Az összekuszálódott rendszer

Én is jelentkeznék!

További információkra várva máris tűkön ülök! !

já voll Küldetésre jelentkezem !!

Az a pillanat is olyan volt mind a többi, semmiben sem különbözött a megszokott hétköznapi, már már ezerszer látott és átélt, az ember számára szinte már jelentéktelen jelenetektől. A vonat lassú fékezése az az emberre ható furcsa érzés, ahogyan a gyomra a torkába szökik egy pillanatra. Vagyis az legtöbb embernél ez volt a legjellemzőbb, mikor a vonat nagy sebességéről alig néhány másodpercen belül lassul le szinte a nullára. És ha az ember nem is érzi ezt a furcsa érzést, a fejük fölül érkező égi csomagáldást biztosan észreveszik, főleg ha az ember fejének ütközve kellemetlen s fájó pillanatokat szerez neki.
Lényegében ez történt abban a pillanatban Mikomi-val is, még ha az ő fejének nem is ütközött semmi és nem is érezte a torkában gyomrát, bár a vele szembeülő két férfiról már nem igazán volt elmondható, hiszen az egyike fejét, míg a másik a száját fogta erősen, de hát a férfiak már csak ilyenek, nem igazán bírják a kemény dolgokat, a megrándító dolgokat, csak a fájdalmat. A vonat pedig nem mozdult egy tapontat sem. Némán állt a völgy között és semmi jele nem volt annak, hogy igazán lényeges megállás volt ez a megállás. Idegen fegyveres alakok sem jelentek meg és nem lehetett hallani sem robbanást, de mozgolódást odakint. Egyszerűen megállt, mintha beért volna a megállójába.
~ Ez így nem lesz jó! Egyszer találkozol a nagypapival ennyi idő után és akkor is késni fogok... csak induljunk tovább...~ ült a helyén, a lábait keresztbe rakva, a keze a mellei ellőt összevonva és az újai táncot lejtettek a másik alkarján. Néma és hosszú percek következtek, ahogyan az ajtó lassan kinyitódott és egy férfi lépett be rajta. Magas, szakállas és nagydarab, bár inkább volt hájad, mind izmos, de akkor is elégé nagydarab volt.
- Sajnálattal közlöm, hogy a következő megállónál apróbb technikai okok adódtak, ezért a minden érkező és távozó forgalmat le kellet állítani! A szakemberek már dolgoznak a hibán. Megértésüket köszönjük!- és szegény flótásra csak úgy záporozni kezdtek a kérdések, melyekre a legjobb tudásával meg is próbált válaszolni. De egyvalami, egy apró kis kérdés és rá a válassz, na az volt a lehető legfontosabb és legdöntőbb, abban a pillanatban. - Körülbelül egy-két óra és a hibát rendbe hozzák hölgyem...- közölte az öreg nővel, aki kettővel ült Mikomi-ellőt és ha igaz, vagy hamis is volt ez a válassz, Mikomi valahogy érezte, hogy nem várhat ott.
Felállt, ahogyan levette a vele szemben ülő férfiról a csomagját, mely éppen orrba vágta a vészlassításkor és minek eredményeképpen azóta az órát fogta és próbálta elállítani a vérzését, vajnyi kevés eséllyel. Elindult a kalauz felé, aki meglepődve állt ellőtte.
- Hova kisasszony? -kérdezte meglepődve, miközben csak ő állt Mikomi és az ajtó között.
- Onibus városa gyalog úgy. Egy órára lehet innen nem? -kérdezte a férfitól, aki hamar számolgatni kezdett, ahogyan valamit motyogott magában.
- Hát a vonattal fél óra lenne még az idő, amihez hozzáadva a gyorsaság közötti különbséget... hát...- vakarta meg a tarkóját- ...megvan szerintem az másfél óra is, de akkor is! - tette a csípőjére a kezét . Ameddig én vagyok a kalauz, út közben senki sem fog leszállni erről a vonatról!- arca magabiztos volt, ahogyan Mikomi lágyan felsóhajtott.
- Hát arról tehetek, hogy soha többé ne legyen már senki, ha nem áll félre...- és ennyi elég is volt a férfinak, aki azonnal félrelépett és utat engedett a lánynak, aki leszállva a vonatról a sínek mellett kezdett kezdett el sétálni, nem túl gyorsan és nem kapkodva.

~A mester biztos a városban vár már, ha másfél órát kések, azt észre sem fogja venni...~ mosolyodott el~ Ha... azt hittem, hogy soha nem hagyhatja el a szentélyt, de úgy látszik csak nem volt rá indoka, hogy elhagyja. Bár azért furcsa, hogy éppen most akar találkozni velem, pont itt! Egy istenháta mögötti kis városban...~ koptatta az utat, ahogyan a kalauz nem is olyan sokat tévedett, alig több mind fél órát, hiszen a másfél órából, több mind két óra lett, bár azt is elkellet mondani, hogy Mikomi nem igazán vette a fáradtságot, hogy siessen. Végig a sínek mellett haladt, bár amikor elérte a várost inkább az utcákat használta már, mind a vassíneket és az azok alatt levő, néha már korhadt fákat.
- Mikomi mester!- hallotta a tömegből kiabálva egy kislány hangját, ahogyan utat tört a tömegen keresztül. Először maga a fegyvermágus sem tudta igazából, hogy ki az, míg nem nem látta. Kicsit megnőtt és nagyon is megváltozott. A kis úri csemetéből, már már kezdett úgy kinézni, mind annak idején Mikomi, egy olyan kislány, aki nagyon is erőssé akar válni. - Végre megtalálta- mester! -lihegte, ahogyan a lány elmosolyodott.
- Mester? -kérdezte meglepődve Mikomi, ahogyan a kezét a kislány fejére rakta- Nem vagyok mester Eve! Még nem, ahhoz sokat kell még tanulnom és fejlődnöm, ahogyan neked is ahhoz, hogy megvéd magad! -mosolygott, hiszen az a lány aki ellőtte volt, neki köszönhette az életét, megmentette őt és az életét is majdnem odaadta érte, hogy Eve élhessen.
- Tudom, te egy nap olyan erős leszek mind te!- vidult fel az arca, ahogyan elpirult.
- Az még messze van! De...- hirtelen valaki majdnem fellökte, de nem ő, hanem a vétkes húzta a rövidebbet. A kisgyerek a földre esett , a kezében lévő papírok szene szét hullottak a földön. Mikomi komor arccal nézett le a kislányra, ahogyan az egyik papírfecnit felvette, mely a lábbán ért majdnem talajt.
- Ügyetlen egy kölyök, de a mester már vár minket...- közölte Eve, de Mikomi nem foglalkozott vele egy pillanatra. A kezében lévő papírt nézte, ahogyan elmosolyodott.
- Szóval ezért állt meg a vonat...- rakta el a papírt a zsebébe, ahogyan Eve kérdően nézett rá, főleg azután, hogy Mikomi a kezébe dobta a cuccait. - Ezt vidd el a mesterhez! - utasította- Mond meg neki, hogy van egy kis gond az állomáson. Amint végeztem én is megyek és...- paskolta meg újra a kislány fejét- … kérj tőle bocsánatot a nevemben is!- indult el a közeli állomás felé.
- Értettem!
~ Ezért kellett sétálnom mi? Valaki szórakozni egy kicsit... ezt nem fogom neki megbocsájtani, csak kerüljön a kezeim közé...~ érte el az állomást ~ Akármi is legyen az indoka, vagy akárki legyen az, soha többé nem fog szórakozni senkivel!~ nyitotta ki a hatalmas ajtót.

Éppen egy küldetésről tartottam hazafelé, eléggé kifáradtam. Valami idióta begolyózott agyelégtelenségben szenvedő mágust kellett kómaföldre szállítanom. Végül valahogyan sikerült végrehajtani. Az a vadbarom egy jó nagy sebet hagyott a hátamon. Remélem nem jön közbe semmi, és nyugodtan felépülgethetek. Majd eljáttszom, hogy milyen rosszul vagyok és akkor egy ideig nyugtom lesz. Kissé elbóbiskoltam, és közben elképzeltem, hogy a következő két hétben semmi dolgom nem lesz. Csak fekszek szépen egy jó puha ágyban, ágyba hozzák a kaját és semmiért nem majd felkelnem. Ekkor hirtelen egy szempillantás alatt kialudtak a kijelzők amik azt mutatták, mikor érkezünk meg. Hát ilyen az én szerencsém. Gyalogoljak el Magnoliáig? Inkább lopok egy autót, vagy egy kivénhedt töketlen gizda lovat és azon döcögök el. Elég volt nekem ez a seb a hátamon, ami mint tudjuk őrülten fáj .
Pár perc múlva a hangosbemondóban közölték, hogy Onibus állomáson megzavarodtott, a rendszer. A kijelzők nem működnek és a vonatok sem indulnak. Ki lehetett az a kretén aki ilyen hülyeséget csinál?? Jólvan elegem volt kinyírom azt a szemetet és csak azután sziesztázok. Az ilyeneknek dögölni kell! Letépem a fejét és megetetem egy töketlen kivénhedt kecskével! Elkapott az ideg, felpattantam és félre lökdöstem az embereket. Félre az útból, Takarodj, Menj már ezt harsogtam végig, az emberek meg szellemesen üvöltözték utánam a simuljon ki az EKG-d, folytál volna le apád lábán, és egyéb beszólásokat. Végül a kalauz állított meg. Azt mondta meg kell várni amíg a szerelvény tovább haladhat. Én amellett érveltem, hogy sietek, de ez nem hatotta meg. Így hát a talpammal érveltem tovább. Úgy hogy szépen belenyomtam először az arcába utána mikor elterült a mögöttem haladó embertömeg egyéb szervekbe, ha mázlija volt akkor fél vesével megúszta. A vonat fülke végén kimásztam, Felmásztam a vonat legtetejére, és végigrohantam rajta. Onibus már nem volt olyan messzire így végül legyalogoltam odáig. Kicsit közelebbről már látszott az óriási káosz. Az emberek ide oda tolongtak, mindenki ki akart jutni az állomásról, csak hát a maximum két személyes kapun nem fér ki egyszerre az a sok száz ember aki nap mint nap az állomáson áthalad. Végül mire odaértem annak a sok embernek csak a fele maradt ott még egy kicsit tolongani. A sok hülye, ahelyett hogy a sínek mentén megkerülnék az állomást...
Pár perc múlva már fent voltam az irányító toronyban, hogy talán ott megmondják mi a baj. Ám mikor felértem ott is csak káoszt találtam Üvöltöző vasutasok, kalauzok. A kijelzők itt is szarakodtak, úgyhogy megkérdeztem az állomásvezetőt, hogy mi történt. Azt mondta az egyik pillanatban hirtelen pufff és a kijelzők tönkrementek. Valaki tényleg ilyenekkel szórakozik? Idegbeteg állat. Ha megtalálom az lesz a minimum, hogy kinyírom. De egyáltalán vajon mi értelme van leállítani az egész vasútforgalmat? Biztos valami hülye állat akinek ez a szórakozás... Na de kapjuk el azt a vadbarmot ááá!!!!!! Utána sietek haza és két hét szieszta!!!! ^^

Mikomi belépett a hatalmas kapun, ami első ránézésére nem tűnt háromszor nagyobbnak mind ő. Bár a súlya a termetéhez képest viszonylag elhanyagolható tény lett hirtelen, hiszen lényegében nem az egész ajtó, csak a kinyitható, kétszárnyú kis tolóajtót kelet leküzdeni, mely alig volt magasabb két méternél. De egyedül tette. Épphogy belépett az épületbe, a zsongó, káromkodó, panaszkodó férfiak, nőt, az idegesen toporzékoló gyerekek, zsémbes öregemberek tömege mellé. A panaszos kalauzok, személyi dolgozok közé, akik minden áron, természetesen kedvesen és megértően, de próbálták elmagyarázni a felbőszült embereknek, hogy mi a kialakult helyzet.
- Bacsáson meg kisasszony, de a vasútállomás jelenleg kisebb problémával küzd. Szeretném megkérni, hogy …- jelent meg az ajtó mellől egy kicsit törpe fazon, akire még a nem túl nagy termetű máguslánynak is le kellett nézni. Fehér inge, kék kis kosztümje, apró kis szemüvege viccessé tette, még ha a munkája már korántsem volt az.
- Nyugalom! -mutatta meg neki az utcán talált papírt- A megbízás miatt vagyok itt. -kapta ki szinte egyből a kezéből a papírt a férfi, ahogyan az arca boldog lett. Az egyetlen itt dolgoz, akié boldog lehetett abban a pillanatban.
- Egy mágus! Végre! Egy férfi már nekiállt a munkának, de eddig nem sokkra ment vele! Remélem, ön megoldja a problémát! - indult volna el, amikor megjelent valaki más is ajtóban.
Nem sokkal Mikomi mögött sétálhatott egy ideig, de nem vette észre a fegyvermágus ezt, most, abban a pillanatban is csak akkor terelődött rá a figyelme, mikor az apróka kis emberé, aki azonnal elé ugrott és szinte ugyanazt eljátszotta vele, mind Mikomi-val és a szerencsétlennek, a válasz is ugyanaz volt. Mikomi is felé fordult, ahogyan keze nyújtott neki, a jelenet közben a lány tisztán láthatta, hogy Mikomi kézfején ott volt a Lamia Scale jele.
- Látom, nem egyedül kell elvállalnom ezt a megbízást! -mosolygott Melon-ra. - Ennek örülök. Többünknek nagyobb esélye van a sikerre, bár...- nézett körbe- … most az idő számít jobban.
- Elnézést, de akkor megmutatnám önöknek a vezérlőtermet!- vágott közbe a kis törpe, hiszen abban a pillanatban az idő, mindennél fontosabb volt.
Mind a ketten követték a kis férfit az épület másik szegletébe, a személyzeti bejáraton keresztül, fel a lépcsőkön, egy másik szintre. Ott azonban nem tisztaság és rend, hanem ugyanolyan fejetlenség zajlott, mind máshol, pontosabban egy szinttel lejjebb. Egy férfi már a vezérlőpult előtt próbálkozott, mindennel ami van és szinte mindenki őt nézte.
- Jöttek még ketten főnök! - kiabálta a kis munkás, egy magas és zordona emberhez, akinek vicces, amolyan munkás bajusza volt. Nagyokat pöfékelt idegességében a pipájából, ahogyan végigmérte a két lányt. - Talán ők megtudják oldani a hibát! - közölte a főnökkel, aki csak annyit tett, hogy kivette a szájából a pipát és egy szó nélkül jelezte, hogy ott van, lehet próbálkozni.
Mikomi belépet a vezérlőterembe, lassan odasétált a pulthoz, melyet valami furcsa erőmező vett körbe. Nem tudta megérinteni a pultot (jók értelmeztem, remélem a védőhallót!) sem. Kezével megérintette az állát, ahogyan a mellette álló Basho-ra nézett, komoran, de nem bántóan.
- Hát ennek fuccs! -jegyezte meg azt, amit mindenki tudott már- Ezt a mágiát arra találták fel, hogy elzárjanak vele valamit, vagy valakit. Nem lehet egykönnyen áttörni, főleg erővel, vagy mágiával, hiszen akkor nem lenen értelme. Ha jelen lenne egy olyan specialista, aki ebben az ágban járatos, feloldhatná, de így nem sokkra megyünk. Egyszerűbb, ha azután eredünk, aki létrehozta és rávesszük, hogy feloldja. - közölte az álláspontját, ahogyan csakhamar, minden rosszabbra fordult.
Mindent jég kezdett elborítani. A vezérlőpult lefagyott, szó szerint, ahogyan továbbterjedve, nem csak onnan, hanem több helyről is, lassan az egész épület egy hatalmas barlanggá változott. Az utasok, a várakozok és egyéb munkások pedig pánikba estek. És hát, Mikomi-nak sem tetszett az, hogy csapdába kerültek, méghozzá egy ilyenbe.
- Egy újabb csapda? -nézett körbe- Ez gáz! Ha azt akarta, hogy a vonathálózat megbénuljon, akkor most elérte azt is, hogy legyenek túszai is egyben. -nézett a másik két mágusra. -Én így csinálnám. A kisebb káosz vagy baj közepette, odacsalnám a célpontot, vagy minél több embert a célom érdekében, csapdába csalnám, majd túszként használnám fel őket ha szükséges. Ha azonban csak e gy célponton lenne, a tömeg kiváló arra, hogy megöljem őt titokban és el is rejtőzzem. - sóhajtott fel- Aki ezt csinálta, akkor vagy idebent van most is, vagy odakint a közelben! - sétált ki közben teremből. - Akárhogy is! A pánik csak az ő tervét segíti ellő. Megyek lenyugtatom őket, addig jó lenne, ha kitalálnátok valamit.- utasította őket, mintha ő lenen a főnök, de lényegében, csak azért tette, hogy mindenkinek legyen feladatta és a lehető legjobban lehessen megoldani ezt a helyzetet. Bár egy főnök nem éppen ezt csinálja?
Lesétált a földszintre, ahogyan utat tört magának a terem közepe felé, ahol felállva az egyik padra, kiemelkedett a tömeg közül.
- Figyelem!Mondom Figyeljen ide mindenki! -kiabálta, de a a tömeg hangja hangosabb volt. - Oké... ti akartátok! - idézte meg a kezébe a katana-t, ahogyan abba az irányba, ahol a legtöbb ember próbált szabadulni, egyenesen a jégfalba dobta. Ez már elég indok volt ahhoz, hogy az ott jelenlóvők hátrahőköljenek és kérdően néznek körbe, ki is volt a tettes. - color=cyan]Idefigyeljetek! Mindenki leül a seggére és kussol![/color] -kiabálta, miközben egy férfi lépett elé.
- És mi van ha nem azt tesszük, amit mond, mért kellene egy kislánynak...- és Mikomi csak arra várt, hogy ezt valaki feltegyen. A férfi orra abban a pillanatban törött darabokra, ahogyan találkozott a lány csizmája elejével. A férfi ordítás közepette esett össze, ráesve néhány szerencsétlenre, aki épp mögötte állt.
- Mágusok vagyunk! - emelte fel a kezét, hogy mindenki láthassa a céh szimbólumát- Megoldjuk a problémát, de ahhoz elengedhetetlen, hogy nyugton maradjanak! Mindenki üljön le és maradjon csendben! -kiabálta nekik, bár hogyan reagálnak, az már más kérdés.

//Bocsánat a késésért! Most már újra aktivizáltam ezt a Jk-mat! Bár jeleztem a hiányzásnál, hogy jegelem ezt a Jk-t egy kis ideig, ezidáig sem haladott előre ez a kaland, így ha nem gond, írok és talán majd rövidell folytatódik is majd! //

A tömeg kissé vonakodva, de megnyugodó kételyek közepette kezdett lecsillapodni. Láthatólag megnyugtatta őket az a tudta, hogy mágusok vették kezükbe az üget, így pedig nem kelet félniük. Vagyis inkább ebben a tudatban éltek, hogy hibásan-e vagy sem, azt majd a sors eldönti.
De a tömeg elhalkult és bár nem ültek le, legalább a pánikhangulat abbamaradt. ~Hála az égnek..~ fújt el nagyot Mikomi, ahogyan körbenézett az arcokon. ~ De nem sokat tehetünk. Csak a tűz lenne képes megolvasztani a jeget. Ha egyáltalán nem olvasztaná. Ez egy mágikus csapda, semmi sem biztos benne... ha kerültem volna már ilyen helyzetbe, előrébb lennénk, de így...~ nézett körbe, ahogyan meglátott egy fúra alakot a tömegben.
Ahogyan ránézett furán érezte magát, sőt valahogyan amikor a szemük találkozott tisztán érezte, hogy ez az alak, veszélyes. Már éppen szólni akart, vagy valamit tenni, mikor a többiek terve beérni látszott. Csörömpölés közepette tört ketté az üveg, ahogyan a lángoló faasztal belecsapott a jégfalva. A tömeg egyszerre hördült fel, de a kezdette félelem után, végül ők is rájöttek, hogy mire megy ki a játék. Néma pillanatok következtek ezután, ahogyan Mikomi is a falnak szegezte a tekintettét és várta az eredményt.
~Vajon elég lesz...~ kérdezte magától, ahogyan egy pillanatra megfordult és újra azt az alakot kereste a tekintetével, de már nem látta. Hiába kereste, sehol sem bukkant rá.
- Megolvadt!- hallotta maga mellöl az egyik kislány hangját, ahogyan visszafordult és ő is látta. A jégfal olvadni kezdett és a tömeg üdvrivalgásban tört ki és bár nem látta, Mikomi is jól tudta, hogy a társai is úgy mosolyognak odafent, mind most ő maga.
- Végül sikerült...- mondta a kislánynak, ahogyan kisebb zördülés támadt a fegyvermágus háta mögött.
Mikomi is odanézett, ahogyan megjelent ugyanaz a a szempár, de ezúttal már nem rejtegette az arcát. Mintha ledobta volna magáról a köpenyt és felfedte volna, hogy jelen van. Fehér haja kitűnt a tömegből, ahogyan egyre közelebb sétált a terem közepéhez, de a kezdeti meglepettség egy pillanat alatt váltott ki riadalmat és újabb pánikot az emberből, ahogyan valaki elkiáltotta magát.
- Ez...-szólalt meg egy ember a tömegben.- Frozen Slint, a jégmágus, fusson ki merre láááát!-kiáltotta el magát a férfi.
A tömeg pedig pánikszerűen tört ki. Immáron senki sem foglalkozott senkivel. Mindenkinél előtérbe került a saját önös cél és nem foglalkoztak többé azzal, hogy ki mennyit is ér. A férfi megállt, ahogyan kitárta a kezeit, majd váratlanul jégdárdák emelkedtek ki a földből, teljesen mozgásképtelennel téve az eddig is bezárt embereket. De csakis őket.
Mikomi ijedten kapta le a tekintettét a kislányra, aki körül három dárda emelkedett ki a földből és az egyik majdnem elérte a fegyvermágust is, aki ha nem ugrik hátrébb, akár sérüléseket is szerezhetett volna magának a figyelmetlensége miatt. A tömeg megmaradt, de a pánikhelyzet megszűnt.
-Lám, lám, ki hitte volna hogy megtaláljátok az ellenszert a jegemre, de itt a vége, az állomás az enyém, veletek együtt, kedves mágusaim... mondta ördögien, duruzsoló, mély hangján a férfi.
De ekkor váratlan fordulat történt. A férfi megdermedt, de nem magától. Egy alak tűnt fel mögötte, kezében egy kisebb jégszilánkall, melyet a férfi nyakához szegezett. Mikomi messze volt tőle, így nem értette, hogy mit mond az idegen,