HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Nerthus

Go down 
SzerzőÜzenet
Nerthus
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Nerthus

Hozzászólások száma : 32
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Feb. 05.
Age : 29

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Nerthus   Vas. Jún. 12, 2011 9:32 pm

Az utolsó lépcsőfok a történet kezdette ellőt...

Hajaj, pedig olyan jól kezdődőt ez a reggel is. Napsütéses hajnal, miközben a madarak énekelnek és az erdei kicsiny kis állatok előbújnak az odvaikból, hogy álmosan kezdjék meg ezt a napot is, miközben a túlélésért folytatott harc újabb állomásához ér. De hazudnák ha azt mondanám, hogy ilyen volt ez a reggel is, a napsütés? Cellám sötétjéből esetleg álmodozhattam róla, de igazából nem is hiányzott, megvoltam eddig is nélküle nem? Ami pedig a madarakat illeti ki nem állhatom őket, szívem szerint kitörném a nyakukat és lecsavarnám a fejüket, hogy csak fröcsögjön vér a kedves kis állatokból. De amit ezután írtam, na az egy tökéletesen megfogalmazott metafora volt, mely az én napomat meséli el. De most én vagyok az a kis állat mely előbújt az odvából és akinek az életéért kel küzdeni a gonosz világban.
Egyre világosabb van és nem, nem éppen ébredezek, az még órákkal ezelőtt történt, nem, most éppen a nap fénye felé haladok, ahogy lépteim vízhangot vernek a kopár falakkal övezett folyóson. De nem hallom őket, összekeverednek a mellettem haladó férfiéval és a bátyáméval. Nihsaj mi? Nem, nem ő, ott megöltem már régen. Ő egy másik szerencsétlen, nem több és nem kevesebb. Bár sosem tudtam mit jelent a név, de nem is érdekelt hiszen aki viselete ugyanolyan képességekkel bírt mind én, csak épen máshogy használjuk ki azt. De erről majd máskor essen szó, hiszen fontosabb azt amit a vezetőnktől, ettől a magas, ezüstös hajú pápaszemes fickótól kérdez a drága bátyusutánzatom. De ezek a szavak lassan elhalkulnak, ahogy gondolataimba mélyülök apránként, pedig hát ez nem nagyon jellemző rám elhihetitek. De mi csigázott fel ennyire? Egy név? Nem! Hanem egy megjelölés, melyet Igren, mivel így hívják kedves vezetőnket és akit én egyszer meg fogok ölni, kitépem a szívét és…. Na de ne térjünk el a lényegtől, hol is tartottam? Ah megvan, egy kifejezést használt melyet halottam már egyszer? De hol? A múltban az biztos egy férfinál, mely legyőzött és megalázott… egy embernél akit példaképemmé választottam és aki istenként tisztelte ennek a céhnek az urát. De ő már halott, legyőzte a saját istene, de bennem örök nyomott hagyott a vele való találkozás. És most az ő utódja az ellenfelem. Milyen izgalmas is ez a nap.
De az út lassan halad, ahogy a pápaszemes nyelve megered, de nem úgy forog ahogy én szeretném. Talán jobb lenne most megölnöm? Nem, oh nem. Még nincs itt az ideje, de mégis amit mond az idegesítő. A mester tervei, tárolok, tökéletes harcosok és hogy mi azzá válhatunk. Undorító kis élet, mire jó ha nem azt tehetjük amit akarunk és nem imádhatunk azt akit akarunk. A szám kinyílik és nyelvem csípős mind mindig. De hallgatag választ kapok, nem jellemző ez egy ilyen szituációra ha csak…. OH igen itt is vagyunk, megérkeztünk végre és az ellenfelem itt áll előttem, de jól alakul ez a nap, még várnom sem kell.
Akkora a fiú mind én, testalkatra csupán a nembeli különbség, az arca pedig bánatos mind egy kivetet kutyáé vagy inkább olyan fancsali? Hát most nem tudom eldönteni, hiszen Igren szavai teljesen felhúztak. Megsértette az én szent istenemet és ettől a legszívesebben kibelezném őt és a báty utánzatomat is, aki bedőlt ennek az tárolós, szuperkatonás sz*rságnak. Na de mindegy, nyugodnak kell lenem, hiszen a harc mindjárt kezdődik és ez utal egyenként küzdünk meg az ellenféllel és az első én vagyok.
Kedves kis barátom már mozog a kezemen, érzi az ellenfele vérét, apró csiklandós mozgása a kezemen szinte felperzseli a véremet, de valami nincs rendjén… nem halom Eurynome hangját? Elhagyott volna? Vagy talán csak elfordult tőlem? Nem tudom, nem tudom, de most ennek a fiúnak a vére biztos kiengeszteli őt. Egy gyors mozdulat, és az én kicsi kis kedvencem körbetekeri őt és összeroppantja az összes csontját, és ezzel a menet el is van döntve… hát igen, sosem gondolkodtam előre és ez most is így van. Egyszer úgyis ez lesz a végzetem. A fiú keze rászorult, őt támadó kígyóra, mely hiába tekeredett fel a kezére, mintha apró tűk ezrei érték volna el, hullt darabokra. Gyors és erős, a kedvenc párosításom egy fiúnál. De ahogy kifordultam és hátba akarom támadni egy könyökössel el is intéz? Nem kegyelmez nekem és ez felizgat, kegyetlen és nem érdekli, hogy lány vagyok. Na de ne becsülj alá fiú, nem csak ennyit tudok. Bár a saját vérem íze a számban még jobban feltüzel, most le kel nyugodnom, a hevesség ilyen helyzetben csak a hátrányomra válik, de azért seggen sem ülhetek ellőtte sokáig, de ezt gyorsan megoldom egy kisebb bukfenccel hátrafelé. Még jó hogy gyorsan pörögnek a kis agytekervényeim és a bukás okozta lendületet is kihasználva elég messze kerültem tőle és a tervem is megvolt, hogyan intézem el. A saját technikámmal, ami ugyan a példaképpen ellen semmit sem ért, az ő harcmodora sajátos volt, sokk tekintetben, de ez volt a legmegfelelőbb alkalom, hogy használjam is. De kicsiny kis fegyverem egyikét elvesztette, Áh megvan… és kezem már lendült is érte, de fájdalom végigjárta a kezem. He, ez a kölyök gyors, egy pillanat alatt ért oda és lépett a kezemre, biztos érzi, hogy veszélyes lenne ha használnám a földön heverő kis kedvencem maradékát, de azok az átkozott reflexek, azoknak nem tudok parancsolni és ahogy épphogy megemeli azokat a vékony lábakat esélyt adok neki, hogy lefegyverezzen. Oh kicsiny kis kigyóm, hogy beléd rúgtak, hogy elvesztél a fűben, tőlem messze, biztos egyedül érzed magad a párod nélkül, de ne aggódj visszaszerezlek minden áron. De előtte ezt a fickót intézem el megígérem. Felpattanok és a közelharc kettőnk között elkezdődik. Jól harcol, gyors, kitűnő reflexek, erősebb nálam. Azonban a legerősebb ember is sebezhető, és ahogy megakasztjuk egymás ütését, farkasszemet nézünk egymással. Nyugodt arca van, kitűnő, és a lábam már lendült is. Mind mondtam minden ember sebezhető és a rúgásomat mely az oldalát érte, ő is megérzi biztosan. Na de csak azért távolról támadni, ez nem ér. A teste átszeli a levegőt és nincs más választásom. Oldalra vettem magam, hogy elkerüljem a közeli távolság miatt a fenyegetést és a közelharc újra elkezdődött. De meg sem tudtam ezúttal érinteni és ahogy egy pillanat alatt a földre tepert, megláthattam azokat a szemeket is.
Leírt, úgy győzött le, hogy még csak meg sem tudtam sebezni. Milyen megalázó. Hát ezért nem szóltál hozzám Eurynome. Tudtad, hogy veszitek és azt akartad, hogy ezt a pillanatot átéljem. Pökhendi voltam és elbizakodott, túl magabiztos, ez a hibám és már tudom, hogy erősebbé kell válnom. De nem adom. A fiú esélyt add nekem, és mindkét megmaradt kis játszótáramat rá uszítom, és egy apró kis sebet sikerült ejtenem rajta. Megsebeztem de ez volt az utolsó mozdulatom. Hihetetlen erők lépnek működésbe. Letaglóz és nem vagyok képes talpon maradni. Összeestem és elájultam. Milyen befejezés. Eurynome mellém állt és segitett nekem. Megsebesítem, de már vége volt. Legközelebb megértem előre a szavaidat, ígérem.
Hu de fáj minden, most itt ülök egy fa alatt és nézem a robbanás füstjét és kíváncsi vagyok arra, hogy mi történt a fiúval. Szerencsém volt, ép időben vonultam odébb, immár meggyógyítva és éppen. De az erőm még mindig nem tért vissza és tétlenül kell néznem, ahogy Nihsaj harcol a fiúval, de valahogy ő mégisegyenlő ellenfele neki. Szerencsés, hogy egy isten a kegyeibe fogadta. Ígérem legközelebb én is hallgatok egy másikra. De most nincs értelme ezen gondolkodni. A harcot figyelem, miközben eloszlik a füst, és Nihsaj áll győzelemre.
A harcot figyeltem minden egyes idegszálammal. Próbáltam… nem próbálkoztam kielemezni az újonnan megismert fiú mozgását, a technikáinak a lényegét, belepróbáltam látni a fejébe, mit gondol, hogyan is fog cselekedni. De mindhiába, amire nem voltam képes a harcunk közben, arra ebben a pillanatban sem voltam képes. Ez a fiú hihetetlen, életem harmadik legerősebb ellenfele és életemben a harmadik ember aki életben maradt. Sosem fogom elfelejteni az ő nevét sem. Ő az a fiú aki-t attól a pillanattól kezdve leakartam győzni, akin felül akartam kerekedni. Mind annak idején nála, nem ez most más, ő egy erős ellenfél volt csupán aki lenyűgözött, de most, most valóban arra vágyok ennél erősebbé váljak minden áron.
A harcot figyeltem és észre sem vettem, hogy a mellettem álló pápaszemes nyomorék megmozdult. Lefoglalt az elmélkedés, a jövőben való gondolkodás. Ostoba, figyelmetlen és kissé örült voltam akkor. Sokat foglalkoztam a jövővel és a jelent elhanyagoltam. És azok a szavak, melyeket akkor hallottam tőle, sohasem felejtem. Az volt életem egyik fordulópontja:
- Nerthus.- súgta a fülembe- Ivan mester parancsa, hogy az aki veszít kettőtök közül Gilbert-tel szemben, sohasem térhet vissza céhbe…” Igen. Ezeket a szavakat jól értettem. Nagyon is jól. Ivan mesternek már nem volt szüksége ránk, vágóhídra küldött minket hogy elbukjunk és ezzel jól sorakoztassuk Igren-t és melegítsük be Gilbert-tet- Úgy küldött ide minket, hogy tudta, semmi esélyünk ellene. De azzal, hogy a fiú életben hagyott minket, Igren-re várt a feladat, hogy sohase térhessünk vissza a céhbe. De ennek a felismerése nem az első tévedésem, hanem az, amit utána suttogott a fülembe, amivel elcsábított és amivel köszönettel tartozok neki, hiszen megváltoztatta az életemet. Azok a szavak, melyek felzaklattak, melyek tudtomon kívül elárultak, becsaptak és egyben megmentettek- De nem kell félned, nem áll szándékomban megölni titeket, pont ellenkezőleg….- mosolyodott el-… azt akarom, hogy teljesíts nekem valamit és ezzel visszanyered én is Iván mester bizalmát. Öld meg azt aki megölte a családodat, áldozd őket fel az istenednek vagy tégy belátásod szerint. Hogy mit teszel csak rajtad ál!- Varázsoltak el a hazugságai, ahogyan egy nagy álmom is valóra válhatott. Megölhettem azokat, akik egykoron ilyenné tettek. Akiknek megköszönhettem ezt a kegyed, és legbelül reménykedtem, hogy megtudom ki is vagyok én. Ki is Nerthus.
A világ elsötétedett, ahogyan csak egy érintést éreztem a homlokom. Szemeim lassan lecsukódtak, ahogy még láttam Nihsaj bukását. Csak egy pillanatra és az a pillanat volt az utolsó, hogy őt láttam.

Érdekes volt. Semmi álom, semmi gondolat, egyszerűen elsötétedett minden, majd verőfényes napsütés közepette felébredtem egy idegen helyen. Egy rét közepe, a virágok illata zavaróan hatott ahogyan próbáltam a számon levegőt venni, hát igen, nem az én műfajon a virágok szaglása. Tekintetem mégis felismert olyan elemeket, melyeket sohasem láttam, a fákat, a közeli folyót, a rétet, ahol életemben először feküdtem. Olyan érzés volt, mintha már jártam volna itt és talán éppen ennek volt tudható, tudtam merre kell mennem. A testem szinte magától mozdult. Olyanokon gondolkodtam, melyek addig hidegen hagytak, úgy éreztem maga, mind eddig soha. Egy érzés kerülgetett, melyet még sohasem éreztem. A fák, a fák egyre ismerősebbek voltak, a táj, az az ismerős domb a távolban megdobbantotta a szívemet. És a ház, melynek az ajtajához egyre közeledtem idegessé tett.
A ház előtti kis kertben liliomok nyíltak sorban, a hát fehér ajtaja olyan volt mintha makulátlan tiszta helyen járnék. Az illatok megbabonáztak, ahogyan kezem megremegett a kilincsen. Tudtam, legbelül tudtam, hogy ez a ház, ez a táj, ez a hely az, amit otthonomnak nevezhetek. A kilincs lejjebb csúszott, ahogyan az ajtó kinyílt. A szívem a torkomban dobogott, ahogyan feltárult előttem az a ház, amelyben egykor laktam és melyet már azt hittem el is felejtettem. De nem bírtam belépni, ez a hely nem lehet az. A szüleim meghaltak, ez egy tévedés. Hitegettem magamat mint egy ostoba kisgyerek, amikor megéreztem.
Ismerős érintés volt, de nem az ami-t vártam. Jéghideg kéz mely megdermeszt, az erek lüktetése mely egyenletes volt és lassan követelte tőlem is hogy nyugodjak meg. De nem ez történt. Ez a kéz volt, mely abba a zárkába rakott évekkel ezelőtt, mely miatt elvesztettem a nevemet és azzá váltam ,ami abban a pillanatban voltam. Az miatt az ember miatt született meg Nerthus és az miatt nem lehettem sohasem boldog. Az érzések feltörtek bennem. Amit évek óta rejtegetem még magam elöl is, a felszínre törtek. Az ember aki megteremtett itt volt.
A kezem nem remegett, gyors voltam és precíz. Évek hosszú munkája, edzések kemény eredménye volt a mozdulat. Nem gyakoroltam be, ez egy ösztön volt, egy ösztön mely felszólít, hogy ölj. És én engedelmeskedtem neki. Elborított a sötét köd és nem nem gondolkodtam. Megfordultam olyan gyorsan ahogyan a kígyó támad az áldozatra, úgy ragadtam meg a nő kezét, mind anakonda fonja körül a végtelen áldozatát, elkaptam a nyakát, ahogyan a kezem megremegett és az én kicsi kis kedvencem rátekeredett a nő nyakára. Egy halk reccsenés hallatszott csak, ahogyan eltört a nyaka, a kígyóm szorítása alatt, azonnali halálhoz vezetve. De felszállt a köd abban a pillanatban, ahogy észrevettem a nő arcát, ismerős volt, és annak ellenére hogy most láttam először megdobbant valami bennem. Az arcvonásait még mindig látom ha lecsukom a szemem, még mindig látom a mosolyát, a tekintetét. Boldog volt, hogy újra láthat. A kezem megremegett, a kígyó nem okozott azonnali halált, a szorítása miatt a csigolyák még egy helyen voltak, nem távolodtak el egymástó, a nő csak addig élt, míg a kígyó, a mágiám tartotta őt. De mégis bepánikoltam, kapkodtam. A kígyó szorítása enyhült, de váratlanul vér borította be a testem. Egy tőr állt ki a nő mellkasából, egy tőr, mely majdnem elért engem is. A nő földre zuhant, ahogyan saját kezemmel próbáltam el állítani a vérzést, de tudtam mindhiába. De volt valami ami a mai napig nem megy ki a fejemből. A nő még a halálán is mosolygott és örült. A szavai még mindig itt ülnek az elmémben. „Végre hazatértél kicsim…”.
Életemben először, nem Nerthus-ként sírtam. Nem értettem semmit, minden olyan bonyolult volt, miközben a léptek, mely egyre közelebb hozták azt aki ezt kifundálta, zaja elült a fülemben. Felnéztem Igren-re, aki mosolygott.
- Oh, érdekes szóval elégtételt vettél azon, aki megölte a szüleidet…- mondta nekem, de nem értettem miért mondja ezt. A nő aki előttem feküdt, nem ölte meg a szüleimet, ő az anyám volt. Biztosan tudtam már, az az érzés, mely nyugtatólag hatott rám nem a ridegsége miatt volt, hanem mert boldog voltam az érintés miatt, a hideg érzés a meglepődés és a felismerés miatt volt. Most már tudom.
- Ő az anyám volt!- adtam ki magamból a dühömet és ami utána történt, nos az nyitotta fel a szemet véglegesen

- Szóval rájöttél, de ennek ellenére nem áll messze a valóságtól az amit neked mondtam. Az a nő valóban az anyád volt és egyben az a személy aki cserbenhagyott.- ezek a szavak igazán megráztak, de az igazat megvallva semmit sem értettem még akkor a dolgokból- Iván mester igencsak érdeklődött a mágiád iránt is, éppen ezért gyűjtötte össze az olyan gyerekeket mind ti. És milyen szerencse, hogy az anyátok, némi élelem fejéért eladott titeket neki. Igazi főnyeremény voltatok…- kezdett világosodni a dolog már-… remélte, hogy ha akár egyikőtök is megérti a vallás alapelvét és kontaktust tud teremteni az istenetekkel akkor már a kísérlet fél siker…- szóval csak kísérleti nyulak voltunk-… a kísérlet eredménye voltatok ti ketten, de Nihsajal ellentétben neked semmi tehetséged nem volt a mágia terén, sőt túl sok minden maradt meg benned a múltadról. Melyeket ugyan ,megpróbáltál elrejteni előlünk is, de hát nem sok sikerrel. – igen, a saját magának sem mert bevallott érzések, azok voltak azok amik idesodorták öt és most már mindegy volt.- Nos de húzzuk az időt, nincs miért megölnöm téged, nem jelentesz veszélyt ránk nézve, így pedig jobb lesz ha tovább sírsz és elfelejted a múltat.

Igren eltűnt a szemem elöl. Életben hagyott, mert arra sem voltam méltó, hogy megadja nekem a kegyelemdöfést, inkább élve hagyott, hogy tovább szenvedjek. Milyen kegyetlen egy ember. De nem voltam képes akkor megbocsátani neki, ölni akartam, kiadni magamból a felesleges dühöt, élvezni a vér ízét, mind régen. Igen, pontosan, ahogy gondoljátok, utána mentem. Hittem, hogy legyőzhettem azt a pápaszemes szadista állatott. Még ma is emlékszem egy hegyi pataknál értem utol, vagy nem is, várt engem. Tudta, hogy követni fogom, hogy elégtételt akarok majd venni. És azt is jól tudta, hogy könnyedén le is fog tudni győzni. Az egyetlen technikám, melyet akkor ismertem, az egyetlen mágia melyet hajlandó voltam használni, az ostoba énem, mely hitte, hogy egy ilyen gyermekded elképzelésekkel győzhetek. Az hozta el a vesztem. Igren játszott velem akkor, mind a kígyó az áldozatával és mikor megunta játszadozást végzett velem. A tőre keresztülvágta a kígyóimat, a fegyverek, melyeket annyira szerettem, melyekről azt hittem, hogy az igaz barátaim elárultak, a földre hulltak. Jobb kéz, jobb váll, bal comb és folytathatnám a felsorolást, de hiába. Alig tudtam megmozdulni. Csupán apró kis érintésekkel győzött le, de mégis még akkor is éltem. Nem akart megölni? Nem még akkor is játszott velem. Mozgásképtelené tett és utána félholdra vert. Azt hittem, hogy minden csontomat eltöri, de még akkor is, csupán a nem létfontosságú dolgokra koncentrál. Nem egyszerűen legyőzött, hanem megalázott. Ott feküdtem előtte félholtan, ahogyan a szikla szírt végéhez cibált. Halottam a lent tomboló vad vizet, ahogyan utat vág a hasadékon keresztül magának, ahogyan mélyíti a medrét, ahogyan tomboló ereje, leőrli a mészkőfalat. Farkasszemet néztem a halállal, ahogyan tudtam, ez az utolsó mentsváram is. A számban lapuló üvegszilánk, melyet még akkor vettem magamhoz, mikor Igren magamra hagyott, mikor már tudtam, ha vészhelyzet van, akkor ez nagyon is jól fog jönni és milyen jól számítottam ki a helyzetett. Tudtam jól mit akar a pápaszemes, de megelőztem. Csupán egy pillanatra tudtam megmozdulni újra, erre tartalékoltam eddig is és akkor volt csak esélyem. Egy pontos rántás a csuklón és a szilánk mint kés a vajat, úgy hasította fel a fiú ütőerét. Ez az apró mozdulat is elég volt ahhoz, hogy a fiú a reflexeinek engedelmeskedve elengedjen engem. A fejem a földre vágódott, ahogyan a szilánk felhasította a számat a nyelvemet. Vér keveredett a könnyeimmel, ahogyan a gravitációnak engedelmeskedve lezuhantam.
Zuhantam, ahogyan minden elcsendesedett. Az a néhány másodperc olyan volt, mintha lebegnék. Nem voltam képes mozogni ,kiabálni, csupán az ég kékjét néztem ahogyan szinte lebegtem. Sohasem felejtem el az érzést, pedig csak néhány másodpercig tartott. Ahogyan testemet ellepték a habok, a sötétség kerítet hatalmába és egy pillanatra azt hittem hogy meghaltam.

Hónapok teltek el melyekre nem is emlékszem. Csak néhány halvány emlékfoszlány, néhány szó mely hozzám szólt. Csak ezek maradtak meg bennem. Illetve egy arc, egy öreganyó arca, aki-t sohasem fogok elfelejteni. Akármikor szólt hozzám, mindig barátságos és segítőkész volt. Úgy bánt velem, mind a lányával bár nem is ismert. Ő viselte gondomat, míg felépültem, ő volt az orvosom, a nővérkém, a gondviselőm, sőt később úgy tekintetem volna rá mind a saját anyámra. Ő mindvégig ott volt velem, gondomat viselte és ezt sohasem felejtem el neki.
És két hónap után, igen ám, két hónapja volt annak, hogy utoljára találkoztam Igren-nel és magával a céhvel, végre kiléptem a napfényre egy pillanatra és rögtön elárasztotta az igazi sötétség.

Az öregasszony aki gondomat viselte Kokoro Tadasi volt, a falú gyógyítója. Az ember, akinek a múltját, majd akkora homály fedte a falú lakói előtt mind nekem. De valahogy ezzel az öreggel egymásra találtunk, megértettük egymást. Talán ezért, mert ő is több volt annál mind amit mutatott magából. De ez még odébb van. Akkortájt hosszú órákig képesek voltunk sétálni a szabadban, csak mi ketten. Hallgattam a meséit egy másik világról, egy olyan helyről, ahol a béke és a szeretett uralkodik, ahol mindenki egyenlő. És bár tudtam, hogy ezek csupán csak mendemondák, de mégis valahol legbelül úgy éreztem hogy én is részese akarok lenni ennek a világnak.
Lassan az öregasszony mellé szegődtem és segítettem neki gyógyfüvek szedésében, elkészítésében, bábáskodtam mellette és lassan azon kaptam magamat, hogy nem mind egy tanárra, arra a nőre aki a gondomat viselte, nem egy barátságosa öreganyóra, igen nem úgy tekintek rá, hanem mintha az édesanyám lenne. És ez igaz is volt, szerettem volna, ha az egész életemben így nőhettem volna fel.
Teljesen megváltoztam, abban az évben. Az a Nerthus aki egykoron voltam, eltűnt, már nem durcáskodtam, már nem voltam goromba, teljesen kicseréltek és örültem, hogy ilyenné válhattam. De közben új titkokra is rájöttem. A nagyi több volt annál mind aminek tűnt. A gyógyítási módszerei nagyszerűek voltak ugyan, de amikor egy halálán lévő fiút látott el, akinek egy szirtről zuhant le és komoly már majdnem életveszélyes sérülései voltak, nos akkor láttam meg a nagyi igazi arcát.
Orvosi mágiát használt. A meglepődés és a kíváncsiság vett rajtam akkor erőt egy pillanatra. Hogy lehet, hogy az öregasszony mágiát használ? Ha valóban mágus, akkor ez csak egyet jelenthet, ő bizony egy céh tagja volt, pont mint én egykoron. És ez a tudat felkeltette az érdeklődésemet. Bár nem úgy mind régen. A régi Nerthus azt akarta volna megtudni, milyen erős az ellenfele, de most már más volt a helyzet. Én már azt akartam megtanulni, amit az öregasszony tud, hogy ezzel is segíthessen neki. De féltem megkérdezni, helyette eltitkoltam a vágyaimat de nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak. Egyre csak kerestem a nő múltjának a rejtélyét, de hát Kokoro nagyi átlátott a rajtam és egyben meg is előzte a kérésemet. Az egyik nap, melyre igazat megvallva már alig emlékszem, odajött hozzám. Leültetett maga mellé és elbeszélgetünk. Nem emlékszem milyen nap volt, esős vagy napsütéses, nem emlékszem a szobára sem, csupán a szavak maradtak meg bennem mindörökre.

- Nerthus, jól tudom ki vagy. Már akkor tudtam mikor megláttalak a folyó partján félholtan. A ruházatod elárulta hova tartozol és a sebeid feltárták előttem hogy ki intézett el. A férfi, aki egykoron egy kis ideig a tanítványom volt. Aki egy igazi zseninek született és aki órvul elárult. Reméltem, hogy te más leszel és igazam lett, te más vagy mind ő, te valahogy az egykori önmagamra emlékeztetsz. Éppen ezért vettelek magamhoz és most már hogy tudod ki is vagyok, ha még mindig mellettem maradsz megtanítalak arra amit én tudok. Mindenre amit segíthet ahhoz, hogy életeket mentsd.”

Ezek a szavak többet jelentetek nekem mind bármi más eddig. Valaki végre bízót bennem és én azon voltam, hogy ezt viszonozni tudjam, de mind mondtam korábban, ahogyan megláttam a fényt, egyből a sötétségbe hullottam. Egy év tellett el azóta a nap óta, mióta meghaltam és újjászülettem és újra találkoztam Igren-nel. Eljött a falúba és az nagyit kereste. Hiába könyörögtem neki, hogy meneküljön, ő a saját éllette helyett a falú lakosainak az életétt tartotta szem ellőtt.
- Nerthus! Szóval te életben vagy? - csak újra ennyit törődött velem, mikor meglátott a nagyi mellett. - Ez nem is lehetne jobb! Iván mester biztos visszafogad, ha megölöd azt az embert, aki egykoron az életére tört!- nevetett csupán, semmi emberi nem volt már benne.- color=red]Gyerünk! Csak meg kell ölnöd, ez neked nem lehet probléma![/color]
- Nem! -kiáltottam torkom szakadtából.- Sohasem teszek i...- azonban valaki máshogy gondolta. Éreztem Nagyi kését magamban, a gyomromban és újra hallottam Eurynome hangját.

„Ölj! Ölj értem kislány! Borítson mindent a hűs meleg vér, fürödj meg benne, idd meg, élvezd a meleg és mégis hűvös érzését minden nap. Ez az amiért te élsz. Ölj... ölj... a szolgám vagy és ezt nem tudod megváltoztatni már!”

És a kígyók, a kedvenc kis állatkáim újra játszani kezdek a testemen. Újra az a furcsa bizsergés járta át a testem, ahogyan az ajkam széles mosolyra húzódott. Kezem feszült a nagyi kezére, és az én kicsi kis fegyvereim megiramodtak. Ind a hárman, egyszerre. Körbefogták őt, ahogyan lassan fojtották meg. Örültem a gyilkolásnak és rájöttem, hogy csakis ilyenkor élek igazán. De miért mosolygott a nagyi? Erre máig nem jöttem rá.
- Gratulálok! - tapsolt elégedetten Igren- Mától újra a ...- a kígyók azonban nem érték be ennyivel. Én sem értem be ennyivel. Ő volt a következő. És ezúttal a tőre sem mentette meg őt. Körbefogták, ahogyan rá rosszabb halál várt, mind a nagyira. Mind a három kígyó letuszkolta magát a torkán, megfulladt, miközben érezte a tüdejében a kígyók utat törő érzését. Nem tudott kiabálni sem szegény.
- Ezt nevezem! - lépett előrébb a másik, velem egykorú, nagyon is ismerős férfi. Gilbert. - Ő úgyis csak kolonc volt a nyakunkon, de te méltó vagy arra, hogy visszatérj hozzánk! - invitált kedvesen és én magam mögött hagytam mindent. De már akkor tudtam, hogy mi a célom. Megölni az összes mágust és kielégíteni a bennem tomboló vágyat. És ez az érzés, az elmúlt három évben semmit sem változott, inkább csak erősödött.



A hozzászólást Nerthus összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 19, 2012 8:57 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Nerthus   Pént. Jún. 17, 2011 11:15 am

Kalandodat elfogadom de szeretnék megemlíteni néhány dolgot amire kérlek máskor figyelj! Az első hogy akad benne néhány elírás helyes írási hiba, valamint nem mindig derül ki pontosan mi is történik a karakterrel. Főleg az elején éreztem, nem pontosan értettem hova tart a karakter és miért. Persze ez később tisztázódott számomra is, arra kérlek ezekre legközelebb ügyelj.

Jutalmad 100VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nerthus
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Nerthus

Hozzászólások száma : 32
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Feb. 05.
Age : 29

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Nerthus   Vas. Feb. 19, 2012 9:13 am

Út a Szövetséghez

- Volnál szíves megmagyarázni, hogy miként kötöttél ki egy vízesés fölött lógva, méghozzá úgy, hogy csak egy inda tartotta a súlyodat, mely a bokád köré volt tekeredve? – kérdezte egy hideg, de csöppet sem rideg hang meglehetősen érzelemmentesen. Még csak a kíváncsiság is tettetettnek tűnt.
- Hátőőő. Én őőő… Izééé.
- Ne dadogj, az Isten szerelmére! Hány éves vagy, tizenkettő?
- Hé, hátrébb a protkóval vénember! Nem tudom, hogy legutóbb ki volt félholtra verve.
A férfi sóhajtott. Kopasz fején megcsillant barlangterembe beáramló napsugárban. A remetékre oly’ jellemző barna szövetruhát viselt, csontbarna színű övszerűséggel. Tulajdonképpen nem volt öreg, úgy 45-50 között valahol, bár Nerthus nem tudta pontosan. Az viszont mindig örömet okozott neki, amikor a férfit a korával piszkálhatja. Leszámítva persze azt, hogy nem igazán érdekelte az áldozatát. Amolyan szikla volt kívül, bármi is jött az útjába.
Sóhajtani se sóhajtozott soha – leszámítva persze, amikor erthus húzta az agyát. Ő legalább nem készült ki az első perc után, ami rekord. De néha azért az ő homloka is kieresedett.
- Hogy van a bokád? – kérdezte végül, megadva magát.
- Jobb, mint új korában!
A férfi azonban horkantott egyet. Nerthus bámult. Nem tudta, hogy a remeték horkantani is tudnak. Hűű… ez érdekes lesz.
Nerthus levette a jeges zacskót, amiről azt se tudta, mi haszna volt. A férfi, Chie (mer’hogy igen, neve is volt annak a vén trottynak) volt a legjobb gyógyító az egész bagázsból. Mi több, ő volt a főpap, vagy legalábbis Nerthus ilyesmit fogott fel, de nem nagyon értette a rendszert és a hierarchiát, amely itt érvényesült (vagy úgy általában a remetéknél).
Mozgatni kezdte a lábfejét, bokától lefelé, aztán már lábon is volt, nyújtózkodott. Riccs, reccs, ropp. A csigolyái végre helyrerázkódtak a lógásból.
Chie csúnyán nézett rá, mert igen, még ő is tudott csúnyán nézni, persze csak akkor, ha egy bizonyos nőről volt szó. Nerthus pedig, mint mindig, ördögien vigyorgott.
- Mi szél hozott felénk? Ha hiszed, ha nem, nem minden nap lát az ember egy indán lógó mágust, baja vízesés fölött bajba esetten himbálózni. - Most azonban Nerthuson volt a sor, hogy horkantson.
- Hááát, úgy tűnik, hogy mégis érdekelne az a kis mocskos titkotok. Jajj, ne nézz már így rám! - és valóban, ha pillantások ölni tudnának…
- Úgy hittem, nem érdekel… az a bizonyos… dolog.
Chie összevont szemöldökkel nézett rá, a homloka ráncos volt. Amúgy is az volt, egyébként. Mint ahogy azt Nerthus mindig is kimondta hangosan.
- Hmmm. Régen nem is. De meggondoltam magam. Mégis érdekel. Mi több, tetszik. Tök király lenne! – csicseregte vidáman, vagy legalábbis vidámabban, mint általában.
A férfi sóhajtott. Megint. Türelme vészesen fogyott, vagy csak… tényleg öreg volt?
- Jöjj velem.
Nerthus kuncogott, majd így szólt:
- És én még azt hittem, hogy azt fogod mondani, hogy ’Jer velem’. Az olyan ősi… olyan, mint te.
A férfi morgott, de nem fordult hátra, még csak nem is pillantott az őrültke irányába. Egyenesen vezette ki Nerthus a teremből, melynek sziklabarna falai voltak (mivel tényleg sziklába vájták az egész kócerájt), s melyet Nerthus csak úgy ismert, hogy a „gyengélkedő”, de persze ennek is meg volt a neve, amit ő maga adott: „Ha hülye voltál és megsérültél, akkor itt kötsz ki.”
Szűk folyosók következtek, melyek labirintusszerűen ágaztak fel erre, arra, amarra, meg persze: emerre. A falakon fáklyák világítottak. Kellett is a fényük, mert ide nem hatolt be a napfény. Az úton találkoztak másokkal is. Mind tiszteletteljesen köszöntötték Chie-t, míg Nerthusnak csak biccentettek, halkan motyogtak valamit, vagy pedig szemet és fejet a föld felé szegve gyorsan elpucoltak a közeléből. A fekete köpenyes tündérke nem törődött velük, tudta, hogy félnek tőle. Ez pedig nem volt újdonság.
Lassan pedig elérkeztek egy nagy, sziklából vésett, faragott szimbólumú, kétszárnyas ajtóhoz, melyet a férfi betolt, majd pedig belépett rajta, Nerthus-al a sarkában. Egy, a korábbinál nagyobb terembe értek. Belmagassága és szélessége is embertelen, hát még a szemközti fal mentén sorakozó szobrok, melyek hatalmasak voltak. A termet gyertyafényen kívül beragyogta a napfény, mely a csillámló, hullámzó tömjénfüstöt is pompás szellemjátékként adta vissza. Apropó tömjén. Átkozottul tömény volt a levegő, szinte fojtogató és „büdös”.
Ámult és bámult, míg valaki meg nem köszörülte a torkát, persze csak úgy, hogy ő hallhassa. Ismét elindult, összeszedve magát, s megállt pár törpe előtt. Lenézett. Hoppá. Ezek nem törpék voltak. A Vének Tanácsa ült, vagy inkább térdelt előtte. A nevükre sem biztos, hogy jól emlékezett, valamint a pózuk sem tisztán jött le neki. Fránya herbáriás füst. Chie biccentett a jelenlévőknek, akik kórusban ’Chie-sama’-val köszöntötték, de a férfi nem ült le közéjük, hanem Nerthus mellett maradt. Ezzel persze a vének figyelmét a lányra terelve.
- He-helló… - Nerthus zavarban? Jé, ez is ritka látvány, és mégis itt volt. Démonka inkább érezte, mintsem látta, hogy a mellette álló férfi hirtelen és élesen rápillantott a lányra. – Akarom mondani, köhömm… Micsoda megtiszteltetés a Tanács elé tárulni.~ Igaz, hogy szívem szerint máshol lennék, mint vén, ráncos varangyokkal egy teremben… ~
- A hölgy Nerthus Avion .
- Mit tehetünk érted, kedvesem?[/color] – kérdezte az egyik legöregebb, aki Chie üres helye mellett ült.
- Azért jött, hogy igénybe vegye… a kincsünket.
Chie hangja halk, de határozott volt. Az, amit mondott viszont nem éppen váltott ki pozitív hatást. A Tanács fele (12-en voltak, plusz Chie, tehát összesen 13-an voltak a Tanácsban) méregetően nézegette fonott hajú lányt, míg a másik fele felháborodva közölték a tényeket..
- De hisz az képtelenség. Sosem adnánk ki senkinek!
- Egyáltalán honnan tud róla? Tán csak nem… Ön beszélt róla?!
- A tudást az utóbbi 65 évben senki nem kereste. Az utóbbi kétszáz évben pedig senki el nem sajátította! Ez őrültség.
- A lány a halálába megy! Semmit nem tud róla!
- Nem adhatunk ki ilyesmit senkinek. Túl nagy veszélye lenne, visszaélnének vele.
- Nem is beszélve az erőegyensúlyról!
A vének egymás szavába vágva próbáltak magyarázni több dolgot Nerthus-nak és Chie-nek. Nagyon úgy néztek ki, mint a kisgyerekek, akiknek elvették a fagyiját. Hadonásztak, magyaráztak, dühöngtek. A nyugodt, felsőbbrendű aura oda volt. Helyét a káosz vette át, amely ellen annyira harcoltak. És démoni lány egyenesen nevetségesnek találta a kialakult helyzetet. Chie pedig épp akkor köszörülte meg a torkát, amikor Nerthus-ból majdnem egy mosoly tört fel. A vének hirtelen elcsendesedtek, de nem nagyon akaródzott nekik.
- Nem „adnánk” oda neki, ő maga szerezné meg, a saját erejéből, segítség nélkül. Ha a tudás és Kami-sama méltónak találja rá, akkor vezetni fogja a céljához, ha nem, akkor meghal. Ha a sors úgy rendelkezik, hogy túléli a megpróbáltatást és megszerzi a tudást, akkor az jogosan az övé, mert akkor a tudás választotta őt… hordozójának. Ami pedig a veszélyt illeti. A lány erős, nem hiszem, hogy féltenünk kellene. Kevés ilyen emberrel találkoztam, van benne valami… egyedi.
Nerthus ekkor elgondolkozott azon, hogy most Chie valóban kimondta-e azt, hogy őrültnek tartja őt. Nem jutott messzire, mert ekkor kezdett bele ismét a vének fűzésébe Chie:
- Valamint a lány egy mágus. Viszont… jó értelemben. A tudás pedig megsemmisíti azt, aki visszaél vele. Ezen kívül… valóban rég volt, hogy valaki rápillantott a tekercsekre. Ki tudja. Talán már porrá is aszalódtak. Talán valakinek meg kellene néznie, hogy épek-e még… - Chie arcát egy ravasz mosoly villanyozta fel.
A Tanács erre újra változott: akik eddig kételkedve méregették, azok most bólogattak, akik pedig rosszallóan vizslatták, azok most érdeklődve pillantottak felé. Úgy tűnik, bekapták a horgot. Nerthus arra tippelt, hogy nem tartották képesnek a tekercsek megszerzésére. Jó. Ne is tartsák. ~ Így legalább lesz mit röhögve a képükbe dörgölni. ~ Gondolta naivan.
- Ám legyen. Megpróbálhatja megszerezni a tekercseket. Viszont figyelmeztetlek, kislány, hogy nem lesz egyszerű. Valószínűleg nem is éled túl. Ennek ellenére is igényt tartasz a tudásra?
Nerthus vállat vont és bólintott – ami persze a végtelenségig bosszantotta a véneket. Helyes, ez is volt a célja. Csíny letudva. Chie kivezette a teremből, maguk mögött hagyva az ülő, mormogó trottyokat, akik még hosszan az esetét tárgyalták. A végén még fogadnának is… Ismét belevetették magukat a folyosórendszerbe. Jobbra, balra, megint balra és végül jobbra. Fel a lépcsőn, el egy szobor mellett.

- Mikor óhajtod kiállni a… próbát? – kérdezte hosszú csönd után Chie, miközben meg sem állt, csupán a fejét fordította egy picit Nerthus irányába.
- Amint lehet. Akár most is. Nem. Főleg most. Most akarom. Kuhuhuhu…!
A férfi sóhajtott. Megint.
- Azt sem tudod, mit kell csinálnod, és máris belerohansz? Miért?
- Bízom a képességeimben.
A férfi itt végigmérte tetőtől talpig, ami kicsit frusztrálta Nerthus-t.
- Helyes, szükséged is lesz rájuk.
Azzal benyitott egy terembe. Vagy legalábbis Nerthus azt hitte, de tévedett. Nem volt ez se terem, se szoba, csupán egy kamraszerű valami. Aztán Chie magával hozott egy fáklyát a folyosóról, így bevilágítva az egérlyukat. Tele volt fegyverekkel, ruhákkal és egyéb harci eszközökkel. Még szép, hogy Nerthus-nak leesett az álla. Tudta, hogy Chie és a társai meglehetősen harciasak voltak, de mondjuk azért nem sejtette, hogy ennyire.
- Szükséged lesz ruhára.
- Ha?
Chie a szemét forgatta. Annyira nem remetéhez illő ilyet tenni…
- Ruhára. Ugye nem gondoltad, hogy szoknyában fogsz szaladgálni kint a dzsungelban?
- Dzsungel? Hűűű, ez olyan barbárul hangzik a te szádból.
Csend. A férfi halántékán kidagadt egy ér.
- Ne vitatkozz. Ezt fogod felvenni. Nincs ellenvetés – azzal Nerthus kezébe nyomott egy ruhagombócot, ami meglehetősen nehéz volt. És kemény.
- Hé, ez ugye nem olyan béna csuklyaruha, amit ti is viseltek? – kérdezte tétován, majd pedig báránymosollyal felnézett a férfira. – Bocs.
Chie sóhajtott, majd mikor Nerthus a szeme láttára kezdett vetkőzni és öltözni, gyorsan elfordult és morgott, mint egy kóbor kutya. Pár perc keserves harc után végre felöltözve állt, bár csak a rúha változott meg rajta, semmi más. Kicsit bő, egyrészes, mégis hátul nyitott ruházat, középen a karcsú derekánál összekötve, illetve a nyak mögött újra egyesülve egy nem mindennapi csuklyává kinőve magát. Amolyan feketeszerkós-halálosztó-halálisten.
- Adok neked egy tanácsot. Vagy kettőt. Sose kételkedj abban, amire vállalkoztál, se önmagadban, mert akkor véged. Valamint: engedd, hogy megtaláljon.
Nerthus itt már meglehetősen összezavarodott, s csak akkor tért észhez, amikor a sziklatemplomon kívül állt, a rozoga függőhíd előtt. Hátrapillantott, s még épp elkapta Chie búcsúmondatát:
- Ó, és még valami: ne halj meg!
Aztán a kopasz férfi eltűnt.
Nerthus pedig magára maradt.
És nem tudta, mit csináljon.
Vagy hogy merre menjen.
Hééé! Erről miért nem szólt neki senki?!
És akkor még csak 15 éves volt...

***Vége az első fejezetnek***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona

Hozzászólások száma : 583
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 32

TémanyitásTárgy: Re: Nerthus   Kedd Feb. 28, 2012 3:06 pm

Nos a sztori felkeltette az érdeklődésem, jók a gondolataid, és a karakter jellemét is ügyesen hozod. Viszont (főleg az elején) sok az elírás, gyakran találkozom érthetetlen mondatokkal is, amik teljesen ki tudnak zökkenteni.
Egy konkrét példát is meg kell említenem: "csontbarna színű övszerűséggel" - Tudtommal a csont nem barna, nem értem ez honnan jött. Még egy: "kérdezte egy hideg, de csöppet sem rideg hang meglehetősen érzelemmentesen." - Milyen az a "hideg" hang? és ha valami cseppet sem rideg, akkor nem lehet érzelemmentes. Az ilyenekre figyelj oda jobban, illetve a Word-ben, de még itt a fórumos szerkesztőben is alá vannak húzva a hibás szavak, ami nagy segítség a helyesírást illetően. És igen, tudom, hogy van valamilyen problémád, de sokszor írsz teljesen hibátlanul, így ezt nem fogadom el kifogásnak. Smile

Jutalmad 200 VE! Várom a folytatást!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nerthus
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Nerthus

Hozzászólások száma : 32
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Feb. 05.
Age : 29

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Nerthus   Szer. Feb. 29, 2012 10:18 pm

Rögös Ösvények

Már fél napja itt bolyongott, azt se tudta, hol van, vagy hogy mennyi az idő, vagy hogy merről jött. Csak annyit, hogy merre megy: előre. Ezzel csak az volt a baj, hogy néha ez nem éppen sikerült. A fekete hajú kócos tincsekben szökött ki a feltűzésből, s most idegesítően csüngtek az arcába. A csuklya alatt az orrát felhúzta, ráncolva azt, tipikus undorodás jeleként. Hát igen. Sok volt a bogár, a sár, a bogár, az állat, de főleg a bogár. És ő UTÁLTA a bogarakat, túlságosan is hasonlítottak szerinte az emberekre.
Mászott hegyet, sziklát, fát, emelkedőt, kelt át patakon, még nagyobb patakon, kidőlt farönkökön és mocsarakon, ami úgy általában meglehetősen undorító volt – még a papucsát is majdnem elhagyta! Hát igen. Ez szívás. Az egyik patakban ivott és fürdött, valamint halászott is, hogy aztán tűzön megsüsse a halakat. Fa tetején aludt. Nem fog olyat kockáztatni, hogy egy brummogó hegyi maci ébressze fel kora reggel.
A második nap ugyanúgy telt, ahogy az előző, habár kezdett pánikolni. Ez a placc hatalmas volt (fogalma sem volt, melyik országokba nyúlt át), úgyhogy felmászott egy magas fa legtetejére, hogy aztán körülnézzen, amit szinte teljesen felesleges volt. Váh, mekkora egy idióta. Semmit sem ért el vele és mind addig tovább koptathatta a lábát a bogarak lábára taposva néha. De az ember néha nem csak apró kis ízeltlábúak lábacskájára képes rálépni, hanem a helyes útra is. És bingó. Hosszú keresés után végül rátalált az első jelre. Halvány volt, szinte alig észrevehető, de ott volt. Aztán jött a következő is, meg a harmadik és a többi. Legalább volt már iránya, amerre mehetett. És ment is. Az apró kis kövekből kirakott nyilak a földön. Ki gondolta volna, hogy csak ezeket kell majd követnie. De odajutni a célhoz azonban már hosszabbnak bizonyult, mint először gondolta. Hoppá, hát igen. Erre nem gondolt éppenséggel, de mindegy, ment és kész.
És az út vége egy kis ajándékot rejtett a számára. Egy újabb kövekkel kirakott apró kis zöld tisztás. Virágokkal és annál is több kővel. Egy kör és valami ismeretlen szimbólum, ki gondolta volna. Viszont amint belépett a jelzésekkel teli körbe felizzott alatta. De nem történt semmi. A kör csupán egy pillanatig erejéig ragyogott fel, mely eltűnt nyom nélkül. Ez volt az indulópontja az útjának és a kör elfogadta őt, továbbengedte, egy szó és jel nélkül.

Nagyjából éjfélre járhatott az idő – igazándiból fogalma sem volt róla, ezt is csak a csillagok állásából tudta megsaccolni. Az erdő átkozottul sötét volt. Szürreálisan. Hiába világított a Hold, de még sem ez, sem pedig a csillagmiliárdok apró pontjai sem adtak fényt. Illetve igen, de nem annyit, hogy lássa, merre megy. De már hozzászokott. Ez volt a harmadik éjjel, s ma telihold volt. Nerthus érzékszervei kiélesedtek. Ugyan vakító sötétség ölelte körbe, mégis látott valamicskét. Épp eleget ahhoz, hogy ne bukjon fel minden gyökérben. És nagy volt a csönd. Irreálisan. Nem volt madárcsicsergés, rovarok zümmögése. A szél nesztelenül lengette a leveleket. A világ elnémult.
És Nerthus tudta, hogy ez nem normális. Elveszett lány volt ebben a világban, de nem holmi tizenkét éves kis elkényeztetett csitri. Lehet, hogy paranoiás volt, de mintha szemeket érzett volna a hátán, a tarkóján, mindenütt.
A levegő nyomott volt a feszültségtől. Legalább most már tudta, hogy nincs egyedül.
Egy apró mozdulat, egy apró reccsenés, és Nerthus erein végigáramlott az a híres neves adrenalin. Az ellenfelei – valami azt súgta, hogy az életére pályáznak – támadásba lendültek. Rögtön elugrott onnan, ahol az előbb állt és ahogyan visszanézett rá, a hold fényében látta, hogy ott most egy szörnyszülött kuporgott. Állatias test, szálkás, de jól kivehető izmok. Két lábon álló valami, óriási és végtelenül éles karmokkal, hosszú, hegyes fogakkal. Nem volt sem állat, sem ember. Kimérára hasonlított, vagy talán egy démonra a régi mesekönyvekből. És a támadó nem volt egyedül.
Nerthus mindennemű tétovázás nélkül megpihent a földön, miközben a hátát az egyik fának vetette és várt. Nem akart olyan valamire rátámadni, aminek nem volt tudatában a képességeivel. Várt, hogy a szörny támadjon rá – és nem is kellett igazán várnia. A szörnyszülött ugrott, bár inkább vetődött, s kinyújtózkodott a levegőben. Alacsony röppályát írt le, s eközben kimeresztette a karmait Nerthus felé. A lány megfeszült és várt. Amint eljött a pillanat kicsit balra lépett, majd pedig valami megmozdult a kezén. Egy éjfekete kígyó, mely körbeölelte a szörnyet és megállította még a levegőben, így elkerülve a karmokat és a fogas fejet. Aztán a kígyó megfeszült a testén, ahogyan a csontok jól halható törése bezengte a sötétséget, a bőr átszakadta testén, a csontokon megvillant a hold fénye, miközben a sebekből piros kristálypor szivárgott folyékony vér helyett. Aztán a szörny semmivé lett, pont miután „elvérzett”, s épp azelőtt, hogy a többi lény is támadásba lendült volna.
Nerthus pedig hirtelen nagyon elfoglalt lett. A legelső szörny, amely odaért, szinte azonnal meghalt. Ez is Nerthus-ra akarta vetni magát, de a lány az előre feszített karmos karok közé manőverezte magát, leguggolt, s a szörny fején keresztül a kígyója, mind egy dárda meredezett az ég felé, piros csillogást hagyva maga mögött és körül. Aztán kart tört ketté, lábakat, derekakat és hátakat őrölt porrá. De még mindig végeláthatatlan volt a szörnysereg.
Ismét elérte őt egy hullám. Az elsőnek kicsavarta a fejét, ahogyan megzavarta valami. Egy látomás. Mintha a következő jel akarta volna megmutatni neki magát. Látta maga előtt a pontos helyét, az odavezető rögös utat. És jól tudta, hogy az egyetlen probléma: egy egész hadsereggel kellett szembenéznie ahhoz, hogy eljusson odáig. Lehetőleg élve. A világ ismét fordult egyet, ahogyan visszatért a valóságba. Minden visszaállt normálisba, s már jól is tudta a pontos helyet, amit keresett: kicsit keletre, nem is messze attól a ponttól, ahol jelenleg volt.
Nerthus pedig ezen felszívta magát. Kipattant rejtekéről, s már neki is iramodott a táv legyűrésének. Felugrott a levegőbe, de még itt sem hagyták békén. Jó pár kiméra a magasba ugrott, üldözve Nerthus-t, aki már kész ostorként funkcionáló kígyóival várta őket. Megpördült a tengelye körül, a kígyók pedig vasbeton ostorként söpörték őket vissze a talajra. De landoláskor a földön tartotta a tekintetét, majd pedig hirtelen felpillantott maga elé, a haja táncot járt körülötte, mint a vörös tűz, s szemei macskásan világítottak a tűz fényében. Élvezte azt amit csinált. De tudta, hogy ha így folytatja, meg fog halni, így pedig megindult. Felturbózta az elszántságával a futását. Már csak száz méter volt hátra.
Hármat egyszerűen félresodort a kígyókkal futás közben, a többit átugrotta.
Már csak ötven.
Pont a rohanás, a hulló tetemek és a szörnyek határán száguldozott, amikor hirtelen feltűnt előtte egy csúf alak, s vészesen közel kerültek a karmai Naka nyakához és mellkasához.
Már csak öt méter.
Két elhalálozási lehetőség: vagy a tömeg, vagy a karmok.
Nerthus a harmadikat választotta.
Hirtelen áthelyezte a súlypontját, s térden csúszott el a kifeszített karmok alatt épphogy egy centivel még úgy is, hogy teljes felsőtestével hátrahajolt. A lendület pedig bevitte csúszás közben egy kőkapun keresztül, ami amint, hogy ő beért, becsapódott, kizárva a szörnyeket, és bezárva Nerthus-t az ismeretlen sötétségbe.

Sötét volt, sötétebb, mint kint, itt ugyan nem volt semmilyen fényforrás. Nerthus lassan kifújta a levegőt, majd pedig feltápászkodott. Könnyű volt bejutni, de hogyan tovább. És ahogyan erre gondolt, a falakon lévő fáklyák meggyúl adtak, csak úgy. Viszont amint visszanézett látta, hogy erre nem fog tudni kijutni. Így egy másik kijáratot kellett keresnie. És amúgy sem azért jött, hogy a célban visszaforduljon.
Elindult hát lefelé a régi, poros, kisállatok csontjaival beszórt nagy kőlépcsőkön visszahangzó léptekkel. A hely üres volt, néma, elhagyatott, s bár nem érzékelt veszélyt, mindvégig résen volt. Ahogy haladt lefelé egyre hidegebb lett. És egyre ritkább és nyomottabb a levegő. Aztán a lépcsők elfogytak, s az arany lángok fénye kör alakú, csúnyán kialakított sziklateremre vetültek. Igaz, ronda volt, de tele elzárt tekercstartókkal. Mindegyik kulccsal volt nyitható.
~ Te jó Isten! Mégis milyen nagy kulcskarikára fér rá ennyi kulcs?! És mennyi időbe telik, mire megtalálja az ember a kívánt dobozt nyitó egyetlen egy kulcsot?! ~
De amit ő keresett, az nem a falak menti tárolókban volt. Hanem a terem közepén, ahol egy hatalmas lyuk éktelenkedett a sziklapadlóban, s a lyuk, mi több, szakadék mélyét nem érték el a lángok fénye, magyarán nem akart direkt beleugrani, hogy megnézze, milyen mély is valójában. A kör alakú szakadék közepén egy kőkiemelkedés, egy kőpódium állott, szintén kör alaprajzú. Négy rozoga, keskeny és vékony kőhíd vezetett be, ami őt még talán elbírja, de lehet, hogy nála nehezebbeket már nem.
Óvatos, macskaléptekkel besétált, nem figyelve a repedezés hangjait, a választott kis kőhíd szélének pattogzását. A letört és levált darabok a mélybe zuhantak, de nem koppantak. Sarok először, majd pedig talp, óvatos és precíz súlyelosztás. És végre beért a kőpódiumra. Az emelvényen csak egy doboz feküdt – aranyból volt. A ládából azonban erős pulzálás jött, s egy gyors pillantással meg tudta határozni a félhomály ellenére is, hogy tele volt vésve ősi jelekkel. Pecséttechnika és nem valószínű, hogy meg tudta volna törni, úgyhogy nem is próbálta, inkább a zárra nézett, amely a doboz tetején lapult.
Amint hozzáért a dobozhoz valami megcsapta. Nem kívülről, sokkal inkább a fejében, a lelkében. Valami erős és ellentmondást nem tűrő érzés, mely körülölelte az egész énjét. És ő lángolt. Belül csak, nem kívül, de ettől függetlenül ugyanannyira fájt. Lenyelte a sikolyát, amely kitörni készült, s megmarkolta a doboz éleit olyan erősen, hogy még az ujjai is belefehéredtek. Összeszorította a szemeit, ráharapott az alsó ajkába. Azt remélte, hogy a dobozba kapaszkodva elmúlik majd a fájdalom, de csak intenzívebb lett. Nem tudta, hogy el kellene engednie a tárgyat, de nem is akarta. Eleinte próbálta elhessegetni a fájdalmat, a kínt, de nem sikerült, így hát szembeszállt vele – nem csoda, hiszen mazo a drága. S amint felállt a fájdalommal szemben, az megszűnt.
A lángok a fejéből eltűntek, az égető érzés megszűnt, s forróság sem perzselte idegszálait. Ismét tudott lélegezni. A lakatot pedig mindenféle gondolat nélkül forgatni kezdte. Valamilyen szó nyithatta ki a dobozt, ebben már akkor biztos volt, mikor még nem érintette meg azt. És a szó „tudás” azonnal a fejébe szökkent. A Tanács folyton ezt ismételgette.
És be is jött.
Kattogás és lánccsörgés hallatszott csak pár másodpercig, visszhangozva a teremben, majd pedig a ládikó kinyílt, feltárva tartalmát. Valóban tekercs volt benne. Gyorsan kikapta, visszazárta a ládát és már le is ugrott a pódiumról, biztos lábakon érkezve a sziklapadló peremén. Elrakta biztonságos helyre a tekercset, majd pedig kiutat keresett. Talált is egyet a kör alakú terem másik végében, ami pont szemben volt a bejárattal. Kifelé menet szétnézett egy kicsit. Először azt hitte, hogy csak tekercseket talált, de tévedett. Volt itt pár régi, rozsdásodó páncél és pár kard. Egy kígyó mozgására emlékeztető, hullámos alakú kardot felkapott.

Már éppen elhagyni akarta a földalatti „kincstárat”, mikor embertelen csöndet érzékelt. Noha ez csak természetes, mivel egyedül volt az elhagyatott, mégis telezsúfolt bunkerban, ez a… csönd… most valami más volt. Szokatlan.
A levegő – mely amúgy is veszélyesen alacsony oxigénszintű volt –, most hirtelen végtelenül nyomott lett. Nerthus-nak pedig rossz előérzete támadt. Nagyon, nagyon rossz. Megtorpant, mozdulni sem mert, csak állt és várt, hogy kiderüljön: most vajon Kami-sama mit ejt a fejére, milyen csapást és kihívást?
Nem kellett sokat várnia – a válasz szinte azonnal megjött, és aligha volt biztató. A néma csöndet és hullaszagot egy gurgulázó, morajló hang váltotta fel, melynek fizikai aspektusa az egész teremrendszert megrázta. Majd pedig fémes csikorgás és nyikorgás közepette a tekercsrengetegtől és az antik tárgyaktól elzárta őt egy lefelé zuhanó vastag fal, mely egy középső gyűrű gyanánt zárta el a kincseket attól a résztől, ahol semmi nem volt. Semmi – leszámítva őt magát.
Aki most kint ragadt.
És volt egy olyan érzése, hogy ha bent maradt volna, akkor most nem kellett volna félnie.
És igaza is volt.
A morajlás és a gurgulázásnak is volt oka – ahogyan a fémes nyikorgásnak is –, viszont ez meglehetősen idegesítő volt: a fal mentén lévő hatalmas kínai sárkányfejek szájából vastag és erős lövelletű és széles átmérőjű vízsugarak nyíltak fel, ezáltal lassan, de biztosan elárasztva és megtöltve a külső gyűrűt. A két fal közötti szélesség 2 méter, míg a mennyezet itt csak 5 méter magasan volt, s bár maga a külső gyűrű hosszan futott, rengeteg sárkányfej volt.
Hoppá. Fulladásveszéééé~ly!
Nerthus leesett állal figyelte, ahogyan a beömlő víz elkezdte megtölteni a „járatot”, ahol ő is tartózkodott. Csak akkor kapott észbe, hogy valamit mégiscsak csinálnia kellene, amikor már a térdénél járt a víz – és ez meglehetősen gyorsan történt. Megrázta kócibóci kobakját, majd pedig (jobb ötlete nem lévén) elkezdett valami kis huzantyút keresni, melyet berántva elszívó csatornák aktiválódnak, vagy egy létra nyílik le, amin keresztül a felszínre mászhat, vagy egy olyat, ami egy ajtót nyit.
Elindult hát a talajt, a falakat és a sárkányfejeket tapogatva, kiutat keresve. Bármilyen kiutat! A víz viszont veszélyes iramban lepte el a szűk és alacsony járatot – Nerthus ideje egyre csak fogyott: már a derekánál járt a víz.
Sárkányról sárkányra haladt tovább, megőrizve hidegvérét – tudta ugyanis, hogy amint elveszti a fejét, meghal. A pániknak pedig itt nem volt helye: egyrészt azért, mert természetes reakció gyanánt növelné a légzésszámát, így elszívva és felhasználva az amúgy is kevés levegőt, melyet a víz egyre jobban kiszorított.
Még mindig semmi – és már a válláig ért a víz.
Már a víz alá kellett merülnie, ha végig akarta taperolni a talajt. De az sima volt. Semmi kallantyú.

Akkor aztán támadt egy ötlete.

A víz alatt lévő nadrágját megragadva végül kettészakította azt, majd szabadjára engedte a vízben. A fecnik egy pillanat erejéig lassan süllyedtek, majd pedig elindultak útjukra. Volt sodrás. Magyarán valahol volt valami, ami szívó hatást gyakorolt. A felszínre tört egy pillanatra, hogy levegőt vegyen – a vízszint már a plafont közelítette. Aztán alábukott és úszni kezdett. A fekete cetlik eleinte lassan, majd pedig egyre gyorsabban haladtak egy bizonyos irányban, Nerthus pedig a nyomukban. A gyorsuló tempóval könnyen fent tudott tartani, szinte falta a távolságot. Viszont a levegője is egyre fogyott – a víz pedig egyre több lett.
Majdnem két fullasztó perc után viszont a fecnik süllyedni kezdtek egy spirál pályán. Nerthus követte útjukat tekintetével, s csak egy pillantást vetett a talaj felszínéből épphogy kiemelkedő tárcsaszerű résznek, mikor gyorsan a plafont vette célba, levegővételi szándékkal, viszont csak vízzel ellepett menyezettel találta szembe magát.
~ Bakker! ~
Elrúgta magát a plafontól, a fekete haja a vízben uszályként úszva, éles kontrasztban a márványfehér arcával, melyet most a koncentráció ráncai csúfítottak el. A tárcsát elérve a keskeny kis résbe préselte ujjait (letörve körmeit), felsértve a körömágyát és a körmei alatti részt, így tíz vékony, oldalra és lefelé szivárgó és kanyargó vércsíkot húzva, melyek füstös jelleggel tűntek el a tárcsa alatt.
Ő pedig próbálta felfelé feszíteni a tárcsát, mely több évszázada ott volt, s jó pár évtizede nem volt még csak megérintve se. Magyarán: nem éppen akart mozdulni. Mire erősebben próbálta húzni, miközben lábaival felfelé tolta volna magát, így is segítve saját ügyét.
A másodpercek pedig halálos lassúsággal teltek.
Nerthus pedig egyre dühösebb lett, míg a levegője egyre fogyott. Buborékok formájában szöktek meg szájából, mikor egy utolsó rántást intézet. A szikla-fém tárcsa megmozdult, majd pedig újabb erőkifejtésre felpattant, Nerthus kezében maradva. Aki persze nem szuvenírért jött, úgyhogy gyorsan arrébb dobta és belepréselte magát a lyukba, melyen keresztül a vízmennyiség elfolyt, mint a kádban. Nem volt más választása ugyanis, a be és kijárattól is elzárta a nemrégiben lezuhanó falgyűrű, s mivel nem akarta megkockáztatni az ereklyék sérülését azzal, hogy szépen áttöri a vastag falat, ezért maradt ez az ötlet.
Ez az átkozottul ostoba ötlet.
Avagy a csúszda effektus, álá víz.
- Wááááááááh! Tejóistensegíííííts![/i]
Nerthus hangja visszhangzott a sötét barlangrendszerben, ahol az egyetlen „fényforrás” a kéken foszforeszkáló csepkőszerűizé falak biztosítottak. Ezt persze felfogni nem éppen sikerült, mert éppenséggel szabadesésben zuhant a pokoli vízi csúszdán.
Ezzel még nem is lett volna baja, viszont a mélyben olyasmit látott, ami még az ő nem éppen százas agyacskájának sem tetszett: tüskékként, karókként felfelé merevedő, hegyes végződésű cseppkőképződményeket, amelyet szintúgy űrlényi fényüket sugározták. Nerthus zuhanás közben a szintén lefelé haladó víztömeg alá került, háta pedig súrolt valami nedves szilárd…
~ Fal! ~
A víz alatt kinyitotta szemeit (bármennyire is kellemetlen volt), majd pedig a faltól elrugaszkodott – teljes erejével. Így kikerült a vízsugár alól, s megkezdte szép ívét – melyet még egy madár is megirigyelhetett volna – a szemközti fal irányába, mely jelen pillanatban az egyetlen reménye volt a túlélésre.
A hátára erősített kardot lecsatolva köszöntötte a szemközti falat. Pontosabban: szépen beledöfte mind az éles pengét a szilárd anyagba – amely, mint kiderült, nem is volt olyan kemény, sokkal inkább habkőszerű A penge tehát hasították azt, szikrákat pattintva, hevítve a fémeket és megerőltetve az azokat tartó izmokat. A zuhanása lelassult, viszont nem állt meg – a talaj viszont vészes gyorsasággal közeledett.
Az izmai pedig egyre jobban kimerültek a megterheléstől.
A pengét is féltette, mert ha az egyik is eltörik…
Aztán megállt.
Nerthus kifújta a levegőt, amiről azt sem tudta, hogy tartotta. Lenézett. Alig úszta meg ép bőrrel, de most már látta azt is, hogy a víz ismét elfolyási iránnyal rendelkezett. Egy határozott mozdulattal kirántotta a pengéket a falból és a maradék távolságot nyugodt szívvel zuhanva győzte le. A talajra érkezve elrakta a próbáknak kitett fegyvert, majd pedig megvizsgálta a kis tavat, amelynek felszínén örvényszerű mozgás jelezte, hogy a víz elfolyt valahová. Úgyhogy sóhajtott egyet, majd nagy levegőt vett, s belevetette magát a vízbe, megkezdve tüdőszorító útját.
Az immáron már napfényben úszó külvilágban törte át a víz felszínét egy nyugodt tó kellős közepén. Úgyhogy szépen a partra evickélt és kirángatta magát a végre száraz, viszonylag veszélymentes köves-füves-homokos részre. És elterült a napfényben, nagyokat lélegezve, miközben gyermekies arcát egy őrült vigyor villanyozta fel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Elfman
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Elfman

Hozzászólások száma : 315
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Sep. 20.
Age : 29

TémanyitásTárgy: Re: Nerthus   Csüt. Márc. 08, 2012 12:45 pm

Nahátakkor, mivel is kezdjem. Először azzal, hogy tetszett a kaland, és természetesen elfogadom, de itt még ne hagyd abba az olvasást, ugyanis lenne néhány hozzáfűznivalóm.
Nem tudom tetted-e, de ha nem, akkor ezen túl olvasd át egy-kétszer a kész munkát miután bepostolod. Van pár jelentéktelen hiba, amit ki lehetett volna küszöbölni így. Azt mondom jelentéktelen, de a hibák sajnos mindig elterelik az olvasó figyelmét az történetről. Véletlen benne maradt egy dőlt betűs BB-kód is az egyik gondolat végén, ezt kérlek javítsd ki.
A másik, hogy tetszik a mesélői hangod! Jól érzékeltetsz dolgokat, viszont van pár szó amivel nem vagyok kibékülve, pl. placc, turbó, magyarán, agyacskája. Ezek nekem furcsán hatottak, mondhatni kizökkentettek az élményből. Ha E/1-ben írsz jobban belefértek volna (már ha a karaktered jelleme megengedi). Ez persze csak szubjektív vélemény, úgyhogy nem vettem figyelembe a döntésnél, csak gondoltam megemlítem.
Maga az egész viszont tetszik, kíváncsi vagyok hova fog kilyukadni a történet!

A kukacoskodásom itt véget is ér, most már bezsebelheted jól megérdemelt jutalmad, 200 VE-t!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Nerthus   

Vissza az elejére Go down
 
Nerthus
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: