kimondtam azt a gondolatot, ami a fejemben motoszkált. - Ha vele szeretnél menni, megértelek. - nem voltam túl boldog, hogy ezt mondtam, de nem várhattam el tőle, hogy nekem segítsen, ha ugyanúgy érez Ralph felől, mint én Tsuka iránt.
A lány lehajtotta a fejét, és láthatóan a sírás határán állt.
- Nem… nem mehetek utána… Azt mondta, minden rendben lesz… én bízom benne… de… a francba is… Hogy a fenébe lehetne már minden rendben, mikor meg akarják ölni a mesterem…? – takarta el a szemét a kezével. - Hogy lehetne már ez rendben?! – kiáltott felfelé. Becsukta a szemét, és egy nagy levegőt vett, arca kisimult.
- De elég ebből. Most… Tsuka fontosabb. – lépett mellém, és erősen megszorította a karom. - Megígértem neked, hogy segítek megkeresni őt. Te és én egy cipőben járunk. Pontosan tudom, milyen rossz most neked… éppen ezért, itt és most vedd tudomásul, hogy ha bármikor le akarnál koptatni, azzal az indokkal, hogy egyedül is végigcsinálod, nem fogsz lerázni, semmiképpen! – jegyezte meg határozottan, és elengedve a karomat, elsétált mellettem. Tétován felemeltem a kezem, és Cassy vállára téve megszorítottam egy kicsit.
- Sosem akarnálak lekoptatni, de nem szeretném, ha úgy éreznéd, muszáj velem jönnöd. – mondtam halkan, és hagytam a kezem leesni a válláról.
- Nem muszáj, hanem veled akarok menni. – válaszolt mosolyogva. - A kettő között nagy a különbség!
- Hát akkor... Van valami, amit mindenképpen magaddal szeretnél hozni? - mosolyogtam vissza, majd finoman a táskámra csaptam. - A kígyótojás nálam, és szerintem nemsokára kikel!
- Nekem is van egy tojásom! – vette le a hátáról a hátizsákot- Egy Silvernight, Hope. Ő mindenképpen jön velem.
- Helyes! Akkor irány a vonat! – mondtam, és pár percen belül már a vonaton ültünk, a tojásokat a szemben levő ülésekre raktuk, hogy ne legyenek túl melegben. Az ablakon kitekintve néztem a tájat, és közben azon tűnődtem, hogy mennyit mondjak el Cassynek Tsukáról, vagy aludjak-e, hiszen ezt már egy napja nélkülöznöm kellett, de végül a beszédkényszer győzött. Néhány percen belül összeszedtem a bátorságomat, és a mellettem ülő lányhoz szóltam.
- Tsuka akkor vett magához, mikor egyszer rátaláltam hegymászás közben. Igazából leestem egy sziklafalról, és ő mentett meg. Mikor felébredtem, nem tudtam, ki ő, csak azt, hogy mágus, és valaki kellett, akivel beszélni tudtam.
Cassy néhányat pislogott, majd felém fordulva hallgatta a „mesét”.
- Nem azért kezdtem mágiát tanulni, mert érdekelt volna, hanem mert társaságra vágytam. Az első néhány héten Tsuka nem volt közlékeny, kizárólag a tanítással foglalkozott. Végül szép lassan megnyílt, és a múltját kivéve mindenről beszélhettem vele, ami csak az eszembe jutott. A mitológiától kezdve Fiore uralkodójának legújabb döntéseiig mindenhez hozzá tudott szólni. Gyakorlatilag tőle tanultam mindent, ő alakította a személyiségem nagy részét, a mágia részletkérdés mindezek mellett. – nagyot sóhajtottam, ahogy lassan eleredt az eső. Néhány pillanatig csendben néztem az üvegen csorgó cseppeket, az elsuhanó tájat, majd folytattam. – Egyre több időt töltöttem vele, aminek következtében egyre gyorsabban haladtam a tanulmányaimmal is. Sajnos. Az elején azt mondta, addig tanulhatok nála, amíg el nem sajátítom a jégmágia alapjait – ez három varázslatot jelentett, de erre nem is gondoltam addig, amíg vége nem lett a tanoncidőszaknak. Mostanáig fel sem merült bennem, hogy miből élt, vagy miért élt ott a hegyen. – Már nem tudtam elnyomni az ásítást, de azért folytattam. – Visszagondolva, furcsa az, hogy ennyi mindent tudott a világról. Van egy olyan tippem, hogy nem átlagos nevelést kapott, a legtöbb mágussal ellentétben. Dióhéjban ennyi a történetem elválásunkig. Végül megtanultam a jégkarmokat, és el kellett búcsúznunk. Most már tudom, hogy azért, mert nem maradhatott annyi ideig egy helyen, hogy meg ne találják… - mormogtam egyre halkabban. A vonat zakatolása és a fáradtság egyre jobban leterített, és végül a mondat közepén elnyomott az álom.
….
Arra ébredtem, hogy már sötétedni kezdett, és a vonat hirtelen fékezett. Laposakat pislogva keltem fel, megtámasztva magam, de a lánynak nem volt ilyen szerencséje, és lefejelte az előttünk levő ülést. A félálom ködén keresztül próbáltam rájönni, hogyhogy elaludtam. Ha jól derengett valami, a vállának dőlve sikerült elaludnom, és így sikerült kicsúsznia alólam…? Mikor eszembe jutott, hogy a tojásokat az ülésen hagytuk, azonnal felébredtem, de félig megnyugodva dőltem hátra, azokat nem találta el Cassy.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle, és kinéztem az ablakon. Néhány páncélos figurát vettem észre a szitáló esőben,ahogy a vonat körül álltak. Még a fiorei címert is sikerült meglátnom a sötétben.
- Persze...prímán... lightos ébresztőm volt... – morogta Cassy a fejét simogatva.
Megfigyelésemet megerősítette egy ajtócsapódás után felhangzó hang.
- Hölgyeim, uraim! Tardét járvány sújtja, ezért a várost karanténba helyeztük. Mindenki hagyja el a vonatot. Tíz percük van. Köszönöm az együttműködést. – nagyon úgy hangzott a fickó, mintha már sokadszor mondta volna ezt el, és unná az egészet. Meg úgy nézett ki, mint aki elázott. Nagyon.
- Azt hiszem, megvan a feketemágia. – fordultam Cassyhez.
- Szerintem is. - bólintott, majd gyorsan felállt, és felkapta a tojást, én pedig követtem a példáját, további cuccaimmal egyetemben, majd a katonákhoz indultunk. Én vállaltam a szószóló szerepét.
- Üdv! Mágusok vagyunk, és éppen emiatt indultunk Tardébe. Jó okunk van feltételezni, hogy ezt a járványt egy mágikus tárgy okozta, amit nemrégiben elloptak.
Egy ideig meglepetten és gyanakodva néztek ránk, majd az egyik felsóhajtott.
- Gyerünk, menjetek. A ti dolgotok, hogy eldobjátok-e az életeteket…
Nagyszerű, ezek szerint nem tudnak semmit arról, hogy hogyan lehet megállítani a járványt.
- Öm… amúgy örülök, hogy nem sokkal ez előtt végre beszéltél magadról egy kicsit. – mosolygott rám Cassy, mikor utolért.
- Ha már kockáztatod az életed azért, hogy nekem segíts, az a legkevesebb, hogy tudd, miről van szó. - mondtam, kissé zavarban érezve magam. Arra még nem éreztem magam képesnek, hogy családnevemet is felfedjem előtte – vagy bárki előtt.
Válaszul vidáman biccentett egyet, nem is sejtve, hogy vannak még titkaim, majd rendesen átázva, átfázva értünk a városfalhoz. Az őrség természetesen feltartóztatott minket, de nem akadékoskodtak. Nekik az volt a dolguk, hogy kifelé ne engedjenek senkit. Hamar bebocsátást nyertünk a városkapun át..
Mivel forró nyomon jártunk, a járvány még nem harapódzódott el nagyon, de a városiak eléggé óvatosak voltak. Kevesen sétáltak az utcán, azok is elég nagy térközt tartva egymástól, amit meg is értettem. Több emeletes háznak be volt deszkázva az ablaka, mintha az ottaniak sietősen távoztak volna.
- Elég kísérteties hangulat uralkodik itt. Nincs túl jó előérzetem – jegyezte meg Cassy.
- Nekem sem. Főleg azért, mert kiengedni biztos nem fognak… - mondtam komoran. Egy pestises várost – ugyan nem biztos, hogy ez pestis, de ez sem rossz szó rá – biztosan úgy zárnak be, hogy senki nem juthat ki Befelé bárki, hiszen étel kell… Ez volt a mi szerencsénk.
- Mondjuk én jobban aggódom a tojások miatt Nem szeretném, hogy bármi bajuk essen. Merre menjünk? – nézett fel rám.
- A tojások miatt ne aggódj. Belélegezni nem tudják a mérget, és megérinteni sem tudják a többieket, ha úgy terjed. Úgyhogy csak attól kell óvni őket, hogy hozzáérjenek valakihez. Először kéne találni egy fogadót, esetleg beszélni a hadsereggel. Úgy le fogják zárni ezt a várost, hogy egy egér sem fog kijutni, és nem ártana velük jóban lenni. – próbáltam magamat is meggyőzni a tojásokkal kapcsolatban, ahogy a város utcáit róttuk.
- Először a fogadó! – döntött Cassy, és a legközelebbi felé vettük az irányt. Néhány percen belül már meg is tudtuk a legfrissebb pletykákat, és egy szobát is kaptunk. Két ággyal. Legalább szobát kaptunk, azt is borsos áron. A legtöbb átutazó bent ragadt, és a város kezdett túlterheltté válni, főleg a paranoiás emberek tömegével. Dühösen mentem fel a lépcsőn a szobába. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Tsuka egy járványt kitörését kockáztatta azért, hogy el tudja adni azt az izét.
- Négy napja tűnt fel az első sérült, és mióta a hadsereg lezárta a várost, nem mehetnek el az emberek, hogy ne tudják továbbterjeszteni a betegséget. Remek. Hát még ha kitalálják, hogy el akarják adni a könyvet, és még jobban fognak vigyázni, hogy elkapják az elkövetőt. – morogtam, miután kipakoltam a táskám, és elkezdtem átöltözni. Egy meglepődött nyikkanás zökkentett ki. Döbbenten néztem szobatársamra, majd magamra. Egy szál alsógatyában álltam előtte. Eszembe se jutott, hogy ott van a szobában, annyira belelovalltam magam a gondolataimba.
- Gyerekek között vagyunk, te moderálatlan... – morogta a lány elfordulva, és betekerte Hope tojását egy takaróba.
Nem mondhatom, hogy nem voltam zavarban…
~ De hát a tojásoknak nincs is szemük! – lepődtem meg, majd inkább szó nélkül hagyva mindent, beslisszoltam a fürdőbe, ruháimmal egyetemben. Húsz perc múlva már szalonképes állapotban feküdtem be az ágyba. Ugyan végigaludtam szinte az egész vonatutat, de még mindig fáradt voltam. Azt még észrevettem, hogy Cassy bemegy a fürdőbe, de arra már nem emlékszem, hogy kijött volna onnan.

Reggel hunyorogva nyitottam ki a szemem, és egy pillanatra nem értettem, hol vagyok. És hogy miért fekszik Cassy félig lelógva az ágyról, és miért van plusz egy párna az ágyamon, aminek nem olyan az illata, mint az én cuccaimnak. Végül eszembe jutott az utazás Tardéba, de a párnára így sem tudtam magyarázatot adni.
~ Ideje reggelit szerezni. – ásítottam, és kimásztam az ágyból, majd felöltöztem. Cassy nem tűnt jó ébredőnek a vonaton, úgyhogy inkább úgy döntöttem, egyedül megyek le ellátmányt szerezni. Szerencsére még semmilyen ételből nem volt hiány, úgyhogy a fogadós húsz perccel későbbre ígérte a nap egyik legfontosabb étkezését. Nem úgy nézett ki, mint aki túlságosan boldog lenne azért, mert vendégei vannak. Biztosan azért, mert ő sokkal nagyobb eséllyel kaphatja el a betegséget, bárhogy is terjedjen.. Én úgy döntöttem, azt a kevés időt sétával töltöm. Ennek szellemében kibaktattam az utcára, és megpróbáltam felmérni az általános hangulatot.
Az utcákon a késő reggel ellenére, amikor egy városnak már teljesen ébren kéne lennie, alig akadt néhány sétáló alak. Az emberek ellenségesen, gyanakodva tekintgettek egymásra, és olyan ellenszenv és düh uralkodott arcukon, amit este még észre sem vettem. Talán azért, mert nem volt ott?
- Te, azt hallottad, hogy állítólag feketemágia okozza a járványt? – kaptam el fél füllel egy mondatot az általános zsivajban.
- Kitől hallottál ilyet? – hallottam a beszélgetőpartnert.
- Az egészet a katonák terjesztették el. Azt mondták, valami mágusok jöttek kivizsgálni az ügyet az este. Szerintem mára már az egész város tudja. Bár tudnám, kik jöttek nyomozni.. És hogy miért ezt az átkozott várost szemelte ki valaki, hogy ide hozza azt a micsodát. Kitekerném a nyakát.. – összeszorítottam a számat, és befordultam egy sikátorba. Hogy én mekkora idióta vagyok.. A tegnapi mondatommal teljesen elbénáztam az egész titkosságot. Jóval nehezebb lesz így a dolgom.. Dühösen belecsaptam a falba. Nem tudtam elhinni, hogy miért nem tanultam meg idáig, hogy tartsam a számat. Arisának fogom megtanítani, hogy üssön le, ha jártatni akarnám.. Ahogy kezdtem belelovallni magam saját magam szapulásába, egy halvány íráson akadt meg a szemem. Valaki sebtében felkapart egy üzenetet az egyik téglára. Hunyorogva próbáltam kivenni a falak keltette árnyékban. Hitetlenkedve olvastam. Tsuka kézírását láttam. Láthatólag biztos volt a dolgában: három időpontot adott meg, amelyeken meg lehetett találni egy bizonyos helyen, a városfal mellett, amikor nála lesz a könyv. És egy árat szabott meg. Olyat, ami az anyagi lehetőségeimet messze felülmúlta.
~ Ennyire nem lehet egyszerű. – pedig úgy tűnt, az. Rohanva indultam vissza a fogadó felé. A legközelebbi időpont holnap reggel lesz..
Egy tálcán felvittem a néhány fő részére szánt reggelit. Cassy már épp nyitogatta a szemeit, mikor beléptem az ajtón.
- Jó reggelt. – mosolyogtam rá, letéve a kaját az asztalra.
- Mi? Máris reggel van? - dörzsölte meg a szemeit. - Á.... utálom, ha nem otthon alszok. Amúgy neked is reggelt.
- Fejlemények: az egész város tud arról, hogy mi van a járvány mögött. Tegnap szépen elszóltam magam. És ha itt tudnak róla, lacrimákkal el fog terjedni a hír. Vagyis jönnek majd a feketemágusok, akiket érdekel a könyv. Hát nem remek? – meséltem színlelt boldogsággal, ahogy nekiláttunk a reggelinek. Néhány falat után a lány felkapta a fejét, és elordította magát.
- Hogy mi van?! Most szivatsz? Na ne már!
- Ugye? Úgyhogy vagy nagyon gyorsan megszerezzük a könyvet, vagy néhány olyan nehézfiúval nézhetünk szembe, akiknek van pénzük vagy erejük megtalálni. Miután biztosan nem tudjuk erővel elvenni, meg kell vennünk. – gondolkodtam hangosan. – De ennyi pénzünk sincs, a céhek pedig erre biztos nem adnak segítséget. Rendes munkával az életben nem keresünk eleget. Marad a lopás. – jutottam nehezen a döntésre. Nem nyúlnék más vagyonához, de nem láttam más kiutat. És amíg nem hivatalos az ügy, semmire sem számíthatunk. De mire eljutnak a hirdetések, a halottaknak már mindegy..
Láttam a lányon, hogy rendesen megleptem.
- Lopás? – kérdezte pislogva.
- Aha. Vagy beszélhetünk a hadsereggel, hogy ők vegyék meg, és így visszakerülne hozzájuk. De van egy sanda gyanúm, hogy erre nem lesznek hajlandóak… Kávét? – emeltem fel a kannát.
- Általában nem kávézom, de most máshogy nem tudok felkelni. Köszi. Akkor hogy legyen? Bankot rabolunk vagy mi?
- Ha van más ötleted, akkor nem. De ez a terv, igen… - kortyoltam egyet. – Lehetőleg adókat. Nem a városlakókkal közvetlenül akarom kifizettetni a „mentést”. És utána… - próbáltam szavakat keresni. – Ha meg akarjuk venni Tsukától, akkor valakinek át is kell adnia a pénzt. Engem meg ismer, és nem biztos, hogy a közelébe fog engedni… Nem hiszem, hogy ilyen körülményekre gondolt, amikor azt mondta, hogy újra találkozunk.
- Akkor bízd csak rám. – biccentett egy mosollyal.
- Köszönöm. – mosolyogtam vissza. Mást nem tudtam volna erre megkérni, és őt sem akartam nagyon, de elvállalta, amint utaltam rá.
- Akkor lássunk is neki! – csaptam össze kezeimet, miután elpusztítottuk a reggelit. Illetve Cassy, aki annyit evett, mint egy hadsereg. Értetlen tekintetétől követve előkotortam táskámból a tojást, az ágyra raktam, majd a köpenyemet bányásztam elő, és felé dobtam. Továbbra sem látszott felvilágosultnak.
- Ha feketemágusként akarunk téged feltüntetni, úgy is kell viselkedned és kinézned, mint egy feketemágus! Úgyhogy gyakorlás! – mondtam. A tojásokat kezdés előtt inkább bevittem a fürdőszobába, mert voltak olyan sejtéseim, hogy Cassy nem lesz kifejezetten vidám.

/És elnézést, hogy most nem lezárt kalandot írok, szokásommal ellentétben Embarassed /
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Hétf. Okt. 24, 2011 11:36 am

"/És elnézést, hogy most nem lezárt kalandot írok, szokásommal ellentétben /"

Ugye tudod, hogy most kinyílt a bicska a zsebemben? Na de jólvan, te legalább bocsánatot kértél! A Keresztapa ezúttal megbocsát XD És hozzád vág 300 VE-t!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Hétf. Okt. 31, 2011 9:34 pm

Rane és a fa, a nekromancia kezdetei

- De hát Rille az ország másik felén van! – tiltakoztam kétségbeesetten. – És fizetség nélkül? Költségtérítés?
- Nézd, Rane – kezdett bele a magyarázkodásba céhtársam. – Goldmine tartozik a falunak egy szívességgel, de nincs ideje… Az utazást fizetik, és a szállást is, de külön jutalmat nem kapsz érte.
- És neked sincs időd-kedved, ezért menjek én, hogyne… Egyáltalán mi a feladat? – sóhajtottam. Ha Goldmine utasít vagy kér, mi csak annyit tehetünk, hogy a lehető leggyorsabban megpróbálunk túlesni a legrosszabb részén. Ezt már Arisa is megtanulta, habár csak néhányszor látta a céhmestert, ezért láthatóan vidám lett, hogy elmegyünk valahová. Apropó, Arisa. A kislány úgy nőtt, mint a gomba, lassan már nem bírtam el hosszabb időn keresztül. Kissé rövidebb volt, mint a lábam, habár vékonyabb, de attól már nem kellett aggódnia, hogy valaki esetleg rálép. A repülést ugyan gyakorolta, de eredménytelenül. És egyre aktívabb lett. Sorban vállaltuk el az újabb munkákat, hogy minél több helyre jussunk el, de energiája kifogyhatatlan volt, ellentétben az enyémmel.
- Néhány napja értünk haza, és máris megyünk.. Ollé. – morogtam egy kicsit, de a lábam mellett vigyorgó Arisa látványa egy kissé édesebbé tetté a keserű pirulát. Bevallom, szívesen ellustultam volna, de a gyereknevelés nem hagyott. Hogy ez jó vagy rossz oldala volt, nem tudtam eldönteni egyelőre.
A feladatról pedig nem tudtam meg semmit, marad meglepetésnek a feladat mibenléte. Hurrá. Földrajzi ismereteim pedig kimerültek annyiban, hogy eszembe ötlött a térkép. Rille Fiore legnagyobb búzatermő vidékének szélén feküdt, egy álmos falu, amely jórészt földművelésből élt, és a hozzá kapcsolódó iparból.
- Hát, Arisa, legalább te elleszel.. – kérdő tekintetére folytattam a magyarázatot – Az ilyen falvakban rengeteg a nyúl, egér, egyéb rágcsálók, esetleg vadmalacok.. – még én is meglepődtem a szemében felcsillanó vadászszenvedélytől. Ahogy egyre nagyobb lett, a kisebb állatokkal már nem lakott jól – és kezdte unni őket, valami nagyobbra vágyott. Ha esetleg egy óriási vaddisznó terrorizálja őket, megmutathatja, ki áll a tápláléklánc csúcsán, feltéve, hogy én is ott vagyok. És a madarak sem lesznek biztonságban...
- Akkor induljunk. – sóhajtottam, eltökélve, hogy minél gyorsabban letudom ezt a feladatot is, hogy végre legyen egy szabad hetem.


Rille olyan látványt nyújtott, amilyenre számítottam. Poros, ámde tisztán tartott földutak keresztezték egymást, közöttük kis, szalma- és cseréptetős kőházakkal, gondozott konyhakertekkel. Az alacsony dombról, ahol a település feküdt, jól látszott az azt körbevevő, horizontig húzódó sárga búzamező. Az egyhangú képet csak az észak felé elterülő, erdős sáv törte meg. Egy teljesen átlagos faluba érkeztem, ahol semmi jel nem mutatott arra, hogy itt bármi probléma is lenne. A főtér, és vele együtt a polgármester felé vettem az irányt. Az, hogy engem megbámultak a ruhám miatt, teljesen megszokott volt. De most inkább Arisát nézték. Végülis, értettem, hogy miért: egy szárnyas, tüskés, és határozottan veszélyesnek tűnő kígyó siklott a lábamnál, de inkább úgy viselkedett, mint egy gyerek – mindenkihez megpróbált odamenni, de a gyerekeken kívül mindenki hátrahőkölt látványától – őket pedig elrántották előle. Szinte biztos voltam abban, hogy ez a jövőben sem fog változni, de reménykedtem abban, hogy az emberek lassan-lassan megismerik a nevem, és megszokják, hogy egy óriáskígyó van mellettem, esetleg alattam.
- Üdvözlöm, Goldmine küldött. – álltam meg a város legdíszesebb épülete, a polgármester irodája előtt, ahonnan épp kilépni készült a vezetőség tagja. Arisa láttán azonban hátrahőkölt a bajszos-szakállas, kövér férfi. – Rane Iceclaw vagyok, és segíteni jöttem. Ő pedig Arisa. – mutattam be a Severust is.
A polgármester végül úgy döntött, hogy nem akarom elpusztítani a falut se én, sem pedig Arisa, így óvatosan kimászott az ajtó vélt biztonsága mögül. Nem mintha kislányom nem tudta volna betörni egy pillanat alatt…
- G-g-goldmine?
- Igen. – bólintottam. – Quatro Cerberus.
- Hát.. Rendben. – sóhajtott egy mélyet a férfi, mire összevontam a szemöldököm. Talán némi örömöt kéne éreznie, hogy megjött a felmentősereg.. – Arier vagyok. Kérem, jöjjön velem.
Egy lépést tettem az ajtó felé, de úgy tűnt, Arier nem kívánt beljebb invitálni. Ehelyett ő is kilépett, és néhány újabb gyanakvó pillantást vetett Arisa felé. Lassan felgyűlő ingerültséggel és néztem a férfire. A familiárisomtól való félelem lassan kezdett az idegeimre menni. Vagy megszoknak, vagy megszöknek… Én nem fogom elhagyni Arisát, ahogy ő sem engem…
- Hisz a szellemekben? - kérdezte hirtelen a polgármester. Meglepettségemben néhány másodperc múlva tudtam csak válaszolni.
- Igen, hiszek bennük. – feleltem csodálkozva. – Különben nem működne a Seidr mágia…
- Nem erre a fajtára gondolok. A visszajáró, kísértő szellemekre, amelyek bosszúra szomjaznak.
- Jaaa! Azokban nem. Érzelmek miatt nem maradhat itt senki sem. – csóváltam meg a fejem. - Legalábbis én még nem hallottam ilyenről.
- Lehet, hogy megváltozik a véleménye… Tudja, Rillében rengeteg legenda kering a mezőkről és a környező erdőkről. Ismeri a védelmező fa legendáját?
- Nem igazán volt alkalmam beleásni magam a mítoszokba gyerekkoromban. – sajnálkoztam őszintén. Arier kurtán bólintott, és halkan mormolni kezdett magában. Úgy tűnt, a mesét próbálja feleleveníteni magában. Néhány percig csendben sétáltunk egymás mellett.
- Megpróbálom röviden összefoglalni, a legendát. A régi időkben, Rille alapításakor itt egy erdő feküdt, melynek maradékát észak felé láthatja. A telepesek ennek az erdőnek a közepén kezdték el felhúzni az első házat. – kezdett bele a történetbe. – Az erdő azonban hemzsegett a különböző szörnyektől. Minden éjjel több ember esett áldozatul a farkasoknak és más bestiáknak, hiába zárkóztak be otthonaikba, feltépték az ajtókat, felfalták az ott lakókat, és a hajnal első sugaraival távoztak. De a föld túl termékeny volt ahhoz, hogy itt hagyják őseink, akiknek nem volt hova menniük, ki kellett tartaniuk. Volt velük egy mágus, akinek képességei használhatatlanok voltak a szörnyek ellen, de előállt egy megoldással. Egy kegyetlen megoldással, amely először mindenkit elborzasztott, azonban végül bele kellett menniük, ha nem akartak meghalni. Öten áldozták fel magukat, hogy lelküket egy-egy fához kössék. Ezeknek a… fáknak nem volt szükségük alvásra, és minden erejükkel azon voltak, hogy megvédjék a többieket. Az emberi lélek megváltoztatta őket, képesek voltak mozogni, akár ágaikkal, de gyökereikkel arrébb is tudtak sétálni. Gyalogfáknak nevezték el őket. Néhány hét alatt minden bestiát kipusztítottak az erdőből, amelyek az emberekre vadásztak. Sajnos a folyamat visszafordíthatatlan volt, így az az öt férfi és nő örökre egy-egy fa „testében” ragadt. Közülük négy elvándorolt, és azóta semmilyen hírt nem adtak magukról. Azonban az utolsó az erdőben maradt, és mély álomba szenderült.
- Életem végéig meg fogom őrizni a falut a betolakodóktól. – Ezek voltak utolsó szavai lelkének elszakítása előtt. Azóta virágzik a falu, több évtized szívós munkájával virágzó mezőgazdaság alakult ki, ami máig megmaradt.

- Érdekes történet.. – mondtam. –De mi köze ennek Goldmine-hoz?
- Goldmine-hoz semmi köze sincs, ellenben a szívességhez igen. Az erdő maradékában aludt el az a fa. És most felébredt…
- Mitől? – lepődtem meg.
- Az egyik favágó megpróbálta kivágni. Azóta, ha bárki beteszi a lábát az erdőbe, nem jön ki. – jött a magyarázat.
- Tehát, van egy fa, amit nekem kéne… Visszaaltatnom? Kivágnom?
- Igen. – bólintott Arier. – Nem szívesen kérek ilyet, de az a fa már több ember eltűnését okozta..
- De… Nem ölhetem meg csak úgy, egy ember lelkéről beszélünk! – Arisa szárnycsapkodással jelezte egyetértését.
- Nem biztos, hogy igaz a legenda. – állította a polgármester. – Ez a történet több száz éves, így nem tudom, mennyire változott meg jelentése az idők alatt. Lehet, hogy a fák gyilkolták az embereket, akiket végül elűztek.
- Csodás. – sóhajtottam. – Rendben, elvállalom. De mit fogok kezdeni ellene a jégmágiámmal? – kérdeztem halkan, mikor elindultam az erdő felé, Arisa hátán. El akartam pusztítani ezt a fát, hiszen a benne szunnyadó lélek gyakorlatilag már halott – csak valamilyen nekromanta vagy Seidr mágia köti őt ehhez a földhöz, teste már rég elporladt, ha igaz a monda. Ha pedig egy egyszerű növény, akkor nincsenek vele morális problémáim..
- Szállj lejjebb, Arisa! – kértem a kígyót, aki eleget is tett ennek. Hasa szinte a fenyőfák tetejét súrolta, gyanta illata csapta meg a orromat. – Nem lehet olyan nehéz ezt megtalálni. Ha ő talál meg mindenkit, akkor nem lesz az… Ice Make: Winged Armor! Ice Make: Claws! Ha valami bajom lenne, gyere utánam! – ugrottam le Arisa hátáról, aki aggódva pislantott utánam. A telepatikus kapcsolaton keresztül félelem és aggódás sugárzott felém, amit én hálásan fogadtam. Rég nem láttam senkin, hogy ennyire aggódna értem, hát még a gondolataikat..
Puhán értem földet, harcra készen. De ellenfelem egyelőre még sehol sem volt. Állatoknak hűlt helyét sem láttam – hacsak azét a néhány madárét nem, amelyek a fák tetején fészkeltek, ahol semmi nem férhetett hozzájuk. Átkozott tűzmágus… Neki ez rutinfeladat lett volna, felgyújtja a tüzelő-jelöltet, és továbbáll. Bezzeg én…A fagyasztáson kívül nem volt sok fegyverem, amit bevethettem volna egy dühöngő, több méteres fa ellen. Enyhe remegésre lettem figyelmes. A lehullott tűlevelek ugrálni kezdtek a földön, a kisebb kavicsok ide-oda gördültek, és valami morajló hang kezdett erősödni. Óvatosan felemeltem karmaimat, és a hang irányába fordultam. Másodperceken belül elszabadult a pokol. Két ősöreg fenyő dőlt felém, utánuk egy.. amiről a legenda szólt. Egy tizenöt méter körüli, tölgynek kinéző fa. Pokolian gyors volt. Mellkasomon megreccsent a jégpáncél, ahogy felém suhintott egyik ágával. A jég nélkül azonnal meghaltam volna. A támadás elsodort, métereket repültem a levegőben, mielőtt a föld lefékezett volna. Alig kecmeregtem föl, már ismét rajtam volt a fa. Egy újabb lecsapó ágat kerültem ki, sőt, még egy vágást is sikerült rajta ejtenem. Hátraugorva vártam a hatást. A tölgy megrázkódott, és nem evilági sikoly tört föl belőle. Sebéből nedvek szivárogtak, de nem tűnt úgy, mintha megérezte volna támadásomat. Egyik gyökere kiemelkedett a földből, és felém intett.
- Mágia? – buktam le a földből kitörő fatörzsek elől. Négy lövedék repült el fejem fölött, mély árkokat vágva a földbe.
~ Baj van… - gondoltam megrémülve. – Freeze! Freeze! – kaptam el egy suhintó ágat. A fagyasztás megtette a hatását, de közel sem volt olyan hatékony, mint a tűzmágia. Rengeteg energiát emésztett fel a fagyasztás, de az egyik ágat kivontam a forgalomból. Maradt nagyjából húsz…
- Ice Make: Ice Cube! – idéztem magam elé egy jégtömböt éppen időben. Több száz levél csapódott bele, centikre fúrva magukat a kemény jégbe. – Fenébe! Freeze! – ragadtam meg a földet. Jégcsapok indultak a gyökerek felé. Ha elérik, meg tudnám fagyasztani a törzsét… Jégszilánkok csaptak az arcomba, ahogy újabb farönkök repültek ki a földből, darabokra törve támadásomat. Lassan olyan érzésem volt, hogy bajban vagyok… Nem csoda, hogy egy ilyen fát bíztak meg a telep védelmével. És ilyenekből öt kellett…
- Ice Make: Stairs! – futottam fel a megjelenő lépcsőn egy ághoz. Két kézzel karmoltam bele, ahogy felém csapott. A pengeéles fegyverek letépték a fát, én pedig a lombkoronában landoltam. Az összes ág felém indult, egy gömböt alkotva körülöttem. – Freeze! – szúrtam bele két karmomat a törzsbe. Fagy kezdett el keringeni a kéreg alatt, de valami ellenem tört. Mintha a fagyott fa helyett állandóan új anyag keletkezett volna… Famágia. És erősebb, mint az enyém…
A fa hirtelen újra megremegett, és csapkodni kezdett ágaival, amelyek idáig felém közeledtek. Arisa fekete körvonalait láttam meg a fa védtelenül hagyott törzse körül. Fogai belemélyedtek a kéregbe, szájából sötét füst gomolygott, ahogy mérge megtette hatását. A famágia érezhetően meggyengült, így fagyom is sokkal gyorsabban terjedt szét.
- Zseni vagy! – kiáltottam, és leugrottam, egyenesen hátára. Arisa kérdés nélkül is megfigyelőtávba emelkedett, rám bízva a védekezést. Most neheztelést éreztem rajta…
A fa tovább folytatta harcát a méreggel, ami lassan elhatalmasodott rajta. Életereje szemmel láthatóan apadt, és egyre lassabban mozgott, levelei elfeketültek és lehulltak. Húsz perc elteltével az utolsó, görcsös rángások is abbamaradtak.
Arisával óvatosan a földre ereszkedett. Hasonló körültekintéssel leszálltam róla, és elindultam a holt test felé, amely lassan füstölögni kezdett.
- Azt hiszem, nem ártana ellenmérget beszerezni.. – morogtam halkan. Arisa mérge elképesztően erős volt, pedig még ki sem fejlődött…
Helyből ugrottam vissza Arisa hátára, ahogy a fatörzs világítani kezdett.
- Te is látod? – kérdeztem a teljesen nyugodt kislányt, mire ő egy furcsa pillantást vetett rám. Visszanéztem a fára. Nem, nem a szemem káprázott. Az egyenletes, szinte vakító fény még mindig ott volt a fa belsejében, és mintha kifelé igyekezett volna. Ahogy kiért, egy férfi fénylő alakját vette fel a sugárzás.
- Te… Ki vagy? – kérdeztem tőle, habár szinte biztos voltam benne.
- Regar. – hangzott a csodálkozó felelet. – Te látsz engem? – hagyott alább a ragyogás. Szavai régiesen hangzottak, és külseje is hasonló volt.
- Igen. Bár nem tudom, hogyan… Te vagy az, aki meg akarta védeni Rillét, és felajánlottad, hogy a fába zárva megvé…
- Felajánlottam? FELAJÁNLOTTAM?! Hazugság! Megöltek és bezártak abba a mocskos fakriptába, és arra kényszerített a nekromanta, hogy annyi éven keresztül szolgáljam Rillét! - Regar szinte könnyek között üvöltötte ezt, de úgy tűnt, Arisa még csak nem is hallja. - Mikor már rég nem támadta meg semmi a falut, leláncoltak az erdőben, hátha kellek még! Háromszáz év… Tudod te, mennyi idő az? Meg akartam halni…
~ De már halott vagy…
- Nem úgy! – dühödött fel a szakállas férfi szelleme még jobban. – Igen, hallom egy nekromanta gondolatait!
- Nem is vagyok nekromanta! Jégmágus vagyok, az előbb láttad!
- Fenét, ugyanolyan nekromanta vagy, mint aki bezárt ide! Csak a nekromanták és Seidrek látják a lelkeket! És te nem vagy Seidr!
- De idáig nem láttam semmilyen szellemet! – tiltakoztam továbbra is. Kissé furcsa irányt vett a beszélgetés, de egy háromszáz éve megkötött lélekkel nem akartam vitatkozni…
- Lényegtelen, akkor affinitásod van hozzá! De most már.. tűnj el. Magamra akarok maradni.. Végre el akarok tűnni ebből a világból, mielőtt valaki visszakötne.. – szólt halkan. – Menj..
Csak egy bólintással feleltem. A lélek ragyogása lassan elhalványult, és a semmibe veszett, de nem tudtam, átjutott-e valahová. Háromszáz év élve eltemetve.. Nem csoda, hogy a parancsai meggyengültek, hiszen a faluban már idegenek is éltek, és józan esze sem maradhatott meg.. Ezért kezdett tombolni, miután egy vágás felébresztette..
- Arisa, menjünk innen. – sóhajtottam. – Nem tudok visszamenni Rillébe. Egyelőre nem végeztem el a feladatot. Majd akkor, ha biztos vagyok benne, hogy a lélek távozott. Talán évek múlva.
Én? Nekromanta? Ennek utána kell járnom... Később..

/Arisának is kérnék VE-t, ha lehet Smile/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Vas. Nov. 06, 2011 6:19 pm

Hát kedves Sir Konzerv, a mostani munkájával is megvagyok elégedve, ezért hát nincs is más hátra mint elmondjam AKCIÓS A KITKATT CSOKI!
Na örültem hogy beszéltünk, majd dumálunk néhány hét múlva ha írsz még egy kalandot, cuppantós!


Heh be vetted mi? xD Na de jutalmad 400 VE és a kicsi kígyónak meg 100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Kedd Jan. 31, 2012 11:31 pm

A kórus - első rész

- Nyertél. – morogtam, és dühömben belerúgtam az egyik bábuba. Arisa elégedetten kuncogott a pálya másik végén, és felborította királyomat. Egy nagyjából hatszor hat méteres területen álltunk, egy óriási sakktáblán, melynek bábuit a méretes Arisa is tudta irányítani. Sosem voltam jó az ilyen játékokban, de legalább Arisának sikerélménye volt. Most büszkén sütkérezett saját ügyességének tudatában. Ahogy ránéztem vigyorgó arcára, nem tudtam sokáig dühös maradni saját magamra. Odasétáltam hozzá, és megsimogattam szárnyát. – Ügyes vagy!
- Rane! Rane! – szaladt felém a céhházból valaki. Még jó, hogy a gyakorlótéren kényelmesen berendezett sakktábla közel volt az ajtóhoz, így Leaine nem fáradt el, míg odaért hozzám.
- Igen? – néztem a kezében tartott papírra. – Újabb küldetés?
- Bizony. Ez erre a hétre az utolsó, és nem szeretném, ha megszakadna a hagyomány. – Miszerint a legutolsó, egyszerű küldetéseket rásózzák az újakra, akikbe még beletartoztam…
- Rendben. – sóhajtottam, és kezembe kapva a papírt, olvasni kezdtem.

"Fiore mágusai!

Az Acalyphában nyíló Lendis mágikus bolt énektanárokat keres a kórus betanítására! A lacrimológiában való jártasság előny, de nem feltétel! Jó hallással és sok türelemmel rendelkező mágusokat várunk a feladatra!"

- Én? Énektanár?! – döbbentem le.
- Ugyan, biztos sikerülni fog. – mosolygott százkarátosan a lány, aki néha kisegített a pultnál. – Biztos szép a hangod!
~ A hangom alapvetően valahol a Scream és a Howling között ingadozik… - jutott eszembe, amikor néhány társam megmutatta a hangmágia hatásait.
- Azt hiszem, nincs választásom… - sóhajtottam, de fel is csigázta kíváncsiságomat a felhívás. A Lendis egy viszonylag újonnan nyílt mágikus bolthálózat volt – a mágikus sípot is onnan vettem. Ennek ellenére dinamikusan fejlődött, és minden második-harmadik városban meg lehetett találni a cég egyik boltját. És most újabb nyílik.
- Induljunk is? – kérdeztem a kígyót. Készülődni nem akartam: egy ilyen cég általában ellátást is szokott adni a mágusoknak. Arisa elterült a földön, ami arra volt jelzés, hogy szálljak fel a hátára. Kényelembe helyezkedtem szárnyai között, az egyetlen helyen, ahol nem fedték tüskék hátát – két ember, ha elfért rajta. A hullámzó mozgás egy ideig tengeribetegséget okozott, de már megszoktam, sőt, élveztem is.
Alig néhány óra alatt érkeztünk meg Acalypha fölé.
- Még ne próbálkozzunk a landolással. – szóltam Arisának. Egyik fogam még mindig kicsit fájós és laza volt a legutolsó koccanástól. Még a levegőben kiszemeltem az épületet – nem volt nehéz, egy földszintes faépület, óriási, „LENDIS” feliratú táblával fölötte.
- Ice Make: Wings! – vetettem magam a mélybe. Lapockáimból jégszárnyak törtek elő, a zuhanást vitorlázássá lassítva. Rövid időn belül fél térdre érkeztem meg egy lány mellett, kis por- és sárfelhőt verve fel a földúton.
- Uramatyám! – kiáltott fel a göndör hajú lány.
- Bocsánat. – vörösödtem el, és szárnyaim egy pillanat alatt elpárologtak. – És a következőért is…
Még mielőtt válaszolhatott volna, Arisa is leszállt, még nagyobb port kavarva, mint én.
- Uramatyám.. – ismételte meg előző hozzászólását, döbbenten.
- Bocsánat.. – csillogtattam meg én is szókincsem széles skáláját.
- Ööö.. Semmi gond.. – kezdett megnyugodni, miközben én szemügyre vettem a leányzót. Nagyjából velem egymagas, göndör, barna hajú lány állt előttem enyhébb szívrohammal.
- Rane Iceclaw vagyok, ő pedig Arisa. Te itt dolgozol? – intettem először a kígyó, majd az épület felé.
- Hát, valószínűleg fogok. A kórus betanítására jöttem. Ja, egyébként Nati Teina vagyok, nagyon örülök a találkozásnak.
- Áhh, sorstárs! Én is emiatt jöttem. Te ugye tudsz énekelni?
- Ööö, azt hiszem. Mert te nem? – nézett rám furcsán a lány.
- Nem kifejezetten. De jól tanítok! – próbáltam fényezni pozíciómat.
- Akkor remélhetőleg összehozunk valamit... bemegyünk? - kérdezte az ajtóra mutatva.
- Ha nyitva van.. - bólintottam. Arisa nagyot sóhajtott, tudva, hogy ő nem fér be az ajtón.
És nyitva volt. Nati előre, én utána. A boltba belépve a szokásos árukészletet pillantottuk meg – deszkák, lacrimák, sípok, hálózsákok minden mennyiségben. És valami miatt rengeteg szék.. Eladó pedig egy szál sem, még az elhelyezett csengő hangjára sem került elő személyzet. És ha ki akarnánk rabolni a helyet?!
Sóhajtva ültem le az egyik székre.
- Hé, ember! Nem azért vagyok, hogy leüljenek rám! – hallottam magam alól egy felháborodott hangot. Nem azon lepődtem meg, hogy egy szék milyen marhaságokat beszél, hanem azon, hogy egyáltalán beszél. Az elkövetkezendő egy másodpercet a levegőben töltöttem, mely ívet egy szekrény fékezett le. Balszerencsémre a polcokat pisztolyokkal töltötte meg a lelkes munkaerő. Az asztalos munkája némi kívánnivalót hagyott maga után: a fa engedett a nyomásnak, és fegyverekkel árasztott el a tákolmány. A földre rogytam, kezemet a fejem fölé emelve próbáltam kivédeni a pisztolyokat, majd álnok támadás vége után hangosan nyögtem egyet. Ahogy kinyitottam a szemem, a látómezőmet a gyorsan közeledő szekrény töltötte ki. BUMM.
- Jajj, istenem, Rane! Jól vagy? – sietett hozzám Nati, és gyorsan kibányászott a törmelékek alatt.
- Kutya bajom.. – tapogattam meg fájó pontjaimat, ahogy talpra álltam. - Te... tudsz beszélni? - kérdeztem még mindig döbbenten a széktől.
- Hát persze, hogy tudok, fafej! Nem látod a számat?! – háborgott tovább az ülőalkalmatosság, recsegő illesztékekkel.
- Szerintem inkább neki van fafeje, de legyen, nem vitatkozok vele. – súgta Nati. - Kirúzsozhatnám a szád, rosszul látom! – tűnt el a keze a zsebében, majd egy pillanat múlva már egy komplett sminkkészletet tartott benne. Láthatólag ő sem kedvelte meg a bútordarabot..
- Akkor azonnal mehettek is! - kacagott fel a fadarab. - Ugyanis akkor pokollá tesszük a munkátokat!
- Hát, ha elégetünk, pokoli meleg lesz!
- Esetleg be is fagyhat a pokol. – kezdett kezem körül jégkéken világítani mágiám.
- Jó reggelt. - kukkantott be végre az alkalmazott. - Vásárolni jöttek?
- Ööö... nem, a munkára jöttünk. - mondtam szembefordulva az eladóval.
- Jajj, de jó, már nagyon vártuk magukat! - fogott meg minket a lány ruhaujjunknál fogva, és a hátsó szoba felé rángatott minket.
A szék álnok kopogással ugrált utánunk. Láthatólag kíváncsi volt arra, mi történik velünk.
Alig tudtuk visszanyerni egyensúlyunkat a hirtelen rántás után, máris megérkeztünk. Egy tanteremnek kinéző helységben találtuk magunkat. A "tanári asztalnál" egy tagbaszakadt, kopasz férfi ült, lila fejjel, és a semmivel üvöltött.
- Nem igaz már! Maradjon mindenki csendbe, különben kettévágok itt mindent és mindenkit!
- Szerinted kivel üvölt? – kérdeztem Natit súgva, de fejemben szörnyű gyanú kezdett ébredni.
- Háhá. - hangzott fel mögöttünk egy kárörvendő hang.
- Szerintem... - nézett a hirtelen felröhögő székekre- a fafejű társaival.
A lány odament a férfihoz, majd a fülébe súgott valamit., majd az kicsit lenyugodva köszöntött minket.
- Áhh, jó napot! A tanárokhoz van szerencsém, ugye?
- Mi vagyunk azok. - bólintottam, és megcsillogtattam lassan kialakuló jövőlátó képességemet. - És... Ők a diákok? - néztem a fel-le guruló bútorokra.
- Öhmm... igen. – láthatóan nem nagy örömmel vallotta be ezt a tényt.
- És mit kell nekik megtanítani majd? –érdeklődött Nati, jogosan.
- Na igen, azt amit majd tanítani fognak nekik, ki is kell találniuk.
- Hogy érti, hogy ki kell találnunk? - hökkentem meg.
- De hát erről nem nagyon volt szó! – háborodott fel a lány.
- Ne aggódjanak, csak a dalt kell maguknak megírniuk, és betanítani ennek a... kemencébe való bagázsnak. – próbált minket megnyugtatni az igazgató.
- És nem lehetne inkább egyből a kemencébe dobni őket? – kérdezte csillogó szemmel Nati, mire az egész terem elcsöndesedett.
- A megnyitóig semmiképpen. Utána.. Meglátjuk. - vigyorodott el az igazgató, ahogy a fenyegetés megtette hatását.
- És ugyan mikorra kell megírnunk a dalt?
- Három nap múlva, este kezdődik a megnyitó, a székek előadásával.
- Három nap? És az alatt kell őket megtanítani énekelni? - esett még lejjebb a szám. Natinak úgyszintén, habár neki valami konstruktív hozzászólása is volt.
- Hát ez remek! Valami tudásuk van?
- Van, van, persze... Csak nem akarják használni, egyikük sem akar viselkedni. – sóhajtott elkeseredetten munkaadónk.
- Akkor majd mi teszünk rossz fát a tűzre. - kapartam le magamról a felém dobott ülőpárnát, majd elindultunk rendet teremteni, hiába. Semmilyen fenyegetés nem hatott a renitens székekre, amint elhagytuk az egyiket, azonnal ott folytatta, ahol abbahagyta. Idegeim rövid úton felmondták a szolgálatot, mikor elbotlottam az egyik széklábban, de mentő ötletem támadt. Kirohantam az ajtón, Nati nagy meghökkenésére, egyenesen az utcára. Az utca eső nyomait viselte. Nagy sóhajjal a sárba vetettem magam, majd mikor már mindenem teljesen átázott, visszaindultam az elkeseredett Natihoz.
- Na figyeljetek! Aki rosszul viselkedik, arra ráülök, és két hónapig nem lesz lemosva. Kezdheted a tanítást. - mosolyogtam a hirtelen támadt néma csöndben.
- Na, akkor halljuk, mit tudtok. Mindenkit meghallgatok külön, és három csoportba osztom a társaságot. – hirdette ki Nati a döntését. Innentől kezdve nekem már csak annyi dolgom volt, hogy fel-alá sétáljak a teremben, és a suttogások irányába csúnyán nézzek.
- Örülök, hogy te is itt vagy. Nekem ehhez botfülem van... - vakartam meg a fejem a próba végén.
- Én sem vagyok túl jó, csak próbálgatom. Régebben láttam egy-két kóruspróbát.
- És ha megbocsájtasz, megyek fürdeni...- néztem az engem elborító koszra, ahogy kiléptünk a Lendis boltjának ajtaján. Mint megtudtuk, néhány utcával arrébb kaptunk szobákat a Lendis jóvoltából, ahol még fürdőszobák is voltak – vágyaim netovábbja. Minden porcikám viszketett a rászáradt sártól és portól..
- Nyugodtan. - mondta nevetve.

Morcosan néztem az ébresztőórára, amely az előre beállított időponton képes volt csörögni és felkelteni engem. Egy nyújtózást követően azonban sikerült kikelnem az ágyból annak ellenére, hogy legszívesebben itthagytam volna az egész Lendist. Megváltoztatni a munkaleírást.. Morcosan újra megfürödtem, majd többé-kevésbé ébren kiléptem az ajtón.
- Reggelt! - sétált ki Nati is a szobájából, frissen és üdén, kezében egy füzettel. Nem voltam túl művelt a témában, de arra nagyon gyorsan rájöttem, hogy kottát látok nála.
- Ezt még az éjjel írtad? - lepődtem meg a kezében tartott paksamétán.
- Igen, mivel nem lehetett nagyon halogatni a dolgot, hiszen holnapután már előadás. A kotta nem nagy szám, csak egy oktáv van benne, és nem is cseng olyan szépen mint kellene, de ez van...
- Ugyan, biztos tökéletes, és ha ők nem gondoltak idáig erre, egy szavuk sem lehet… - dícsértem meg. Koldus nem válogat.
- Akkor menjünk, essünk túl a betanításon...
- Nagy székbe vágtuk a fejszénket...
- Aki nem hasogat fát, nem fog begyújtani! - mintha ezt a mondást kissé máshogy ismertem volna. Csak megcsóváltam a fejem, és elindultunk kínzásunk helyszíne felé.
- Jó reggelt, jó reggelt! - kedélyeskedett az igazgató. - Hogy vannak?
- Fa...szán. - morogtam, mire Nati és munkaadónk is furcsa pillantást vetett felém. - Elnézést, beletelik pár órába, míg reggel fogni kezd az agyam. Én előremegyek.
Alighogy kinyitottam az osztályterem ajtaját, sikoltást hallottam a mögöttem igyekvő Nati felől. Megfagytam egy pillanatra, majd éles fájdalom hasított fejemre, amit hideg, hideg érzés követett. Az "osztály" hangos röhögésben tört ki. Csörömpölés hallatszott, ahogy a fejemre zuhant vödör a földön arrébb gurult, én pedig még mindig hülyén álltam, kezemben a kilinccsel, vízzel elárasztva.
- Jajj, ugye jól vagy, Rane? - kérdezte Nati, és hallottam, ahogy előhúz valamilyen kendőt.
- Mindjárt jobban leszek.. Ha lehűlnek a kedélyek. - fejem még mindig fájt a tegnapi pisztolyzáportól. Jéghideg levegő kezdett kavarogni körülöttem, vacogásra késztetve az embereket, és néhány centinyi ideges csúszkálásra az előttem álló bútorokat. Az arcomon és vállamon csorgó víz megfagyott, az ablakokat zúzmara lepte el. - Nagyon rossz célpontot találtatok. - eszembe idéztem a tegnapi ülésrendet. Szerencsére a különböző stílusú ülőalkalmatosságoknak a hangszíne hasonló volt, így a rokokó stílusúakról azonnal meg tudtam állapítani, hogy szopránok. - Mindenki tűnés a helyére, mielőtt lefagyasztom az egész szobát. - mondtam szárazon, mire azonnali nyikorgás volt a válasz. Láthatóan sikerült megijesztenem őket, a célomat elértem. - Freeze! - suhintottam a padló felé, mire minden, helyét elfoglaló bútor lába a padlóhoz ragadt. - Van valakinek problémája? Nincs? Helyes.
- Gyorsan csend lett... - állapította meg Nati. - Először is. Székek! Mindenki megkapja a saját kottáját a saját hangszínében. Ma ezeket fogjuk gyakorolni.
~ Nagyszerű, csak gyorsan, alig van időnk... - vettem el tőle a kottákat, és gyorsan szétosztottam a tanoncok között őket.
- És egy és két és egy-két-há! - kezdtem el tök vezényelni, miután átolvastam a saját kottámat, habár fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. Nati halkan elnevette magát, majd inkább leállított, és átvette helyettem a vezénylést. Azonban... Hitetlenkedve hallgattam, ahogy a szöveg teljesen kifacsart változatát kezdték énekelni, de felháborodásom meg sem közelítette a lányét. Keze a kottára fonódott, összegyűrve a papírt, és toporzékolni kezdett. Meglepődve néztem rá, nem tűnt idáig ilyen ideges természetűnek.. Habár igaz, ez az ő munkája volt.
- Hééé!!! Mindenki most álljon meg! Nem hiszem el, hogy ennyire csökött agyú ez a tásaság! Ha nincs ez a bolt, akkor mindenki csak egy szék lenne most, akiken ülnek! Bár lehet sokkal jobb lenne úgy a világ! - kiabálta. Ellenfeleink azonban épp erre vártak, és jópáran fel is dőltek a nevetéstől.
- Hé, hé, nyugi! Bízd csak rám! - szóltam ijedten.
- Nem nyugszok meg! Egész este azokon a kottékon dolgoztam!!! - mondta szinte sírva.
- Várj egy pillanatot.. - sétáltam oda a hozzám legközelebbi, röhögő alanyhoz.
A székláb hirtelen lefagyott, és egy törés vonal jelent meg rajta.
- Folytassam? - néztem a hirtelen újra elcsöndesedő bútorra. - Akkor ti folytatjátok a dalolást. Következőre valakit felaprítok.
- Ez ööö... fenyegetően hangzott...
- De legalább tudják, hogy ki hordja a nadrágot... - néztem elégedetten a ruha nélküli a székekre.
- Azt is megtanulhatnák kin van a szoknya... - szólt Nati, szoknyában.. De most legalább bebizonyítottam nekik, hogy nem érdemes velem szórakozni.

- Hulla vagyok... - rogytam le végre egy nem mágikus bútorra a nap végén. -De legalább ők is azok.
- Ja, úgy állnak, mint akik gyökeret eresztettek. – úgy tűnt, a lányt nem lehet még lelőni sem.
- Az biztos.. - már a szóviccekhez is túl fáradt voltam. - Menjünk aludni?
- Rendben, jó ötlet. De előtte azt hiszem, iszom egy teát, hogy holnapra ne menjen el a hangom, mert akkor a gyakorlásnak annyi.
Valami furcsának tűnt ebben a mondatban, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy rájöjjek, mi az.
- Rendben. Sok sikert holnapra is! Jó éjt! – ezzel bementem a szobámba. Az ajtó csukódása után csak ránéztem az ágyra, és az máris ellenállhatatlan erővel kezdett vonzani engem. Áááááágy… Ahogy az arcom hozzáért a párnához, már húztam is a lóbőrt. Utolsó gondolatommal éreztem, hogy Arisa új barátokra tett szert az erdőben – talán talált néhány kígyót.
- Jó reggelt! – nyílt az ajtóm.
- Jó reggelt... - maradt félbe pislogásom a felénél, és már vígan durmoltam is tovább.
- Mehetünk a székekhez? – jött a messzeségből Nati kérdése. Néhány másodperc áldott csönd után azonban.
- Raneeee!!! Reggel vaan! – jött fülembe az üvöltés.
- Csak még öt percet. - próbáltam hatni a vasszívű lányra. Nem szoktam hozzá, hogy mások keltsenek, mikor nem vagyok épp életveszélyben.
- Akkor menj, aludj, én meg lerendezem a reggeli szólampróbát, utána visszajövök. – sóhajtott. Ez könnyebben ment, mint vártam. Lelkiismeretem azonban ismét szememre hányta lustaságomat, ezért nagyot nyögve keltem fel az öt perc elteltével. Az ajtóhoz léptem, és a kilincs felé nyúltam, mikor az magától lenyomódott. Itt azonban nem hagyta abba a mozgást az ajtó. Egy pislantásra volt időm, ahogy a kemény fa az arcom felé süvített. A fájdalomtól csillagokat láttam, és egy napon belül már másodszor álltam szoba körüli pályára.
- Raneee!!!! – robogott be Nati. - Katasztrófa!!!
- Érzem.... – tapogattam meg óvatosan állkapcsomat. Egyik fogam sem mozgott..
- Istenem jól vagy?! Ugye nem fájt annyira, nagyon sajnálom, nem hittem, hogy az ajtóban alszol! – kezdett mentegetőzni.
- Semmi gond.. - keltem ki a már nem is annyira kényelmes ágyból - Mi történt?
- Ja igen... KATASZTRÓFA!!! A székeknek elment a hangjuk, és miattam tegnap túl sokat énekeltettem őket biztosan és most annyi mindennek nem hiszem el... teljesen kivagyok!!! – járkált fel alá. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy mit is mondott. Szemeim kigúvadtak. Hát persze! Nati nem énekelt végig, csak vezényelt, a székek viszont folyamatosan daloltak. Ez nem jutott eszembe tegnap.. Vagyis holnapig van időnk meggyógyítani az énekeseket. A lány továbbra is pánikolt, ezért vállánál fogva az ágyhoz vezettem, és leültettem.
- Basszus.. Ez... - a Nap ebből a szögből pont a szemembe sütött, így fel kellett kapnom egy napszemüveget - kedves ajándék a Lendistől. - Székrekedés. - YEEEEEAAAAAAAAH, egy szóvicc! - Van ötleted, hogy mivel lehetne kikúrálni őket?
- Nem tudom... ha beteg voltam akkor általában mézes kamillateát ittam... – gondolkodott idegesen. – De ők székek!!!
- Tehát kell valami, amivel a bútorokat szokták javítani... fenyőgyanta! – jutott eszembe a mentőötlet. - Ha kapar a torkuk, azt meg talán szú okozhatja... szalmiákszesz?
- Ez a kettő igen jó ötlet... - malmozott kezeivel Nati, teljes sokkban.
- Akkor ma megszerezzük őket! Ha valami még eszünkbe jut, azt is. Ugye nem félsz a repüléstől?
- Dehogyis! Szoktam is repülni, és imádok is!
- Nagyszerű! – lelkesedtem fel. Gondolataim Arisára tévedtek, aki még mindig nem volt egyedül, ellenben minden vonakodás nélkül indult el felénk. Nati továbbra sem tűnt úgy, mint aki bármilyen önálló döntésre képes lenne, így inkább megfogtam a kezét, és az utca felé vezettem.
- Hova megyünk? – kérdezte jogosan.
- Arisához!
- Arisa? Ő az a kígyó, aki veled jött? – nézett rám Nati.
- Ő bizony! Sokkal gyorsabban eljuthatunk bárhová, mint vonattal.
- Jaaj, ő annyira édes!! - tapsikolt boldogan.
- Végre valaki, aki nem fél tőle! - mosolyodtam el. Itt az idő összegyűjteni mindent, ami egy jó gyógyteához kell!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Pént. Feb. 17, 2012 10:38 pm

Sir Konzerv, Ön újra nagyot alkotott! "A hangom alapvetően valahol a Scream és a Howling között ingadozik…" Egy nap megírom a Fairy Tail Forum aranyköpései könyvet és ez mondat ígérem kitüntetett szerepet kap. Mondjuk a szék-rekedésetek kicsit lecsapta nálam a trafót és kellett pár perc míg rá boootoltam, de túl élhető volt.

Jutalmad: 400 VE + és 100 VE a kis állatkának
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Kedd Ápr. 17, 2012 8:28 pm

Rén és a Raneszarvasok… Izé, fordítva


- Nincs is jobb, mint a friss, őszi levegő, nem igaz, Arisa? – szívtam be mélyen a hideg levegőt. Nagyjából hatszáz méter magasan repülhettünk a föld fölött. A Nap lassan a látóhatár alá bukott, végső sugarait szórta szét a vörös tájon. Az utolsó fákat már rég elhagytuk, a földet alattunk hó és moha borította. A csípős szél Arisa és az én szárnyaimba kapaszkodott, mintha mindenáron le akarna szakítani familiárisomról.
A lány enyhén megborzongott a szélben, és érzelmeiből kényelmen kívül mindent kiolvastam. Mióta nem fért el ruhám hajtásaiban, jobban kedvelte a melegebb éghajlatot, ahol nem hűlt ki teste olyan gyorsan. Hüllő létére meglepően jól bírta a hideget, de nem annyira, mint egy melegvérű. Pláne, mint amennyire én.. Egy pillantással felmértem a terepet. Nyugatra egy település fényei ragyogtak, a civilizáció egyetlen nyoma látótávolságon belül. Visszafelé órákba telt volna az út.
~ Túlságosan megterhelné.. – gondoltam. Mindig elfelejtettem, hogy Arisa méretei ellenére még kicsi, és kevesebbet bír.
- Célozzuk be azt a falut! – kiáltottam, és térdemmel a fények felé irányítottam a lágyan hullámzó kígyót. Teste megfeszült alattam, ahogy hirtelen irányt változtatott, érezhetően boldogan amiatt, hogy nemsokára melegbe kerülünk. Én egyelőre nem kezdtem fázni, de Arisa biztonsága fontosabb volt, mint az, hogy én jól érezzem magam.
- Óvatosan! – szóltam, mikor a kígyó ereszkedni kezdett, mire csak egy torokhangú morgás volt a válasz. Földet a város mellett terveztünk érni, ahogy mindig – kínos élmények igazolták, hogy egy öt méteres kígyó megjelenése nem várt következményekkel jár. Itt viszont valami nem stimmelt.. – Várj egy kicsit! – szóltam, és Arisa magasságot tartva keringeni kezdett. – Senki sincs az utcákon. – magyaráztam el gondomat. Talán száz házból álhatott a község, ennyi emberből legalább néhánynak kint kellett volna lennie. Meglöktem Arisa pikkelyeit, és újra ereszkedni kezdett, habár jóval lassabban, mint az előbb.
Mint minden település főterén, itt is megtaláltam az élet alapvető követelményeinek egyikét, a kocsmát és fogadót. A lámpák égtek bent, és zaj is szűrődött ki a zárt ajtón keresztül, de ennek környékén sem látszott senki. De ami számomra fontosabb volt, az a mellette fekvő, zárt istálló. A Severus végül leereszkedett a földre. Számat kitátottam, várva, hogy fogaim összekoccannak az ütközéstől, de Arisa simán landolt. Büszkén rázogatta meg pikkelyeit, büszkén arra, hogy végre sikerült tökéletesíteni a landolást.
- Ügyes volt. – melegedett fel hangom, mikor elvonatkoztattam aggodalmamtól. De figyelmem szinte azonnal visszatért ahhoz a tényhez, hogy nincs senki az utcákon. Egy hang zengett fel a távolban…
- Rudi! Rudi, merre vagy? – Ki a fene az a Rudi? Egy őszes hajú férfi tűnt fel a sarkon, tovább kiáltozva az előbbi nevet. Ahogy Arisára tévedt tekintete, hátrahőkölt, de rám nézve felcsillant a szeme, és felém sietett. – Fiatalember, nem látott erre egy rénszarvast?
A meglepetéstől pislogtam néhányat. Egy rénszarvast? Döbbenetem arcomra is kiülhetett, mert a férfi magyarázni kezdett.
- A falu legfőbb cikke a rénszarvas. Agancsok, bőr, zsír, hús, tej.. Minden, amit hasznosítani lehet. És Rudi eltűnt.. – a fickó lassan a sírás határán állt, az agyam pedig végre hajlandó volt feldolgozni az információkat.
- Áh, értem.. Nem, sajnos nem láttam a környéken egy rénszarvast sem. – sajnálkoztam, majd gyorsan magára hagytam az újra keresni kezdő férfit, és végre beléptem a kocsmába. A bent ülők elhallgattak néhány másodpercre, és engem kezdtek bámulni. Határozott léptekkel a pulthoz sétáltam, és helyet foglaltam az egyik széken, mire lassan felengedtek az emberek, és újra visszatértek a megszokott zajok.
- Az istállóban szeretnék egy helyet egy.. meglehetősen nagy hátasnak. Miért ilyen ideges mindenki? – kérdeztem a kocsmárost.
- Holnap kell adót fizetni… De ez még a kisebbik gond. Milyen állatról van szó?
- Mi lehet annál nagyobb baj? – lepődtem meg. – Egy öt méteres kígyóról.
- A rénszarvasainkat néhány napja uralma alá vonta egy mágus, és valahol a falun kívül gyűjtötte össze őket. – sóhajtott egyet a kocsmáros. – Hát, végül is elfér, csak egybe kell nyitni két-három bokszot.
- De egy Rudi nevűt nemrég keresett itt valaki.. – csodálkoztam. – És kivenném azt.
- Rendben. Rudi volt az utolsó rénszarvas, ami még ellenállt a mágusnak, de néhány órája széttörte a pajtát, és eliszkolt nyugatra..
- Tudják, hogy ki az elkövető?
- Egy ötletünk van… A polgármester fia valami csodagyerek, Seidr és telepátia-mágiában gyakorlott, és néhány hete depressziós lett, és eltűnt. Talán ő.
- És mit szólnának, ha megoldanám az ügyet? Én is mágus vagyok, a Quatro Cerberusból. – jutott eszembe, hogy nem hoztam szinte semmi pénzt magammal.
- Ha visszahozza a rénszarvasokat, akkor vendégül látom, amíg itt tartózkodik! Öt versenyszarvasomat lopta el az az átokfajzat…
- Akkor holnap nekikezdek a keresésnek.


A szalmabálákon alvás nem volt a legkényelmesebb éjszakai pihenés, amit el tudtam képzelni, de a körém tekeredett Arisa tökéletes párna volt. Fejemet felemeltem szárnyáról, és körbenéztem. Az istálló ugyanolyan üres volt, mint amilyennek este tűnt. A falakat már nem borította félhomály, helyette a szememet vakító Nap akadályozta meg, hogy kivegyem a helyiség részleteit. Az este megrakott tűz melege már elillant – az istállófiú túl lustalehetett ahhoz, hogy végezze a munkáját.
- Itt se lesz társaságunk. Jó reggelt – ásítottam, miközben Arisa mocorogni kezdett. – Ideje megnézni a csodagyerek szüleit!
Szinte azonnal megbántam szavaimat, ahogy kiléptünk a kapun. Csípős volt az idő, de nem annyira, mint tegnap. A fekete kígyónak így nem lesz semmi baja. A hideg szél szemembe kapott, könnycseppeket csalva elő, és jégdarát szórt arcomba. Leheletem párafelhőként gomolygott arcom előtt, még inkább elvakítva. Mint az otthon, édes otthon…
A szélben tántorogva indultam el a tegnap leírt ház felé. Arisának egyszer-egyszer meg kellett tartania, mikor el akartam esni a szélben. Az utcák néptelenek voltak, amit nem is csodáltam ilyen ítéletidőben. Csak néha-néha csapott a fülembe egy távoli kiáltás.
- Rudii! Rudiii!
Végül megérkeztem a házhoz. Az épületen semmi különös nem volt: szürke kőfalak, néhány kaspó, melyeket növények helyett hó foglalt el, belülről függönnyel és szőrmével betakart ablakok, védelemül a hideg ellen. Közelebb sétálva megragadtam az ajtó kopogtatóját, és hangosan adtam tudtára a lakóknak, hogy itt vagyok.
- Ki az? – zengett fel egy női hang, feltételezhetően az anyáé.
- Rane Iceclaw, a Quatro Cerberusból! A fiuk ügyében jöttem!
- Nem kértünk segítséget! Allen nem tett semmi rosszat, csak összezavarodott! Vissza fog jönni!
- Csak beszélgetni szeretnék! Nem akarok senkit sem bántani!
Az ajtó lassan, nyikorogva nyílt résnyire, és ellenséges, zöld szempár meredt rám. Arcának többi részét nem tudtam kivenni, de ezt is egy győzelemnek könyveltem el.
- Mit akar?
- Csak beszélgetni – ahogy már említettem.. -, és ha tudom, visszahozni Allent. Semmit nem kérek cserébe.
Az ajtó még jobban kitárult. Egy harmincas éveiben járó, kissé túlsúlyos, szőke hölgy nézett velem farkasszemet. Tekintete egy pillanatra elbizonytalanodott és egy lépést tett hátrafelé, mikor meglátta Arisát az utcán, de erőt vett magán.
- Anev vagyok.
- Rane Iceclaw. – mutatkoztam be újból, és Anev intésére beljebb kerültem. Arisa sajnos nem fért be a házba, de egy gondolattal megnyugtattam, hogy nem maradok sokáig.
- Foglaljon helyet. – mutatott egy zöld kanapéra a nappaliban. Én leültem, míg ő egy szemközti széken foglalt helyet. – Csak akkor mondok bármit is, ha megígéri, hogy nem bántja Allent.
- Rendben. Ha nem akar megölni, egy haja szála sem fog meggörbülni, és akkor sem fogom megölni, sem túlságosan megsebesíteni. – Az, hogy erősebb lenne nálam, meg sem fordult a fejemben. A legerősebb mágusokat valamennyire ellenőrzés alatt tartotta a Mágustanács, és biztos, hogy elküldtek volna érte valakit.
. Mit szeretne tudni?
- Miért menekült el Allen? Hogyan irányítja az állatokat? Hány éves? Milyen mágiája van? Milyen erős? – soroltam fel mindent, ami eszembe jutott.
- Allen hat éves, és mindig is érzékeny volt, mind a mágiára, mind érzelmileg. – kezdett bele egy mély sóhajjal a válaszokba a nő. – Két mágiafajtát tanult meg, már amennyire én értettem: telepátiát és az állati Seidr mágiát, ezen belül a rénszarvasokat és a lemmingeket tudja magába fogadni. És ennek volt egy mellékhatása… A rénszarvasok kissé furcsán kezdtek el viselkedni körülötte, amikor varázsolt.
- Talán a telepátia által kihatott rájuk a szelleme.. És ha a rénszarvasok lemmingekkel fertőződtek meg, akkor.. - találgattam.
- Igen. – mondta szomorúan Anev. – A rénszarvascsordák az irányítása alá kerültek. Ő imádta az állatokat, és boldog volt, amikor velük játszhatott.. Egészen néhány nappal ezelőttig.
Figyelmem az égig ért, fülem olyan hegyes volt, mint egy denevéré.
- Elmondtuk Allennek, hogy nincs Mikulás.
Csönd. Néma, kínos csönd.
- Hogyan? – próbáltam megemészteni a kapott információt, de agyam leblokkolt.
- Igen.. Idáig azt hitte, hogy a rénszarvasokat azért tenyésztjük, hogy a Mikulás szánját húzzák. – ujjaimmal megdörzsöltem az orrnyergemet, félve a folytatástól. – Minden gyerek átmegy ezen az időszakon, de ő ki tudja fejezni a kétségbeesését. Most el akarja pusztítani a várost, mert nem tudja, mi értelme van annak, hogy itt vagyunk. Mindig is utálta a hideget! – kezdett el hüppögni az anya.
- És ha a lemmingek gondolkodását átülteti a rénszarvasokba, azokat is meg tudja ölni minden erőlködés nélkül. Egyszerűen csak el kell hitetnie velük, hogy túl sokan vannak, és maguktól rohannak bele a legközelebbi nagy vízfelületbe, akár a házakon keresztül is. De legalább könnyű lesz megtalálni. Nagyjából mennyi szarvasról lehet szó?
- Ezer-ezerötszáz körül lehet a számuk.
- Azt a.. Köszönöm a segítségét. Megpróbálom még ma megtalálni Allent, és visszahozni. De.. Mi ez? – enyhe remegés futott végig a falakon, megzörgetve a polcokon álló dísztárgyakat. Felpattantam, és az utca felé rohantam. Az egyik váza csörömpölve tört mögöttem darabokra a földön.
Kint emberek rohantak fel-alá, pánikba esve. A remegés egyre erősödött, és hirtelen más hangok is csatlakoztak az emberek kiáltásaiba és az üvegcsörömpölésbe: szarvasbőgés. Arisa azonnal mellettem termett, én meg a hátán, és az ég felé vettük az irányt. Néhány méter magasan már értettem, mi történik: a szarvasok megindultak a házak felé. A falutól nem messze barna hegyomlásként csörtetett előre az összegyűlt csorda, letarolva mindent, ami az útjukba került.
- Fel a háztetőkre! – üvöltöttem le. Néhány ember engedelmeskedett a hirtelen jött utasításnak, de a legtöbben meg sem hallottak, vagy csak nem figyeltek rám. A fenébe.. Egy gondolatomra csontvázak jelentek meg a földön, embereket bekerítve és szorítva a házak oldalaihoz, ahonnan aztán nem volt más menekülés, mint felfelé. Arisával fel-alá cikáztunk, és azokat vittük fel, akik maguktól nem tudtak felkapaszkodni. Miközben a csorda közeledett… Már a külső faházaknál jártak, amelyek megadták magukat a tömeg nyomása alatt, pozdorjává törve a paták és agancsok alatt. Egy pillantással felmértem, kik voltak még faházak tetején, és őket átrepítettük a kőházakra, amelyek épen maradtak a rénszarvasok nyomása alatt.
- Mindenki megúszta? – néztem újra körbe, ahogy az alattam kavargó csorda a házakhoz ért. Csontvázaim már eltűntek, készen az újabb veszélyre. Úgy tűnt, mindenki sértetlenül úszta meg az áradatot, amit a kisgyerek hozott a falura… Színtelen arccal néztem a pusztításra. Ötven-hatvan házat rombolhattak le az állatok, gerendákat és lángoló romokat hagyva maguk után, ahol a kandallók összedőltek, és felgyújtották az épületeket.
- Ezért nem kéne senkit mágiára tanítani, amíg nem elég érett, bármennyire tehetséges is.. – kiabáltam túl az elrobogó rénszarvasok zaját, félig magamnak, félig Arisának címezve szavaimat. Fogaim annyira összeszorultak, hogy féltem, mindjárt darabokban esnek ki számból. A kígyó hűvös pikkelyeibe kapaszkodva lassan megnyugodtam. Még akárhányszor visszahívhatja ide őket a gyerek, és akkor már nem biztos, hogy a kőházak biztos menedéket nyújtanak előlük.. Vajon merre lehet? Biztos, hogy ilyen hidegben tüzet kell gyújtania ahhoz, hogy ne fagyjon halálra.
- Arisa, te ebben jobb vagy. Füstöt vagy tüzet kell találnunk valamerre, egy egyszemélyes táborban. – simogattam meg a hátát. Ezzel nem csak törődésemet akartam kifejezni, de ezzel ellenőriztem, hogy hogyan bírja a hideget. A kissé melegebb környezetet már jobban viselte, mint tegnap, még legalább egy napig nem fog kihűlni vészesen. A kígyó beleegyezően mordult egyet, és lassú hullámzással indult arra, amerről a csorda érkezett, hiszen a lemmingek nem túl okos állatok hírében álltak.
~ Ennek fényében nem hinném, hogy a csorda hirtelen vissza tudna fordulni egy újabb körre.. – jutott eszembe a gondolat. A fiúnak remélhetőleg órákra van szüksége, amíg újra átalakítja a rénszarvasok tudatát, hiszen elsőre is várt öt napot..
Unatkozva ásítottam egyet, de dühöm nem lankadt. Lassan már fél órája keringtünk a csípős hidegben, de füstnek nyomát sem láttam. Fogy az időnk – és sietnünk kell.
Arisa hirtelen élesen irányt változtatott. Értetlenül kapkodtam a szemem, nem láttam mást, csak havat, mohát és egy-egy nagyobb sziklát kiemelkedni a hótakaró alól. Na meg a rénszarvasok nyomait, amelyet követtünk. Végül kiszúrtam azt, amerre igyekeztünk. A lány egy nagyobb sziklahalom felé indult, ami körül – már én is láttam – tábortűz eltaposott nyomait láttam, az eldobált ételmaradványokról, csontokról nem beszélve. A srác végül is ehetett rénszarvast, hiszen azok nem tudtak neki ellenállni.
- Ice Make: Winged Armor! – szóltam, és levetettem magam Arisa hátáról. Lassan vitorlázva közelítettem meg a sziklát, amely körül a táborozás egyre több jelét láttam meg, mind-mind friss, talán csak néhány órásak. Gondolataim egy pillanatra szétestek, majd újra összeálltak, ahogy egy új hang lépett be a fejembe, amely nem tartozott Arisához. A tudat, hogy bárki hozzá tud férni agyamhoz, aki csak kicsit is foglalkozik a mágiával, hátborzongató és egyben dühítő volt.
- Ne gyere közelebb! – csilingelt a fülemben egy vékony hang. Furcsa módon nem hatott fenyegetően, inkább kérésnek hangzott, mint parancsnak. Óvatosan meredekebbre vettem az irányomat, és spirálban indultam a föld felé.
- Allen? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Ahogy talpam a földet érte, hangosabban is megismételtem a kérdést. – Te vagy az, Allen?
A hang jóval ingerültebben szólt hozzám, mint az előbb, de a nyugodtság látszatát még igyekezett megőrizni.
- Csak a testvérkéim szólíthatnak így! Neked nem szabad!
~ Vannak testvérei? – döbbenetem határtalan volt. Nem láttam második gyerekre utaló nyomot a házban, de a szülei igazán tudhatták volna, hogy ahhoz, hogy visszahozzam, mindent tudnom kell róla..
- A testvérkéim nem szeretnek téged! Azt mondják, te is bántani akarsz mint a többiek! – kiáltotta a hang.
- Nem akarlak bántani! Csak azt szeretném, hogy te ne bántsd a falut! – próbáltam megnyugtatni. Még sosem volt dolgom olyan helyzettel, amikor egy kisgyereket kellett volna megnyugtatni.
- Miért ne? – nem tudtam nem kihallani az enyhe gunyorosságot Allen hangjából. Halk mocorgás hangja szólt a kőrakástól, ahol Allent sejtettem. Először csak egy láb jelent meg a bejáratnál, majd teljes, hat éves valójában megjelent a fiú. Tejfölszőke, kék szemű fiú lépett ki a kövek közül, egy véres csonttal a kezében. Nem értettem, miért hord magánál ilyen fegyvert – vagy talán eszközt.
- Semmit nem ártottak neked, és ha még egyszer átmennek a rénszarvasok a falun, emberek halhatnak meg. – próbáltam neki megmagyarázni a helyzetet.
- A testvérkéimre gondolsz? – kérdezte értetlenül. - De hisz ők nem csináltak semmi rosszat...
A fiú hirtelen eltűnt a semmiben, és hangja a hátam mögül hangzott fel. Megperdültem, és már a hóban láttam meg vékony alakját.
- ÉN mondtam nekik, hogy menjenek a faluba! ÉN akartam ezt! – szögezte le.
~ „Testvérkék”.. Már értem.
Szerencsétlen.. A szülei nem világosították fel, milyen mágusnak lenni. Grimaszom kiülhetett az arcomra, mire Allen dühösen folytatta.
- És ők mivel szeretnek engem, megteszik amit kérek!
- Miért akarnád megölni a szomszédaidat és a szüleidet? – csóváltam meg a fejem. Még reménykedtem abban, hogy békével visszajön velem, ha rájön arra, mit tett. - A rénszarvasok nem azért teszik meg, amit kérsz, mert szeretnek. Nem érzed, ahogy rájuk parancsolsz?
- Megölni? - a fiú hirtelen megint eltűnt, majd tőlem néhány méterre jelent meg újra, megborsóztatva a hátam. Milyen mágiával rendelkezik, amiről én még nem tudok? - Meg kell őket büntetni! Ahogy a rossz embereket szokás! Megkapja a gonosz a büntetését, ahogy a mesékben! A testvérkéim tudják ezt, ők megértenek...nem úgy mint "azok"... és te... – itt hangja eltűnt, és mögöttem szólalt meg, de teste még mindig előttem állt, eltorzult arccal. - Te rossz ember vagy!
- Amikor megtiltottak valamit, és te mégis megtetted, akkor téged kidobtak a hóba, akár napokra is? – arcom továbbra is nyugalmat árasztott magából, de belsőm forrongott. Mégis kinek képzeli magát ez a taknyos? Kezem ökölbe szorult, majd szinte öntudatlanul is felvette oly jól megszokott helyzetét, ahogy újabb és újabb hasonmások léptek elő a semmiből. - Nem vagyok rossz ember. Másokon akarok segíteni. És te is tehetnéd ezt, ahelyett, hogy lerombolod az otthonukat.
- Én mit tettem, hogy megbüntettek? Nekik miért szabad, ha nekem nem? – kántálta felém a sokaság. Attól, hogy valaki rosszat tett, miért kell arra rosszal felelni? Ha nagyban látná a helyzetet, tudhatná, hogy a vérbosszúk is így kezdődnek. - Megtehetem! És megteszem! Mert megérdemlik! És téged is megbüntetlek, ha gonosz vagy!
Feladtam. Agyamat düh lepte el, de mágiám hidege azonnal átvette helyét. Undorított ez a mentalitás, még akkor is, ha kisgyerektől származott.
- Ha azt hiszed, hogy a rosszat azzal lehet legyőzni, ha rossz vagy.. Ám legyen. – jégpáncélom egy villanás kíséretében jelent meg rajtam, mint ahogy karmaim is. A jég hidegét ugyanúgy fogadtam, mint a belsőmet elfoglalót. Ez egy ugyanolyan csata lesz, mint bármelyik más. A gyerek ugyanolyan veszélyes lehet, mint bárki.
Allen hasonmásainak arcai a düh maszkává torzultak, és hangjuk felerősödött. A telepátia útján nem csak fülemben, hanem agyamban is üvölteni kezdett a kölyök.
- Rossz ember vagy, gonosz ember, megbüntetlek, MEGBÜNTETLEK, MEGBÜNTETLEK!!!!!! – torkomból hangos kiáltás szakadt fel, de hasztalanul igyekeztem túlkiabálni a zajt. Lélegzetemet egy füstkígyó szakította belém, mely a tábortűz még parázsló maradványaiból kelt életre. A csapás elemelt a talajtól, és métereket gurultam, mire megkapaszkodtam a csúszós, havas földben. De a hang elhallgatott, amit ropogó csontjaim ellenére is komoly javulásként könyveltem el.
- Ice Make: Lance! – kiáltottam, és összeérintett kezeimből jégcsapok indultak meg a klónok irányába. De…
~ akkor sem fogom megölni, sem túlságosan megsebesíteni. – jutottak eszembe saját szavaim. A jéglándzsák irányt változtattak, és a klónok ruháinak lelógó részeit vették célba. Az eredetit ezek a földhöz fogják szögezni, amíg ki nem szabadul, a füstből levők pedig..
Ahogy az első jégdarab célba ért, egy Allen hangos sistergés kíséretében füstté omlott szét. Majd gyors egymásutánban a többi is. Nemsokára környezetemet sűrű, fekete füstfelhő vonta be, amit a szél sem enyhített, mintha a gomolygó feketeség szilárd lenne. Szemem könnyezni kezdett, és a lélegzetvétel sem esett könnyen. Ez a srác erősebbnek tűnt, mint amilyen én voltam – igaz, én később kezdtem el komolyan mágiát tanulni, így akár több ideje is volt gyakorolni, mint nekem.
De már csak az igazi Allen hangja törte meg a csendet.
- MEGBÜNTETNI! – szememet meresztve, lassan kivettem a füstön keresztül a még mindig szabadulni próbáló kisfiút. Nadrágja szárát egy jéglándzsa szúrta keresztül, nem sok helyet hagyva a mozgásnak. De ennél fontosabb dolgom akadt. Szarvasbőgés zengett fel, majd galoppozás zaja. A füst végre-valahára kezdett felszakadni, így épp a felém rohanó rénszarvas szemébe nézhettem. Szarvai távolról nem tűntek félelmetesnek, de egyre közeledtek, és láttam, ahogy az útjába kerülő csenevész bokrokat szinte semmi erőfeszítéssel tépte ki a földből.
- A testvérkéim is gyűlölnek téged! Mind gyűlöl téged! Megbüntetünk téged! – rikoltott fel újra Allen, szemében dühödt csillogással. Hangját követően újabb szarvasok jelentek meg, és leszegett fejjel indultak meg felém.
- Fungus Spore: Purple Mist! – kiáltottam, és kezeimmel a föld felé intettem. Egy apró gomba kezdett nőni, majd körülötte csontvázak törtek fel a földből. Az agyatlan testek – akik feltehetően valamely fagyhalált halt csoporthoz tartoztak – a legközelebbi állat felé vették az irányt. A szarvasnak nem okozott nehézséget az, hogy fejének egy mozdulatával darabokra törje őket, de túl sokan voltak: rohama megtört, és dühösen fújtatva ágaskodott fel.
- Végre! – szippantottam be a megnőtt gomba spóráit. A gomba képességeinek megismerése óta most használtam először az erejét, így a spórák hatása még mindig lenyűgöző volt. Izmaim csúcsra pörögtek, és reflexeim is egy nagyságrenddel jobbak lettek. A felém csörtető rénszarvasok mintha lelassultak volna, így az első, pengeéles agancspár elől játszi könnyedséggel ugrottam félre. A másodikéban már megkapaszkodtam, és csak viccből az állat hátára löktem magam, majd egy elegáns ugrással a földre érkeztem, hátsó patái mögé.
- Nocturnal Darkness! – dobtam el a tenyeremben megjelenő fekete kalapos gombákat Allen felé, aki éppen széttépte nadrágja szárát. Mágia nélküli szemnek áthatolhatatlan, fekete köd vette át a feloszló füstfelhő helyét, és most a kissrác köhögött helyettem. Lehet, hogy erősebb volt nálam, de tapasztalatának hiánya az én oldalamra billentette a mérleg nyelvét. – Ice Make: Ice Cube! – karmaimon egy jégkocka nőtt, a halálos fegyvert szelídebbé varázsolva. Fordulatot téve ütöttem az egyik szarvas felé, de elbíztam magam. Karomba éles fájdalom hasított, ahogy a szarvas koponyája felfogta a jégkockát. Az agancs a mellkasomnak feszült. Újból a levegőbe emelkedtem akaratomon kívül, ma már másodszor, és földet érésem hasonló eredménnyel járt, épp gombáim hatósugarán kívül. Allen köhögve tört ki a feketeségből. Szemében a düh helyett már a félelem dominált. Meg tudtam érteni. Gonosz fénnyel ragyogott fel mosolyom, és talpra szökkentem, mielőtt újabb mágiát vethetett volna be. A jégkocka itt már hatékonyabb volt, és Allen egy hang nélkül csuklott össze. Halántékán vékony vérpatak indult meg, vörössé színezve a havat – de nem tudtam sajnálni. Talán még így is túl gyengéd voltam vele. A szarvasok megálltak, és értetlenül néztek körbe, mintha nem is értenék, mit keresnek itt. Minden bizonnyal ez is volt a helyzet, legalábbis a Seidr mágiával kapcsolatos tudásom szerint. Bizonytalan lépésekkel indultak meg a falu irányába.
- Arisa! – néztem fel a levegőben köröző kígyóra, aki hangomra lassan ereszkedni kezdett. Okosan felmérte a helyzetet, érezte, hogy ebben a csatában legfeljebb csak hátráltatott volna engem. – Induljunk vissza. Sürgős beszédem van a gyerek szüleivel. – nyaláboltam fel az ájult Allent, és a levegőbe emelkedtünk.
Csak egy dolog változott a faluban: a tüzeket megfékezték. Reményüket és otthonukat vesztett emberek kuporogtak a romok mellett, és próbálták menteni, ami menthető. Pengeélesre szorított szájjal cipeltem oda az ájult gyereket szüleihez.
- Jól van. – kezdtem, még mielőtt megszólalhattak volna. Száraz hangom és arckifejezésem beléjük fojtotta a szót. – De nem maradhat itt. Túl erős. El kell mennie egy máguscéhbe, és mentort találnia magának. Ha nagyobb tapasztalata lesz, egy közepesen erős mágus, mint én, nem lesz elég erős ahhoz, hogy megállítsa, és még mindig gyűlöli ezt a helyet. – mutattam körbe szabadon maradt kezemmel. A mozdulat nem csak az épületeket, hanem magát az egész tundrát jelentette.
- Tudjuk. – mondta lehorgadó vállakkal az apja, és könnyek gyűltek a szemébe, miközben átvette fiát. – De nem tudtunk elszakadni tőle.
- Sajnos muszáj lesz. Addig itt maradok, amíg nem döntenek. Megsérült valaki? – váltottam témát hirtelen.
- Csak Timor sérült meg súlyosan, a többiek megúszták legfeljebb törésekkel. Ő a fejét verte be.
- Ki az a Timor? – kérdeztem. Gondoltam, megnézem, hátha tudok segíteni rajta.
- RUDIIIIIII! – ugrott valami hátulról a nyakamba. A hirtelen jött súlytól elvesztettem az egyensúlyomat, és arccal a hóba estem. – Hiányoztál! Végre hazajöttél!
- Miért pont ő?! És miért pont én?! – kiáltottam fel vádlón, de kérdésemre senki nem felelt. Már ha a körülöttem felcsendülő nevetést nem vehettem válasznak..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szomb. Ápr. 28, 2012 8:58 pm

Mi történt a nappalimmal?!

Lábamban az izmok már izzottak az erőfeszítéstől, de nem tudtam lehagyni üldözőimet. Bokámat a mocsár sara minden lépésnél egyre jobban beszippantotta, még esélyét is elvéve annak, hogy napfelkelte előtt kikeveredjek erről az átkozott helyről. A mocsár szaga fojtogatott. Az ingoványos talaj fölé magasodó fák és óriásgombák még a Hold kevés fényét is felfogták, teljes sötétségbe vonva környezetemet. Lábaimat már véresre horzsolták az egyre-másra elém tévedő gyökerek, amelyeket nem tudtam kikerülni. Fogalmam sem volt, hogy kik elől menekülök, de tudtam, futnom kell az életemért. Vakító, lila fénynyaláb csapódott be a sárba, amitől megkettőztem erőfeszítéseimet. Varázserőm a padlót súrolta, egy Freeze-re sem volt energiám. Lassan ritkulni kezdtek az akadályok, és már ki tudtam venni a közvetlenül mellettem magasodó fákat. Egy gyors oldallépéssel bebújtam az egyik növény oldalán húzódó hasadékba. Hátha nem vettek észre… Üldözőim hangja szép lassan elhalkult. Óvatosan kilestem búvóhelyemről.
- Ezek a gombák idáig nem voltak itt.. – néztem a fa körül magasodó, velem egymagasságú gombákra. Lila kalapjaik halvány fényben derengtek. Még a mocsárban is furcsák voltak…
Hirtelen lilán világító, vékony szemek nyíltak az egyik kalapján. Törzsén pengeéles fogakkal teli száj nyílt gonosz vigyorra, és gyökereit kitépve a földből fejem felé ugrott..

- Mi a… - ágyam hangosat reccsent tiltakozásképp, mikor felültem benne. Körbenéztem a szobában, majd kifújva a levegőt, visszadőltem. – Csak álom.. - Nem kellett volna megenni tegnap azt az utolsó szelet gombás pizzát. – lassan kezdtem felébredni. Mit is láttam az előbb? Oldalra pillantottam, és legrosszabb sejtésem igazolódott be: igazam van. Apró, színes és szürke kalapos gombák növekedtek mindenfelé. A bútorokon, a szőnyegen, a padlón, a függönyön… - Mi a fene?
Este még semmi furcsa nem volt a lakásban. Senki nem járt itt, aki képes lett volna erre.. Belecsúsztattam lábam a papucsomba, és a növények között lavírozva indultam ki a szobából.
A nappaliban sem volt jobb a helyzet. Az itteni gombák között már nagyobbak, fél méteresek is előfordultak, és ugyanolyan sűrűn nőttek, mint a hálószobában. Ahogy a küszöbön megböktem egy kisebbet a lábammal, az sűrű, fekete füstöt lövellt a szemem felé. Két lépést tántorogtam oldalra, mielőtt sikerült volna összeszednem magam. Még épp éreztem, hogy újabb gombát súrol talpam.. Az államba becsapódó gombakalap csillagokat idézett a szemem elé. Üvegcsörgés hallatszott, ahogy a gellert kapott lövedék átrepült az ablakon. Egy macska nyivákolt fájdalmasan, ahogy végre lezuhant a kalap. De a növény maradéka már kezdte újabb lövedékét növeszteni.
- Basszus.. – tapogattam meg állkapcsomat. Ezeket sürgősen el kell tüntetni innen, mielőtt a főbérlő meghívatja magát vacsorára.. Ha ezeket egyesével elkezdem kiszedegetni, ki tudja, milyen sérüléseket fogok elszenvedni, na meg hogy milyen mérgeket fogok belélegezni..
- Freeze! – indítottam el egy fagyasztást egy csoport, meglehetősen ellenszenvesen kinéző gomba felé. Valahogy az álmomban megjelentekre emlékeztettek, ezért mihamarabb meg akartam tőlük szabadulni. A mágia talált, és lassan jégcsapok jelentek meg a gombákon. Megnyugodva nyúltam feléjük kezemmel, amire időközben karmokat is idéztem. Ijedten rándultam vissza, mikor a jégcsapok hirtelen eltűntek, mintha beszívták volna a jeget… És szemmel látható növekedésbe kezdtek. A bokáig érő gombák hirtelen már szinte térdig értek, és alig tudtam kikerülni, hogy kalapjaik hozzám érjenek.
~ Ehhez szakszerű segítség kell. Vajon hol lehet most Omeron? – indultam el a Quatroba. Néhány, enyhén elektromos gombát leszámítva sértetlenül jutottam ki a házból, és óvatosan bezártam az ajtót. Lábaimat a szokásosnál is gyorsabban szedtem, amit jócskán megbámultak a többiek. Nem szokták meg, hogy engem egyedül, Arisa nélkül lássanak, főleg gyalog. Be kell vallanom, elszoktam ettől, jobban szerettem a repülést, és familiárisom se bánta.
- Omeron merre van? – nyitottam ki a céhház ajtaját.
- Küldetésen. Miért kérded? – felelte egyik céhtársam.
- Nos.. Gombák lepték el a nappalimat, az agresszívebb fajtából. – simogattam meg sajgó állam. Reméltem, nem fogok a gombakalaptól véraláfutást kapni. – Amikor mágiával akartam őket eltüntetni, csak megnőttek, és a kalapjaikat lövöldözték rám. Azt hittem, tud segíteni az eltüntetésükben.. Esetleg másvalaki, aki ért a gombamágiához? – kérdeztem a rám meredő tekintetektől. Válasz helyett mindenki visszafordult az italához, jelezve, hogy nem tudnak segíteni. Csak egyvalamit tudtam tenni. A könyvtárba siettem, és nézelődni kezdtem a növényekről szóló részlegnél.
Dohogva indultam vissza. Nem hagyhattam így a lakást, míg Ome visszatér, és nem tudtam segítséget találni. Kénytelen voltam belevetni magam a gombamágia rejtelmeibe, méghozzá mindenféle könyv nélkül, hiszen a céh könyvtárában csak haladó könyveket találtam, és egyet a gombák leírásáról. Mélyet sóhajtva nyitottam ki a lakásom ajtaját, ugyanolyan lassan, mint ahogy távoztam. A helyzet változatlan volt, leszámítva a jeget beszívó darabokat, amelyek azóta visszanyerték eredeti méretüket – ellenben a telep növekedésnek indult.
Rövid keresgélés után leültem egy talpalatnyi területre, ahol baj nélkül tudtam olvasgatni. Először is, meg kell tudnom, hogy milyen gombákkal állok szemben. Körülnéztem, és nagyjából hat fajtát tudtam megkülönböztetni belőlük, amelyeket gond nélkül meg is találtam némi lapozgatás után.
Egy szerencsém volt. Az egyik fajta szinte nulla mágikus képességgel rendelkezett, méghozzá a fehér-piros kalaposak. Erejük kimerült abban, hogy láthatatlanná tudtak válni, amikor veszélyt érzékeltek, így gyakorlás közben nem árthattak nekem. Most már két mágiaágat ismertem, a nekromanciát és a jégmágiát. Vajon melyikhez lesz hasonló? A jéghez, amihez belülről kell megformálnom a mágiát, mielőtt útnak indul, vagy a csontvázakhoz, amelyeket először meg kell találnom, és csak aztán tudom őket befolyásolni?
Most már két úton tudtam nekiindulni a felfedezésnek, és tudtam, nyitottnak kell lennem a megérzéseimre, hiszen fogalmam sem volt, mire számíthatok.
~ Biztos, ami biztos.. – gondoltam, és két, fagyfoltokkal tarkított csontváz jelent meg a szobában, betöltve a maradék helyet, amit a nem veszélyes gombák előtt hagytam. Ha történne valami, ezek fel tudják fogni a csapások erejét. Feladatuknak megfelelően a holtak pajzsokkal jelentek meg, és a gombák és közém telepedtek, nem evilági türelemmel dermedve mozdulatlanná, míg én kiengedtem érzékelésem szálait.
Arisa tudata néha kíváncsian belépett fejembe, de azonnal vissza is lépett, amikor látta, hogy még nem végeztem. Ahogy a nekromanciánál, itt is órák teltek el, ahogy újabb és újabb próbákat tettem arra, hogy láthatatlanságra bírjam a vizsgálódást sztoikusan tűrő gombákat. Ennyiben mindenképpen jobbnak tűntek, mint az emberek. Nyugton maradtak, ahogy a csontvázak is.
Az árnyékok egyre hosszabbak lettek, de lassan siker koronázta erőfeszítéseimet. Két kisebb gomba robbant ki a földből, ahogy hirtelen ráéreztem, mit kell tennem. Valahol a két mágia között feküdt ennek a technikája: egy apró „mágiagömböt” küldtem a földbe, amelyből kialakultak a gombák spórái, majd a mágiát felfalva azonnal megnőttek. Eltüntetése is hasonlóan működött, kivontam a gombák mágikus energiáját, amitől azok spóráikká redukálódtak. Azonban a mágiát már nem tudtam magamnak felhasználható állapotba hozni, így azt a levegőbe engedtem, ahol „elpárolgott”. Az, hogy milyen spórákat tudtam megidézni, csak attól függött, hogy mennyit sikerült megjegyeznem; elég volt képét vagy hatását felidéznem, és megjelent a földön a kis növény. A láthatatlanná váló gombáknak nem sok értelmét láttam, így csak eltüntettem őket. A többi mintha idegesen megremegett volna, amikor eltűntek társaik, a többi olyan gombával együtt, amelyeknek nem láttam hasznát. Ellenben a szobából négyzetméterekkel többet lehetett látni, mint néhány pillanattal előbb. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy megvilágosodott előttem, hogy nem csak a saját magam által idézett gombákat tudom eltüntetni.
- És most te jössz. – suttogtam vérszomjasan, és a kalaplövő gombák felé fordultam. Az előbb használt energiát indítottam feléjük, de a mágia.. visszapattant. Egy újabb lövedék repült felém, csontok halmává törve az egyik csontvázat. A pajzson óriási horpadás díszlett.. – Szóval játszani akarsz?
Ez a faj jóval szívósabb volt. Talán azért, mert erősebb benne a mágia? Elgondolkozva kezdtem játszadozni a mágiaszálakkal, óvatosan bökdösve a szárát és újra megjelenő kalapját. Érdekes… Teljesen más érzete volt, mint az előzőnek. Tehát mindegyik fajnál külön meg kell tanulnom, hogy hogyan lehet őket irányítani? Erről egy szót sem írtak a sebtiben végigolvasott könyvek a könyvtárban.. De ennek is kell nyitjának lennie.. Lassan hozzáértem a gyökereihez is.
Egyszerre négy kalap száguldott felém.
- Ice Make: Armor! – kiáltottam, de még így is kiszorult tüdőmből a levegő, amikor eltalált engem az a kettő, amit csontvázam nem tudott kivédeni, saját halála árán. De a kalapjukat kilövő gombák eltűntek! – Ahaaa! – értettem meg, mi történt. Szóval ez reflexesen működik náluk, amikor érzékeny pontot érint a mágia, akkor kilövik a kalapjukat valamerre. Feltehetőleg a forrás felé. De miután kilőtték őket, már nem marad semmi energiájuk, így el is tűnnek. Vagyis..
Kíváncsian fordultam az újabb csoport felé. Most először arra késztettem őket, hogy a lehető legkisebb erővel lőjék ki a lövedékeket. Ez akkora sikerrel járt, hogy a kalapok csak félrecsúsztak, majd a földre estek, és a gombák egy pillanattal később eltűntek, a kalapokkal együtt. Ezekről is ennyit. Dühösen tüntettem el az összeset a szobából az előbb felfedezett módszerrel, habár vagy húsz percnyi megfeszített munkámba került; még gyakorolnom kell ezt. Ugyan hasznosnak tűntek, de ezeknél nagyobbat ütök a karmokkal.
- Éji sötétség? – olvastam fel hangosan a következő faj nevét. – A gombák a veszély jelére sűrű, fekete füstöt bocsájtanak ki magukból nagyjából három méteres átmérőben, és benne csak mágikusan megerősített látással lehet bármit látni. Ez egész jól hangzik! – lelkendeztem, és kimerülő energiámat a fekete gomba felé fordítottam. Ha ehhez nyúlok rosszul, akkor órákig takaríthatom majd a füst maradékát a falakról..
Lassan dolgozni kezdtem. A gomba kalapjában találtam meg a fekete anyagot, amit ki tud lőni, és az azt mozgató reflexet is könnyen kivettem. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan kell bekapcsolása nélkül eltüntetni őket. Óvatosan hozzáértem a gyökerekhez, és hagytam, hogy beszívják az energiát. A gombák szinte látható örömmel kezdték el szívni a mágiát, és azonnal növekedésnek indultak. De a bennük levő fekete spórák mennyisége még nem nőtt olyan gyorsan.. Vagyis lecsökkent a nyomás bennük! Azonnal megfordítottam a varázserő áramlását, mire a gombák eltűntek, apró fekete füstfelhőt hagyva maguk után. Boldog vigyorral fogtam hozzá ennek a fajtának az eltüntetéséhez is.
- És az utolsók.. Csodagomba? – pislantottam bele a könyvbe. A többihez képest ez a fajta sokszínű volt, és a legtöbbje csak alakban hasonlított a képekre, illetve mintázatban. A színek nem egyeztek, de úgy tűnt, ez nem is volt probléma. – „Csak kóstold meg. Nem mérgező.”
~ Ki volt ilyen idióta, aki így állította össze a könyvet..? – mérgelődtem, de akárhogy lapozgattam, a rövid leíráson kívül semmilyen más információt nem adott a gombászati szakkönyv. Végül megvontam a vállam, eltüntettem egy kivételével az összeset, leszakítottam az utolsót, és a számba vettem. Teljesen normális gombaíze volt, de mintha valahogy egy kicsit sós lett volna, mint az egyszerű chipsnek. Eszerint másnak is oda lehet adni anélkül, hogy gyanút fogna.. De mire is jó?
- Mit keresnek rózsaszín rozmárok az ágyamon? – döbbentem meg. Egyikük éppen a párnámat szakította ketté, és elégedett pofával nézett rám, fogai között tollakkal! Egy lépést tettem feléjük, de a szoba körbe-körbe kezdett forogni. Hullámokban tört rám a hányinger, de azonnal el is múlt – mint ahogy a látomások is. Helyén bódultság maradt, mintha csak leittam volna magam. Széles mosollyal akartam keblemre ölelni az egész világot, de senki nem volt körülöttem. Hangosan kuncogni kezdtem, majd tudatom egy pillanat alatt mondta fel a szolgálatot.


Hajnalodott, mikor hasogató fejfájásra ébredtem. Laposan pislogtam, és lassan oldalra fordítottam a fejem. Egy apró gomba bizonyította be, hogy a tegnapot nem csak álmodtam – és még nagyobb bizonyíték volt az, hogy a gomba eltűnt, mikor úgy akartam. Mi is történt a végén? A mellém hullott könyvre néztem, ahogy kitisztult a látásom, és a lábjegyzetre néztem. Ja, igen, a csodagomba! Szóval hallucinációkat okoz, bódultságot, csak nem szabad előzetes előkészítés nélkül bevenni, különben csak elalszik tőle az ember, vagy hallucinál, esetleg mindkettő. De miért van itt a lábjegyzet, amikor este még nem volt?
„A könyvet rúnamágiával szőttük át annak érdekében, hogy csak gyakorlással lehessen felfedezni az összes tartalmat. Így néhány oldal csak akkor tűnik fel, ha már kipróbáltad azt, amiről szól.”
Hogy én mennyire utálok olvasni..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szer. Május 23, 2012 9:55 pm

Nos hát kedves Sir Konzerv!


Azt hiszem mind a két munkáddal meg vagyok elégedve, a tőled már megszokott színvonalat és minőséget kaptam, amivel meg vagyok elégedve. Mind két történted szokásosan lesokkolt, a rózsaszín rozmárok groteszk kinézet másodpercek alatt megjelent fejemben xD.
Ugyan akkor szeretném egy hatalmas tévedésre felhívni a figyelmed. A MIKULÁS LÉTEZIK! Világos? Hiába minden gonosz technika és trükköd, soha nem fogom fel adni a hitem xD

Jutalmad: 400 VE + 500 VE valamint a familiárisod 100 VE + 125 VE

~~~ Level up!~~~
Gratulálok az ötös szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szomb. Júl. 07, 2012 11:52 am

Jégpalota
1. rész


/Mivel most kissé távolabb megyek a humortól, mint megszokott környezetemtől, szeretnék egy kicsit komolyabb értékelést kérni erre és az elkövetkezendő jégpalotákra - volt-e benne unalmas rész, gyenge leírás, etc., ha van ideje a kaland olvasójának. Előre is köszönöm!/

Szememből kiráztam az izzadtságot, és az ég felé emelkedő tűzgolyóra néztem. Jégpáncélom már csak komolyabb erőfeszítések árán tudta fenntartani magát, de ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy ne süljek meg élve. A helyzeten az sem segített, hogy a puszta már lassan lángolt a gellert kapott lángnyelvektől. Érdekes harcteret alkotott a két ellentétes elem találkozása: a foltokban lobogó tűz már csak azért nem állt össze teljes futótűzzé, mert helyenként vastag jégkéreg borította a talajt, ahogy a levegő is hasonló hőmérsékletingadozással küszködött. Egyik karom és lábam majd’ megfagyott, míg többi testtájamon verejték patakzott. A tűzgolyók elérték röppályájuk csúcsát, és gyors ereszkedésbe kezdtek, egyenesen felém. Még akkor is gyűlöltem ezt a fajta harcot, ha azt csak gyakorlás volt – mint most. Apró, kék pecsét villant kezemben, és rámarkoltam a tűzgolyóra. A Freeze vörös szikraeső kíséretében oltotta ki a mágiát, de máris újabbak reppentek föl, mikor előreléptem. A célt tévesztett tűzcsóvák a földön szétlapulva próbáltak a lábamba kapni, de ezeket szinte odafigyelés nélkül oltottam ki. Túlságosan is közelharcra fókuszált a repertoárom, aminek gyakran megittam a levét, mint most is. Minden egyes lépéssel, amivel közelebb kerültem, egyre könnyebben tudta Ardan irányítani a lövedékeit, amik miatt azonnal vissza is kellett táncolnom. Rendes körülmények között Arisa a segítésemre tudott volna sietni, de most csak a megfigyelő szerepét vette fel, lomhán kerülgetve a felfelé szálló füstpamacsokat és eltévedt lövedékeket. Kíváncsi voltam, hogy nézhet ki fentről a mező. Talán, mint egy sakktábla, vörös és világoskék mezőkkel, csak két bábuval. Mélázásomból az ismét fejem fölé érő tűzlabdák zökkentettek ki.
- Freeze! – lőttem el újból a varázslatot, mire a tűzgolyók, amikhez hozzáértem, ártalmatlan fényjátékká estek szét. Biztosan van ennek egy egyszerűbb módja – csak a fagyot kell a testemtől távolabb megidézni, de ezt nem volt sem időm, sem megfelelő tapasztalatom kitalálni. A pillanatnyi szünetet kihasználva előrevetettem magam, újra megkísérelve az áttörést a zárótűz alatt. Az újabb lángnyelvek már csak hűlt helyemet nyaldosták – szó szerint, hiszen a harsogó lángok hangos sistergéssel aludtak ki a lábam nyomán húzódó jégsávon. Ellenfelem rengeteg energiát fektetett abba, hogy számomra kényelmetlen harcteret hozzon létre, hát én sem kíméltem magam. Végre megpillantottam a barna köpenyt, ami Ardan testét takarta. Arcán a stílusosan lángvörös céhjel gúnyosan megrándult.
- Fire Projectiles! – hangzott fel basszusa. Látóteremet vörös izzás töltötte meg.
- Ice Make: Ice Cube! – előttem egy engem épphogy takaró jégkocka nőtt ki a földből. A belécsapódó skarlát pelyhek gőzfelhőbe burkoltak minket, kibírhatatlanul forróvá és párássá téve a levegőt, és szinte teljesen elolvasztották fedezékemet. Kezem a megtépázott jégtömbbe süllyedt, és az anyag engedelmeskedett akaratomnak. Méteres pengék maradtak kezemen, ahogy kihúztam őket a jégből, és további habozás nélkül Ardan felé rohantam, megerősítve páncélzatom. A jég csikorogva tiltakozott a még mindig záporozó lövedékek ellen, de nagy részük a sűrű gőzben célt tévesztett. Látásom egy pillanat alatt tisztult ki, ahogy kiértem a felhőből: a férfi vigyorgó arcával néztem farkasszemet, ahogy bekapcsolta menekülőmágiáját.
- Red Carpet! – lőtte ki magát a levegőbe. Kárörvendve fordult fejjel lefelé, és karjait a feje mögött összefűzve szólalt meg, miközben térdemre támaszkodva, lihegve néztem fel rá. – És most mihez kezdesz? Nincs semmid, amivel eltalálhatnál itt, hacsak nem számítjuk Arisát. – intett felé fejével. Legalább céhtársaim nevén nevezték a lányt..
- Fogalmam sincs. Nem vagyok jó a távolsági harcban. Fegyvermágusnak kellett volna mennem. – huppantam le a földre, és végignéztem a letarolt szántóföldön. A vetés előtti égetés időszaka éppen kapóra jött számunkra, rengeteg munkát spóroltunk meg egy hálás kis falunak, mi pedig egy remek területet kaptunk a gyakorlásra, és gyengéim felmérésére. A mezőn lassan már semmi éghető anyag nem volt, a tüzek utánpótlás híján egyre kevésbé kínoztak engem, ahogy a jégtáblák is olvadoztak a tűző nap sugarai alatt és a lángokból sütő forróságtól.
- Mindenesetre gratulálok, Ardan. Végre nem robbantottál krátereket a földbe. – keltem fel a földet érő Arisa pikkelyeibe kapaszkodva. – Jól vagyok. Nagyjából. – válaszoltam a kígyó aggódó arckifejezésére. Óvatosan megmozgattam tagjaimat. Néhol a melegtől vagy a lövedékektől felhólyagosodott a bőröm, de semmi komolyabb sérülést nem szenvedtem el a gyakorlás miatt. De ahogy erősödtem, úgy kellett nagyobb és nagyobb területeket keresni, hogy szabadjára engedhessük varázserőnket anélkül, hogy valaki megsérült volna a közelünkben. Kíváncsi voltam, vajon Reigen mekkora területet tudna teljesen eltörölni, ha arra támadna kedve. De inkább nem akartam megtudni..
A céh felé vezető úton bőven volt időm gondolkozni, és a gomolygó felhők bámulása néhány órán belül újra elvesztette a varázsát. Az utóbbi időben kezdtem ráébredni arra, hogy fegyvertáram túlzottan egyirányú. A csontvázak jók voltak elterelésnek, de az átlagos mágusok is egyszerűen távol tudtak maguktól tartani, és ha nem tudtam ellenfelemnél magasabbra kerülni, a közelébe sem jutottam, ha elég eltökélt volt. Ezen valahogy változtatnom kell.. De korgó gyomrom és sebeim arra intettek, hogy először az étkezőt, majd a gyengélkedőt keressem fel, mielőtt tanácsért fordulok bárkihez.
Végül fejemet vakargatva tértem be a kocsmába, ahol Richard kérdés nélkül rakott le elém egy tál ételt, amit valahogy sikerült megmentenie. Vagy vészhelyzet esetére mindig tartogat egy adagot? Fáradtan ültem le a pulthoz, és bármi megjegyzés nélkül enni kezdtem a menüt.
- Szótlan vagy. – jegyezte meg Richard.
- Ahogy mondod. – sosem jó érzés, ha az embert ráébresztik képességeinek határaira.. – Ardan elvert egy csöppet. Ki kell találnom valamit, hogy visszavághassak a következő alkalommal. És kell találnom valakit, aki segít jégmágiát tanulni. Lassan úgy érzem, zsákutcába kerülök. – húztam el a szám, majd felkeltem a pulttól. Egy intéssel megköszöntem a kaját, és a gyengélkedő felé indultam. Nem voltak súlyosak a sebeim, de nem akartam, hogy akár véletlenül is elfertőződjenek, és hátha el tudják mulasztani a lüktetést.
- Rane. – szólított meg egy ritkán hallott hang. Meglepődve fordultam az oldalfolyosóra, ahol Goldmine támasztotta a falat, kivételesen komoly tekintettel.
- Igen, Mester? – találtam magamra az első csodálkozás után.
- Ráérsz egy percre? – bólintásomra csak intett, hogy kövessem a szobájába. Már felkészülten rúgtam le cipőmet, mielőtt felszántottam volna vele a padlót. – A legújabb borítékkal kapott a céh egy új megbízást. Nagyon ritkán szoktam valakire kiosztani feladatot, de úgy érzem, hogy ezt neked találták ki, és nagyjából a te szinteden is lehet.
Átvettem a lapot, és gyorsan átfutottam a szöveget. Fiore északi hegyeiben, egy fennsíkon jégkastély nőtt ki a semmiből, egyik napról a másikra. Néhány napig semmi sem történt ezen kívül. Emiatt senki sem kért volna fel mágusokat, de mikor a helybéliek megközelítették az épületet, a hó alól jégszörnyek tűntek fel. A lények ezután megálltak a palotához vezető összes úton, és nem mozdulnak, csak akkor, ha valaki megközelíti őket. A menekülőket nem bántják, de azt megölik, akik megpróbálják elpusztítani őket, vagy el akarja érni a palotát. A palotán belül irányítja őket valaki, akit meg kell találnom, és valahogy rávenni, hogy tüntesse el a jégszörnyeket.
Elgondolkodva húztam el a számat. Nem tetszett a feladat, több okból sem. Ha mágiával kéne megidéznem egy egész palotát, heteken át kéne dolgoznom rajta, míg ez egy nap alatt épült fel, tehát a felelős jóval erősebb lehet nálam. De bíztam Goldmine ítélőképességében. Szinte biztos voltam benne, hogy nem véletlenül épp nekem szánta a feladatot. Gyorsan végigpörgettem magamban azoknak a nevét, akikről tudtam, hogy itt vannak, és a gyanúm utolsó árnyéka is elszállt, miszerint csak azért esett rám végül a választás, mert egyedül én vagyok kéznél.
- Nemsokára indulok. – bólintottam végül. Ha nem bízom a céhmesteremben, akkor kiben bízzak?
- Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog a munka. – mosolygott Goldmine, majd egy kézmozdulattal utamra küldött. A mosoly kissé kellemetlen gondolatokat ültetett el a fejembe, de néhány pillanattal később elhessegettem őket. Térképemet még kifelé menet széthajtogattam, és nagy nehézségek árán megtaláltam az úti célt.
- Arisa, ide kell mennünk. – mutattam rá kint a kis falura, ahonnan feladták a küldetést. A kígyó egy borzongással adta tudtomra, hogy nem tetszik neki annyira a hideg környezet, amit meg is tudtam érteni. – Goldmine azt mondta, hogy nem lesz gondom a küldetéssel, úgyhogy ha gondolod, haza is jöhetsz, miután leraktál engem. – megütközött tekintetén jót vidultam. Biztos voltam benne, hogy akkor sem hagyott volna ott, ha az élete függött volna tőle – ami akár úgy is lehetett, hiszen a hidegben megfagyhatott.
A felém intézett, nem túl játékos harapásra azonban elkomorodtam. Én ki tudtam térni az útjából, de azt nem tudtam, hogy mások hogyan tudnák elkerülni a méregfogakat. Nem tetszett, hogy Arisa így próbálta megmutatni nekem, hogy mennyire nem értékeli a viccelődést.
- Arisa.. – szóltam enyhe ingerültséggel a hangomban. A nálam többször nagyobb kígyó úgy rándult össze, mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta; hiába kontrolláltam hangomat, érzelmeimnek ugyanúgy tudatában volt, mint én. – Ha ezt még egyszer megpróbálod, akár velem, akár mással, tényleg itthon foglak hagyni. – Azonnal éreztem, hogy a lány komolyan vette a fenyegetést, amit csak helyeselni tudtam, hiszen nem a levegőbe beszéltem. Hogy elvegyem a dorgálás élét, megcirógattam a pikkelyeit, majd a hátára pattantam. – Irány a jégmező!
Lassan már kezdtem elfelejteni, hogy milyen érzés vonattal utazni. A zötykölődés szinte teljesen kiesett az emlékezetemből, helyette a nyugodt, hajóhoz hasonló mozgású Arisához szoktam. Egy hátránya azonban volt az utazás ezen módjának: a szél. Ha nem csuktam be a szememet, a levegő pillanatok alatt kiszárított, így csak néha vetettem egy pillantást az alattam elhaladó tájra, amely lassan egyre zordabb kinézetet öltött. Az erdőket lassan fenyvesek váltották fel, később sötét felhők fölött repültünk át, és végül sziklás, havas-jeges tájban állapodott meg a látkép. Kissé döbbenten vettem észre, hogy a megszokottnál nagyobb léptekben haladunk, talán azért, mert Arisa ki akart engesztelni, talán azért, mert nem vettem észre, mennyit erősödött a kígyó az utóbbi néhány hétben.
Lassan a magasodó hegyek közti völgyekben kezdett lavírozni Arisa, a pontos helyet keresve, így ki tudtam nyitni a szemem. Vágyakozva néztem a sziklafalakra, de a mostani feladat nem erről szólt – sajnos.
A Nap már hosszú árnyékokat vetett, mikor familiárisom lefelé kezdett ereszkedni. Tekintetemet ide-oda kapkodva próbáltam megpillantani vagy a falut, vagy az építményt, de kivételesen nem az én tájékozódási tehetségtelenségemmel volt a baj – sehol semmi, csak hó, és még több hó. Életnek semmi nyoma nem volt, még a jéglényeket sem láttam, amelyeket említett Goldmine. Arisa lágy ívben kanyarodott balra egy szirt előtt, és megláttam az állomásunkat. Meghökkenésemet érezve a Severus jócskán lelassított. Csak egy kisebb építményt képzeltem el – nem voltam arra felkészülve, ami várt rám. A völgy alján temérdek mozdulatlan alak álldogált. Színük hasonló volt a körülöttük elterülő hóéhoz, így nem tudtam kivenni alakjukat, csak méreteiket – talán két méteres gólemek álltak őrt elszórva a palota körül. A kastély még ilyen messziről is lenyűgöző látványt nyújtott – a hegynek támaszkodó épületet kivitelezője hat magas, karcsú toronyból álmodta meg, átlátszatlan jégből, melyeket alacsony épületek és vékony hidak kötöttek össze különböző magasságokban, hasonló anyagból. Öt torony félkört formázott, a kör középpontjában a legmagasabb, erkélyekkel borított torony állt, szinte teljesen beleolvadva a szürke sziklafalba.. Jégszobrok és –növények övezték több méter széles körben az alapokat, főképp fenyőkből.
- Ez.. lehetetlen! – nyögtem halkan. Egyszerűen nem lehet ennyi jeget teremteni ilyen rövid idő alatt!
Arisa nagyot rándult, és szinte teljesen megfordult tengelye körül, figyelmeztetés nélkül. Szorosabbra fogtam lábammal testét, és próbáltam magamhoz térni. Ahogy körülnéztem, ijedten behúztam a nyakam. Jéglándzsák repkedtek körülöttünk, amiket a földről dobott fel.. de ki?
A jéggólemek továbbra is mozdulatlanul álltak, egyedül karjaikat emelték felénk. Kezeik helyéből jégcsapok repültek fel, tökéletes precizitással követve minket, és csak familiárisom kiszámíthatatlan mozgásának volt köszönhető, hogy centikkel mellettünk zúgtak el a lövedékek.
- El innen, de gyorsan! – kiáltottam, és felemelt kezeim nyomán rengeteg, apró jégkocka kezdett zuhanni a föld felé, az Ice Cube hatására. Többségük ártalmatlanul zuhant le, de a többi jó szolgálatot tett nekünk: a nekik csapódó jéglándzsák csikorgó hangot hallatva tévesztettek célt, mi pedig pillanatok alatt lőtávon kívülre értünk, többé-kevésbé sértetlenül.
- Az egyszerű megoldás nem működött. – sóhajtottam, és gondolataimba merültem, amiből szinte azonnal ki is szakított Arisa reszketése. Csak most jöttem rá, hogy már órák óta fagyos környezetben vagyunk. – Tegyél le valahol, ahol nem látsz senkit. Gyalog kell odamennem, te pedig nem fogod sokáig bírni ezt a hideget. – Arisa egy kelletlen mordulással vette tudomásul a döntést, és a levegőbe emelkedett, az ellenkező irányba.
Alig néhány perce sétáltam a hóban, már elátkoztam a döntésemet. Hideg elleni védettségem ellenére is éreztem a csontig hatoló, csípős szelet, és egy-egy óvatlan lépés után térdig süppedtem a porhóba, ami minden egyes métert kínszenvedéssé változtatott. Óvatos becslésem szerint is több kilométert kellett caplatnom, míg elérek addig a pontig, ahol találkoztunk a gólemekkel. Próbaképp megidéztem két csontvázat. A már érkezésükkor is fagyási foltokkal tarkított testek nem ütöttek el a környezettől, sőt, még szinte hangulatossá is tették a mozdulatlan sötétséget – de hasznukat sem vettem. Túl könnyűek voltak ahhoz, hogy jelezzék nekem, hol túl gyenge a hó, és habár nem evilági kitartással rendelkeztek, túl gyengék voltak ahhoz, hogy utat törjenek nekem, ezért néhány perc bukdácsolás után el is tüntettem őket.
Legalább a fénnyel nem volt gondom. A fehér talaj a gyenge holdfényben is szinte vakítóan világított. Ahol a hó keményre tömörült össze, ott szinte normális sétatempóban tudtam haladni a kastély felé, de így is több órányi fásult botorkálásba telt, mire észrevettem az első, árnyéknak tűnő őrszemet. Azaz inkább belegyalogoltam, annyira nem tudtam figyelni másra a hidegtől. Egy pillanatig mindketten csak álltunk, és néztünk egymásra. Néhány másodperc múlva óvatosan meglengettem a kezem, de az alak nem mozdult, egyszerűen csak követett tekintetével. Az alak nálam bő egy fejjel magasabb volt. Teste lebegő és valamilyen mágiával egymáshoz kapcsolt, tüskés jégtömbökből állt. A jégdarabok lassan fel-le mozogtak, mintegy a lélegzés paródiájaként. Ezen kívül mozdulatlanul állt, de zsigereimben éreztem, hogy figyel engem. És az előző találkozásból okulva, biztos voltam benne, hogy nem fog átengedni engem. Széttárt kezeimen jégkarmok, testemen jégpáncél nőtt. Egy futó pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy ha eléggé beborítom magam jéggel, itt akár álcázásnak is használhatnám a mágiát, de gyorsan kivertem a fejemből a zavaró gondolatot.
A következő lépést már jóval óvatosabban tettem meg. Minden idegszálammal a lényre koncentráltam. De mikor végül megmozdult, elakadt a lélegzetem. A jégdarabok szinte eltűntek a szemem elől, csak egy ezüstös csíkot hagytak maguk után, ahogy a gólem szinte siklott a levegőben. Tüskés karja egy rohamozó bika erejével öklelt fel. A páncél nélkül biztos, hogy bordám tört volna az ütéstől, de még így is elemelt a talajtól az ereje. Még a levegőben újra eltalált az őrszem, megtörve repülésem ívét. Számat hó töltötte meg, ahogy földet értem. Hitetlenkedve küzdöttem magam négykézlábra, még mindig a havat köpködve, de a gólem már előttem állt. Egy csontváz jelent meg a semmiből, rozsdás pajzzsal a kezében. Az ütés, amit kapott, hasonló erejű volt az előzőhöz, de a test csak egy átlagos ember erejével rendelkezett. A pajzs hangos csendüléssel csapódott a testének. Kezeimet magam elé kaptam – így a csontszilánkok csak páncélomról borotváltak le kisebb-nagyobb darabokat.
Akárhogy is próbáltam mozdulni, csak döbbent pislogásra futotta erőmből. Ilyen ellenféllel még nem találkoztam, aki látványosan ennyivel erősebb volt nálam – és a tudat, hogy ezekből valaki több tucatot idézett meg, egyszerűen megbénított. A távolban már látszott, hogy újabb gólemek indulnak felém, miközben a tőlem néhány méterre levővel is meggyűlt a bajom. Végre kiszakítottam magam a mozdulatlanságból, épp az utolsó pillanatban. A lény keze újra ezüstös csóvává mosódott el, de most készen álltam.
- Freeze! – ahogy hozzámért a lebegő végtag, egy pillanat alatt óriási jégtömb nőtt ki körülötte, egymáshoz fagyasztva az idáig szabadon lebegő jégdarabokat. A rögtönzött horgony meglepően hatékony volt; a kar hangos dörrenés kíséretében esett a földre. De az ütés maga eltalált; belsőmben tompa fájdalmat éreztem, tüdőmből egy hangos nyögés kíséretében távozott a levegő, és páncélom belsejét ragacsos vér áztatta át.
Halványan felcsillanó reményem nem tartott sokáig. Apró mosolyomat mindenestől eltörölte a gólem következő mozdulata. Éles recsegéssel egy jégdarab szakadt ki a földből, hasonló alakú és méretű, mint amilyet az előbb elpusztítottam, és az elvesztett végtag helyére lebegett. Egy halvány villanás után elfoglalta helyét, és az idáig mozdulatlan alak újra felém indult.
- Ilyen nincs.. – léptem hátra. Éreztem magamon, hogy légzésem túlságosan is felgyorsult, kapkodóvá vált, és mintha egy vattapamacson keresztül próbáltak volna áthaladni gondolataim. Csak egyvalamire tudtam gondolni: el innen, mielőtt a többi is ideér! Agyam egy hátsó zuga tárgyilagosan megállapította, hogy a másokon már oly gyakran megfigyelt pánik kerített hatalmába. De ellenfelem valamiért nem mozdult. Csak most vettem észre, hogy a palotából kiáramló fény- vagy energiahullám lassan ideért. Néhány mély lélegzet után jégfalat idéztem magam elé, ahogy a gólem összekuporodott. Pánikom olyan gyorsan múlt el, ahogy rám tört, miközben a kékes fény átsöpört először a gólemen, majd az én falamon. A lény szinte azonnal felkelt, termetéhez képest kecsesen – de ahol megérintette a fal, halk ropogás hangzott, ahogy letört róla az energia által keltett jégréteg.
A teremtmény felém sétált. A falra szinte csak szórakozottan csapott oda, ami azonnal szilánkokra tört, de mozdulataiban most semmi sietség nem volt – akármilyen élettelen volt a lény, a jól végzett munka befejezését akarta kiélvezni. De még egy ötletem volt. A gólem fején apró gombák nőttek ki, gyökereik rohamosan nőni kezdtek. Ezek a fojtógombák teljesen körbenövik áldozatukat, és kiszívják a növényből a tápanyagokat – jelen esetben az én energiámból nőttek, de nem is emiatt választottam őket. A lény először csak zavarodottan próbálta letépni magáról a gyorsan növő, erős gyökereket, de másodperceken belül alig tudott mozogni a szívós gombafonalak miatt. Megkönnyebbülten kezdtem el sietni a palota felé. Már volt fegyverem a többi őrző ellen. De vajon csak ők vannak itt?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona

Hozzászólások száma : 583
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 32

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Hétf. Júl. 16, 2012 7:23 pm

Nem is tudom olvastam-e már tőled ilyen komolyabb hangvételű írást, szerintem nem, de örülök, hogy ebbe belekezdtem.. nem tudtam ugyanis abbahagyni. A harcot remekül leírtad, a belső monológokkal is tökéletesen hoztad a karaktert, és még Arisa-t is kezdem megkedvelni, pedig nem egy bizalomgerjesztő létforma. Very Happy

Egészen az utolsó pár sorig azt hittem, hogy kénytelen leszel elmenekülni, nagy meglepetés volt, hogy mégsem, és ezt nagyra értékelem... mármint a tényt, hogy meg tudtál lepni.

Gondolkodom, hogy mit tudnék még írni, de csak az enterekkel tudom nyújtani az értékelést, belekötni semmiképpen sem tudok/akarok.

Na de most aztán teljes erőbedobással várom a folytatást, jobb ha nem váratsz meg! Very Happy

Jutalmad 500 VE, Arisa pedig 100 VE-t kap!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Kedd Júl. 31, 2012 9:57 pm

A jégpalota 2

Cél: Toronyiránt!

Az őrök közeledtek, de mindegyik a megidézett gombafonalakba gabalyodva állt meg. Egyelőre úgy tűnt, nem fenyegetnek újabb ellenfelek, csak ők. Sebességük és fizikai erejük semmit sem számított a gombák ellen, amelyekkel nem tudtak szembeszállni úgy, ahogy velem tette az első közülük. De még így is az előbb érzett rettegés fogott el, amikor a közelükben kellett elhaladnom, és úgy halványult a félelem, ahogy távolodtam tőlük. Tehát nem csak jégmágiával kell szembenéznem, hanem másfajta akadályokkal is, mint a gólemeket erősítő félelem-varázs.. És a tudat, hogy megfejtettem az érzelmet kiváltó tényezőt, még cseppet sem enyhített a jeges csomón a gyomromban. Csak a távolságtól hagyott alább a varázslat ereje – amit nem volt könnyű az őrök mennyisége miatt megoldani. A fentről látott kertet még nem értem el, így már messziről is kiszúrtam a felém futó lényeket. Gyorsan megszámolva őket kiderült, hogy a több, mint tíz őrszem megbénítása szinte semennyivel sem csökkentette számukat. Mozgásuk is lassan megváltozott: nem közvetlenül felém futottak, néhányuk az út irányába állt, ahonnan jöttem. Egy irányba tudtam csak továbbmenni: a falak felé. Néhány gólem megpróbált ismét a közelembe kerülni, de nekik sem volt esélyük. A többi tanulékonynak látszott: távolságot tartottak, egészen addig, amíg meg nem próbáltam távolodni a palotától. Szárazon elmosolyodtam. Az épület ura eszerint kíváncsi lett arra, hogy ki tört át az első vonalon?
Más választásom amúgy sem volt – és még mindig teljesíteni akartam a küldetésemet. A palota ilyen távolságból sem nézett ki fenyegetőbben, mint az első őrtől számítva. Nagyot sóhajtva sétáltam az azt övező kert pereméhez. Egy kacskaringós földutat idéző jégsávon indultam előre. Fenyők övezték az utat, eltakarva a kevés holdfényt is, a földön fű nőtt, és még azon sem lepődtem volna meg, ha madárcsicsergés hangzott volna fel a halványkék erdőben. Néhány lépés múlva megálltam megnézni a növényeket, közelebbről is. A fenyőkön még a tobozok is a legapróbb részletekig ki voltak dolgozva, ami meglehetősen aggasztó volt számomra. Távolról élethűnek kinéző maketteket tucatjával tudtam volna én is készíteni, de az ilyen pontossághoz rengeteg odafigyelés és utómunkálat kellett – vagy pedig olyan mértékű erő, amivel nem is hibázik az ember. A mellette álló fenyő hasonló volt, de ágai más szögben álltak, és karcsúbbnak is tűnt az előzőnél. Egy harmadikra vetett pillantás szintén kisebb-nagyobb különbségeket mutatott az előző kettőhöz képest.
Lágyan végighúztam mutatóujjamat az egyik jégfa tűlevelén, majd visszarántottam a hirtelen jött fájdalom miatt. Meglepve néztem a vékony sebből már szivárgó vérre. Borotvaéles volt a levél, ahogy az összes többi is – talán egy újabb védvonal, hogy ne lehessen elrejtőzni? Kétlem. Aki túljut azokon a gólemeken, nem néhány jégfenyőn fogja felnyársalva halálát lelni. Épp ezért csapdákra sem számítottam. És mégis.. Kíváncsiságból hozzáértem az egyik, kevésbé veszélyesnek tűnő, virágzó jégrózsához, és erőt áramoltattam ujjaimba. A virág elvesztette tüskéit, szirmai összezárultak, végül bimbóvá húzódott össze. Tehát nem tartja ellenőrzése alatt a jégmezőt. A „gazdátlan” jeget bármelyik jégmágus irányítani tudja, függetlenül attól, hogy ki teremtette, vagy változtatta meg a formáját régen. De a másik irányítása alatt levő jég – mint amiből az előző gólemek voltak - olyan irányíthatatlan volt más számára, mint fémsárkány-ölőnek a tűz.
De úgyis tudja a palota gazdája, hogy jövök. A nyomomban álldogáló, mozdulatlan jéglények olyan feltűnően árulkodtak jövetelemről, mintha teljes tüdőből ordítottam volna a kapu felé.
A távolról is óriásinak tűnő palota méretei csak most taglóztak le igazából - ahogy kiléptem a kertből, és szinte a falai alatt találtam magam. Gigászi arányokkal számolt a készítője, és meglepően kidolgozott külsővel. A fal tükörsimán emelkedett a magasba, ablakok is csak több embermagasságban nyíltak. A torony tetejét szinte alig tudtam kivenni. Fejemből gyorsan kivertem az azonnal megjelenő gondolatot, miszerint meg kéne mászni ezt a falat. Nem érnék el vele semmi mást, csak kifulladnék a legjobb esetben is. Lassan sétálni kezdtem a torony körül. Illesztésnek semmi nyomát nem láttam az épületen, és azt is éreztem, hogy szilárd alattam a talaj. Így elszállt arra is az esélyem, hogy az építész csak kiemelte az egészet a földből, amihez jóval kevesebb energia kellett volna. Dühösen ráztam meg a fejem, és újra felgyorsítottam tétovává váló lépteimet. Goldmine küldött ide, és nem azért, hogy meghaljak!
Lassan kezdtem azt feltételezni, hogy a toronynak nincs is vége – pedig a repülés óta nem volt látható jele annak, hogy megváltozott a felépítése. De kitartásomat végül siker koronázta: egy több méter magas, díszes faragványokkal tarkított ajtó szakította meg a végtelennek tetsző falat. Lassan leeresztő izgatottságom most újra felpörgött az eseménytelen gyaloglás után. Lassan odasétáltam az ajtóhoz, és hallgatózni próbáltam. Semmi hang. Kilincs után kutattam, de mindössze egy kopogtató törte meg a faragásokat. Más választásom nem lévén, az egyik oldalához nyúltam, hogy felfeszítsem.
A vastag, mozdíthatatlannak tűnő kapu már első érintésemre kivágódott, de a mögötte elterülő terem kongott az ürességtől. A holdfény erejét a belülről átlátszó falak megsokszorozták, a szoba majdnem nappali világosságban fürdött. Nem csak élőlénynek nem láttam nyomát, még bútorok sem enyhítették a nyomasztó ürességet. Idegeim pattanásig feszültek már idáig is, és ez nem segített rajtam. Lassan elindultam a terem közepe felé. Lépteim dübörgő visszhanggal törték meg a csöndet, ahogy a falak újra és újra felerősítettek minden apró neszt. Harminc lépést számoltam meg, míg beértem a kör alapú terem közepére.
- Rég volt már, hogy valaki átjutott a kis játékaimon. – a visszhang olyan hirtelen hallgatott el, mintha elvágták volna. Mindenre készen fordultam körbe, ahogy a hang minden sarokból felzengett. Ó, de milyen hang! – Kit tisztelhetek benned? – a női hang korombelitől származhatott, és olyan selymes volt, oly elbűvölő, mintha az lett volna az egyetlen gondja, hogy én otthon érezzem magam a jégpalotában.
- Rane Iceclaw vagyok, a Quatro Cerberusból. – eszembe sem jutott bármit eltitkolni. Lassan behunytam a szemem, átadva magam a simogatásának. Csukott szemmel vártam a hang újabb hullámát.
- Nem lehet Iceclaw a rendes neved.. Csak nem azokra a karmokra gondolsz a kezeiden? – a hangból olyan neheztelés áradt, hogy gondolkodás nélkül eltüntettem fegyvereimet. – Máris sokkal jobb. – folytatta vidáman, mintha a dühe nem is létezett volna. – A gólemek azért tettek benned némi kárt. Hogy törtél át rajtuk?
Röviden és a lehető legpontosabban elmondtam, hogy hogyan találtam meg az első gólem gyenge pontját, amit a többinél is kihasználtam. Rövid, aggasztó szünet után a hang folytatta.
- Apró tervezési hiba. A többi őrnél már nem lesz használható. De hogy visszatérjünk rád, Rane.. Miért is vagy itt? – csak most tűnt fel, hogy eltűnt a visszhang, ahogy kacér suttogássá halkult a lány csevegése. – Csak nem értem jöttél? – a suttogás mintha csak a fülemben kelt volna, és szinte éreztem a hozzá tartozó, forró lélegzetet a nyakamon, kezeit a vállamon..
Szemhéjam felpattant, ahogy válaszra nyitottam számat. Kezem automatikusan görbült be, mikor megpördülve vágtam nyaka felé a semmiből megjelenő jégkarmokkal. Könnyű nyomást éreztem tenyere helyén, és csak hűlt helyét szántották végig a karmok. A lány métereket ugrott a levegőbe, mindössze vállamról ellökve magát, mintha csak nem hatott volna rá a gravitáció – de a tenyeréből kiáramló, kékes köd is lehetett a válasz repülésére. Mielőtt elérte ugrása csúcspontját, a jégfalból kiszakadt egy darab, és lábai alá lebegett, a levegőben elkapva őt zuhanás előtt.
- Nocsak. Először az őrök, és még az elbájolásnak is ellenállsz. – szólt, hangjában kelletlen elismeréssel. Lila hajából néhány szál lengedezett még a levegőben. Mégsem hibáztam el teljesen.
- A csodálatnak is van határa. Olyat nem tudok imádni, aki embereket öl.. – néztem fel rá gyilkos tekintettel, mire színpadiasan homlokához emelte csuklóját.
- A lelkembe gázolsz! – kiáltott fel panaszosan. – Én figyelmeztettem mindenkit, hogy mi a következménye annak, ha zavarni próbálnak! – kezét kecses ívben leengedte a csípőjéhez. Kinézetre [link] nem lehetett nálam sokkal idősebb, de hangja, fiatalos csengése ellenére, valahogy időtlennek tűnt. – Neked is osztoznod kéne a sorsukban. – lebegett lejjebb az emelvény, de még mindig túl messze volt ahhoz, hogy eltaláljam bármilyen mágiával. – De kíváncsivá tettél, Rane. Olyan régen találkoztam bárkivel, aki átjutott a kerten. Ráadásul a saját elememmel.
- Nem csak kíváncsi leszel, ha... – kezdtem bele, de belém fagyott a szó, mikor hangos recsegéssel tört meg a falak mentén a sima padló.
- Óvatosan az olyan fenyegetésekkel, amiket nem tudsz betartani. – figyelmeztetett csevegő hangnemben a lány, miközben a törésekből két jégpárduc emelkedett fel, és a földhöz lapulva körülöttem kezdtek sétálni. Minden lépésükkel borotvaéles karmaik mély vájatokat hagytak a sima jégpadlón. Egyelőre nem tűntek úgy, mintha támadni akarnának, de ez csak a lány akaratán múlott.
- Hogy hívnak? – kérdeztem. Furcsa dolgokat említett már ezzel a néhány mondattal is a lány, de jelenleg ez foglalkoztatott a legjobban.
- Hmph. Betörsz hozzám, és azt várod, hogy csevegjek? – húzta fel az orrát. – Legyen! De tegyük egy kicsit izgalmasabbá a csevejt. A középső toronyban fogsz megtalálni – amihez mind az öt, külső tornyon végig kell jutnod. Ha eljutsz egy-egy torony végébe, válaszolok egy kérdésedre. Legyen ez az első válasz vendégszeretetem bizonyítéka. Hívj Úrnőnek!
- Rendes neved nincs? – vontam fel a szemöldökömet. Bár, az igazat megvallva, illett rá a név. Egész viselkedéséből sütött valami elegancia, eltúlzottan színpadias mozdulatai ellenére is. Arról nem is beszélve, hogy szó szerint is ő volt a palota Úrnője.
- Te is csak Iceclaw-ként mutatkoztál be. De tornyonként csak egy kérdés! – emelte fel ujját. – Hacsak nem vagy elég szórakoztató a felém vezető úton. Akkor talán magamtól is megered a nyelvem. A következő toronyhoz az átjáró a tetőn van. Sok sikert! – libbent ki egy ablakon a jégdarab, rajta a lánnyal. Eszerint jobban meg kell válogatnom a kérdéseimet. Már ha eljutok a tetőre. Tekintetem visszatért a két párducra, akiknek viselkedéséből egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy nyúl, amire… két párduc vadászik. Az ő lépéseik nem vertek semmilyen zajt, de az én mozdulataim újra hangorkánt zúdítottak a falak felé.
Szinte gondolkodás nélkül áramoltattam energiámat a fojtógombákba, amelyek hűségesen el is kezdték körbenőni az állatok fejét. Az első pillanatokban még tökéletesen működött a varázslat, de a gombák törzse és kalapja süllyedni kezdett, és végül a zavartalanul közeledő párducok fejében állapodtak meg. A gombafajta gyökerei a szabadban nőttek, épp ezért nem tudták szétfeszíteni a földnél jóval keményebb jeget.
- Mondtam én! – hangzott fel az immár megint testetlen hang. – Minden trükködet csak egyszer használhatod fel, mielőtt alkalmazkodik hozzá a következő ellenfeled.
- Szóval végig bámulni is fogsz? – kérdeztem dühösen, de a szememet nem vettem le az ügetésbe váltó állatokról. A jégkarmok alig hallható recsegés kíséretében megnőttek, ahogy az első egy puha mozdulattal a levegőbe vetette magát. Bíztam páncélomban, ezért úgy terveztem, akkor kapom el a nagyra nőtt cicát, mikor az még a levegőben van – hiszen már mozgásából is látszott, hogy jóval lassabb a kinti gólemeknél, ahogy párja is.
- Hát nem nézhetek oda a saját házamban, ahová akarok? – hangzott a felháborodott válasz. Valami megmagyarázhatatlan ötletnek engedelmeskedve lebuktam a párduc mancsa elől, ami így csak a jeget szántotta fel. A jéglény négy lábra érkezett, de métereken keresztül próbált megkapaszkodni a csúszós padlóban. A vágásokból egy pillantással állapítottam meg: páncélom ekkora erőt nem képes megállítani.
A következő macskát csak egy szerencsés gurulással kerültem ki, majd talpra szökkentem. De az első már újra a nyakamon volt, míg a második próbált megkapaszkodni a padlón. Az elkövetkezendő néhány percet csak túlélni próbáltam: ketten pont elegek voltak a párducok, hogy egy lélegzetvételnyi pihenést se hagyjanak két támadás között. Egyelőre csak ruhám kiálló darabjait és páncéldarabokat csipkedtek le a karmok, de gondban voltam. Már próbálkoztam a dinamikus jégmágiával, de nem sok sikerrel. Arra rájöttem azonban, hogy a megidézett lények nem fáradnak el, ellentétben velem. Agyam pörgött, de be kellett látnom: meg kellett próbálnom minél kevesebb varázslatot használni, hogy több esélyem legyen a későbbiek ellen. De csak karmokkal nem tudom megnyerni!
- Ice Make: Ice Cube! – emeltem falat az újra támadó párduc elé, mikor végül mégis ők hibáztak először. A macska megpróbálta megmászni a kockát – Ice Cubes! – lőttem el sorozatban az újabb jégkockákat. Néhány pillanat múlva már komplett iglu vette körül az elsőt, amiből hiába próbált kitörni. Illetve, talán két percem van, mielőtt sikerülne.. A másik felé fordultam, aki semmit sem vesztett magabiztosságából. Halk morgás tört fel torkából, mikor végre csak rá tudtam figyelni.
- Ice Cube. – hangzott fel az Úrnő hangja. – Nem tűnik túl ötletesnek, de működik. Remélem, hiszel majd nekem, és nem használod később, mert a halálodat jelentheti..
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a hangot. Zavarni nem zavart, hiszen a Charm nélkül is olyan volt, akitől szívesen hallgattam volna akár azt is, hogy felolvassa a számegyenest nullától ezerig, de túlságosan is elvonta a figyelmemet. Karmaim megcsikordultak, ahogy a nekem ugró párducéval akaszkodtak össze. Nyögve léptem oldalra a test elől, a művelet közben mély árkot szántva az oldalán. Egyik lába fület csikorgató hanggal szánkázott el a torony fala felé, kisebb-nagyobb jégszilánkok társaságában. Égető érzés hasított az oldalamba, ahogy a párduc irányába pördültem. Nem tett jót a gólemek ellen szerzett sebemnek a megerőltetés, de nem volt más választásom. Sietnem kellett, mielőtt kiszabadult volna a töretlenül kitörni próbáló társa..
A végtag elvesztése láthatólag nem zavarta. Ugyanolyan ügyesen kapaszkodott meg a földön, és fordult vissza felém. Fogamat összeszorítva állapítottam meg: egy-két ilyen ugráson kívül nem bírok ki többet, főleg, hogy a másik már az utolsó centimétereket tépte a jégfalon. Viszont lelassult az első, és széles vakfoltja támadt a mancsa helyén, de így is felém ügetve próbált harapni. A meggyengült oldalt vettem célba, újabb darabokat törve le az állat mellkasáról. Ezt már nem bírta az őt alkotó mágia, a párduc szoborrá merevedve dőlt le a földre.
- Freeze! – tartottam ki a tenyeremet a másik irányba fordulva. Jégszilánkok kíséretében érkezett a bebörtönzött példány, egyenesen várakozó kezemhez. Ahogy hozzámért, mancsa megduzzadt, az ízületek pedig egymáshoz fagytak, hasonlóan az Armor gyengeségéhez. De az Armor nem próbálta meg széttörni saját magát, míg a párduc ereje miatt az újabb réteg azonnal ropogni kezdett. A jégkarmok a homlokánál vágtak a lény fejébe. A reccsenéstől a hideg futott végig a hátamon, de ez nem az én kezemből jött. Ennek a párducnak a teste lassan elernyedt, majd a padlóra csúszott.
- És a Freeze. – mondta unatkozva a hang. – Azt hittem, nem az alapoktól fogod kezdeni, hanem egy kis izgalmat is viszel a műsorba..
- Amíg működik, nem érdekel, milyen izgalmasnak találod! – vágtam vissza lihegve. Varázserőm vészes iramban fog fogyni, ha ilyen intenzitással kell használnom minden toronynál.
- Nem, nem fog működni. – nevetett fel. – De az első torony inkább csak bemelegítés volt a többi előtt. Nem kell végigharcolnod mind az ötöt, az túl unalmas lenne. A lépcsőn – enyhe remegés kíséretében lépcsőfokok nőttek ki az idáig teljesen sima falból. – jutsz fel az átjáróhoz a következő toronyhoz. Ne próbáld meg lerövidíteni az utat. Nem csak jégmágiát használtam a palota felépítéséhez.
- Egyelőre a szabályaid szerint játszom. – válaszoltam szárazon, és felfelé kezdtem sétálni a lépcsőn. Nem volt kedvemre való, hogy meg sem próbált hátráltatni, amikor túljutottam egy akadályon. Túlságosan el volt telve magától, és meg sem fordult a fejében, hogy árthatok neki. – De azt nem garantálom, hogy a végkifejlet ugyanaz lesz, mint amire számítasz.
- Azt én sem, Rane. – mondta az Úrnő, és megerőltetnem sem kellett ahhoz magam, hogy lássam a mosolyt a szavak mögött. – De várom a kérdésedet, ha van.
Csendben rakosgattam egymás elé lábaimat. Az Úrnő nem szólt semmit – biztos tudta, hogy a kérdésen töröm a fejem. Legalább ötször kérdezhetek, míg elé nem kerülök, így kezdhetem a kevésbé fontosakkal is.
- Ki vagy te? – kérdeztem végül.
- Ha erre válaszolnék, itt kéne maradnod néhány hétig, és más kérdésed nem is maradna a végére, így engedelmeddel csak röviden válaszolok. A nevem Macha, és, akármilyen meglepő, mágus vagyok, méghozzá jóval idősebb, mint aminek kinézek. Ha besorolást akarsz hallani, S-osztályú lennék. De az S-szint csak egy gyűjtőfogalom, amolyan "kategórián túli". A világ legerősebb mágusai – a Mágustanács vezetői, a céhmesterek, Zeref – is az S-osztályba tartoznak, és hozzájuk képest is vannak kezdő S-osztályúak. Rengeteg mágiafajtába belekóstoltam, ami megtanulható, ezek közé néhány Elveszett Mágia is tartozik. – majdnem eltévesztettem a lépést, amikor felfogtam az utolsó néhány szó jelentését. – Ugyan, csak rengeteg kitartás kell ahhoz, hogy nyomokat találj hozzájuk. És elég erő, hogy rávedd az illetőket a tanításra.. De a legtöbbet nem is használom, nem véletlenül tűntek el. Mit mondhatnék még? Kihagytam valamit, ami nélkül nem teljes az életed?
- Nem. – sóhajtottam fel. Sajnos tényleg elég pontosan válaszolt a kérdésre, amibe nem tudtam több mindent beleérteni. Akár tucatjával bombázhattam volna kérdésekkel: Hol vannak a falusiak? Tényleg meghaltak? Miért csinálod ezt? Hogyhogy azt mondta Goldmine, hogy egy kezdő mágus, mint én, elég lesz erre a feladatra? De biztos voltam benne, hogy csak a csönd felelne kérdéseimre. Halk sóhajjal löktem ki a lépcsősor végén az ajtót, felkészülve a következő toronyra.

/Egy érdekes kísérlet, ha van kedve az ellenőrzőnek: Mi lenne, ha te találnád ki a fejezetek végén feltett kérdéseket, hogy egy kicsit interaktív legyen? Razz/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona

Hozzászólások száma : 583
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 32

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szer. Aug. 29, 2012 1:14 pm

Volt nehany szoismetles, de nem erdekel, nagyon tetszik a sztori es a kivitelezes is. Kivancsi vagyok a folytatasra, a lany kiletere pedig meg annal is jobban, tehat varom a folytatast!

Jutalmad 500 + 60 VE bonusz!

A kerdes pedig: Hany eper illik egy tortara? Buhahahha csak vicceltem... Szoval: Miert pont ide epitette a palotat? Smile
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw

Hozzászólások száma : 668
Aye! Pont : 28
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 13
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Pént. Szept. 21, 2012 1:08 am

A jégpalota 3

Az ajtót nem is kellett bezárnom magam mögött. A jégfal nyomban összezárta magát, ahogy átléptem rajta. De nem ezzel voltam elfoglalva. Lassan sétáltam előre a hídon, míg a szemem próbálta beinni a látványt. Egy méter széles jégösvény vezetett az előzőhöz megszólalásig hasonló építményhez. A hold nem sokat haladt előre a még mindig felhőtlen égen, mióta beléptem az első toronyba – talán fél óra telhetett el. A kristálytiszta levegő és a fehér hó kettőse miatt szinte nappali fényben szikráztak a környező hegyek és a palota. Talpam alatt halkan ropogott a jég minden lépésnél, miközben a kilátásban gyönyörködtem. Már csak egy kis lágy szellő és hófúvás hiányzott volna a tökéletes idillhez. Olyan békés volt minden, mintha nem is tervezne megölni az Úrnő. Mély sóhajjal és elrontott kedvvel nyitottam ki a következő ajtót, amit rögtön meg is bántam. Mármint a sóhajt: bordáim éles fájdalommal tiltakoztak a levegő ellen.
Valamiért bíztam Machában egy bizonyos szintig. Biztos voltam benne, hogy nem fog beszakadni alattam a híd, mint ahogy abban is, hogy nem fog csapda várni közvetlenül az ajtó mögött. Addig nem, amíg jól szórakozik.
A szobában szinte semmi nem volt, mint ahogy ezt az előző toronyban megszokhattam. A legszembetűnőbb dolog egy vörös, nagyjából egy méteres négyzet volt a jégkék padlón.
- Már azzal is túltettél az elvárásaimon, hogy átjutottál a párducokon. – szinte alig rezzentem össze a hang hallatán. – A következő feladat nagyon egyszerű. Le kell jutnod a torony aljára.
Gyorsan kiszámoltam, hogy ha minden második tornyot a tetejénél kezdek, akkor a végsőt a tetejénél kellene elérnem.
- Az előbb is ugyanez volt, nem? – kérdeztem halkan, amit az Úrnő figyelmen kívül is hagyott.
- Az emeleteken semmi nem fog megtámadni téged, pontosabban közvetlen életveszélyben nem leszel. Időkorlát van ellenben, amit majd kitapasztalsz. Ha kifutsz az időből, akkor erre a négyzetre fogsz visszatérni, és újra kell kezdened az egészet, más úttal.
- Más úttal? – értetlenkedtem.
- Igen. A termekben tükörfalakat húztam fel – gyakorlatilag egy labirintusban kell sétálnod A lejárat mindig szemben van. Minden újrakezdésnél megváltozik az alaprajz, de előre szólok, te előbb halsz éhen, mint hogy nekem elfogyna a varázserőm. – habár olyan mennyiségben használt már el mágiát, amitől én már rég kómába estem volna, önbizalma mit sem csökkent.
~ Remek kilátások. – Ideges voltam. Az előző feladathoz képest ez könnyűnek tűnt első hallásra, de.. Labirintus? Arisa nélkül?
- Mikor indul az óra? – kérdeztem.
- Amint átlépsz a kapun előtted.
- Hát akkor.. – gyors sétában indultam a bejárathoz, majd lassú kocogásba váltottam. A jégpadló helyét is tükörborítás vette át, ahogy a falak is ugyanebből az anyagból épültek fel. Az eredeti toronyból egyedül csak a mennyezetet láttam. Lassan kezdtem megismerni Macha ízlését. A tükrök nálam kétszer magasabbak voltak, és nem voltak teljesen tökéletesek. Minden színt hideg, kékes árnyalattal vertek vissza, amitől megmaradt az épület idáig megszokott hangulata.
~ Mintha csak a jégkorszakba kerültem volna vissza. – néztem körbe. Három irányba indulhattam el. Találomra kiválasztottam az egyiket, remélve, hogy nem lesz túl nehéz az első szint.
Macha nem spórolt az energiával az akadálypályához. Szinte minden lépésnél újabb kanyarok és tévutak fogadtak. Már az első percek után úgy éreztem, örökre elnyeltek a tekergő folyosók. Bal, jobb, jobb, előre, bal.. Körbe-körbe keringtem az útvesztőben. Több zsákutcát találtam, mint ahol előre is lehetett jutni.
- Ice Make: Ice Cube! – a sokadik perc után jutott eszembe a mágia használata. Csak egy apró jégkockát akartam teremteni a padlóra, hogy jelzésként szolgáljon, erre már jártam. Alig tudtam azonban elkerülni a puskagolyóként visszaverődő lövedéket.
- A többi jégmágia is így fog működni, ne is vesztegesd az idődet! – mondta vidáman Macha. Szinte láttam, ahogy egy széken ülve figyel engem, láblógázva.. – A tükörmágia is jó dolog!
- Komolyan ennyi energiát fektetsz ebbe, csak azért, hogy szórakozz? – ha a mágiára így reagáltak a tükrök, nem akartam tudni, mi történt volna, ha megpróbálom őket áttörni.
- A mágiajátékokon is ugyanezt csinálják! És amúgy is ritkán jutok társasághoz.. – tiltakozott félig komolyan.
- Van egy olyan érzésem, hogy a társaságot mások nem így képzelik el! – fordultam be végre a helyes útra. Meredek csigalépcső vezetett az eggyel alacsonyabban elhelyezkedő szintre. Hm..
- Ice Make: Ice Wings! – hátamon jégszárnyak nőttek ki. A fal mellett állva jól láttam, hova kell érkeznem, hogy megspóroljak egy teljes emeletet. Elrugaszkodtam a talajtól, és siklani kezdtem a levegőben.
- Az ötlet nem rossz, de.. lejárt az időd! – szólt az Úrnő. Mintha láncok rántottak volna vissza, úgy tűnt el előlem a labirintus. Sötétségbe kerültem, az irányok megszűntek létezni. A meglepetéstől még mozdulni sem tudtam, mikor véget is ért a furcsa élmény. Szárnyaim eltűntek, és szilárdan, két lábon álltam a földön, a vörös négyzet közepén. Talpam alatt enyhén remegett a torony, mintha csak földrengés lenne.
- Már majdnem a harmadik szintig jutottam!
- Technikailag igen. De megváltozott a labirintus alaprajza. – mondta végszóra, ahogy véget ért a rázkódás. – Most már nem tudsz repülni.
- Minden alkalommal, amikor kitalálok valamit, és kifutok az időből, el fogod tüntetni a lehetőséget? – kérdeztem dühösen.
- Nem az összeset. Csak az olyanokat, amivel átléped azokat a szabályokat, amiket én állítottam fel.
- Kit érdekelnek a te szabályaid? Azért jöttem, hogy eltüntessem a gólemek gazdáját! – kezdtem feldühödni. Ökölbe szorított kezem körül fagyos levegő kezdett örvényleni, és ha lehet, még hidegebb lett a szobában, mint ezelőtt.
- Ahogy mondtam.. Óvatosan az olyan fenyegetésekkel, amiket nem tudsz beváltani. – az Úrnő hangja elvesztette előbbi, komolytalan élét. – Lassan rájöhetnél, hogy egyszerre irányítok több tucat gólemet, amik közül egy is majdnem legyőzött téged.
- Nem is velük akarok harcolni, hanem veled! – futottam be újra a kapun. Már első pillantásra észrevettem, mi változott: a falakat tükör tetőzte. Néhány sarkonként hidegen világító fénygömbök biztosították a világítást.
Valami csoda folytán most sikerült a jó irányokat kiválasztani. Alig néhányszor kellett visszafordulnom, mire elértem a lépcsőt. Most már nem látszódott a lejárat, és biztos voltam benne, hogy nem tudnám áttörni a tükröket, még akkor sem, ha tudnám, hova kell menni.
Újfent futni kezdtem, de az első kanyar után lelassultam. A folyosó túlsó végén, az egyik fénygömb mellett volt.. valami.
- Ez mi a fene? – mivel nem reagált rám, megkockáztattam, hogy közelebb araszoljak. A nagyjából két ökölnyi, kék felhőnek tűnő jelenség továbbra is nyugodtan lebegett a járat közepén.
De rossz megérzésem volt vele kapcsolatban. Macha azt ígérte, semmi nem fog az életemre törni, de ez nem jelentette azt, hogy nem fog máshogy akadályozni.
~ Azt hiszem, nem akarom, hogy hozzámérjenek. – döntöttem.
Újra futni kezdtem. A lény, mikor már csak néhány méter volt közöttünk, felém indult. Talán fele olyan gyors lehetett, mint én, de amikor megpróbáltam kikerülni, tökéletesen követte mozdulataimat. Hátraugrottam, és gondolkozni kezdtem, ahogy a kék szellem visszatért a folyosó végére. Pillantásom a tükörre esett mellettem. Egy próbát megér!
A felhő ismét felém reppent, de most ahelyett, hogy kikerülni próbáltam volna, felugrottam, és nekifeszítettem talpamat a tükörnek. Győztesen mosolyodtam el. Így nagyobb utat kellett megtennie a gomolynak, míg én lassítás nélkül tudtam továbbsietni. Gurulva tompítottam az esést, majd felpattanva rohantam tovább. Nem akartam megtudni, milyen gyorsan tud megfordulni a kékség.
- Hééé! – A következő sarkon szinte gondolkodás nélkül vágtam magam a földhöz, és löktem magam előre. Újabb pamacs várt engem, majd utána egy újabb, és még többen. ~ Ennyien nem is férhetnek el itt!
Nem elég, hogy az utat nem találtam meg, még ezeket is ki kellett kerülnöm.. Mint az első alkalommal, a visszafordulások és a fejvesztett menekülés miatt lassan ismét eltévedtem.
De hibáztam egyet. Az egyik kék felhő végül elért engem. Amikor hozzámért, megborzongtam - olyan érzés volt, mintha hideg vízbe löktek volna, de az azt követő varázslat még rosszabb volt.
A teleportáló mágia ismét magába szippantott engem. Pörögni kezdett a világ, és csak annyit éreztem, hogy haladok valamerre – de föl vagy le? Vagy mindkettő egyszerre? A mágia működéséhez még elméleti szinten sem értettem, nem akartam tudni, hogy hol kötök ki, ha esetleg kalimpálni kezdenék utazás közben.
És ahogy az előbb is, a vörös négyzet közepén álltam, amikor nyom nélkül eltűnt a szédülés. Halk csikorgás adta tudtomra, hogy alattam ismét megváltozott a labirintus.
Negyedszerre sem fog sikerülni, ha legjobb próbálkozásommal sem értem a felénél tovább. Vagy a lidércek kaptak el, vagy egyszerűen eltévedtem. A tükrök felületén a jég sem maradt meg, nem tudtam lezárni a zsákutcákat. Már csak egy lehetőségem maradt, habár azt csak a legvégső esetben akartam használni.
Arisa felé irányuló gondolatomat először néma csend, majd fellángoló határozottság fogadta. Válaszul csak leültem a földre, míg Arisa is leszállt, és biztos búvóhelyet talált magának. Gyomron görcsbe rándult a félelemtől. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nincs más megoldás, de ez nem segített rajtam. Akkor méterekre álltunk egymástól, és tudtommal minél messzebb próbálunk meg varázsolni, annál több erőt kell hozzá használni.
~ Készen állsz? – kérdeztem magamban, kivételesen szavakat használva. Meg sem próbáltam leplezni a feszültséget, amit éreztem.
~ I.. Igen. – bizonytalan, érezhetően ritkán használt hang volt, de mégis, mintha már évek óta hallgattam volna. Arisával már régóta dolgoztunk egy olyan nyelven, amiben érzések, illetve általunk közvetíthető érzetek helyettesítik a szavakat – és ezeket már tényleg szavaknak fogtuk fel. Még csak néhány száz jelet gyakoroltunk be, de a telepátia egy furcsa, és számunkra veszélyes ágát is megtaláltuk az egyik szeánsz alatt, amikor túl gyorsan próbáltunk egymás fejében olvasni. És most ezt fogjuk direkt elérni, a terveinkkel ellentétben – még bővíteni kellett volna a szótárat, és jobban hozzászokni a beszédhez. Legalább azokat a gondolatokat nem láttuk, amiket nem akartunk megosztani egymással.
Nem tudom meghatározni, milyen érzés volt, miközben Arisa belépett a fejembe. Az elején legalább még éreztem valamit, de ahogy familiárisom átvette testem fölött az irányítást, úgy szürkült és lett egyre szegényesebb a világ. Először a látás – szemem amúgy is csukva volt – majd a hallás, tapintás tűnt el, és végül semmit sem éreztem. Hideg feketeségben lebegtem – talán csak néhány percig, de lehet, hogy órákig. Az idő folyékonnyá vált, majd újra egésszé állt össze. Úgy éreztem magam, mint aki a saját háta mögött áll, és csak figyeli, mit csinál. Hiszen most Arisa irányított, vagy csak az utasítást adta ki, amit gondolkozás nélkül követtem? Mindegy is volt, ketten osztoztunk fejemen; familiárisom gondolataira mozgott a testem, én csak a számára idegen végtagokat irányítottam. Torkomon csak sziszegés tört volna ki, ha beszéddel próbálkozott volna Azt, hogy fordítva milyen érzés ez, még nem próbáltuk. És azt hiszem, nem is akarjuk kipróbálni.
~ Lefelé kell mennünk. A tükrökön sem megkapaszkodni, sem mágiát használni nem lehet. Elrúgni viszont el tudom magam róluk. – fogtam bele az Úrnő szabályainak és saját tapasztalataimnak ismertetésébe. ~ A kék jégpamacsokat kerüld el, ha hozzád érnek, visszakerülsz a vörös négyzetre, mint a fogócska. Ha visszateleportálsz, megváltozik lent a labirintus.
~ Hányszor kerültél vissza? Meddig jutottál? – kérdezte rezignáltan. Mindegy volt, milyen lemondó volt a hangja, egyszerűen boldog voltam, ha hallottam beszélni.
~ Nagyjából a feléig, a második próbálkozásra. Háromszor kezdtem neki. Nem hiszem, hogy addig bármi újjal találkoznál. Utána már rajtad áll minden. Az életünkre semmi nem fog törni. Nagyjából harminc perc alatt kell eljutnunk a végére. – Egy pillanatra visszavettem az irányítást, és egy kisebb jéggömböt idéztem meg, ami ilyen hőmérsékleten nagyjából fél óra alatt olvad el. ~ Ennyi időnk van.
~ Gyerekjáték. – vigyorodott el.. az én arcom, ahogy Arisa futva indult neki az útvesztőnek. A harmadik szintre, ahova én alig jutottam el, szinte időveszteség nélkül ért le. Féltem megzavarni, így meg sem kérdeztem, honnan tudta egyes elágazásokról, hogy biztosan nem jók, és miért fordult vissza néha szerintem minden ok nélkül. A pamacsokkal gyűlt meg egyedül a baja; őket én kerültem el a már begyakorolt ugrással.
~ Jól haladunk. – pillantott a jégre a csuklómon, aminek csak a negyede olvadt el idáig. Az újabb lépcsőt is száguldva vette a lány.
~ Hála neked. – nehéz volt úgy koncentrálni, hogy még a szememet sem én irányítottam, így nekem inkább volt időm beszélni, mint neki.
~ Csapatmunka.. apa. Az ott micsoda? – nézett rá egy, az előzőtől kissé eltérő lényre. A magabiztos futás tétova lépésekké lassult, ahogy próbáltam rájönni, miben különbözik az első szinteken látottól Ez is valamilyen jégvarázslatnak tűnt; Macha vagy gúnyból használt ellenem jeget, vagy tényleg ez volt a kedvence. Ez a fagyfelhő sokkal messzebbről, a folyosó végéről indult el felénk, és gyorsabb is volt, mozgása pedig nem volt darabos. Mit lehetne jégből kilőni, ami távolsági támadásként működik?
~ Nem tudom, de.. Engedj vissza! Freeze! Ice Make: Lance! – A Freeze ártalmatlanul csapódott bele a felhőbe, a Lance pedig akadálytalanul repült át rajta. De mintha megingott volna a Freeze-re, vagy lelassult volna.. De a légnyomástól, és nem a hidegtől. Ilyen mágiát pedig ismertem is egyet, csak nem tudtam magamtól használni. Ha feldühítettek, már hónapok óta tört ki belőlem egy aura, amitől lefagytak a körülöttem levő tárgyak és emberek. És most sem hiányzott sok ahhoz, hogy előhozzam az erejét.
Előrenyújtottam kezem. Jégkék felhő kezdett keringeni felsőtestem körül. Megborzongtam a mágikus hidegtől, de nem éreztem veszélyesnek. Rám nem volt az. Az idáig érinthetetlen tükrök felületét jégvirágok lepték el, sötétbe burkolva a labirintust. Karmozdulatomra a felhő, mintha csak testem meghosszabbítása lenne, előrecsapott, egyenesen Macha újabb teremtményének. A légáram és a fagy együttese nekivágta a tükörnek, ami most már nekem dolgozott. Visszaverte a támadást, majd a következő tükör is, és néhány másodperc múlva már csak a távolban hallatszódott az őt kísérő, pattogó hang.
~ Frost Aura. Ez tetszik. – Kezemet arcom elé emeltem, és kedvtelve néztem a belőlem áradó, kavargó párát. A kék foszlányok lassan felszívódtak, ahogyan én is visszavonultam. Tényleg a stressz a legjobb tanár. – Tudod még az utat?
~ Ez még sértésnek is rossz! – indult előre Arisa pillanatnyi habozás nélkül. Lábam alatt halkan csikorogtak a lándzsák jégszilánkjai ~ Inkább készülj fel a többire!
~ Természetes. – bólintottam gondolatban. Bármennyire is hagytam, hogy Arisa irányítson, mágiámat nem tudta használni.
Ezekből a lényekből jóval kevesebb volt, mint az előzőekből – talán azért, mert nehezebb lett volna őket elkerülni. És már ők sem jelentettek veszélyt.
~ Időben vagyunk még? – kérdeztem aggódva. Pillantásom levándorolt a kis gömbre.
~ Bőven. Hacsak nem akar a végén Macha valami extra ellenfelet használni ellenünk.
Az utolsó szintet csöndben futottuk végig. Nem akartam még egyszer nekikezdeni a labirintusnak, és ehhez Arisa maximális koncentrációjára volt szükségem.
- Miért van mindig igazad? – nyögtem. Egy vörös kapu állt a méretes terem túlsó végén, de akár Erában is lehetett volna. Két oldalán vörös urnákban láng lobogott. Ahogy beléptem, mindkettőből egy-egy jégszellem emelkedett föl. Innen jöttek volna?
~ Ezek nem ugyanolyanok, mint az előzőek! – szólt Arisa. Hirtelen újfent egyedül találtam magam, és csak egy ugrás mentett meg attól, hogy az egyik teremtmény eltaláljon egy jégcsáppal. Mintha a Frost Aura lenne, csak nem valakinek a teste körül, hanem saját irányításuk alatt.. Egyikük éppen a kapu előtt foglalt helyet, míg a másik engem próbált meg elkapni. Újabb tekervényeket kerültem ki, néha nem fájdalommentesen.
- Hogy lehet ezeket így irányítani? – gurultam végig a földön. Minél közelebb értem az ajtóhoz, annál gyorsabban és ügyesebben mozgott az üldöző, míg az átjárót védő pamacs csak megnőtt, majd összement, amikor eltávolodtam tőle.
- Csak egy kis kézügyesség kell. – nevetett halkan Macha. Az ökörnyálként keringő szálak ellen végül be kellett vetnem mágiámat.
- Frost Aura! – a kiáramló levegő más hatással volt erre, mint az előző lényekre. Ez a mágia első érintésére darabokra szakadt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de még mielőtt bármi történt volna, szomorúan megráztam a fejem. Nem, ez nem lesz ilyen egyszerű.. Még akkor sem, ha mindjárt kifutok az időből, és jó lenne, ha csak átsétálhatnék azon az ajtón.
- Kezdesz kiismerni. Jól fog jönni ez később, Rane. – mondta elégedetten Macha. A tűzből kettő, teljesen ugyanolyan felhő rebbent fel, és azonnal támadásba lendültek. Már eggyel is meggyűlt a bajom, de a kettő együtt sok volt. Teljes látóteremet kékes villanások töltötték ki, és alig tudtam magam távol tartani a szálaktól.
- Kötve hiszem.. Nocturnal Grenade! – De az, hogy túl öntelt vagy, az mindenképp. Ha kézmozdulatokkal irányítod őket, ahhoz látnod kell.. Egy pillanat alatt szurokfekete sötétség öntötte el a termet. – Ice Make: Stairs! – Minden irányban csikorogva jelentek meg a jéglépcsők. Halk puffanással nőttek bele a jégszellemekbe, amik reményeim szerint ugyanúgy eltűntek, mint az előző. – Slide! – a lépcsők egy szívdobbanás alatt alakultak át csúszdákká. Futni kezdtem az ajtó felé. Megérzésemre hallgatva ugrottam a földre, és éreztem, hogy hajamat hideg levegő borzolja fel. De nem talált el semmi.
Lihegve csúsztam át a vérvörösen csillogó kristálykapun. Az időmet jelző jéglabdacs utolsó cseppjei gurultak le az ujjamon, de sikerült. A teleportáló mágia nem húzott vissza a kezdőpontra. El kellett ismernem, hogy hiába akart megölni Macha, értékeltem lovagiasságát. Tökéletesen jelezte a kijáratot, és bármikor megváltoztathatta volna a labirintust, hogy kifussak az időből. Egy félgömb alakú teremben álltam. Összesen két ajtó vezetett ki a helységből: egy előre, és az, amin az előbb léptem be. Habozás nélkül elindultam a következő toronyhoz vezető átjáró felé, de az Úrnő hangja megállított.
- Megleptél. Nem számítottam arra, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül megoldanod a feladatot az első próbálkozás után.
- Nem az én érdemem. – vallottam be.
- Hanem a familiárisodé. – mondta beleegyezően Macha. – Ezt a trükköt nem fogom blokkolni, hiszen nincs jelentősége a továbbiak során. A többire viszont ugyanúgy ne számíts, mint az előzőekre.
Már most is úgy éreztem, hogy az ismert mágiáim végénél járok. De tudtam, képes vagyok fejlődni, és újabb lehetőségeket felfedezni a jégmágián belül. A nekromancián belül még mindig nem éreztem magam elég biztosnak, hogy magamtól kísérletezni kezdjek, de lehet, hogy erre is sor kerül, ha Macha ilyen gyorsan meríti ki a lehetőségeimet. Arról nem is beszélve, hogy ha vele kell harcolnom a végén, nem kéne minden lapomat felfedni előtte.
- Remélem, még mindig elég izgalmasnak érzed a műsort. – néztem a hang forrása felé.
- Az ígéretem még mindig áll. Kérdezz!
- Miért pont ide? Annyi más helyre építhettél volna, ahol még véletlenül sem járnak emberek! Az őreid két falu között állnak, egy úton, természetes, hogy „zaklatnak” – nem tudtam megállni, hogy ne köpjem a szót. – Miért?
Kérdésemet néhány másodperces csönd fogadta. Habozna talán?
- Kettős az oka. Egyrészt veheted puszta szeszélynek. – fogott bele lassan. - Jóval több, mint száz palotát teremtettem magamnak életem során. Jégből már évtizedek óta nem alkottam semmit, és most itt volt az alkalom. A másik, jóval nyomósabb ok: keresek valakit. Néhány éve tűnt el, és azóta követem az elhagyott táborhelyeit. A legfrissebb nyom fölött élek jelenleg. Lehet, hogy napok múlva távozom, de akár évek is eltelhetnek.
-Kit keresel? – kérdeztem kíváncsian.
- Egy kérdés! - az Úrnő hangja borotvaélessé vált.
- Ketten jutottunk át! Nem jár ezért egy bónusz kérdés? – próbálkoztam, de biztos voltam a válaszban.
- Ne erőlködj fölöslegesen. Az elején lefektettem a szabályokat, és nem fogok változtatni rajtuk. Biztos vagy benne, hogy erre fogod elfecsérelni a lehetőségedet a következő torony végén?
- Neked mindegy, hiszen terveid szerint úgyis meghalok a végén, nem?
Szavaimra csak a visszhang felelt, hiába vártam, hogy Macha ráharapjon a csalira, és esetleg még valamit mondjon. De még így is egy lépéssel közelebb voltam az Úrnőhöz.



/A Jégpalota alatt fogja Rane megtanulni szinte az összes mágiát, aminek a megszerzését még nem játszottam ki. És várom a következő kérdést Very Happy/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   

Vissza az elejére Go down
 
Rane Iceclaw
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: