HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Rane Iceclaw

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Kedd Okt. 02, 2012 3:21 pm

Újabb remek epizód, nem is dícsérlek most, inkább csak javasolnék/kérnék valamit: kockuljál kevesebbet, és októberben két fejezetet írjál! Köszi. Very Happy

A jutalmad: 500 + 60 VE bónusz! Ezúttal Arisa sem marad ki, kereken 100 VE-vel lesz gazdagabb, megdolgozott érte. Smile

A kérdés: Miért keresi azt az illetőt ilyen eltökélten? (Nehéz volt a döntés, több kérdés is felvetült bennem, de lesz még lehetőségem feltenni őket. Razz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 322
Aye! Pont : 6
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Hétf. Okt. 15, 2012 1:01 pm

Opál


A hangos szurkolást szinte teljesen kizártam a fejemből. Nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy legalább egy tucatnyi mágus állt az asztal körül – vagy éppen rajta -, és teli torokból biztattak minket. Izzadtságcseppek csorogtak az arcomon. Legszívesebben a fejemet vertem volna az asztalba, de ettől azonnal diszkvalifikáltak volna a versenyből. Vagy tíz perce próbáltuk egymást Peri-vel lenyomni szkanderben, méghozzá mágia nélkül.
- Gyengülsz. – vigyorgott önelégülten Peri, de nem lehetett nem észrevenni a hangján az erőlködést. Nem vesztegettem az energiámat válaszra, helyette próbáltam visszább tolni a kezem. Alig néhány centire lebegett az asztallap fölött kézfejem, de ezt már a meccs eleje óta tudtam tartani.
Ráadásul a tét nem volt alacsony. Természetesen a vesztes vállalta el a legközelebbi, önkéntesnek minősülő feladatot, de egy újabb kitételben is megegyeztünk, illetve vett rá engem Peri. A küldetés során, vagy amikor csak lehetett, meg kellett lesni egy lányt a fürdőben, és bizonyítani is a tettet. Mivel rajzolni nem tudok, ezért feltehetően…
Hangos koppanás térített vissza, ami hangos nyögésre késztetett. A hang azonban beleveszett a hangos üvöltésbe, ami a meccs végére tört ki. Túlságosan elkalandoztak a gondolataim a fürdő felé. Észre sem vettem, hogy Peri lenyomott..
- Majd legközelebb. De addig is, várom a bizonyítékot. – vigyorgott az óriás, mikor szétszéledtek a többiek, és ő is a távozás mezejére lépett. Természetesen a lehető legnagyobb darab mágussal kellett kiállnom..
- Ötletem van rá. – sóhajtottam fel, és fájó csuklómat masszírozva dőltem hátra.
- Ba’al-tól? – hallottam a halk suttogást. Kíváncsian néztem az ajtó irányába, ahol egy ismeretlen lány állt. A név ismerősnek tűnt. A Dragon Fang céhmesterétől érkezett volna?
- Hé, vesztes! Kísérd el a hölgyet Goldmine-hoz! – hangzott fel Peri hangja. Ez nekem szólt.. Sóhajtva löktem fel magam az asztaltól, és a lányhoz sétáltam. Valahonnan ismerős volt, de egyszerűen ötletem sem volt, honnan.
- Üdv. Rane Iceclaw vagyok. - mosolyogtam rá a lehető legkevésbé erőltetetten, majd egy ajtó felé intettem. Máskor is nehéz volt jó arcot vágni mindenhez, de most nem voltam túl jó passzban. Lassan sétálni kezdtem a lépcsősor felé, bízva abban, hogy a küldött követni fog engem. Igazam is lett, egy pillanat alatt felzárkózott mellém.
Üdv, Leena vagyok, ő pedig itt Pascal! – ismertette magát, és a társát. Szemem egy pillanatra megakadt a színét változtató kaméleonon, de nem szóltam semmit miatta. Arisa nála egy számmal durvább.
- Erre van Goldmine irodája. - mutatott a terem végébe. - Talán még itt is van.
- Hát jó lenne, állítólag fontos a dolog. – sóhajtott fel, hiszen tudta, hogy mi vár rá, ha nem sikerül átadnia a levelet.
- Akkor biztos tud időt szakítani rátok. - bólintottam. A többi céhtől érkező küldötteket mindig sikerült valahogy tíz percen belül fogadnia. Alig értünk fel a lépcsőn, már nyílt is az ajtó. Jó érzéke volt az öregnek, meg kell hagyni.
- Gyertek be! - szólt ki az ismerős hang. Szinte már gondolkodás nélkül rúgtam le a cipőket.
Ne kérdezd… - válaszoltam a kimondatlan kérdésre a lány szemében. Mikor a lány is levette cipőjét, nekem nőtt ugyanakkorára a szemem, mint neki ezelőtt, de próbáltam elfojtani egy kuncogást. Majd később elmagyarázom..
- Jó napot, uram! –köszönt halkan. Ismertem már annyira Goldmine-t, hogy tudjam, a köhögéssel ő is a nevetést próbálja leplezni. Enyhén megráztam a fejem, mikor kérdő tekintetet vetett rám.
- Leena egy üzenetet hozott Ba'al mestertől. – vázoltam fel röviden a helyzetet. Már kezdtem volna sarkon fordulni, hogy távozzak, de Goldmine hangja megállásra késztetett.
- Hm.. Rég hallottam már felőle. Csupa fül vagyok. – nézett Leenára kíváncsian, aki – várakozásomnak megfelelően – egy borítékot varázsolt elő.
- Parancsoljon! Arra kért, tegyem hozzá, hogy "másban is!". – nyújtotta át a levelet a céhmesternek. Értetlen tekintettel néztem rá, de úgy tűnt, ő sem tudja, mit mond.
- Á, szóval erről volt szó! – mosolyodott el Goldmine, miután végigolvasta a levelet. - Rane, ki a mostani önkéntesünk?
- Én vagyok. - vakartam meg a fejem. Nemrég értem haza Macha marasztaló karmai közül, és nem éreztem magam teljesen késznek új feladatra magam. De aki hülye, az küldetésre megy..
- Elnézést, de ha nincs más, akkor én indulnék is... - szólt bátortalanul. Láthatóan ez nem volt szokás a Dragon Fangban.
- Én vagyok a jelenlegi önkéntes. - magyaráztam meg a helyzetet a küldöttnek. - Vagyis a legújabb feladatot nekem kell elvállalnom, és úgy fest, hogy veled tartok. - Goldmine beleegyező bólintását szinte észre sem vettem.
Tehát velünk tartasz, hova is? - kérdezte a fiút firtatva.
- Egy torony nőtt ki a semmiből Opál városában. - kezdte el Goldmine. – Pont mint…
- Nocturnus! – csaptam a homlokomra. Hát persze, innen ismerős! - Amikor Nocturnus feléledt, ott találkoztunk a tornyában!
Tényleg! – lepődött meg a sárkányölő is. Már ha nem csalt az emlékezetem.
- MI VAN? EZ A FÓSZER ISMER TÉGED? – váltott át égővörösre a gyík. Furán nézett ki a lány, fején egy pipacs-utánzattal..
- Ja, Pascal! - szól rá halkan Leena. - Öm elnézést!
Hé, hé, álljunk csak meg! – nem lehetett ilyen könnyen leállítani a kisállatot. De mielőtt nagyon belelovallta volna magát a dühöngésbe, Leena nemes egyszerűséggel letépte a fejéről, és táskájába gyömöszölte a kaméleont.
- Ne is figyelj rá! – legyintett hökkent tekintetemre. - Indulhatunk?
- Hogyne! – bólintottam. A köpeny táskámban volt, így semmiért nem kellett hazaugranom. Gyorsan elköszöntünk a céhmestertől. Az ajtó előtt Leena azonnal öltözni kezdett, de én előtte tartoztam egy magyarázattal.
- Én csak azért vettem le őket, mert az első alkalommal nekem kellett padlót cserélni a szögek miatt… - mutattam fel a szögeket a talpán. Már egy ideje gondolkodtam, hogy le kéne cserélni a cipőt, vagy legalábbis az alját, de többször volt hasznos, mint káros.
- Ó! – Leena arca lassan olyan vörösben pompázott, mint az előbb Pascal egész teste, csak neki zavarában. És továbbra is sikerült nem hangosan nevetnem rajta! - Azt hittem, ez valami szokás...
~ Arisa! – szóltam a lépcsőn lefelé menet.
~ Igen? – hangzott fel a kissé álmos hang.
~ Van egy rossz hírem.. Küldetést kaptunk. Egy mágussal kell Opálba mennünk.
~ Miért kell neked mindig mindent elvállalni? – nyöszörgött Arisa hangja, de ez inkább csak kötelező nyavalygás volt, mintsem bármi komoly. ~ Épp most ebédeltem..
Várunk valakire? – rezzentett ki a beszélgetésből Leena.
- A társamra. – hevertem le az udvaron. - Már úton van. Ne ijedj meg tőle, nem harap.
~ Nem ismer téged, úgyhogy nem is szóltam neki rólad. Lehetőleg azért ne ijeszd halálra!
~ Majd igyekszem. – nevetett fel a Severus. Lefelé kezdett vitorlázni, éppen a sárkányölő feje felé. Ahogy leszállt, Leena néhány lépést botorkált hátra.
~ A szokásos. – állapítottuk meg egyszerre, miközben én felkeltem a földről. Ugyan a telepátiát nem erősítette az, ha hozzáértem Arisához, mégis kényelmesebbnek tűnt így a beszéd. Kezem pikkelyein nyugtattam, ahogy Pascal kinézett a táskából.
- Hallod, jó lenne, ha leszo... – hangja átmenet nélkül váltott legalább három nagyságrenddel magasabbra, ahogy észrevette a kígyót. - MI AZ ISTEN?! TÁMADNAK FUTÁS!!!
~ Tud teleportálni? – pislogott familiárisom, ahogy Pascal gyakorlatilag minden átmenet nélkül tűnt el Leena haja alatt.
~ Nem tudom.. De ideje bemutatni téged!
- Ő itt Arisa. – szóltam a még mindig döbbenten álló mágushoz. - A légynek sem árt, amíg nem éhes. – mosolyodtam el, látva a hitetlenkedést arcán.
- Hogy érted, hogy amíg nem éhes? – kérdezte aggódva a lány.
- Úgy, hogy mi leszünk a vacsora! - kiáltotta Pascal. - TŰNJÜNK INNEN! Én mondtam, hogy nem kéne ide jönnünk! - hadarta. - Én mondtam, én mondtam, én mondtam!
Nem mondtál te semmit, csak tömted a fejed! – torkollta le a sárkányölő.
- Amikor éhes, akkor általában egy erdőben hajkurássza az őzeket.
~ Ez nem igaz! Vadászni szoktam! – tiltakozott Arisa.
- Igenis hajkurászod, a vadászat nem arról szól, hogy szívrohamot kapjanak ijedtükben! – fordultam familiárisom felé, mire ő sértetten felhúzta fejét.
- Öm, hát, oké... és szól, ha éhes? – kérdezte aggódva Leena.
- Hallani fogjuk. – ígértem meggyőződéssel a hangomban. - Te hogy utazol? Repülsz vagy vonat? - ugrottam fel lovaglóülésben Arisa hátára.
- Repülsz? Már mint hogy rajta? – nézett rám teáscsészényi szemekkel.
- VONAT! – kiáltott Pascal.
~ Ha így folytatja, szívrohamot kapott kaméleont fogok enni… - nézett rá Arisa. Láthatóan nem értette, miért pánikol ennyire a kicsi.
- Sokkal gyorsabb, mint vonattal menni, és nincsenek kalauzok, a hideg pedig nem zavar. – zártam ki fejemből mindkettejüket.
- Engem igen! Hüllő vagyok, ha lehűl a testem, akkor meg is halhatok!
~ Én is az vagyok.. – dünnyögött Arisa.
Na ne mondd. Szerintem repüljünk. – a kaméleon valami rosszat mondhatott. Leena összeszorította szemeit, és szúrós tekintetet vetett a hófehérré változó és még mindig remegő Pascalra.
- MI VAN? TE MEGŐRÜLTÉL? - kiáltott rá. Nem igazán értettem, hogy tud Leena úgy beszélni, hogy Pascal szinte teljesen eltakarta az egész fejét – pláne, hogy még mérgesen is tudott így nézni.
- Már elnézést, Mr. Gitauszi bambuszkosár úr, mennyibe is került a legújabb függő pihenő házikója?
~ Na, ez az a kérdés, amire mindegy, mit válaszolsz, úgyis rosszul jössz ki belőle. Ilyet csak nők tudnak feltenni. – okítottam Arisát.
- Hát... háá ...- folyt tovább a társalgás. - Ez mégis hogy jön ide? – kérdezte félénken Pascal.
- Ó, csak úgy, hogy gondoltam, emlékeztetlek rá... - nézett rá szigorúan gazdája. - hogy az ehavi lakbér a te kényelmedre ment el!
- De hát... - próbálkozott.
- Infláció – zárta le a vitát a sárkányölő. - Ahogy mondani szoktad, szóval repülünk! - jelentette ki, azzal a kígyó elé lépett és óvatosan felült a hátára. Pascal immáron nem szólt semmit, csak Leena topja alá bújva lapított, s halkan imát suttogott a túlélésért.
Próbáltam minél halkabban nevetni a szóváltáson. Arisa az elé lépő Leenát kíváncsian megszaglászta.
~ Sárkányölő, ugye? – néha már fel tudta ismerni a különböző mágiákat, szag alapján, hasonlóan a sárkányölőkhöz.
- Igen, égsárkányölő. - bólintottam. - De ettől függetlenül nem tud repülni, legalábbis tudtommal. Tudod, merre van Opál? – néztem Arisára, aki csak egy bólintással válaszolt. - Remek! Akkor indulunk. Kapaszkodj belém. Ha véletlenül leesel, ne ess pánikba, érted megyek.
~ Te sosem unod meg, ugye? – pillantottam le az apró falvakra, amik fölött elhaladtunk. Már amikor látni lehetett őket a felhőktől. ~ Azt hittem, a repüléssel sosem lehet betelni.. Néha azért meggondolom magam. Lehet, hogy azért, mert nem konkrétan én repülök..
~ Akkor miért nem tanulsz meg te is? Négy mágiaágat ismersz, nem lehet olyan nehéz belekóstolni egy újabba..
~ Nem érdekes. – vontam meg a vállam ~ Idáig is mindig rád bíztam magam, és nem akarom megváltoztatni ezt a szokásomat.
Még mindig újnak érződő beszéd-képességünk minden figyelmemet lekötötte, és csak akkor rezzentem fel, amikor rájöttem, alig látok valamit. Már reggel óta úton voltunk, ami Arisát kevésbé, de engem már inkább megviselt, főleg az, hogy nem tudtam kinyújtóztatni magam egy percre sem.
- Lassan sötétedik. Ha éjjel is repülünk, csak holtfáradtan, éjfélkor fogunk megérkezni. Tudsz valami helyet a közelben, ahol megszállhatunk? Nagyjából.. - egy pillanatra elhallgattam, mikor Leena megrázta a fejét.
~ Doranna. – segített ki Arisa.
- ... Doranna környékén vagyunk. – fejeztem be a mondatot.
- Öm Rane, te ilyenkor mit csinálsz? – Leena egy olyan kérdést tett fel, amit csak néhány másodperc múlva értettem meg.
- Amikor elhallgatok? Ne haragudj, mindig elfelejtem. Arisával beszélek. – magyaráztam el végre a helyzetet.
- Mármint a kígyó leánnyal?
- Pontosan. Jónéhány hónapba telt, de megtanultunk beszélni egymással.. Illetve ő velem. - mosolyodtam el az emlék hatására. Örültem, hogy többet tudtam familiárisomról a gyakorlás miatt, mint előtte. - Az emberi beszédet érti, de ő csak sziszegni tud. A mágiája azonban kárpótol érte. Gyenge telepátia, amivel érzelmeket, és most már szavakat is tudunk közölni.
Aha. És akkor ő érti, amit mondok most?
- Szerintem még jobban is, mint néhány átlagember… - nevettem fel. - Habár azt ne várd, hogy beszélgessen veled. Nem igazán szereti az idegeneket, amit meg is tudok érteni.
- Sajnálom, akkor majd ő... izé... távol maradunk. - ajánlotta fel.
- Kicsit.. bonyolult a helyzet. A legtöbb helyen Arisát vasvillákkal, fáklyákkal és rúnalovagokkal fogadják, mintha le akarná rombolni a városokat. Mint a te reakciód az udvaron, csak kicsit eltúlozva. - sóhajtottam.
~ Ne felejtsd ki azt, amikor ágyúval próbáltak meg leszedni, mert sárkánynak néztek.. – morogta Arisa, amit én inkább figyelmen kívül hagytam. Azt egy fürdő kötötte le.
- Viszont, ahogy látom, ott egy fürdő. Ott fogunk aludni. – választottam kettőnk helyett is. A sárkányölő nem tiltakozott egy pillanatig sem.
Arisa lassan lefelé vette az irányt. A fürdő kétszeresen is jó volt nekem. Arról nem kell tudnia Leenának, hogy mi volt a fogadás második fele.. Igyekeztem nem elvörösödni, miközben leszálltam Arisa hátáról.
- Köszönöm a fuvart, sajnos nincs nálam szarvas vagy borjú, amivel meghálálhatnám, de ha látok valamit neked a konyhán, majd kicsempészem. – Arisával nagyjából egyszerre döbbentünk meg. Ez volt gyakorlatilag a legkedvesebb gesztus, amit felajánlott valaki a Severusnak rajtam kívül!
- A dombokon már láttam néhány érdekességet. – fordítottam le Arisa gondolatait közérthető nyelvre. A fürdőtől néhány száz méterre szálltunk le, hiszen nem akartunk szívrohamot hozni a tulajdonosokra. Kissé botorkálva követtem Leena lépéseinek hangját – neki jóval egyszerűbb dolga volt, mint nekem, hiszen ő látott is. Ideiglenes vakságom szinte egy csapásra szűnt meg, ahogy kiértünk a fák közül. Az épület oldalát és kertjét fejmagasságban meleg színű lámpások borították fényárba.
- Intézzem a szobákat? – ajánlkoztam a feladatra.
Hálás lennék! – bólintott Leena. Néhány lépéssel bejutottunk az előtérbe, ahol hasonló hangulat fogadott minket, mint kint. Láthatólag kikapcsolódásra építették ezt a helyet, és nem arra, hogy itt éljék ki fölös energiáikat a vendégek. A személyzet is ezt az érzést árasztotta magából. Nem tudtam mást kívánni, csak azt, hogy mindenhol ilyen legyen a kiszolgálás. - Tizenegyes szoba a tiéd, enyém a tizenkettes, első emelet. – tértem vissza a festményeket tanulmányozó lányhoz. A kulcsot a levegőben elkapta, így nem is volt már más dolgom. - Arisa reggel hasonlóan fog érkezni, mint a céhben. Nekem pedig irány a fürdő! – indultam fölfelé.

***

- Még szerencse, hogy nem pakolok sok mindent el. – motyogtam. A fürdő, ahogy szokásos volt, mindent biztosított a vendégeknek, de nekem csak egyvalami kellett: a törölköző. Minden más kéznél volt, ami a feladathoz kellett.
~ Komolyan meg fogom ezt csinálni? – habár nem éreztem magam teljes mértékben kényelmesen a feladattól, de tudtam, ha már megígértem, be kell tartanom.. Különben valami rosszabb fog rám várni, mikor visszatérek.
Ahogy beléptem a fürdő férfiaknak fenntartott részébe, valami a fejemen landolt.
Csá, haver! – pislogott le rám a zöld kaméleon.
- Hát te? – hökkentem meg. - Nem Leenával mentél?
- De. - felelte morogva, miközben gyorsan leöntöttem magam vízzel, és lelkileg felkészültem - Csak nem engedett be a női fürdőbe.
- Nos.. Nekem viszont lesz egy kis dolgom a fürdésen kívül. - léptem bele a tóba. A forró víztől szinte majdnem elfelejtettem a fogadást, de küldetésem volt! Határozott léptekkel a bambuszfalhoz sétáltam. - Még szerencse, hogy egyedül vagyunk.. – úgy tűnt, a többi férfivendég a bárt látogatta még ilyenkor. Vajon a lányok is..?
- Csak nem át akarsz kukkolni? – kérdezte vigyorogva Pascal.
- Ice Make! – suttogtam el a varázsigét. Egy üreges henger nőtt a kezemben. - De. – válaszoltam végül.
- Nagyon helyes! – gratulált döntésemhez Pascal. Vajon ő is fogadást kötött, vagy csak egyszerűen kíváncsi? Utóbbira tippeltem.
- Leena orra nagyon jó, szóval csak óvatosan. – kaptam meg az instrukciót. – Egyébként mi a terved?
- Először csak megfigyelünk. - emeltem fel a csövet, aminek azóta a végére periszkóp nőtt. - Belül tükörjég van, tehát mindent kéne látnunk. Te itt nézz bele. - nekitámasztottam a falnak a szerkentyűt, és nagy levegővel belenéztem az alján. - Hűű..
A mennyországba kerültünk. Korombeli lányok úszkáltak meztelenül a gőzölgő tóban, vagy csak üldögéltek a köveken, a periszkóp felé fordulva... A mágiám tökéletesen működött, gyakorlatilag a szemünk előtt láttunk MINDENT, ami a szomszédban történt.
Aztaaaaaaaaaaaaaaaaaa! – hangzott fel velem egyszerre a kaméleon hangja. - Át kell mennünk! – elhaló hangját valami fura folyadék követte. Lenéztem, és néhány vérpöttyöt láttam a földön, amint a fejemről csöpögött a kőre. Hát, ez még a jobbik eset..
- Összevérzed a hajam! – mordultam rá. - Kettő-négy-hat… - Valami nem stimmelt. De micsoda? - Ja, fejeket kéne számolni! Egy, kettő, három.. Hat lány van odaát. És ő ott Leena, leghátul. Basszus, pont nem látni a gőztől!
Ó, nézd csak azt a vöröset! - súgta Pascal. – Megyünk akkor?
- Kénytelenek leszünk átmászni… - mértem fel a falat. Nem tudtam, elbír-e, és nem is akartam vele próbálkozni. - Nem tudsz valamilyen mágiát használni, amivel elterelhetnénk a figyelmüket?
- Nem, de nekem nem is kell! – felelte. Mire észbe kaptam, Pascal már vidáman battyogott felfelé a falon tapadós lábaival, színt változtatva. - Viszont ott oldalt te is át tudnál jönni... – A jelzett irányba néztem. A tó partjánál véget ért a bambuszfal, helyét sziklafal vette át. De egy kisebb kőrakás alig volt embermagasságú, és elég masszívnak is tűnt, hogy átmásszak rajta, a lehető legkisebb feltűnéssel. Mikor a tetején jártam, körbenéztem. Még nem vettek észre! Pillanatokon belül már a vízben guggoltam. Nyakig merültem a tűzforró vízben, de a látvány mindenért kárpótolt. Combok, hasak, mellek..
Hé, itt vagyok! – suttogott valaki a falról. Hát persze, hogy Pascal, méghozzá tökéletes rejtőszínnel. - Kellett volna neked egy paróka.. Na megyünk?
- Nekem egy szobrot kell faragnom… De lehet, hogy hat lesz belőle. – morfondíroztam. - Te kiről kérsz?
- Hm.... a kis vörösről! – mászott rá Pascal a hajamra, miközben én teljesen lemerültem a víz alá. Remélni tudtam csak, hogy nem fog megint vérezni az orra, különben nagyon gyorsan le fogunk bukni a vörös csík miatt..
Az előző, üreges cső kistestvérét idéztem meg. Egyik felét számba vettem, a másik fele pedig a víz fölött biztosította a levegőellátást, a karmokkal pedig egyszerűen a víz alatt tudtam maradni. Tökéletes!
Lopakodó cápaként közelítettük meg a sárkányölőt, aki mit sem sejtve üldögélt egy szikla tetején. Lányokat kerültünk ki észrevétlenül, és igyekeztünk nem leragadni egyiküknél sem. Percek múlva találtunk csak egy biztos pontot, ahol senki nem látott ránk, ellenben nekem tökéletes és zavartalan kilátásom nyílt Leenára. Kényelembe helyeztem magam, és az Ice Make ritkán használt fajtájához nyúltam. Két, egymás felé fordított tenyerem között jég kezdett kavarogni, abból a fajtából, amit a legforróbb tűz sem tud megolvasztani, sem a legerősebb kardcsapás eltörni. A kavargás lassan-lassan formát öltött. Leena alakja bontakozott ki a felhőből, tökéletes, kéttenyérnyi kicsinyítésben. Ezt a szobrot legfeljebb elrejteni lehetett, elpusztítani nem. A másodikat elkészíteni nem terveztem, de mikor Leena nyújtózás közben hátrahúzta vállait, nem bírtam magammal. És ez lett a vesztem. Hangos női sikoly verte föl a többi, fürdőző lányt, mire én azonnal a víz alá merültem, remélve, hogy legalább Leena nem fog észrevenni. Esetleg ő is kimenekül, én pedig eltűnhetek.

Talán egy percig ringathattam magam téveszmékben. Egy kéz törte át a vízfelszínt, és ragadta meg nyakam. Hangosat nyeltem, ahogy szemtől mell.. szemben álltam Leenával. Szeméből úgy tűnt, nem túl boldog, hogy itt lát.
- TE.... – egyik keze is elég volt ahhoz, hogy a levegőben tartson. A másik kezével kebleit takarta, meglehetősen sikertelenül.
- Sz.. Szia! Megmagyarázhatom, mielőtt megölsz? - nyeltem egy újabbat, és igyekeztem szemkontaktust fenntartani a lánnyal. Vesztes csatát vívtam..
- Öt másodpercet kapsz! - sziszegte.
- Amikor bejöttél a céhbe, a versenynek csak az egyik tétje volt az, hogy ki jöjjön küldetésre. A másik pedig ez, amiért jelenleg itt vagyok, át kellett jönnöm egy fürdő női részlegébe... És megörökíteni a látottakat. - Négy egész huszonhét század másodperc. Úgy tűnt, a sárkányölő túlságosan megdöbbent, hogy megöljön.
- Egy jó okot mondj, hogy miért hagyjalak életben! - morogta. Pascal immáron hófehér volt.
- Szobrot? - nyújtottam fel azt, amelyiket nem ejtettem el ijedtemben. Szinte féltem attól, hogy mikor fog rájönni, rajtam sincs ruha.. De lekötötte a jégszobor. Lassan forgatni kezdte, látszólag el is felejtett engem.
- Hm... szép. Ez én lennék? – tért vissza hozzám.
- Amennyire láttalak.. Igen. - talán mégsem most fogok meghalni?
- Hm... Meggyőztél, - egy pillanatra lágyabbá változott a hangja. - de most húzzatok vissza a férfi részlegbe! - váltott vissza keményebb stílusba. A levegőben találtam magam, magasabban, mint amennyire nekem kényelmesnek tetszett. Teljes sebességgel haladtam a tó másik oldala felé. Elgondolkoztam a jégszárnyakon, de jobbnak láttam nem kísérteni a sorsot.. Tompítás nélkül csapódtam a vízbe, kisebb szökőárat hozva létre. Prüszkölve kapkodtam levegő után, amikor újra kaptam levegőt.
- Pascal. A másik szobor még a vízben lebeg valahol, a női részlegben. Ha kell neked, az a tiéd. - eszemben sem volt újra átmenni. Örültem, hogy egy szoborral és ép csontokkal túléltem a látogatást.
- Kösz nem, látom eleget a kádban otthon.
- Jó tudni.. Milyen erős Leena? - sóhajtottam. Ideje aludni.
- Eléggé, miért?
- Általában kisebbet szoktak rajtam dobni esténként... - ropogtattam meg a vállam.
- Ja, ha erre gondoltál, akkor szerintem a szobor sokat le vitt a lendületből.
- Egyébként mi a szándékod ezzel? - kérdezte a szobrot nézve.
- Nos.. Haza kell vinnem megmutatni. De nem biztos, hogy örülne neki Leena..
- Ha rám hallgatsz, nem szólsz erről neki. – tanácsolta a kaméleon.
- Rendben. - bólintottam. - Viszont most szerintem menj át hozzá, én ledőlök aludni..
- Rendben, akkor reggel! – cammogott el Pascal gazdája szobája felé.

***

A reggel egy nagyon szép napszak. Leszámítva, hogy olyan pocsék időben van. Minden madár ég a tettvágytól, hogy tudtára adják a világnak, felkelt a Nap. És hogy mindenki felébredjen. Álmosan botorkálva sétáltam ki az ajtómon, egy időben útitársammal.
- Jó reggelt. - kezdtem volna vidáman, de a hangom elvékonyodott, mikor rájöttem: ötletem sincs, hogyan viszonyul hozzám tegnap óta Leena.
- Reggelt. – Leena sem állt a helyzet magaslatán, nagyjából ugyanolyan éber lehetett, mint én.
- Úgyfent. - tette hozzá nagyot ásítva Pascal.
- Indulhatunk is? - kérdeztem, mire egy bólintás volt a felelet. Pascal azonnal megsejtette az utazás módját.
- Aaaaa kigyón? – adott hangot kétségeinek, mikor fizetés után nem a vonat, hanem a kert felé indultunk.
- Tegnap sem evett meg, nyugi. Talán csak desszertnek lennél jó… - nyugtatta meg Leena.
- Ezt talán beszéljük meg később. – mondtam, kínosan mosolyogva. Nem akartam elmondani, Arisa mekkora sikerrel járt tegnap este a vacsoravadászaton..
- De attól ma még most megehet! – akadékoskodott Pascal.
- És meg is fog... – mondta Leena selymes hangon. - Ha nem hagyod abba a nyafogást!
- Akkor változz feketévé, míg a hátán vagy, hátha nem vesz észre, és maradj nagyon csöndben! - sóhajtottam fel. Egy pillanattal később két egyformán értetlen tekintet nézett rám, mire én is produkáltam egyet, nem értve, hogy ők min csodálkoznak.
- Most nekem tűnik úgy hogy lehülyézted vagy tényleg lehülyézted? – döntötte oldalra Pascal a fejét.
- Nekem is úgy tűnt.. – Leena tökéletesen utánozta Pascal tartását.
- Ez a csávó nem normális... - lehelte Pascal.
~ Ugye legalább te érted, Arisa? – kérdeztem reménykedve.
~ Igen. – nyugtatott meg a Severus. ~ Csak meg akartad nyugtatni a dögöt, hátha csöndben marad az úton.
- Csak szálljatok föl… - intettem egy kissé megnyugodva.
~ Már csak néhány órányira vagyunk a várostól. – kaptam újfent tájékoztatást.
~ Csak legyünk túl rajta. – gondoltam, és megpróbáltam élvezni a repülést. A legtöbb munka közben nem éreztem jól magam, hiszen nem örömükben hívták a mágusokat az emberek, hanem csak bajban.
~ Rane.. – Arisa hangjában olyan aggodalmat éreztem, mint még soha. Fejemben már el is készültek a varázsigék, de ahogy körbenéztem, nem vettem észre semmit, ami fenyegethetett volna minket. De végül lassan kezdtem megérteni, mi történt. Megérkeztünk Opál fölé. Belsejét egy homályos energiakupola vette körül, eltorzítva a házakat és minden mást is.
~ Vérszag van. Mintha egy három napos mészárszékben lennék.. – ez egy Severustól, aki a friss húst szerette, nagyon rosszul hangzott.
- Leena… - visszhangozta Pascal Arisa szavait.
- Igen, én is érzem. Vér. – bólintott Leena.
- Akkor én vagyok az egyetlen, aki nem.. De Arisa szerint nem is akarom érezni. - csikorgattam meg fogaimat.
Arisa minden további megjegyzés nélkül a talaj felé vette az irányt. A város szélén mindannyian leugrottunk a hátáról. Elgondolkoztam.
- Siessünk. – vázoltam fel a tervet. - Arisa, te maradj itt. Ha történt valami, akkor csak még idegesebbek az emberek. Nem hiszem, hogy túl jól fogadnának.
Itt már én is éreztem az orrfacsaró bűzt. De nem csak a vérszag, hanem a vibráló feszültség is nehézzé tette a levegőt és a lélegzést. A város egyik gazdagabb negyedébe értünk be, de nem tartott sokáig a nyugalom illúziója. Az első emberek, akiket megláttunk, szakadt vagy véres ruhákba öltözve gubbasztottak az utcákon, mintha elfelejtették volna, hogy a házaikban tehetnének ez ellen. Aggodalom? Nem, az túl enyhe kifejezés lett volna. Elemi terror ült az arcukon, mintha a poklot járták volna meg. Kezem automatikusan övemhez rebbent, és mutatóujjammal lassan a késsel kezdtem játszani. A nyögések mellé egy újabb hang kapcsolódott be, a fémen sikló fém hangja. De ez legalább nekem segített megnyugodni. Ha ez amiatt történt, hogy mi későn érkeztünk..
Mélyet sóhajtottam, próbálva megnyugodni. - Találnunk kell valakit, aki nem esett pánikba, és tudja, mi történt. - mondtam halkan.
- Ha van egyáltalán még olyan. – jegyezte meg Pascal.
- Mégis mi történhetett itt? – Leenát ugyanúgy megviselték a történtek, mint engem, de ő mintha mást is érzett volna, amit én nem.
- Ezt fogjuk kideríteni először.. - vettem észre egy nagyobb csoport embert, akik a sarkon fordultak be. Nem tűntek annyira zavartnak, mint a többiek, így hát feléjük vettem az irányt. - Elnézést.. - vontam magamra a figyelmüket. - Mágusok vagyunk. Mi történt itt?
- Maguk mágusok? – a nem várt hangra oldalra fordultam. Egy fekete csuhába öltözött öregasszony beszélt hozzánk. - Kérem... kérem! Segítsenek nekünk! – lépett Leena mellé, megragadva a kezét. Alig észrevehető grimaszt vágtam. A körülményektől függetlenül nem szerettem, ha ismeretlenek értek hozzám.
- De mégis.. - próbáltam valami fontosabb információt is megtudni. - Miben? Mi történt? Mikor?
- Tegnap éjjel vörös fény sugárzott az épületből! – mutogatott egy irányba egy fiatal srác.
- Amikor kinéztem az ablakon, semmi sem változott… - folytatta a Leenát megkaparintó nő. - De jöttek a sikolyok, kaparták az ablakot. Be akartak törni! És.. őrült nevetés! Az emberek az utcára rohantak, eljött értük az őrület és ölni kezdték egymást! – látszott, hogy újra annak a hatása alá került, ami tegnap történt, és szinte semmit nem fog fel abból, hogy mi van most.
- Elkéstünk? - kérdeztem alig hallhatóan. Leenán kívül nem hittem volna, hogy bárki is érti a halk szót.
- Na jó, álljunk le kicsit! – kezdett neki a pánik eloszlatásának Pascal. - Minket azért hívtak ide, mert furcsa dolgok történtek a városba. - magyarázta. - Három nappal ezelőtt kaptuk a hírt, de se vörös fényről, se toronyról, se öldöklésről nem volt szó!
- Uramisten egy beszélő gyík... mind meg fogunk halni! - kiáltott fel az előző fiú.
- KAMÉLEON VAGYOK, EMBER! – kapta fel a vizet Pascal.
- TÁMADNI KÉSZŰL! – vette menekülőre a srác. De Pascal nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, már éppen utána kiáltott volna, mikor Leena betapasztotta száját. Elég hatékony megoldásnak tűnt..
Hé, nyugodj le! Ne aggódjanak, ő nem árt maguknak! - fordult a tömeg felé.
~ Legalább tudja, milyen érzés nekem Arisával..
- Nem akarom tudni, Arisára hogyan reagáltak volna... - jegyeztem meg halkan.
Kérem, el tudnák mondani lassan, mi is történt?
- Mi volt az első dolog, ami feltűnt önöknek? Tudják, amiért értesítették a céheinket, még a tegnap este előtt.
- Néhány nappal ezelőtt egy furcsa robbanás volt a városban. - szólalt meg egy vékony, beesett arcú férfi.
- Senki nem tudta, mi volt, - szólt közbe egy mellette álló fazon. - mintha egy hatalmas lökés söpört volna végig.
- Lökés? – Leena kérdésére csak egy kollektív bólintás volt a válasz. Érdekes volt, hogy mennyire megnyugodtak már csak attól, hogy valaki határozottan lépett fel - És merről jött?
- A város közepe felől. - kapcsolódott be egy újabb ember. - Négy-öt ház romba is dőlt, és egy hatalmas nagy kráter keletkezett a Koteru család háza körül.
Ők kik?
- A város leggazdagabb családja, s egyben a megmentőnk is! A gyárának köszönheti a város, hogy van miből megélnünk! – szólt bele egy újabb férfi. – De a robbanás óta nem látta senki, néhányan próbáltak elmenni hozzá, de…
- Mind meghaltak. - felelte csendesen.
- Igen! - kiáltott fel valaki. Nem éreztem jól magam ekkora tömegben.. - Tegnap estig még csak fény sem szűrődött ki belőle!
- És akkor.. A fény után történt mindez? - intettem körbe, a nyomortanyát, és a már általam is érezhető vérszagot is beleértve a mondatba.
- Azt hiszem, már tudjuk, miért hívtak minket. Megtaláljuk, ki a felelős ezért, és fizetni fog érte, ígérem! – bólintottam magamnak, a bólintásokra válaszul.
- Ó, gyermekem, ha oda mész mind meghaltok! - károgott az öregasszony.
- Miért?
- A vörös fény megnyitotta a pokol kapuját! – egy lepedőben feszítő, csimbókos hajú lány szólalt meg most. Szemei úgy jártak, mintha minden pillanatban démonokra számított volna..
- Ölni kezdték egymást az emberek, minden ok nélkül! - magyarázta az egyik férfi.
- Hát ez nem túl pozitív... – mondta ki Pascal az egyértelműt.
- Semmi más nem történt még? – kérdezett tovább Leena. Engem fűtött a tettvágy, de egyelőre tartóztattam magam.
- Csak a fény és... valami iszonyatos erő ragadott magával. - felelte a férfi.
- Én már sejtem, mi lehetett az. – Pascal érzett valamit?
- Hogy érted? – értetlenkedett Leena.
- Hát ti nem érzitek? – intett fejével a kupola felé. Néhány pillanatra befelé figyeltem. Ahogy a kupolára gondoltam, valamilyen ösztön azt súgta belőlem, hogy meneküljek, és vissza se nézzek. De ez annál eltökéltebbé tett engem.
- Értem. – Leena hasonló következtetésre jutott. - Próbálkoztak azóta bemenni? - kérdezte
- Aki belépett, nem jött ki. - felelte a nő.
- Akkor oda kell mennünk. – vágtam el a további kérdezgetést, immár végleg. Búcsúintés után már úton is voltunk a forrás felé.
- Nem kellett volna megállnunk… - mondtam halkan. Még azóta is magamat vádoltam.
- Ha semmit nem tudunk arról, ami ránk vár, az se jó. Így legalább... – kezdte Leena. Lassan megráztam a fejem. Persze, hogy nem az előző néhány percre gondoltam, hanem a fürdőre.
Semmit sem tudunk, de van mitől parázni! - fejezte be a mondatot Pascal. – Igazán fantasztikus, meg kell mondjam. Most se vagyunk okosabbak, mint amikor megjöttünk. – ujjongott szarkazmussal telve a kaméleon.
- Gondolod, hogy az őrület ránk is hatással lehet? – tette fel a helyénvaló kérdést a sárkányölő.
- Ha van őrület. – Pascal láthatóan nem hitt abban, hogy bármi is történt, ami miatt ez történt. - Az is lehet, hogy az állítólagos "őrületük" nem is létezik, csak pánik szülte az egészet. Ez bőven belefér. – Nem hittem, hogy igaza van. Ha csak megjelent volna az az épület, attól nem tört volna ki ekkora pánik. - Engem inkább ez az iszonyatos mágia aggaszt. Már most fullasztó, mi lesz, ha elérjük a tornyot?
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. – sóhajtottam. - Nem volt szerencsém túl sok olyan mágushoz, akiknek a kisugárzásától is ájuldozni kezdtek az emberek. De ezt még az egyszerű emberek is minden gond nélkül kibírják.
- Vagy pont emiatt ilyen zavartak. – talán.
Nos, ez már több, mint kisugárzás, azt hiszem. – Fogaim újfent csikorogni kezdtek, de lassan félelem is vegyült a dühbe. Mintha körzővel húztak volna vonalat, amitől kezdve a fent látott burok beterítette a várost. Egy ablak hozzánk közelebb eső fele frissen volt mosva, de a maradéka egyszerűen eltűnt, a hozzá tartozó fallal együtt. Széttört szekerek és bódék hevertek az utcán, üvegcserepek között. Mintha egy óriás játszott volna, és hagyta volna itt az egész várost. Ami még rosszabbá tette a felfordulást, az a halottak sora volt, akik az utcákon feküdtek szerteszét. De ezt mintha csak egy torz tükrön keresztül láttuk volna. A burok nem látszott, csak elhomályosította a mögötte fekvő teret.
Hóhó, csak óvatosan! – szólalt meg Pascal, amikor Leena egy lépést tett előre.
- Mi az?
- Nem mehettek be csak úgy, hipp-hopp!
- Miért, az a dolgunk hogy megtudjuk, mi folyik itt! – háborodott fel Leena, amivel egyetértettem, de kíváncsi voltam Pascal mondandójára is.
- És az, hogy ne hagyjátok ott a fogatokat, mint a többi kétszáz! - tette hozzá a familiáris. - Figyelj, életemben nem láttam még ilyen mágikus burkot. Vagy egy mágus hozta létre vagy valami más, de mindkettő rettentően erős. Ráadásul valamitől azoknak az embereknek meg kellett halniuk... Valakinek kint kéne maradnia.
- Arisa mindenképpen kint marad. - jelentettem ki. - Akármi történt bent, Arisára rosszabbul fognak reagálni, mint az emberekre. És nyugodtabb helyzetekben is volt, hogy vasvillákkal akarták elkergetni.
- Jogos, bár Pascal se váltott ki sok boldogságot belőlük. – gondolkozott el Leena.
- Parancsolsz? Nem tehetek róla, ha valaki sötét, mint az éjszaka, és nem tudja felfogni, hogy egy kaméleon is beszélhet! – sértődött meg Pascal.
- Pascal, nyugi! - csitítgatta Leena. - Csak arra akartam ezzel célozni, hogy neked is kint kéne maradnod.
- Jó, hagyjatok itt egyedül... – próbált meg Leena szívére és lelkiismeretére hatni.
- Nem egyedül. Maradj együtt Arisával. – ajánlottam fel a lehető legjobb alternatívát. - Nem fog megenni téged. Vedd ugyanolyan mágusnak, mint amilyen én vagyok. És rajta keresztül tudsz velünk beszélni! – Pascal csak Leena beleegyező bólintására adta meg magát a tervnek, de így sem hang nélkül.
- Nem fog bántani, hidd el! – próbálta meggyőzni Leena.
- Mintha te olyan nagy puszi pajtás lennél vele!
- De most egy csapat vagyunk, hidd el, olyan pici vagy, hogy több energia lenne megfogni téged, mint megenni. – vidítottam fel.
Nahát, köszi! - Sikertelenül.
- Pas, - a sárkányölő egy ujjával maga felé fordította a kaméleon arcát. – ha bent tényleg ilyen borzalmak várnak ránk, akkor nekem szükségem lesz rád itt kint!
Egy pillanatra belém villant az az idő, amikor még Arisa is ilyen kicsi volt, de nehéz volt megtartani az emléket. Főleg azóta, hogy már én tudtam rajta utazni, és nem fordítva volt ez.
- Jó, maradok! - adta meg végül magát.
De dolgom volt.
- Egy perc, és indulhatunk. - két tenyeremet a földre tettem, és behunyt szemmel koncentrálni kezdtem. Egy méter széles, sötétszürke sáv emelkedett az ég felé. Minden figyelmeztetés nélkül fordult előre, ahogy a házak fölé ért. Szemmel szinte követhetetlen sebességgel repült előre a mágia, de egyre vékonyabb is lett, miközben kisebb szálak váltak le róla, és csapódtak a földbe. Vagyis.. A halottakba.
Az egész talán csak három percig tartott, majd nyom nélkül foszlott szét a nekromanta varázslat.
- Halihó! – éreztem magamon Leena kezét. - Jól vagy? - kérdezte, de kizártam magamból a hangját. Elég volt nekem azzal a kórussal szembenéznem, akiket most szívtam magamba.
Néhány másodpercig még mozdulatlanul térdeltem, ahogy az új hangok utóhatása alatt álltam.
- Kész vagyok. - a férfi talán a negyvenes éveiben járhatott. Megnyugtatóan érdes volt a hangja.
- Rane? – nézett rám Leena hitetlenül.
- Ne bassz ki... – Pascal hangja sokkról árulkodott. Reméltem, túlteszi magát rajta..
- Emlékezni akarok rájuk. - mondtam halkan. De ennek a hölgynek talán már úgyis csak napjai voltak hátra. Suttogásnál hangosabbat nem tudtam volna kihozni belőle. Majd egy vállrándítás kíséretében a burokba indultam.
HEEEEHEEEE? - akadtak ki egyszerre.
- Vigyázatok magatokra! – még csak hátra sem néztem. Arisa végszóra érkezett, óvatosan elkerülve a burkot. Pontosan tudta, miről beszéltünk, így ismét szó nélkül vette át Pascalt. Sosem volt jó kedvében, amikor munkára indultam, hasonlóan hozzám. Hideg tekintettel néztem a rommá tört utcát. Azzal a tudattal, hogy nem lesz visszaút egy jó darabig, vagy talán sosem, Leenával egyszerre léptem be a belvárosba.


Üvöltő csend töltötte meg a fülem.
Egyszerre több hangon borzongatott a némaság. Az első ismerős volt, mégis idegen. Az általam ismert és bennem kavargó hideg a kandallón és a meleg szobán kívüli fagy volt, a friss hó ígéretével. Ez a fagy csontba markolt, szinte égetett, azzal fenyegetve, hogy egy óvatlan pillanatban porrá tör.
A második a halál hideg leheletével burkolt be. Az az örökké való csönd, amiből nincs kiút, ami csak arra vár, hogy magával ragadjon csontkezével, és a föld alá húzzon.
Mindkettőt szinte nyugodtan tudtam volna üdvözölni, hiszen ismertem őket. De a harmadik szinte fojtogatott. Mintha egy üvegfalon keresztül láttam volna fájdalmukban és őrületükben torkuk szakadtából hörgő, üvöltő és vonyító embereket. Ez élet volt. De milyen? Reszketni és üvölteni akartam, akármit, hogy megtörjem ezt a mozdulatlanságot, de az örökkévalóság egy pillanatba zárt, ahol csak a csend létezett.
A csend üvöltött a fülemben.
Hangos hörgéssel léptem ki a mozdulatlanságból. Lassan tért csak vissza a hallásom, amivel együtt a pánik elszállt. Most már értettem, mit érzett Leena. Itt belül már mindent élesen láttam, és éreztem azt a nyomasztó érzést, amit csak egy mágus kisugárzása okozhatott. Igazából csak azon csodálkoztam, hogy nem vibrálnak a kövek az elemi erejű mágiától.
Lassan felemeltem a tekintetem, és körbenéztem, most már tisztán látva. Bár ne tettem volna.. A romok nem változtak, hacsak azt nem számítottam, hogy tökéletesen kivehetőek voltak a vérfoltok. A holttestek szinte gúlákban hevertek a földön. A hangok összetétele alapján már felkészültem arra, hogy a halál nem válogatott. Nem tudtam különbséget tenni halott gyerek, férfi és nő között – mind ugyanúgy elveszett élet volt, ami pótolhatatlan. De a halál módjára semmi nem adhatott volna elég védelmet. Az emberek mindent, ami csak létezett, fegyverként használtak. Téglák, kések, üvegdarabok, kötelek.. Amit csak el tudtam képzelni. És nem egymás ellen fordították ezeket, hanem saját maguk ellen. Több ember még mindig markolta a testébe mártott fegyvert, szinte boldog mosollyal halva meg. A kevésbé szerencsések dühödt halálvicsorral az arcukon haltak meg, saját kezükkel vagy körmükkel végezve magukkal.
Nem undort éreztem, vagy rosszullétet. Félelem és gyilkos düh töltött el. Ki tehette ezt, és mi esélyünk lehet ellene?
A bőrömön vibráló érzés felerősödött. Valami kitépte a látásomat, és az épület felé repítette. Néhány tétova lépést tettem előre, de még ezt az irányítást is elvesztettem magam fölött, ahogy megláttam, honnan indult ki minden. A villából három torony emelkedett a magasba. Biztos voltam benne, hogy mindegyikben egy ember él. Az erő kettő felé rántott engem. Két kislány ült velem szemben. Arcuk ártatlan volt, de szemükben olyan indulat és téboly tombolt, amivel ki lehetne irtani egy egész országot, ha kapnak hozzá elég erőt. És úgy tűnik, ők kaptak.. Mindkettőjük hajából vér csöpögött a földre. Vörös rondította el az ugyanolyan csipkeruhákat is. A látomás ugyanolyan gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött. Visszavágódtam testembe, ahol érzékeimet újabb roham próbálta maga alá temetni. Fagyott tűz és lángoló jég kavargott körülöttem, mindkettő a maga módján próbált elemészteni, birokra kelve a másikkal. De ezt is egyre lassabban éreztem. Újra megfagyott maga az idő is, örök agóniába zárva engem. De lábaim az örökkévalóságban is vittek előre. Leenát már nem láttam, mikor újra uralkodni tudtam magamon.
A Frost Aura fagyos pokollá változtatta az utcát körülöttem, ahogy akaratomon kívül is megidéztem az erejét. Megkínzott ablakok törtek darabokra, és még parázsló fagerendák törtek ketté a hideg hatására.
~ Itt vagy, Arisa? – próbáltam az egyetlen dologba kapaszkodni, ami kitéphetett volna ebből az őrültségből.
~ Halla… i törté…? – de Arisa gondolatai is mintha egy zsák vattán keresztül érkeztek volna.
~ Valami nagyon nincs rendben itt! Semmi esetre se gyertek ide! – próbáltam határozottnak tűnni, de nem tudtam, mennyire sikerült átvernem familiárisomat.
Mozgást vettem észre a szemem sarkából. Egy leomlott házfal alól felpuffadt kéz tört fel, téglákat lökdösve az útjából, és vakon tapogatózva felém. Az Aura hatósugarán belül volt, és mégis.. Mintha nem hatott volna rá a mágiám. Egy lépést hátráltam, mikor a kézhez tartozó fej is felbukkant a törmelék alól. Nyaka természetellenes szögben állt, mintha felakasztották volna. De az üveges tekintet rám szegeződött, és eltorzult szájjal ezt kezdte suttogni a halott.
~ Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,
~Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak. – önkéntelenül is az előbb látott két lány képe ugrott be, de leráztam magamról a bűbájt. A holttest már teljesen kiásta magát, és lassan felém kezdett sétálni. Egyik lábát csak húzni tudta maga után. Nem lepődtem volna meg, ha egyik fogam eltörik, annyira összeszorítottam a számat.
- Tikotá és Tikoté? – kérdeztem halkan. Nem vártam rá, de a holttest zavartan megállt egy pillanatra. Hiszen ugyanazon a hangon szólaltam meg, mint amin ő suttogott. Amit néhány perce és több örökkévalóság óta elnyeltem.
- Megfizetnek érted, ha ezt ők tették veled. – szóltam, továbbra is a belőle származó hangot használva. Kezem lassan felemeltem. – Ice Make: Lance! – lőtt ki tenyeremből két jéglándzsa. A test a levegőbe repült a becsapódástól, a dárdák lendülete egy falnak csapta az élőholtat. Több centi mélyen fúródott be az épületbe a két jégcsap, csapdába ejtve őt. De már elszállt belőle az élet paródiája.
~ Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,
~ Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon. – zendült fel az újabb strófa. Megpördültem volna, de hideg kezek markolták meg csuklóimat. Egy pár fogott mindkét oldalról. Hideg mosoly villant fel az arcomon, ami halk kuncogásba váltott, miközben a bennem áramló mágia aprót változott. Mindkét halottba annyi energia áramlott, amivel akár öt hullát is mozgatni tudtam volna. Rongybabaként hulltak a törmelék közé, ahogy az én mágiám vette át rajtuk az irányítást.
- Gyertek csak! – kiáltottam fel. Nem várt visszhang verte fel az utcát, a város minden irányába szétkürtölve kihívásomat.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez nem én vagyok. De a gondolatot elmosta fejemben az újabb hullám. Hat, vérmocskos test közeledett felém. Úgy tűnt, mintha mindegyikük saját szemét kaparta volna ki kétségbeesésében.
A létező leglehetetlenebb hangot hallottam: nevetést. Ereje csak fokozódott, ahogy rájöttem, az én torkomból tör fel a mély, robajló basszus. Izzó tekintettel tornáztattam meg ujjaimat.
- Ice Make: Sword! – a kardok pengéje, amik megjelentek kezemben, egyelőre lefelé nézett. Futva indultam meg a kántáló, vak ellenfelek felé.
~ Tikotá és Tikoté szép gyermekek voltak, - az első szót még mind a hat kimondta, mikor megérkeztem közéjük. Kardjaim kékes körívben indultak útjukra…
~ Tikotá és Tikoté konyhakést markoltak. – …de az utolsó szótag már csak egyetlen szájba fagyott bele. A hat puffanás szinte egybefolyt. Még hogy őrület? Hiszen ez maga a gyönyör! Csillogó szemekkel fordultam körbe. A kardokról vér csöpögött, de ez még nem volt elég. Széles vigyorom egy pillanatra sem hagyott alább, ahogy ismét elindultam.
Megnyaltam cserepes ajkaimat, ahogy újabb utcába fordultam be, ahol ismét nem várt senki. Sietős lépteim lelassultak, és tétován néztem fel.
~ Nem lehet, hogy már vége legyen! – tiltakoztak gondolataim. A kardok kiestek kezeimből, pengéjük mélyen belefúródott a földbe. Már nem gondoltam fegyverekre. Elég a puszta kezem is!
- Hol vagytok? – hangom alig volt több torokhangú morgásnál. Szellemek, zombik, a látomásból a két lány, akárki!
Tucatjával törtek elő a testek a föld alól. Az utcák is ontani kezdték magukból a városiak maradványait. Néhányuk saját karját fogta megmaradt kezében, más nyakából a mozgás hatására újból bugyogni kezdett a vér. Mozdulatlanul tűrtem, hogy körém gyűljenek, és némán ácsorogva várjanak a többiekre. Nem sokáig próbálkoztam azzal, hogy megszámoljam őket. Remegni kezdtem, ha csak körbenéztem. Még sosem voltam ilyen boldog!
Mintha csak egy tudat irányította volna őket, egyszerre emelték fel karjaikat. Sántítva, rohanva, mászva közelített felém a horda, hogy magába olvasszon. Az idáig haszontalan Aurám felszívódott. Nem is akartam, hogy megfagyjon bármi!
Az első zombi mocskos körmei már a szemem előtt hadonásztak. Szinte odafigyelés nélkül ragadtam meg csuklóját. Egy mozdulattal löktem vissza a tömegbe. A megnyílt lyukba vetettem magam. Megfeszített ujjaimra húsz centis jégkarmok nőttek.
Nem emlékszem, hogy mi történhetett. Csak érzéseket, és néhány villanást voltam képes csak felidézni, ahogy ott álltam a testek halmai között, karmolásokkal borítva. Még mindig remegtem az izgalomtól, de becsuktam a szemem.

Vicsorogva ugrott ki a tömegből egy holttest. Állkapcsa már hiányzott, de ez nem akadályozta meg a hörgésben. Egy törött borosüveget szorított kezében. Karja azonban másik irányba repült, mikor könyökét elérték a jégkarmok, ő pedig széthasított fejjel zuhant a földre…

Extázisban voltam. Az az érzés, amikor a karmok puha ellenállásba ütköznek, felejthetetlen. A csontok sem jelentettek nekik több nehézséget, mint a hús, de ott megakadtak egy pillanatra. És végül egy utolsó húzással újra szabadok, miközben a kettévágott hulla némán a földre zuhan…

Frissen felfedezett vérszomjamat nem csillapította az, hogy kiélhettem. Ellenkezőleg, egyre nagyobb hévvel vetettem magam a talán túlságosan is tehetetlen zombiknak. Néhányuk mintha csak illúzió lett volna, szikrák kavargásában tűnt el, de a sebek, amiket én és ők ejtettek, valóságosak voltak. De egyszerűen nem érdekeltek. Még! Még!


Hátamat kellemes hideg borzongatta. Kinyitottam a szemem, és céltalanul rohanni kezdtem. Még! Még! Eszembe ötlött az a rengeteg alkalom, amikor megkíméltem valaki életét. Ezerszer átkoztam el magam értük most. Fel-alá rohantam az üres, néma utcákon, de semmi nem mozdult, egy árva légy sem. Úgy szorítottam össze ökleimet, hogy vér szivárgott körmeim helyén.
~ Tikotá és Tikoté láncfűrészre kaptak, - lassítás nélkül fordultam abba az irányba, ahonnan a hang jött. Ez most nem hozzám szólt, de ott kell lennie valakinek!
~ Tikotá és Tikoté testvért aprítottak.
Bizarr kép tárult szemem elé, ami minden gondolatot kivert a fejemből: fél utcányira tőlem Leena kétségbeesetten kapkodva mászott egy felborult lovaskocsi felé. Reménykedve néztem körül, de nem próbálta semmi megölni a lányt, vagy egyszerűen üldözni őt. Lelombozódva fordultam vissza a sárkányölő felé, aki végre a kocsit borító üvegszilánkok közé ért. Remegő kézzel emelt fel egy üvegszilánkot. Növekvő rettegéssel figyeltem, ahogy a nyakához emelte, és lassan szorítani kezdte. Keze közül vér csordult ki, mikor reagálni tudtam.
LEENA, NE CSINÁLD! – üvöltöttem neki. A hang egy pillanatra elbizonytalanította a sárkányölőt, ami elég volt, hogy odaérjek mellé. – Hagyd abba! – löktem el durván a kezét nyakától. Az üvegdarab hangosan csörögve pattogott végig az utcán. Leena látszólag nem is tudta, hol van. Kezével, amiben az előbb a fegyver csillogott, most maga felé fordította arcomat, és némán suttogott valamit.
Hahó, itt vagy már? – kérdeztem megnyugodva. Nem is tudom, mit tettem volna, ha megölte volna magát..
Én… én.. ne haragudj… - Leena dadogni kezdett. De ez most nem zavart. Szorosan magamhoz öleltem. Egy pillanatra meglepődött, de testéből elszállt a feszültség.
Azt hittem, végleg eltűntél. - mondta halkan.
Nem, nem. – öleltem meg még jobban. Habár a lány nem láthatta, arcomon elterjedt az előbbi vigyor. Persze, hogy ez az egyetlen megoldás! – Nem hagylak itt, hiszen együtt fogunk meghalni. – mi még itt vagyunk, és lélegzünk, még van kit megölni! Halk nevetésben törtem ki, ahogy a perzselő vérszomj újból teljes erejével tört ki. Leena újra megfeszült, ellökni próbált, de egy kézzel is tartani tudtam a térdelve küzdő lányt, miközben előhúztam övemből a késem.
Majd én a késemmel, így sokkal jobb lesz. – Leena arca pánikot sugárzott; olyat, aminek nyomát sem láttam az élettelen holttesteken. Így tényleg sokkal jobb lesz. És ha nem marad más, akit megölhetnék, itt vagyok még én! Torokhangú kuncogással emeltem a vadul küzdő lány nyakához a pengét. Hiába sárkányölő, ez a kés még Tabuchi pikkelyeit is át tudná vágni. De nem fértem hozzá a lány nyakához. Az ostoba saját nyakát szorította, mintha nem is akarna meghalni!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Pént. Nov. 30, 2012 2:27 pm

Meg kell mondjam, kicsit csalódott voltam, amikor rájöttem, hogy nem a jégpalotás kaland folytatását fogom olvasni, de az iromány végére ezt az érzést nagyjából sikerült belőlem kiölnötök. Azért csak a végére, mert a kaland fele igazából mondhatjuk, hogy semmiről nem szól, legalábbis semmi olyanról, ami értékelhető lenne, gondolom ez nem vita tárgya. Very Happy
A legnagyobb problémám az, hogy sokszor nem értettem mi történik. Példának okáért ott az a kis szösszenet, amikor Leena és Pascal meglepődnek, hogy te most akkor lehülyézted Arisát.. Háromszor olvastam vissza az előző pár sort, de nem jöttem rá, hogy ez a gondolat miképpen vert gyökeret a fejükben. Very Happy Aztán ott volt az a jelenet, ami a "búrába" lépésetek előtt történt. Szintén többször olvastam vissza, aztán kénytelen voltam rákeresni az egyediségeid között erre a mágiára, mert nem láttam semmi értelmét.. aztán mint kiderült, tényleg nincs is semmi értelme ennek a varázslatnak, ami megint csak furcsa. Mindegy, ismét megpróbáltam visszazökkenni, dee nem sikerült. Beléptetek végre, és megkezdődött az őrület... ami nem baj, csak újra és újra el kellett olvasnom az első bekezdéseket, amikben hatásvadász leírásokkal próbáltad érzékeltetni, min megy keresztül Rane, legalábbis gondolom, hogy ez lett volna a cél, de ez most valahogy nem sikerült. Én személy szerint nem tudtam átélni mi történik, egy zavaros katyvaszra emlékeztetett inkább. Ez persze nem áll távol az őrülettől, de én mégsem éreztem, amit kellett volna.
No mindegy, lehet ez csak az én fogyatékosságom, mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy másztok ki ebből a reménytelenül elcseszett helyzetből, szóval várom a folytatást!

A jutalmad: 500 VE, Arisa pedig 100 VE-vel lett erősebb!

~~~ LEVEL UP ~~~
Gratulálok a 6-os szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 322
Aye! Pont : 6
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Csüt. Feb. 21, 2013 12:28 am

A jégpalota 4



Macha hallgatása csak mélyült, ahogy a következő átjáróra léptem. A következő torony külsőre ugyanúgy nézett ki, mint a többi. Magas, tükörsima falak, néhol egy, szinte véletlenül elhelyezett ablak, és semmi dísz. És mégis, már a látványától is rossz előérzetem támadt. Legjobb lesz gyorsan túlesni rajta.
- Jó hírrel szolgálhatok, Rane. – Macha nem bírta sokáig a szótlanságot, már akkor beszélni kezdett, amikor beléptem az újabb ajtón. Nem bírtam elszakadni a nem idetartozó gondolattól: mit csinál ő, ha sietős a dolga a középső toronyban? Teleportál, repül? Fut? Ha az előbbi, akkor minek az egész színjáték a kastéllyal?
- Még egy kérdést tehetek fel? – vetettem föl újra, reménykedve.
- Nem, ez még annál is jobb. – folytatta csevegve. – Csak föl kell jönnöd, semmi más. Élvezd a sétát fölfelé!
- Csodás. Akarom én tudni, hogy miért is lesz ilyen egyszerű a dolgom? – Nem voltam elájulva Macha hírétől. Az előbb is ezt mondta, mégis órákat töltöttem el teljesen fölöslegesen. Az előszoba hasonló volt az előző toronyéhoz. Azaz kongott az ürességtől, leszámítva szemben az ajtót.
- Nem, azt nem mondtam, hogy egyszerű lesz. Neked nem. – javított ki az Úrnő. – Csak ez a lakótornyom, és nem akarom, hogy ezt is teljesen át kelljen formálnom. Úgy megszoktam már..
- A maradékot meg csak dísznek építetted? – lepődtem meg. A hiúságnak is van egy határa.
- Nem, nem. – tiltakozott. – Mindegyik toronynak megvan a maga szerepe, legfeljebb nem vetted észre, vagy én elrejtettem előled. Nem jártad be teljesen őket.
- És most a „házadat” mutatod meg?
- Nem változtat semmin, ha megismersz.
Szóval az előzőeket nem deríthettem fel, de most Macha önként és dalolva enged be oda, ahol él? A saját lakásomba nem engedtem volna be senkit, aki azért indult el, hogy megpróbáljon megölni.
A következő terem már megmutatta, miről beszélt a jégkirálynő. Az előzőekkel ellentétben most nem egy tágas terembe jutottam, hanem egy folyosóra, amit néhány kép és fáklya díszített, de ezeken kívül teljesen kihalt volt. Pillanatnyi feszültséget éreztem, hiszen több ajtó nyílt mindkét oldalra, amiből bármikor kiugorhatott volna bármi. De aztán ellazultam. Ha Macha így akar megölni, sok esélyem nincs ellene, ha pedig nem, minek is kéne aggódnom?
- Miért nem menekülsz el? Megsérültél. Alig jársz félúton. Tudod, hogy csak játszom veled. – Macha hangja megtorpanásra késztetett az első ajtóknál. Igen, úgy éreztem magam, mint egy egér egy éhes macska társaságában; egy olyanéban, ami nem annyira éhes, hogy ne szórakozzon jól vacsora előtt.
- Mert nem hagynál. Mert nem szokása a Quattro Cerberusnak a halálba küldenie a tagjait, vagyis van esélyem. És mert kíváncsi vagyok rád, arra, hogy miért vagy itt, és hogy miért hagytál életben. – léptem be egy szobába. Szinte kiábrándítóan átlagos konyhába kerültem. Még a bútorok nagy része is egyszerű anyagokból készült jég helyett.
- Azt hittem, sokkal extravagánsabb lesz. – bukott ki belőlem hangosan is csalódottságom, miközben visszaléptem a folyosóra.
- Egy konyha csak ugyanarra kell, bárkié is legyen.
- De ez már érdekesebb. – dolgozószobának tűnt a hely, ahová jutottam. Már jóval inkább hasonlított ahhoz a környezethez, mint amit a jégkirálynőhöz képzeltem el, habár a bútorok itt is átlagosak voltak. Végül is, jégasztalon átázik a papír, és nem lehet kellemes egy hasonló széken ülni. A termet egy méretes íróasztal uralta, rajta egy archívum-mágusok által is használt lakrimával és felszereléssel, amihez sajnos nem értettem. De a kéken világító jégkristályok kellemes emlékeket ébresztettek fel bennem. Szinte ugyanúgy éreztem magam, mint régen Tsukával a hegyen gyakorolva. – Vajon fogok itt izgalmas dolgokat találni? – Tekintetemet egy szekrény vonzotta magához. Ahogy minden más a szobában, szinte steril rend uralkodott a polcain is. Az ott felállított dossziék felcímkézve sorakoztak, csak arra várva, hogy kézbe vegyem őket.
- Úgy hiszem, el fogsz itt időzni néhány óráig. – sóhajtott fel Macha unottan. – Ha kiviszel valamit innen, az fel fog gyulladni. Szórakozz jól, később találkozunk. – Az érzés, ami idáig végigkísért utamon, hirtelen megszűnt. Már nem viszketett a tarkóm, mintha valaki minden lépésemet figyelte volna. Nagyszerű.
Kíváncsian kezdtem olvasgatni a feliratokat. Első pillantásra sokat nem tudtam meg belőlük, a mappákat évszám szerint rendezte el az Úrnő, de jóval hosszabb időre visszanyúlva, mint amit lehetségesnek gondoltam. A kézírás ugyanattól a kéztől származott. Eszerint tényleg idős… A legrégebbi mappákat már por lepte be, és én sem háborgattam őket. Egyelőre.
Az érdekesnek döntött öt-hat mappa így is elég olvasnivalót adott. Úgy döntöttem, hogy az asztalra kirakott gyümölcskosár kizárólag az irántam való figyelmesség jele, így nyugodtan ehetek belőle. Kényelmesen elhelyezkedve láttam neki az olvasásnak.
Az már első pillantásra feltűnt, hogy Macha nem naplót vezet. Sokkal inkább kimutatásoknak tűnt az egész. Az apró betűkkel telekörmölt lapokon több tucatnyi nevet láttam, mellettük egy-egy település nevével, a következő oszlopban vörös számokkal. Újabb papírok hasonló elrendezést követtek, de fekete számokkal. Mivel semmi nem utalt arra, hogy mi lehet ennek az értelme, nem mertem találgatásokba bocsátkozni. Ami jobban aggasztott, az az, hogy több név ismerős volt. Olyanok, akik a Quattro közelében éltek: egy barátságos öregember, akit mindenki ismert, Reigen kedvenc pékségének egy alkalmazottja, de még néhány nemesi cím is felütötte a fejét, amiket csak hírből ismertünk. És még csak másolatot sem készíthettem róluk az újabb szabály miatt.
~ Arisa. – szóltam halkan a fejemben.
~ Igen? – familiárisom azonnali válasza olyan zavaros volt, mintha egy kőfalon át próbáltunk volna beszélni. Eszerint jó utat tett meg, mióta legutoljára beszéltünk. ~ Hogy vagy? – furcsa kérdés volt, hiszen bármikor bepillanthatott fejembe, hogy tudja, mi is történik velem. Ahogy fordítva: az ő útjában a legizgalmasabb dolog egy viharfelhő volt.
~ Leginkább fáradtan és lenyűgözve, emellett kíváncsi. Mennyire vagy jó nevek megjegyzésében?
~ Hát.. – bizonytalanodott el. ~ Milyen nevekről van szó?
~ Össze-vissza mindenféle, de rengeteget írt fel ez a némber. Elhozni nem tudom őket.. Az is jó, ha csak néhányat tudunk megjegyezni, jó kiindulópont lehet később. Van köztük olyan is, akiket már ismerünk.
~ Mehet. – jött a válasz.
Lélekben nagy levegőt véve kezdtem sorolni őket.
Később egész oldalas portrék is kerültek a nevek mellé. Ezekből jóval kevesebb volt, mint az számozottakból, és csak egy dátumot jegyzett fel melléjük Macha. Újabb furcsaság, amire nem találtam magyarázatot. Fiore különböző tájairól térképek, kihúzott és bekarikázott területekkel, szintén semmilyen külön jelzéssel.
~ Semmi közös pontot nem látok bennük.. – tűnődött Arisa.
~ Én sem. – húztam el a számat, de ha a térképészeti zseni Severus nem jött rá összefüggésekre, nekem esélyem sem volt.
És végül valami olyasmi, amit végre teljes mértékben sikerült megértenem. Különféle mágiák leírása és ábrázolása, néhányuk teljesen általános és ismert, néhányuk még láthatóan tervezés alatt. Ami a legjobban felkeltette a figyelmemet, az a jégmágiák szinte korlátlan tárháza volt, de vagy több hetes gyakorlás kellett volna hozzá, hogy használni tudjam őket, vagy túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy saját magamtól meg tudjam őket tanulni. De a pozitív gondolkodás híve voltam. Miután legyőztem Machát, visszajöhetek értük, és hazavihetem őket! Ez a hely felért egy aranybányával a hozzám hasonló jégmágusoknak.
- Ennyire lekötöttek a mappáim? – tért vissza a bizsergés a tarkómra, és vele együtt Macha hangja. Értetlenül néztem körül. Az ablakon már nem a Hold fénye szűrődött be. Időérzékem annyira cserbenhagyott, hogy észre sem vettem azt, hogy az éjjel maradékát olvasással töltöttem, és lassan hajnalodik. Felkelve a székből elégedetten vettem észre, hogy már csak egy dolog miatt is jó volt a pihenés: sebeim legalább valamennyire beforrtak. Egy óvatos nyújtózással kiderítettem, hogy a jéggólemtől kapott ütés sem volt olyan komoly, mint elsőre hittem. Legalábbis a mozgás most már kevésbé volt fájdalmas, mint az előbb. És a lélegzést sem akartam már abbahagyni.
- Sajnálom, hogy nem vezeted részletesebben őket. – sóhajtottam. Bár igaz is, minek lenne pontosabb, ha úgyis csak saját használatra van? – Érdekesek voltak, főleg a mágiával kapcsolatos kutatásaid. A többit nem értettem teljesen.
- Örülök, hogy tetszettek. Talán még alkalmad is lesz felhasználni őket.
- Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldököm. Kezdtem lassan összezavarodni. Az Úrnő többször tett utalást arra, hogy nem számít, mit tudok meg, most meg arra is, hogy később használni tudom a mágiákat?
- Idejében megtudod, ne aggódj. – próbálta sikertelenül lehűteni a kíváncsiságom Macha. – Mennyi időt szándékozol még itt tölteni?
- Azt hiszem, nagyjából végeztem. – Hirtelen összecsattantak fogaim, olyan gyorsan hagytam abba a mondatot. Gondolatban végigpörgettem magamban mindazt, ahogyan idáig viselkedtem vele. Nem tudom, mikor jött el az a pillanat, amikor már magamtól is beszélni akartam vele. Ez egy átkozott munka, a jégkirálynő meg akar ölni, nem egy régi barátommal beszélek!
- A többi szobámban nem hiszem, hogy találnál bármit, ami hasonlóan lekötne. A fölfelé vezető lépcső a folyosó végén.
- De azért nézelődhetek, mi? – indultam előre. Kíváncsiságból egy-egy pillantást vetettem a szobákra, de azonnal feltámadt bennem az érzés, hogy unalomba fulladna a hosszasabb kutakodás a fürdő-, háló- és egyéb szobákban. Illetve, egész pontosan találhattam volna valamit, csak egészen mást, mint amit kerestem. És habár jól szórakoznék, egy lépéssel sem vinne közelebb néhány női fehérnemű ahhoz, hogy befejezzem a munkát. Talán akkor, ha Macha gyengéje bennük rejlik. Ami azért elég esélytelennek tűnt. Végül csak megfogadtam a tanácsot, és felléptem a lépcsőre.
Valami nem stimmelt. A csigalépcső két teljes fordulat után megváltozott. Az előzőek legalább hat-hétszer körbeértek a tornyok falain, mire elértem a termet, ahol továbbjuthattam a következőbe. Ez egy félig megvilágított csarnokba vezetett, ami a torony egész emeletét kitöltötte. Miközben hozzászokott a szemem a félhomályhoz, egy kékesen irizáló útra léptem.
Az út spirál alakban, lágyan emelkedett a magasba. Friss hó és gondtalanul szertehagyott aranypénz ropogott és csikorgott talpam alatt. Az itt eldobált érmékből egy kisebb várost is lehetett volna venni. A mennyezeten elvarázsolt erdőként függtek a jégcsapok. A falakon az arany és néhány lámpás fényét szórták szét a jégtükrök, sárgás csillogásba burkolva a barlangot. És lakóit. Férfiak és nők kísértetiesen élethű szobrai ültek vegyesen a nagy gonddal elhelyezett kőtömbökön, az út mentén. Néhányuk helyi viseletben ült, míg mások ruháján látszott, hogy évtizedekkel korábbi divatot követtek, a világ legkülönbözőbb pontjairól, mint ahogyan az érmék is. Második pillantásra sem láttam bennük semmi furcsát. Csak egy közös volt bennük: mindegyiküket csillogó jégháló vette körbe, mintha milliónyi pók font volna jégfonálból bábot köréjük – az újabbak körül szinte csak szálak voltak, míg az idősebbnek kinézők alig látszottak ki a jéglepel alól. Harmadikra az egyik szobor szemébe néztem. Nem, ezek nem szobrok voltak. Hanem emberek. Méghozzá azok, akiknek a képét a mappában láttam. Nem tudtam, meddig állhattam az ajtóban, megfagyva a döbbenettől. Csak lassan tudtam feldolgozni az itt tartott emberek sorsának súlyát. Újat léptem előre. Egyikük sem mozdult, még csak tekintetüket sem vetették rám. De éltek, erről biztosított a nekromancia által szerzett érzékem, hiszen nem tudtam őket megmozdítani. Majdnem éltek, miközben még csak egy szempillájukat sem tudták mozdítani. Jeges borzongás kúszott fel gerincemre. Az újak talán csak egy-két napja voltak itt, de a régebbiek.. Évtizedeken keresztül itt ültek ezek az emberek, megfagyva az időben – hiszen ha öregedtek volna, rég porrá kellett volna válniuk. Az ő kisugárzásukat éreztem hát kint. Itt kétségbeesésük és haragjuk súlya szinte agyonnyomott.
- Mondtam, hogy nem lesz egyszerű. – Macha minden gúny nélkül, tárgyilagosan mondta ki a szavakat.
- Hogy tehetted? – csikordultak össze fogaim. – Ez rosszabb, mintha egyszerűen megölted volna őket!
- Nem hagyhattam, hogy híremet vigyék. – szinte láttam, hogy az igazi Macha megvonja a vállát. – Ők azok, akik a figyelmeztetések ellenére meg akartak nézni engem maguknak, vagy rám bízták, hogy szabaduljak meg tőlük. Megkapták, amire vágytak. Most ők az én kis gyűjteményem.
- Engedd el őket.
– léptem közelebb az egyik férfihoz. Vonásain határtalan béke látszott, de nem tévedtem: közelebbről fizikailag is éreztem őrületét, mintha egy kéz a mellkasomon hátra akarna lökni. Macha csak hangos nevetéssel válaszolt nekem. – A legtöbb ember már nem is tudna beszélni. – Azt már nem is tettem hozzá, hogy ezek már nem is igazán nevezhetőek embernek.
Érzékeim kinyúltak a mágia felé, ami fogva tartotta a szerencsétlent. Már hallottam egy olyan jégmágiáról, ami szinte Elveszettnek számított – a Fagyott Héj elpusztítja a mágust, és bebörtönzi az ellenségét, örökre. De az nem tartja öntudatánál az áldozatot, és ha Macha azt használta volna, most nem beszélhetne hozzám. Ez egyfajta legyengített változatának tűnt. És ami fontosabb: törékenynek tűnt, mint az üvegfonál. Nem az volt a célja a mágiának, hogy valamit fizikailag elzárjon kívülről, hanem a lefagyasztás. Lehet, hogy fel lehetne törni, de ehhez kevés vagyok. Bármennyire fájt rászánnom magam, de egy megoldás maradt.
Egy határozott mozdulattal mellkason löktem a férfit. Mozdulatlanságát nem törte meg a külső erő, egyszerűen ledőlt a kőről. Egy pillanattal később már megmozdultak végtagjai, de nem önszántából. A nekromancia által tudtam irányítani. Meghalt.
- Mi a fenét művelsz? – dübörgött a fülembe Macha. Hangjából mérhetetlen felháborodás és düh sugárzott. Megtántorodtam, de nem a hangsúlytól. Fejembe égő fájdalom tépett az utolsó szónál, miközben halvány mosoly játszott az arcomon. Valamilyen mágiával erősítette meg magát, ami szinte levert a lábamról. Felnéztem a hang irányába.
- Túl törékenyek a bábok, hogy itt bármilyen komoly mágiát használj, nem? Ice Make: Lance! – látóteremben mindegyik szobor homloka előtt egy-egy, ujjhegynyi jéglándzsa jelent meg. Hangom sziklaszilárd volt, de tudtam, ezért a döntésemért sok, álmatlanul végigvirrasztott éjszakával fogok felelni, míg megnyugszik lelkiismeretem. Már ha lesz még több éjjelem. – Nem hitted volna, hogy hajlandó leszek megölni őket. – Még én sem voltam benne teljesen biztos, hogy most meg tudom tenni. – De nekik ez megváltás.
- Azt ugye tudod, hogy ha meghalnak, még a barlangot sem hagyod el élve? – Macha hangja szinte teljesen nyugodt volt. Félelmetesen gyorsan szerezte vissza önuralmát.
- Nem tudsz meggyőzni arról, hogy ne tegyem meg.
- Azt hiszem, mégis. – szólt tűnődve. – Ha legyőzöl engem, szabadon engedem őket.
- Miért tennéd ezt? – egy pillanatra elbizonytalanodtam. Érthetetlennek tűnt, miért ígérné ezt meg. Hát persze. Hiszen úgysem számít arra, hogy be kéne tartania.
- Ez lenne a Kérdés?
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Ez a miért nem számít most. – a jégtüskék némán fúródtak a hóba, mikor fölfelé indultam. Úgy tűnt, az Úrnő rátapintott egy gyenge pontomra. Megmenteni akartam őket, nem megölni.
- Érdekes. – mormolta szinte csak magának Macha. - Azt hiszed, csak te ismersz meg engem, de a reakcióid sokkal többet elárulnak rólad, mint gondolnád.
- Nem mindegy, hogy megismersz-e néhány órára? – mordultam fel. Magam mögött hagytam a csarnokot, de érzéseim velem tartottak. Gyűlöltem magam, hogy nem tudtam őket kiolvasztani börtönükből, és hogy további életüket – már ha ezt annak lehetett nevezni – egy apró reménysugárra helyezem. Mélyet sóhajtottam, mikor a falon feltűnt az előzőekkel megegyező ajtó, ami a következő toronyhoz vezetett. Már nincs sok hátra. – És megvan a kérdés.
- Hallgatlak.
- Miért akarod megtalálni? – kérdeztem halkan, igyekezvén feledni a börtönbarlang lakóit – róluk lesz még alkalmam kérdezni. Hangsúlyomból érződött, nem gondolhatok másra, mint aki miatt ide költöztette a palotáját.
- Évekkel ezelőtt bíztak meg azzal a haragosai, hogy keressem meg. – válaszolt habozás nélkül. Olyan gördülékenyen jöttek a szavak, mintha minden nap végiggondolta volna a választ. - Csak egy nevet és egy nagyvonalú leírást adtak a külsejéről hozzá. Faile. Könnyű feladatnak tűnt, és ezzel törleszthettem volna néhány régi tartozásomat. Az első pillanattól kezdve egyszerűen – itt egy pillanatra elhallgatott, majd keserűen folytatta. - megalázó volt, ahogy folyamatosan kisiklott a kezeim közül. Szinte gúnyolódva hagyott jeleket Fiore összes pontján, ahol a rejtekhelyei nyomára bukkantam. Az első év után már másokat is ráállítottak Faile megtalálására, de én fogom megtalálni. – hangjában sziklaszilárd elhatározás csengett. Alig láthatóan bólintottam egyet. Bármennyit élt az ember, legtöbben nem adják fel büszkeségüket, ahogy az Úrnő sem tette. Talán egy újabb apróság, amit kihasználhatok ellene.
- De ki ő? Hogy néz ki? Miért akarják megtalálni? – puhatolóztam tovább.
- Ez nem tartozik a miérthez. – zárta le a témát az Úrnő. – De erre nemsokára választ kapsz.
- Kik bíztak meg? – enyhén kötődött Faile személyéhez a leszűkített kérdés. Reméltem, hogy Macha is így gondolja majd.
- Fiore nemeseinek egy része. Féltik az életüket. – Talán ezért szerepeltek a neveik a dolgozószobában? Egy pillanat alatt villant be Macha egyik mondata.
~ Ők azok, akik a figyelmeztetések ellenére meg akartak nézni maguknak, vagy rám bízták, hogy szabaduljak meg tőlük.
- De… Akkor… A barlang… - próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Azt hiszed, merő élvezetből vagyok kegyetlen. – Mi más lehetne a tökéletes, szökésbiztos börtön valakinek, mint lefagyasztatni az időben az ellenlábasait? – De senkit sem címkézhetsz fel. Nincs abszolút gonosz vagy jó. Nekem is megvannak a magam indokai, amikről sejtelmed sem lehet, de elkönyveltél valakinek, akit meg kell állítani.
- És igazam is van! – kiáltottam, de saját fülemben is bizonytalannak tűnt hangom.
- Magadról mit hiszel? Önzetlen jótevő vagy, aki mindenki életét boldogabbá teszi? – folytatta zavartalanul Macha, mintha nem is hallott volna. – Ezt még te sem hiheted el. Azonnal feláldoztad a barlang egyik foglyát, hogy elérd, amit akarsz.
- Tévedsz!
- Te is gondolkodás nélkül dobod el emberek életét, de egy illúzióban élsz. Csak emelni kell a téteket. Nem vagy különb sen…
- FOGD BE! – üvöltöttem fel. A falak többszörösére erősítve dobálták körbe-körbe a kiáltást. Mire elhalt a visszhang, nyomasztó csend töltötte meg a termet, csak saját kétségeim maradtak itt. Ritkán vesztettem el az önuralmam, főleg puszta szavaktól, de most remegve és zihálva próbáltam kiverni a fejemből az Úrnő mondatait. Hiszen nincs igaza! Ugye…?

/Elnézést a hosszabb késlekedésért, de remélem, ez elég bűnbocsánat! A következő kérdést természetesen várom./
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Szer. Feb. 27, 2013 8:37 pm

Ááá na végre!! Vártam már a folytatást, és örülök, hogy hoztad a korábbi színvonalat. Csak azt vettem észre olvasás közben, hogy alig kezdtem el, és máris vége. Macha (akinek fogalmam sincs hogy kell kiejteni a nevét, ezért macának hívom) nagyon érdekes "főgonosz". Van valami megfoghatatlan kettősség a személyiségében, és bár szavaiból süt az erőfölényéből adódó nyugodt őszinteség, mégis azon kapom magam néha, hogy magamban azt mondogatom Rane-nek, hogy ne higgye el egy szavát se. Very Happy Lassan, de magabiztosan bontakozik ki mindkettejük jelleme, és alakul köztük egy különleges kapcsolat is, aminek fogalmam sincs mi lesz a vége. Kíváncsi vagyok, mit találtál ki a hátralévő tornyokba. Smile

Jutalmad 600 VE, Arisa pedig 80 VE-t kap, mivel nem jutott sok szerephez!

Kérdés kérdés kérdés.... hűha... feladod a leckét, mert sok-sok kérdést már feltettél, ami eszembe jutott, én meg nem akarok ismételni. Hümm hmm hümm..
Megmondom őszintén, szívesen szembesíteném Machát az egyik "kettősségével". Azt mondja felbérelték, hogy kapja el Faile-t, mégpedig azért, mert féltik a hátsójukat a pénzeszsákok. Na most akkor ő bérgyilkos, vagy mindenre elszánt testőr? Legyen ez a kérdés, a megfogalmazás meg már a te dolgod. Very Happy

_________________

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   

Vissza az elejére Go down
 
Rane Iceclaw
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: