KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Rane Iceclaw

Go down 
4 posters
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeKedd Okt. 02, 2012 3:21 pm

Újabb remek epizód, nem is dícsérlek most, inkább csak javasolnék/kérnék valamit: kockuljál kevesebbet, és októberben két fejezetet írjál! Köszi. Very Happy

A jutalmad: 500 + 60 VE bónusz! Ezúttal Arisa sem marad ki, kereken 100 VE-vel lesz gazdagabb, megdolgozott érte. Smile

A kérdés: Miért keresi azt az illetőt ilyen eltökélten? (Nehéz volt a döntés, több kérdés is felvetült bennem, de lesz még lehetőségem feltenni őket. Razz
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeHétf. Okt. 15, 2012 1:01 pm

Opál


A hangos szurkolást szinte teljesen kizártam a fejemből. Nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy legalább egy tucatnyi mágus állt az asztal körül – vagy éppen rajta -, és teli torokból biztattak minket. Izzadtságcseppek csorogtak az arcomon. Legszívesebben a fejemet vertem volna az asztalba, de ettől azonnal diszkvalifikáltak volna a versenyből. Vagy tíz perce próbáltuk egymást Peri-vel lenyomni szkanderben, méghozzá mágia nélkül.
- Gyengülsz. – vigyorgott önelégülten Peri, de nem lehetett nem észrevenni a hangján az erőlködést. Nem vesztegettem az energiámat válaszra, helyette próbáltam visszább tolni a kezem. Alig néhány centire lebegett az asztallap fölött kézfejem, de ezt már a meccs eleje óta tudtam tartani.
Ráadásul a tét nem volt alacsony. Természetesen a vesztes vállalta el a legközelebbi, önkéntesnek minősülő feladatot, de egy újabb kitételben is megegyeztünk, illetve vett rá engem Peri. A küldetés során, vagy amikor csak lehetett, meg kellett lesni egy lányt a fürdőben, és bizonyítani is a tettet. Mivel rajzolni nem tudok, ezért feltehetően…
Hangos koppanás térített vissza, ami hangos nyögésre késztetett. A hang azonban beleveszett a hangos üvöltésbe, ami a meccs végére tört ki. Túlságosan elkalandoztak a gondolataim a fürdő felé. Észre sem vettem, hogy Peri lenyomott..
- Majd legközelebb. De addig is, várom a bizonyítékot. – vigyorgott az óriás, mikor szétszéledtek a többiek, és ő is a távozás mezejére lépett. Természetesen a lehető legnagyobb darab mágussal kellett kiállnom..
- Ötletem van rá. – sóhajtottam fel, és fájó csuklómat masszírozva dőltem hátra.
- Ba’al-tól? – hallottam a halk suttogást. Kíváncsian néztem az ajtó irányába, ahol egy ismeretlen lány állt. A név ismerősnek tűnt. A Dragon Fang céhmesterétől érkezett volna?
- Hé, vesztes! Kísérd el a hölgyet Goldmine-hoz! – hangzott fel Peri hangja. Ez nekem szólt.. Sóhajtva löktem fel magam az asztaltól, és a lányhoz sétáltam. Valahonnan ismerős volt, de egyszerűen ötletem sem volt, honnan.
- Üdv. Rane Iceclaw vagyok. - mosolyogtam rá a lehető legkevésbé erőltetetten, majd egy ajtó felé intettem. Máskor is nehéz volt jó arcot vágni mindenhez, de most nem voltam túl jó passzban. Lassan sétálni kezdtem a lépcsősor felé, bízva abban, hogy a küldött követni fog engem. Igazam is lett, egy pillanat alatt felzárkózott mellém.
Üdv, Leena vagyok, ő pedig itt Pascal! – ismertette magát, és a társát. Szemem egy pillanatra megakadt a színét változtató kaméleonon, de nem szóltam semmit miatta. Arisa nála egy számmal durvább.
- Erre van Goldmine irodája. - mutatott a terem végébe. - Talán még itt is van.
- Hát jó lenne, állítólag fontos a dolog. – sóhajtott fel, hiszen tudta, hogy mi vár rá, ha nem sikerül átadnia a levelet.
- Akkor biztos tud időt szakítani rátok. - bólintottam. A többi céhtől érkező küldötteket mindig sikerült valahogy tíz percen belül fogadnia. Alig értünk fel a lépcsőn, már nyílt is az ajtó. Jó érzéke volt az öregnek, meg kell hagyni.
- Gyertek be! - szólt ki az ismerős hang. Szinte már gondolkodás nélkül rúgtam le a cipőket.
Ne kérdezd… - válaszoltam a kimondatlan kérdésre a lány szemében. Mikor a lány is levette cipőjét, nekem nőtt ugyanakkorára a szemem, mint neki ezelőtt, de próbáltam elfojtani egy kuncogást. Majd később elmagyarázom..
- Jó napot, uram! –köszönt halkan. Ismertem már annyira Goldmine-t, hogy tudjam, a köhögéssel ő is a nevetést próbálja leplezni. Enyhén megráztam a fejem, mikor kérdő tekintetet vetett rám.
- Leena egy üzenetet hozott Ba'al mestertől. – vázoltam fel röviden a helyzetet. Már kezdtem volna sarkon fordulni, hogy távozzak, de Goldmine hangja megállásra késztetett.
- Hm.. Rég hallottam már felőle. Csupa fül vagyok. – nézett Leenára kíváncsian, aki – várakozásomnak megfelelően – egy borítékot varázsolt elő.
- Parancsoljon! Arra kért, tegyem hozzá, hogy "másban is!". – nyújtotta át a levelet a céhmesternek. Értetlen tekintettel néztem rá, de úgy tűnt, ő sem tudja, mit mond.
- Á, szóval erről volt szó! – mosolyodott el Goldmine, miután végigolvasta a levelet. - Rane, ki a mostani önkéntesünk?
- Én vagyok. - vakartam meg a fejem. Nemrég értem haza Macha marasztaló karmai közül, és nem éreztem magam teljesen késznek új feladatra magam. De aki hülye, az küldetésre megy..
- Elnézést, de ha nincs más, akkor én indulnék is... - szólt bátortalanul. Láthatóan ez nem volt szokás a Dragon Fangban.
- Én vagyok a jelenlegi önkéntes. - magyaráztam meg a helyzetet a küldöttnek. - Vagyis a legújabb feladatot nekem kell elvállalnom, és úgy fest, hogy veled tartok. - Goldmine beleegyező bólintását szinte észre sem vettem.
Tehát velünk tartasz, hova is? - kérdezte a fiút firtatva.
- Egy torony nőtt ki a semmiből Opál városában. - kezdte el Goldmine. – Pont mint…
- Nocturnus! – csaptam a homlokomra. Hát persze, innen ismerős! - Amikor Nocturnus feléledt, ott találkoztunk a tornyában!
Tényleg! – lepődött meg a sárkányölő is. Már ha nem csalt az emlékezetem.
- MI VAN? EZ A FÓSZER ISMER TÉGED? – váltott át égővörösre a gyík. Furán nézett ki a lány, fején egy pipacs-utánzattal..
- Ja, Pascal! - szól rá halkan Leena. - Öm elnézést!
Hé, hé, álljunk csak meg! – nem lehetett ilyen könnyen leállítani a kisállatot. De mielőtt nagyon belelovallta volna magát a dühöngésbe, Leena nemes egyszerűséggel letépte a fejéről, és táskájába gyömöszölte a kaméleont.
- Ne is figyelj rá! – legyintett hökkent tekintetemre. - Indulhatunk?
- Hogyne! – bólintottam. A köpeny táskámban volt, így semmiért nem kellett hazaugranom. Gyorsan elköszöntünk a céhmestertől. Az ajtó előtt Leena azonnal öltözni kezdett, de én előtte tartoztam egy magyarázattal.
- Én csak azért vettem le őket, mert az első alkalommal nekem kellett padlót cserélni a szögek miatt… - mutattam fel a szögeket a talpán. Már egy ideje gondolkodtam, hogy le kéne cserélni a cipőt, vagy legalábbis az alját, de többször volt hasznos, mint káros.
- Ó! – Leena arca lassan olyan vörösben pompázott, mint az előbb Pascal egész teste, csak neki zavarában. És továbbra is sikerült nem hangosan nevetnem rajta! - Azt hittem, ez valami szokás...
~ Arisa! – szóltam a lépcsőn lefelé menet.
~ Igen? – hangzott fel a kissé álmos hang.
~ Van egy rossz hírem.. Küldetést kaptunk. Egy mágussal kell Opálba mennünk.
~ Miért kell neked mindig mindent elvállalni? – nyöszörgött Arisa hangja, de ez inkább csak kötelező nyavalygás volt, mintsem bármi komoly. ~ Épp most ebédeltem..
Várunk valakire? – rezzentett ki a beszélgetésből Leena.
- A társamra. – hevertem le az udvaron. - Már úton van. Ne ijedj meg tőle, nem harap.
~ Nem ismer téged, úgyhogy nem is szóltam neki rólad. Lehetőleg azért ne ijeszd halálra!
~ Majd igyekszem. – nevetett fel a Severus. Lefelé kezdett vitorlázni, éppen a sárkányölő feje felé. Ahogy leszállt, Leena néhány lépést botorkált hátra.
~ A szokásos. – állapítottuk meg egyszerre, miközben én felkeltem a földről. Ugyan a telepátiát nem erősítette az, ha hozzáértem Arisához, mégis kényelmesebbnek tűnt így a beszéd. Kezem pikkelyein nyugtattam, ahogy Pascal kinézett a táskából.
- Hallod, jó lenne, ha leszo... – hangja átmenet nélkül váltott legalább három nagyságrenddel magasabbra, ahogy észrevette a kígyót. - MI AZ ISTEN?! TÁMADNAK FUTÁS!!!
~ Tud teleportálni? – pislogott familiárisom, ahogy Pascal gyakorlatilag minden átmenet nélkül tűnt el Leena haja alatt.
~ Nem tudom.. De ideje bemutatni téged!
- Ő itt Arisa. – szóltam a még mindig döbbenten álló mágushoz. - A légynek sem árt, amíg nem éhes. – mosolyodtam el, látva a hitetlenkedést arcán.
- Hogy érted, hogy amíg nem éhes? – kérdezte aggódva a lány.
- Úgy, hogy mi leszünk a vacsora! - kiáltotta Pascal. - TŰNJÜNK INNEN! Én mondtam, hogy nem kéne ide jönnünk! - hadarta. - Én mondtam, én mondtam, én mondtam!
Nem mondtál te semmit, csak tömted a fejed! – torkollta le a sárkányölő.
- Amikor éhes, akkor általában egy erdőben hajkurássza az őzeket.
~ Ez nem igaz! Vadászni szoktam! – tiltakozott Arisa.
- Igenis hajkurászod, a vadászat nem arról szól, hogy szívrohamot kapjanak ijedtükben! – fordultam familiárisom felé, mire ő sértetten felhúzta fejét.
- Öm, hát, oké... és szól, ha éhes? – kérdezte aggódva Leena.
- Hallani fogjuk. – ígértem meggyőződéssel a hangomban. - Te hogy utazol? Repülsz vagy vonat? - ugrottam fel lovaglóülésben Arisa hátára.
- Repülsz? Már mint hogy rajta? – nézett rám teáscsészényi szemekkel.
- VONAT! – kiáltott Pascal.
~ Ha így folytatja, szívrohamot kapott kaméleont fogok enni… - nézett rá Arisa. Láthatóan nem értette, miért pánikol ennyire a kicsi.
- Sokkal gyorsabb, mint vonattal menni, és nincsenek kalauzok, a hideg pedig nem zavar. – zártam ki fejemből mindkettejüket.
- Engem igen! Hüllő vagyok, ha lehűl a testem, akkor meg is halhatok!
~ Én is az vagyok.. – dünnyögött Arisa.
Na ne mondd. Szerintem repüljünk. – a kaméleon valami rosszat mondhatott. Leena összeszorította szemeit, és szúrós tekintetet vetett a hófehérré változó és még mindig remegő Pascalra.
- MI VAN? TE MEGŐRÜLTÉL? - kiáltott rá. Nem igazán értettem, hogy tud Leena úgy beszélni, hogy Pascal szinte teljesen eltakarta az egész fejét – pláne, hogy még mérgesen is tudott így nézni.
- Már elnézést, Mr. Gitauszi bambuszkosár úr, mennyibe is került a legújabb függő pihenő házikója?
~ Na, ez az a kérdés, amire mindegy, mit válaszolsz, úgyis rosszul jössz ki belőle. Ilyet csak nők tudnak feltenni. – okítottam Arisát.
- Hát... háá ...- folyt tovább a társalgás. - Ez mégis hogy jön ide? – kérdezte félénken Pascal.
- Ó, csak úgy, hogy gondoltam, emlékeztetlek rá... - nézett rá szigorúan gazdája. - hogy az ehavi lakbér a te kényelmedre ment el!
- De hát... - próbálkozott.
- Infláció – zárta le a vitát a sárkányölő. - Ahogy mondani szoktad, szóval repülünk! - jelentette ki, azzal a kígyó elé lépett és óvatosan felült a hátára. Pascal immáron nem szólt semmit, csak Leena topja alá bújva lapított, s halkan imát suttogott a túlélésért.
Próbáltam minél halkabban nevetni a szóváltáson. Arisa az elé lépő Leenát kíváncsian megszaglászta.
~ Sárkányölő, ugye? – néha már fel tudta ismerni a különböző mágiákat, szag alapján, hasonlóan a sárkányölőkhöz.
- Igen, égsárkányölő. - bólintottam. - De ettől függetlenül nem tud repülni, legalábbis tudtommal. Tudod, merre van Opál? – néztem Arisára, aki csak egy bólintással válaszolt. - Remek! Akkor indulunk. Kapaszkodj belém. Ha véletlenül leesel, ne ess pánikba, érted megyek.
~ Te sosem unod meg, ugye? – pillantottam le az apró falvakra, amik fölött elhaladtunk. Már amikor látni lehetett őket a felhőktől. ~ Azt hittem, a repüléssel sosem lehet betelni.. Néha azért meggondolom magam. Lehet, hogy azért, mert nem konkrétan én repülök..
~ Akkor miért nem tanulsz meg te is? Négy mágiaágat ismersz, nem lehet olyan nehéz belekóstolni egy újabba..
~ Nem érdekes. – vontam meg a vállam ~ Idáig is mindig rád bíztam magam, és nem akarom megváltoztatni ezt a szokásomat.
Még mindig újnak érződő beszéd-képességünk minden figyelmemet lekötötte, és csak akkor rezzentem fel, amikor rájöttem, alig látok valamit. Már reggel óta úton voltunk, ami Arisát kevésbé, de engem már inkább megviselt, főleg az, hogy nem tudtam kinyújtóztatni magam egy percre sem.
- Lassan sötétedik. Ha éjjel is repülünk, csak holtfáradtan, éjfélkor fogunk megérkezni. Tudsz valami helyet a közelben, ahol megszállhatunk? Nagyjából.. - egy pillanatra elhallgattam, mikor Leena megrázta a fejét.
~ Doranna. – segített ki Arisa.
- ... Doranna környékén vagyunk. – fejeztem be a mondatot.
- Öm Rane, te ilyenkor mit csinálsz? – Leena egy olyan kérdést tett fel, amit csak néhány másodperc múlva értettem meg.
- Amikor elhallgatok? Ne haragudj, mindig elfelejtem. Arisával beszélek. – magyaráztam el végre a helyzetet.
- Mármint a kígyó leánnyal?
- Pontosan. Jónéhány hónapba telt, de megtanultunk beszélni egymással.. Illetve ő velem. - mosolyodtam el az emlék hatására. Örültem, hogy többet tudtam familiárisomról a gyakorlás miatt, mint előtte. - Az emberi beszédet érti, de ő csak sziszegni tud. A mágiája azonban kárpótol érte. Gyenge telepátia, amivel érzelmeket, és most már szavakat is tudunk közölni.
Aha. És akkor ő érti, amit mondok most?
- Szerintem még jobban is, mint néhány átlagember… - nevettem fel. - Habár azt ne várd, hogy beszélgessen veled. Nem igazán szereti az idegeneket, amit meg is tudok érteni.
- Sajnálom, akkor majd ő... izé... távol maradunk. - ajánlotta fel.
- Kicsit.. bonyolult a helyzet. A legtöbb helyen Arisát vasvillákkal, fáklyákkal és rúnalovagokkal fogadják, mintha le akarná rombolni a városokat. Mint a te reakciód az udvaron, csak kicsit eltúlozva. - sóhajtottam.
~ Ne felejtsd ki azt, amikor ágyúval próbáltak meg leszedni, mert sárkánynak néztek.. – morogta Arisa, amit én inkább figyelmen kívül hagytam. Azt egy fürdő kötötte le.
- Viszont, ahogy látom, ott egy fürdő. Ott fogunk aludni. – választottam kettőnk helyett is. A sárkányölő nem tiltakozott egy pillanatig sem.
Arisa lassan lefelé vette az irányt. A fürdő kétszeresen is jó volt nekem. Arról nem kell tudnia Leenának, hogy mi volt a fogadás második fele.. Igyekeztem nem elvörösödni, miközben leszálltam Arisa hátáról.
- Köszönöm a fuvart, sajnos nincs nálam szarvas vagy borjú, amivel meghálálhatnám, de ha látok valamit neked a konyhán, majd kicsempészem. – Arisával nagyjából egyszerre döbbentünk meg. Ez volt gyakorlatilag a legkedvesebb gesztus, amit felajánlott valaki a Severusnak rajtam kívül!
- A dombokon már láttam néhány érdekességet. – fordítottam le Arisa gondolatait közérthető nyelvre. A fürdőtől néhány száz méterre szálltunk le, hiszen nem akartunk szívrohamot hozni a tulajdonosokra. Kissé botorkálva követtem Leena lépéseinek hangját – neki jóval egyszerűbb dolga volt, mint nekem, hiszen ő látott is. Ideiglenes vakságom szinte egy csapásra szűnt meg, ahogy kiértünk a fák közül. Az épület oldalát és kertjét fejmagasságban meleg színű lámpások borították fényárba.
- Intézzem a szobákat? – ajánlkoztam a feladatra.
Hálás lennék! – bólintott Leena. Néhány lépéssel bejutottunk az előtérbe, ahol hasonló hangulat fogadott minket, mint kint. Láthatólag kikapcsolódásra építették ezt a helyet, és nem arra, hogy itt éljék ki fölös energiáikat a vendégek. A személyzet is ezt az érzést árasztotta magából. Nem tudtam mást kívánni, csak azt, hogy mindenhol ilyen legyen a kiszolgálás. - Tizenegyes szoba a tiéd, enyém a tizenkettes, első emelet. – tértem vissza a festményeket tanulmányozó lányhoz. A kulcsot a levegőben elkapta, így nem is volt már más dolgom. - Arisa reggel hasonlóan fog érkezni, mint a céhben. Nekem pedig irány a fürdő! – indultam fölfelé.

***

- Még szerencse, hogy nem pakolok sok mindent el. – motyogtam. A fürdő, ahogy szokásos volt, mindent biztosított a vendégeknek, de nekem csak egyvalami kellett: a törölköző. Minden más kéznél volt, ami a feladathoz kellett.
~ Komolyan meg fogom ezt csinálni? – habár nem éreztem magam teljes mértékben kényelmesen a feladattól, de tudtam, ha már megígértem, be kell tartanom.. Különben valami rosszabb fog rám várni, mikor visszatérek.
Ahogy beléptem a fürdő férfiaknak fenntartott részébe, valami a fejemen landolt.
Csá, haver! – pislogott le rám a zöld kaméleon.
- Hát te? – hökkentem meg. - Nem Leenával mentél?
- De. - felelte morogva, miközben gyorsan leöntöttem magam vízzel, és lelkileg felkészültem - Csak nem engedett be a női fürdőbe.
- Nos.. Nekem viszont lesz egy kis dolgom a fürdésen kívül. - léptem bele a tóba. A forró víztől szinte majdnem elfelejtettem a fogadást, de küldetésem volt! Határozott léptekkel a bambuszfalhoz sétáltam. - Még szerencse, hogy egyedül vagyunk.. – úgy tűnt, a többi férfivendég a bárt látogatta még ilyenkor. Vajon a lányok is..?
- Csak nem át akarsz kukkolni? – kérdezte vigyorogva Pascal.
- Ice Make! – suttogtam el a varázsigét. Egy üreges henger nőtt a kezemben. - De. – válaszoltam végül.
- Nagyon helyes! – gratulált döntésemhez Pascal. Vajon ő is fogadást kötött, vagy csak egyszerűen kíváncsi? Utóbbira tippeltem.
- Leena orra nagyon jó, szóval csak óvatosan. – kaptam meg az instrukciót. – Egyébként mi a terved?
- Először csak megfigyelünk. - emeltem fel a csövet, aminek azóta a végére periszkóp nőtt. - Belül tükörjég van, tehát mindent kéne látnunk. Te itt nézz bele. - nekitámasztottam a falnak a szerkentyűt, és nagy levegővel belenéztem az alján. - Hűű..
A mennyországba kerültünk. Korombeli lányok úszkáltak meztelenül a gőzölgő tóban, vagy csak üldögéltek a köveken, a periszkóp felé fordulva... A mágiám tökéletesen működött, gyakorlatilag a szemünk előtt láttunk MINDENT, ami a szomszédban történt.
Aztaaaaaaaaaaaaaaaaaa! – hangzott fel velem egyszerre a kaméleon hangja. - Át kell mennünk! – elhaló hangját valami fura folyadék követte. Lenéztem, és néhány vérpöttyöt láttam a földön, amint a fejemről csöpögött a kőre. Hát, ez még a jobbik eset..
- Összevérzed a hajam! – mordultam rá. - Kettő-négy-hat… - Valami nem stimmelt. De micsoda? - Ja, fejeket kéne számolni! Egy, kettő, három.. Hat lány van odaát. És ő ott Leena, leghátul. Basszus, pont nem látni a gőztől!
Ó, nézd csak azt a vöröset! - súgta Pascal. – Megyünk akkor?
- Kénytelenek leszünk átmászni… - mértem fel a falat. Nem tudtam, elbír-e, és nem is akartam vele próbálkozni. - Nem tudsz valamilyen mágiát használni, amivel elterelhetnénk a figyelmüket?
- Nem, de nekem nem is kell! – felelte. Mire észbe kaptam, Pascal már vidáman battyogott felfelé a falon tapadós lábaival, színt változtatva. - Viszont ott oldalt te is át tudnál jönni... – A jelzett irányba néztem. A tó partjánál véget ért a bambuszfal, helyét sziklafal vette át. De egy kisebb kőrakás alig volt embermagasságú, és elég masszívnak is tűnt, hogy átmásszak rajta, a lehető legkisebb feltűnéssel. Mikor a tetején jártam, körbenéztem. Még nem vettek észre! Pillanatokon belül már a vízben guggoltam. Nyakig merültem a tűzforró vízben, de a látvány mindenért kárpótolt. Combok, hasak, mellek..
Hé, itt vagyok! – suttogott valaki a falról. Hát persze, hogy Pascal, méghozzá tökéletes rejtőszínnel. - Kellett volna neked egy paróka.. Na megyünk?
- Nekem egy szobrot kell faragnom… De lehet, hogy hat lesz belőle. – morfondíroztam. - Te kiről kérsz?
- Hm.... a kis vörösről! – mászott rá Pascal a hajamra, miközben én teljesen lemerültem a víz alá. Remélni tudtam csak, hogy nem fog megint vérezni az orra, különben nagyon gyorsan le fogunk bukni a vörös csík miatt..
Az előző, üreges cső kistestvérét idéztem meg. Egyik felét számba vettem, a másik fele pedig a víz fölött biztosította a levegőellátást, a karmokkal pedig egyszerűen a víz alatt tudtam maradni. Tökéletes!
Lopakodó cápaként közelítettük meg a sárkányölőt, aki mit sem sejtve üldögélt egy szikla tetején. Lányokat kerültünk ki észrevétlenül, és igyekeztünk nem leragadni egyiküknél sem. Percek múlva találtunk csak egy biztos pontot, ahol senki nem látott ránk, ellenben nekem tökéletes és zavartalan kilátásom nyílt Leenára. Kényelembe helyeztem magam, és az Ice Make ritkán használt fajtájához nyúltam. Két, egymás felé fordított tenyerem között jég kezdett kavarogni, abból a fajtából, amit a legforróbb tűz sem tud megolvasztani, sem a legerősebb kardcsapás eltörni. A kavargás lassan-lassan formát öltött. Leena alakja bontakozott ki a felhőből, tökéletes, kéttenyérnyi kicsinyítésben. Ezt a szobrot legfeljebb elrejteni lehetett, elpusztítani nem. A másodikat elkészíteni nem terveztem, de mikor Leena nyújtózás közben hátrahúzta vállait, nem bírtam magammal. És ez lett a vesztem. Hangos női sikoly verte föl a többi, fürdőző lányt, mire én azonnal a víz alá merültem, remélve, hogy legalább Leena nem fog észrevenni. Esetleg ő is kimenekül, én pedig eltűnhetek.

Talán egy percig ringathattam magam téveszmékben. Egy kéz törte át a vízfelszínt, és ragadta meg nyakam. Hangosat nyeltem, ahogy szemtől mell.. szemben álltam Leenával. Szeméből úgy tűnt, nem túl boldog, hogy itt lát.
- TE.... – egyik keze is elég volt ahhoz, hogy a levegőben tartson. A másik kezével kebleit takarta, meglehetősen sikertelenül.
- Sz.. Szia! Megmagyarázhatom, mielőtt megölsz? - nyeltem egy újabbat, és igyekeztem szemkontaktust fenntartani a lánnyal. Vesztes csatát vívtam..
- Öt másodpercet kapsz! - sziszegte.
- Amikor bejöttél a céhbe, a versenynek csak az egyik tétje volt az, hogy ki jöjjön küldetésre. A másik pedig ez, amiért jelenleg itt vagyok, át kellett jönnöm egy fürdő női részlegébe... És megörökíteni a látottakat. - Négy egész huszonhét század másodperc. Úgy tűnt, a sárkányölő túlságosan megdöbbent, hogy megöljön.
- Egy jó okot mondj, hogy miért hagyjalak életben! - morogta. Pascal immáron hófehér volt.
- Szobrot? - nyújtottam fel azt, amelyiket nem ejtettem el ijedtemben. Szinte féltem attól, hogy mikor fog rájönni, rajtam sincs ruha.. De lekötötte a jégszobor. Lassan forgatni kezdte, látszólag el is felejtett engem.
- Hm... szép. Ez én lennék? – tért vissza hozzám.
- Amennyire láttalak.. Igen. - talán mégsem most fogok meghalni?
- Hm... Meggyőztél, - egy pillanatra lágyabbá változott a hangja. - de most húzzatok vissza a férfi részlegbe! - váltott vissza keményebb stílusba. A levegőben találtam magam, magasabban, mint amennyire nekem kényelmesnek tetszett. Teljes sebességgel haladtam a tó másik oldala felé. Elgondolkoztam a jégszárnyakon, de jobbnak láttam nem kísérteni a sorsot.. Tompítás nélkül csapódtam a vízbe, kisebb szökőárat hozva létre. Prüszkölve kapkodtam levegő után, amikor újra kaptam levegőt.
- Pascal. A másik szobor még a vízben lebeg valahol, a női részlegben. Ha kell neked, az a tiéd. - eszemben sem volt újra átmenni. Örültem, hogy egy szoborral és ép csontokkal túléltem a látogatást.
- Kösz nem, látom eleget a kádban otthon.
- Jó tudni.. Milyen erős Leena? - sóhajtottam. Ideje aludni.
- Eléggé, miért?
- Általában kisebbet szoktak rajtam dobni esténként... - ropogtattam meg a vállam.
- Ja, ha erre gondoltál, akkor szerintem a szobor sokat le vitt a lendületből.
- Egyébként mi a szándékod ezzel? - kérdezte a szobrot nézve.
- Nos.. Haza kell vinnem megmutatni. De nem biztos, hogy örülne neki Leena..
- Ha rám hallgatsz, nem szólsz erről neki. – tanácsolta a kaméleon.
- Rendben. - bólintottam. - Viszont most szerintem menj át hozzá, én ledőlök aludni..
- Rendben, akkor reggel! – cammogott el Pascal gazdája szobája felé.

***

A reggel egy nagyon szép napszak. Leszámítva, hogy olyan pocsék időben van. Minden madár ég a tettvágytól, hogy tudtára adják a világnak, felkelt a Nap. És hogy mindenki felébredjen. Álmosan botorkálva sétáltam ki az ajtómon, egy időben útitársammal.
- Jó reggelt. - kezdtem volna vidáman, de a hangom elvékonyodott, mikor rájöttem: ötletem sincs, hogyan viszonyul hozzám tegnap óta Leena.
- Reggelt. – Leena sem állt a helyzet magaslatán, nagyjából ugyanolyan éber lehetett, mint én.
- Úgyfent. - tette hozzá nagyot ásítva Pascal.
- Indulhatunk is? - kérdeztem, mire egy bólintás volt a felelet. Pascal azonnal megsejtette az utazás módját.
- Aaaaa kigyón? – adott hangot kétségeinek, mikor fizetés után nem a vonat, hanem a kert felé indultunk.
- Tegnap sem evett meg, nyugi. Talán csak desszertnek lennél jó… - nyugtatta meg Leena.
- Ezt talán beszéljük meg később. – mondtam, kínosan mosolyogva. Nem akartam elmondani, Arisa mekkora sikerrel járt tegnap este a vacsoravadászaton..
- De attól ma még most megehet! – akadékoskodott Pascal.
- És meg is fog... – mondta Leena selymes hangon. - Ha nem hagyod abba a nyafogást!
- Akkor változz feketévé, míg a hátán vagy, hátha nem vesz észre, és maradj nagyon csöndben! - sóhajtottam fel. Egy pillanattal később két egyformán értetlen tekintet nézett rám, mire én is produkáltam egyet, nem értve, hogy ők min csodálkoznak.
- Most nekem tűnik úgy hogy lehülyézted vagy tényleg lehülyézted? – döntötte oldalra Pascal a fejét.
- Nekem is úgy tűnt.. – Leena tökéletesen utánozta Pascal tartását.
- Ez a csávó nem normális... - lehelte Pascal.
~ Ugye legalább te érted, Arisa? – kérdeztem reménykedve.
~ Igen. – nyugtatott meg a Severus. ~ Csak meg akartad nyugtatni a dögöt, hátha csöndben marad az úton.
- Csak szálljatok föl… - intettem egy kissé megnyugodva.
~ Már csak néhány órányira vagyunk a várostól. – kaptam újfent tájékoztatást.
~ Csak legyünk túl rajta. – gondoltam, és megpróbáltam élvezni a repülést. A legtöbb munka közben nem éreztem jól magam, hiszen nem örömükben hívták a mágusokat az emberek, hanem csak bajban.
~ Rane.. – Arisa hangjában olyan aggodalmat éreztem, mint még soha. Fejemben már el is készültek a varázsigék, de ahogy körbenéztem, nem vettem észre semmit, ami fenyegethetett volna minket. De végül lassan kezdtem megérteni, mi történt. Megérkeztünk Opál fölé. Belsejét egy homályos energiakupola vette körül, eltorzítva a házakat és minden mást is.
~ Vérszag van. Mintha egy három napos mészárszékben lennék.. – ez egy Severustól, aki a friss húst szerette, nagyon rosszul hangzott.
- Leena… - visszhangozta Pascal Arisa szavait.
- Igen, én is érzem. Vér. – bólintott Leena.
- Akkor én vagyok az egyetlen, aki nem.. De Arisa szerint nem is akarom érezni. - csikorgattam meg fogaimat.
Arisa minden további megjegyzés nélkül a talaj felé vette az irányt. A város szélén mindannyian leugrottunk a hátáról. Elgondolkoztam.
- Siessünk. – vázoltam fel a tervet. - Arisa, te maradj itt. Ha történt valami, akkor csak még idegesebbek az emberek. Nem hiszem, hogy túl jól fogadnának.
Itt már én is éreztem az orrfacsaró bűzt. De nem csak a vérszag, hanem a vibráló feszültség is nehézzé tette a levegőt és a lélegzést. A város egyik gazdagabb negyedébe értünk be, de nem tartott sokáig a nyugalom illúziója. Az első emberek, akiket megláttunk, szakadt vagy véres ruhákba öltözve gubbasztottak az utcákon, mintha elfelejtették volna, hogy a házaikban tehetnének ez ellen. Aggodalom? Nem, az túl enyhe kifejezés lett volna. Elemi terror ült az arcukon, mintha a poklot járták volna meg. Kezem automatikusan övemhez rebbent, és mutatóujjammal lassan a késsel kezdtem játszani. A nyögések mellé egy újabb hang kapcsolódott be, a fémen sikló fém hangja. De ez legalább nekem segített megnyugodni. Ha ez amiatt történt, hogy mi későn érkeztünk..
Mélyet sóhajtottam, próbálva megnyugodni. - Találnunk kell valakit, aki nem esett pánikba, és tudja, mi történt. - mondtam halkan.
- Ha van egyáltalán még olyan. – jegyezte meg Pascal.
- Mégis mi történhetett itt? – Leenát ugyanúgy megviselték a történtek, mint engem, de ő mintha mást is érzett volna, amit én nem.
- Ezt fogjuk kideríteni először.. - vettem észre egy nagyobb csoport embert, akik a sarkon fordultak be. Nem tűntek annyira zavartnak, mint a többiek, így hát feléjük vettem az irányt. - Elnézést.. - vontam magamra a figyelmüket. - Mágusok vagyunk. Mi történt itt?
- Maguk mágusok? – a nem várt hangra oldalra fordultam. Egy fekete csuhába öltözött öregasszony beszélt hozzánk. - Kérem... kérem! Segítsenek nekünk! – lépett Leena mellé, megragadva a kezét. Alig észrevehető grimaszt vágtam. A körülményektől függetlenül nem szerettem, ha ismeretlenek értek hozzám.
- De mégis.. - próbáltam valami fontosabb információt is megtudni. - Miben? Mi történt? Mikor?
- Tegnap éjjel vörös fény sugárzott az épületből! – mutogatott egy irányba egy fiatal srác.
- Amikor kinéztem az ablakon, semmi sem változott… - folytatta a Leenát megkaparintó nő. - De jöttek a sikolyok, kaparták az ablakot. Be akartak törni! És.. őrült nevetés! Az emberek az utcára rohantak, eljött értük az őrület és ölni kezdték egymást! – látszott, hogy újra annak a hatása alá került, ami tegnap történt, és szinte semmit nem fog fel abból, hogy mi van most.
- Elkéstünk? - kérdeztem alig hallhatóan. Leenán kívül nem hittem volna, hogy bárki is érti a halk szót.
- Na jó, álljunk le kicsit! – kezdett neki a pánik eloszlatásának Pascal. - Minket azért hívtak ide, mert furcsa dolgok történtek a városba. - magyarázta. - Három nappal ezelőtt kaptuk a hírt, de se vörös fényről, se toronyról, se öldöklésről nem volt szó!
- Uramisten egy beszélő gyík... mind meg fogunk halni! - kiáltott fel az előző fiú.
- KAMÉLEON VAGYOK, EMBER! – kapta fel a vizet Pascal.
- TÁMADNI KÉSZŰL! – vette menekülőre a srác. De Pascal nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, már éppen utána kiáltott volna, mikor Leena betapasztotta száját. Elég hatékony megoldásnak tűnt..
Hé, nyugodj le! Ne aggódjanak, ő nem árt maguknak! - fordult a tömeg felé.
~ Legalább tudja, milyen érzés nekem Arisával..
- Nem akarom tudni, Arisára hogyan reagáltak volna... - jegyeztem meg halkan.
Kérem, el tudnák mondani lassan, mi is történt?
- Mi volt az első dolog, ami feltűnt önöknek? Tudják, amiért értesítették a céheinket, még a tegnap este előtt.
- Néhány nappal ezelőtt egy furcsa robbanás volt a városban. - szólalt meg egy vékony, beesett arcú férfi.
- Senki nem tudta, mi volt, - szólt közbe egy mellette álló fazon. - mintha egy hatalmas lökés söpört volna végig.
- Lökés? – Leena kérdésére csak egy kollektív bólintás volt a válasz. Érdekes volt, hogy mennyire megnyugodtak már csak attól, hogy valaki határozottan lépett fel - És merről jött?
- A város közepe felől. - kapcsolódott be egy újabb ember. - Négy-öt ház romba is dőlt, és egy hatalmas nagy kráter keletkezett a Koteru család háza körül.
Ők kik?
- A város leggazdagabb családja, s egyben a megmentőnk is! A gyárának köszönheti a város, hogy van miből megélnünk! – szólt bele egy újabb férfi. – De a robbanás óta nem látta senki, néhányan próbáltak elmenni hozzá, de…
- Mind meghaltak. - felelte csendesen.
- Igen! - kiáltott fel valaki. Nem éreztem jól magam ekkora tömegben.. - Tegnap estig még csak fény sem szűrődött ki belőle!
- És akkor.. A fény után történt mindez? - intettem körbe, a nyomortanyát, és a már általam is érezhető vérszagot is beleértve a mondatba.
- Azt hiszem, már tudjuk, miért hívtak minket. Megtaláljuk, ki a felelős ezért, és fizetni fog érte, ígérem! – bólintottam magamnak, a bólintásokra válaszul.
- Ó, gyermekem, ha oda mész mind meghaltok! - károgott az öregasszony.
- Miért?
- A vörös fény megnyitotta a pokol kapuját! – egy lepedőben feszítő, csimbókos hajú lány szólalt meg most. Szemei úgy jártak, mintha minden pillanatban démonokra számított volna..
- Ölni kezdték egymást az emberek, minden ok nélkül! - magyarázta az egyik férfi.
- Hát ez nem túl pozitív... – mondta ki Pascal az egyértelműt.
- Semmi más nem történt még? – kérdezett tovább Leena. Engem fűtött a tettvágy, de egyelőre tartóztattam magam.
- Csak a fény és... valami iszonyatos erő ragadott magával. - felelte a férfi.
- Én már sejtem, mi lehetett az. – Pascal érzett valamit?
- Hogy érted? – értetlenkedett Leena.
- Hát ti nem érzitek? – intett fejével a kupola felé. Néhány pillanatra befelé figyeltem. Ahogy a kupolára gondoltam, valamilyen ösztön azt súgta belőlem, hogy meneküljek, és vissza se nézzek. De ez annál eltökéltebbé tett engem.
- Értem. – Leena hasonló következtetésre jutott. - Próbálkoztak azóta bemenni? - kérdezte
- Aki belépett, nem jött ki. - felelte a nő.
- Akkor oda kell mennünk. – vágtam el a további kérdezgetést, immár végleg. Búcsúintés után már úton is voltunk a forrás felé.
- Nem kellett volna megállnunk… - mondtam halkan. Még azóta is magamat vádoltam.
- Ha semmit nem tudunk arról, ami ránk vár, az se jó. Így legalább... – kezdte Leena. Lassan megráztam a fejem. Persze, hogy nem az előző néhány percre gondoltam, hanem a fürdőre.
Semmit sem tudunk, de van mitől parázni! - fejezte be a mondatot Pascal. – Igazán fantasztikus, meg kell mondjam. Most se vagyunk okosabbak, mint amikor megjöttünk. – ujjongott szarkazmussal telve a kaméleon.
- Gondolod, hogy az őrület ránk is hatással lehet? – tette fel a helyénvaló kérdést a sárkányölő.
- Ha van őrület. – Pascal láthatóan nem hitt abban, hogy bármi is történt, ami miatt ez történt. - Az is lehet, hogy az állítólagos "őrületük" nem is létezik, csak pánik szülte az egészet. Ez bőven belefér. – Nem hittem, hogy igaza van. Ha csak megjelent volna az az épület, attól nem tört volna ki ekkora pánik. - Engem inkább ez az iszonyatos mágia aggaszt. Már most fullasztó, mi lesz, ha elérjük a tornyot?
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. – sóhajtottam. - Nem volt szerencsém túl sok olyan mágushoz, akiknek a kisugárzásától is ájuldozni kezdtek az emberek. De ezt még az egyszerű emberek is minden gond nélkül kibírják.
- Vagy pont emiatt ilyen zavartak. – talán.
Nos, ez már több, mint kisugárzás, azt hiszem. – Fogaim újfent csikorogni kezdtek, de lassan félelem is vegyült a dühbe. Mintha körzővel húztak volna vonalat, amitől kezdve a fent látott burok beterítette a várost. Egy ablak hozzánk közelebb eső fele frissen volt mosva, de a maradéka egyszerűen eltűnt, a hozzá tartozó fallal együtt. Széttört szekerek és bódék hevertek az utcán, üvegcserepek között. Mintha egy óriás játszott volna, és hagyta volna itt az egész várost. Ami még rosszabbá tette a felfordulást, az a halottak sora volt, akik az utcákon feküdtek szerteszét. De ezt mintha csak egy torz tükrön keresztül láttuk volna. A burok nem látszott, csak elhomályosította a mögötte fekvő teret.
Hóhó, csak óvatosan! – szólalt meg Pascal, amikor Leena egy lépést tett előre.
- Mi az?
- Nem mehettek be csak úgy, hipp-hopp!
- Miért, az a dolgunk hogy megtudjuk, mi folyik itt! – háborodott fel Leena, amivel egyetértettem, de kíváncsi voltam Pascal mondandójára is.
- És az, hogy ne hagyjátok ott a fogatokat, mint a többi kétszáz! - tette hozzá a familiáris. - Figyelj, életemben nem láttam még ilyen mágikus burkot. Vagy egy mágus hozta létre vagy valami más, de mindkettő rettentően erős. Ráadásul valamitől azoknak az embereknek meg kellett halniuk... Valakinek kint kéne maradnia.
- Arisa mindenképpen kint marad. - jelentettem ki. - Akármi történt bent, Arisára rosszabbul fognak reagálni, mint az emberekre. És nyugodtabb helyzetekben is volt, hogy vasvillákkal akarták elkergetni.
- Jogos, bár Pascal se váltott ki sok boldogságot belőlük. – gondolkozott el Leena.
- Parancsolsz? Nem tehetek róla, ha valaki sötét, mint az éjszaka, és nem tudja felfogni, hogy egy kaméleon is beszélhet! – sértődött meg Pascal.
- Pascal, nyugi! - csitítgatta Leena. - Csak arra akartam ezzel célozni, hogy neked is kint kéne maradnod.
- Jó, hagyjatok itt egyedül... – próbált meg Leena szívére és lelkiismeretére hatni.
- Nem egyedül. Maradj együtt Arisával. – ajánlottam fel a lehető legjobb alternatívát. - Nem fog megenni téged. Vedd ugyanolyan mágusnak, mint amilyen én vagyok. És rajta keresztül tudsz velünk beszélni! – Pascal csak Leena beleegyező bólintására adta meg magát a tervnek, de így sem hang nélkül.
- Nem fog bántani, hidd el! – próbálta meggyőzni Leena.
- Mintha te olyan nagy puszi pajtás lennél vele!
- De most egy csapat vagyunk, hidd el, olyan pici vagy, hogy több energia lenne megfogni téged, mint megenni. – vidítottam fel.
Nahát, köszi! - Sikertelenül.
- Pas, - a sárkányölő egy ujjával maga felé fordította a kaméleon arcát. – ha bent tényleg ilyen borzalmak várnak ránk, akkor nekem szükségem lesz rád itt kint!
Egy pillanatra belém villant az az idő, amikor még Arisa is ilyen kicsi volt, de nehéz volt megtartani az emléket. Főleg azóta, hogy már én tudtam rajta utazni, és nem fordítva volt ez.
- Jó, maradok! - adta meg végül magát.
De dolgom volt.
- Egy perc, és indulhatunk. - két tenyeremet a földre tettem, és behunyt szemmel koncentrálni kezdtem. Egy méter széles, sötétszürke sáv emelkedett az ég felé. Minden figyelmeztetés nélkül fordult előre, ahogy a házak fölé ért. Szemmel szinte követhetetlen sebességgel repült előre a mágia, de egyre vékonyabb is lett, miközben kisebb szálak váltak le róla, és csapódtak a földbe. Vagyis.. A halottakba.
Az egész talán csak három percig tartott, majd nyom nélkül foszlott szét a nekromanta varázslat.
- Halihó! – éreztem magamon Leena kezét. - Jól vagy? - kérdezte, de kizártam magamból a hangját. Elég volt nekem azzal a kórussal szembenéznem, akiket most szívtam magamba.
Néhány másodpercig még mozdulatlanul térdeltem, ahogy az új hangok utóhatása alatt álltam.
- Kész vagyok. - a férfi talán a negyvenes éveiben járhatott. Megnyugtatóan érdes volt a hangja.
- Rane? – nézett rám Leena hitetlenül.
- Ne bassz ki... – Pascal hangja sokkról árulkodott. Reméltem, túlteszi magát rajta..
- Emlékezni akarok rájuk. - mondtam halkan. De ennek a hölgynek talán már úgyis csak napjai voltak hátra. Suttogásnál hangosabbat nem tudtam volna kihozni belőle. Majd egy vállrándítás kíséretében a burokba indultam.
HEEEEHEEEE? - akadtak ki egyszerre.
- Vigyázatok magatokra! – még csak hátra sem néztem. Arisa végszóra érkezett, óvatosan elkerülve a burkot. Pontosan tudta, miről beszéltünk, így ismét szó nélkül vette át Pascalt. Sosem volt jó kedvében, amikor munkára indultam, hasonlóan hozzám. Hideg tekintettel néztem a rommá tört utcát. Azzal a tudattal, hogy nem lesz visszaút egy jó darabig, vagy talán sosem, Leenával egyszerre léptem be a belvárosba.


Üvöltő csend töltötte meg a fülem.
Egyszerre több hangon borzongatott a némaság. Az első ismerős volt, mégis idegen. Az általam ismert és bennem kavargó hideg a kandallón és a meleg szobán kívüli fagy volt, a friss hó ígéretével. Ez a fagy csontba markolt, szinte égetett, azzal fenyegetve, hogy egy óvatlan pillanatban porrá tör.
A második a halál hideg leheletével burkolt be. Az az örökké való csönd, amiből nincs kiút, ami csak arra vár, hogy magával ragadjon csontkezével, és a föld alá húzzon.
Mindkettőt szinte nyugodtan tudtam volna üdvözölni, hiszen ismertem őket. De a harmadik szinte fojtogatott. Mintha egy üvegfalon keresztül láttam volna fájdalmukban és őrületükben torkuk szakadtából hörgő, üvöltő és vonyító embereket. Ez élet volt. De milyen? Reszketni és üvölteni akartam, akármit, hogy megtörjem ezt a mozdulatlanságot, de az örökkévalóság egy pillanatba zárt, ahol csak a csend létezett.
A csend üvöltött a fülemben.
Hangos hörgéssel léptem ki a mozdulatlanságból. Lassan tért csak vissza a hallásom, amivel együtt a pánik elszállt. Most már értettem, mit érzett Leena. Itt belül már mindent élesen láttam, és éreztem azt a nyomasztó érzést, amit csak egy mágus kisugárzása okozhatott. Igazából csak azon csodálkoztam, hogy nem vibrálnak a kövek az elemi erejű mágiától.
Lassan felemeltem a tekintetem, és körbenéztem, most már tisztán látva. Bár ne tettem volna.. A romok nem változtak, hacsak azt nem számítottam, hogy tökéletesen kivehetőek voltak a vérfoltok. A holttestek szinte gúlákban hevertek a földön. A hangok összetétele alapján már felkészültem arra, hogy a halál nem válogatott. Nem tudtam különbséget tenni halott gyerek, férfi és nő között – mind ugyanúgy elveszett élet volt, ami pótolhatatlan. De a halál módjára semmi nem adhatott volna elég védelmet. Az emberek mindent, ami csak létezett, fegyverként használtak. Téglák, kések, üvegdarabok, kötelek.. Amit csak el tudtam képzelni. És nem egymás ellen fordították ezeket, hanem saját maguk ellen. Több ember még mindig markolta a testébe mártott fegyvert, szinte boldog mosollyal halva meg. A kevésbé szerencsések dühödt halálvicsorral az arcukon haltak meg, saját kezükkel vagy körmükkel végezve magukkal.
Nem undort éreztem, vagy rosszullétet. Félelem és gyilkos düh töltött el. Ki tehette ezt, és mi esélyünk lehet ellene?
A bőrömön vibráló érzés felerősödött. Valami kitépte a látásomat, és az épület felé repítette. Néhány tétova lépést tettem előre, de még ezt az irányítást is elvesztettem magam fölött, ahogy megláttam, honnan indult ki minden. A villából három torony emelkedett a magasba. Biztos voltam benne, hogy mindegyikben egy ember él. Az erő kettő felé rántott engem. Két kislány ült velem szemben. Arcuk ártatlan volt, de szemükben olyan indulat és téboly tombolt, amivel ki lehetne irtani egy egész országot, ha kapnak hozzá elég erőt. És úgy tűnik, ők kaptak.. Mindkettőjük hajából vér csöpögött a földre. Vörös rondította el az ugyanolyan csipkeruhákat is. A látomás ugyanolyan gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött. Visszavágódtam testembe, ahol érzékeimet újabb roham próbálta maga alá temetni. Fagyott tűz és lángoló jég kavargott körülöttem, mindkettő a maga módján próbált elemészteni, birokra kelve a másikkal. De ezt is egyre lassabban éreztem. Újra megfagyott maga az idő is, örök agóniába zárva engem. De lábaim az örökkévalóságban is vittek előre. Leenát már nem láttam, mikor újra uralkodni tudtam magamon.
A Frost Aura fagyos pokollá változtatta az utcát körülöttem, ahogy akaratomon kívül is megidéztem az erejét. Megkínzott ablakok törtek darabokra, és még parázsló fagerendák törtek ketté a hideg hatására.
~ Itt vagy, Arisa? – próbáltam az egyetlen dologba kapaszkodni, ami kitéphetett volna ebből az őrültségből.
~ Halla… i törté…? – de Arisa gondolatai is mintha egy zsák vattán keresztül érkeztek volna.
~ Valami nagyon nincs rendben itt! Semmi esetre se gyertek ide! – próbáltam határozottnak tűnni, de nem tudtam, mennyire sikerült átvernem familiárisomat.
Mozgást vettem észre a szemem sarkából. Egy leomlott házfal alól felpuffadt kéz tört fel, téglákat lökdösve az útjából, és vakon tapogatózva felém. Az Aura hatósugarán belül volt, és mégis.. Mintha nem hatott volna rá a mágiám. Egy lépést hátráltam, mikor a kézhez tartozó fej is felbukkant a törmelék alól. Nyaka természetellenes szögben állt, mintha felakasztották volna. De az üveges tekintet rám szegeződött, és eltorzult szájjal ezt kezdte suttogni a halott.
~ Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,
~Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak. – önkéntelenül is az előbb látott két lány képe ugrott be, de leráztam magamról a bűbájt. A holttest már teljesen kiásta magát, és lassan felém kezdett sétálni. Egyik lábát csak húzni tudta maga után. Nem lepődtem volna meg, ha egyik fogam eltörik, annyira összeszorítottam a számat.
- Tikotá és Tikoté? – kérdeztem halkan. Nem vártam rá, de a holttest zavartan megállt egy pillanatra. Hiszen ugyanazon a hangon szólaltam meg, mint amin ő suttogott. Amit néhány perce és több örökkévalóság óta elnyeltem.
- Megfizetnek érted, ha ezt ők tették veled. – szóltam, továbbra is a belőle származó hangot használva. Kezem lassan felemeltem. – Ice Make: Lance! – lőtt ki tenyeremből két jéglándzsa. A test a levegőbe repült a becsapódástól, a dárdák lendülete egy falnak csapta az élőholtat. Több centi mélyen fúródott be az épületbe a két jégcsap, csapdába ejtve őt. De már elszállt belőle az élet paródiája.
~ Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,
~ Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon. – zendült fel az újabb strófa. Megpördültem volna, de hideg kezek markolták meg csuklóimat. Egy pár fogott mindkét oldalról. Hideg mosoly villant fel az arcomon, ami halk kuncogásba váltott, miközben a bennem áramló mágia aprót változott. Mindkét halottba annyi energia áramlott, amivel akár öt hullát is mozgatni tudtam volna. Rongybabaként hulltak a törmelék közé, ahogy az én mágiám vette át rajtuk az irányítást.
- Gyertek csak! – kiáltottam fel. Nem várt visszhang verte fel az utcát, a város minden irányába szétkürtölve kihívásomat.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez nem én vagyok. De a gondolatot elmosta fejemben az újabb hullám. Hat, vérmocskos test közeledett felém. Úgy tűnt, mintha mindegyikük saját szemét kaparta volna ki kétségbeesésében.
A létező leglehetetlenebb hangot hallottam: nevetést. Ereje csak fokozódott, ahogy rájöttem, az én torkomból tör fel a mély, robajló basszus. Izzó tekintettel tornáztattam meg ujjaimat.
- Ice Make: Sword! – a kardok pengéje, amik megjelentek kezemben, egyelőre lefelé nézett. Futva indultam meg a kántáló, vak ellenfelek felé.
~ Tikotá és Tikoté szép gyermekek voltak, - az első szót még mind a hat kimondta, mikor megérkeztem közéjük. Kardjaim kékes körívben indultak útjukra…
~ Tikotá és Tikoté konyhakést markoltak. – …de az utolsó szótag már csak egyetlen szájba fagyott bele. A hat puffanás szinte egybefolyt. Még hogy őrület? Hiszen ez maga a gyönyör! Csillogó szemekkel fordultam körbe. A kardokról vér csöpögött, de ez még nem volt elég. Széles vigyorom egy pillanatra sem hagyott alább, ahogy ismét elindultam.
Megnyaltam cserepes ajkaimat, ahogy újabb utcába fordultam be, ahol ismét nem várt senki. Sietős lépteim lelassultak, és tétován néztem fel.
~ Nem lehet, hogy már vége legyen! – tiltakoztak gondolataim. A kardok kiestek kezeimből, pengéjük mélyen belefúródott a földbe. Már nem gondoltam fegyverekre. Elég a puszta kezem is!
- Hol vagytok? – hangom alig volt több torokhangú morgásnál. Szellemek, zombik, a látomásból a két lány, akárki!
Tucatjával törtek elő a testek a föld alól. Az utcák is ontani kezdték magukból a városiak maradványait. Néhányuk saját karját fogta megmaradt kezében, más nyakából a mozgás hatására újból bugyogni kezdett a vér. Mozdulatlanul tűrtem, hogy körém gyűljenek, és némán ácsorogva várjanak a többiekre. Nem sokáig próbálkoztam azzal, hogy megszámoljam őket. Remegni kezdtem, ha csak körbenéztem. Még sosem voltam ilyen boldog!
Mintha csak egy tudat irányította volna őket, egyszerre emelték fel karjaikat. Sántítva, rohanva, mászva közelített felém a horda, hogy magába olvasszon. Az idáig haszontalan Aurám felszívódott. Nem is akartam, hogy megfagyjon bármi!
Az első zombi mocskos körmei már a szemem előtt hadonásztak. Szinte odafigyelés nélkül ragadtam meg csuklóját. Egy mozdulattal löktem vissza a tömegbe. A megnyílt lyukba vetettem magam. Megfeszített ujjaimra húsz centis jégkarmok nőttek.
Nem emlékszem, hogy mi történhetett. Csak érzéseket, és néhány villanást voltam képes csak felidézni, ahogy ott álltam a testek halmai között, karmolásokkal borítva. Még mindig remegtem az izgalomtól, de becsuktam a szemem.

Vicsorogva ugrott ki a tömegből egy holttest. Állkapcsa már hiányzott, de ez nem akadályozta meg a hörgésben. Egy törött borosüveget szorított kezében. Karja azonban másik irányba repült, mikor könyökét elérték a jégkarmok, ő pedig széthasított fejjel zuhant a földre…

Extázisban voltam. Az az érzés, amikor a karmok puha ellenállásba ütköznek, felejthetetlen. A csontok sem jelentettek nekik több nehézséget, mint a hús, de ott megakadtak egy pillanatra. És végül egy utolsó húzással újra szabadok, miközben a kettévágott hulla némán a földre zuhan…

Frissen felfedezett vérszomjamat nem csillapította az, hogy kiélhettem. Ellenkezőleg, egyre nagyobb hévvel vetettem magam a talán túlságosan is tehetetlen zombiknak. Néhányuk mintha csak illúzió lett volna, szikrák kavargásában tűnt el, de a sebek, amiket én és ők ejtettek, valóságosak voltak. De egyszerűen nem érdekeltek. Még! Még!


Hátamat kellemes hideg borzongatta. Kinyitottam a szemem, és céltalanul rohanni kezdtem. Még! Még! Eszembe ötlött az a rengeteg alkalom, amikor megkíméltem valaki életét. Ezerszer átkoztam el magam értük most. Fel-alá rohantam az üres, néma utcákon, de semmi nem mozdult, egy árva légy sem. Úgy szorítottam össze ökleimet, hogy vér szivárgott körmeim helyén.
~ Tikotá és Tikoté láncfűrészre kaptak, - lassítás nélkül fordultam abba az irányba, ahonnan a hang jött. Ez most nem hozzám szólt, de ott kell lennie valakinek!
~ Tikotá és Tikoté testvért aprítottak.
Bizarr kép tárult szemem elé, ami minden gondolatot kivert a fejemből: fél utcányira tőlem Leena kétségbeesetten kapkodva mászott egy felborult lovaskocsi felé. Reménykedve néztem körül, de nem próbálta semmi megölni a lányt, vagy egyszerűen üldözni őt. Lelombozódva fordultam vissza a sárkányölő felé, aki végre a kocsit borító üvegszilánkok közé ért. Remegő kézzel emelt fel egy üvegszilánkot. Növekvő rettegéssel figyeltem, ahogy a nyakához emelte, és lassan szorítani kezdte. Keze közül vér csordult ki, mikor reagálni tudtam.
LEENA, NE CSINÁLD! – üvöltöttem neki. A hang egy pillanatra elbizonytalanította a sárkányölőt, ami elég volt, hogy odaérjek mellé. – Hagyd abba! – löktem el durván a kezét nyakától. Az üvegdarab hangosan csörögve pattogott végig az utcán. Leena látszólag nem is tudta, hol van. Kezével, amiben az előbb a fegyver csillogott, most maga felé fordította arcomat, és némán suttogott valamit.
Hahó, itt vagy már? – kérdeztem megnyugodva. Nem is tudom, mit tettem volna, ha megölte volna magát..
Én… én.. ne haragudj… - Leena dadogni kezdett. De ez most nem zavart. Szorosan magamhoz öleltem. Egy pillanatra meglepődött, de testéből elszállt a feszültség.
Azt hittem, végleg eltűntél. - mondta halkan.
Nem, nem. – öleltem meg még jobban. Habár a lány nem láthatta, arcomon elterjedt az előbbi vigyor. Persze, hogy ez az egyetlen megoldás! – Nem hagylak itt, hiszen együtt fogunk meghalni. – mi még itt vagyunk, és lélegzünk, még van kit megölni! Halk nevetésben törtem ki, ahogy a perzselő vérszomj újból teljes erejével tört ki. Leena újra megfeszült, ellökni próbált, de egy kézzel is tartani tudtam a térdelve küzdő lányt, miközben előhúztam övemből a késem.
Majd én a késemmel, így sokkal jobb lesz. – Leena arca pánikot sugárzott; olyat, aminek nyomát sem láttam az élettelen holttesteken. Így tényleg sokkal jobb lesz. És ha nem marad más, akit megölhetnék, itt vagyok még én! Torokhangú kuncogással emeltem a vadul küzdő lány nyakához a pengét. Hiába sárkányölő, ez a kés még Tabuchi pikkelyeit is át tudná vágni. De nem fértem hozzá a lány nyakához. Az ostoba saját nyakát szorította, mintha nem is akarna meghalni!
Vissza az elejére Go down
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimePént. Nov. 30, 2012 2:27 pm

Meg kell mondjam, kicsit csalódott voltam, amikor rájöttem, hogy nem a jégpalotás kaland folytatását fogom olvasni, de az iromány végére ezt az érzést nagyjából sikerült belőlem kiölnötök. Azért csak a végére, mert a kaland fele igazából mondhatjuk, hogy semmiről nem szól, legalábbis semmi olyanról, ami értékelhető lenne, gondolom ez nem vita tárgya. Very Happy
A legnagyobb problémám az, hogy sokszor nem értettem mi történik. Példának okáért ott az a kis szösszenet, amikor Leena és Pascal meglepődnek, hogy te most akkor lehülyézted Arisát.. Háromszor olvastam vissza az előző pár sort, de nem jöttem rá, hogy ez a gondolat miképpen vert gyökeret a fejükben. Very Happy Aztán ott volt az a jelenet, ami a "búrába" lépésetek előtt történt. Szintén többször olvastam vissza, aztán kénytelen voltam rákeresni az egyediségeid között erre a mágiára, mert nem láttam semmi értelmét.. aztán mint kiderült, tényleg nincs is semmi értelme ennek a varázslatnak, ami megint csak furcsa. Mindegy, ismét megpróbáltam visszazökkenni, dee nem sikerült. Beléptetek végre, és megkezdődött az őrület... ami nem baj, csak újra és újra el kellett olvasnom az első bekezdéseket, amikben hatásvadász leírásokkal próbáltad érzékeltetni, min megy keresztül Rane, legalábbis gondolom, hogy ez lett volna a cél, de ez most valahogy nem sikerült. Én személy szerint nem tudtam átélni mi történik, egy zavaros katyvaszra emlékeztetett inkább. Ez persze nem áll távol az őrülettől, de én mégsem éreztem, amit kellett volna.
No mindegy, lehet ez csak az én fogyatékosságom, mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy másztok ki ebből a reménytelenül elcseszett helyzetből, szóval várom a folytatást!

A jutalmad: 500 VE, Arisa pedig 100 VE-vel lett erősebb!

~~~ LEVEL UP ~~~
Gratulálok a 6-os szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Feb. 21, 2013 12:28 am

A jégpalota 4



Macha hallgatása csak mélyült, ahogy a következő átjáróra léptem. A következő torony külsőre ugyanúgy nézett ki, mint a többi. Magas, tükörsima falak, néhol egy, szinte véletlenül elhelyezett ablak, és semmi dísz. És mégis, már a látványától is rossz előérzetem támadt. Legjobb lesz gyorsan túlesni rajta.
- Jó hírrel szolgálhatok, Rane. – Macha nem bírta sokáig a szótlanságot, már akkor beszélni kezdett, amikor beléptem az újabb ajtón. Nem bírtam elszakadni a nem idetartozó gondolattól: mit csinál ő, ha sietős a dolga a középső toronyban? Teleportál, repül? Fut? Ha az előbbi, akkor minek az egész színjáték a kastéllyal?
- Még egy kérdést tehetek fel? – vetettem föl újra, reménykedve.
- Nem, ez még annál is jobb. – folytatta csevegve. – Csak föl kell jönnöd, semmi más. Élvezd a sétát fölfelé!
- Csodás. Akarom én tudni, hogy miért is lesz ilyen egyszerű a dolgom? – Nem voltam elájulva Macha hírétől. Az előbb is ezt mondta, mégis órákat töltöttem el teljesen fölöslegesen. Az előszoba hasonló volt az előző toronyéhoz. Azaz kongott az ürességtől, leszámítva szemben az ajtót.
- Nem, azt nem mondtam, hogy egyszerű lesz. Neked nem. – javított ki az Úrnő. – Csak ez a lakótornyom, és nem akarom, hogy ezt is teljesen át kelljen formálnom. Úgy megszoktam már..
- A maradékot meg csak dísznek építetted? – lepődtem meg. A hiúságnak is van egy határa.
- Nem, nem. – tiltakozott. – Mindegyik toronynak megvan a maga szerepe, legfeljebb nem vetted észre, vagy én elrejtettem előled. Nem jártad be teljesen őket.
- És most a „házadat” mutatod meg?
- Nem változtat semmin, ha megismersz.
Szóval az előzőeket nem deríthettem fel, de most Macha önként és dalolva enged be oda, ahol él? A saját lakásomba nem engedtem volna be senkit, aki azért indult el, hogy megpróbáljon megölni.
A következő terem már megmutatta, miről beszélt a jégkirálynő. Az előzőekkel ellentétben most nem egy tágas terembe jutottam, hanem egy folyosóra, amit néhány kép és fáklya díszített, de ezeken kívül teljesen kihalt volt. Pillanatnyi feszültséget éreztem, hiszen több ajtó nyílt mindkét oldalra, amiből bármikor kiugorhatott volna bármi. De aztán ellazultam. Ha Macha így akar megölni, sok esélyem nincs ellene, ha pedig nem, minek is kéne aggódnom?
- Miért nem menekülsz el? Megsérültél. Alig jársz félúton. Tudod, hogy csak játszom veled. – Macha hangja megtorpanásra késztetett az első ajtóknál. Igen, úgy éreztem magam, mint egy egér egy éhes macska társaságában; egy olyanéban, ami nem annyira éhes, hogy ne szórakozzon jól vacsora előtt.
- Mert nem hagynál. Mert nem szokása a Quattro Cerberusnak a halálba küldenie a tagjait, vagyis van esélyem. És mert kíváncsi vagyok rád, arra, hogy miért vagy itt, és hogy miért hagytál életben. – léptem be egy szobába. Szinte kiábrándítóan átlagos konyhába kerültem. Még a bútorok nagy része is egyszerű anyagokból készült jég helyett.
- Azt hittem, sokkal extravagánsabb lesz. – bukott ki belőlem hangosan is csalódottságom, miközben visszaléptem a folyosóra.
- Egy konyha csak ugyanarra kell, bárkié is legyen.
- De ez már érdekesebb. – dolgozószobának tűnt a hely, ahová jutottam. Már jóval inkább hasonlított ahhoz a környezethez, mint amit a jégkirálynőhöz képzeltem el, habár a bútorok itt is átlagosak voltak. Végül is, jégasztalon átázik a papír, és nem lehet kellemes egy hasonló széken ülni. A termet egy méretes íróasztal uralta, rajta egy archívum-mágusok által is használt lakrimával és felszereléssel, amihez sajnos nem értettem. De a kéken világító jégkristályok kellemes emlékeket ébresztettek fel bennem. Szinte ugyanúgy éreztem magam, mint régen Tsukával a hegyen gyakorolva. – Vajon fogok itt izgalmas dolgokat találni? – Tekintetemet egy szekrény vonzotta magához. Ahogy minden más a szobában, szinte steril rend uralkodott a polcain is. Az ott felállított dossziék felcímkézve sorakoztak, csak arra várva, hogy kézbe vegyem őket.
- Úgy hiszem, el fogsz itt időzni néhány óráig. – sóhajtott fel Macha unottan. – Ha kiviszel valamit innen, az fel fog gyulladni. Szórakozz jól, később találkozunk. – Az érzés, ami idáig végigkísért utamon, hirtelen megszűnt. Már nem viszketett a tarkóm, mintha valaki minden lépésemet figyelte volna. Nagyszerű.
Kíváncsian kezdtem olvasgatni a feliratokat. Első pillantásra sokat nem tudtam meg belőlük, a mappákat évszám szerint rendezte el az Úrnő, de jóval hosszabb időre visszanyúlva, mint amit lehetségesnek gondoltam. A kézírás ugyanattól a kéztől származott. Eszerint tényleg idős… A legrégebbi mappákat már por lepte be, és én sem háborgattam őket. Egyelőre.
Az érdekesnek döntött öt-hat mappa így is elég olvasnivalót adott. Úgy döntöttem, hogy az asztalra kirakott gyümölcskosár kizárólag az irántam való figyelmesség jele, így nyugodtan ehetek belőle. Kényelmesen elhelyezkedve láttam neki az olvasásnak.
Az már első pillantásra feltűnt, hogy Macha nem naplót vezet. Sokkal inkább kimutatásoknak tűnt az egész. Az apró betűkkel telekörmölt lapokon több tucatnyi nevet láttam, mellettük egy-egy település nevével, a következő oszlopban vörös számokkal. Újabb papírok hasonló elrendezést követtek, de fekete számokkal. Mivel semmi nem utalt arra, hogy mi lehet ennek az értelme, nem mertem találgatásokba bocsátkozni. Ami jobban aggasztott, az az, hogy több név ismerős volt. Olyanok, akik a Quattro közelében éltek: egy barátságos öregember, akit mindenki ismert, Reigen kedvenc pékségének egy alkalmazottja, de még néhány nemesi cím is felütötte a fejét, amiket csak hírből ismertünk. És még csak másolatot sem készíthettem róluk az újabb szabály miatt.
~ Arisa. – szóltam halkan a fejemben.
~ Igen? – familiárisom azonnali válasza olyan zavaros volt, mintha egy kőfalon át próbáltunk volna beszélni. Eszerint jó utat tett meg, mióta legutoljára beszéltünk. ~ Hogy vagy? – furcsa kérdés volt, hiszen bármikor bepillanthatott fejembe, hogy tudja, mi is történik velem. Ahogy fordítva: az ő útjában a legizgalmasabb dolog egy viharfelhő volt.
~ Leginkább fáradtan és lenyűgözve, emellett kíváncsi. Mennyire vagy jó nevek megjegyzésében?
~ Hát.. – bizonytalanodott el. ~ Milyen nevekről van szó?
~ Össze-vissza mindenféle, de rengeteget írt fel ez a némber. Elhozni nem tudom őket.. Az is jó, ha csak néhányat tudunk megjegyezni, jó kiindulópont lehet később. Van köztük olyan is, akiket már ismerünk.
~ Mehet. – jött a válasz.
Lélekben nagy levegőt véve kezdtem sorolni őket.
Később egész oldalas portrék is kerültek a nevek mellé. Ezekből jóval kevesebb volt, mint az számozottakból, és csak egy dátumot jegyzett fel melléjük Macha. Újabb furcsaság, amire nem találtam magyarázatot. Fiore különböző tájairól térképek, kihúzott és bekarikázott területekkel, szintén semmilyen külön jelzéssel.
~ Semmi közös pontot nem látok bennük.. – tűnődött Arisa.
~ Én sem. – húztam el a számat, de ha a térképészeti zseni Severus nem jött rá összefüggésekre, nekem esélyem sem volt.
És végül valami olyasmi, amit végre teljes mértékben sikerült megértenem. Különféle mágiák leírása és ábrázolása, néhányuk teljesen általános és ismert, néhányuk még láthatóan tervezés alatt. Ami a legjobban felkeltette a figyelmemet, az a jégmágiák szinte korlátlan tárháza volt, de vagy több hetes gyakorlás kellett volna hozzá, hogy használni tudjam őket, vagy túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy saját magamtól meg tudjam őket tanulni. De a pozitív gondolkodás híve voltam. Miután legyőztem Machát, visszajöhetek értük, és hazavihetem őket! Ez a hely felért egy aranybányával a hozzám hasonló jégmágusoknak.
- Ennyire lekötöttek a mappáim? – tért vissza a bizsergés a tarkómra, és vele együtt Macha hangja. Értetlenül néztem körül. Az ablakon már nem a Hold fénye szűrődött be. Időérzékem annyira cserbenhagyott, hogy észre sem vettem azt, hogy az éjjel maradékát olvasással töltöttem, és lassan hajnalodik. Felkelve a székből elégedetten vettem észre, hogy már csak egy dolog miatt is jó volt a pihenés: sebeim legalább valamennyire beforrtak. Egy óvatos nyújtózással kiderítettem, hogy a jéggólemtől kapott ütés sem volt olyan komoly, mint elsőre hittem. Legalábbis a mozgás most már kevésbé volt fájdalmas, mint az előbb. És a lélegzést sem akartam már abbahagyni.
- Sajnálom, hogy nem vezeted részletesebben őket. – sóhajtottam. Bár igaz is, minek lenne pontosabb, ha úgyis csak saját használatra van? – Érdekesek voltak, főleg a mágiával kapcsolatos kutatásaid. A többit nem értettem teljesen.
- Örülök, hogy tetszettek. Talán még alkalmad is lesz felhasználni őket.
- Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldököm. Kezdtem lassan összezavarodni. Az Úrnő többször tett utalást arra, hogy nem számít, mit tudok meg, most meg arra is, hogy később használni tudom a mágiákat?
- Idejében megtudod, ne aggódj. – próbálta sikertelenül lehűteni a kíváncsiságom Macha. – Mennyi időt szándékozol még itt tölteni?
- Azt hiszem, nagyjából végeztem. – Hirtelen összecsattantak fogaim, olyan gyorsan hagytam abba a mondatot. Gondolatban végigpörgettem magamban mindazt, ahogyan idáig viselkedtem vele. Nem tudom, mikor jött el az a pillanat, amikor már magamtól is beszélni akartam vele. Ez egy átkozott munka, a jégkirálynő meg akar ölni, nem egy régi barátommal beszélek!
- A többi szobámban nem hiszem, hogy találnál bármit, ami hasonlóan lekötne. A fölfelé vezető lépcső a folyosó végén.
- De azért nézelődhetek, mi? – indultam előre. Kíváncsiságból egy-egy pillantást vetettem a szobákra, de azonnal feltámadt bennem az érzés, hogy unalomba fulladna a hosszasabb kutakodás a fürdő-, háló- és egyéb szobákban. Illetve, egész pontosan találhattam volna valamit, csak egészen mást, mint amit kerestem. És habár jól szórakoznék, egy lépéssel sem vinne közelebb néhány női fehérnemű ahhoz, hogy befejezzem a munkát. Talán akkor, ha Macha gyengéje bennük rejlik. Ami azért elég esélytelennek tűnt. Végül csak megfogadtam a tanácsot, és felléptem a lépcsőre.
Valami nem stimmelt. A csigalépcső két teljes fordulat után megváltozott. Az előzőek legalább hat-hétszer körbeértek a tornyok falain, mire elértem a termet, ahol továbbjuthattam a következőbe. Ez egy félig megvilágított csarnokba vezetett, ami a torony egész emeletét kitöltötte. Miközben hozzászokott a szemem a félhomályhoz, egy kékesen irizáló útra léptem.
Az út spirál alakban, lágyan emelkedett a magasba. Friss hó és gondtalanul szertehagyott aranypénz ropogott és csikorgott talpam alatt. Az itt eldobált érmékből egy kisebb várost is lehetett volna venni. A mennyezeten elvarázsolt erdőként függtek a jégcsapok. A falakon az arany és néhány lámpás fényét szórták szét a jégtükrök, sárgás csillogásba burkolva a barlangot. És lakóit. Férfiak és nők kísértetiesen élethű szobrai ültek vegyesen a nagy gonddal elhelyezett kőtömbökön, az út mentén. Néhányuk helyi viseletben ült, míg mások ruháján látszott, hogy évtizedekkel korábbi divatot követtek, a világ legkülönbözőbb pontjairól, mint ahogyan az érmék is. Második pillantásra sem láttam bennük semmi furcsát. Csak egy közös volt bennük: mindegyiküket csillogó jégháló vette körbe, mintha milliónyi pók font volna jégfonálból bábot köréjük – az újabbak körül szinte csak szálak voltak, míg az idősebbnek kinézők alig látszottak ki a jéglepel alól. Harmadikra az egyik szobor szemébe néztem. Nem, ezek nem szobrok voltak. Hanem emberek. Méghozzá azok, akiknek a képét a mappában láttam. Nem tudtam, meddig állhattam az ajtóban, megfagyva a döbbenettől. Csak lassan tudtam feldolgozni az itt tartott emberek sorsának súlyát. Újat léptem előre. Egyikük sem mozdult, még csak tekintetüket sem vetették rám. De éltek, erről biztosított a nekromancia által szerzett érzékem, hiszen nem tudtam őket megmozdítani. Majdnem éltek, miközben még csak egy szempillájukat sem tudták mozdítani. Jeges borzongás kúszott fel gerincemre. Az újak talán csak egy-két napja voltak itt, de a régebbiek.. Évtizedeken keresztül itt ültek ezek az emberek, megfagyva az időben – hiszen ha öregedtek volna, rég porrá kellett volna válniuk. Az ő kisugárzásukat éreztem hát kint. Itt kétségbeesésük és haragjuk súlya szinte agyonnyomott.
- Mondtam, hogy nem lesz egyszerű. – Macha minden gúny nélkül, tárgyilagosan mondta ki a szavakat.
- Hogy tehetted? – csikordultak össze fogaim. – Ez rosszabb, mintha egyszerűen megölted volna őket!
- Nem hagyhattam, hogy híremet vigyék. – szinte láttam, hogy az igazi Macha megvonja a vállát. – Ők azok, akik a figyelmeztetések ellenére meg akartak nézni engem maguknak, vagy rám bízták, hogy szabaduljak meg tőlük. Megkapták, amire vágytak. Most ők az én kis gyűjteményem.
- Engedd el őket.
– léptem közelebb az egyik férfihoz. Vonásain határtalan béke látszott, de nem tévedtem: közelebbről fizikailag is éreztem őrületét, mintha egy kéz a mellkasomon hátra akarna lökni. Macha csak hangos nevetéssel válaszolt nekem. – A legtöbb ember már nem is tudna beszélni. – Azt már nem is tettem hozzá, hogy ezek már nem is igazán nevezhetőek embernek.
Érzékeim kinyúltak a mágia felé, ami fogva tartotta a szerencsétlent. Már hallottam egy olyan jégmágiáról, ami szinte Elveszettnek számított – a Fagyott Héj elpusztítja a mágust, és bebörtönzi az ellenségét, örökre. De az nem tartja öntudatánál az áldozatot, és ha Macha azt használta volna, most nem beszélhetne hozzám. Ez egyfajta legyengített változatának tűnt. És ami fontosabb: törékenynek tűnt, mint az üvegfonál. Nem az volt a célja a mágiának, hogy valamit fizikailag elzárjon kívülről, hanem a lefagyasztás. Lehet, hogy fel lehetne törni, de ehhez kevés vagyok. Bármennyire fájt rászánnom magam, de egy megoldás maradt.
Egy határozott mozdulattal mellkason löktem a férfit. Mozdulatlanságát nem törte meg a külső erő, egyszerűen ledőlt a kőről. Egy pillanattal később már megmozdultak végtagjai, de nem önszántából. A nekromancia által tudtam irányítani. Meghalt.
- Mi a fenét művelsz? – dübörgött a fülembe Macha. Hangjából mérhetetlen felháborodás és düh sugárzott. Megtántorodtam, de nem a hangsúlytól. Fejembe égő fájdalom tépett az utolsó szónál, miközben halvány mosoly játszott az arcomon. Valamilyen mágiával erősítette meg magát, ami szinte levert a lábamról. Felnéztem a hang irányába.
- Túl törékenyek a bábok, hogy itt bármilyen komoly mágiát használj, nem? Ice Make: Lance! – látóteremben mindegyik szobor homloka előtt egy-egy, ujjhegynyi jéglándzsa jelent meg. Hangom sziklaszilárd volt, de tudtam, ezért a döntésemért sok, álmatlanul végigvirrasztott éjszakával fogok felelni, míg megnyugszik lelkiismeretem. Már ha lesz még több éjjelem. – Nem hitted volna, hogy hajlandó leszek megölni őket. – Még én sem voltam benne teljesen biztos, hogy most meg tudom tenni. – De nekik ez megváltás.
- Azt ugye tudod, hogy ha meghalnak, még a barlangot sem hagyod el élve? – Macha hangja szinte teljesen nyugodt volt. Félelmetesen gyorsan szerezte vissza önuralmát.
- Nem tudsz meggyőzni arról, hogy ne tegyem meg.
- Azt hiszem, mégis. – szólt tűnődve. – Ha legyőzöl engem, szabadon engedem őket.
- Miért tennéd ezt? – egy pillanatra elbizonytalanodtam. Érthetetlennek tűnt, miért ígérné ezt meg. Hát persze. Hiszen úgysem számít arra, hogy be kéne tartania.
- Ez lenne a Kérdés?
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Ez a miért nem számít most. – a jégtüskék némán fúródtak a hóba, mikor fölfelé indultam. Úgy tűnt, az Úrnő rátapintott egy gyenge pontomra. Megmenteni akartam őket, nem megölni.
- Érdekes. – mormolta szinte csak magának Macha. - Azt hiszed, csak te ismersz meg engem, de a reakcióid sokkal többet elárulnak rólad, mint gondolnád.
- Nem mindegy, hogy megismersz-e néhány órára? – mordultam fel. Magam mögött hagytam a csarnokot, de érzéseim velem tartottak. Gyűlöltem magam, hogy nem tudtam őket kiolvasztani börtönükből, és hogy további életüket – már ha ezt annak lehetett nevezni – egy apró reménysugárra helyezem. Mélyet sóhajtottam, mikor a falon feltűnt az előzőekkel megegyező ajtó, ami a következő toronyhoz vezetett. Már nincs sok hátra. – És megvan a kérdés.
- Hallgatlak.
- Miért akarod megtalálni? – kérdeztem halkan, igyekezvén feledni a börtönbarlang lakóit – róluk lesz még alkalmam kérdezni. Hangsúlyomból érződött, nem gondolhatok másra, mint aki miatt ide költöztette a palotáját.
- Évekkel ezelőtt bíztak meg azzal a haragosai, hogy keressem meg. – válaszolt habozás nélkül. Olyan gördülékenyen jöttek a szavak, mintha minden nap végiggondolta volna a választ. - Csak egy nevet és egy nagyvonalú leírást adtak a külsejéről hozzá. Faile. Könnyű feladatnak tűnt, és ezzel törleszthettem volna néhány régi tartozásomat. Az első pillanattól kezdve egyszerűen – itt egy pillanatra elhallgatott, majd keserűen folytatta. - megalázó volt, ahogy folyamatosan kisiklott a kezeim közül. Szinte gúnyolódva hagyott jeleket Fiore összes pontján, ahol a rejtekhelyei nyomára bukkantam. Az első év után már másokat is ráállítottak Faile megtalálására, de én fogom megtalálni. – hangjában sziklaszilárd elhatározás csengett. Alig láthatóan bólintottam egyet. Bármennyit élt az ember, legtöbben nem adják fel büszkeségüket, ahogy az Úrnő sem tette. Talán egy újabb apróság, amit kihasználhatok ellene.
- De ki ő? Hogy néz ki? Miért akarják megtalálni? – puhatolóztam tovább.
- Ez nem tartozik a miérthez. – zárta le a témát az Úrnő. – De erre nemsokára választ kapsz.
- Kik bíztak meg? – enyhén kötődött Faile személyéhez a leszűkített kérdés. Reméltem, hogy Macha is így gondolja majd.
- Fiore nemeseinek egy része. Féltik az életüket. – Talán ezért szerepeltek a neveik a dolgozószobában? Egy pillanat alatt villant be Macha egyik mondata.
~ Ők azok, akik a figyelmeztetések ellenére meg akartak nézni maguknak, vagy rám bízták, hogy szabaduljak meg tőlük.
- De… Akkor… A barlang… - próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Azt hiszed, merő élvezetből vagyok kegyetlen. – Mi más lehetne a tökéletes, szökésbiztos börtön valakinek, mint lefagyasztatni az időben az ellenlábasait? – De senkit sem címkézhetsz fel. Nincs abszolút gonosz vagy jó. Nekem is megvannak a magam indokai, amikről sejtelmed sem lehet, de elkönyveltél valakinek, akit meg kell állítani.
- És igazam is van! – kiáltottam, de saját fülemben is bizonytalannak tűnt hangom.
- Magadról mit hiszel? Önzetlen jótevő vagy, aki mindenki életét boldogabbá teszi? – folytatta zavartalanul Macha, mintha nem is hallott volna. – Ezt még te sem hiheted el. Azonnal feláldoztad a barlang egyik foglyát, hogy elérd, amit akarsz.
- Tévedsz!
- Te is gondolkodás nélkül dobod el emberek életét, de egy illúzióban élsz. Csak emelni kell a téteket. Nem vagy különb sen…
- FOGD BE! – üvöltöttem fel. A falak többszörösére erősítve dobálták körbe-körbe a kiáltást. Mire elhalt a visszhang, nyomasztó csend töltötte meg a termet, csak saját kétségeim maradtak itt. Ritkán vesztettem el az önuralmam, főleg puszta szavaktól, de most remegve és zihálva próbáltam kiverni a fejemből az Úrnő mondatait. Hiszen nincs igaza! Ugye…?

/Elnézést a hosszabb késlekedésért, de remélem, ez elég bűnbocsánat! A következő kérdést természetesen várom./
Vissza az elejére Go down
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeSzer. Feb. 27, 2013 8:37 pm

Ááá na végre!! Vártam már a folytatást, és örülök, hogy hoztad a korábbi színvonalat. Csak azt vettem észre olvasás közben, hogy alig kezdtem el, és máris vége. Macha (akinek fogalmam sincs hogy kell kiejteni a nevét, ezért macának hívom) nagyon érdekes "főgonosz". Van valami megfoghatatlan kettősség a személyiségében, és bár szavaiból süt az erőfölényéből adódó nyugodt őszinteség, mégis azon kapom magam néha, hogy magamban azt mondogatom Rane-nek, hogy ne higgye el egy szavát se. Very Happy Lassan, de magabiztosan bontakozik ki mindkettejük jelleme, és alakul köztük egy különleges kapcsolat is, aminek fogalmam sincs mi lesz a vége. Kíváncsi vagyok, mit találtál ki a hátralévő tornyokba. Smile

Jutalmad 600 VE, Arisa pedig 80 VE-t kap, mivel nem jutott sok szerephez!

Kérdés kérdés kérdés.... hűha... feladod a leckét, mert sok-sok kérdést már feltettél, ami eszembe jutott, én meg nem akarok ismételni. Hümm hmm hümm..
Megmondom őszintén, szívesen szembesíteném Machát az egyik "kettősségével". Azt mondja felbérelték, hogy kapja el Faile-t, mégpedig azért, mert féltik a hátsójukat a pénzeszsákok. Na most akkor ő bérgyilkos, vagy mindenre elszánt testőr? Legyen ez a kérdés, a megfogalmazás meg már a te dolgod. Very Happy
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeKedd Okt. 30, 2018 10:41 am

//Ahogy kérted, októberben itt a folytatás Razz
Az új (utolsó), mesélő által feltett kérdést pedig várom természetesen //

A jégpalota 5

Hópelyhek vágtak arcomba, ahogy az ösvényre léptem, mely a következő toronyba vezetett. A szél belém kapott, azzal fenyegetve, hogy lesodor a mélybe, de fel sem fogtam a veszélyt, ahogy futni kezdtem. Magam mögött akartam hagyni a barlangot, az időbe zárt foglyokat, a halottat, és azt, amit elkövettem. A négyből három sikerült is, ahogy a viharos szélben küzdöttem magam előre, de a düh és az undor, amit magammal szemben éreztem, követett. Nem tudtam elnyomni az engem ostorozó gondolatokat.
~ Arisa? –gondolataimban megjelent familiárisom alakja, de tőle csak némaság felelt. A telepátia kilométereket pásztázott át, de a Severus jelenlétét nem éreztem sehol. Hát ő sem volt itt, aki mindig
- A társad keresed? – a torony Úrnőjének hangja viszont azonnal feltűnt, vidáman, mintha mi sem történt volna a barlangban. – Elindult lefelé a hegyről, a hóhatár alá. Már kiért a telepátia hatóköréből.
Némán sétáltam tovább. A híd végén a sima falfelület megtört, és jégdarabok zuhantak a mélybe. Az utána elterülő hófehér folyosó semmi jelét nem mutatta annak, hogy az enyhe jobbra és lefelé tartást kivéve változna bármit. Tekintve, hogy új célom az utolsó előtti torony alja volt, ez nem is volt ellenemre.
- Most ez következik? A magányos hős némán sétál előre, mit sem törődve a most következő gonosz megalomániás monológgal?
Csak lépteim zaja hallatszott az üres folyosón.
Még arra is ügyeltem, hogy arcom ne áruljon el semmit. Idegeim már így is pattanásig feszültek, a gyilkosság – mert az volt, nem tudtam rá másképp gondolni - és Macha beszédei kizökkentettek nyugalmamból. Valahogy össze kellett szednem magam, és nem hallgathattam tovább Machát.
- Hát rendben. – sóhajtott fel. – Akkor magamat kell szórakoztatnom.
Reméltem, hogy pasziánszra gondol.
Ha jól értem a helyzetet, azért vagy itt, hogy jót tegyél. A te szemedben én vettelek rá arra, hogy öld meg azt az embert a barlangban, és én vagyok az, aki itt megkeseríti mindenki életét.
Nem tévedett.
A gonosz viszonylagos fogalom, Rane. Nem lehet felcímkézni. Nem lehet megtapintani, megízlelni; nem lehet szétvagdalni karddal. Mindig attól függ, hogy éppen hol áll, merre néz az ember.
Komolyan? Előadást akar tartani nekem az emberi természetről?
- Az én szememben egyedül te vagy a gonosz. – folytatta. - Idejöttél – pénzért, és nem másért -, betörtél a tornyomba, átkutattad a szobáimat…
~ A te engedélyeddel. – majdnem ráharaptam a csalira, de hangos koccanással csapódtak egymásnak fogaim, mielőtt megszólaltam volna.
- … megöltél valakit, és az én életemre is törsz. – magyarázott tovább, mintha csak nem is hallott volna. – Az úton pedig továbbra is ezzel a meggyőződéssel haladsz tovább. A végén pedig egyvalami fogja eldönteni, hogy ki a jó és a gonosz: az, hogy legyőzöl-e. A mágia határozza meg, hogy kinek volt igaza.
- A mágia önmagában nem minden. – nem tudtam végül csöndben maradni. Nem volt velem nehéz dolga, de túl gyorsan megadtam magam neki. Szinte rémülten vettem észre, hogy érdekel, mit akar mondani.
- Nem, tényleg nem. – adott nekem igazat könnyedén. – Nem csak az számít, hogy milyen erős mágus valaki. A hatalom fontos egyedül.
- Nagyon kifacsart a gondolatmenet. – jegyeztem meg. – Nem a hatalom számít, hanem az, hogy mire használja valaki.
- Ugyan már.
- Mindig tűntek fel gonosz emberek. És mindig voltak olyanok, akik megakadályozták őket a terveikben.
- Gonosz az az ember, aki nem akadályoz meg egy gonosz cselekedetet? – kérdezte Macha egy tanár hanghordozásával.
- Ha a hatalmában áll, igen. – bólintottam. Erre a gondolatra építettem szinte minden cselekedetem.
- Tehát egy varázsló vagy egy nemes nagyobb jóra képes, mint egy egyszerű földműves. – vezette tovább a gondolatmenetet.
- Igen. – kezdett rossz előérzet kialakulni bennem a beszélgetéstől, ahogy a véget nem érő folyosót róttam.
- És ha az a célod, hogy jót cselekedj, nem kellene épp ezért olyan hatalmasnak lenni, amilyennek csak lehet?
- Nem. – kötöttem az ebet a karóhoz. – A hatalom eszköz, nem cél. Elég lenne, ha mindenki a saját erejéhez mérten lenne jó.  
- A tudatlanság vagy gyengeség nem adhat felmentést a következmények alól. Csak hogy egy közeli példát említsek: ha az elemi mágia és a nekromancia mellett ismernél gealdor mágiát is, észrevehetted volna, hogy a jég át volt szőve időmágiával. A szálak elvágása kiszabadította volna a bábokat.
A levegőben állt meg egyik lábam, amikor rájöttem, mit is jelentenek a szavai.
- Érted már? Az én szememben, amit tettél, gonosz cselekedet volt, hiába akartál jót tenni velük. A szándék kevés. Semmit sem jelent, hogy mit akarsz, ha nincs mögötte kellő erő, amit fel tudsz mutatni. Ragyogó fehér lelked van, de így is fel kellett áldoznod valakit azért, hogy esélyed legyen arra, hogy elérd a célod. – egy színpadias lélegzetvétellel folytatta – Az elmélet így ütközik a valósággal.
- Nem, ne is próbálkozz. Visszafelé már nem járható az út. – tette hozzá, ahogy felötlött bennem a gondolat.
Jól hallhatóan csikordultak össze a fogaim, de azért megkockáztattam egy pillantást visszafelé. Habár forróság nem csapta meg a hátamat, néhány méterre tőlem vörös lángnyelvek nyaldosták a folyosó plafonját.
- Mi történt volna, ha elvágom a szálakat? – kérdeztem, kelletlenül folytatva az utat. Csak az erőmet vesztegettem volna azzal, ha megpróbálok birokra kelni Macha varázslatával, és eloltani a lángokat. Hadd eméssze a sajátját.
- Fogalmam sincs. – válaszolt érdektelen hangon. – Az új rabok valószínűleg pánikba esve próbáltak volna kijutni, aktiválva az elrejtett csapdákat, esetleg rád támadnak, az idősebbek pedig gagyogva estek volna össze. Az időmágiát vissza kell forgatni ahhoz, hogy elfelejtsék azt a pár tíz-száz évet, amit bezárva töltöttek.
Görcsbe rándult a gyomrom.
- Nem bonyolult, – tette hozzá csipkelődve – már persze, ha nem áll ki egy jégcsap a páciens homlokából.
Macha nem csak az életemmel játszott, hanem valami más is motiválta. Minden szava mintha csak egy kalapácsütés lett volna, amivel agyamat vette célba, és nem hibázott. De miért akart összezavarni?
Először csak a hangra lettem figyelmes. Mintha lépéseim zaja máshogy verődött volna vissza a falakról, majd néhány lépés múlva egy éles kanyar következett. Megfordult a fejemben, hogy az Úrnő mágiáját úgy alakította, hogy a beszélgetés végével jussak csak el a torony következő állomására. Befordulva egy terembe jutottam, ami valószínűleg a torony teljes területét magába foglalta.
Figyelmemet azonban a berendezés kötötte le. A kör alakú teremben koncentrikus körökbe rendezve sorakoztak a polcok és asztalok, a legkülönbözőbb tárgyaktól roskadozva. Mintha egy múzeumba kerültem volna, amit a világ minden táját bejárva töltöttek fel.
- Ez a második olyan torony, amiről tudom, hogy mire szolgált. – jegyeztem meg, inkább magamnak, mint Machához intézve szavaimat.
- Az első torony egy fogadóterem volt, de neked átalakítottam. – szólt közbe kéretlenül is. – A második egy eternano fókuszponton áll. Abból kiindulva építettem fel a palota többi részét.
- Ez pedig egy… raktár?
- Majdnem. Leltár az idáigi nyomozásról.
- Régóta folyhat. – mormoltam, felvéve egy összecsukható kézi távcsövet. Vékony aranyfonál, néhol vörös foltok díszítették az üveget. Sajnos már nem volt használható, mivel a lencséjén törés húzódott végig. Ahogy megforgattam a kezemben, egy nevet vettem észre az oldalán. Mire de Raine. Halványan emlékeztem erre a névre, nem is olyan régről. Talán az egyik mappában láthattam?
- Újra ezek a nevek… – morogtam magamban, miközben visszatettem a távcsövet. A polcon egy papíron láttam újra a nevet egy dátummal együtt.
Astelle van Bastilla apró kézitükre hasonlóan díszes volt. Nyergek, fegyverek, mindennapi használati tárgyak váltották egymást minden, általam érthető logika nélkül. Néhol épületek darabjai, oszlopromok szakították meg a sort. Csak egy közöset láttam a tárgyakban: a precíz címkézést, illetve a díszes kivitelezésüket.
~ Bár itt lenne Adelus. – a járkáló enciklopédia biztos tudott volna valami rendszert találni a tárgyakban.
~ Rane! Itt vagy? – hallottam felcsendülni egy női hangot a fejemben.
~ Arisa? Hogy kerülsz te ide? Nem repültél le a hegyről?
~ Visszatértem. Csak rövid időre kellett itt hagynom téged. Hogy vagy?
~ Én remekül… De nem fogsz itt megfagyni? – kérdeztem aggódva.
~ Ennyi idő alatt nem. De ez most nem fontos. Emlékszel a nevekre, amiket a könyvben találtál?
~ Igen. Találtál valamit? Hogyan? – izgatott voltam. Ennyi idő alatt eljutott volna a Quattro céhházába, és segítséget kért? Eszébe jutott valami?
~ Elrepültem a legközelebbi városba, kiragadtam a könyvtárból egy idős fazont, aki úgy tűnt, mintha ott dolgozna, elvittem az erdőbe, és amint nyugton maradt, a szárnyammal elkezdtem a neveket az aljnövényzetbe írni. Nemsokára rájött, hogy róluk akarok tudni. Aztán visszavittem. – magyarázta teljes természetességgel.
~ Oh.
~ Szóval… Az ismeretlen nevek is a fiorei nemesi családokhoz kapcsolódnak. Nincs sok közös pont bennük. – nem csoda, hogy nem ismertem fel őket. A nemesi családokról nagyjából annyit tudtam, hogy léteznek. ~ Mindenki halott, akinek a nevét felsorolja a könyv. Azok, akiknél piros számokat láttál… ~ egy pillanatra elgondolkoztam, felidézve a mappát a fejemben. A nagy részük mellett vörös számokra emlékeztem. ~ … nem természetes halált haltak az utóbbi 50 évben. Megoldatlan gyilkosságok.
~ Az lehetetlen. Ennyi nemest nem gyilkolhattak meg. Száznál több emberről van szó, ennek híre kellett volna, hogy menjen! - tiltakoztam.
~ Direkt eltussolták. Csak néhány enciklopédiába került bele a halál oka, de azokat senki sem szokta olvasni.
~ Kezd összeállni a kép, Arisa. Machát felbérelték Faile haragosai, hogy ölje meg őt. Macha Faile-t követi évek óta, de mindig kicsúszik a keze közül, és ez ~ néztem körbe a termen ~ Arra utal, hogy Macha továbbra is dolgozik az ügyön, egyre elvakultabban.
Egy állvány előtt álltam meg. A páncélvérten, mely egy bizonyos Klaus Meider tulajdona volt valamikor, válltól mellkasig öt, vékony vágás húzódott, mintha csak egy vadállat karmai téptek volna bele a viselőjébe. Közelebb hajolva láttam, hogy a tépett szélek rozsdásodni kezdtek. Ezen az apró hibán kívül a páncél teljesen makulátlan volt. Talán vízzel érintkezhetett?
Nagyot nyeltem.
Vagy a támadás miatt rozsdásodott be. A vízmágiát nem ismertem közelebbről, de úgy emlékeztem, hogy egy-két támadást leszámítva nem okozhatott vágott sérüléseket. Ezen a vágáson egyértelműen látszott, hogy karmok okozták, nem pedig vízből készült shurikenek.
Jégből készült karmokat rajtam kívül csak egy általam ismert ember használt.
„…Nem csak te keresel, és ahogy már kitalálhattad, nem a barátaim…”
~ Tsuka. – beleremegett az ajkam az erőfeszítésbe, hogy ne kiáltsam a nevét. Minden stimmelt. Egy, a haragosai elől menekülő jégmágus, aki nem marad sokáig egy helyen. Véletlen lenne, hogy Macha épp őt keresi? És már rájött a jégkarmokból – vagy még egyszerűbben, a nevemből -, hogy Tsuka tanítványa vagyok?
A többi tárgy kinézetét már fel sem fogtam, ahogy végigbotorkáltam a raktáron. Nem létezhet ekkora véletlen.
- Várom a kérdésed. – hallottam újra Macha hangját, ahogy kiléptem az utolsó polcok közül. Megráztam a fejem, hogy kisöpörjem a fejemből a gondolatokat. Ennek nem most van itt az ideje.
- Ennyi? Semmi próbatétel? Nem támadnak fel a tárgyak, hogy rám törjenek? Sehol egy árva jégszobor, amit le kéne győznöm? – tártam szét a kezem színpadiasan.
- Nem elég, hogy valaki megkérdőjelezi a világot, amiben hiszel?
- Nem hiszem, hogy ezzel meg tudnád védeni magad. A szavak nem jelentenek semmit. – vontam vállat.
- Túl naiv vagy. A fizikai akadályok, a mágia nem az egyetlen védelem az ellen, hogy valaki az életedre törjön. Naivitás azt hinni, hogy a lélek nem fegyver.
- Fontosabbnak akarsz tűnni a szememben, mint Goldmine kérése? – nevettem el magam akaratlanul.
- Higgy, amit szeretnél. Most pedig tartozom neked egy válasszal. – nem volt nehéz dolgom a kérdés kiválasztásával. Tudnom kellett, hogy igazából miért is keresi Tsukát Macha.
- Miért akarod Faile-t ennyire megtalálni?
- Megbíztak vele. Hiszen már mondtam. – válaszolt könnyedén.
- Nem erre gondolok. – ráztam a fejem. – Nem lehet csak ez az oka. Ahogy mondtad, éveket töltöttél a kereséssel. Miért nem adtad fel már rég? Egy-két apró szívességért cserébe? Pénzért, ilyen erő mellett? Kötve hiszem. Ez a raktár már a megszállottság határát súrolja. – mutattam vissza a precízen felcímkézett tárgyakra. - Ez nem munka neked. Mi mozgat téged, Úrnő? Ki vagy?
Hosszú időn át csend ülte meg a termet. Még a viszketés is, amit ittlétem alatt Macha tekintetével kötöttem össze, megszűnt a nyakamon. Talán ennyi volt a válasz rá, hiszen ugyanazt kérdeztem tőle? Néhány percig róttam a köröket, majd vállat vonva az ajtó felé nyújtottam a kezem. Az első lépéssel újra a fülemben hangzott fel Macha hangja.
- Az első hónapokban még a nemesek kérésére próbáltam megtalálni Faile-t. Még nekem sem árt jóban lenni velük. – szinte láttam magam előtt, ahogy szárazon elmosolyodik. – Megkeseríthetnék az életem, ha akarnák. De nem ezért teszem. Rég nem érdekel már, mit gondolnak rólam.
Ahogy a következő torony felé sétáltam, az elhagyott ajtó helyét tükörsima jég vette át, de Macha hangja mit sem halkult.
- Csak két okom maradt megtalálni. A büszkeségem, amit Faile mintha direkt akarna megsérteni a nyomokkal, nem hagy nyugodni. Ez a kisebbik. A fontosabb az, hogy nem érheti el a tényleges célját. Bosszút esküdött a nemesség ellen.
- Nem azt mondtad, hogy nem érdekel, mit történik velük?
- Mert Faile vendettája nem csak azt a néhány nemesi ficsúrt ragadná magával, akik felbéreltek. – komorodott el a hangja. – A királyi család is a célpontjai közé tartozik.
- Hogy mi? – lassítottam le.
- Jól hallottad. Ha meg tudja ölni az uralkodót, az káoszhoz vezet.
- De miért üldözi őket? Mi oka lenne rá? Ennek semmi értelme! – kiáltottam fel.
- Egy kérdés, Rane. A következő toronyban megkérdezheted, ha még mindig érdekel.
- Nem hagyhatsz itt ennyivel, Macha!
- Miért is nem? – erősödött fel a hang.
~ Rane, eszedbe ne jusson! – zengett fel a fejemben Arisa hangja. De nem tarthattam magamban.
- Mert… Tudnom kell, hogy mi történt vele. Én Tsuka néven ismerem, és ő volt az, aki mágiára tanított engem. Ugyanaz a célunk. – mondtam elkeseredve. Ha egy apró remény is nyílt arra, hogy valami újat tudjak meg Tsuka-ról, tudnom kellett.
- Te ismered Faile-t?  – kérdezte elgondolkozva Macha.
- Ilyen néven nem.
- De hogy lehet, hogy nem találkoztam a neveddel sehol? Még csak jeleket sem találtam arról, hogy lehetne egy tanítványa.
- Mert csak néhány hétig tartottuk a kapcsolatot. Utána elmenekült a Hakobe hegyről, és én is elhagytam a szüleim házát.
- Hakobe hegy, Hakobe… Igen, ha fiatalon kezdett el téged tanítani, akkor belefér az időbe, amíg ott volt.
- Szóóval?  – próbáltam visszaterelni Machát az eredeti kérdésemre.
- Igen?  – zökkent ki a gondolatokból.
- Miért üldözi a nemeseket?
- Miért mondanék bármit?
- Mert talán tudok segíteni, ha ugyanazért akarjuk megtalálni.
- Egyszerűen csak kiszedhetném belőled azt, amit tudni akarok.  – jegyezte meg nyugodtan.
Elgondolkodtam és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt. Abszolút fölöslegesen mondtam el neki, hogy ismerem Tsukát, és veszélybe sodortam magam. A gólemek óta először félteni kezdtem az életem.
- Mushroom Magic. – szóltam, és a kezemben megjelenő gombát késlekedés nélkül a számba dobtam. – Most már nem.  – mondtam elégedetten. – A gomba a varázserőmmel táplálkozik. Ha ráharapok, vagy nem áramoltatok benne energiát, gyorsan ölő mérget bocsát ki magából.
Ostoba terv volt, de jobb volt a semminél.
- Megölnéd magad, csak hogy ne áruld el Faile-t?  – kérdezte jól hallható derültséggel.
- Nem.  – legszívesebben ideges nevetésben törtem volna ki, de féltem, hogy véletlenül ráharapnék a gombára. – Nem akarok meghalni, de ha kínozni kezdesz, megtörök előbb-utóbb és utána már nem lesz szükséged rám. Inkább gyors és fájdalommentes legyen, ha muszáj.
- Nem mondom, hogy nem értem meg. De ostobaság lenne feláldoznod az életed csak ezért. Egyszerű telepátiával is tudhatnám, hogy elmondtál-e mindent. – mondta, ahogy az új ajtó halvány fényben kezdett izzani.
Utáltam, hogy mindenre volt kész válasza, de nem tudtam hibát találni a magyarázatban. Gyorsan kiköptem a mérgező gombát, mielőtt egy botlás miatt véletlenül haraptam volna rá.
- Sok sikert az utolsó toronyhoz, jégmágus. Onnan már csak át kell sétálnod hozzám.
- Ahogy az utolsó pár alkalommal is, igaz?  – mordultam fel, kilökve a – remélhetőleg – utolsó ajtót Macha előtt.
Vissza az elejére Go down
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Nov. 29, 2018 8:38 pm

Jajj te Röné te elkényeztetsz engem... Még azt találom hinni, hogy be akarsz puncsolni egy mesélőnél, a magasabb hozam érdekében.. Razz Very Happy
Egy ilyen hosszú kaland... és szinte az egész egy merő párbeszéd.. ráadásul a minőségi fajtából.
Szánk Jú Mista Rénü!

Érdekesen alakul ez az egész sztori, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a vége, mi lesz Macha, Rane és a jégpalota sorsa. Egyelőre fogalmam sincs, és imádom ezt az érzést, ezért nem is szeretem fejtegetni a könyvek vagy filmek végét sem. Szeretem a meglepetéseket, úgyhogy hagyom is magam meglepni. Smile (Érdekes, utólag visszaolvastam az előző értékeléseimet, hogy milyen kérdéseket tettem fel, és az első körben is megdicsértelek, mert megleptél. Very Happy )

Szép fogalmazás, érdekes gondolatok, hibátlan munka, tessék a jussod:

Rane: 755 VE + 755 Gyémánt
Arisa: 380 VE


A kérdés pedig: Kicsoda Macha? Honnan jött? Hol született?
Tudom, ez több kérdés, de a valódi kérdést úgyis te fogod feltenni, és te érted mire gondolok. Ha esetleg kaptunk már erre választ, nyugodtan add tudtomra, sajna most nincs időm visszaolvasni az összes eddigi epizódot. Very Happy
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimePént. Nov. 30, 2018 11:53 am

//Ennyi járt a néhány év kihagyásért.  Embarassed  itt szeretném megköszönni részedről is az aktivitást és a kitartást, nemsokára a szál a végéhez ér Smile //

A jégpalota 6

Alig hittem el, hogy már az utolsó toronyban járok. Mélyet lélegezve léptem át a magától szétnyíló falon, és óvatosan indultam előre. Vajon itt mit tartogat számomra itt Macha?
Egy sárgás fémből készült felvonón akadt meg a szemem. Mivel más lehetőséget nem láttam a szűkös szobában, beléptem. Egyszerű kezelőfelülete volt a liftnek: egy gombbal felfelé lehetett menni, eggyel lefelé. Kis habozás után a felfele gombot nyomtam meg. Enyhe zökkenéssel indult meg a felvonó, és kisvártatva eltűnt szemem elől az emelet.
- Üdvözöllek a laboratóriumomban. – összerezzentem, ahogy Macha hangja a fülem mellett hangzott fel, kényelmetlen közelségből.
- Labor? – nem voltam teljesen meglepve. Macha mappái több kísérletre is utaltak, amelyek kudarcba fulladtak, vagy éppen sikerrel kecsegtettek, de további kutatásra szorultak.
~ Kellett nekem olyan gyorsan átfutni azt a részt. – átkoztam el magam.
- Igen. Kismillió kísérletemet találhatod itt meg egymástól elkülönítve, de nagy részüket elzártam előled. Nem szeretném, ha bajuk esne.
- Milyen törődő itt valaki. – horkantam fel, amit Macha már szóra sem méltatott. Egy újabb rándulás jelezte, hogy a lift megérkezett a következő emeletre.
A terem kisebb részét egy beteges zöld színű, lebegő paca töltötte be. Ahogy beléptem, az addig mozdulatlan dolog megrezzent, majd felém kezdett úszni.
Körülnéztem, de nem láttam kiutat. Talán akkor jelenik meg, ha legyőzöm a felhőt?
- Ice Make. – egy hosszabb bot jelent meg a kezemben. Megpróbáltam arrébb lökni a felhőt, vagy legalábbis felkavarni, de a jég hangos sistergéssel olvadni kezdett, ahogy a felszínéhez ért. Elejtve a botot, hátraugrottam egy lépéssel, mielőtt egy leváló, alattomos szál rám tekeredett volna.
- Gondolom, lefelé már nem jár a lift? – néztem fel a levegőbe.
- Nem.
Néha utáltam, hogy ilyen gyakran igazam van.
Utat kellett találnom kifelé, de nem láttam semmit, ami rávezethetett volna arra, hogy merre kell mennem. Négy ujjamra hosszú, tűéles jégkarom nőtt.
Folyamatosan sétálnom kellett a fel mellett, hogy a felhő ne tudjon utolérni, miközben a fal felületét kocogtattam. A visszhangra fülelve próbáltam megállapítani, hogy van-e valami kiút. Néhány kör megtétele után biztos voltam benne, hogy mindenhol egyenletes, tömör jéggel állok szemben, és nem találtam rejtett ajtóra utaló jeleket.
Talán utat kéne törnöm? Semmi olyan mágiát nem ismertem, amit akadályok leküzdésére lehetett volna használni. Egy rég látott mágia jutott eszembe, amelyeket nem tűnt bonyolultnak leutánozni.
Két öklöm jégbe borult. A hullámzó anyagból lassan két, tátott szájú farkasfej formálódott meg. Habozás nélkül a fal felé ütöttem.
Az ütésbe belerázkódtam, de az egyetlen hatása csak annyi volt, hogy a farkasfejek kitört fogakkal estek szét jégszilánkokká. A falon egy apró karcoláson kívül semmi nem volt látható.
- Nem fog menni. A falakat mindenhol megerősítettem, hogy a kísérletek ne tudjanak véletlenül sem kijutni. – kaptam a kéretlen tanácsot Machától.
Szóval semmi befolyásolható nincs ebben a szobában.
- Frost Aura! – az igére hideg levegő kezdett körülöttem áramlani. Erősíteni kezdtem a varázslatot, aminek hatására gyorsabban hűlt mellettem a levegő, mint a szoba többi részében. A többi már egyszerű volt: a hideg felől enyhe szél indult a falak irányába, amely kezdte elsodorni a felém igyekvő felhőt. Elégedetten néztem rá, egészen addig, amíg a pamacs formát nem váltott. Mintha csak egy gálya lenne, oldalt fonalkötegek nőttek ki belőle, amelyek ütemesen vonaglani kezdtek. Mint egy hajó, úgy kezdett felém úszni az ellenáramlatban.
- Ilyen nincs. – Nyögtem fel, és még nagyobb fokozatra kapcsoltam az Aurát. A szellő jeges széllé erősödött, miközben a szoba hőmérséklete bőven nulla alá esett, és a hideghez való akklimatizálódásom ellenére reszketni kezdtem a hidegtől. De a hajó kisodródott: oldalt fordulva kapálózott, de a gomolygó szél nekivágta a jégfalnak.
Gőz csapott fel a becsapódás helyszínén, ami a hidegben azonnal jéggé fagyva zuhant a földre.
- Mi volt ez? – lihegtem, ahogy a felhő lassan feloldotta a falat, és vele együtt saját magát is. Csak egy ember méretű lyuk és egy kis kupac sárgás jég maradt utána.
- Víz- és levegőmágia, némi savval keverve. – válaszolt Macha. – A felhő ösztönösen próbálta a közelében levő embereket megérinteni. Savas szálakból állt össze, ami a legtöbb anyagot feloldja. Őrként akartam használni a gólemek helyett, de túl lassú ahhoz, hogy megállítsa az eltökélt próbálkozókat. A gyenge pontja, amit megtaláltál, az az, hogy légáramlattal szemben nehezen tud csak mozogni.
- Örülök, hogy jól szórakozol.
- Én is. – mondta nevetve.
A lyukhoz érve átnéztem a következő szobába. Hasonló, talán húsz lépés széles és hosszú szobát láttam magam előtt, amelyben mintha egy darab dzsungelt rejtett volna el Macha. Fullasztóan párás levegő ömlött arcomba.
Derékig érő bokrok és fák töltötték be egy apró tisztáson kívül a helyet. Liánok keresztezték egymást az elszórt fák ágaiba kapaszkodva.
A hamuval borított tisztás közepén egy fura… valami állt.
- Hogy tetszik a kis növényem? Több generáción keresztül nemesítettem lakrimák beültetésével.
Hogy mi volt az első gondolatom a növényről? Káosz. A hátam is borsódzni kezdett, ahogy megpróbáltam értelmezni a növényt.
Mintha Macha egy kaktuszt, egy kancsókát, egy vörös rózsabokrot és egy tulipánt ötvözött volna egymással. A kaktusz törzsén minden logika nélkül tüskék, levelek, húsevő növényekre emlékeztető nyúlványok és virágok nőttek ki.
- Egy egyszerű növény?
- Tűzfészeknek hívom. Élő lángokat tud előhívni magából, ha fenyegetve érzi magát. És ő egy kifejezetten félős példány.
- Mi az az élő láng? – kérdeztem vissza, rosszat sejtve.
- Meglátod, ha el akarsz jutni az ajtóig mögötte.
Farkasszemet próbáltam nézni a virággal, de kötélidegei voltak.
A növény megrezzent, amikor egy lépést tettem felé. Néhány tulipán halvány belső fénnyel kezdett világítani a következőnél, majd apró tűzgolyók rebbentek fel a virágokról a levegőbe, és lebegve vártak. Kis habozás után megkockáztattam még egy lépést. A lángok egy villanás kíséretében száguldani kezdtek felém.
- Ice Make: Ice Cube! – csaptam össze kezeimet. Egy tömör jégkocka tűnt fel a semmiből előttem, éppen a közelgő lövedékek útjában, és gúnyosan elmosolyodtam. Ez könnyebb lesz, mint hittem.
Egészen addig ebben a tudatban voltam, amíg a lángnyelvek egy része irányt nem váltott, egyszerűen elrepülve a jégkocka mellett. Pánikolva hűtöttem le a karjaimat, ahogy belém csapódtak a lángok. Bőröm égővörös árnyalatot öltött mindenhol, ahol csak hozzám értek, de szerencsére nem lett nagyobb bajom tőlük.
- Inkább tűzdarazsak. – csapkodtam le a karomról a kormot.
- Nem rossz, nem rossz… De maradok a tűzfészeknél.
Az előttem levő problémára koncentráltam inkább a beszéd helyett.
Pára gomolygott ki tenyeremből, ahogy kezemet a növény felé nyújtottam. Öt jéglándzsa röppent a növény felé, amelyeknek fel kellett volna nyársalniuk a törzsét.
Sajnos a lángok résen voltak. A lebegő tűzgolyók azonnal kapcsoltak, és még a levegőben becsapódtak a fegyvereimbe. Néhány vízcseppen kívül semmi nem jutott el a növényig, amit egy jóleső rázkódással vett tudomásul.
Nem tudok egyszerűen elfutni mellette. A tűzgömbök gondoskodtak volna erről. A statikus jég nem ér ellene semmit. Mi maradt? Páncél? Nem, túl lassú lennék benne ahhoz, hogy átjussak, mielőtt átégetné a védelmet. A jégkockákkal nem tudtam volna kivédeni a több tucat lövedéket. Egyéb távolsági támadást nem ismertem. Kivéve… Tsuka egyik varázslata jutott az eszembe. Vajon tudom utánozni?
- Ice Make: Orb! – az elnevezések mestere voltam. Kezem rásimult a labda méretű jéggömbre, és a levegőbe dobtam a fegyvert.
- Egy gránát? – kérdezte Macha, enyhe érdeklődéssel a hangjában.
- Nem. – válaszoltam, miközben két újabb gömb indult útjára.
A három jégdarab a levegőben maradt, ahogy akaratommal irányítani kezdtem útjukat. Kettő oldalamra, egy pedig a fejem fölé lebegett. Már éreztem a kezdődő fejfájást – nagyon nehéz volt egyszerre négy „testet” irányítani. A csontvázaknak legalább utasítást lehetett adni…
Futni kezdtem a tűzfészek felé, amely újra pernyét kezdett eregetni magából. Néhány lépés múlva szirmaiból lángnyelvek csaptak fel, célba véve engem és záporozni kezdtek rám a lövedékek.
Az egyik jéggömb oldalán hegyes csúcs jelent meg és egy jégcsap lőtt ki a hozzám legközelebbi láng irányába. Elvigyorodtam. A jég, ahogy számítottam, párafelhő kíséretében oltotta ki a tüzet. Egy pillanat múlva a többi gömb is ontani kezdte magából a jégcsapokat.
- Ice Make: Stairs! – még mielőtt a növény célba vehette volna a lépcsőt, felfutottam rajta, és egy elegáns ugrással felkenődtem az ajtóra. Szerencsére nem bírta az igénybevételt, és ahogy számítottam rá, eltört alattam. Tovább gurulva már a következő szobában találtam magam.
- Ice Make: Ice Cube! – egy vékony jégkockát idéztem megfordulva az eltört ajtó helyére. Reméltem, ez elég ahhoz, hogy a növény elfelejtse, hogy ott vagyok mögötte.
Elég volt. Megnyugodva fújtam ki a levegőt.
De valami gyanús lett, ahogy újra levegőt vettem. Áporodott szőrme szaga ütötte meg az orrom, amelyet egy évek óta nem mosdott test kipárolgása követett. Egy nagyobb kazal szénát pillantottam meg az újabb terem egyik sarkában. Egy fekvő alak lenyomatát láttam benne, de a gazdájának hűlt helye volt csak. Szilánkosra tört csontok hevertek körülötte a padlón.
- Áh. – fordultam meg. – Gondolhattam volna. – oldalra ugrottam, ahogy egy jégből formázott balta vágta át hűlt helyem.  
A három méter magas lény deréktól lefelé tökéletesen hasonlított egy bikára, majd utána mintha egy ember felsőtestét rakták volna rá, groteszk módon eltúlzott izmokkal. Feje ismét bikára hajazott, de szemében emberi értelem csillogott. Hangos üvöltést hallatva újra felém vágott a kezében tartott jégbaltával.
- Ice Make: Sword! – kezemben egy egyélű kard öltött formát, épp időben ahhoz, hogy hárítsam a támadást. A levegőben ugrott már csak be, hogy mit hallottam a Frost Bullokról: jóval erősebbek az embernél. Ahogy a falnak csapódva kiszorult a levegő a tüdőmből, az is eszembe jutott, hogy védettek a jégmágiával szemben.
- Fungus Spore: Purple Mist. – A földön egy rohamosan növekedő gomba jelent meg, ahogy távolságot próbáltam tartani a szörnytől.
Néhány másodperc múlva lila spórafelhő tört fel kalapjából, és a kiürült gomba kipukkadt lufiként zuhant össze. Mélyet lélegeztem a felhőből, és az oldalamon függő késhez nyúltam.
A Frost Bull mintha lelassult volna, de tudtam, hogy az én reflexeim lettek sokkal gyorsabbak a gomba hatására, ami szerencsére csak emberekre volt hatással.
Felugrottam, ahogy egy vízszintes mozdulattal derekam felé indult a minotaurusz pengéje. Gyerekjáték volt elrugaszkodni a jégről, fellökni magam a válláról és a szörny nyakszirtjébe vágni a kést…
Vagyis csak lett volna. A penge csengve pattant le az acélkemény csontrétegről, ami a Frost Bull nyakán nőtt, és beterítette teljes hátát.
- Ice Make: Lance. – ugrottam le róla, és kezemben egy jégdárda jelent meg, melynek hegye helyén a késem volt. Két kézre fogva vártam, hogy a bikát lendülete tovább fordítsa. Értetlenséget láttam a szemében, mikor a lándzsa átfúrta az arcát, egyenesen az agyáig hatolva.
- Tényleg ennyi? – kérdezte csalódottan Macha. – Csak három ágat ismersz? Jég, nekromancia és gombamágia?
- Eddig mindig elég volt. – vontam vállat, letörölve a vért a késről. A Frost Bullok egyesével nem voltak veszélyesek, egy kezdő mágus is elbánt volna velük. Nyilván azért küldte ellenem Macha, hogy felfedjem, ismerek-e más mágiaágat, amivel hatásosabban lehetne ellenük küzdeni. De már jól feltérképezett. Nem tudtam, hogy képes leszek-e meglepni, amikor elé jutok. Néhány mágiát ismertem még, de vészes ütemben fogytam ki a repertoáromból.
- Mást is tanulnod kell ahhoz, hogy meg tudd lepni az ellenfeleid. Ha egy fegyvermágus jég ellen védő páncélzatban harcol ellened, semmi esélyed sincs.
- Miért érdekel ez téged? – csattantam fel élesen. – Nem kioktatásért jöttem!
A többi kísérlet és szoba tartalma már összefolyt előttem. Lávát fröcskölő sziklák, mérges gáz, mágiát elnyelő sötétség, torzszülöttek, megbűvölt tárgyak népesítették be a tornyot, amelyeken egyesével küzdöttem át magam.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és végre pisloghattam egyet. Az ajtón hangosan kezdett dörömbölni az eltúlzott fejjel és szájjal megáldott, barna szobor. Amint levettem róla a szemem, megmozdult, és megpróbálta kitörni a nyakam. Perceket szerencsétlenkedtem végig, amíg rájöttem, hogy a pislogás is számít, és egyszerűen csak folyamatosan néznem kell a szobrot, és átsétálni a termen.
Körbefordulva egy egyszerű hálóban találtam magam. Egy megvetett ágy, egy tükröt tartó asztal, székkel előtte és egy könyvekkel megrakott éjjeliszekrény volt az összes berendezés.
- Átjutottál a laboratóriumon is. Nincs már sok hátra, és a tróntermembe érsz.
- Kezdett túl soká húzódni. – bólintottam.
- De előtte még tartozom neked valamivel. Az utolsó kérdésed következik. Jól gondold meg, mit szeretnél tudni.
- Ugyanazt, mint amit már elsőre is. Hogy ki vagy te. De inkább máshogy kérdeznék rá: hogyan lett belőled mágus?
- Hm. – a mosolyt hozzáképzeltem a kis hümmögéshez. – Szinte legyezi a hiúságomat, hogy ennyit szeretnél tudni rólam, ahelyett, hogy például arra kérdeznél rá, hogy hogyan tudnál legyőzni. Hát legyen.
Öntudatlanul is vállat vontam. Nem hittem volna, hogy erre őszintén válaszolt volna, de – be kellett vallanom – eszembe sem jutott, hogy ezt is kérdezhettem volna.
- Dorotea Senjak az igazi nevem. Háromszázhetven évvel ezelőtt születtem Hoarfrost városától nem messze egy kisebb nemesi család lányaként. Még négy éves sem voltam, amikor az erőm elkezdett felébredni: reggelre jégbe fagyott a szobám, a bútorok a levegő emelkedtek, és a mágiával nem rendelkező emberek látomásokról panaszkodtak a családi kastélyban.
Meglepve pislogtam egyet.
- Így van. Négy évesen még túl korai, hogy a képességek alakot öltsenek: csak néhány mágus tudja kiengedni varázserejét gyakorlás nélkül.
Ismertem a történeteket. Minél erősebb volt valaki, annál korábban jelennek meg a képességek.
- Néhány héttel később már az Akadémián találtam magam, mint a legfiatalabbat az utóbbi száz évben. Hiszen ki tudja nevelni úgy a gyerekét, hogy egy hisztiroham következtében lerobban a plafon?
- Akármire is számítasz a történetben, nincs semmi meglepő benne. Nem voltam túl ügyes, nem én voltam az évezred csodagyereke. Egyszerű volt pusztán azzal megoldani minden problémát, hogy az erőmet használtam a finom irányítás helyett, és még így is az évfolyam elején végeztem, habár nem sokkal. Te is képes lennél tűzgolyókat idézni, vagy kártyákkal jósolni, de rengeteg erőre lenne szükséged hozzá – talán többre is, mint amennyit tartalékolsz belőle. Ahogy megismersz egy varázslatot, úgy lesz egyre egyszerűbb újra és újra felhasználni azt, akár éles helyzetben is.
Élénken ugrott az eszembe az első találkozásom a nekromanciával és Lisbeth-el. Meg tudtam akkor is mozdítani egy csontvázat csak azzal, hogy szinte az összes varázserőmet, mindenféle előképzettség nélkül beleöltem, de csak egyik karja mozdult meg tőle. Most pedig szinte gondolkodás nélkül tudtam akár több test mozdulatát is koordinálni, alig némi varázserővel. Természetesen nem lettem ennyivel erősebb azóta, csak ugyanazt az erőt hatékonyabban tudtam felhasználni.
- De ha szinte végtelen tartalékokkal rendelkezel, nincs értelme tanulni. Szimplán annyi erőt öltem mindenbe, amíg az akaratomhoz nem tudtam hajlítani a mágiát. Az akadémiáról már egy teljesen képzett, és az átlagosnál jóval erősebb, de főleg önteltebb mágusként kerültem ki, hiszen nem volt ott senki, aki akár csak kihívást jelentett volna.
Kinéztem a torony ablakán. Ezt el tudtam képzelni – de valami nem stimmelt. Az eredetire megszólalásig hasonlító rózsabokrok kint a tornyok előtt, a teleportáció pontossága… A részletek abszolút pontosságról árulkodtak.
- Egy Bomanz nevű férfi változtatta meg az elképzelésemet a mágiáról, mikor néhány évvel később találkoztam vele. Néhány olyan varázslatot láttam tőle, amihez nem volt elég az erő: Elveszett Mágiák, amikhez szinte minden, általunk ismert mágiafajta szálai szükségesek voltak. Nem küldhettem infernót a gyógyító mágiába, mikor épp csak egy kicsi kellett tűzmágiából.
- Ki volt ez a Bomanz? – kérdeztem kíváncsian.
- Ekkor már mágus voltam, a szó minden értelmében. Eddig tartott a történet. – zárta le a témát Macha.
A szoba minden előzmény nélkül kezdett el forogni. Megkapaszkodtam egy szék támlájában, és arcomat a másik tenyerembe fogva próbáltam összeszedni magam. Két ujjam közötti lyukban megláttam a tükörképemet. Nem voltam jó állapotban. Égési sebek, vágások borítottak szinte mindenhol, és fekete karikák mutatták a szemem alatt, hogy állóképességem határait már rég túlléptem.
- De most pihenj le, Iceclaw. Már több, mint másfél napja talpon vagy. Ígérem, holnap is ugyanott leszek. És te is.
Akármilyen furán hangzott, az ígéret biztonságérzettel töltött el. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy egy S szinten felüli mágus vigyázza álmukat.
- Valir. Rane Valir vagyok. – magam sem értettem, miért mondtam el neki. Talán úgy éreztem, tartozom neki ennyivel, miután ő is felfedte magát előttem? De hiába vártam rá választ, Macha nem felelt.
A fáradtság, amit a folytonos életveszély eddig elnyomott, elemi erővel öntött el. Már akkor elöntött az álom, amikor fejem a párnához ért.


A hozzászólást Rane Iceclaw összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 18, 2019 4:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeKedd Dec. 04, 2018 5:10 pm

Kihaltabb volt a végső torony, mint vártam. Lépteim halkan kopogtak a jégen, ahogy az egyetlen bútordarab felé vettem az irányt. Ahhoz a trónhoz, amin Macha a hátán feküdt, lábait keresztbe vetve. Idáig nem fogtam fel, mekkora is Macha egy-egy épülete. A tróntermet még csak belső falak sem tagolták szét. Fényt csak néhány, szabadon lebegő fénygolyó adott, éppen csak bevilágítva a teret. Az Úrnő, úgy tűnt, elmélyülten tanulmányozza a sötétségbe burkolózó plafont, de jöttömre végül felült.
- Hát eljutottál ide, Rane Valir. – a csendes szavakat lassú taps kísérte. – Gratulálok. Minden próbát, amit eléd állítottam, kiálltál, felülkerekedve szörnyeken, mágián, ármányon. Most itt állsz előttem.
Némán bólintottam.
- És most mi lesz? – döntötte oldalra a fejét a lila hajú lány kíváncsian. – Eljött a végső leszámolás ideje, mikor a hős legyőzi a gonosz varázslót, aki rettegésben tartja a környéket?
Magam sem tudtam, miért nem fordultam vissza és menekültem el a környékről is. Már az első gólemeknél megértettem, hogy talán a teljes Quatro Cerberusnak együtt is gondot okozott volna Macha legyőzése. A puszta makacsság és a hit Goldmine-ban hajtott előre, és a kíváncsiság, hogy ki foghatott ki egy SS-osztályú máguson is.
- Ezért jöttem. Elfogadtam a küldetést, és ígéretet tettem arra, hogy megállítom a torony gazdáját.
- Amihez akkor is tartod magad, ha halvány reménysugár sem mutatkozik. Hát rendben. – tett hátra egy lépést.
- Fungus Spore: Purple Mist! – A jég repedezni kezdett a megjelenő gombafonalak körül, és a lila gomba hamarosan spóráival árasztotta el a környezetet. A mágikus dopping hatására lüktetni kezdett a fejem.  
- A mágiád árán gyorsabbá válni… Érthető, ha közelharcra fókuszálsz. De a közelembe tudsz jutni? Earth Pillar.
A föld megremegett, és kőoszlopok emelkedtek ki a padlóból.
- Ice Make: Grappling Hook. – egyik kezemből szigony csapott bele a leközelebbi kőtömbbe, és futni kezdtem. A jégből készült zsinór, ami csuklómhoz kapcsolta a csáklyát, megfeszült, és körpályán indított el, egyenesen Macha felé.
- Ex-Quip: Steel Katana. – a lány keze eltűnt a levegőben megjelenő térkapuban, és felém hajított egy acélfegyvert.
- Ice Make: Claws. – a kezemen megjelenő karmokkal egyszerűen félre tudtam ütni a fegyvert.
- Mass Ex-Quip: Daggers. – a tőrök sorozata azonban már sok lett volna. Közelebb húztam magam a kőoszlophoz, és beleszúrtam a leghosszabb karmot.
- Flash Freeze! – hangos roppanások kíséretében az oszlop darabokra tört, ahogy a benne lévő víz megfagyott, és szétfeszítette az azt alkotó köveket. A fej méretű, kívül fagyott szikladarabok a szélrózsa minden irányába repültek szét, tucatjával térítve ki a tőröket. – Ice Make: Shield. – a néhány kimaradt fegyver ártalmatlanul pattant le vagy állt bele a megjelenő, kör alakú jégpajzsba.
- Adj bele mindent. – vigyorodott el, és egy kecses intésére egy gyorsan növekvő portál tűnt fel a földön. Az enyészet szaga ömlött belőle, és öklendezve ugrottam el mellőle – részben a szag miatt, és részben, hogy ne tudjon magába rántani. Egy porcelánszínű kéz megkapaszkodott a portál szélében, és egy mozdulattal felhúzta a hozzá tartozó testet. Nyomában számtalan másik igyekezett kijutni a hasadékból. Vigyorgó koponyákkal ékesített csontvázakat és hullaszagot okádott fel a dimenzió, egészen addig, amíg Macha újra el nem tüntette. A holtak tömege ropogó csontokkal indult felém.
- Ice Make:… - hangom a semmibe veszett, ahogy a csontvázak az egyik pillanatról a másikra összeestek, mikor az őket irányító mágia feloszlott. Értetlen pillantást vetettem Machára, aki csak színpadiasan meghajolva intett feléjük.
- A tieid. Nem tudsz még testeket más dimenziókban elhelyezni, igaz? Azt nem hagyhatom, hogy a vendégem lehetőségei behatároltak legyenek.
Artikulálatlan hörgés tört fel a torkomból. Ennyit érek Macha szerint, hogy az ellenségeként is a segítségére szorulok? A csontok megrezzentek, ahogy erőm beléjük áramlott. Felületüket jeges kéreg fedte be, mikor a halottak tétován lábra álltak, és szemüket rám szegezték, várva küldetésüket. Minden mozdulatukra új jégcsap vagy
- Öljétek meg.
- Most nézem csak. Jégmágián keresztül irányítod őket? Ki tanította ezt neked?
- Saját fejlesztés. – mordultam fel.
- Nézzük, mit tudnak. Raise Dead. – intett ő is a megmaradt csonthalom felé, amely újra groteszk mozgásba kezdett. Hamarosan egy pontosan ugyanolyan sereg állt az enyémmel szemben. Esélyük sem lett volna Macha lényei ellen. Hacsak…
- Ice Make: Frostguard. – a csontvázak megremegtek, ahogy igazodtak a rajtuk megjelenő teherhez.
- Hm. Eredeti ötlet. – bólintott elégedetten Macha, végignézve a csontvázakon. A csontujjak jégből készült fegyvereket markoltak, a bordáik közti területet tömör jég töltötte ki, vállaikon jégpáncél feszült. – És hatékony is.
A két sereg összecsapott. Volt valami bizarr abban, ahogy küzdöttek: a csontok csikorgásán és a fegyverek éles, csengő hangját leszámítva más zaj nem hallatszott. Valahogy hiányoztak az emberi hangok – mintha csak egy bábszínház előadását láttuk volna, ahol mi voltunk az irányítók.
Két perc sem telt bele, és Macha élőholtjai darabokban hevertek a földön, míg az enyémeim megmaradt kétharmada fenyegetően
- Holy Light. – emelte magasba jobbját Macha. Az élőholtak összeestek, mintha a fény elégette volna az őket irányító mágiaszálakat, de rám semmilyen hatással nem volt.
Már csak egy mágiaág volt, amiről halvány fogalmam volt, és nem próbáltam vele megtörni Macha védelmét.
- Curse! Curse!
Átkok. A fekete mágia egyik fajtája, ami a negatív érzelmekből nyeri erejét. Beteges, sötétzöld színű nyalábok csapódtak ki a kezemből, egyenesen Macha felé tartva. Mintha egy pillanatnyi tétovázást láttam volna a szemében, de nem mozdult el, és védelem sem izzott fel körülötte, ahogy belé csapódtak az átkok.
- Nocsak. – Vonta fel a szemöldökét. – Nem gyakori, hogy valaki egy új mágiaágat tanul meg nyomás alatt. Ráadásul tiltott mágiákat. – csukta be a szemét, és csettintett egyet a nyelvével, mintha csak egy nemes bort kóstolt volna. – Weaken és Dim Vision. Ice Make: Golems.
Öt jéggólem csapódott ki a levegő párájából, olyanok, amelyek a tornyot is őrizték kívül, és mozdulatlanul álltak, utasításra várva.
- Ne hagyjátok, hogy közelebb jöjjön, vagy megtámadjon engem.
A lények farkasszemet néztek velem, de nem tettek semmi támadó mozdulatot. Öt csendes perc telt el. Kaptam az alkalmon, hogy nyugodtabban tanulmányozhassam a jégszobrokat. Nem tűntek túl bonyolultnak: pusztán néhány, egymáshoz kapcsolt jégtömb, amelyeket alapvető intelligenciával kell ellátni. Nem állt túl messze az Ice Make: Panther-től, csak sokkal több erőt emésztett fel. Épp ezért hagytam is, hogy Macha tovább eméssze sajátját, ahogy lejárt az átkok ideje.
Próbáltam kitalálni valamit, ami használhatott volna az Úrnő mágiája ellen. Se jég, se csontvázak… Az átkok, habár eltalálták, nem voltak elegek ahhoz, hogy komoly kárt okozzanak benne.
Maradt a fagy, mint utolsó mentsváram. Ha a Frost Aura-t ki tudtam alakítani tegnap, talán megy más is.
- Frost Aura. – Pórusaimból hideg áradt ki, megtöltve a teret Macha és köztem.
- Hideg levegővel akarsz egy jégmágusnak ártani? – nevetett fel Macha, de a vállán látszott, hogy megfeszült. Ez ismeretlen terep volt neki, ahogy nekem is. Nem tudtam másról, aki fagymágiát használt volna, és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy végre egy kis önbizalmat nyertem.
- Frost Ball! – löktem előre a kezem. A Freeze távolsági verziója egy hideg, kék fagyfelhő képében repült ki tenyeremből Macha irányába. Macha hessegetően intett egyet maga előtt.
Egy vakító fénypajzs jelent meg köztünk, amin a jéglabda ártalmatlanul csattant szét.

A második kirándulásom majdnem katasztrófába torkollott a Hakobe hegyen. Már bőven a hóhatár fölött jártam, amikor úgy döntöttem, hogy a hegyen töltöm az éjszakát. Alig vertem fel sátramat és bújtam be a hálózsákba, elnyomott az álom.
Csak reggel jöttem rá, hogy egyetlen tekercs kötelemet, ami a lemászáshoz kellett volna, kint felejtettem a hóban. Az éjszaka a kötél olyan hidegre hűlt le, hogy egy érintésemre hangos csengéssel tört le belőle egy darab.
Két alkalommal voltam a halál közelében, amikor biztosítás nélkül megcsúszott a kezem egy kiálló szirten, de épségben lejutottam. Soha többé nem hagytam semmit kint a hidegen.


A pajzs is pusztán egy tárgy, akármilyen mágiából is alkották meg.
- Penetrating Frost! – kezemből spirálban kavargó fagyhullám indult el a fénypajzs felé. Az idáig szemet vakítóan sárga védelem kékes fényre váltott, ahogy a levegő belecsapódott. Már csak át kellett jutnom rajta valahogy.
- Ice Make: Bow. – a kezemet borító jég vízszintes irányban, ropogva megnyúlt. Néhány másodperc múlva már egy íj elnagyolt szárát alkotta. A képzeletbeli húrt hátrahúzva egy nyíl jelent meg a kezemben, és kiröppent a pajzs felé. – Arrows. – Majd több tucat másik jégszilánk követte. Ha jól számoltam…
Az első nyíl csengő hang kíséretében törte darabokra a mágikus védelmet. Nyomában az apró nyilak már akadály nélkül száguldottak Macha felé.
- Storm Wall. – csapta össze két kezét Macha. A feltámadó szél ereje még engem is hátralökött néhány lépéssel. A jégszilánkoknak esélyük sem volt a közelébe jutni, a légnyomás felfelé szórta szét azokat.
Habozás nélkül rohantam a levegőoszlop felé, ahogy visszanyertem egyensúlyomat.
- Arctic Frost! – nyújtottam előre két kezemet. Kétoldalt acélkék golyók jelentek meg Macha mellett, és tágulni kezdtek, mintha csak egy bomba robbant volna fel mellette. Ahol a kékség hozzáért a nőhöz, azonnal jéggé fagyott bőre. Könnyedén le tudta törni magáról, de nekem csak az a néhány másodperc kellett, amíg ez megtörténik, és oda tudok érni hozzá. Futni kezdtem, ahogy a jég repedezni kezdett körülötte. A kéreg abban a pillanatban hullott darabokra, amikor karnyújtásnyi távolságra értem. Reménykedni kezdtem, hogy talán mégis van esélyem.
Kezem a vállára fonódott. Apró jégtüskék nőttek ki ujjaimból, amivel rögzítettem magam Machához. Vörös vércseppek patakzottak végig tenyeremen, de a sérülés pusztán felszíni volt. A kezdetek óta ez volt az első alkalom, hogy Macha közelébe érhettem. Nem hagyhattam ki ezt az alkalmat!
A szokásos, kör alakú mágikus pecsétem eldeformálódva vette fel Macha vállának alakját.
- Blood Freeze. – Az emberi test jó része vízből áll. A Freeze egyszerűen megfagyasztja a természetben található vizet. Miért ne működhetne másokban is?
Az Úrnő egészséges, rózsaszín bőre halványkék árnyalatba váltott egy pillanat alatt, ahogy a testébe áramlott varázserőm a jégtüskéken keresztül. Bármilyen erős valaki, az emberi test ugyanolyan volt mindenkinél: a belseje törékeny, sérülékeny, és ez a mágia épp azt támadta meg. A kikristályosodó vércseppek perceken belül szétvágják az ereket.
Macha egy pillanatra csodálkozva nézett rám, majd dühtől torzultak el arcvonásai. Szeme vérvörösen izzott fel.
- Red Wave! – Macha pórusaiból elemi erejű forróság ömlött ki, és lángok csaptak fel bőréből. A vérfagyasztás a meleg hatására azonnal megszűnt, de itt még nem ért véget a mágia.
A Frost Aura teljes erejével gomolygott előttem, hogy megvédjen a támadástól, így a hőhullám csak vörösre égette a bőrömet, és méterekkel repített hátra. A hátammal fogtam padlót, és éreztem, hogy megreccsent belül valami. Még nem adhattam fel. Nyögve ugrottam fel, de éles fájdalom hasított a bordáimba a legapróbb mozdulatra is.
A torony megremegett, és egy gyors pillantást vetettem felfelé. A feketeségből ugyanolyan éjötét alak bontakozott ki a lezuhanó jégtömbök közül. Arisa tátott pofával repült Macha felé, szájából mérges gáz szivárgott fel, a Severusok sajátos képessége. Szinte elmosódott a levegőben, ahogy elrepült Macha mellett. Mielőtt még beterítette volna a gáz, a lány a szájához tartott egy flaskát, és nagyot kortyolt a folyadékból.
~ Mit keresel itt? – kiáltottam rá fejben, levegőért kapkodva. Bárhogy akartam, nem tudtam mozdulni, hogy beszálljak a támadásba.
~ Nem egyértelmű? Harcolni Macha ellen!
~ Tűnj innen, mielőtt téged is megtámadna!
~ Esélyed sincs egyedül, Rane! Miért nem akarod hagyni, hogy segítsek?
~ Mert veled együtt sincs, és így csak ketten fogunk itt pusztulni.
~ Nem hagyhatom, hogy egyedül halj meg.
~ Nem tartozol nekem semmivel! Nem ölhetlek meg téged is. – Arisa összerándult, mintha csak áram rázta volna meg. Mindketten emlékeztünk, hogyan jutott hozzám tojása: amikor meghúzódtam egy barlangban, anyja rátámadt, és kénytelen voltam megölni a támadót. Arisát véletlenül találtam meg, és a bűntudat miatt nem tudtam otthagyni. Ez egy olyan téma volt, amit mindketten kerülni próbáltunk – de itt, közel a halálhoz most ez is felmerült.
Vitánkat egy fuvallat zavarta meg. Tornádó támadt fel Macha körül. A zöld színű méreg terjedése megállt a levegőben, és lassan visszafelé kezdett áramlani, ahogy az örvény magába szívta az egészet, és végül elrepült az Arisa által átszakított falon át.
- Bájitalok. – mosolyodott el a sértetlen Macha és megkocogtatta az üveg falát egy körmével. – Ettől a kis főzettől néhány percig bírom levegő nélkül. Pont elég arra, hogy túléljek egy méregfelhőt. Te pedig megzavartál minket. – fordult Arisa felé, és kiejtette ujjai közül az üveget. Éles hang visszhangzott, ahogy a flaska darabokra tört a földön. – Enlarge. – a törött üvegcserepek halk csörgéssel reppentek a levegőbe, és mindegyik eredeti méretének többszörösére duzzadt. – Move.
Telekinézis. Végülis, miért ne értene ehhez is?
- Ice Make: Ice Cube! – nyújtottam ki kétségbeesve a kezem. Csorba jégkockák jelentek meg a levegőben, és sorozatban küldtem őket az üvegszilánkok felé, amelyek Arisa felé tartottak, de nem voltam elég gyors. Egy kevés a jégkockákkal összeütközve gellert kapott, de nagy részük átjutott, és mielőtt a Severus reagálhatott volna, oldalába vágódtak. Kezdődő mozdulata, amellyel szárnyra kapott volna, megtört és Arisa a földre zuhant. Vére vörös patakokban folyt szét a padlón.
~ Ran…eee – suttogás.
Elpattant valami bennem.
Egy hópehely jelent meg a levegőben, mikor Macha felé léptem.
Dehogy voltam fáradt. Mágikus erőm túlcsordult, és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Jégeső és hóvihar kavargott körülöttem, szél korbácsolta a hirtelen életre kelő gólemeket. Tagjaik egymáshoz fagytak, és bárhogy igyekeztek mozdulni, tehetetlenül álltak egyhelyben.
- Mirror Blade. – egy tükörpenge repült felém, és egy pillanatra megláttam benne magam. Szememet acélkék, világító pára fedte be, és nyitott számon keresztül ugyanez a pára gomolygott elő. A szilánk oldalamba vágódott, de egy lökésen kívül nem éreztem más hatását.
- Iceshard Storm! – méteres jégszilánkok csapódtak Machába, és a földbe körülötte. Mindegyik emeleteket szakított volna át, ha egy épületre idézem meg őket. Jégpor terítette be Machát, de csak amiatt, hogy nem láttam semmit a kavargó kékségtől, nem hagytam abba a támadást. Már lassan fejem magasságában csapódtak be a jégcsapok, mikor egy hangot hallottam kiszűrődni a törmelék alól.
- Almighty Push! – a levegő vibrálni kezdett körülöttem, és mintha csak egy óriás tapsolt volna körülöttem. A nyomás, ami minden porcikámat elemi erővel nyomott össze, egyre fokozódott, míg üvölteni nem kezdtem. Ahogy kifogyott belőlem a levegő, csak akkor vettem észre, hogy levegőt sem tudok venni. A világ kezdett elsötétedni.
Egyik pillanatról a másikra megszűnt az engem tartó nyomás. A földre zuhantam. Még az ujjamat sem tudtam megmozdítani.
A jégviharnak egyszer csak vége lett. És itt értettem meg végre, hogy nincs tovább.
Egy mágia folyamatos fenntartásához – egyszerűen szólva – eternanot kell áramoltatni. Ha a forrás megszűnik, a még mozgásban levő részecskék lelassulnak, majd megállnak.  De a vihar nem fokozatosan ült el, mint a tűz, ami alól lassan elfogy a fa, hanem megszűnt, egyik pillanatról a másikra. És ez csak egyet jelenthetett. Machának ujjgyakorlat volt, hogy megidézze ugyanannak a jégviharnak a negatív mását, ami pont elég volt a teljes kioltásához.
Nem voltam közel a győzelemhez. Macha még csak ki sem merült abban, hogy legyőzött engem.
- Azt hiszem, végeztünk. - porolta le magát a győztes, és szinte mellékesen rám mutatott.
A mozdulat nyomán tagjaimat meleg járta át, és sebeim viszketni kezdtek, mintha csak hetek óta az ágyat nyomtam volna. Óvatos mozdulatot tettem, és hitetlenkedve néztem föl Machára. Meggyógyított, méghozzá teljesen. Mágiám is szinte az eredeti szinten volt. Mellettem Arisa is óvatosan mozogni kezdett. Még egy Elveszett ág, amit ujjgyakorlat szintjén ismert.
- Végigjátszhatjuk az előző színjátékot még néhányszor, ha kedved van hozzá. – jegyezte meg hátat fordítva nekem. Csak néztem lépteit, ahogy a trónjához sétált, és keresztbe vetve lábait, kényelmesen elhelyezkedett. – De remélem, ennél gyorsabban tanulsz. Jut eszembe: amit az előbb használtál, az a Second Origin-hez hasonlított kísértetiesen, de annak egy jóval gyengébb verziója volt. Ne használd többször, különben elveszítheted a teljes mágiádat.
Megfeszültem, készen arra, hogy újra Macha-ra támadjak, majd ellazultak a tagjaim, és lassan leengedtem a kezem. Térdre rogytam, habár nem tűnt úgy, mintha Machát érdekelte volna – vagy egyáltalán tudomásul vette volna – a mozdulatot. Öngyilkosság lett volna. Győzött.
- Rád bízom, hogy döntesz. Nem sokáig akarok ezen a hegyen maradni. Legfeljebb két hetet. Azután hazamehetsz a Quatro Cerberusba, és jelentheted Goldmine-nak, hogy sikerül a feladatot, és élheted tovább az életed, mintha nem is találkoztunk volna. Nem akarlak megölni. Évek óta nem szórakoztam ilyen jól, társaságom is ritkán akadt. Vagy… - húzódott mosolyra a szája – maradj mellettem. Szükségem van a segítségedre. Ismered Faile-t, és veled együtt talán könnyebben tudnám értelmezni a nyomokat.
Ezzel járna az abszolút hatalom? Hogy még az ellenségeidre sem kell figyelned, és azt csinálsz, amit csak kedved tart? Hogy a világ körülötted táncol, arra a dallamra, amit csak kívánsz?
- Te is ezt akarod, nem?
Fájt beismerni, de igen. Egyszer megígértem Tsuka-nak, hogy megkeresem. A legjobb lehetőségem ő volt rá.
Új szemmel néztem Machára. Azt hittem, pusztán szeszély az, hogy Úrnőnek hívatja magát, de volt benne valami, ami az akarata köré csavart. Már nem tudtam ellenséget látni benne. Goldmine azzal küldött ide, hogy Macha gyilkolt, és ez hazugság volt. Ki tudja, mi másban tévedett még?  
Még mielőtt beleegyeztem volna, eszembe jutott Macha egy előző mondata.
~ Túl naiv vagy. A fizikai akadályok, a fegyverek, a mágia nem az egyetlen védelem az ellen, hogy valaki az életedre törjön.
- Honnan tudhatom, hogy nem te voltál az, aki megváltoztatta a gondolataimat, míg ideértem?
- Nem tudhatod. – válaszolt könnyedén.
Nem kezdett el győzködni arról, hogy a mágia nem képes a gondolatokat befolyásolni. Nem is hittem volna neki.
- Tanulni akarok tőled.
~ Biztos vagy ebben, Rane? – szólalt meg a fejemben fel az idáig szokatlanul csendes Arisa hangja.
~ Igen. Kint lassan kezdem úgy érezni magam, mint ahogy te érezted magad mindig. A mágiák, amiket kipróbáltam… - borzongtam meg kissé – Nem a legjobbak. Az emberek félni fognak tőlem. Macha egyelőre nem ítélt el. Meg akarom tudni, miért.
A beálló csendet gyöngyöző kacaj törte meg. Az Úrnő a fejét csóválva dőlt hátra végül trónján.
- Hát nem tanultál így is sokat a tornyomban? Elolvastad a kutatásaimat, egy általad sosem látott mágiaágat hajtottál az uralmad alá, és órák alatt annyi varázslatot sajátítottál el, mint mások hónapok alatt.
- Így sem elég. Így is vesztettem. – mondtam keserűen. - A foglyok a barlangban továbbra is ott ülnek, megfagyva az időben, és egyszer ki kell őket szabadítanom.
Macha mosolyogva előredőlt, állát két tenyerébe fogva.
- Oh, még mindig rájuk gondolsz? Igen, megígértem, hogy ha legyőzöl, akkor szabadon engedem őket. Egyelőre maradnak. De talán… - húzta el a szót. – később még lesz alkalmad arra, hogy meggyőzz engem.
- Mit kell érte tennem? – kérdeztem, ahogy felcsillant egy reménysugár. Nem volt szokásom feladni, és még mindig Goldmine küldetése volt a legfontosabb oka annak, hogy itt voltam: habár elűzni nem sikerült a mágust, a falusiakat még talán megmenthettem.
- Légy erősebb. Rád akarok bízni egy feladatot, amibe belehalnál, ha a jelenlegi erőddel próbálkozol.
Erő. Hát ismét itt lyukadtunk ki. De… hogyan tovább? A jégmágia korlátait lassan a végletekig toltam, nem maradt már sok, amit tanulhattam volna. Magam mehettem előre a kitaposott úton, de új mágiaágakba kellett belekóstolnom az elemin kívül, ami csak egyet jelenthetett. Fekete mágia.
Beleborzongtam a gondolatba. A csontvázak megidézése már önmagában is tabu volt a mágusok között, de azon már túltettem magam. A Quatro Cerberusban még senki sem tudott arról, hogy halottakat tudok idézni. Nem fejlődhettem a mágiában úgy, hogy titkolnom kell a létezését is. Fel kell fednem magam Goldmine előtt, ami még a kisebbik rossz volt. De ma átléptem egy határt, magamban is. Átkok, amelyek dühből és gyűlöletből táplálkoznak, és az ellenség puszta létét akarja megszüntetni. Ezt már nem tudta bevenni a gyomrom. Undorodtam a bennem felgyülemlő érzésektől. Mintha nem lettem volna önmagam. De nem akartam azzal általtni magam, hogy pusztán jószándékból, a foglyok érdekében cselekedtem. Én is ezt akartam.
- Macha. – nagyot nyeltem, ahogy kimondtam a nevét. Gyűlöltem ezt kérni, de nem láttam más megoldást.
- Igen, Rane?
- Felejteni akarok.
- Mire gondolsz? – kérdezett vissza. Zavart hallottam a hangjában, most először, mióta először hozzám szólt.
Lehajtottam a fejem.
- Túl sok szál köt az erkölcseimhez. Van egy… barátnőm, Cassy, aki nem hiszem, hogy megértené, hogy megváltoztam. Céhtársak, barátok, ellenségek, akik mind-mind kéretlen tanácsokkal látnának el, esetleg meg akarnának akadályozni abban, hogy erősebb legyek… Igazad van, Macha. Nem foglalkozhatok velük. A saját utamat kell járnom, de túl fontosak nekem. A gondolatokat képes vagy befolyásolni? – kérdeztem. Még mindig csak térdelni tudtam előtte, lábaim túl gyengék voltak ahhoz, hogy felálljak. Összerezzentem, ahogy két tenyér érintését éreztem az arcomon. Az enyhe nyomásra felemeltem a fejem, és Macha lila tekintetébe néztem. – Felejteni akarok. Kérlek.
- Mindenki képes befolyásolni mások gondolatait. De ha a mágikus megoldásra gondolsz… Amit kérsz, az puszta telepátia, némi Elveszett mágiával ötvözve. De visszafordíthatatlan. Biztos vagy abban, hogy meg akarsz változni, jégmágus? – puhatolózott lágyan. Habár próbáltam kiolvasni lila tekintetéből valamit, arca nem mutatott semmilyen érzelmet.
- Nem. De más utat nem látok. – válaszoltam, és kezemet az övére szorítottam. – Erre van szükségem.
- Más választ el sem fogadtam volna. – bólintott komolyan.
Nem tudom, milyen érzésre számítottam, de nem erre. Lila fények gyúltak az Úrnő szemében. Ahogy belenéztem, arca elmosódott – csak a lila fény és a szempár maradt meg belőle. Amikor már csak az írisze töltött be mindent, egy új személyiséget éreztem a fejemben. Mintha csak Arisa lett volna, de az érzés más volt. Hidegebb, kegyetlenebb, mint a kígyó, és sokkal erősebb nála.
~ Te vagy az, Macha?
~ Igen. De most hallgass. Dolgoznom kell.
Nem is kellett volna mondania. Egyszerre több tucat emlékem tört elő, olyanok, amelyek fontosak voltak nekem, és olyanok, amikről azt hittem, hogy már rég elfelejtettem. Ahogy eszembe jutottak, már helyet adtak az újabbaknak, de eközben semmi változást nem éreztem. Se fájdalom, se kellemetlenség, csak az emlékek áradata.
- Készen vagyok. – hallottam Macha hangját, majd eltűnt arcomról az engem támasztó kéz. – Hogy érzed magad?
Nem estem össze. De ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha is tettem.
Némán a táskámhoz nyúltam, és egy ütött-kopott sípot vettem elő. A Silent Whistle, amit még oly régen vettem, és párja életem egyik legfontosabb szereplőjénél volt. Csak néztem a kis hangszert, és kerestem magamban az érzelmeket, amelyek miatt ilyen szorosan kötődtem hozzá – és a lányhoz. De semmi. Ujjaim között a földre csúszott a fadarab, halk kopogással gurulva el a jégen. Mintha életem egy darabját engedtem volna el.
És nem csak ez változott meg. Örvénylett a fejem a mágiától, de éreztem, hogy apró darabok kerülnek a helyükre. Semmit sem felejtettem, legalábbis semmit, ami feltűnt volna. Kimondatlan kérdésemre az Úrnő bólintott.
- A tapasztalataid tesznek azzá, aki vagy. Ha egy-egy emléked eltűnik, nem tudom, milyen hatással lenne a személyiségedre. Minden megmaradt, csak a hozzájuk kötő érzelmi kapcsok szűntek meg. Nem az összes! – emelte fel a kezét, mielőtt közbeszólhattam volna. – Az igazán fontos dolgokon nem változtattam. Egyszerű volt: rajtad keresztül Arisa érzéseibe is bepillanthattam. Ami mindkettőtöknek fontos volt, azt változatlanul hagytam.
Igazat mondott. Eszembe jutott, ahogy megfejtettem Tsuka első rejtvényét, és ebben nem éreztem változást. Arisával szemben sem veszítettek érzéseim erejükből, és minden fenntartásom megmaradt Machával szemben, és ezt Arisa is megerősítette. Vagy talán csak ezt hittem, és igazából a hatása alatt tart?
Megráztam a fejem. Nem vezetne semmire, ha mostantól minden gondolatomat megkérdőjelezem. Csak remélhettem, hogy Macha nem hazudott.
- A fejemben voltál. Ez azt jelenti, hogy láttál mindent, ami történt velem? A személyiségemet és a gondolataimat?
- Nem. – nevetett fel halkan. – Maximum egy-két óra alatt lepergett előttem az életed. – Egy-két óra? Hiszen csak perceknek tűnt. - Minden. Lehetetlen egy-egy foszlányon kívül többet is megjegyezni. Még arról is, ami a legjobban érdekelt, csak egy-egy kósza gondolat maradt meg.
Végül sikerült talpra állnom. Macha türelmesen ült a trónján. Nem sürgetett, nem próbált segíteni nekem. Egyszerűen várt, míg készen nem álltam arra, hogy feltegyem azt a kérdést, ami régóta motoszkált bennem.
- Miért segítesz nekem? Miért nem öltél meg már abban a pillanatban, amikor átjutottam a gólemeken? Nem lehetek én az egyetlen ember, aki elvállalna tőled egy feladatot.
Macha néhány pillanatig szótlanul a szemembe nézett, majd meleg mosoly terült el arcán.
- Talán mert érdekesnek talállak.
Egy szívdobbanásom a fülemben visszhangzott.
- Esetleg terveim vannak veled.
Hogy… mi? Csak most vettem észre, hogy az Úrnő szemét egy pillanatra sem érintette meg a gesztus.
- Vagy veheted puszta szeszélynek.
Bólintottam. Hát persze. Erre a kérdésemre nem fogok most választ kapni.
- És most mihez kezdesz? – kérdezte alig hallható büszkeséget hallottam a hangjában, amit nem tudtam, mire vélhetek. Talán saját terve valósult meg?
- Ahogy mondtam, tanulni akarok tőled. Itt maradhatok nálad?
- Ameddig szeretnél. – bólintott. - És utána?
- Versenyre kelek veled, Úrnő. Megkeresem Tsukát.

//Rane visszatérő kalandjának utolsó fejezete. Régi karakterek eltűntek, újak jöttek, én változtam, és velük együtt a karakteremet is szerettem volna kicsit felfrissíteni //
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Dec. 13, 2018 1:25 pm

//kontextus: ahogy a Jégpalotában olvasható, Rane egyszer odaadott egy Silent Whistle-t Cassidy Angelnek, és ez a történet lett volna az oka, hogy miért ennyire fogékony Macha manipulációjára a Palotában. A történethez hozzátartozik egy befejezetlen harctér is, amikor Rohandar Blacksteel, Leanna Darkness és Rane kergetőzésében felgyullad egy város. Sajnos az sem lett befejezve Sad Szeretném élménynek beposztolni, mert Rane történetében fontos szerepet játszott, habár pontos idővonalamba nem tudom beilleszteni. //

Leanna Darkness és Rohandar Blacksteel miatt… Nem, ez önámítás. Az én hibám volt. A város fölé magasodó szirten ültem, üres tekintettel nézve le. Legközelebb hozzám a városnak azon negyede volt, ahol megtaláltam Leannát. Néhol még mindig füstpamacsok szálltak fel az épületek helyéről – nem sikerült időben megfékeznem a tűzvészt, amit a csillagszellem okozott. De nem emiatt éreztem magam teljesen kiégettnek. Néhány órája még az utcákon sétáltam, a fekete lepellel takart, fekvő testek között, azok között, akik a tűzben haltak meg. Már mindegyikük hangja a részemmé vált – az első hangok: a feltehetően hosszú sor első tagjai, akiket elnyeltem. Pontosabban: akik az én hibámból haltak meg. Idegen érzés volt a torkomban, hogy tudtam, nem csak a saját hangomon tudok megszólalni.
Még Arisa jelenlétét is alig éreztem magamban. A sérült, de nálam sokkal jobb bőrben levő Severus néhányszor megbökött orrával, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy reagáljak rá. A közöny, úgy látszik, a telepátiára is kihatott, Arisa érzelmei nem tükröződtek elmémben. Csak néha éreztem valamilyen foszlányt, de azok is gyorsan elhaltak, és egyre ritkábban talált meg, végül teljesen megszűnt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Abban biztos voltam, hogy legalább egyszer felkelt a Nap azóta, hogy otthagytam párbajomat a két Grimoire Heart-taggal. Fáradtan hunytam le a szemem.
Végül is.. Oly mindegy volt, hogy nyitva volt-e, vagy csukva. Az elszenesedett romokat és a megégett arcokat ugyanolyan élesen láttam szemhéjamon keresztül is.
Ha ott maradtam volna harcolni, már halott lennék. Mit csináltam rosszul? Rohandar erősebb volt, mióta legutoljára találkoztunk. Már nálam is erősebb volt. De miért? A sötét céhek útja jobb, vagy csak gyorsabban vezet a csúcsra? De akkor miért kéne a sajátomat járnom? A leggyengébb fekete mágus is sokkal nagyobb befolyással tud lenni a világra, mint én.
Néha hangok szólongattak, akikben céhtársaimat ismertem fel, de ők sem tudtak kimozdítani gondolataimból. Ezzel egyedül kellett megbirkóznom. Nem állhat mindig mellettem valaki, aki kifogásokat keres arra, amit én rontottam el. Persze, szúrtam már el küldetéseket, de sosem így. Viharszakáll hajóján nem volt választásom: vagy a kalózok halnak, vagy Hargeon lakosai. Itt egyszerűen csak gyenge voltam. Letargiám helyét lassan perzselő düh vette át: magam, és az egész világ ellen. Mit kell tennem ahhoz, hogy megfelelhessek a saját elvárásaimnak? A legegyszerűbb lenne, ha véget vetnék az egésznek. Akkor nincs több felelősség, sem hibák. És ennek legegyszerűbb módja az lenne, ha…
- A fenébe is, reagálj már valamit! - A nem várt fájdalom és az abból eredő előrebucskázás kizökkentett. Néhány napos sebeim mellett friss, de tompa fájdalmat éreztem a tarkómon. Nem tudtam, hány napja ülhettem már, de csak az utóbbi néhány másodpercet tudtam felidézni. Lassan felkászálódtam a földről. Az oly egyszerű mozgás is nehéz volt most. Arisa néhány méterrel messzebb feküdt a földön, olyan érzelemmel a szemében, amit még sosem láttam: félelem. Tőlem. De szinte azonnal megéreztem gondolatait a fejemben, amint újra felfogtam környezetemet – de azonnal kimenekült onnan Arisa.
- Senkin nem segítesz a depresszióddal! – Lassan a hang irányába néztem. Cassy.. Ne.. Miért pont te? A fekete hajú mágus előbbi helyemen állt, egyik kezét dörzsölgetve. Oldalán a kissé megnőtt Hope üldögélt, aggódó arckifejezéssel.
- Tizenhét ember halt meg miattam, Cassy. Pusztán amiatt, mert figyelmetlen voltam. – tört fel saját hangom a torkomból. Még engem is meglepett, milyen szárazon szólt. Tényleg ennyi ideje néztem a házakat, amelyek már kitörölhetetlenül beleégtek a retinámba? - Szánalmas vagyok.
~ Menj el! Nem akarom, hogy itt legyél! Ne ilyenkor!
- Nem miattad történt, Rane. – előző mondata még dühösnek hangzott, de ezt aggodalom váltotta fel. Több, mint amit most el tudtam viselni. - Nem vagy szánalmas. Azon, ami történt, nem lehet változtatni, ha előtte nem cselekedtél volna úgy, ahogy, még több ember hal meg. Ne rágódj ezen... – Halkan nyeltem egyet, és mély sóhajjal tartottam vissza a könnyeimet. Visszafordultam a város felé, nehogy észrevegye rajtam, milyen gyenge vagyok.
- Kísértettek már téged álmodban a múltbeli hibáid? Engem ébren is.. - a második mondatom idegen hang mondta ki. Mély férfihangon szólaltam meg, az első halott hangján, akit megpróbáltam kimenteni az egyik házból. - Ha ez a hiba ára, miért harcolunk? Ha nem vagyok itt, senki nem halt volna meg! - minden hangsúly után újabb és újabb hang vette át az irányítást, férfiak és nők vegyesen, minden korosztályból. Csukott szemmel borzongtam meg. Mintha halottak kórusa mondott volna fölöttem ítéletet. De nem tudtam vitatkozni velük.
- E-ez meg mi a fene volt? Rane? – Cassy hangjában már a félelem szikráját hallottam. Pontosan ugyanazzal a hangszínnel, mint amivel Arisát szokták fogadni, ha megjelent valahol. Hozzá kell szoknom, hogy engem is mostantól ez fog követni, ha mostantól kezdve használom ezt a mágiát. De ők megérdemelték, hogy ne merüljenek a feledésbe. Még akkor is, ha csak ennyit tehettem értük.
~ Nem bírom kimondani, de.. menj el! Nem bírom sokáig! – megőrültem volna? Szinte kívülről láttam magam, és kétségbeesetten igyekeztem beavatkozni abba, amit tenni és mondani készültem. Hiába.
Még én is meglepődtem azon, milyen őrülten hangzott a nevetésem, de ez legalább a saját hangomon szólt. - El tudom nyelni a halottak hangját. Sőt, néha akaratom ellenére is magamba fogadom őket. Segít emlékezni arra, mi a ballépések következménye.
A lány hitetlenkedve nézett, saját magát megnyugtató levegővételét meg sem próbálta leplezni.
- Te nem az a Rane vagy, akit megismertem, igaz? – düh, aggodalom, félelem.. és most szomorúság? Az értelem utolsó szikrái is kezdtek kihunyni, ahogy újra és újra visszhangzott bennem a lemondó mondat. Hát ennyire lenézel, Angel?
- De. Ugyanaz vagyok. Csak a tétek nagyobbak, amikkel játszanom kell. És visszaút nincs. – suttogtam halkan. Még kezdő koromban, ha elrontottam valamit, mindig ott voltak a céhtársaim, hogy eltakarítsák a hibát; sehova sem mentem egyedül, éppen emiatt. De így, hogy „nagyobb” lettem, a felelősség is megnőtt. Bíztak bennem a Quatroban, hogy magam is meg tudom oldani a problémákat, és az emberek is, hogy megvédem őket. Rosszul tették.
~ Ne akard megtudni, ne mondj semmit, KÉRLEK!
- Nem, nem vagy ugyanaz. – úgy hangzott, döntésre jutott magában, de hogy milyenre, azt nem tudtam. - Akit először megismertem, nem ilyen volt.
Ítélkezni akarsz fölöttem? Miért? Honnan veszed, hogy tudod, nekem milyennek kéne lennem?!
Az elmúlt napok összes keserűsége, önvádja és dühe egyszerre tört ki belőlem, hogy lávaként zubogjon a lányra.
- Hát persze, hogy meg kellett változnom! - üvöltöttem fel. A Frost Aura teljes erejével kelt életre, jeges pokollá változtatva a hegyet körülöttem. Habár már akaratommal is elő tudtam teremteni, inkább az érzelmeim hozták működésbe a mágiát. Lábaim alatt a fű átmenet nélkül szilánkosra fagyott, és a szálak eltörtek lábam nyomán, ahogy a lány felé pördültem. De legalább az az idegesítő, vékony hang eltűnt végre! Minden mondattal egy lépéssel közelebb léptem Cassy felé. - Amikor mágus lettem, csak egyvalamit akartam magamtól, hogy képes legyek megvédeni az embereket, és még ez sem sikerült! - Arisa első szavammal egy időben emelkedett el a talajtól, és tisztes távolságba húzódott. Ugyan pikkelyei valamennyire mágiaállóak voltak, de a szabadjára engedett mágiámat nem bírta volna sokáig. Egy pillanatra rettegést véltem kivenni gondolataiból, de lezártam a telepátiát. Nem érdekelt, mit gondolt. Az én döntésem, az én életem, és ő az én familiárisom, akinek követnie kell engem!
- Hope. Tűnj innen. – nézett a kisfarkasra Cassy. Halvány mosolyra húzódott a szám, és megnyaltam cserepes ajkaimat.
- De... Rane... – Hallgass rá, öcsi.
- Azt mondtam, tűnés.  – Hope a határozott hangnak már nem tudott ellentmondani, és gyors ügetésbe fogott. Jó döntés volt a részéről. - Én is ezért lettem mágus! De nem vagyunk istenek vagy túl különleges képességekkel bírók, hogy mindenkinek az életét megmenthessük!  – a lány egyik lábát hátrébb csúsztatta, készen arra, hogy fogadja a támadásomat.
- Vajon a sötét céhek útja jobb? – folytattam zavartalanul. - Nincs morál, nincs megkötés, sem lelkiismeret.. – mennyire vonzónak is tűnt most az ő világfelfogásuk! És tudtam, nem kéne sokat változnom ahhoz, hogy ilyen legyek én is.
- A sötét céhekbe azok mennek, akik örömüket lelik a gyilkolásban! Te is közéjük akarsz tartozni? – lassan az enyémhez hasonló érzelmek kezdtek a lány hangjában is megjelenni. Helyes. Legalább átérzi, milyen gondolatok keringtek bennem az elmúlt napokban.
A jégaura lassan a határaimat kezdte feszegetni. Mintha valami élőt akart volna mindenáron porrá törni - és ez az akarat lassan rezonálni kezdett az én gondolataimmal. - Nem tudom. De mindjárt meglátjuk! - néhány lépéssel már a hatókörön belül került a lány. A jégaura nyolc vékony szálra vált szét, Cassy végtagjait és testét célozva meg.
Boldogan szívtam be a jeges levegőt, miközben a Fairy Tailes mágus hátraszaltóval ugrott el az útjukból. De a jégfelhő irányításom alatt volt, megváltoztatta irányát, és követte a lány alakját. Csak egy türkizkék kristálypajzs állta útját. Vastag jégkéreg lepte el a tükörsima felületet, de az Aura tehetetlenül folyt szét a védelmen.
- Rane! Meg akarsz ölni?! – vicsorodott el. Egy semmiből megjelenő kristálydárdát hajított felém. Halvány mosollyal köszöntöttem a még kék gyilokszerszámot. A kristálymágia szinte tökéletesen ugyanolyan volt, mint a jég, a hőmérsékletét kivéve.. Épp ezért megvolt mindenre a tökéletes válasz!
Felháborodott kérdésére csak hangosan felnevettem, gerincet borzongató hangon, miközben a jégcsápok továbbra is hiába próbálták áttörni a pajzsot. - Fogalmam sincs! De azt hiszem, kezdem érteni a másik oldalt! Lance!
Szívem a torkomban dobogott, és nem csak attól, hogy felkészültem a harcra. Ezzel a néhány támadással idáigi szinte egyetlen szabályomat szegtem meg: úgy támadtam meg valakit, hogy ölni akartam. Nem érdekelt, hogy emiatt kizárhatnak a céhből. Nem érdekelt, hogy akár a Mágiatanács elé vihetnek érte. Sem az, hogy miért akartam egyáltalán harcolni.
- Lehet, hogy igazad van. – kezem előtt három, az övével tökéletesen megegyező jéglándzsa lebegett. Egy intésemre ugyanolyan sebességre kapcsoltak, mint Cassy eldobott fegyvere. Mindhárom még a levegőben szúrta át a repülő fegyvert, szilánkokra tépve a lándzsát, majd közülük az egyik Cassy felé folytatta az útját, de ez is a kristálypajzzsal találkozott. Fülsiketítő csikorgással pattant le a jéglándzsa, mély árkot szántva a felszínén.
- Te be vagy kattanva! Nyugodj már le! – repült felém egy tűzgolyó.
- Mindig nyugodt próbáltam maradni, és lásd az eredményét! Frost Ball! - intettem először a tűzlabda, majd a város felé. A kezemből kiröppenő golyó félúton találkozott a tűzgolyóval. A két elem színes fényszikrák kíséretében oltotta ki egymást, egy pillanatra elvakítva engem. - Ice Make: Sword! – ökölbe szorított jobbomat hozzáérintettem a bal tenyeremhez. Mikor széttártam őket, köztük a teret egy kétélű, egyenes jégkard töltötte ki. Még csak egyszer használtam a kardot, de az az alkalom annál intenzívebb volt.
- Crystal Make: Sword! – a jól ismert kristálykard jelent meg kezében, habár legutóbb más színben láttam a most narancssárgán világító pengét. Ezzel egy időben a megkínzott pajzs felszívódott a levegőben, az Aura pedig, irányítás híján, a lányt egyszerűen körbevéve próbálta megfagyasztani. De benne a varázserő ellenállt a fagynak. Egyelőre.
- Heh. - a vigyor letörölhetetlenül ott volt az arcomon. Miközben a köztünk levő távolság rövidült, jégpáncél jelent meg alkaromon és mellkasomon. A karddal a lány csípőjét céloztam meg. Vajon erősebb lett az előző kis játékunk óta?
Nem meglepő módon a válasz igen volt. A pengék szikrázva találkoztak, mindkettőnket kidöntve egyensúlyunkból.
- Fire Projectile! – szólt a varázsige néhány lépéssel távolabbról. Apró, vörös lángnyelvek kezdtek felém záporozni. Mint néhány hete.. A jégkard folyékonnyá olvadt, változtatni kezdte alakját, és mire megérkeztek elém a skarlát pelyhek, már íj formájában tündökölt.
- Ice Make: Arrows! - a nem létező húr elengedése után mágiám jégszilánkokat kezdett ontani magából. Másodperceken belül sűrű, fehér gőzfelhő gomolygott közöttünk. Nem bírtam ki, hogy ne dühítsem fel még jobban. - Ennyi? - kérdeztem jól színlelt csalódottsággal. Ki akartam hozni Cassyből a maximumot.
Nem láttam reakcióját a gőzfüggöny túloldaláról, de hangját annál inkább hallottam.
- Lightning Bolt! - Erre azonban már nem számítottam. Csak arra volt időm, hogy a szemem elé kapjam kezemet - ami meg is mentett. Alkaromról a jégpáncél és kezemről az íj gőzfelhő kíséretében párolgott el. Ujjaim rángatóztak az elektromos kisüléstől, de nagyjából sértetlen maradtam. Tűz- és most már villámmágia is? Nem lopta a napot előző harcunk óta. De én sem!
- Ice Make: Floor! - tettem le a kezem a földre. A jégaura által elkezdett műveletet befejezte a varázslat, minden irányba métereken keresztül fagyott le a talaj. Cassy irányába is szinte repült a fagy.
- Fire Magic! – a lány is hasonló pózba került, mint én. Füstpamacsok kíséretében égett el a növényzet, de meg tudta állítani a mágiát. A jég tócsákká olvadt. Látóteremet gőz csökkentette töredékére.
~ Vízmágusoknak nem lenne rossz ez a harctér. - gondoltam, ahogy újabb helyeken olvadt fel a jégpadló. De a folyamatos támadás nem az én stílusom volt. Egy kisebb lépcsőt teremtettem magamnak, és a gyorsan oszló párán át néztem a lányt. Lassan leültem, de nem hagytam szórakozás nélkül. - Ice Make: Orb! - Négy ugyanakkora, lebegő gömb jelent meg Cassy körül a levegőben. Ezek a kis, zseniális gömbök tökéletesek voltak arra, hogy egy kicsit kifújjam magam. Még így is erősebb voltam a lánynál, de csak most kezdtem észrevenni, mennyire legyengültem.
A jéggolyók néhány másodperc múlva szinte lassan kezdték el magukból lőni a jégszilánkokat, épp annyi időt hagyva Cassynek, hogy elugorjon előlük. Majd a tizedik lövés után gyorsulni kezdtek, mind sebességben, mind mennyiségben a lövések. A borotvaéles jégdarabkák másodpercek alatt több, vérző sebet ejtettek a lányon. Egyikük sem volt túlzottan veszélyes, de összeadódva komoly sérüléseket képesek okozni.
- Crystal Make: Shield! – kiáltott újra. Körös-körül vörös pajzsba burkolódzott.
A pajzson ártalmatlanul kopogtak a jégcsapok - majd a gömbök fel is szívódtak a levegőben, ahogy az utolsó, magukban tárolt lövedéket is kilőtték. De száz módját találtam ki annak, hogy hogyan tépjem ki Cassyt a burkából.
- Nem hagyom, hogy elbújj.. - a következő kézmozdulatom nem hasonlított semmihez, amit a jégmágia használt a különböző idézésekhez. Mintha csak fel akartam volna tépni valamit a föld mélyéből. Öt csontváz jelent meg a pajzs külső pereme körül. Lassú mozdulatokkal rázták le magukról a jégdarabokat, amiktől azóta sem tudtam megszabadulni, mióta először megidéztem őket. Ezek kardok helyett buzogányokkal voltak felfegyverezve, amikkel azonnal meg is próbálták áttörni a Cassyt védő akadályt. Csengő hangok töltötték meg a mezőt.
- Élőholtak? – sikított fel, ahogy a csontvázak pörölyükkel dolgoztak a pajzson. De még mielőtt átjutottak volna rajta, a kristályfal eltűnt a levegőből, a lány pedig két kézzel kezdte szórni a villámokat a testekre. A hullák örülhettek, hogy nem éreztek semmit: hiszen testük csak olyan erős volt, mint egy átlagos emberé, semmilyen ellenállással a mágiára.
A villám sújtotta csontvázak darabjaikra törve repültek szét a tisztáson - de ennél jobban érdekelt az engem célzó, sárga sugárnyaláb. Ez a villám már a mellkasomba csapódott - és páncélom úgy olvadt le, mintha csak tűzgolyó csapott volna belém. Bőröm füstölni kezdett, és az elektromos ütéstől lélegezni is elfelejtettem. De újfent megvédett a jég. - Ugye, milyen érdekes az, ha az ember jó próbál lenni? - vettem egy mély levegőt, mikor újra szóhoz tudtam jutni. - Csak egy gólembe zárt lelken akartam segíteni, de emiatt képes lettem a halottakat is irányítani. Ami mindenki szerint a fekete mágusok első számú fegyvere. - A jégpáncélba égetett lyuk lassan összeforrt rövid beszédem alatt, miközben a maradék három csontváz megpróbálta bekeríteni a lányt. De semmi esélyük sem volt arra, hogy bármi kárt okozzanak benne.
- Mindenre van megoldás és minden ellen lehet tenni! – kiáltott, miközben a csontvázak ütéseit kerülgette. - De te semmit nem csinálsz, csak ülsz és szenvedsz az önmardosásban! Ez egyszerűen... – szavainak alátámasztásaképp egy tűzgolyó kapta telibe egyik csontvázamat, ami lángoló darabokban terítette be a harcteret. - Szánalmas! – végül a szemembe nézett. Máskor ettől a tekintettől a menekülésre gondoltam volna, de most..
Szavai korbácsként csaptak végig rajtam, és rövid időre minden mozdulatlanná merevedett. A maradék két testet csontporként fújta el a szél, amikor feloldottam az őket egyben tartó varázslatot, fegyvereik csörögve hullottak a földre. A sértettségtől megmerevedtem, de aztán csak leeresztettem vállaim. - Mintha csak magamat hallanám. És neked mi jogod van ítélkezni felettem? – Néztem fel izzó tekintettel. Kezeim a jól megszokott pozícióba rándultak, ahogy a jégkarmok megjelentek rajtuk.
- Én nem ítélkezek! Csak a véleményemet mondom el! – a kardját a gömbök elleni ugrálásban elvesztette, de egy újabb jelent meg nála, de már lángvörös színben. - Az a Rane, akivel a városban találkoztam, soha nem volt ennyire szánalmas, hogy beletörődjön abba, ami körülötte történik! – egyik lába előrecsúszott, mikor látta, támadni készülök.
- Még most sem törődöm bele! De lassan ráébredek, hogy bárhogy kapálódzom, semmi hatásom sincs semmire! És egyszer te is rá fogsz erre jönni! - a jégkarmok kékes izzássá olvadtak, ahogy a lány nyaka felé vágtam velük. A kard pengéje nem vágott felém, mint ahogy számítottam. A lánynak valamilyen ötlete támadt: a kezemet a levegőben megfogta, vasmarokkal szorítva azt. Mintha meg sem érezte volna a vágásokat, amit az éles pengék okoztak a tenyerén.
- Fire Magic! – kezeim szinte azonnal szaunába keveredtek, ahogy elkezdett leolvadni róluk a páncélborítás. - Nem vagy képes minden embert megmenteni! Ha ezt én is fel tudtam fogni, akkor te is képes lehetsz rá!
- Tudom.. - Cassy szavaira a harci kedvem egy pillanatra elszállt. És ez már nem saját hangom, hanem az összegyűjtött hangok elkeseredett kórusa volt. - De hogyan választhatnék a között, hogy ki haljon meg, és ki éljen? - a lassan elolvadó jég hirtelen új erőre kapott, szinte megfagyasztva ellenfelem kezét, az én karmaim pedig újra teljes méretükben voltak csuklóimon.
- Fire Magic. – lépett hátra a lány, és hárította az azonnal őt követő karmokat. Kezeiről leolvadt a tűzmágia hatására a jég, és néhány pillanatra az Aurát is visszaszorította. - Azt már nem te döntöd el! Ha mindent megteszel, utána nem hibáztathatod magad a veszteségért!
- Ezt sosem tudnám bárki szemébe mondani.. "Megtettem mindent, de mégis meghalt a fia".. Ice Make: Lance! – a lándzsák szinte érintették Cassy bőrét, mikor megjelentek. Nem volt elég helyük arra, hogy felgyorsuljanak, így csak nekifeszültek a lánynak, és elemelték a földről ahelyett, hogy átszúrták volna. Pörögve fogott talajt a Fairy Tail angyala, méterekkel földbe szúródó kardja mellett. Szinte szánakozva néztem rá, ahogy a hátán állapodott meg méterekkel arrébb. Mit láttam benne nem is olyan régen? Hirtelen jött ötletnek engedelmeskedve újabb mágiaághoz fordultam. Ez túl egyszerűnek tűnt. - Fungus Spore: Purple Mist! - a földön fekvő lány feje mellett rohamos tempóban kezdett növekedni egy lila kalapos gomba, míg próbálta magát összeszedni. Akkor engedte ki spóráit, mikor Cassy nyögve próbált felkelni a földről, lila ködbe burkolva alakját.
- Light Beam! – lőtt felém egy fénysugár, majd egy újabb kard jelent meg a kezében.
- Nocturnal Grenade! - vágtam a földhöz a tenyeremben megjelenő gombát. A sötétségen azonban sértetlenül ért át a fénysugár, újabb lyukat égetve a páncélomon. Kíváncsi voltam, Cassy mikor veszi észre a spórák hatását.. És hogy azzal elég lesz-e az ereje ahhoz, hogy.. mit is csináljon? Legyőzzön? Miért akarnám azt? Hogy kiegyensúlyozottabbá tegye a harcot! Hogy végre izgalmas legyen az idáig egysíkú küzdelem! A koromsötét burokban dühösen megráztam a fejem. - Ice Make: Arrows! - lőttem el egy sorozat jégszilánkot arra, amerről a lány lépéseit hallottam.
- Fire Projectiles! – a hang irányából ítélve nem tévedtem. Sistergés kíséretében találkozott egymással újra a két elem. - Ice Make: Stairs, Ice Cube! - a sötétségben apró lépcsők és jégkockák jelentek meg a földet borító jégkérgen. Vajon most is olyan gyilkosak a lépcsők a lányra, mint régen?
A válasz: nem. Talán ügyesebb lett, talán a gomba spórái tették ügyesebbé, de csak szapora lépteit hallottam az akadályokon.
- Rane, vedd már észre magad! Barátok vagyunk, nem?! Milyen ember az, aki a barátját támadja meg?! – ezt akár én is kérdezhettem volna.. – Light Magic!
- Sötét, de nagyon.. - válaszoltam a lány hangja felé.. Értse, ahogy akarja. A gomba hirtelen eltűnt a földről, mire fényben fürödve láttam a lány alakját, néhány méterre tőlem.
- De mégis mennyire?! – förmedt rám. - Idejöttem, mert aggódtam érted! Te pedig azzal hálálod meg, hogy nekem rontasz! – már sokadik kardját veszítette el, így ököllel indított egy ütést a fejem felé.
Kezem azonnal blokkolásra indult, de bevillant valami, még a fagyizásból. Az ütés teljes erejével talált - méghozzá szinte ugyanott, ahol a randi-kérésemre válaszul csapott meg. És ahogy akkor is, most sem volt olyan erős, hogy elrepüljek tőle. Két csuklóm egymáshoz ért, és a Freeze-hez használt kézmozdulattal löktem őket előre, a lány nyaka felé. Félúton találkozott az ő kezével a fagyasztó mágia. Áttörhetetlen akadályba ütköztem, ahogyan saját mágiájával állította meg kezemet – narancssárga pecsét változtatta át a jeget kristállyá.
- Térj észhez, Rane! Ez nem te vagy... Vagy ez az igazi oldalad? – kérdezte Cassy. Talán kétségbeesés volt a hangjában?
- Nemsokára megtudom.. - sziszegtem.
Kezeink néhány centiméterre lebegtek egymástól – de köztük a távolság áthidalhatatlan volt, akárhogy is akartam áttörni. A tenyérnyi helyen a mágia szálai tomboltak, kristálydarabok és borotvaéles hópelyhek formájában. Hol a halványkék fagy, hol a narancssárga-vörös kristályvihar kerekedett egy pillanatra felül, ahogy a Freeze hatására megfagyott a kristály, majd azonnal kristállyá változott vissza a Crystal Touchtól. Cassy tenyereiről jégcsapok lógtak, az enyémről vér csorgott a földre, ahol felvágta a kristályok pereme. De a lány arckifejezése egy pillanatra sem változott: vicsora ugyanolyan elszánt volt, mint harcunk kezdete óta, mintha nem is vette volna észre a sérüléseit, és el akarná harapni a torkomat. Ahogyan én is minden dühömet ebbe az értelmetlen, és általam kiváltott harcba fektettem, a lány sem kímélte magát. Jégpáncélom vékony párafelhőket engedett ki magából, ahogy feloldódott az azt fenntartó mágia, hogy minél több erőt tudjak a Freeze-be önteni – mint a körülöttünk elterülő harctéren maradt, még létező jég-, csont- és kristálydarabok is eltűntek fogyó mágiánk hatására.
- Lehetetlen.. – suttogtam halkan, ahogy a tűzvörös lassan magába olvasztotta a halványkéket. Kétségbeesve kutattam újabb erőtartalékok után, de be kellett látnom: nincs tovább. Behunytam a szemem, felkészülve arra, ami történni fog. Vakító narancssárga villanás kíséretében hunyt ki a kezem előtt mágikus pecsétem. Cassy még mindig áramló mágiája a levegőbe lökött, mintha szélviharba kerültem volna. Kezeimen kristálydarabok kúsztak fel – szerencsére nem változtatta át az én testemet is. De a darabok tovább terjeszkedtek. Mire méterekkel később leértem a földre, tetőtől talpig kisebb-nagyobb darabokban narancssárga anyag borított be. A becsapódás azonban le is törte rólam a legtöbbet. Gurulva próbáltam tompítani az esést, de azon kívül, hogy egyenletesen törtem össze magam, semmit sem értem el vele. Lihegve feküdtem a hátamon a földön. Fejemet felemeltem, hogy a lány irányába tudjak nézni, aki kimerülten, de felkészülten állt a lábán. Az út közben elszórt kristálytörmelék azt az érzetet keltette, mintha átestem volna egy narancssárga ablakon – és úgy is éreztem magam. Egy kilométer vastag, edzett üvegablakon.
Fejem visszazuhant a fűre. Halkan felnevettem, ami azonban gyenge köhögésbe fulladt. Talán egy fuvallatnyi fagyot tudtam volna még megidézni, a fejemet is alig tudtam felemelni az előbb. Még sosem éreztem magam ilyen gyengének senki előtt. És mégis.. Az elvesztett csata és a sérülések ellenére nem éreztem semmi mást a lány irányában, csak hálát. Nem tudom, hány céhtársam járt és hagyott itt, de csak ő jött rá, hogyan téphet ki az önmarcangolásból. És mit tettem cserébe? Bántottam. Az összes erőmmel megpróbáltam megölni, és ez csak a túlzott önbizalmamnak köszönhetően nem sikerült. Most már tudtam, miért idéztem meg a gombákat. Nem akartam nyerni. Hullámokban tört rám a megkönnyebbülés, ahogy a vörös köd elszállt a szemem elől.
- Én is szeretném tudni... – hallottam a hangját. Amit mindig is úgy szerettem.
- Azt hiszem, kitisztult a fejem. – nyitottam ki újra a szemem. Cassy mellettem guggolt, csendben nézve engem.
Szomorú arckifejezése jobban fájt, mint bármilyen, mágia ütötte seb. Lassan az arcához emeltem a kezem. Egy vékony vágásból még mindig vér szivárgott. Az én művem. A lány megfeszült, de nem húzódott el, amikor végighúztam egy ujjamat a seb alatt, mintegy megpróbálva eltüntetni mindazt, amit okoztam.. Mindhiába.
- Nem tudom, mi ütött belém, és kifogásokat sem akarok keresni. - esett vissza a földre kezem. Olyan átkozottul üresnek éreztem magam. Kiadtam magamból a dühöt, és mégsem éreztem jobban magam. Undorodtam magamtól. Hogy tehettem ezt? - Besokalltam, azt hiszem. Nem akarok ártani neked. Fontosabb vagy számomra bárkinél, de erre túl későn jöttem rá..
- Én nem... ezt a srácot kedveltem meg ennyire, aki így viselkedik. - sóhajtott fel lemondóan. Hope néhány lépéssel közelebb araszolt.
A szívem kihagyott egy ütemet. Ennél a néhány szónál még az is jobb lett volna, ha egyszerűen leszúr, míg fekszem. Minden erőmet összeszedve felkeltem a földről. Mintha az egész világ próbált volna visszarántani. A város felé fordulva néhány másodpercig szótlanul küzdöttem magammal. Megpróbáltam ránézni Cassyre, de nem volt hozzá elég lelkierőm. - Szeretlek, Cassy. De megértem, hogy nem akarsz többé látni. Sajnálom. – Már az sem számított ezek után, hogy mit éreztem, így szinte gondolkodás nélkül mondtam ki a szavakat, amiket oly más körülmények között akartam kimondani. Akárhány módon képzeltem el, mindig virágok között tudtam csak elképzelni ezeket a szavakat, esetleg úgy, hogy hős lovagként megmentem őt valami vésztől. Édes ábrándok, amiket magam törtem porrá. Felsóhajtottam, és a lassan lefelé vitorlázó Arisa felé fordultam. Olyan sebet ejtettem kettőnk kapcsolatán, amit nem tudtam, hogy lehetne befoltozni. Már ha egyáltalán lehet. De két lépés között megtorpantam, és rövid gondolkozás után előhúztam a nyakam körül függő madzagot. Két síp függött rajta, amiket még régen, a Lendisben vettem. Az egyiket egy határozott rántással letéptem. Reméltem, valamikor jóvátehetem ezt a napot. - De ha bármikor szükséged van rám.. – hagytam, hogy elhaljon a hangom. Nem tudtam befejezni a mondatot. - Ha a közeledben vagyok, azonnal ott leszek. - tettem le a fűre, majd tovább lépdeltem Arisa izzó tekintete felé. Óvatosan megnyitottam magam Arisa gondolatai előtt. Mindenre felkészültem, ahogy újra visszatért elmémbe a szinte részemmé vált tudat. Lehajtott fejjel hagytam, hogy átsöpörjön rajtam annak a dühnek a tükörképe, amit én adtam ki magamból az előbb. De egyvalamit éreztem mögötte, amit az én kitörésem még csak nyomában sem tartalmazott: megkönnyebbülést és aggodalmat.
~ Ha ez újra rád tör.. Mit csináljak, hogy felrázzalak belőle?
~ Soha többé, Arisa. – nem ezt a mondatot vártam tőle először. Talán azt, hogy lehordjon mindennek, mint Cassy.
~ Szinte minden gondolatodat ismerem, Rane. Hogy lehet, hogy mégis ő – intett a lány felé a kígyó. ~ jött rá, hogy hogyan tud téged kizökkenteni, és nem én?
~ Talán ő egy kicsit agresszívebb, mint te.. – gondoltam, de tudtam, nem gondolom komolyan. ~ Cassy különleges. Egy pillanat alatt egymásra hangolódtunk, már az első találkozáskor. Vagyis.. Nem öltük meg egymást, pedig lett volna alkalmunk rá. De azt hiszem, ez már mindegy. Ez után nem hiszem, hogy egyáltalán látni akarna engem.
~ Rane.. – sóhajtott gondolatban.
~ Igen?
~ Most, hogy a legfontosabb részén túlestünk, Cassidytől függetlenül.. – tudtam, hogy Arisa veszettül gyors. Még csak a kezemet sem tudtam megmozdítani, ahogy elfordult, és farka szinte teljes erőből nekem csapódott, majd körém tekeredett, mielőtt összeeshettem volna. Fekete foltok táncoltak a szemem előtt, és egy pillanatra el is ájulhattam. ~ Te idióta! Tudod, mennyire aggódtam érted?! Már arra készültem, hogy a szemem előtt fogsz éhen halni, és nem tehetek semmit érted! Igaza van Cassidynek, nem vagy mindenható, és mindig lesznek nálad erősebbek, akiket nem tudsz megállítani! De ha feladod, esélyed sem lesz másokon segíteni! – Az ütéstől még mindig kábán próbáltam felfogni, mit mond familiárisom. Még sosem láttam dühösnek, legalábbis rám nem.. Talán.. Igazuk van? ~ És most menj oda hozzá.
~ De.. Miért? Én látni sem akarnám magam a helyében..
- Azt a farokcsapást helyettem is kaptad. – szólt felém, vissza sem nézve Cassy.
~ Egy próbát megér. Legalább bennem bízz, ha magadban nem tudsz! – fogta ruhámat szája közé. Néhány méter magasan kapálóztam, de Arisa csak akkor tett le, mikor szinte közvetlenül mögötte voltunk.
Félszegen álltam a lány háta mögött. Kérdőn visszanéztem Arisára, aki bátorítóan bólintott. Gondolatok százai kavarogtak a fejemben, de végül a legegyszerűbbet tudtam kimondani..
- Nem akarlak elveszíteni.. – léptem hozzá közelebb. A levegőben lebegett a kezem, és végül megöleltem. Néhány másodpercig szótlanul tartottam a lányt, és gondolkoztam, mit is mondhatnék még. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.. - Sajnálom, sajnálom.. - csak ezt az egy szót tudtam ismételgetni. Lassan rádöbbentem, hogy.. sírok.
- Ne bőgj már, ez annyira nem fiús! – morrant fel, de nem éreztem benne dühöt, mint idáig. - És én is sírni fogok!
- De már sírsz... – szólt halkan a kisfarkas.. De ezt valahogy nem tudtam elhinni a lányról.
- Hope. Pofa be!
Habár az utasítást megkaptam, de el kellett telnie egy percnek, mire abba tudtam hagyni. - Azt hiszem.. Jól vagyok. - vettem az utolsó mély levegőt, majd megkerültem a lányt. Tényleg mintha vörösek lettek volna a szemei.
- Én eddig is jól voltam... – de talán csak képzelődtem. Kezei azonnal a szeme elé rebbentek, és gyorsan dörzsölni kezdte az arcát.
- Eddig is bőgtél.. - jegyezte meg Hope.
- Hope, legközelebb fehér csokit kapsz! – csattant fel a fenyegetés.
- Hééé!
- Azt hiszem, egy fagyikehely most nem fog kiengesztelni, ugye? – szinte gondolkozás nélkül bukott ki belőlem a mondat. Reméltem, nem rontok el ismét mindent.. De az én arcomon is mosoly terült el, ahogy Cassy halkan felnevetett.
- Lökött. – bökött oldalba. - Még jó, hogy nem!
- Nekem jöhet! – ajánlkozott a farkas.
- Akkor én fizetek majd. Úgyis van még megbeszélnivalónk.. - sóhajtottam fel. - Amíg meg nem tanulok együtt élni a hangokkal, nem tudom, mi lesz velem.
- Addig a szívrohamot hozod rám... – olvadt le a téma hallatán a lány mosolya. - Ugye tudod, hogy baromi mérges vagyok rád? És most fizetés helyett először is mész aludni... enni és inni, vissza a céhedbe. – ugyan nem mondta ki, hogy „különben”, de nem lehetett félreérteni a szándékát.
Szinte megkönnyebbülve hallottam a feltételeket. Nem tudtam, meddig bírtam volna még ébren maradni. Az utóbbi napok és a harc hatása csak most kezdett összeadódni, ahogy az adrenalin kiáramlott belőlem. - Igenis! - morogtam, és megpróbáltam felkapaszkodni Arisa hátára.
- Gyerünk! – hangzott a bíztatás. Hátamon egy – talán jóindulatúnak szánt – ütés csattant, amitől majdnem a másik oldalra bucskáztam át.
Vissza az elejére Go down
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeSzer. Jan. 30, 2019 7:17 pm

Három kalandod van bent, de egyelőre csak az első kettőt értékelem, ami a Jégpalota sorozat befejezése.

Nem is tudom hol kezdjem. Valami nagy fordulatot vártam, amit nem kaptam meg, de ez egészen biztosan nem a te hibád. Macha érdekes, titokzatos karakter, az ő mibenléte lett volna számomra a katarzis, de pont olyan titokzatos maradt, mint az elején volt. Rane pálfordulása is titokzatos, az egész egyelőre elég homályos nekem, de úgy vélem, a továbbiakban tisztább képet fogsz festeni arról, hogy mik a karakter motivációi, vagy legalábbis, hogy megértsem azokat.

A sorozat végére nem a nagy megoldást kaptam, hanem egy egész sor új kérdést, ami egyáltalán nem baj, remélem a további kalandjaidban minden szép lassan a helyére fog kerülni, és kikristályosodik Rane jelleme, a múltja, a céljai. Az biztos, hogy a csatlós pályázatodban látott Rane, nem az, akit én itt megismertem, szeretném látni a változás folyamatát.

A harcok nagyon "old school"-ok voltak, legalábbis nekem, a kimondott "varázsigékkel", ami kellemesen nosztalgikus volt, ugyanakkor kicsit széttördelte az írásod. Ez sem hiba természetesen, csak gondoltam, megemlítem. Smile

Összességében ez egy nagyon szép, terjedelmes, és részletesen kidolgozott munka, büszke lehetsz rá, én pedig örülök, hogy elolvashattam.
Egy hosszú sorozatot zártál le, de minden vég valami újnak a kezdete, és a te esetedben azt hiszem, ez fokozottan igaz.

A jutalmad pedig:

Rane: 1150 VE + 1770 VE + 2920 Gyémánt
Arisa: 885 VE (mivel csak a második részben szerepelt)
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeHétf. Feb. 25, 2019 8:50 pm

Út az Akadémiára

//Csak két csatlósom, Sayuri és Shiragiku szerepel a történetben, így a teljes jutalmat ők kapják meg //

- Két hete nem ébredtek fel a kómából. Az életjeleik stabilak, komolyabb sérülésnek nincs nyoma, de a kimerültség és a trauma ugyanolyan veszélyes lehetett rájuk, mint a démon.
- Mikor fognak felkelni?
- Nem tudom. Talán holnap, talán egy év múlva. Csak várhatunk rájuk.


Shira végtelen, meleg sötétségben lebegett. Csukott szemmel élvezte, ahogy láthatatlan áramlatok ide-oda sodorták a semmiben. Mintha csak mindig ide tartozott volna. Nem létezett fájdalom, fáradtság vagy szomorúság, csak nyugodt üresség. Időnként nyugtalanul fodrozódni kezdett a víz, és Shiragiku remegni kezdett. Ilyenkor úgy érezte, mintha a távolban egy vörös, lángoló arc vicsorgott volna rá, de az illúzió hamar elszállt, és a démon elolvadt a messzeségben, ő pedig visszasüllyedt a semmibe.
Ahogy lebegett az időtlenségben, a visszatérő, rémálomszerű arc egyre gyakoribbá vált, és az idő múlásával egyre közelebb araszolt. Érezte a forróságot, amit a tűz ontott magából. A száj kinyílt, és megcsillantak az éles fogak, készen arra, hogy húsába tépjenek…
Nem bírta tovább. Sikítani akart, de a torka nem adott ki hangot. Víz folyt tüdejébe, és fuldokolni kezdett. Köhögés rázta meg, de még mindig jobb volt, mint a démon fogai közt végezni. Fény. Kibírhatatlan, vakító fény jelent meg előtte. Oda talán nem követi? Minden erejével úszni kezdett a világosság felé, de végtagjai már égtek az erőfeszítéstől.
- Felébredt! – Egy emberi, talán női hang kiáltott fel, amihez hamarosan hangos lábdobogás társult. Shira megpróbált felülni, de két kéz nehezedett a vállára. Pontosabban csak lágyan megérintette, de mintha csak betonfalba ütközött volna. – Ne próbálj felülni. Először nyisd ki a szemed.
A szemét? Shira csak most vette észre, hogy még mindig csukott szemmel fekszik, és a fény még így is elviselhetetlen volt.
- Hol vagyok? – kérdezte halkan. Meglepve vette észre, mennyire gyenge és száraz a hangja.
- A rivendelli kórházban. De most próbáld meg kinyitni a szemed. – ismételte meg a női hang.
Shira hunyorogni kezdett, de engedelmeskedett az ismeretlennek. A Nap még az ablak elé húzott sötétítő függönyön keresztül is beragyogta a szobát. Arrébb fordította a fejét, de a mozdulat szinte minden energiáját felemésztette. Úgy tűnt, mintha egy kórházban lenne. Egy hófehér ágyneművel borított ágyon feküdt egy fehérre meszelt szobában. A falak mellett néhány szekrény állt, üvegajtajuk mögött kötszerek és különböző színű folyadékkal teli üvegcsék sorakoztak. Mellette egy harmincas éveiben járó nő és egy nála valamivel fiatalabb férfi ült. Arcukon megkönnyebbülés és aggodalom keveredett. A nő a háta mögé lépett, és az ágy felső részét kezdte igazgatni. Shira hamarosan ülő helyzetben találta magát.
Shiragiku értetlenül nézett rájuk. Próbálta az eszébe idézni, hogy hogy került ide, de cserben hagyta emlékezete.
- A nevem Aimi. – mutatkozott be a doktornő.
- Ryozo vagyok. – szólalt meg végül a fekete hajú férfi. – Téged hogy hívnak?
- Minago Shiragiku. Mi történt velem? – Shira kezdett megijedni. Szeme ide-oda ugrált a két alak között. Nem volt körülötte senki, akit ismert volna. Miért hagyták egyedül? – És hol van Sayuri?
- Ki az a Sayuri? – kérdezett vissza Ryozo.
- A nővérem.
Az orvos megkönnyebbülten bólintott.
- Az ikertestvéred? – Shira bólintott, kissé nyugodtabban. - A szomszéd szobában van. Miatta ne aggódj, éppen alszik.
A férfi habozni látszott. Tekintete elidőzött az ablakon keresztül látszó mezőn, mintha csak elodázni akarná a következő mondatokat, de végül visszafordult a lányhoz.
- Mennyire emlékszel?
- Semmire. Miért vagyok itt?
Ryozo megnyalta az ajkát, és Shiragikun rossz előérzet lett úrrá, amit az orvos azonnal igazolt is.
- Acaciát megtámadta egy démon. Vagy a hegyekben rejtőzött, és előcsalta valami, vagy valaki megidézte. Egy mágus, Reigen Hawkins véletlenül a közelben járt, és a segítségetekre sietett, de Acacia szinte teljesen elpusztult. Titeket a démontól nem messze talált meg egy mentőcsapat. Ötvenhét ember élte túl a pusztítást, köztük te és a nővéred. Sayuri még kómában fekszik, ahogy te is az utóbbi két hónapban.
Az emlékek, amiket elzárt maga elől, mind egyszerre tértek vissza Ryozo szavai nyomán. Az órák, amiket a minden ok nélkül kigyulladó városban bolyongva töltöttek, az égő hús bűze, ami mindent átitatott. Az összeomló házak robaja, a tűz pattogása és a pánik, ami minden percben a nyomukban volt. Shira lenézett. Észre sem vette, hogy mikor fűzte össze karjait felhúzott lábai fölött.
- És a szüleim? Minago Warina és Inere.
Ryozo megrázta a fejét.
- Nem hallottam a nevüket. Nem akarok hamis reményeket kelteni benned. Sajnálom, hogy ilyen híreket kellett átadnom.
Nem. Szeme mögött könnyek gyűltek, de előttük nem akart gyengének mutatkozni.
- Vigyenek át Sayurihoz. – mondta tompán. - Mellette akarok lenni, amikor felébred.
Ryozo kérdőn a nőre nézett, akin ugyan látszott, hogy nincs ínyére az ötlet, de végül bólintott. Lehajolt, és matatni kezdett az ágy alatt. Egy kattanás hallatszott, és az ágy megmozdult.
- Indulunk. – az orvos meglökte az ágyat, és az gurulni kezdett a bejárat felé. A szoba, ahová betolták Shirát, ugyanolyan volt, mint az, amelyikből jött: fehér, steril, személytelen. Csak egyvalami tette elviselhetőbbé, mint az előzőt: a másik ágy. Sayuri feküdt rajta hanyatt, vállig betakarva. A párnán oldalra dőlő fejével úgy tűnt, mintha csak aludna a lány.
- Ő mikor fog felébredni?
- Nem lehet megjósolni. – válaszolta Ryozo gyengéden, miközben elhelyezte Shirát néhány lépésre a másik ágytól, majd leengedte a felső támlát.
- Néhány óra múlva visszajövök. Nagyon legyengültél, és el kell végeznem néhány vizsgálatot.
Az ajtó halk kattanással csukódott be. Csönd volt, egyedül Sayuri halk lélegzése töltötte be a szobát.
A sírást, ami Shirát fojtogatta idáig, végül nem tudta tovább magában tartani. Először csak néhány könnycsepp gördült le arcán. Hasra fordulva fúrta fejét a párnába, és abba üvöltötte-sikította a fájdalmát. Egyedül volt, és az egyetlen ember, aki biztosan ismerte, mellette feküdt, és ki tudja, meddig nem ébred még fel. Sosem érezte magát ennyire gyengének, és a sírás csak nem akart gyengülni Egy kéz simított végig haján. Shira összerezzent a váratlan érintésre, de nem volt elég ereje, hogy ellökje magától. Percek vagy órák telhettek el? A kéz nem hagyta el a haját, egészen addig, amíg abba nem maradt az őt rázó zokogás.
Végül oldalra tudott nézni. Vállig érő, rózsaszín árnyalatú hajjal övezett arc lebegett fölötte. A fitos orr fölött kék szemek néztek vissza rá. A lány haján izzadtságcseppek gyöngyöztek az erőfeszítéstől. Nővére az ágya szélén ült, de látszott rajta, hogy kimerült attól a pár lépéstől is, ami a két ágyat elválasztotta egymástól.
- Sayu! – kiáltott fel Shira, és valahogy sikerült feltápászkodnia. Újra erőt vett rajta a sírás, ahogy nővérére nézett. Sayuri nyakába vetette magát, nem törődve azzal, hogy mind a kettőjüket az ágyra löki vissza a lendülete.
- Meghaltak, Sayu… Mindenki… - suttogta erőtlenül. Lassan kibontakozott nővére öleléséből, és zavartan oldalra nézett. Sosem viselkedett így. Kettőjük közül mindig Sayuri volt az érzelgősebb. Felrémlett benne Sayuri első szerelme, Tyra, a szabó fia, és az egy hónapos dráma, ami a kéthetes kapcsolatot követte.
A nem ideillő emléktől majdnem elmosolyodott, de aztán befurakodott egy új gondolat, ami lerombolta kedvét: valószínűleg Tyra is ott veszett a romok között. Megrázta a fejét. Össze kellett szednie magát. Sayu ugyanúgy szenvedhetett, mint ő.
Bátorítóan meg akarta szorítani Sayu kezét, de ijedten elkapta saját ujjait, amikor hozzáért.
- Mi történt veled? – nézett rá homályos tekintettel.
Nővére karját ujjaitól könyökéig kötések borították. Sayuri érdektelenül lenézett a kötszerre. Egyik ujja megmozdult, és Sayuri arcát fájdalom öntötte el, mielőtt visszatért volna a szenvtelen arckifejezés.
- Azt hiszem, a tűz tette. Homályos minden, ami történt. Bolyongtunk az utcákon, és a végén emlékszem arra az arcra. – nem kellett megemlítenie, mire gondolt. Shira megborzongott, ahogy visszaemlékezett a lángoló fejre. – Hol vagyunk? Hogy jutottunk ki?
- Rivendellben, egy kórházban. Két hónapja hoztak minket ide. A démon mellett találtak meg minket. Egy mágus megölte a démont, ami megtámadta Acaciát. Ennyit tudok.
- Egy démon? Miért? Hogy került oda? – Sayuri értetlenül nézett Shirára.
- Az orvos szerint megidézte valaki, vagy felébresztették. – válaszolt a fiatalabb lány zavartan. Miért volt ez most fontos? – Nem tudnak semmit.
- A Mágustanács miért nem avatkozott közbe időben? – Sayu szemében veszélyes fény gyulladt.
- Nem tudom. Talán nem volt senki Rivendell közelében.
- És ha ott lett volna egy mágus, nem is történt volna meg az egész? – faggatta tovább nővére.
- Sayu… Nem tudom. De a mágusok nem lehetnek ott mindenhol egyszerre.
- Ez nem igazság! – Sayu dühösen az ágyra csapott, de azonnal megbánta a mozdulatot, ahogy fájdalom hasított végig a kezén. – Miért nincs több rúnalovag, ha ilyen veszélyek vannak a világban? – folytatta halkabban, de hangjából sütött az indulat. – Miért nem akadályozzák meg a katasztrófákat? Órákon keresztül voltunk ott, és segítségnek se híre, se hamva nem volt! – már most elfeledve a tanulságot, újra az ágyra csapott.
A kötés Sayu kezén előbb rózsaszín, majd vörös árnyalatot vett fel.
- Sayu, a kezed!
Az ajtó halk kattanással nyílt ki, és Ryozo lépett be rajta.
- Shiragiku, minden rendben? Zajt hallottam. – Ryozo azonnal elfelejtette Shirát, ahogy Sayurira esett a pillantása.
- Aimi, a másik lány is felébredt! – kiáltott ki, és Sayu ágyához sietett a futva érkező Aimival együtt. – És vérzik.
- Vegyük le a kötést. És vigyük vissza az ágyára.
Shira nem tudott mást tenni, mint arrébb csúszni, hogy Ryozo át tudja tenni nővérét az odatolt ágyra. Aimi eközben az egyik polchoz sietett, és a dobozok között kezdett kutatni. Végül egy tégelyt és egy palackot emelt le. Shira csak a tégely feliratát tudta elolvasni: „Sebgyógyító krém, gy.”. A palackét azonban nem.
A szobát enyhe levendulaillat lengte be, amikor Aimi kihúzta a dugót az üvegcséből. Két poharat húzott elő, és mindkettőbe néhány kortyot öntött az italból.
Ryozo eközben nem tétlenkedett.
A levendula illatához a vér fémes szaga és fertőtlenítő keveredett, mikor az orvos lefejtette a kötést Sayu karjáról. Shira elfojtott egy halk nyikkanást, de a szája elé kapta a kezét. Sayuri karját vörös foltok és csíkok lepték be ott, ahol bőre kilátszott a vízzel vagy vérrel teli hólyagok alól. Néhol szabadon csorgott a vér, ahol az ütés hatására kifakadt egy-egy hólyag.
Aimi, feltépve a tégelyt, késlekedés nélkül kezdte eloszlatni a krémet Sayu karján, amíg az orvos a másik karjával foglalkozott.
- Bár lenne ebből erősebb. – morogta Aimi a foga alatt, mikor kifogyott a krém maradéka.
- Sajnos kifogytunk az erősebből, és még nem érkezett új szállítmány. – Ryozo sem látszott boldogabbnak a helyzettől. – Sayuri?
- Igen? – kérdezett vissza csendesen a lány.
- Vigyáznod kell magadra. Minél többször fakadnak ki a hólyagok, annál csúnyábban fognak gyógyulni a hegek. Még legalább két-három hétig nem szabad mozgatnod a kezed.
Sayuri alig láthatóan biccentett egyet.
- Ezt pedig igyátok meg. – nyomta végül a kezükbe Aimi a poharakat.
- Mi ez? – nézett az átlátszó folyadékra Shira gyanakodva. Beleszagolt, de a levendula szaga mindent elnyomott, amit csak érezhetett volna benne.
- Egyszerű altató és egy kevés fájdalomcsillapító. Mindketten nagy traumán mentetek keresztül, de ez nem ok arra, hogy már most felkeljetek az ágyról. – mondta szigorúan. - Egyikőtök sem egészséges még. Sayurinak még jót is tett volna, ha nem ébred fel, míg be nem gyógyul a karja.
- Két hónapot ágyban töltöttetek. – figyelmeztette őket Ryozo. – Elszoktatok minden erőkifejtéstől.
Shira habozva a szájához emelte a poharat Aimi figyelmeztető pillantására, és nagyot kortyolt a vízből. A keserű orvosság íze helyett tiszta vizet érzett csak. Alighogy lerakta a poharat, szédülni kezdett. Elmosódott a világ a szeme előtt, és úgy érezte, muszáj lefeküdnie, mielőtt leborulna az ágyról. Talán, ha becsukná a szemét, jobban lenne…
==================================
Shira nehezen tudott csak felébredni a következő nap. Az altató hatása alig akart múlni a következő napokban. Minden tiltakozásuk ellenére a két lányt végül két külön kórteremben helyezték el.
- Csak újra felizgatnátok magatokat. A pihenés most rendkívül fontos a gyógyulásotok érdekében.
Csupán ennyi magyarázatot kaptak.
Ennek a néhány szónak azonban sokkal nagyobb súlya volt, mint amire számítottak – mind az orvosok, mind a lányok.
A napok kibírhatatlan lassúsággal teltek. A gyász nem enyhült, de Shira bele tudta vetni magát abba, ami mindig segített elvonni figyelmét mindenről: a könyvekbe. Rivendell kórházától nem messze kapott helyet az ország negyedik legnagyobb könyvtára. A könyvtár széles választékkal büszkélkedhetett, és némi kérlelés után Ryozo beadta a derekát, hogy könyveket hozzon a lánynak. Néhány nap múlva már kisebb toronyban álltak mellette a démonokról és fekete mágusokról szóló értekezések, amelyek még az első napon még inkább tündérmesékkel foglalkoztak, de Shira kérésére egyre komorabb hangvételű könyveket hozott a könyvtárból. Ezekben már Zeref életét is említették. Írtak a későbbiekben a fekete mágusokról,
Ryozo egyre növekvő aggodalommal nézte Shiragiku szinte mániákus olvasását, de végül úgy döntött, hogy a lány csak így akarja elterelni a figyelmét a veszteségéről.
Shira megrázta a fejét, és próbálta csapongó gondolatait rendezni. Az lüktető fájdalmat és a hiányérzetet, amit családja hiánya miatt érzett, lassan egy másik érzés váltotta fel: a tudásszomj. Nem tudta megérteni, hogy miért készített volna bárki olyan borzasztó lényeket, mint a démonok, vagy élőholtak. De ezek a könyvek mintha kaput nyitottak volna más emberek fejébe. Gonosznak születtek ezek az emberek, vagy azzá váltak? Ha a körülmények tették őket gonosszá, meg lehet változtatni őket? Bár ismerhetné az emberek gondolatait…
Ezzel szemben Sayuri teljes tétlenségre volt kárhoztatva. A kötések miatt a keze használhatatlan volt, és csak az altatóval tudta gyorsabban múlatni az időt vagy az ósdi, fekete-fehér lakrimavízió, de az sem tudta elvonni borús gondolatait. Újra és újra lejátszódott fejében az a néhány óra, amíg Shirával menekültek a város lángoló romjai között, és újra ugyanolyan tehetetlennek érezte magát. Az emlékek álmában sem hagytak nyugtot neki.
Az érzés lassan izzó dühbe csapott át. Miért csak egy embert tudott megmenteni? Hacsak egy kicsit erősebb lett volna, talán emberek tucatjai élték volna túl a katasztrófát. Ha ért a mágiához, meg tudott volna menteni mindenkit, és nem lettek volna ráutalva egy véletlen miatt odacsapódó mágushoz. Csak ebben volt most már biztos Sayu. Nem akart soha többé másokra várni, hogy megmentsék. Ő akart megvédeni másokat.
Először csak elnevette magát a képtelen ötleten, de ahogy teltek a napok, a nevetséges gondolat acélkemény elhatározássá formálódott.
==================================
- Hogy érzed magad ma, Sayuri? – kérdezte Aimi a lányt az egyik napon, mint ahogy az összes többin is. A fekete hajú nő egy széket húzott mellé, és a karját borító kötéssel kezdett foglalkozni.
- Jobban, mint tegnap. – vonta meg Sayu a vállát. Úgy tűnt, bármit válaszol, semmit sem jelent.
- Ezt örömmel hallom. A kezed szépen gyógyul. – Aimi elégedetten bólintott, ahogy feltűnt Sayuri bőre a kötés alól. A hegek továbbra is élénkvörösben játszottak, de ez várható is volt. A hólyagok már eltűntek. – Még egy-két hét, és levehetjük a kötéseket. Sajnos a hegesedés túlságosan kiterjedt ahhoz, hogy hamar eltűnjön a nyoma. De fájni nem fog a későbbiekben.
- Ennek örülök. – válaszolt Sayu szárazon. Nem érdekelte a külseje. Legfeljebb kesztyűt húz majd rá, hogy elkerülje a kínos kérdéseket. – Mikor láthatom Shirát? – végül nem tudta megállni.
- Hmm… Ha megígéritek, hogy most nem szakítod fel az összes sebed, amivel újra egy hónapig itt kell maradnod, akkor beszélek Ryozoval. – hümmögött Aimi.
- Tényleg? – csillant fel Sayu szeme. Idáig mindig süket fülekre talált ez a kérdése. – Persze, az ágyban maradok. – ígérte meg könnyedén. Nem volt nagy ár azért, hogy újra tudjon Shirával beszélgetni.
- Akkor egy kis türelmet kérnék. – mosolyodott el a doktornő, és az ajtó irányába libbent.
Tíz percen belül újra kattant a zár, és egy ágy tűnt fel az ajtóban, rajta az aggodalmasan néző Shirával.
Az ágyak egymás mellé kerültek, és Aimi újra egyedül hagyta őket.
- Azt mondták, nem jöhetek át, mert újra megsérülhetsz. – motyogta halkan Shira. – Jól van a kezed?
- Igen. – hazudta Sayu. Még mindig folyamatosan fájdalomcsillapító bájitalt kapott, és amint elmúlt a hatása, minden mozdulatra mintha csak lángra kapott volna a keze, de ezt Aimi és Ryozo elől sikerült eltitkolnia idáig. Shira kétkedően nézett rá, de Sayu csak megvonta a vállát. - Mihez kezdjünk most, Shira?
- Hát… Acaciát újjá fogják építeni, nem?
- Nem. Nem megyek vissza Acaciaba. – Sayuri határozottan megrázta a fejét. – Nem tudok visszamenni. Más emberek élnek majd ott… már ha valaki egy démonlakta városba akar költözni.
- Mi máshoz kezdhetnénk? – Shira elkeseredett arccal nézett Sayura.
- Csatlakozzunk a Rúnalovagok akadémiájához, Shira.
Néhány másodperc csönd állt be, amíg Shiragiku megemésztette az ötletet. Ismerte ezt a hangszínt: ha Sayuri eldöntött valamit, nem lehetett lebeszélni róla. És mégis meg kellett próbálnia.
- De Sayu, egyikünk sem használt még soha mágiát.
- És? Az Akadémiára nem csak mágusok jelentkezhetnek. Biztosan te is hallottad a pletykákat. Ha elég erős a lelked, a mágia tanulható. Nem akarom tehetetlenül nézni más szenvedését. Ha ehhez az kell, hogy saját kezemmel kapjak el minden fekete mágust, legyen.
- Te nem vagy komplett. – borzongott meg Shira a Sayu hangjában égő tűztől.
- Inkább azt szeretnéd, hogy mások is meghaljanak? Ha nincs elég Rúnalovag, akkor kötelességünk segíteni.
Elmérgesedő beszélgetésüket halk kopogás szakította félbe. Ryozo lépett be hozzájuk.
- Sayuri, Shiragiku, van itt valaki, aki beszélni szeretne veletek. A… baleset napjáról szeretne kérdezni.
Ryozo mögött egy középmagas, rózsaszín hajú nő lépett be az ajtón, karba font kézzel. Hidegen végigmérte a két, ágyban fekvő lányt.
- Anita azért jött, hogy az acaciai démon után nyomozzon.
Látszólag találomra, Anita Shiragikura nézett.
- Nem tervezlek sokáig feltartani titeket, de lenne pár fontos kérdésem. Mi történt pontosan Acaciában? Mire emlékeztek? – kérdezte a nő várakozóan.
Shira szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a száján. Végül csak esedező tekintettel nővérére nézett. Sayu vette a célzást, és megrázva a fejét, átvette a szót.
- Nem hiszem, hogy sokat tudunk segíteni, Anita. Acacia váratlanul kigyulladt, amit valószínűleg a démon okozott. Mi pánikba esve próbáltunk kiutat keresni. Útközben csak halottakat láttunk… - Shira keze összeszorult a lepedőn, ahogy Acacia lángoló épületei újra feltűntek szeme előtt. Sayuri érzelemmentes hangon folytatta. – A démon két emelet magas volt. Lángolt, de nem sebezte meg a tűz. A hídnál várakozott, ami az egyetlen kijárat a völgyön keresztül. Mindenki arra próbált menekülni. Halmokban feküdtek körülötte a hullák.
- Volt fegyvere? – folytatta a kikérdezést Anita. Láthatóan nem hatotta meg a részletes leírás.
- Igen, egy kard, ami ugyanúgy égett, mint a teste.
- Ti hogy maradtatok életben?
- Egy mágus jelent meg a város fölött, és elvonta a figyelmét. Ahogy elkezdtek harcolni, elájultunk.
- Rendben, ennyi elég is lesz. Ez esetben teszek egy próbát, hogy felkutassam azt a bizonyos mágust. Köszönöm. – Anita elfordult, láthatólag már indulni is készült.
- Biztosan többet segítettem, mint te a városomnak. – Sayuri végre felnézett a lepedőről. Gyűlölködő pillantást vetett a mágusra, mintha csak ő lett volna személyesen az oka Acacia pusztulásának.
Anita visszafordult, és semleges arckifejezéssel hallgatta végig Sayuri dührohamát.
- Nocsak. Irigylésre méltóan kényelmes életszemléleted van… bár nem hibáztatlak érte. Biztos jót tesz a lelkiismeretednek, hogy másokat hibáztatsz a téged ért veszteségekért ahelyett, hogy szembe néznél azzal, mennyire gyenge is vagy valójában. A te falud volt, nem igaz? Miért másnak kellett volna megvédenie? Engem aztán igazán nem érdekel, ha gyűlölsz. Ha jól esik, egészségedre. Csak tarts észben, hogy az irántam érzett haragod csak a saját tehetetlenségedből eredő dühből született.
Sayuri szárazon, hitetlenkedve nevetett fel.
- Még csak nem is érted, miről beszélek. Nem, nem az én dolgom lett volna megállítani a démont. Nem vagyok mágus. Te pedig nem tudnál elvezetni egy fogadót. De senki sem várja el tőled. Én várom el a mágusoktól, hogy védjék meg az embereket, ha már ez a dolguk. Ugyanúgy felelős az összes céh és a tanács Acacia pusztulásáért, mint a démon! – az utolsó szavakat szinte már köpte a mágus felé, aki ugyanolyan érdektelenül hallgatta végig a dühöngő lányt, mint az előző kirohanást, de most elgondolkozva nézett a lány felé, mielőtt válaszolt volna Sayurinak.
- Ez csak egy tanács, amit nem feltétlen kell megfogadnod... de ha másokra támaszkodsz az életben, hogy majd ők megteszik, amire te nem vagy képes, hamarabb fogsz padlót fogni, mint azt valaha gondoltad volna. Akárcsak most. Ha bajban vagy, te magad vagy az egyetlen aki egészen biztosan helyben lesz, hogy megmentse a hátsód. Te vagy az egyetlen, akiben megbízhatsz anélkül, hogy az árulás akár csak futólag is felmerülne. Ha menni akarsz valamire az életben... tanulj meg annyi mindent, amennyit csak tudsz. Legyél annyi mindenben jó, amennyiben csak tudsz. Minél kevesebb embernek adj helyet az életedben, hogy minél kevesebb minden lógjon bizonytalanul a levegőben. Amíg valaki saját magán se tud segíteni, addig nagyképűség azt gondolni, hogy másokat majd képes lesz megmenteni. Nem élünk egy ilyen ideális és kedves világban. – Anita újra az ajtó felé indult, de most egyikük sem próbálta megállítani.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Shira halkan kiengedte az addig benntartott levegőt.
- Miért kellett így rátámadni? – förmedt rá Sayurira dühösen. – A démont akarja megölni. Csak segíteni akar!
- Nem. – vont vállat Sayu, és kinézett az ablakon. – Neki édesmindegy, hogy mi történt Acaciával. Neki csak a démon számít. Hidegen hagyja a mi szenvedésünk.
Shira egyre növekvő félelemmel nézett Sayura. Az utóbbi hetekben megváltozott a nővére, és alig tudta tartani vele a lépést. De egyvalamiben biztos volt: túl komor lett. Magának keresi a bajt, és alighanem meg is találná.
- Veled tartok az Akadémiára. – Bölcsen nem tette hozzá, hogy főképp azért, hogy megvédje Sayut saját ostobaságától. Ott mocorgott benne a gondolat, hogy ha egyedül hagyná, nővére feláldozná magát a bosszú nevében…
==================================
- Hát itt vagyunk. – Sayuri a kezében tartott térképre nézett. Végre elhagyhatták a rivendelli kórházat, és késlekedés nélkül elindultak az Akadémia felé. Erától nem messze volt az Akadémia egyik kihelyezett központja, ahol friss jelentkezőket is fogadtak a Rúnalovagok.
Egy kisebb megyének megfelelő kerten kellett végigsétálniuk, míg elérték az épületet. A gondozott díszkertben Shira nem lett volna meglepve, ha találnak egy kertészt, aki centivel méricskéli a fűszálakat, hogy körömollóval vágja azokat szabványos méretűre. Ugyanilyen gondosan ápolták a sövényeket és az elvétve ültetett fákat.
Az épület impozáns volt, mintha csak egy kastélyba léptek volna be. Vakítóra polírozott márványoszlopok tartotta a faragott kőből emelt mennyezetet fölöttük. Kihalt volt az épület: a tágas előcsarnokban alig néhányan sétáltak a rúnalovagok egyenruhájában.
- Ők nem tűnnek lovagnak. – nyújtotta Shira a nyakát, és az egyik sarok felé mutatott. Néhány férfi és nő álldogált vegyesen két lovag körül, akik hevesen jegyzeteltek egy-egy noteszbe. – Próbáljuk meg ott.
- Jelentkezők? – nézett rájuk az egyik, hosszú hajú nő, még mielőtt néhány lépésre megközelíthették volna őket.
- Igen. – bólintott Sayu lelkesen.
- Kérem a nevüket és életkorukat.
- Sayuri Minago. Tizenhét.
- Shiragiku Minago. Tizenhét. – válaszukra néhány sort firkantott a nő egy-egy lapra, majd a mellette heverő tokokhoz nyúlt. Ezekre már csak a nevük került.
- Rendben. Itt várakozzanak. Az igazgató hamarosan megérkezik. – nyújtott át nekik a kis kapoccsal ellátott táblákat, amit a lányok a felsőjükhöz csatoltak.
Fél órával később a csarnok sarka kezdett megtelni. Nagyjából ötven, teljesen különböző életkorú  férfi és nő álldogált vagy éppen ült a kőpadokon. Halk léptek kopogása hallatszott mögöttük. A hangra a két Rúnalovag vigyázzba vágta magát. Sayuri és Shiragiku megfordultak, így épp szembe találták magukat a tiszti egyenruhát viselő nővel. A harmincas nő szoros kontyba kötve hordta hosszú, vörös haját. Minden pórusából önbizalom áradt: látszott, hogy megszokta mások irányítását.
- Üdvözlök mindenkit itt, az Akadémián. Miren vagyok, de nektek csak Asszonyom. Mindannyian az Akadémia képzésére jelentkeztetek. Elmondom, mi vár rátok: éjszakába nyúló tanulás, edzés és könnyek. – Miren lassú léptekkel sétálni kezdett a felsorakozott jelentkezők előtt. – Cserébe kiképzést kaptok. Ti lesztek azoknak a férfiaknak és nőknek az új generációja, akik megvédik Fiorét a fekete mágusoktól és a külső fenyegetésektől.
- Felteszem, mindenki az egyik mágikus egységhez akar csatlakozni. Néhány szóban felvázolom, milyen feladatokat várhattok:
- A felderítő osztag. – emelte fel egyik ujját Miren.  – Feladatuk a sötét mágusok, démonok, egyéb fenyegetések felderítése, jelentése és a többi rúnalovag helyszínre teleportálása. Feladatukból kifolyólag utasíthatják és koordinálják az egyéb osztagokat.
- A rendfenntartó osztag. – mutatta fel második ujját Miren. – A már lokalizált veszélyeket hárítják el. Csillagmágiát használnak, aminek kevés mágia képes ellenállni.
- És végül a büntetés-végrehajtó és letartóztató egység. – három ujj. – A rendfenntartókat segítik. A már semlegesített veszélyeket biztosítják, illetve az elhárításban és őrzésben is szerepet vállalnak. Specialitásuk a láncmágia, amivel akár náluk erősebb mágusokat is hosszabb időre le tudnak kötni.
- Ezekbe a csapatokba kerülhettek be. Természetesen figyelembe vesszük az egyéni igényeket, de a végső szó a kiképzőké lesz. Nem sodorhatunk veszélybe felderítőket egy túl harsány tanonc miatt.
- Van közöttetek olyan, aki még nem használt mágiát?
A jelentkezők fele emelte fel a kezét. Sayu meglepetten nézett körbe. Nem számított ennyi emberre. Vagy hanjuura. Egy pillanatra rettegés fogta el. Mi van, ha ezzel a kérdéssel már ki is szórja őket Miren?
- Semmi gond. Amennyiben mágiát tudtok tanulni, segítünk kiteljesíteni a képességeiteket. Ha nincs affinitásotok hozzá… Rengeteg munkát tud ajánlani nektek az Akadémia. Nem csak katonákra van szükségünk.
Shira nagyot nyelt. Nem akart annyira az Akadémiához csatlakozni, hogy szakácsként, hordárként vagy takarítóként dolgozzon. De még mindig jobb volt megpróbálni, mint sosem tudni, mire lehetne képes.
- Első lépésként, az előbb jelentkezők kövessenek. A mágusok pihenjenek le. Negyedórán belül itt vagyunk.
Miren nem a főkaput vette célba. A mágiamentes csoport csendben követte őt az egyik toronyba, ahol egy csigalépcsőn át az alagsorba értek. Shira összeszorított szájjal nyugtázta, hogy a kórházban tényleg nem hazudtak nekik az orvosok: már néhány percnyi lépcsőzéstől is szaporábban lélegeztek. A mennyezetben fényesen izzó lakrimák gondoskodtak a világításról. Nem mintha sok látnivaló lett volna a kőfolyosón: a falakon egymástól egyenlő távolságra ajtók sorakoztak mindkét irányban addig, amíg egy falban véget nem ért az alagsor.
- Sorban töltsétek fel a szobákat. – intett Miren az ajtók irányába. - Ne aggódjatok, mindenhol ugyanaz történik majd. A szobákban van egy szék. Üljetek le, és várjatok a rúnalovagra, aki néhány perc múlva megérkezik majd. – ezzel Miren már el is indult felfelé a lépcsőn.
Sayuri lopva megszorította Shira kezét, és habozás nélkül az első ajtó felé vette az irányt. Shirába nem szorult ennyi bátorság. Már a csoport fele elindult, míg végül ő is lépett egyet előre.
Nem amiatt dobogott a torkában a szíve, mert meg akarták vizsgálni őket. Azt már megszokta a rivendelli kórházban. De itt fogalma sem volt, hogy mi várja őt az ajtó túloldalán. Végül egy sóhajjal belökte a kilincset, és az üres terembe lépett.
==================================
Sayuri egyenes háttal, mozdulatlanul ült a széken, ahova parancsolták. Akkor sem mozdult, amikor egy rúnalovag lépett mögé. Két kéz emelkedett fel füle mellé. Mielőtt oldalra nézhetett volna, zavaró hangokat kezdett hallani, majd pattogni kezdett a füle. Haja égnek állt, és az enyhe kellemetlenség nyilalló fájdalomba csapott át. Mintha villám csapott volna a fejébe. Épphogy csak nem hagyott alább a fájdalom, hanem egyre rosszabb lett. Nem tudott gondolkozni. Milyen vizsgálat lehet ez? Kiáltásra nyitotta a száját, de csak némán tudott tátogni. Keze is tehetetlenül pihent a szék támláján. Képtelen volt bármit tenni, amivel megakadályozhatta volna a fájdalmat.
~ Engedjetek el! – akarta mondani, de nem engedelmeskedett a szája. Tehetetlen volt, mint még soha.
Hát ennyit ért volna az elhatározása?
Hosszú acélrúd csapódott a földbe, ahogy végül felszakadt egy dühödt kiáltás Sayu szájából. A fém villámhárítóként szívta magába a mágiát, ami fogságban tartotta a lányt.
- Fémmágia. – mormolta mögötte a rúnalovag, és elengedte a mágiát, majd könnyedén kikerülte a gyenge ütést, amit Sayu intézett felé. Nem haragudott a lányra. Teljesen normális reakció volt egy ilyen ’támadásra’.
- Mi volt ez? – lihegett Sayuri.
- Magic Power Transfer. Annyi eternano volt benned az előbb, hogy a tested valamilyen módon ki akarta adni magából. Ha nincs tehetséged a mágiához, nem sikerült volna, és kivezettem volna belőled . De sikerült. Gratulálok. Mágus lettél.
==================================
Shiragiku idegesen csúszkált a széken jobbra-balra. Kétségek gyötörték a döntésükkel kapcsolatban, de bízott Sayuriban – különben nem kísérte volna el idáig. Egy mély sóhajjal kihúzta magát. A mögé lépő rúnalovag Shira halántékához emelte ujjait.
Shira füle halkan pattogni kezdett. Meg akarta rázni a fejét, de úgy érezte, mintha egy áramlat közepébe került volna. Nem tudott mozdulni, és a nyomás egyre erősödött.
Nem akarta megtámadni a lovagot. Tudta, hogy ez a teszt része, bár elképzelése sem volt róla, hogy mi a megoldás. Bárcsak belelátna a fejébe… A fájdalmon keresztül hirtelen egy szó robbant be a fejébe.
- M… m… Miren. – suttogta halkan Shira, és az őt kínzó rúnalovag megállította a mágia áramlását.
- Telepátia. – jelentette ki hangosan.
De Shiragiku nem hallotta. A térdére támaszkodva lihegett, és tudata még néhány másodpercig a rúnalovag emlékeiben körözött, mielőtt a mágus védelme nem éppen gyengéden kilökte volna onnan.
De megtudott mindent, amit akart. Hogy elfogadták őket, és hogy benne és Sayuriban is ott volt a mágia szikrája fiatalkora óta, csak nem volt okuk tanulni, így képességük elsorvadt. De a mostani eternano áramlást a teste valahogy ki akarta adni magából, és a hatása megjósolhatatlan volt. Ezért kellett egy kiképzett rúnalovag vezetőnek, aki le tudta volna állítani a jelölteket, ha kárt tettek volna magukban vagy másban.
És annyit érzett, hogy az igazi megpróbáltatásoknak ez a teszt csak az előfutára volt.
Vissza az elejére Go down
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimePént. Márc. 01, 2019 4:56 pm

Nah elnézést a csúszásért, de most pótoltam az elmaradást.

Ez a harc Cassyvel nagyon érdekes volt. Kissé légből kapottnak éreztem Rane hirtelen agymenését, de aztán szerencsére szépen a helyére toltad a személyiségeket. Cuki volt a kis évődésük, de az biztos, hogy ez a kis jelenet határozott előfutára volt Rane mostani (és eljövendő) személyiségének.
Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire labilis. Remélem, hogy akárhova is sodródik, szépen fogod kijátszani a változásokat...

Ahogyan tetted azt például Sayurival a második kalandban. Érdekel ez a két kiscsaj, úgy érzem sok bennük még a potenciál. Ezen kívül nagyon örülök, hogy elkezdted boncolgatni a rúna lovagok titokzatos világát. Utoljára Kaot láttam így beleásni magát a témakörbe, és azóta is hiányoltam, hogy a játékosok továbbépítgessék a testületet.
Ennek fényében várom a folytatást! Smile

Jutalom:
Rane: 2650 VE + Gy
Arisa: 500 VE
(mérsékeltem, mert igazából csak ott volt)
Kiscsajok: 2560 VE + Gy
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeVas. Május 12, 2019 11:34 pm

- Még három nap, és indulunk Iceclawhoz. - Az ikrek ritka szabadnapjaik egyikét töltötték az akadémia folyosóin. Az ebédlő felé vették az irányt, kissé savanyúan nézve a szerencsésebb diákokat, akik az otthonról hozott vagy vett ebéddel ültek az asztaloknál. Ritkán tudtak csak időt szakítani arra, hogy dolgozzanak, így az iskola ingyenes, laktató, de elég egyhangú menüjét ették már három éve.
- A gyakorlati fizetés mellett a rendes kaját várom a legjobban.
Néhány perc alatt végeztek a szinte hagyományosnak mondható főzelék-kenyér menüvel, amit legalább heti négyszer kaptak.
- Menjünk még el egyszer az arénába? - Shira elgondolkozott. A nap hátralevő részében nem volt mit csinálniuk; se órák, se gyakorlatok, se alkalmi feladatok.
- Torkig vagyok vele. - morogta Sayu. A fizetés nem volt rossz, de gyűlölt veszíteni, és sokkal többször volt benne része, mint ahányszor szerette volna. – Inkább menjünk vissza és nézzük át még egyszer a dok…
Összerezzent, ahogy hirtelen egy kéz érintette meg a vállát.
- Jeanne-senpai, micsoda kellemes meglepetés! - Shiragiku kevésbé lepődött meg – talán szemmágiájával látta meg a közeledő hírszerzőt?
- Áh, micsoda szerencse. Pont ilyen rátermett diákokat keresek a következő gyakorlatomhoz. Végre szembefutok olyanokkal, akik képesek lesznek megbirkózni a kihívással. – nézett végig rajtuk kritikusan, de végül elégedetten bólintott egyet. - Készen álltok pár könnyen letudható gyakorlati órára?
- Néhány nap múlva indulunk az Akadémiáról, de addig állunk rendelkezésedre. - csillant fel Sayu szeme. Amikor legutoljára próbáról meséltek nekik, még elsős korukban, egy elvarázsolt könyvtárban barangoltak néhány órán keresztül. Remélte, hogy ez is hasonló lesz.
- Remek, pont ilyesmi lelkesedésre számítottam a.... – akadt el a hangja. - Tőletek. - nyeri vissza hirtelen a vigyorát. - A Tanács egy távolabbi kirendeltségén lenne pár feladatunk. Könnyű meló, és mint mondtam, elég sok gyakorlati órát szerezhettek vele. Kaptok majd róla aláírt bejegyzéseket tőlem lepecsételve, meg minden.
- Végre kihagyhatunk pár fiorei külpolitika órát! – lelkesedett fel még jobban Sayu, de Shira hirtelen elbizonytalanodott. Tulajdonképpen nem volt szükségük a gyakorlati órákra… Hiszen hónapokig nem lesznek az Akadémián.
- Pontosan mit is kellene csinálnunk?
- Semmi különös. Borzasztóan egyszerű feladatokról van szó. – legyintett könnyedén Jeanne - Mint mondtam, a Tanács egy kirendeltségére szólna a gyakorlat, pontosabban egy hegyi erődítménybe. Az ottani alagsori-rendszer már rég látott szorgos kezeket, rendszerezni kellene pár papírt, adminisztrálni, és hasonlóak.
- Esetleg vannak ott hírszerzési jelentések? - keltette fel végül Shiragiku érdeklődését is a feladat. Tudta, hogy rengeteg adminisztrációval fog járni a munkájuk; ha láthatnának néhány jelentést, azok alapján könnyebb lenne később dolgozni.
- Ó, van ott mindenféle. Miért nem nézzük meg máris? – nézett rájuk türelmes, angyali mosollyal. Bár keze mintha egy kissé jobban kapaszkodott volna vállukba… Egy pillanattal később rúnák villantak fel a földön, és a következő pillanatban egy alagsorban találták magukat.
- Ez egy koszfészek. - összegezte mindkettőjük gondolatait Sayuri néhány másodperc csönd után. Épp elég fényt árasztottak a lakrimák, hogy lássák: nem lesz könnyű dolguk. Dobozok hevertek egymásra hányva, üresen, félig tele… Ahol nem dobozok porosodtak, ott régi bútorok és elromlott gépezetek hevertek, na és mintha valaki egy kovácsműhely teljes készletét dobálta volna szerteszét.
- Szóval szerinted is ráférne egy takarítás, mielőtt rátérünk az adminisztrációra? Milyen éles szemeid vannak. – lepődött meg őszintén Jeanne, miközben az alagsor felé vezető ajtó felé indult. Egy lendületes mozdulattal bevágta az ajtót. Majd elfordította a kulcsot. Ezután előszedett egy láncot, amelyet a kilincsre fűzött, és lakrimákat csatolt hozzá. Végül néhány kézlegyintéssel rúnák sorát írta az ajtó köré. Sayu gyanakodva húzta össze a szemét, de végül csak megvonta a vállát. Biztos jó oka volt rá.
- A helyi kirendeltségen kevesen dolgoznak ugyan, de nem szeretném, ha bárki illetéktelen megzavarná a gyakorlatot. – magyarázta magától értetődő hangon.
- Miért van ennyi cselédruha a kirendeltségen? – tette fel Shira a kérdést, amikor megakadt a szeme az egyik görgős ruhatárolón. Nem aggódott különösebben a zárak miatt: ahogy a senpai-tól látta, a teleportációnak nem jelentettek akadályt. De azt tudni akarta, hogy hova is kerültek pontosan.
- Ki tudja? Ilyen távoli szolgálatban a civilizációtól különös fétisek alakulhatnak ki a bajtársak közt. – vont vállat Jeanne.
- Ceur-sama pedig a kirendeltség vezetője? - az egyik doboz ezt a pillanatot választotta, hogy felboruljon, és apró szívekkel telenyomott pólók, párnák ömlöttek ki belőlük, Ceur-sama felirattal.
- Valószínűleg csak itt is vannak fanjai. Ezt a cuccot egész Fioréban terjesztik. Bár fene tudja, ki is az a Ceur-sama. – kapták az újabb mosolygós vállvonást.
- Akkor kezdjünk hozzá. - tűrte fel ruhaujját Shira, majd megállt egy pillanatra, amikor eszébe jutott valami. - Mágiat használhatunk a takarításhoz?
Kezdeti lelkesedésük alábbhagyott kissé. Tényleg nem rejtett tesztet kaptak, hanem egyszerűen ki kellett takarítaniuk ezt az alagsort. De egy napi munkát beválthattak legalább két nap pihenésre: megérte az erőfeszítést, ráadásul az egyik felsőbb éves kérte meg őket rá.
- Amit csak szeretnétek. - bólintott Jeanne könnyedén. - A gyakorlótérnél a homokra ne nagyon menjetek, annak már mindegy. A laboroknál figyeljetek, fene se tudja, mit csinál az a sok lötty, ha kiöntitek. A műhelyeknél is csak óvatosan, csúnya nyomokat hagy a forróság. – magyarázta el a feladatot, majd egy újabb mágikus kör izzott fel körülötte.
- Én közben értesítem a kirendeltség parancsnokát, hogy megkezdjük az alagsor karbantartását. Hamarosan visszatérek. – intett nekik, mielőtt a mágia aktiválódott volna, és elteleportált.
- Nos… Magunkra maradtunk. Itt mindent végigsikálni bele fog telni legalább egy napba… Inkább több. - csóválta meg a fejét Sayu.
- Először nézzük végig, mivel is van dolgunk. - javasolta Shira.
A folyosókba betévelyedve főleg lezárt szobákkal találkoztak. Fogalmuk sem volt, hogy a kirendeltségen hányan dolgozhattak, és mire szolgáltak a lezárt ajtók, de egy kisebb hadsereget is el lehetett volna itt szállásolni. Még meglepőbb volt a két, pecsétmágiával lezárt szoba: az egyik mögül gyógynövények és bájitalok illata szállt ki, de a második izgalmasabbnak tűnt: a pecsétek olyan bonyolultak voltak, amelyekhez foghatót sem láttak még az óráikon.
Inkább úgy döntöttek, hogy a zárt ajtókat meg sem próbálják megmozdítani – nem véletlenül lehettek lezárva.
Két kovácsműhelyt is kialakítottak, amelyekbe be tudtak menni, de már az ajtóból látszott, hogy mindkettőt más használja. Az elsőben tökéletes rend uralkodott, minden szerszám a helyén volt, és semmi szükség nem volt arra, hogy hozzányúljanak bármihez. A másik… Nos, látták, hogy nem lesz könnyű dolguk vele. Az elkészült fegyverek, páncélok szanaszét dobálva hevertek, mintha készítőjük egyáltalán nem tisztelte volna a tárgyakat.
Az alagsort további területek egészítették ki: a küzdőtér, ahol Jeanne-senpai utasításai alapján csak a nézőtéren kellett néhány széket a helyükre rakniuk, valamint egy alkimista labor, amelyet az utolsó pillanatban láttak csak meg.
Összevetve: egy raktárszoba, egy műhely, egy alkimista labor és a küzdőtér. Két-két órával számolva az legalább nyolc óra, tehát egy teljes munkanap.
- Nem fogunk korán végezni. - állapította meg a nyilvánvalót Sayu. -Kezdjük a legnehezebbel.
- Vagy váljunk szét. Semmi hasznomat nem vesszük a kovácsműhelyben, túl nehezek ott a cuccok. Viszont ezzel itt… - nézett körbe Shira kritikusan a raktárban. - Sokkal gyorsabban végzek, mint te.
- Ahogy érzed.
Shira keze eltűnt a helyéről, és Sayu összerezzent a látványra. Sosem tudta megszokni azt, hogy húgát hirtelen kéz vagy láb nélkül látja, esetleg a szeme helyén tátongott egy lyuk.
A hangokról azonban már tudta, hogy mi okozza: a dobozok körülöttük gyors ütemben teleportálni kezdtek, ahogy Shira megfogta őket, majd a tárgyakat mozgatni kezdte a térben. Már a második halmot rendezte oszlopokba, mielőtt Sayuri elindult volna a műhely felé, de megtorpant a porfelhő láttán.
Évtizedek pora szállt fel a dobozokból, és gyorsan kezdte beteríteni az egész szobát. Szellőztetni nem lehetett az alagsorban, így tudta, kénytelenek lesznek elviselni a port.
- Várj egy kicsit, Shira. Először vidd arrébb a ruhákat, mielőtt ki kéne mosni mind az ötvenet. - lenézett saját magára, és mélyet sóhajtott. Az egyenruháját már most vékony, szürke porréteg lepte be, és tudta, hogy még néhány perc, és sose tudják kimosni belőle. Legalábbis nem a legközelebbi óra előtt, és ha koszosan érkeznek vissza, az utolsó három napjukat kizárólag büntetőfeladatokkal töltik, kikérő Jeanne-senpaitól ide vagy oda.
Shira kezei épp mellette húzták el a gurulós ruhatárolót, ő pedig gyakorlott szemmel leemelt két cselédruhát. Az egyiket Shira felé dobta.
- Ezt vedd fel.
- De… Miért? Nem hiszem, hogy hozzájuk kéne nyúlnunk. - nézett rá kétkedve Shira.
- Ha nem akarsz még plusz nyolc órában egyenruhát tisztítani, jobban jársz egy esetleges dorgálással. - válaszolt zavartalanul, miközben már javában az átöltözéssel foglalkozott.
- Nem is rossz. - állapította meg elégedetten, miután Shira is átöltözött némi vonakodás után. Végignézhetett volna magán, de húgán ugyanolyan jól látta, hogyan áll az új ruhájuk. Saját uniformisukat egy zsákba dobták, és Sayu búcsút intett. Irány a műhely!
Sayu megropogtatta a kezét, és csuklói köré két, hosszabb láncot idézett. Néhány küzdelemmel a háta mögött most már finoman is tudta irányítani a láncokat. Óvatosan körbefonták a dobozokat, és anélkül tudták felemelni őket, hogy eltörtek volna bármit. A páncélokkal és sisakokkal még egyszerűbb dolga volt. Egy lánc átkúszott öt-tíz darabon egyszerre, és könnyedén a helyükre emelte őket. Egyedül a kisebb szerszámokat kellett kézzel összeszednie.
A két órás határidő már a végéhez közeledett, de végül ragyogott az egész műhely. A szerszámok a helyükön lógtak, a fegyverek és páncélok rendszerezve álltak a fal mellett, az alapanyagok pedig épp kéznél voltak a kohó mellett, végül pedig gyorsan leporolt mindent.
Az ajtó hirtelen megmozdult, és Shira pillantott be rá, kissé izzadt arccal.
- Hogy haladsz? Épp most végeztem a raktárral.
- Még egy simítás, és… kész. - törölte le dühösen az egyik makacs szénfoltot az asztalról Sayu. – Jöhet a bájital-labor.
A laboratórium meglepően
- Már csak a bájital-labor van hátra, és végeztünk is. - vigyorgott boldogan Sayu, ahogy visszaértek a raktárba. Alig várta, hogy a következő három napot végre pihenéssel töltsék.
Jeanne pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy meglátogassa őket. Felvont szemöldökkel mérte végig őket tetőtől talpig.

Sayu lassan lenézett magára, és elfehéredett az arca. Még nem volt idejük visszacserélni a Rúnatanonc-egyenruhát.
- Úgy gondoltuk, nem koszoljuk be az Akadémia ruháit. Remélem, nem gond. Természetesen kimossuk a végén. - ismételte meg Shira a nővére által használt érveket erőltetett nyugalommal.
- Óh... Értem. – nézett rájuk közönyös arccal Jeanne. - Én közben elintéztem pár unalmas háttérmunkát. Megvannak a papírjaitok mára. – egy papírlapot nyújtott Shiragikunak, aki gyorsan átfutotta a tartalmát.
- Köszönjük, Senpai. Beváltjuk az utolsó napokon, mielőtt el kéne mennünk Iceclawhoz a kiküldetésre. - hálálkodott Sayu.
- Ó, a létszámhiány... De hogy már első éveseket is kiküldjenek ilyesmi megbízásokra. - csóválta a fejét Jeanne szomorúan.
- Azt mondták, hogy ne aggódjunk, csak néhány hónapot vesz igénybe. Aztán persze kérdés, hogy hogyan tovább… - Shira hangja elhalt.
- Harmadévesek vagyunk, csak egy elsős órán találkoztál velünk, senpai. - tette hozzá Sayu. Jeanne bólintott egyet, tudomásul véve az elhangzottakat.
Az egyik szoba – egy műhely, ahol már végeztek – ajtaja halk kattanással kinyílt. Egy magas, fekete hajú férfi lépett ki, kapucnis pulóverben és farmerben. Lassan körbenézett rajtuk, és Sayu meglepődve pislogott az intenzív, vörös pillantáson. Ki lehetett ő? És hogy nem látták meg, amikor takarítottak a műhelyben?
Egy pillanatnyi dermedtség után lerázta magáról a gondolatokat. A kirendeltségen vannak, tehát biztosan Rúnalovag.
- Üdv, uram. Elnézést, nem vettük észre idáig. Sayuri és Shiragiku Minago állnak rendelkezésére. - vágta magát vigyázzba, tisztelegve a feljebbvalójának. Shiragiku egy szívdobbanással lemaradva követte példáját.
A férfi arca kifejezéstelen marad, csak felszalad az egyik szemöldöke...
- Áh, ezredes! – tisztelgett gyorsan Jeanne is. - Nem kellett volna megszakítania a pihenőnapját miattunk. Mint mondtam korábban is, minden gond nélkül halad. Az alagsor teljesen tiszta, a papírmunka pedig letudva!
A jövevény csöndben nézte a hírszerzőt, majd a lányokhoz fordult.
- Mióta vagytok itt?
- Hm.... - Shira az egyik állóórára nézett, ami feltevése szerint jól járt. - Délben érkeztünk, most este fél hét van. Hat és fél órája, ezredes!
- Értem... Ti is tudtok teleportálni?
- Csak én. Sayuri a büntetés-végrehajtókhoz jelentkezett.
- Az is elég. Köszönjük a segítséget mára. Térjetek vissza nyugodtan oda, ahonnan jöttetek. – némi kutakodás után a férfi egy borítékot húzott elő, és a lányok felé nyújtotta. Jeanne szeme elkerekedett, de végül nem kérdezett semmit.
- Köszönjük, ezredes! - válaszolt kihagyás nélkül Sayuri, és elvette a borítékot, mielőtt bárki meggondolhatta volna magát. A bájital-készítő műhelyhez még hozzá sem kezdtek. A súlyát érezve értetlenül pislogott egyet. Biztos csak az aprót kapták meg… Shiragiku szó nélkül a vállára tette a kezét, és most rajtuk volt a sor, hogy teleportálni kezdjenek.
- Miért fogadtad el a pénzt? - vonta kérdőre neheztelően Shira, miután újra az Akadémián találták magukat. -Nem kellett volna elvenned. Amúgy is megkaptuk a felmentéseket az órákról.
Sayuri gondtalanul kezdte kinyitni a borítékot.
- Nem hiszem, hogy hiányozni fog neki, nekünk pedig jól jön. Mennyit kaphatunk egy nap takarításért? Pár száz.. - köhögésbe fúlt a hangja, amikor meglátta a bankjegyek tömött sorát. …ezer gyémántot?
- Hogy mi? - sikoltott fel Shira. Minden tekintet rájuk szegeződött – nem csak a hangra figyeltek fel, hanem ruhájuk miatt is. Elfelejtették visszavenni az egyenruhát.
- Halkabban! - szisszent rá Sayu, és a cselédruha dekoltázsába süllyesztette a borítékot. - Erről nem szólsz senkinek.

//megjegyzés: a pénzjutalomról lemondok, az anyagiakat itt rendezi Ceur. //
Vissza az elejére Go down
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitimeKedd Jún. 11, 2019 9:50 pm

És a másik szemszög...

Örök hálám ennek a két kötelességtudó, szorgalmas kislánynak, amiért ilyen csodálatosan beégették Jeanne-t. Sírni tudtam volna. Megérdemelték a pénzt, és megérdemlik a fejenként 1200 VE-t is, amit ki tudok nekik osztani.

Tökéletes kadétok, több ilyen lovagtanoncra lenne szüksége a testületnek, én mondom!
Az erő nem minden! - Cana Coelho, 2019


A VE-t kicsit feljebb toltam, hogy kompenzáljam a pénzjutalmat, amiről (érthető okokból) lemondtál..


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Rane Iceclaw - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rane Iceclaw   Rane Iceclaw - Page 2 Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Rane Iceclaw
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» Rane Iceclaw
» Rane Iceclaw
» Rane Iceclaw
» Rane Iceclaw
» Rane Iceclaw

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: