KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Strago Rhelm

Go down 
5 posters
SzerzőÜzenet
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeSzomb. Jún. 18, 2011 10:02 pm

A Mester Nyomában I

A Szobor
A naplemente megint a kedvenc romjaimnál ért utol. Kellemes volt az idő, enyhén meleg szellővel, és egy gyönyörű látkép. Jó szokásomhoz híven megint csak a behemótszobrot forgattam a kezemben. Végignéztem minden szegét-zugát, és elgondolkoztam, hogy mennyire részemmé vált ez a tárgy. Semmi mágikus ereje nem volt, de ennek ellenére éreztem, hogy ez még valamikor egy nagy utazásra fog engem kényszeríteni (amiért annyira azért nem voltam hálás). Éteri nyugalmamat egy szemüveg zavarta meg; és a hozzá tartozó kisméretű öregember. Az egésszel nem is lett volna baj, csak valamiért nem örültem neki, hogy az orra két cetire volt a szobromtól és majdhogynem az ölemben tartózkodott a bácsi.
- Ne is zavartassa magát fiatalúr, tegyen úgy, minta itt sem volnék. - Meglehetősen furcsán néztem a bácsira. Igen nehéz volt úgy tenni, mintha ne lenne ott. Ha valakinek már voltak a privát szférájában az valószínű tudja, miről beszélek. Megmozdítottam a karom, hogy eltegyem a szobrot és felálljak, amire az öreg valószínű egy hátraeséssel válaszolt volna, mivel rajta állt a ruhám szegélyén, de mielőtt elrakhattam volna kincsem, privát szférám zavarója felsipított:
- Neeeeeeeeeeee, ne tegye el, csak még egy percet, még egy percet hadd nézzem. -
Miért van mindenki felizgulva erre a darab márványra? Nem ártott még soha senkinek, és remélhetőleg nem is fog.
- Nem akarok gorombán hangzani, de későre jár, nyugovóra térnék, a szobrommal együtt, szóval, ha megbocsátana - azzal felálltam és, ahogyan azt megjósoltam, a bácsi hanyatt esett, de nem, mert kihúzták a lába alól a talajt, hanem, mert a földre vetette magát és elkezdett, mint egy kislány hisztizni.
- Nem nem nem nem nem, maradj itt gonosz fiú, bezzeg az én időmbe, mi nem hordtuk a seggünkben a fejük.....- és társait vágta a fejemhez, ami nem túlzottan tudott engem meggyőzni, de felkeltette némileg az érdeklődésemet.
- Miért olyan fontos magának ez a szobor? - kérdeztem, hátha ettől valamennyire megnyugszik az öreg. Számításom most teljesen bejött, ugyanis a törpe felugrott és teljesen normális hangon válaszolt.
- Az az ereklye nem egy közönséges szobor. - mondta
- Valóban - válaszoltam kissé epésen - valamiért mindenki rá van cuppanva. -
- Az egy behemót testrésze. - fejezte be zavartalanul. Már nyitottam a számat a következő szarkasztikus megszólalásomhoz, de félúton elvesztek a szavak. Mit mondott? Ezt megismételtem hangosan.
- Mit mondott? -
- Az a szobor egy behemót testrésze. – ismételte a bácsi.
- Honnan tudja? - suttogtam - Mit tud még erről a szoborról? - minden nyugalmam elszállt; izgatottan meredtem az apóra. Az meg nyújtotta a kezét.
- Megnézhetem? -
- Természetesen - mondtam túlbuzgón és kis híján hozzá vágtam a szobrot, olyan lendülettel akartam átadni. A bácsi nem neheztelt ezért a húzásért, mivel ő is túlságosan a szoborra volt koncentrálva.
Legalább negyed óráig nézegette, forgatta a kezében. Én ez idő alatt lerágtam minden körmöm a kezemről, lábamról, amikor is elegem lett a várakozásból, és talán túl hangosan is, de rászóltam az emberkére.
- Na! Talált már valamit?! - Az öreg összerezzent, felnézett, és teljesen meglepett arcot vágott.
- Ááá önről szinte el is feledkeztem. - nevetett. Elképzeltem, ahogy letuszkolom a szobrot a mókamiki torkán. - Igen, ha jól sejtem ez nem hamisítvány; definitív behemót eredetű. Úgy tűnik a karmaiból, esetleg a csontjából készült. - Megszagolta, megnyalta, kaparta, vakarta, simogatta, tisztította a szerencsétlen szobrot. - Talán ez a kulcs. - motyogta a bajsza alatt.
- Milyen kulcs? - vágtam rá azonnal - miről beszél? - kezdett már elegem lenni a sok titokzatos beszólásokból.
- Sejtem csak, hogy mit nyit, de remélhetőleg ez az a kulcs, amit már jó ideje keresek, sose lehet tudni. - Felém fordult az öreg, és teljesen ignorálta a kérdésemet - Lenne önnek kedve elkísérni engem egy faluba? Garantálom, hogy választ kap minden kérdésére. -
Először megemésztettem a nonszensznek tűnő dolgokat, amiket a bácsi elhadart nekem, de annyi biztos volt, hogy a behemótok léteznek, és van esélyem, hogy megtudjak róluk egyet, s mást.
- Természetesen elkísérem önt. - mondtam - Mikor indulunk? -
- Óóóó milyen sietősre veszi a dolgot - mosolygott a bácsi -, na, de essünk túl a formalitásokon: Haux Xeno professzor, archeológus. - és kinyújtotta felém a kezét. - Strago Rhelm, földmágus. - és kezet fogtunk.
- Ohoho, mily meglepő, mindketten a földet túrjuk. - már elnézést, de én azt nem túrni szoktam - viszont hirtelen milyen udvariassá vált Strago. -
- Alapjába véve nem vagyok udvariatlan - mosolyogtam én is -, csak érzékeny vagyok arra a szoborra. Mindenki azt hiszi rengeteget ér, és már jó pár kezet törtem el, amik rossz helyen nyúlkáltak (itt most ne értsünk félre semmit). -
- No, akkor ezt egyelőre vissza is adom - mondta Haux professzor, azzal visszaadta a szobrot. – Holnap 9kor legyen a Csillaghegy fogadónál, és akkor velem jöhet. -
- Rendben, köszönöm, hogy magával visz. -
- Ó, én köszönöm, hogy velem tart. - Azzal búcsút intettünk egymásnak, és hazasétáltam. Elaludni alig bírtam az izgalomtól. Végre valamiféle fejlődés van a láthatáron; végre megtudhatok valamit a mesteremről. Leona Rhelm, akárhol is vagy, meg foglak találni.

Másnap korán reggel ébredtem, ami nem szokott jellemző lenni rám, de mivel nem igen sikerült aludni este, így meglehetősen könnyen ment az ébredés. Ennek ellenére nagyon fáradtnak éreztem magam. Bérelt lakásomból kilépve belebotlottam egy döbbent arcú Ayumiba.
- Ki vagy és mit csináltál az igazi Stragoval? – kiáltott rám hirtelen.
- Ennyire nehéz elképzeli, hogy képes vagyok korán felkelni? Most nagyon megsértettél kedves Ayumi. – válaszoltam egy hullát idéző hangon.
- Mi az, ami téged ezen a világon arra tudna kényszeríteni, hogy korán felkelj? – jött a hitetlenkedő kérdés. Hirtelen eszembe jutott, és teljesen ébredtnek éreztem magam. Ayumi még jobban meglepődött élénk arcomon.
- A behemótszobor, végre ki fog derülni a mögötte álló titkoknak remélhetőleg nagy része. – mondtam izgatottan. – Hogy célomat elérjem, semmilyen áldozat nem túl nagy. – mondtam, mint valami költő.
- Huh, ilyet sem hallani tőled mindennap – nézett rám még mindig szkeptikusan a madarász kislány – szóval el fogsz menni valahova? –
- Pontosan, bár, hogy hova, azt még nem tudom, de messze van az biztos. –
- Nem tudod, hogy hova? Ez nem az a megfontolt Strago, akit én ismerek. De legalább kimozdulsz egy kicsit a levegőre, nem fog az megártani. – vigyorgott Zöldike.
- Mert amúgy sosem vagyok levegőn, mi? – kérdeztem szarkasztikusan.
- Ne hagyd, hogy feltartsalak – mosolygott Ayumi – aztán egy darabban gyere vissza, mert ha nem jössz vissza, ki fogja a fényt depressziójával feketíteni? – nevetett. Erre csak egy savanyú fintorral tudtam válaszolni, majd elindultam a fogadó felé, ahol elméletileg a professzor tartózkodott.
Nem volt órám, így nem tudtam, hogy késtem e, de a professzor nem várt még rám, úgyhogy bementem a Csillaghegybe, hogy megnézzem, hogy, hogy áll a helyzet.
Bent egy kis moraj volt, a reggeliző vendégek (a korán kelők) által, de Haux prof nem volt látható. Odamentem a recepcióshoz, vagy vendéglőshöz, nem tudom mi volt itt, hogy megkérdezzem, hogy a szóban forgó személy miért nincs itt, ha egyáltalán itt van. A pultos mondta, hogy itt van, de még sose látta, de megmondta a szobája számát, így megvolt a következő állomásom. Volt egy óra a fogadóban, és láttam, hogy pont kilenc óra van, de nem akartam feleslegesen várni, így elindultam a prof szobája felé, hátha szerencsém van.
Odaértem az ajtóhoz, és azért nem akartam udvariatlan lenni, ezért nem törtem rá a bácsira az ajtót. Még. Elkezdtem diszkréten dörömbölni, gondoltam csak lesz valami eredménye. Lett is. Nem sokára, úgy tíz perc elteltével, mocorgást hallottam belülről, csoszogás és nagy nehezen kinyílt az ajtó, hogy aztán egy álmos fejjel találjam magamat szembe.
- Üdvözlöm – motyogta a prof – miben segíthetek? – Azt hittem rosszul hallok.
- Tiszteletem, elnézést a zavarásért, de, mintha kilenc órára lett volna megbeszélve a találkozónk. – még próbáltam nyugodtnak hangzani.
- Tényleg? – nagyon rácsodálkozott Haux – Milyen érdekes, mintha valami nagyon hasonlóról álmodtam volna. -
- Álmodott? – most én csodálkoztam rá – Hiszen tegnap beszéltünk, tudja – azzal elővettem a szobrot és meglengettem előtte – pislákol valami? – lehet, hogy nem odaillőt mondtam most, de úgy tűnt, hogy a bácsit inkább a szobor fogta meg, nem meglepő módon.
- Óóóóó – elkerekedtek szemei – hát mégsem álom volt az, ez lenne az első alkalom. Ne menjen sehova, mindjárt jövök. – azzal ott hagyott faképnél és az orromra vágta az ajtót. Olyan tíz perc múlva megint, viszontláttam, de most már teljes harci felszerelésben.
- Bocsáss meg, bocsáss meg, csak manapság nagyon élénk álmaim vannak, és a tegnapi felfedezés olyan nagy, hogy még én sem hittem el. – szabadkozott.
Egy gyors reggeli után lehoztam Hauxnak a bőröndjét, mert én olyan nagy gavallér vagyok, és megtudtam, hogy Hargeonba megyünk, onnan bérelünk egy kocsit, hogy aztán egy ismeretlen faluba menjünk, aminek a nevét életembe nem hallottam még. Elvileg van ott egy barlang, ami egy rég eltemetett templomot rejt, amit Hauxnak sikerült nem rég feltárnia, és az ott lévő jelek, rúnák késztették arra, hogy világot lásson, de, hogy mit rejt a templom, azt akarta elárulni.
- Majd meglátod, de készülj fel rá, hogy az álladat percekig keresgélni fogod. – mondta - Pedig én is csak sejtem mi lehet a főteremben. – tette hozzá. Ennyi bőven elég volt hozzá, hogy az egész úton ne tudjak nyugodt lenni. Kösz. És valamiért elkezdett tegezni. Nem mintha nagy probléma lett volna, de azért mégis furcsa volt.
A professzornál, egyébként, nagyon érdekes könyvek, ősi leletek, írások voltak, amivel az idejét múlatta. A több ezer éves dolgoktól, egészen a korai, pár száz éves leletekig minden volt nála, ami érdekes és talán veszélyes is lehetett. Az egyik agresszívabb ruhacsipesznek kinéző tárgyat sajnos ki kellett hajítanom a nyitott ablakon, a prof rosszallását így kivívva, mivel orron csípett. Ez után mindketten azon az állásponton voltunk, hogy nem szerencsés a kezembe ismeretlen tárgyat adni. Inkább hallgattam Hauxot, ahogyan kiselőadásokat tartott némelyik tárgyról, vagy éppen Fiore történelmét mesélte és azokba illesztgette bele a tárgyakat. Nem találtam érdektelennek ezeket az előadásokat, de a végére már kezdtek fárasztani, mivel, valamiért minden tárgy egy uralkodóhoz vagy azoknak hozzátartozóikhoz tartozott egykor és valamiért vagy az uralkodó vagy annak hozzátartozója tragikus véget értek.
Nagy nehezen sikerült eljutni Hargeonba, de én még nem örültem; most jött a kocsi bérlés, és megbecsülhetetlen ideig még bírnom kellett az öreg monoton, unalmas történeteit. Nem az, hogy bírnom kellett, pókerarccal kellett bírnom, sőt néha érdeklődést is kellett tanúsítanom, amikor legszívesebben egyesével etetném meg Hauxzal a tárgyait.
Kínszenvedésemnek egy hirtelen megállás vetett véget. A prof kikukkantott az ablakon és megállapította, hogy még nem lehetünk ott. Ennek megint csak nem örültem, de éreztem, hogy valami nincs rendjén. Hangokat hallottunk, nem is a legtisztességtudóbbakat, és én már tudtam, hogy baj van. Mondtam a professzornak, hogy maradjon a kocsiban, kiugrottam, és láttam a hibát a panorámaképen. Négy vagy öt rossz arcú ember állt a kocsi előtt és késsel, karddal próbálták a kocsist meggyőzni, hogy jobb neki, ha nem ellenkezik. Eléggé régies, gyenge minőségű fegyvereik voltak, és nagyon szegényesen öltözködtek. Ezt furcsának találtam.
Haux prof nem zavartatta magát, elővett egy papírt vagy pergament, és teljes nyugalommal elkezdte azt tanulmányozni.
- Ha a teóriám helyes, akkor a kulcs ki fogja kinyitni az ajtót. A megfelelő színre fog reagálni a szobor, ha jól interpretáltam, de talán Strago tud erről valamit mondani. Jó lenne, ha sikerülne elméletemet valahogy bizonyítani. Annyi ötlet és semmi, amivel alá lehetne támasztani őket; legalább ez az egy sikerüljön. Hm, hm, hm, vajon hol marad az a mágus? –
Pontosan ekkor kinyitottam az ajtót, beszálltam és elindultunk.
- Mi történt? – kérdezte a prof.
- Egy kis galiba, de sikerült megoldani. – mondtam nyugodtan, és leporoltam magam. A kocsi továbbindult.
A banditák síró szemmel, összekötözve feküdtek egy kisebb árokban, ahová végül is száműztem őket.
- Te Strago, a szobrod nem sugárzott valaha valamilyen színben? – a kérdés érdekes volt, de tudtam rá a választ.
- Igen, egyszer egy barlangban, ahol egy nagy behemótszobor volt, ott zölden világított, és hőt adott le magából, bár nem tudom miért, és hogyan. – Haux hevesen bólogatott és írogatott. Viszont nekem is beugrott valami.
- Azt mondta, hogy ez a szobor egy behemót csontjából készült, igaz? De akkor miért ilyen köves és kemény állagú? –
- Nos, ezt nem volt egyszerű kitalálnom, és nem is biztos, hogy igaz, de mivel csak egy behemót tudná megmondani mi is az, ezért be kell érned az én magyarázatommal. A behemót csontja nehezen formálható, nagyon éles kés, vagy mágia kell ahhoz, hogy a csontból akármit is lehessen faragni. De ha jó szándékkal csinálják, vagy már a holt lény csontját használják fel, akkor nem is az a lényeg, hogy hogy néz ki. Ha a művész elgondol egy formát, és ez nagyon él a fejében, akkor elég, ha csak egy hasonló formát szenved ki a csontból, de az is elég lesz. Ezután jön maga a behemót. Nem tudom hogyan, de valamiféle erő készre formálja a művet, és a procedúra közbe az anyag egy ilyen márványhoz hasonló színű anyaggá metamorfál. Ez az elmélet, de ez csak elmélet, amit még nem sikerült döntően alátámasztanom. De talán most. –
Teljesen le voltam nyűgözve. Nem csodálkozom, hogy mesterem pont ezeket a lényeket kereste. Mindennél csodálatosabbnak tűntek, mint amelyről eddig hallottam.
Szép lassan megérkeztünk a faluba. Örültem, hogy végre itt vagyunk, már nagyon vártam, hogy meglátogathassam azt a híres barlangot; a sötétség, a szűk helyek és a pókok sem riaszthattak el. Az öreg leugrott a kocsiról, én a bőröndje társaságában követtem, és az egyik házat céloztuk meg.
A falu teljesen átlagosnak tűnt, bár nem védte semmi fal, még fafal sem, nem voltak őrök. Nagyon nyugodt helynek nézett ki, mint, ahová a nagyvilág bajai nem jutnak el.
A ház előtt egy vénasszony és egy velem egykorú srác állt. Minden bizonnyal Haux hozzátartozói voltak.
- Apjuk! – kiáltotta a néni. Közelebb értünk; most már nem kellett kiabálni. – Három nappal hamarabb jöttél vissza, mint számítottunk. Csak nem találtad meg, amit kerestél? –
- Dehogynem Johanna drágám, menjünk beljebb ott mindent elmondok. Ez a fiatalember mellettem Strago Rhelm. Nála van a kulcs, remélhetőleg. – azzal bementünk a kis házba.
- Ez itt az unokám, Draco. – mutatta be a fiút, akinek ijesztően olyan arckifejezése volt, mint, amilyen nekem szokott lenni. Én is felvettem eme arcot, egymás szemébe néztünk és majdnem ugyanarra gondoltunk.
~Végre, egy ugyanolyan normális ember, mint én. Kár, hogy nem lány.~
~ Végre, egy ugyanolyan lökött ember, mint én. Kár, hogy nem lány. ~
Haux és az anyóka asztalhoz ültek, de nem vacsora céljából, aminek én nagyon örültem volna, hanem, hogy megbeszéljék az újonnan szerzett információkat, mivel Johanna is egy régész volt, de ő a barlangot tanulmányozta és térképezte fel. Kiderült az is, hogy a templomot rejtő barlang eredetileg magasabban volt, mint most. Valami miatt belesüllyedt a földbe. Ez és hasonló falánkságokról beszélgettek az idősek, még a szobrom is kölcsönkérték, amikor Draco odalépett hozzám.
- Most legalább éjfélig fogják vagy hatvanszor átbeszélni a dolgokat. – sóhajtotta – utána meg nagyapa rájön, hogy nem evett vagy tizenkét órája, elkezd sipítozni, mindenkit a környéken felver, majd jól kupán kell vágni ahhoz, hogy elhallgasson. – megrökönyödve néztem rá. Lehet, hogy van egy elveszett ikertestvérem?
- Nem drasztikus ez a megoldás egy kicsit? – kérdeztem, lazábbra véve a hangnemet, ami nagyon nem illett hozzám, mivel ilyet még aligha csináltam.
- Ez az egyedüli, úgyhogy nincs mese, de hallom, hogy majd megesz a saját gyomrod. Van egy vendéglő, oda szoktam járni én is, ha rájön az ősökre a három óra. – azzal megindultunk a falun keresztül, és egy Karmos Szörny nevű fogadónál állapodtunk meg.
- A falu hisz a behemótok létezésében, de nem akarták, hogy a külvilág még csak véletlenül is rájöjjön, így ez lett az arany középút. – mondta fintorogva Draco – De mivel nem bizonyította senki, hogy léteznek, így szerintem ez egy felesleges, és bosszantó jellemzője a falunak, már ezért is utálok ide jönni. – Valamiért nagyon bőbeszédű volt a kísérőm. – És még szép lányok sincsenek. – tette hozzá.
- Akkor honnan származol, ha nem vagy idevalósi? – kérdeztem.
- Hargeonból jövök, de szüleim innen valósiak. Ha valami rossz fát teszek a tűzre mindig ide küldenek ki, mivel tudják, hogy nem szeretek itt lenni, és valóban, most már egyre jobban vigyázok arra, hogy mit csinálok. –
- És most ööö mit csináltál? – időközben bementünk, helyet foglaltunk, és rendeltünk.
- Rossz jegy az akadémián. A szülők azért annyira nem irracionálisak, hogy a magatartási stiklijeimért ideküldjenek, mert akkor már ide is költözhetnék. Nem, azért jövök ide, hogy a város rossz befolyásától megtisztuljak, mentes legyek. És lőn, egyre kevesebb barátom van. – éreztem, hogy nem nagyon örül a szüleinek. De neki nem volt egy jó mentora, aki segítette volna, hogy két lábra tudjon állni, én meg nem azért vagyok itt.
- És egyébként, te mi vagy? Mert nem tűnsz régésznek az hót biztos. Inkább valami tengeri utazónak látszol, csak a papagáj hiányzik a válladról. –
- Valamiért mindenki erre asszociál, ha meglát, de már hozzászoktam. Földmágus vagyok. –
- Ó? Tehát végre egy hasonlóság közted és nagyapa között: mindketten túrjátok a földet. – le sem tagadhatná a rokoni kapcsolatot.
Ennek ellenére nagyon jó megértettük egymást, én is elmeséltem neki, hogy nekem sem volt valami rózsás kapcsolatom szüleimmel, meg úgy kvázi a volt életem nagy részét megosztottam vele. Ő nem igen tudta elhinni, miért hagytam ott egy majdhogynem tökéletes életet, de miután tudattam vele, hogy nekem még annyi barátom, mit barátom, ismerősöm sem volt, mint neki, azonnal álláspontot váltott. Jó sokáig elvoltunk az vendéglőben, de indulni kellet, és visszaigyekeztünk a Haux rezidenciára, ahol nem meglepő módon, még mindig izgatott szóváltás volt a két fő között.
- Mivel nagyapa nem lesz hajlandó a világról tudomást venni, megmutatom, hogy szerinte hol leszel elszállásolva. – és egy kis szoba felé terelt, ami körülbelül egy ágyból állt és némi hellyel, hogy lehessen egyet lépni az ajtó felé, mielőtt belefejelnénk. De hát, jobb, mint a semmi. Megköszöntem, hogy egyáltalán beengedtek, és már pont nyugovóra tértem volna, amikor is bekövetkezett Draco jóslata: Haux, a zajból ítélve, pánikrohamot kapott, elkezdett össze-vissza rohangálni, és kiabálni, hogy „MEGHALOK, MEGHALOK”. Ez tartott uszkve három percig, egy kongás hallatszott, majd csend. Elégedetten konstatáltam, hogy lezajlott, aminek le kellett, most már nyugodtan eltehetem magam holnapra.

Másnap meglepően hamar keltem, remélem, ez a rossz szokásom hamar eltűnik, de aztán rájöttem, hogy erről nem én tehetek. Rengeteg madár sivalkodott az ablakomnál, és ez meglehetősen zavaró volt, alvás szempontjából, de mivel pacifista vagy legalább is, ahhoz nagyon hasonló a személyiségen, nem szúrtam mindegyikbe egy-egy Stone Spike-ot, hanem felkeltem, és körülnéztem, hátha ébren vannak a ház lakói. Kiderült, hogy csak a harmada van ébren. A kertben megtaláltam Dracot, aki épp az eget nézte, egy fűszál társaságában, ami a szájából lógott ki.
- Jó reggelt – köszöntött a szokásos melankolikus stílusban – nagyapáékra még legalább egy órát lehet várni, de reggeli az lesz. –
- Akkor körülnézek egy kicsit a faluban – mondtam neki.
- Ahogy gondolod – jött a válasz és átfordult az egyik oldalára, hogy ne kellejen rám néznie. Minden bizonnyal nem tetszett neki az ötletem, de én kíváncsi voltam, hátha mégsem annyira rossz ez a hely, mint amennyire ő azt beállítja.
Itt is, ott is rám köszöntek, barátságos mosolyok tekintettek felém, nekem meg halványlila gőzöm sem volt, hogy miért van ez, amikor is belefutottam a tegnapi kocsisba, aki épp most indult vissza a városba, és bevallotta, hogy őmiatta szeretnek ennyire az emberek, mivel elmesélte, hogy miként vertem össze a bandita csapatot. Ennek meglett az eredménye: jó pár emberrel kénytelen voltam leállni szót váltani, meghallgatni, hogy milyen rendes alak vagyok, meg, hogy több ilyen jóravaló fiatalember kellene a világnak satöbbi. Még egy lánnyal is kénytelen voltam társalogni, aki mindenképpen meg akart győzni, hogy vegyem feleségül, ami nem lett volna rossz dolog, mert a lyány jól nézett ki, elől hátul lehetett rajta mit fogni, csak szerencsétlennek olyan illata volt, mint egy trágyadombnak. Ebből levontam a következtetést, hogy ebben a faluban nem tartják sokra a tisztálkodást. Most már értettem valamennyire, hogy Draco miért nem kedveli ezt a falut. Nagy nehezen sikerült visszaverekednem magam a Haux rezidenciához, ahol már Johanna várt, hogy ha nem sietek az étkezéssel Haux itt fog hagyni. Ezt én véresen komolyan vettem, így rekordsebességgel gyömöszöltem le valami ételféleséget, én sem láttam mi az, majd a professzorral útnak indultunk.
Útközben a térképet nézegettük, és láttam, hogy még félkész, de a lényegesebb részei már fel lettek derítve. Haux prof persze nem volt olyan lökött, mint amilyennek kinézett: minden egyes ilyen felfedezett helyet, főleg barlangokat először egy mágussal, vagy harcosokkal felderítetett, hogy ne legyenek benne kellemetlen meglepetések, mondta ő. A mostani barlangnál szerencséje volt, mivel sikerült egy térmágust felfogadnia, aki biztosra tudta mondani, hogy tiszta az egész járatrendszer. Megkérdeztem tőle, hogy ennyi erővel akár a feltérképezést is ráhagyhatta volna, de Haux azt mondta, hogy a feltérképezés a régész dolga, és azon kívül egy nagyon izgalmas dolog, így azt nem bízza másokra. Már én is kíváncsi volta, mégis hogyan fog az egész kinézni, mert már volt szerencsém egy ilyen földalatti szentélyhez, vagy templomhoz. Mikor odaértünk először nem hittem el, hogy ott vagyunk. Egy lelógó növénnyel benőtt sziklafalat láttam, legalább is szerintem sziklafal volt, de annyira be volt nőve, hogy nem látszott belőle semmi. De a prof megmutatta a hibát a falon: a liánerdő, egy részen egy lyukat fedett be, és értelemszerűen ez volt a bejárat. A bácsi meggyújtott egy fáklyát és már elindultunk volna befelé, amikor észrevettük, hogy Draco érkezik nagy sebességgel, a kettes vágányra.
- Nagyapa, nagyanya üzeni, hogy ha még egyszer otthon felejted a szerszámos ládádat, akkor nem kapsz egy hétig vacsorát. – Haux erre egy kis nyikkanásszerű hangot adott ki magából, és átvette a ládát.
- Mond meg Johannának, hogy nagyon köszönöm és egy új lelettel fogok hazatérni. – nevetett az öreg erőltetetten, és berohant, én meg utána. Miután valamennyire behaladtunk szólalt meg újból:
- Ha majd valaha lesz feleséged, ne azért vegyed el, hogy megcsinálja helyetted a házimunkát, mert úgy jársz, mint én. – sóhajtotta – Most kétszer olyan keményen kell tépnünk magunk, mert muszáj egy új tárgyat találnunk. – Tépnünk? Majd te téped magad, engem hagyjál ki a saját problémáidból. Észrevettem viszont, hogy a belső zsebemből melegség árad, ami nem volt ismeretlen számomra. Elővettem a szobrot, ami most egy világosabb kékes árnyalatban sugárzott. Haux ezt észrevette.
- Nos, milyen a színe? – kérdezte. Minden bizonnyal ezt a fényt csak én láthattam.
- Kék – válaszoltam -, bár legutóbb zöld volt. –
- Igen? Nos, majd meglátjuk, meglátjuk. – de hogy mit látunk majd meg, azt nem akarta elárulni. Majd úgyis kiderül.
Ismert úton haladtunk, egyenesen a főterem felé, ami nem nézett ki sokkal nagyobbnak, mint a többi, de az alá oda volt írva, hogy „főterem”. Ha a térkép mondja, biztosan úgy van. Semmiféle világítás nem szűrődött be, a fáklya volt az egyetlen fényforrás, nekem meg a szobor, de ez annyira most nem volt szörnyű, mint régebben, amikor furcsa hangok is hallatszottak a semmiből, szűkebbek voltak a folyosók, és pókosabbak a falak. Az itteni falakat nem díszítette semmi, de a pár terem oldalán és tetején, amelyeken áthaladtunk, mindenféle furcsa írásjelek, és képek voltak, amikből túl sok mindent nem tudtam kivenni, ellenben Haux nagyon is értette, hogy mit mesélnek.
- Az védőszentjükhöz jönnek a hívek, áldoznak neki, tanácsát, védelmét kérik, cserébe ők is ételt, védelmet ajánlanak neki. A nagy szörnynek vannak ellenségei, rossz emberek, akik az erejét pusztításra vagy hatalomszerzésre használnák.–
Minden egyes teremben más-más történet volt felvázolva.
- Ezeket a jeleket nem emberek írták, mivel ők olyan magasra nem értek volna fel. Akkor nem igen ismerték még a mágiát. Ezt a történetet már az itt lakó hatalom jegyezte fel. A hívek fanatikusokká váltak, betegesen védelmezik a szörnyet, mindenkit ellenségnek néznek, még azokat is, akik közel is merészkednek a barlanghoz, vagy csak a véletlen sodorta ide őket. Nem örül a hatalom ennek. –
Elérkeztünk az utolsó terembe, ami a főterem előtt volt közvetlenül. Az egyetlen probléma az volt, hogy a továbbvezető utat egy ajtó zárta el.
- A hatalom megelégelte hívei eltorzulását. A magas tornácot hatalmas erejével kiemelte a talajból. És negyvennégy napig tartotta a levegőben. A hívek levetődtek, hátha megmenekülnek, akik meg itt maradtak, végül egymást emésztették el, és teljesen eltűntek. A napok vége után, a hatalom visszahelyezte oltárát a földre, annak mélyébe süllyesztette, és hagyta, hogy a természet elrejtse. Csak azok láthatják őt újból, akik bebizonyították, hogy szándékuk jó, küldetésük szent. Gondolom, itt azokra gondol, akik nem akarnak ártani neki. –
- Akarunk neki ártani? – kérdezte hirtelen. Rámeredtem.
- Minek akarnánk neki ártani? –
- Á, semmi, semmi csak gondoltam tisztázzuk. – fura egy bácsi, az biztos. – Na, akkor nézzük igazam van-e, emeld fel a szobrot, mutasson az ajtóra. – így tettem.
A szobor felvillant, majd kialudt teljesen. Most vártam, hogy hátha történik valami, mondjuk, lekakál egy madár, bár ez elég valószínűtlennek tűnt. Ekkor hirtelen egy középhangos morajlás hallatszott és az ajtón repedések jelentek meg, amik egyre jobban növekedtek, míg nem az ajtó darabokra esett. Mi a proffal csak néztük ezt a fenomént, majd Hauxnak sikerült először annyi bátorságot összegyűjtenie, hogy belépjen. Mikor hallottam, hogy felkiáltott utána futottam, hogy aztán én is levegő után kapkodjak a látványtól. A szobrom mása nézett velem szembe, csak úgy, mint legutóbb, de ez a más sokkal élet hűbb volt, sokkal ijesztőbb, hatalmasabb, mint a Shirotsumei. Ez egy nagyobb terem volt és a szörny nem volt beleolvadva a falba, hanem teljes testtel lett megőrizve. Valamiféle fekete kő volt a test anyaga, talán obszidián, de nem voltam benne biztos, és a szemei helyén nagy zafírkövek voltak. Szája nyitva volt, agyarai fenyegetően meredtek, karjai felemelve, mintha lecsapni készülne. A professzor valósággal hiperaktívvá vált a szobor láttán: ide-oda rohangált, nézte, simogatta, vakarta, kaparta, ölelgette, nyalogatta a szobrot. Én csak meredni tudtam rá, majd lassan elindultam felé, kinyújtottam a karom és megérintettem a szobrot.
Hirtelen kifehéredett a világ előttem, éreztem, hogy forgok, de nem láttam mást a nagy fehér ködön kívül. A forgás egy idő után lassulni kezdett, végül teljesen leállt. Egy számomra ismeretlen kép kezdett élesedni előttem. Nem láttam a testem, mintha valami kísértetté váltam volna, de aztán beugrott, hogy a kép, amit látok mégsem ismeretlen. A falut láttam, minden házával együtt, ott volt a Haux rezidencia is, a vendéglő, a lakosok jártak-keltek, mindennapi gondjaikkal voltak elfoglalva, de láttam fekete köpenyes, csuklyás embereket is. Nem túl sokat, egyet kettőt legfeljebb, de valamiért mindenki meghajtotta a fejét nekik, amikor elhaladtak mellettük. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mivel ezeket nem láttam, amikor a falut jártam, de az most feltűnt, ami akkor nem, hogy nagyon szegényes, vagy régies? öltözékben jár mindenki. Elröppentem a Haux-házhoz, aminek kertjében Dráco feküdt féloldalasan, mint, amikor reggel otthagytam. De a házban nem találtam Hauxot, csak Johannát, aki szokásosan az írásaiba volt temetkezve. Választ a kérdésemre nem kaptam, így elrepültem a barlang felé, amihez egy rendes út vezetett, nem csak egy csapás, amin délelőtt elindultunk. Amikor odaértem döbbentem meg nagyon. Nem volt barlang, helyette egy nagyobbacska hegy volt, amin szintén egy út vezetett fel egy sötét lyukhoz. Arra mentem tovább, és kivételesen örültem, hogy nem voltam a fizika szabályaihoz kötve, mert az egy kellemetlenül hosszú gyalogút lett volna. A sötét lyukhoz felérvén láttam, hogy ugyanolyan fekete csuklyás őrök állnak ott, mint, amilyenek a városban is voltak. Egy lány térdelt előttük, valamiféle imát mondhatott az előtte lévő kosárnak, amiben mindenféle földi jó volt. Az egyik őr megfogta a kosarat és bevitte a barlangba, a másik valamiféle jelet rajzol a levegőbe az ujjaival és nyakon öntötte a lányt vízzel talán, vagy valamilyen folyadékkal. Lejjebb ereszkedtem és hallottam, hogy valamit mond a csuklyás, áldást talán, és rápillantottam a lány arcára. Megint csak a frász jött rám, amikor ráismertem a koszos, rossz szagú lányra, akivel aznap délelőtt beszéltem. Kezdett nagyon zavarossá válni az egész, nem értettem, hogy mi miért van, és sürgősen válaszokat akartam. Berepültem a barlangba, végig a folyosókon, át a termeken, amiket a csuklyás egyének lakták. Olvasgattak, halkan beszélgettek, térdelve imát mondtak, és kosarakat vittek ide-oda. Nem időztem sokáig, hamar folytattam utamat egészen a főteremig, ahol az ajtó nyitva volt, és teli kosarakkal volt az átjárás nehezítve. Beljebb vizslattam a főterembe, ahol egy masszív sötét testet láttam, fénylő kék szemekkel gubbasztani. Egyenletes morgást hallottam, amint a lény oxigéncseréje meg-megtörtént. Néhány csuklyás egyén térdelt a teremben, énekeltek egy érdekes dalt a lénynek, amiből nekem a Gargameth szó hallatszott tisztán ki. A lény valamit halkan morogva mondott, amire az egyik csuklyás felállt és kiment, hogy aztán pár perc múlva visszatérjen a fenn emlegetett lánnyal. Váltottak egynéhány szót vele, majd a lány levette ruháit, és meztelenül állt a lény elé. Ami nekem nagyon zavarta a szemem az az volt, hogy nem volt olyan telt, mint, amikor beszéltem vele és a csuklyásoknak, mintha fel sem tűnne, hogy milyen büdös. Valamit mondott a lénynek, amire az visszakérdezett. Ez a kérdezz, felelek játék eltartott jó néhány percig, kár, hogy valamiért semmit sem értettem abból, amit akárki is mondott. Egy kis idő után a fekete halmaz felemelte az egyik kezét, az kékesen világított, és a szemem láttára lett a lányból igazi bomba nő: elöl hátul hatalmas kanyarulatai lettek. Viszont a csuklyások azonnal vagy két métert hátráltak és a szájuk elé emeltél ruhájuk ujját, mintha hirtelen valami nagyon rossz illatot éreztek volna. A lány táncra perdült örömében, mélyen meghajolt, amire a csuklyások is felkapták a fejüket, mivel ilyen kilátásban ritkán van részük, a lány felöltözött és kiszalad ujjongva. A csuklyások folytatták, amit elkezdtek, megint eldaloltak valami éneket, és jött a következő személy, de valami arra késztetett, hogy ránézzek a lényre. A szörny visszanézett rám, felvillant a szeme és a látóterem el lett vakítva megint, de most egy zafírkék fény által. És ekkor hihetetlen fájdalmat éreztem, nem a testemben, hanem a lelkemben. Leírni nem lehetett, olyan mértékben mardosott valami, amit lelkiismeret furdalásnak nevezhetnék, csak annál sokkalta erősebb volt. Képek villantak fel előttem, és ráismertem az írásokra, amiket Haux fordított le; amik a termekben voltak felmázolva. Láttam, hogy hogyan záródik le a főterem ajtaja, és, hogy hogyan próbálják azt eredménytelenül a csuklyások feltörni. Ezután jött, amikor a hegy kiszakad a földből és az ég felé veszi az irányt. Láttam, ahogyan a csuklyások levetik magukat, hátha a fák felfogják az esést, és láttam azokat, akik a lebegő szigeten maradtak, és élelem híján egymást eszik meg, míg végül az utolsó is a mélybe veti magát. A sziget ezután visszaesett, és mélyen belesüllyedt a földbe. Utolsó képsorozatként láttam, ahogyan egy ember teremről teremre jár, és kézmozdulatokat ír le a levegőbe, melyek után írások jelennek meg a plafonon és a falakon. A legutolsó kép a sötét szörnyalakot mutatja, ahogyan feláll, kinyújtja a végtagjait, és úgy marad. Örökre. Szemeiben az évezredes tapasztalat, fájdalom, hatalom kikristályosodik, de az élet továbbra is benne csillog. Örök szenvedés, ez legyen a büntetés. Ezután visszajött a fehér fény, és egy mély, megnyugtató hangot hallottam, amint egy baljós mondattal ajándékozott meg.
- Szép volt a vágy, de ha semmi sem elég, felelősség nélkül, utolér a vég. –

A kép tisztulni kezdett, és ott voltam, ahonnan elindultam: kezem a szobron, szemem a semmibe révedve, de valami nem volt rendben a képpel. A professzor nem volt ott. Körülnéztem, de nem láttam semmit, mivel az egyetlen fényforrás Hauxszal együtt megszűnt. Felemeltem a másik kezem, mivel még mindig fogtam a szobrom, és az felizzott kéken, így valami fényt biztosítva nekem, de elszállt minden magabiztosságom, ami az idejövet megvolt. Féltem, bár nem hallottam semmi olyasmit, ami erre okot adhatott volna. Ekkor valami a fejemre esett és a földön landolt. Először ugrottam egyet, annyira megijedtem, de láttam, hogy ez a két zafír szem egyike. A másik nem volt már a helyén. Eltettem a szemet, és körbejártam a termet, hátha a prof nyomára tudok bukkanni, de egyszerűen, mintha a föld nyelte volna el. Egyedül voltam. Viszont nem volt időm kicsinyes problémáimmal foglalkozni: morgó hangot hallottam a hátam mögül. Megfordultam és szembetaláltam magam a hatalmas szoborral. Mintha az adta volna ki magából ezt a hangot, ami egyre erősödött. Nagyon nem örültem ennek, félelmemben lekuporodtam a földre, karjaimmal a fejemet védtem, de a hang, amint elérte azt a pontot, amikor már majdnem akartam is, hogy öljön már meg, megszűnt. Zihálva, remegő lábakkal felálltam, és vártam, hogy mi fog történni. Nem kellett sokáig várnom: recsegő és koppanó hangok tudatták velem, hogy reped a fal, és omlik a plafon. Futásnak eredtem. Felemeltem a szobrot, hogy lássam, merre megyek, és mintha a szobor húzott volna, reflexszerűen váltottam irányt, és egy rövid sprint után sikerült kiérnem a barlangból, ami teljesen beomlott.
Beletartott vagy negyed órába, mire sikerült összeszednem magam, és elindultam vissza a falu fele. Lehet, hogy a professzor odaveszett, de az is lehet, hogy idejében ki tudott meneküli, de akkor miért nem várt meg? Nem tudtam az egész helyzetet hova tenni, túl sok minden történt velem, hogy meg tudjam mindet emészteni ilyen gyorsan. Én csak egy jó hosszú pihenőre vágytam, és valakit, akivel meg tudom beszélni ezt a rengeteg furcsaságot. De még nem volt vége.
Kiértem a csapásról, amin elindultunk a bácsival, és már láttam, hogy valami nincs rendjén. Nem volt ott a falu. Körülnéztem, hogy jó helyen vagyok e és biztos voltam benne, hogy ez az a hely, ahonnan letértünk a faluba vezető útról. De a falut nem lehetett látni. Reméltem, hogy csak fáradságom az okozója ennek a disz orientáltságnak, ennek ellenére gyorsan elindultam az úton, hátha rossz helyen jöttem ki, amikor egy nagy zöld tisztással találtam szembe magam. Megrökönyödve álltam ott, és nem tudtam elhinni, amit látok. Odafutottam az egyik öreg fához és felismertem a fát, ami a Haux-rezidencia kertjében állt. Észrevettem a bokrot is, ami az én ablakomnál volt, és a csivitelő madaraknak adott otthont. Minden úgy volt, ahogyan itt hagytam; csak a falu tűnt el a föld színéről.
Egy rossz érzés lett úrrá rajtam. Menekülni akartam, el innen, vissza se nézni. Futottam, ahogy csak bírtam, én sem tudom mennyi ideig. Akkor ocsúdtam fel, amikor lábaim összecsuklottak alattam, és már mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy jó messze lehetek attól az átkozott helytől, leheveredtem, hogy kipihenjem magam, és, hogy felfogjam mi is történt velem. Csak hát az utóbbi az igen nehezen ment.

Hogy hogyan jutottam vissza Hargeonba, arra már én sem emlékszem. A legfrissebb emlékem a vonatról van, amelyiken utaztam vissza Shirotsumeba. Viszont sikerült magamhoz tértem annyira, hogy értelmezni tudjam az átélteket. Minden bizonnyal egy behemót lakta barlangban jártam, és minden bizonnyal a főteremben lévő nagy szobor is őt ábrázolja. A világutazást csak úgy tudtam magamnak megmagyarázni, hogy valakinek az emlékeit láttam újra, talán maga a behemótét? Nem voltam benne biztos, de ez olyan hihetőnek hangzott. A szobrom kékes fényének lehet, hogy van valami köze a zafír szemhez, de lehet, hogy mégsem. Amivel nem tudtam mit kezdeni, az a falu volt, a professzor, az emlékképben látottak, és a barlang beomlásának oka. Mi ez, valami kísértetfalu? És a professzor is csak egy szellem volt? Háh, borzoltam a hajam frusztrációmba, legalább véget ért az egész hajcihő. Egészen Shirotsuméig csak hülyeségen járt az agyam, hogy valamivel kompenzáljam az erős élményeket.
Estefelé érkeztem meg. A nap már lemenőben volt, és úgy döntöttem, hogy meglátogatom kedvenc romhalmazom, hogy legalább valami szépet is lássak ma. Csakhogy útközbe összefutottam Ayumival. Nem tudtam, hogy kinek a keze van benne, hogy folyton találkozom vele, de hát nem lehet az élet fenékig tejfel. Ezt tényleg így gondolom? Hiszen kedvelem ezt a lökött lányt, akármennyire is képes bosszantani néha.
- Lám, lám, te aztán jó sokáig voltál el. – mondta túlságosan is energetikus hangon – Tényleg te vagy az igazi Strago? –
- Kérlek, ne fárassz – sóhajtottam – elég sok mindenen vagyok túl, jól esne egy kis pihenés. –
- Tényleg? Mit láttál? – kérdezte teljesen a semmibe vetve kérésem. Hát, valakinek mégiscsak el kell mondanom, és akkor hátha egy fokkal érthetőbb lesz az egész. Összedugjuk okos fejünk és megfejtjük. Vagy csak hozzám dől és én élvezem a finom illatát. Vagy azonnal jön az ágy. Vagy most azonnal felkelek és szembenézek a realitással.
- Gyere, menjünk oda, ahol elkezdődött az egész. – mondtam, elvezettem oda, ahol az egész elkezdődött, és egy hihetetlen történettel ajándékoztam meg.


A hozzászólást Strago Rhelm összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 23, 2011 5:53 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeCsüt. Jún. 23, 2011 11:22 pm

Kedves Strago, azt kell mondjam le a kalappal előtted. A törnétek tökéletes, egy színezést hibát találtam de az elenyésző és van három írási hiba is de még is azt kell mondjam lenyűgözőnek találom a történeted. Szép kerek kidolgozott, tetszetős, humoros, izgalmas! Nem is ajnározom tovább hanem a lényegre térek!

Jutalmad 100 VE és bonusz 25VE! Összesen 125VE
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimePént. Aug. 19, 2011 5:56 pm

A Mester Nyomában II

A Templom


Nagy sötétség vesz körül. Valakinek a szemeit érzem a hátam, de hiába forgolódok, semmit sem látok. Próbálok valamerre elindulni, de egy láthatatlan erő visszatart; nem tudok semerre sem menni. Hangot hallok. Morgás lehet az, de nem vagyok benne biztos. Mintha egy szörny ólálkodna valahol. Mintha némi emberi vonás lenne a hangban. Talán egy nagyon rekedt nő lenne az, de biztosra nem tudok menni. Szavakat hallok, amik, akár egy verset is alkothatnának. Legalább is a ritmusából ítélve. Pár szót tudok csak felfogni, a többi az mind érthetetlen dörmögés volt. Ekkor azonban megváltozik a kép: egy vöröses rózsaszínű köddel átfedett helységben vagyok, talán egy templomban, a padokból ítélve. Nem igazán látom az egészet tisztán, de a terem végében, a szónokló állvány mögött, egy nagy fekete masszát látok, ami folyton egy helyben mozog, hullámzik, fodrozódik. Közelebb megyek hozzá, és amikor már teljes nagyságában látom, felnyílik két rubinszem, és csuromvizesen felriadok.
Egyre gyakrabban látom ezt a rémálmot, amit nem igen lehet rémálomnak nevezni, csakis a miatt, mert mindig eléggé megvisel lelkileg. Amióta visszatértem a régészeti túrámról, kezdett el gyötörni ez a vízió, mert én inkább nevezném ezt ennek. Ez az álom mutatni akar nekem valamit, valami olyat, ami a közeljövőben meg fog történni velem. Viszont nem ez volt a legfurcsább az egészben, hanem az, hogy minden egyes alkalommal, amikor felriadok, a szobrom rövid ideig pirosasan világít. Ezt nem tudtam sehová se tenni, mivel nem volt behemótszobor a közelben, és mégis, valamire reagálnia kellett. Ami még érdekes volt, hogy küldetések során, amikor az agyam mindig le volt foglalva, vagy épp valaki lefoglalta, akkor nem mutatkozott ez az álom, így legalább munka közben nem zavartak. Reméltem, hogy álmaim hamar véget fognak érni, mert nem örültem annak a ténynek, hogy mindenki azt mondta, hogy ki kéne mennem a levegőre, mert úgy nézek ki, mint egy szellem. Így sem töltöm életem nagy részét a levegőn.

Jó szokásomhoz híven, egyedül ültem a bárszékben. Nem volt nagy zsibaj a céhben, de az új fiúknak sikerült megint valami nagy ökörséget csinálniuk, és mindenki őket nézte, vagy rajtuk nevetett. Meglepően sok az újonc, már ha azt a négy embert soknak lehet nevezni; nem valami nagy a céh, de talán jobb is, ha nem változik akkora nagy kavalkáddá ez, mint az a híres Fairy Tail. És persze csak furcsa emberek voltak eme négy delikvens között, bár tudom, nekem nincs jogom ilyesmit mondani, de azért mégis. Nem igen szeretem, hogy az a két jómadár, Daudy és Eigo, feltűnési viszketegségben szenvednek; én is szeretem az ellentétes nemű társaságot, na de ennyire nyíltan? Talán ez is része ennek a társadalmi rétegnek, amit még mindig nem sikerült teljes mértékben megszoknom, annak ellenére, hogy Omeron jótékony behatása alatt álltam, és állok még mindig. Van egy érdekes fazon, akit már csak azért kedvelek, mert ugyanolyan antiszociális, mint én, bár, ha jobban belegondolok, az az új kislány is meglehetősen visszahúzódó. Szívesen megismerkednék vele, már csak azért is, mert eléggé csinos. Nagyon sóhajtottam.
- Mi ez a lagymatag fej, Strago? – kérdezte Mei – Nem kéne neked is odakinn lenni, a többiekkel? Tudom, hogy szereted a magányt, de egy kis beszélgetés még senkinek sem ártott. – Mei mindenkit egyformán szeret; ő a céh anyja. Majdnem olyan valószínűséggel fog párt találni, mint az a fehér hajú bombázó a Fairy Tailből.
- Lehet – sóhajtom megint –, de most inkább valami munka után kellene néznem, hogy eltereljem valamivel gondolataimat. – Talán direkt ejtettem el a jeleket, hogy problémám van, talán nem, de az biztos, hogy valakivel meg kellene osztanom ezt a dilemmát, és Ayumi épp a két bohócon szórakozott. Valamiért ettől csak idegesebbnek éreztem magam, és elfordultam.
- Miért, valami bántja a lelkedet? – Igen, Mei átment intenzíven anya módba. Végül is, elértem, amit akartam, így megosztottam vele az álmom, és azt, hogy én mit gondolok róla.
- Hmmmm, érdekes – elkezdte a plafont nézni, és gondolkozott, legalább is reméltem. – Talán rá fogsz bukkanni egy rejtett, sötét folyosóra, meg fogod hallani a hangot, ami lehetne akár egy ének is, igaz? – Végül is – Majd, kikötsz a templomnál, ahol megpillantod őt, szép piros szemeit, azonnal elkötelezed magad mellette, és örökké éltek, míg meg nem haltok. – fejezte be mosolyogva. Egy nagy csepp jelent meg a fejemen. Az anya image összedőlt; ő csak a szerelmi életemmel van elfoglalva. De legalább pozitívan látta a helyzetemet, ezen a téren, bár ez nem jelent semmit. Most már belátom, hogy rossz ötlet volt megosztanom ezt vele; mi van, ha mindenkinek elfecsegi? Bele sem akarok gondolni; mennyi ideig lennék a gúny tárgya? Egészen addig, míg Chronaios mester szét nem csap az elkövetők között. Ez a tudat végül is megnyugtatott.
- Bocs, de tényleg nem tudom, mit jelenthet. – mosolyogta bocsánatkérően Mei – Miért nem kérdezed meg Ayumit? Ti ketten úgy is eléggé közel vagytok. – Elfelhősödtem egy kicsit. Én biztos vagyok benne, hogy nem. Visszanéztem, és láttam, hogy csillogó szemekkel nézte a két lököttet, ahogyan azok megint valami nagy marhaságot csináltak. Ilyen szemekkel rám sosem nézett, és kétlem, hogy valaha is fog. Túl unalmas vagyok a világnak. Ettől eléggé lelombozódtam. Ha meg tudnám változtatni a személyiségem, ha vidámabbá tudnám tenni magam, alkohol segítsége nélkül, akkor azonnal megváltozna az életem. Akkor én is egynek érezhetném magam a társasággal. De így csak egy senki vagyok, egy kívülálló, aki vágyakozva nézi, hogy milyen is az igazán jó élet, ahol nem a pénz, és a pozíció boldogít.
- Hagyjuk – motyogtam – úgy látom, el van foglalva, inkább nem zavarom. – azzal kisétáltam a céhből, Mei szemeivel a hátamon. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ő biztosan megértette, hogy mi a gondom, bár még én sem voltam biztos benne, hogy miért is baj ez nekem. Lehet, hogy hirtelen ötletektől felbuzdulva voltak pajzán gondolataim, de azok sosem voltak komolyak. Nem volt kedvem jelenpillanatban semmihez, túl sok hatást kellett feldolgoznom; út a felnőtté váláshoz mentálisan, de én sosem voltam gyerek, ebből a szempontból. Végül is, nem sikerült küldetést felvennem, de legalább a tiszta levegőn vagyok kinn.
Ekkor valami megcsillant a fűben. A déli nap fénye egy pillanatra visszaverődött valamiről, így először nem fogtam fel, hogy mi volt az, és már majdnem továbbmentem, de mivel ösztönösen azt a helyet néztem, ahonnan felcsillant a fény, valami mást is megpillantottam: egy valaminek a sarkát, ami a fűből kandikált ki. Odamentem, lehajoltam, megnéztem. Egy fémládika volt az, meglehetősen koszosan, de még egyben. Hogy hogy került oda azt én nehezen fogom megtudni, talán valaki ellopta és elásta, hogy aztán egyszer visszatérjen érte, de úgy látszik ezt a tervet meghiúsítottam. A ládikán egy név állt; úgy tűnt, mintha ezt a tárgyat névhez szólóan készítették volna: Lenna Tranquil, Hakobe Hegy. Az meglehetősen közel van, a korábbi standardjaimhoz képest. Nem játszottam el azzal a gondolattal, hogy felfeszítem, és magamévá teszem a benne lapuló értékeket, mint, ahogyan azt egy jó kalóz megtenné, hanem visszaviszem neki, hátha megajándékoz a csókkal. A nap még fiatal volt, alig kezdődött csak el, így felkerekedtem…… csak nem igen tudtam, hogy merre menjek. Hakobe Hegy; elvileg a tövében kéne lennie egy létesítménynek, városkának, falunak, valaminek.
Kocsit béreltem és elindultam, a kocsisra bízva magam, hátha ő tudja, hogy miként kell forgatni a térképet. Alig pár óra alatt elértünk…… valahova. Úgy tűnt, hogy a kocsis eddig szállított engem, amit nem igazán értettem, de gyorsan megmagyarázta.
- Nos, fiatalember, önnek talán nem tűnt fel, de itt vihar készülődik. Hakobe manapság erről nagyon híres, és ha nem veszi arcátlanságnak a részemről, nem halnék meg semmi pénzért sem, úgyhogy sajnos itt kell, hogy hagyjam. –
- Itt hagy? – elképedve néztem rá. – De… akkor legalább mondja meg, hogy van e valamerre valamiféle faluszerűség, vagy hasonló. – Már megint jobban bonyolódik a helyzet, mint, ahogyan azt neki kéne. Tudtam, hogy rossz ötlet volt felkelni ma.
- Van egy falu a hegy lábánál, de nem tudom a nevét, mert sosem jártam ott. De a térkép szerint van, így megéri megpróbálni. – köszönöm a biztatást. Megnyugtató, hogy ez egy olyasvalakitől jön, aki éppen menekülni készül. Morcos arccal kifizettem a túra díját, és elindultam arrafelé, amerre elvileg a civilizációnak kellett volna lennie. Összébb voltam kénytelen húzni kabátom a felkerekedő, hideg szél miatt.
Csak egy órája bolyongtam a kies vidéken, és semmivel nem találkoztam egy hóember kivételével, az is gúnyosan nézett vissza rám, mintha nem tudná, hogy mire képes a kőöklöm. Már minden porcikám remegett a kellemetlen időjárástól, csizmám szerencsére, úgy ahogy vízálló volt, így még nem úsztam a jeges vízben, de csak idő kérdése volt, hogy meddig tudok állva maradni. Izgalmas dolog lehet halálra fagyni; ráadásul jó sokáig fogok még szenvedni. A kocsisnak, hogy a rák vájná ki a szemeit, igaza volt; viharba keveredtem. Egyetlen pozitív dolog történt velem, és az az volt, hogy megláttam egy pontot a távolban, ami egyre jobban nőtt. Nem hittem a szememnek; ki az az őrült, aki ilyenkor azt gondolja, hogy a napi tizenöt perc séta az egészséges életmódhoz elengedhetetlen? Némi rózsaszín is keveredett a barnába, és egy idő után ki tudtam venni, hogy egy nő, vagy lány, ki tudja, közeledett felém, egy vastag kabátban, aminek értelemszerűen barna színe volt. Megállt előttem, rám nézett. Én lihegve, fáradtan, átfagyva merengtem, hogy legalább gyors halálom lesz, amikor egy flaskát vett elő a zsebéből a „vendég”, és felém nyújtotta. Nehezen, remegő kézzel átvettem, és nekem-már-úgyis-mindegy alapon meghúztam. Furcsa, kesernyés íze volt a készítménynek, megtántorodtam egy pillanatra; valami egyszerre ütött a hasamra és a fejemre, és nem a lány volt az. Melegséget éreztem a gyomromban, nem sokat, pont annyit, hogy kinyújtsam végtagjaim, érezzem, hogy megvan minden, nem fagyott le semmi, de még mindig fáztam. De úgy tűnt, a hölgyemény nem végzett még; magáról levette a kabátot, és rám terítette. Volt rajta egy másik kabát, így nem volt baja, sőt még örült is, hogy levehette. Nem tudom, miből készült a ruhadarab, de nagyon kellemes volt érintésre, és jó meleg volt. Majd a lány felsóhajtott.
- El sem tudod képzelni milyen döglesztő, ha egyszerre két ilyen holmi is van az emberen, többet nem fogom ezt eljátszani. – és mivel nem tudtam kielégítő választ adni, tulajdonképpen semmilyet nem tudtam, megragadta a kezem és elkezdett húzni…. valamerre.
- Milyen szerencse, hogy Ő megmutatott téged nekem, és elmondta, hogy segítségedre kell majd sietnem. Mégis, melyik idióta flangál egy jégviharban minden nemű védelem nélkül, hm? … - és ilyenekkel traktált Rózsaszín Haj, de annyira letaglózott az egész, hogy csak hápogni voltam képes. Lassan meg kéne tanulnom kezelni a váratlan helyzeteket, mert ez már túlságosan is ismétlődő. És miért folyton lányok? Mindig, mindenhol lányok, nők, szépek, dúsak, kerekek, mennyibe fogadunk, hogy megint egy bombázóba botlottam, akinek még véletlenül sincsen barátja, férje, mert miért is lenne? Bolond egy világban élek én is.
Míg én ilyesféle filozófiai mélységű kérdéseket feszegettem magamban, eljutottunk egy faluba. Akkor vettem észre, hogy hol vagyunk, amikor a vihar enyhülni kezdett. Faházak, kőházak, és egy nagy hótakaró. Tulajdonképpen csak ennyi jött le az egész településből, bár ezt be lehetett annak is tudni, hogy eléggé szédültem, nem tudom miért. Talán az a furcsa ízű ital tartalmazott valami kellemetlen mellékhatást. Éreztem, hogy rángatnak, ajtó nyílik, becsapódik, végül a fejemet egy hideg tóba nyomták. Ettől magamhoz tértem. Reflexből felrántottam magam, prüszkölve, köhögve megráztam a fejem, és beborítottam mindent vízzel, aminek az volt az eredménye, hogy egy irritált női hang, rám vakkantott.
- Hékás, az előbb töröltem fel az általad behozott sarat. Még egy ilyen, és kint fogod tölteni az éjszakát. – Bambán felnéztem. Ez Rózsaszín Haj volt, és kabátját levette, így meg tudtam állapítani, hogy jóslatom megint igaznak bizonyult: nagyok voltak a mellei, hosszú a haja, szép az arca, karcsú a teste, és édesen morcos arcot vágott, és felfújta az arcocskáját. Nem volt valami meggyőző, mivel mindenhol ezt látom. De azért megfektetném….. argh már megint perverz gondolataim vannak.
Egy háznak az előterében voltam, legalább is én ezt hittem. Volt emelet is, úgy tűnik, de valamiért nekem minden olyan kicsinek tűnt fel: szűk folyosó, meglehetősen kicsi ajtó, keskeny lépcső.
- Mi olyan furcsa? – kérdezte duzzogva. Én kicsit figyelmesebben körülnéztem, de semmi különösebbet nem láttam ezeken kívül. Semmi kép, semmi dísz, csak egyszerű fa fal, fa ajtó, fa lépcső.
- Ez a te házad? Mert nem tűnik valami biztatónak. Mintha egy feljavított börtönben járnék. – mondtam. Nem akartam megbántani, de nem igen tudtam mit mondani, mert azt nem mondhatom, hogy milyen szép és kellemes lakhelyed van, ha nem volt az. Bár lehet, hogy az ilyen vallomásokat néha meg kéne tartanom magamnak.
- Ez nem az egész ház, csak a lakórész. Ez a templomunknak a hátsó fele. És mielőtt továbbmennénk, most én kérdeznék: mi a frászt kerestél te egy hóvihar kellős közepén?! – Hóvihar? Keresni? Áh.
- Egy személyt jöttem megkeresni Hakobe valamelyik településén, és nekem azt mondták, hogy ez egy település. –
- És ki mondta neked, hogy jó ötlet átmenni egy hóviharon? – még mindig kételkedett épelméjűségemben.
- Én magam, mivel a kocsis nem volt hajlandó áthozni, és nem volt merre továbbmennem. Én nem igen szeretek egy utat félbehagyni. –
- Bolond egy ember vagy, mondták már? – még nem, de szerintem gondolták már. – Na, és, kit keresel? – sóhajtotta.
- Egy Lenna Tranquil nevű, a névből ítélve, hölgyet. – A lány felkapta a fejét. Na ne…
- És miért keresel engem? Honnan tudod a nevem? – hirtelen nagyon közel jött, és ha lehet, még gyanúsabban nézett rám. Előhúztam a zsebemből a ládikát, és átnyújtottam neki.
- E miatt. – A lány felsipított, kikapta a kezemből a ládát, és hihetetlen gyorsasággal darálta el a lelkében felgyűlt összes feszültséget.
- Hogy került hozzád? Pedig ezt nem rég hagytam el. Biztosan elloptad, hogy aztán valami elképesztő váltságdíjat kérjél fejében, mi? Biztosan azt gondoltad, hogy papnő létemre nem lesz pénzem és a testemmel fogom kifizetni, mi? Perverz disznó, minden férfi ilyen, tyűűűűűűűűű, legszívesebben kitépném szemeidet, és feldugnám oda, ahol nem kellemes neked, arghhhhhhhhhh, miért van tele a világ ilyen mentálisan beteg emberekkel, és miért mindegyik engem talál meg? Úgy néz ki, mint egy kalóz, hüpp, meg kell néznem, megvan e minden, ezeknél sose lehessen tudni. Ó úrnőm, segíts meg ezekben a nehéz időkben. – valami jelet írt le a kezével, aminek nem lett semmi hatása, de legalább abbahagyta a szitkozódást. Így volt ideje levegőt venni, nekem meg volt időm panaszkodni.
- Nem tudom, miről beszélsz kislány, ha valami fizetség kellett volna, akkor nem hagyom, hogy elvedd a ládikát. És szerinted kockáztatom az életemet azért, hogy aztán egy egyszeri testi örömben részesüljek? Nem vagyok azért ennyire kétségbeesett. És sajnos, illetve szerencsére az öltözködési stílusom nem tükrözni a lelkem világát, bár nem te vagy az első, aki fennakad ezen, de már hozzászoktam. – teljesen felháborító, ennyi váddal még sosem voltam konfrontálva, ráadásul egyszerre. A lány a nyakából előhúzott egy kis kulcsot, kinyitotta vele a ládikát, turkált benne egy kicsit, visszazárta, majd még mindig kételkedve nézett rám.
- Akkor miért hoztad ide, ó jószívű kalóz úr? – kérdezte szkeptikusan – Mi az, amiért te kockáztatnád az életed? És nem vagyok kislány. – tette hozzá, azzal kidüllesztette melleit, és be kellett látnom, hogy tényleg nem volta az.
Tényleg, miért jöttem én keresztül ezen az öngyilkos túrán? Pusziért az arcomra? Vagy valami más miatt, ami a tudat alatt irányított? Melegséget éreztem a belső zsebemből, és már tudtam miért vagyok itt: elővettem a szobromat, ami pirosan világított. Pirosan? Volt benne valami rózsaszínes árnyalat is, de nevezzük pirosnak. Lennának elkerekedtek a szemei.
- Áááá, az Úrnőhöz jöttél – ijesztő volt látni, hogy mennyire megváltozott a lány hozzáállása. Hirtelen csillogó szemekkel nézett rám, és a szobromra. Kezdem egy kicsit feszélyezve érezni magam; még hogy én vagyok a bolond. – Az Úrnő mondta, hogy fontos leszel az életemben, de nem tudtam neki elhinni, de most már biztos. Te vagy az Úrnő prófétája, aki Őt tartja a kezében. – Nem igen értettem, mit mondott, így szimplán ráhagytam, hogy legyen el a saját világával, de azért, mielőtt túlságosan is belehabarodna a szoborba, megkérdeztem tőle.
- Gondolom, van ennek a szobornak egy nagyobbik mása valamerre, igaz? –
- Elvezetlek, ó próféta, kövess, és halld meg az Úrnőt, mint ahogyan én is meghallottam Őt. – egyre jobban féltem a lánytól. Véleményem szerint, ha ez az Úrnő azt mondaná neki, hogy vágja fel a hasát, megtenné. Veszélyes az ilyesfajta fanatizmus.
De szavaihoz hű volt, elvezetett egy kisebb ajtóhoz, és azon keresztülhaladva, egy hatalmas terembe jutottunk. Valóban, az egész úgy nézett ki, mintha egy templomban járnánk…. várjunk csak, lehet, hogy tényleg egy templomban voltunk. Szónoki emelvény, padok, két oszlopban, és jobbra fordulván megállt az ütő bennem: hatalmas, szőrös test, előreugró állkapocs, abból kiálló hegyes fogak, hosszú karmos kézen és lábon, és szemek helyén jókora rubinkövek. Semmi kétség, egy behemót. És ha jól sejtem, akkor ez a vörös szemű monstrum volt az álmaim főszereplője. Lenyűgözve néztem a precíz pontossággal megalkotott szobrot, pontosan, mint legutóbb.
Mikor felocsúdtam éreztem, hogy szúr a szemem, és remeg a lábam. Fáradt voltam már, hosszú nap volt ez a mai, ideje volt pihenni, bár nem voltam benne biztos, hogy erre lesz lehetőség, hiszen a kis lakásban nem igen volt szerintem hely egynél több személynek. Ránéztem Lennára, aki még mindig a szobrot és engem nézett felváltva.
- Nem tudnád megmondani, hogy hol tudnám az éjszakát nyugodtan eltölteni? – kérdeztem tőle. Ő pár pillanatig csak engem nézett, majd rájött, hogy ez egy választ igénylő kérdés volt.
- Természetesen, van hely itt a paplakban, bármilyen kicsinek is néz ki. – meglepődve néztem vissza rá. Milyen jó dolog, ha az embert prófétának nézik. – Van egy fürdő is, ha el szeretnéd mosni rossz gondolataidat, és fel akarsz frissülni. Az Úrnő ereje lakozik ebben a forrásban. – Az Úrnő ereje? Lehet, hogy a vulkanikus források gyógyító hatásúak is lehetnek, de ez már egy kicsit sok, hogy az Úrnő, körülbelül mindenhol ott van. De egye fene, sosem árt, ha az ember lemossa magáról a testi és lelki szennyeket.
Az egyik szűk folyosó végén volt a fürdő, és ha jól láttam, nem volt külön férfi és női rész. Gondolom csak a jelenkori pap, avagy papnő használta. Pap? Ennek a behemótnak van külön vallása is? Kezdett az egész egyre homályosabbá válni. No, de mindegy, most nem akarok ezzel foglalkozni. Levetettem ruháim egy kosárba, és törülközővel az ágyékomon, besétáltam a gőzzel megspékelt helységbe.
És igen, tényleg volt valami a vízben, ami más volt, ami különbbé tette a többi fürdőhöz képest. Nem igen tudom leírni, egyszerűen jól éreztem magam, fitt voltam, nem fájt semmim, fejem tiszta volt, és hagytam, hogy a jó érzés átjárjon. Eljátszottam a gondolattal, hogy tulajdonképpen egy koedukált létesítmény ez, milyen kellemes lenne a női társaság, legyen az törülközőben vagy anélkül. Kellett nekem az ördögöt a falra festeni: hallom, hogy nyílik az ajtó, meztelen talpak hangja, hátranéztem, és felettem állt a „háziasszony” csak egy törölközőbe belecsavarva.
- Az Úrnő parancsa, hogy a prófétája ne szenvedjen semmiben hiányt, így biztosra kell mennem, hogy a hátad is oly tiszta, mint a hited. – Micsoda? Tiszta a hitem? Nos, végül is, hiszek a behemótokban, így végül is feltételezhető, hogy tiszta a hitem. Vagy még sosem látott meztelen férfit, és ezzel a kifogással akarja ezt a tapasztalatot is átélni. Persze nekem ezzel nem volt semmi bajom, nem vagyok prűd, legalább is ennyire nem. Kimásztam a vízből, ő egy zsámolyra ültetett, és elkezdte egy ronggyal, ami habzott a szappantól, dörzsölni a hátam. Ez majdnem olyan jó volt, mint egy masszázs. Majd vakmerőbbé vált: elkezdte a karjaimat mosni, nyakamat, combjaimon végig, és eközben dús kanyarulatai érintkeztek a hátammal, vagy éppen amihez a legközelebb voltak. Ami viszont furcsa volt, hogy nem éreztem a törülköző érdes tapintását. Vagyis az már nem igen lehetett a lányon. Vagyis meztelen volt. Hátrasandítottam, hogy biztos legyek a dolgomban, és igen, megint csak igazam volt. Erre kiment némi vér a fejemből, hogy aztán máshol gyűljön össze, ami a derekamra kötött „védőruhán” meglátszott, és Lenna figyelmét sem kerülte el.
- A prófétának nem szabad semmiben sem hiányt szenvednie. – Ismételte, szapora levegővétellel, kivörösödő arccal és ráfogott a „szívemre”. Ugrott egy jó nagyot a gyomrom, nem igen tudtam mit kezdeni a szituációval, azt leszámítva, hogy gyorsan megpróbáltam visszaemlékezni. Nekem anno a biológia könyvem mutatta meg, mégis hogyan történik ez a tranzakció, és eddig minden stimmelt. Hátranyúltam, hogy megtapintsam a lány lényegeit, és éreztem, hogy ott is merev, aminek annak kell lennie, nedves, aminek annak kell lennie, én is olyan állapotban vagyok, amilyennek lennem kell, és egyértelműen Lenna is olyanban van, amilyenben neki lennie kell. Majd a papnő felállt és beleült az ölembe, pontosan oda, ahova neki kellett. Egy erotikus nyögéssel reagáltunk mindketten erre a mozdulatra. Itt már nem volt menekvés: uralmába kerített engem a hév, a forróság, az indulat, az érzés, és Lenna hangos nyögései színesítették a hosszú, pajzán képet.

Másnap nem tudom hánykor keltem, de, ami biztos volt, hogy egy ágyban találtam magam, ahova nem igen tudtam elsőre, hogy hogyan kerültem. Éreztem, hogy hozzám simul egy meleg, puha test. A papnő. A tegnap esti emlékek szép lassan tértek vissza. A félig rajtam fekvő lány meztelen volt; tehát, amikor visszatértünk sem hagytuk abba a heves érzelemcserét. Elnéztem az ártatlan, törékeny testen, és nem igen tudtam volna elképzelni, hogy ez a teremtés az úrnője szavára mindent megcsinálna. De tényleg mindent. Nem tudtam hova tenni a tegnapi eseményeket. Most akkor Lenna és én egy pár vagyunk? Pedig nem érzek semmit a lány iránt; szépnek szép, aranyos, kissé erőszakos, de hűséges, és mégis, valami hiányzott belőle, vagy volt benne valami, ami nem tette kifejezetten vonzóvá számomra. Talán az Úrnő, az a behemót tudna válaszokkal szolgálni.
Kikászálódtam az ágyból, de nem találtam a ruháimat. Biztosan ott maradtak a fürdőnél. Így hát arra felé vettem az irányt, és sikeresen meg is találtam őket. Templom bejárat, templom bejárat, áh, ott van. Benyitottam a templomba és egyenesen a hatalmas szobor felé vettem az irányt. Legalább is akartam, de észrevettem, hogy vannak a teremben. Páran voltak csak, felnéztek rám, kérdőn, gondolom nem rám számítottak. Ha jól láttam imádkoztak, és remélték, hogy a papnő fog megjelenni, erre egy rosszarcú kalóz jelent meg. Talán azt hihették, hogy megerőszakoltam szeretett hitterjesztőjüket és kiraboltam az egész lakást. De akkor miért jelennék meg itt? De engem nem érdekelt, hogy mit gondolnak, mert végül is, félig igazuk volt.
A rubinszemű szoborhoz mentem, szembe álltam vele. Érzetem az energiát, ami áramlott belőle, felemeltem a saját szobromat, másik kezemben a zafír követ kinyújtottam, biztos, ami biztos, és behunytam a szemem. Egy kis ideig nem történt semmi, majd éreztem, hogy valami történik. Kinyitottam szemem és láttam, hogy egy rózsaszín köd árad szét a termen, és rajtam kívül nem volt senki sem ott. Ránéztem a szoborra, ami mintha élőbbnek tűnt volna, szemei világítottak, és egy kellemes női hangot hallottam, ami hozzám beszélt.

Isten hozott kalandor, már vártam érkezésed, ifjú papnő hozott el, tudom, sok a kérdésed.
Láss hozzá, de nem feledd, én házam, az én váram, erővel ne vedd kincsem, mert menekvésed sincsen.


Értettem mit akart nekem mondani a hang, bár meglehetősen rosszul sikerült szerintem összeraknia a rímeket. Mintha egy középhaladó költővel lenne dolgom. De nekem nem állt szándékomban rímekben beszélni.
- Gondolom, tudod mi ez, és ez. – azzal felmutattam a szobromat, és a zafírkövet. A válasz megint csak poétikusan jött.

Kezedben a mesterem és testvérem maradványai
Örvend szívem, hogy láthatom őket
Sajog szívem, hogy nem érinthetem lelküket
De mondd, miért jöttél, miért érdekelnek elmém talányai?


- Szeretném hallani a történeted. Miért vagy ilyen állapotban, mi a helyzet Lennával, és miért vagy te isten, amikor nem vagy az? – na, erre válaszolj rímekben te nagy gorilla. Megtette.

Tudni akarod történetem, te lennél az első,
Nem akarod hatalmamat, ez értékelendő.
Mondani nem fogom, bár nagyon örülnék,
Nézd végig eme emléket, eme förmedvényt.


Nem volt időm reagálni, a rózsaszín ködből fekete lett, és elnyelt. Nem ijedtem meg, ismerős volt már ez.
Egy havas falunál állapodott meg a kép. Megint csak egy lélek voltam valaki más emlékében, láthatatlan, anyagtalan. Ismerős volt a falu felépítése, csak a házak voltak régimódiak. Semmi különösebbet nem lehetett észrevenni, zsákokat cipeltek a férfiak, és mintha egy irányból jöttek volna mind: a hegy felől. Tovább haladva sem láttam semmi különösebbet. Elértem egy templomhoz, ami szép méretű volt. Átúsztam rajta, de nem láttam a hatalmas szobrot sehol. Viszont egy hatalmas jelet láttam a falra felfestve: egy fejet ábrázolt, aminek két hatalmas agyara volt, és sok kicsi. Szemei pirosak voltak. Tehát a behemót is itt volt valahol. Telt ház volt a templomban, mindenki epekedve hallgatta a papnő szónoklatát, amiből nem értettem semmit, mivel régi nyelven lehetett, vagy direkt volt torzítva. Amikor abbamaradt a szónoklat elővezettek két férfit. Mindkettő úgy nézett a másikra, mintha nem érdekelné, hányan nézik, ő akkor is megölné a másikat. Láncra voltak verve, de próbálgatták béklyóikat, hátha sikerül kiszabadulni és bevégezni, amit be akartak. Ezt a két férfit, két külön ajtón kivezették. Ez a két ajtó a templom hátuljába vezetett vissza. A papnő megint szónokolt, a tömeg megint szájtátva hallgatta, majd kisvártatva visszajött a két férfi, immáron lánc nélkül, odamentek egymáshoz, és barátian átölelték egymást, mosolyogtak, szabadkoztak, mint két jóbarát. A tömeg tapsolt, ujjongott. A kép elmosódott, és aztán megint kitisztult, de tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendjén.
Házak égtek, emberek az utcán úgy jártak, mintha gépek lettek volna, robosztusan, bénán. Némelyik bután nevetett, vagy spontán elkezdtek ordibálni, és megdöbbenésemre az egyik ember odarohant egy másikhoz, és ott helyben megfojtotta, majd folytatta a céltalan útját. Nem értettem mi történik, nem volt pánik, nem volt lázadás, csak hibbant, fogyatékos arcokat láttam, bizonytalan mozgást, és indokolatlan erőszakot, amit nem akadályoz meg senki. A falu megőrült. Nem bírtam tovább nézni, behunytam a szemem és a sötétség megmaradt. És az ijesztően baljós hang megint felcsendült.

Halál, pusztulás, őrület tombol,
Vigyázz, mert megárt a túl sok a jóból.


Kinyitottam a szemem, és ismét a rózsaszín ködben álltam. A behemót helyesen tette, hogy maradt még, jó sok magyarázattal tarozik nekem.
- Mi… mi volt ez? Mi történt? – kérdeztem remegő hanggal. A sokk még mindig bennem volt. Hogyan lenne képes egy falu minden lakosa egyszerre ugyanattól a betegségtől szenvedni?

Személyiség, érzelmek, ez a terület az enyém
Változtatom, formálom, jobbítom, én
Fizetni eme kedvességért nekem nem kell
Az elején, de én ezt csak később fogtam fel.
Változni mindenki szeretne,
Jobb lenni, rosszabb lenni, valakinek megfelelne.
A változás nagysága a mérvadó itt,
Az határozza meg az elmebaj jeleit.


- Áh, elég volt a rímeidből, ha nem sértelek meg, de szeretném érteni, amit mondasz, úgyhogy igen- nem-kérdéseket teszek fel. – A behemót nem reagált.
- Tehát, ami nekem így most lejött: te az emberek személyiségét változtatod meg, de ellenben a kék testvéred varázsával, amiért egy testi adottsággal kellett fizetni, nálad nem kell semmit sem feladni a változás cserében. –

Igen.

Nagyon jó, akkor most jön a nehezebbik feladat.
- De kiderült, hogy mégis fizetnek az áldozatok valamivel, de ez nem azonnal derül ki. Ha jól hallottam, és láttam, akkor megőrülnek. Uff, de az utolsó mondatodat nem értem. – Jött a válasz.

Mennél nagyobb a változás az ember szívében
Annál nagyobb lesz a deformáció az elméjében.


Áh, értem, végre.
- És, mi történt a faluval? És mit keresel megint itt? – lehet, hogy a saját síromat ásom, de nem biztos, hogy megint érteni fogom fifikás verselését.

A falu elpusztult, minden, ami fa
Nem létezik már, és a földet hamuzza ma.
A templom kőből volt, így megmaradt
És a telepesek újraépítették a falat.
Erőmet sugároztam nekik több mint száz éve
Gyenge vagyok már, de magam jól éreztem érte.
Bűnt követtem el, így bűnhődnöm kell
Életemmel fizetek én, megnyugvásom, így nyerem el.


Azt hiszem értem. Tehát életerejével segítette a lakosokat nehéz időkben, ezért imádják. De valami még nem volt tiszta.
- És a papnő? Miért csinál olyasmit, amit normális ember nem csinálna? –

Hite nagy, mint édes szüleié, ezt nem tagadom,
Ki is használtam egy néhányszor, de én csak a jót akarom.
De remélem nem vetted zokon,
Hogy kielégített téged, ily fokon.


Nos, valóban nem vettem zokon. Tulajdonképpen a hite az övé, de azért manipulálta is szörny őt egy kicsit. Tulajdonképpen mindent tudok, ami szeretnék, csak egyvalamire voltam még kíváncsi.
- Nem tudod, hogy hol találhatom egyik zöld testvéredet? Mert eggyel találkoztam, de nem volt időm vele beszélni, mivel…….. szóval szeretnék találkozni egy másikkal. – Egy ideig csend volt.

Hogy testvéreim merre laknak, sajnos nem tudom,
Engem ötszáz éve tart fogságban e rom.
Sajnálom, de nem tudok segíteni,
Ezt a feladatot neked egyedül kell teljesíteni.


Azzal elkezdett felszívódni a rózsaszín köd, visszatért a terem, és a benne ülő hívők. Többen voltak, és mind engem néztek. Ekkor megzörrent valami, felnéztem, és a behemótszobor egyik szeme a földre leesett. Az emberek azonnal elkezdtek suttogni, hitetlenkedni, szörnyülködni. Odamentem, és felvettem a szemet, amely egyik oldalán egy mondat szerepelt, bolhabetűkkel felírva.
500 évnyi rím és szenvedés, a bűnödért ez a vezeklés
Most már világos volt minden. Zsebre raktam a két drágakövet, és a szobrom, elégedetten, és mégis aggódva hagytam ott a termet, és léptem vissza a paplakba, ahol azonnal szembe találtam magam egy ingadozó Lennával. Gyorsan el kellett kapnom, hogy ne essen el.
- Minden rendben? – kérdeztem. Persze ez idétlen kérdés volt, mivel egyértelmű volt az, hogy valami nincs rendjén.
- Szédülök, mint még soha, émelygek, kissé feszül a mellem, uhh, de nem vagyok valami jól. – Ez tényleg nem hangzott valami jól, és sajnos volt egy sanda gyanúm. Öhh, hogyan is volt? Ez minek is a jele? Csak nőknél, ivarsejtek cseréje utá………. ajjaj. Gyorsan felvittem a szobájába, lefektettem, ő hamar elaludt, és már épp menekülni akartam, amikor megláttam a sarokban valamit. Egy szőrmekabát volt az; nem is egy, hanem A szőrmekabát, amit találkozásunkkor rám adott Lenna. Késztetést éreztem, hogy elvegyem, mert egyrészt hideg volt odakinn, és mintha részem lenne az a szőrme. Megint egy hangot hallottam; kissé elegem volt már ebből.

Vidd el részem, vidd és védd magad vele,
Találd meg testvéreim, és küldetésed végezzed be.


Nekem ennyi bőven elég volt, felkaptam a kabátot, és kidargáltam a paplakból, hátsó ajtón ki, a házak mögött elosontam, ki a faluból, és nekivágtam a kietlen vidéknek. Csak fél órával később jöttem rá, hogy némi élelmet is vihettem volna magammal, mert eléggé éhes voltam, de már késő volt megbánni. Legalább a fagyhaláltól voltam mentesítve. Egy félnapnyi gyaloglás után sikerült elérni Shirotsume határát. Már hullafáradt voltam az éhségtől, szomjúságtól, és a folyamatos mozgástól.
Az este egy étteremben talált rám, ahol sikerült megint többet költenem a kelleténél, de legalább a gyomrom szúrását nem kellett tovább elviselnem. Teli hassal hátradőltem és átgondoltam az utóbbi napok eseményeit. Úgy tűnik lesz egy gyerekem, és azzal nyugtattam magam, hogy sose fog megtalálni a lány (remélhetőleg), és, hogy nem én akartam, hanem ő tukmálta rám magát. A behemótokkal kapcsolatosan megint sikerült egy-két apróbb információval gazdagodnom, de még mindig nem volt teljes a kép. Visszagondoltam arra, hogy mennyire meg akartam változtatni a személyiségemet, hogy ne legyek egy unalmas fráter, de sajnos a realitás az, hogy semmi sincsen ingyen. És senki sem tökéletes: mindenkiben van jó és rossz is, és minden bizonnyal bennem is van valami jó. Csak még meg kéne találnom ezeket.
Nagy nehezen hazacaplattam, bevetődtem az ágyba, és reméltem, hogy most egy ideig mentes leszek a furcsa kalandoktól. Ó, kit akarok én áltatni?


A hozzászólást Strago Rhelm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 23, 2011 5:52 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeSzomb. Aug. 20, 2011 5:09 pm

Egy újabb szép munka, de legközelebb ügyelj a szó ismétlésekre, kérlek jutalmad 200 VE
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeVas. Okt. 23, 2011 9:50 pm

A Mester Nyomában III


A Torony

A poharam fenekét néztem, jelenesetben nem átvitt értelemben. Volt benne még néhány csepp abból a nevenincs borból, amit rendeltem, de nem húztam le, mint azt egy átlagos férfi tenné, csak néztem az arcom tükrét, miközben unottan lötyköltem a maradékot körbe-körbe az alján. Egy bárban ültem, Hargeonban. Egy mágust legtöbbször két dolog vihet egy idegen városba: küldetés, vagy személyes ügy. Én most az előbbi révén kerültem ide, és jól megérdemelt pénzem egy részét gondoltam ebben a vendéglátóhelyen hagyni. Egy relatíve könnyű küldetést teljesítettem, szintemhez mérten. Lehet, hogy csak én nem nézek oda jobban, de a céhemben még igazán erős mágussal nem találkoztam: mindegyik hangos zöldfülű volt, akikhez persze én is hozzátartozom, egyetlen különbséggel, hogy én nem vagyok hangos.
Hargeon egy érdekes város volt a számomra, többek közt, mert kikötőváros volt. Lehet, hogy az erai könyvtárban olvasott kalózregény, vagy a ruházatom által gyakorolt hatás miatt, de egyre jobban kalandoztam el egy hajón, messzi tengerekre, hogy felfedezetlen tájakat kutassak fel, vagy rejtett kincsek után vadásszak. Aztán persze mindig visszarángatott a valóság, hiszen elég valószínűtlen, hogy egyáltalán lennének kalózhajók Fiore környékén, mivel még sosem hallottam egyről sem. Nekem nem a fantáziavilágomban kellene élnem, hanem az életemet kellene, sokkal konstruktívabb lenne.
Mélázásomból, egy férfi riasztott fel. Lant volt a kezében, érdekes öltözéke volt, táncolt és énekelt. Minden kétséget kizáróan egy bárd volt. Tulajdonképpen nem a jelenléte tűnt fel, mert már jó ideje produkálta magát már, hanem a dal, amit énekelt keltette fel a figyelmemet. Hogy konkrétabb legyek, több dal, szám szerint kettő. Az egyik az kalózokról szólt, a kalandjaikról, és a nehéz életükről. A másik dal egy toronyról tett említést, ami az egykori mágiatudománynak volt a központja. Ebben a dalban egy nagy fekete árnyékról is szó esett, ami feltételezhetően egy szörny volt, de erről nem esett az énekben több szó.
Viszont hirtelen én is szóba kerültem; mint kalóz.
- Kedves barátaim, én csak eddig énekemmel tudtam lefesteni, hogy egy bátor tengeri medve élete mégis mennyi nehézséggel jár, de szerencsémre van itt valaki, aki első kézből alá tudja támasztani, hogy igaz, amit hadoválok. Kérem, uram – azzal felém intett – jöjjön fel a „színpadra” és híres emberként fog távozni ma, ha megosztja velünk élményeit. – Közömbös arccal felvontam a szemöldököm, de nem válaszoltam. A kijelentésében volt néhány nem helytálló kijelentés.
- Úgy tűnik, nem hagyja magát könnyen meggyőzni a kalóz úr. Győzzük meg együtt, hogy nem marad kompenzálás nélkül, ha megmutatja, hogy miért is különb ön mindenki másnál. – Először a bárd, majd mindenki bekacsolódott a „Yo ho!” skandálásában, amit nem tudtam mire vélni, hiszen a regényben nem szerepelt ilyesmi, persze azt tudni kell, hogy csak pár oldalt tudtam elolvasni belőle, de ez lényegtelen. Én nem vágytam arra, hogy olyasmit meséljek, amiről nem is tudok mit mesélni, így, mivel már kifizettem a bornak titulált folyadékot, felálltam, és angolosan távoztam. Sajnos nem tudtam a kellemes esti, sós szellőt sokáig élvezni, mert a semmiből feltűnt a bárd, és felháborodottan elém állt.
- Most erre egyáltalán nem volt szükség, kalóz úr. Magát is, és engem is jelentős bevételtől fosztott meg. Csak egy történet elég lett volna, és nem is zaklatom tovább. – Nos, ideje volt felvilágosítani az engem vádolgatót, hogy mi is a helyzet.
- Sajnálom, de nem vagyok kalóz, bármennyire is annak nézek ki. – A bárd már majdnem visszavágott, amikor ő is elkezdett gondolkozni. Odalépett hozzám, szemtelenül megszagolgatta körülöttem a levegőt, visszalépett, forogtak a fogaskerekek az agyában, majd kipróbálta a feltételezését.
- Önnek nincsen semmiféle kellemetlen illata, kis bor szaga ugyan van, a hangján nem hallatszik, hogy rumon nőtt volna fel, plusz a szablyája is hiányzik, a papagájról nem is beszélve. – lelkesedése azonnal megszűnt.
- Örömmel látom, hogy vág az esze. Viszont a kellemetlenségért, amit okozott ön nekem, az elmúlt öt percben, egy-két kérdésre való válasszal kompenzálhatna. –
- Szereti ezt a szót, mi? – dünnyögte – Legyen – mondta gyanakodva – mit szeretne tudni? –
- Az a tornyos nóta, amit a végén énekelt. Miről szól az? – A bárd elővett egy cigarettát, rágyújtott, majd unottan mondta. Nem akartam megszakítani azzal a tanáccsal, hogy a dohányzás előbb vagy utóbb el fogja venni a tüdejét, és énekelni, táncolni többet nem igen fog, de most nem akartam húzni az időt. Valószínűleg nem is lett volna rám kíváncsi.
- Tudnia kell, hogy nem én választottam ezt a szakmát. Inkább lettem volna kocsmáros, vagy vendéglős, esetleg szakács, de az élet úgy hozta, hogy ezzel kell megkeresnem a kenyerem. Nem vagyok rossz benne, de unom; nem találok benne semmi izgalmasat, és lusta is vagyok hozzá, ezért jómagam sosem találok ki semmit, ha el lehet kerülni. Mindig utazok, és ismeretlen faluknak dolgozom fel a művészetét, vagy alakítom át. Ez a tornyos izé, amit kérdez, egy közeli falunak a terméke, és nem tudom, hogy miről szól. Maga szerint miről szól? – szegezte felém váratlanul. Elgondolkoztam. Érdekes egy vers vagy dal volt, és jó pár eldugott jelentést is fel tudtam fedezni, de nem voltam egyikben sem biztos. Sejtéseimet elárultam neki.
- Úgy gondolom, hogy ebben a toronyban tanultak az akkori világ legnagyobb mágusai, és utazták be egész Fiorét, hogy elterjesszék a mágiát. Akkoriban nem volt nagyon ismert ez a tudomány, így sikerült igen hamar megismertetni az egyszerű emberrel is ezt. Ennek a toronynak a sikerei főleg az „igazgató” hatásos vezetésének voltak köszönhetőek. Ez a nagy fekete massza, amit nem igazán tudok beazonosítani, gondolom ez az igazgató. És hogy ez a torony miért bukott meg, az nem derül ki, és a végén csak értetlenül állunk a történtek felett. Ennyi. – A bárd várt egy kicsit, majd elnyomta a csikket és folytatta.
- Látom ön sem tudott sokkal többet kihozni az egészből, mint én. Nem csodálom, eléggé gyenge dalocska, igyekeztem a legtöbb használható információt beleszőni, de csak ennyi tellett tőlem. Ha mindenképpen ki akarja deríteni, hogy mégis miről szól ez a nóta, menjen a parton nyugati irányba végig. A legelső faluban keresse meg a legöregebb embert. Ő mondta nekem el, és ha valaki, akkor ő meg fogja tudni mondani a torony eredetét. Engem nem érdekelt, nem kérdeztem. – mondta, majd magában motyogta - Érdekes, miért is emlékszem én arra a falura? Pedig már jó pár éve annak, hogy ott jártam. No, mindegy. -
- Köszönöm. Akkor nem tartanám fel, minden jót. – köszöntem el.
- Sok szerencsét. – szólt még utánam a bárd, és visszament a kocsmába. Hirtelen eszembe jutott valami, de, mire visszafordultam a zenész már nem volt ott. Elfelejtettem tőle megkérdeni, hogy milyen messze van az a falu. Lehet, hogy egy hét séta, vagy még több is. Kocsit nem akartam bérelni, így is híján voltam a pénznek, óvatosan kellett bánnom vele. Nem is tudtam, miért mentem egy nyom után, ami egyáltalán nem volt megerősítve, hogy behemót lesz az egésznek a végén, de a remény hal meg utoljára. Felkerekedtem.
Hűvös, szeles idő volt a partvonal mentén. Volt annyi eszem, hogy beszerezzek némi élelmi anyagot, persze csak a lehető legszükségesebbeket: némi sózott hús, nyers zöldségek, sózott hal. Hátha ki fog tartani a kalandom végéig.
A partvidék egy új tájkép volt számomra; még sohasem volt szerencsém, hogy kilométeres szakadékokba nézzek bele, halljam a tenger fáradhatatlan küzdelmét a sziklák ellen. Új volt és megigéző, és azon kaptam magam, hogy a gyönyörű naplementét nézem, ahogyan a fények megcsillannak a tenger vizén, és a színárnyalatok átmennek vérvörösbe, hogy aztán a horizont mögött lebukjanak. Ezután még a piros, és sárga fényeket még mindig lehetett látni, és szépen lassan kezdte elnyelni a nagy sötétség, az ezernyi fénylő lámpásával.
Egyedül sosem szerencsés utazni, és a természet lágy ölén táborozni, de nem volt más választásom. Egész délután gyalogoltam, fáradt voltam, ideje volt valami…. Fények? Lentről? Minő meglepetés, egy szakadék tetejéről ránéztem egy falura. Vagy a falura? Akkor mégsem heverednék le a köves, füves talajra, lesétáltam, hogy beazonosítsam a települést. Mikor odaértem láttam, fa fal vette körül azt, karózott végekkel, mintha félnének valamitől. Az őr az őrtoronynak nevezhető fatákolmányból lekiáltott.
- Ki vagy, és mit akarsz ilyen kései órában? – Udvariasnak tűnt, bár a hangjából azt ítéltem meg, hogy bizony gyanús alaknak tűnök neki.
- Egy vándor mágus vagyok. A falu legöregebbjéhez jöttem, hogy megtudjam a valóságot a toronyról, ami a közelben van. – Az őr erre elcsendesedett, majd az őrajtó kinyílt. Ezt utalásnak vettem és bementem rajta. Az ajtó becsapódott mögöttem és nem kevesebb, mint öt lándzsafej szegeződött a nyakam köré.
- Rossz helyre jöttél, kalóz. – jött egy mély, fenyegető hang, mint hatodik kellemetlen tényező. Egy izmos kinézetű, civil ruhás őr, jelent meg a sötétből. Úgy sejtettem, hogy ő lehetett a vezető.
- Lehet, hogy félrevezető, de nem vagyok kalóz. Csak egy ártalmatlan mágus, akit érdekelne egy torony. És a szállás is jól jönne. – Egyértelmű sármommal nem sikerült lekenyerezni a morcos őrt.
- Ha ilyen öltözékben jár, akkor eléggé nehéz elhinni, hogy nem egy felderítő, aki másnap idehívja a többi akasztófavirágot. – Valamiért nem láttam magam előtt a kellemes ékszakai alvást, és a puha ágyat.
- Nekem teljesen mindegy, hogy beengednek e vagy sem, a toronyról szeretnék információt kapni, irreleváns, hogy kitől, akkor, de valakitől. – azzal leültem a földre, az őrök megrökönyödésére. A főfejes magához intett két másik őrt, pusmogtak egy keveset, majd leült velem szembe a főnök.
- Miért olyan fontos magának az a torony? – kérdezte óvatosan.
- Úgy vélem, hogy a magánküldetésem egyik alanya abban a toronyban tartózkodik, valamilyen formában. –
- És úgy gondolja, hogy a Legöregebb választ tudna adni kérdéseire? –
- Igen. – feleltem kurtán.
- A Legöregebb már két éve halott. – jött a válasz. Fenomenális. Klisés válasz, miért is reménykedtem abban, hogy életben lesz még? Tudtam, hogy nem fog ez olyan flottul menni, mint hittem volna. – És jobban teszi, ha elfelejti azt a tornyot. El van az átkozva. – mondta félelmetes hangon. Most ő nem tudott engem meggyőzni.
- Kérem, mégis miben merül ki az átkozott fogalom? – kérdeztem nyugodtan. Az őr nem hitt a fülének.
- Mit lehet az átkozott alatt nem érteni? Senki sem tért vissza, aki bemerészkedett. Én egyszer látogattam el, mert nem hittem én sem, hogy léteznek átkok. Azt a helyet kísértetek lakják. Dühös lelkek, akik ki tudja, milyen okból nem találnak megnyugvást. – a bátornak tűnő ember arcára láthatóan kiült a félelem, ahogy felidézte ezeket az emlékeket. – Hangokat hallottam. Természetfeletti hangokat. Bejárták az egész helyet. Éreztem, hogy figyelnek, de amikor megfordultam nem láttam senkit. Valami súrolta a vállamat, de karom csak a levegőt kaszálta. Vidám nevetést hallottam, amitől a csontjaimig hatolt a hideg. Ne menjen oda. Annál a helynél a gyors halál is jobb. Jobb, mint a lassú megőrülés. – Nem örültem, hogy ilyen kilátások elé lettem helyezve. Nem az volt a baj, hogy szellemek, mert a múltban már volt dolgom velük, az volt a probléma, hogy egyedül kellett mennem, az ismeretlenbe. És én féltem az ismeretlentől. Azért fenntartottam a bátor delikvens álcáját.
- Ennek ellenére szívesen tudnám, hogy hol van ez a torony. – Beszélgetőpartnerem szúrós tekintettel nézett rám, majd odadobott egy darab fát, és egy pár követ. A fának olaj illata volt.
- Menjen be az erdőbe, és kövesse az utat. Oda vezet. Most pedig jó éjszakát magának; én megpróbáltam figyelmeztetni, ne hibáztasson, ha elemésztik az ott lakozó lelkek. – majd a társai megböködtek a fegyvereik hegyével, távozásra ösztökélve. Vonakodva, de kénytelen voltam elhagyni a szobát, kifelé. Már megint a sötétben találtam magam, fáradtan, éhesen. Nem hagytam el a fafalat, mert igen valószínűtlen volt, hogy vadállatok közel merészkednének a tömény emberi szaghoz, és úgy ahogy biztonságban éreztem magam, azt leszámítva, hogy az őrök akármikor kijöhetnek és leszúrhatnak, de nincs móka kockázat nélkül. Némi fát gyűjtöttem, a kövekkel tüzet csiholtam (mert kovakövek voltak), és elköltöttem egy kellemes, meleg vacsorát. Ezután a tűz mellé leheveredtem és reggelig mindenféle idétlen álommal múlattam az időt.

Szeretem a reggeleket. Minden, ami este még félelmetesnek tűnt, reggelre nevetséges ijesztgetés marad. A felkeltem, hogy kinyújtóztassam merev végtagjaimat, és észrevettem, hogy az egyik őr még mindig nagyon néz engem. Azért ennyire nem lehetek baljós. Mindegy, nem kell vele törődni. Nos, a fáklyára nagyon nem volt már effektíve szükségem, ennek ellenére beleraktam a táskámba, mert sose lehessen tudni, és elindultam az erdei úton. Hűvös szellő fújt a fák között, és hiába húztam össze a kabátom, fáztam, borzongtam, libabőrös lett a hátam. Lehet, hogy már itt elkezdődik a kísértés? Nem, nem, nem. Megráztam a fejem, ilyen nincs, szellemek nincsenek, nem is voltak, nem is lesznek. És amúgy is, ilyenkor nincsenek is szellemek, mert amúgy sincsenek, de ilyenkor végképp nincsenek. Lenyugtattam magam, és igyekeztem az utat nézni, és nem a fákat, mert a végén még valami olyasmit vennék észre, amit félreértenék, és felesleges sületlenségekre következtetnék. Felnevettem hangosan. Lökött vagyok. Már jó párszor sikerült bebizonyítani, hogy a kísértésnek mindig valami hús-vér okozója van, nincsenek szabad akaratú lelkek, akik a saját szakállukra rémisztgetik a népet. És, ha mégis vannak, akkor van rá mód, hogy el lehessen őket pusztítani, mert elpusztíthatatlan entitás nem létezik. Máris jobban éreztem magam. Ezzel a nevetéssel sikerült leráznom az aggodalmaimat. A fülemet viszont megütötte valami. A nevetésem mintha visszhangzott volna a fák között. Most már nem lehetett engem olyan könnyen beetetni, biztos csak a szellőnek a hangja, ahogy az ágakat mozgatja.
Jobb kedvvel haladtam az erdei úton, míg végül el nem jutottam a szóban forgó toronyhoz. Romos volt, és a flóra már eléggé átvette az épület nagy része felett az irányítást. Ekkor melegséget éreztem a belső zsebemből. Igen. A szerencse megint rám mosolygott, a szobor smaragdzölden világított. Fel lettem pumpálva. Nem igaz, hogy egy ilyen semmitmondó dal alapján jutottam el idáig, ami akár egy hatalmas pénz- és időpazarlás is lehetett volna. Beléptem az ajtó nélküli bejáraton. Adelus biztosan magán kívül lett volna, ha itt lett volna velem, szerencsére nem volt. A múlt egyik mágiaközpontjában álltam. Látszódott, hogy az idő vasfoga igencsak meghagyta a nyomát mindenen, bár voltak dolgok, amik nem feltétlenül az idő miatt néztek ki úgy, ahogy. A berendezés, székek, asztalok, polcok, fali díszek mind rommá voltak zúzva, olyannyira, hogy az inkább nézett ki emberi eredetűnek. Fekete és sötét bordó foltos mocskolták a falakat, és a padlót sok helyen. Nagyon is úgy tűnt, hogy nem egy toronyban, hanem egy csatamezőn járok. Gyermekhangot hallottam. Nem tudom, honnan, de az egész termet átjárta, mintha a szellőnek lenne ilyen hangja. Persze, hogy a szellő, nincs itt rajtam kívül senki… remélem. Hideg érintést éreztem a vállamon. Megfagyott az ereimben a vér, hátrapördültem, de nem láttam senkit. Egy gyermeki nevetés megint végigfutott a helységben, az oszlopok közt, bekúszott minden kis zugba, és visszhang még sokáig az emlékeimben tartotta a hangot. Valami itt nagyon nem volt rendjén. Most már hiába próbálom magammal elhitetni, hogy ez a légmozgás, ez nem csak az. Itt van valamiféle más, mágikus eredetű talán, ami az idegenek távoltartására szolgál. Hátratántorodtam, és csak időben sikerült elkapni egy faliszőnyeget, és az, szerencsémre, nem szakadt el. Felálltam, megfordultam, és láttam, hogy miért szerencsémre: egy hatalmas lyuk előtt álltam; ha nem kapom el a szőnyeget, a kalandom véget ért volna. Permanensen. Belenéztem, és láttam, hogy dárdák álltak ki a legaljából. Isten tudja mit kerestek azok ott, de elég sok emberi alakot láttam a hegyes verem aljában. Minden bizonnyal ezek azok a kalandorok, akik nem tértek soha vissza. Vagy mások.
Váratlanul egy elnyújtott, mély hangot hallottam. Libabőrőssé vált a hátam, térdeim elkezdtek reszketni. Nem tudtam, mi volt az. Valami ősi lény, ami azzal fenyeget, hogy elemészt, ha közelebb megyek, vagy ezernyi éhes, megkínzott lélek arra várva, hogy mikor téphetik szét áldozatukat. Lassan haladtam tovább a legközelebbi ajtónyílás felé, mivel az ajtó a földön korhadt. Egy lépcső vezetett lefelé a sötétségbe. Örültem, hogy nálam volt a fáklyám, bár, ha minden kötél szakad, akkor a szobrommal is tudtam volna világítani. Meggyújtottam, és elindultam lefelé. A falak itt nedvesek voltak, és penészesek, a színes foltok mellett. Egy nagyon kellemetlen illat terjengett, ami rohadás, és dohszag keveréke lehetett. Sokat ropogott a lábam alatt a talaj, amiről kiderült, hogy csontok. Tele volt a folyosó emberi maradványokkal, csonkolt végtagokkal, rozsdás vértekkel, fegyverekkel, tépett, kifakult ruházattal. A fülemet hirtelen hangok ütötték meg; amint a folyosón végighaladtam olyan érzésem volt, mintha mellettem emberek lettek volna, és halkan beszélgettek volna. A hangok olyanok voltak, mintha egy hatalmas teremből hangzott volna, visszhangos volt, és tompa. Nem tudtam mire vélni a dolgot, csak igyekeztem minél hamarabb magam mögött tudni ezt az elátkozott helyet. Most már értettem, hogy miért rettegett az őr ettől a helytől. Még nem támadott rám senki, de az, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem, az nagyon kikészített idegileg.
Futásnak eredtem. Lépteim elnyomták valamennyire az idegtépő beszédet, ami látszólag a semmiből jött. A folyosó elkanyarodott jobbra, majd balra, végül megállapodtam egy hatalmas ajtó előtt, ami valamiért teljesen újnak festett. Ekkor vettem észre a hangok forrását: emberek, semmi kétség. Átlátszó alakok sétáltak fel s alá, beszélgettek, könyvet olvastak, magukban motyogtak. Két kisgyereket is láttam, ahogy fogócskát játszottak. A folyosó vége ugyanolyan viharvert és koszos volt, mint a felső terem, de ez ezeket a lényeket nem zavarta. Mintha tényleg kísértetek lennének. Lehet, hogy azok is. Egyetlen módon fogom megtudni. Megfogtam a vaskarikát az ajtón, és kinyitottam.
Egy hatalmas teremben találtam magam. Semmi fény nem volt, viszont ahogyan felemeltem a fáklyám rengeteg sétáló alakot láttam. Itt már tudtam, hogy ezek nem igazán lehetnek szellemek, mivel a semmibe belenyúltak, és könyv jelent meg a kezükben, a semmit rendezgették, a semmin ültek. Nem értettem tisztán, hogy miről beszélnek, csak visszhangokat hallottam. Már nem féltem. Tudtam, hogy nem ártanak nekem, és abban is biztos voltam, hogy nincsenek tisztában a jelenlétemmel. Váratlanul, kiáltások zavarták meg a terem csendjét. Halálhörgések, sikolyok, robbanások hallatszódtak. Három alakon akadt meg a tekintetem. Magasabbak voltak a többinél, délcegebbek, sugárzott belőlük a hatalom.
- Itt az idő. – hallottam tisztán az öregebbnek tűnő szájából. A másik kettővel együtt varázspecséteket villantottak fel, és hatalmas erejű varázslatokat eresztettek útnak, én is éreztem annak ellenére, hogy nem szabadott volna. További robbanások voltak hallhatóak, még több varázslatot lőttek el. Lassan csatlakoztak a többiek is a három „vezérhez”. Egy végtelenségig érzett idő után egy hatalmas, mindennél erősebb robbanás rázta meg az ottani világot, és mindenki eltűnt. A testek kis idő után megjelentek, pontosan ott, ahol egy maradvány is volt. A két világ találkozott, egybeállt, és a jelenések eltűntek. A termet egy fájdalommal teli hang töltötte meg. Be kellett fognom a fülem, hogy ne őrüljek bele én is. Ha egy anya szeme láttára ölnék meg gyermekét, nem tudott volna ilyen fájdalmat kifejezni. Miután abbahagyta még mindig csengett a fülem, és tépte a lelkem egy ismeretlen érzés, talán a bűntudat, nem tudom, miért. Szembe velem, hogy egy díszes ajtó, ami szintén megmaradt teljesnek és tisztának. Lassan, remegő léptekkel odamentem hozzá, de nem láttam kilincset, vagy akármit, amivel ki lehetett volna nyitni. Egy kép volt az ajtón: egy nagy fekete paca, két smaragddal, mint szem. Eléggé absztrakt kép volt, és nem igen lehetett volna rájönni, hogy mit ábrázol, hiszen nem volt formája, de én tudtam, mi rejtőzik az ajtó mögött. Felemeltem a zölden világító szobrot, a két smaragd felizzott, majd kialudt a szobrommal együtt, az ajtó meg lassan elkezdett kinyílni. Fáklyámat ijedten dobtam el, mert valamilyen furcsa okból kifolyólag, megégetett. Ennek az lett az eredménye, hogy a bot kialudt, a terem teljes sötétségbe burkolózott, és csak egy fényforrást láttam: egy könyvet. Felülről egy résen keresztül rávilágított némi fény, és én egy hatalmas torz szobor sziluettjeit tudtam kivenni, amint a terem hátsó részében tornyosul. Szemei két hatalmas smaragd volt, már tudtam, hogy mit ábrázol. De a könyv valamiért jobban vonzotta a szememet. Odasétáltam, felvettem. Teljesen puritánnak nézett ki, azt leszámítva, hogy csontszáraz volt, ami nemigen volt jellemző az itteni terepre. Kinyitottam.

„ Aki ezt a könyvet olvassa, tudja meg: késő. A torony elesett, tudása el lett lopva, lakói el lettek pusztítva. Ez többek közt nekem köszönhető. Az embernek nincs szüksége már ránk. Időnk leáldozott. „

Eléggé ominózus mondattal kezdett a szerző, akinek az identitását sejtettem. Ezek után szépen, lassan kiderült, hogy mi lett a sorsuk a toronyban élőknek.

„… A lakók felfedezték, hogy itt lakom, velük együtt. Eleinte féltek tőlem, ami teljességgel érthető. Nem vagyok egy megbízható külsejű egyén. Voltak, akik közelebb merészkedtek, kérdésekkel próbálták kideríteni, hogy mennyire vagyok veszélyes. Én elmondtam nekik sokat magamról. Túl sokat is, talán. Felbátorodtak…”

Úgy tűnt, hogy a behemót összebarátkozott a helyi lakókkal, akik tévedésből építették a barlangjára a tornyot. Egy mágusképző, vagy céhkezdemény volt ez a csapat, és itt akarták a központjukat berendezni. A szörny mágiájáról is szó esett, és ez igen érdekesnek bizonyult.

„… Valamit valamiért. Nincsen semmi ingyen, még, bár ezt sokan nem érzékelik. Én is ilyen alapon működő mágiát használok. Nekem megvan az az előnyöm, testvéreimmel szemben, hogy igen hamar el tudok sajátítani akármilyen mesterséget, vagy mágiaágat. Cserébe viszont az átlagosnál is ijesztőbb a külsőm, és az érzelmeket nehezen tudom felfogni. Csak az volt nekem fontos, hogy békében meglegyek. „Barátaim” hoztak nekem élelmet, és én tanítottam őket. Mágiám segítségével, egy tanult filozófus, matematikus, vagy mezőgazdász is kitűnő mágussá válhatott egy perc alatt, feltéve, ha addig tanult tudományát elveszem tőle. Mert a gyors tanulás tehetségével nem lettek az emberek megáldva. És nekik nincs kéznél egy hosszú élet, hogy mindent el tudjanak sajátítani, amit csak akarnak, vagy amiről mindig is álmodtak…”

Tehát az egész arról szólt, hogy bizonyos mennyiségű tudás lehetett bizonyos mennyiségű, de másmilyen tudássá átalakítani? Valószínűleg azt is figyelembe kell ilyenkor venni, hogy az adott dolog megtanulása mennyi időbe telne, és mennyire komplex az anyag. Ismerős; ez a mágia megegyezik a másik kettő behemótéval, csak itt a tudás van a célpontban.
Sokat volt ez után taglalva, hogy a mindennapi élet hogy nézett ki a toronyban, de ez engem nem igazán érdekelt. Én a végét akartam tudni. Szerettem volna magyarázatot kapni, hogy miért is történik olyasmi ebben a toronyban, ami nehezen megmagyarázható.

„… Az ember, ezt mindig is tudtam, megférhetetlen lény. Nem tűri el, ha nem ő a legjobb, és kisstílű okok miatt képes lemészárolni fajtársait. Sajnos ez egy gyakori dolog. Híre ment a toronynak olyan helyekre is, ahol pontosan ilyen emberek élnek. Megférhetetlenek, irigyek, mohók. Most már könnyű okosnak lennem; nem kellett volna „barátaimmal” kapcsolatba kerülni. Nem kellett volna nekik segíteni. Mert így a vesztüket okoztam……”

„…Áruló volt a tanulók között. Olyasvalaki, akit jutalommal, ranggal áltattak, és ő ezeknek bedőlt. Támadás érte a tornyot nem egyszer. Nem számoltam, nem is érdekelt. Akkor még. Hozzám csak a végén jutott el az igazság. Itt velem mindenki barátságos volt, jól elbeszélgettem Forissal, és szívesen osztottam meg vele a tudásom…..”

„…Én kellettem nekik. Úgy tűnik Jonasnek rám fájt a foga. Tanácsadójává tett volna, és védelemmel próbálta elcsavarni a fejem. De akkor már késő volt. Azok az emberek, akiket barátomnak neveztem, halottak voltak. Az árulót is megölték. Okos dolog: ha egyszer elárult valakit, akkor egyszerűen megteheti még egyszer. Csak most éreztem valamit. Éreztem, hogy rosszat követtem el. Lehet, hogy nem én voltam a gyilkos, de lelkem mélyén mégis azt éreztem, hogy miattam kellett mindenkinek meghalnia. Természetesen az átkozott vezért és a testőreit megöltem, de ez nem tudta eloltani a lelkem mélyén egyre jobban tomboló fájdalmat. Ezeknek az embereknek nem kellett volna meghalniuk. Ha nem vagyok, akkor mindig élhetnének, mosolyognának, sírnának, érezhetnének. Hála nekem, egyikre sem képesek már. Belevésem örökre a fejembe, hogy az ember életébe nem lehet beleszólnom, mert az végzetes lesz számára. Egészen addig fog a holtak emléke kísérteni, amíg nem jön valaki, aki testvéreim áldását hozza, és, aki biztosra fogja mondani, hogy a világ elfeledett minket.”


Vége.
A torony végleg elcsendesedett. A holtak képei eltűntek, a csarnokok, folyosók elnémultak. Üresség. Felálltam. Felnéztem a csillogó szempárba, és éreztem, amit ő is érzett; nem olyan erősen, de mégis. Ő a végéig nem volt vele tisztában, hogy hová sodorta azokat, akik iránt érzett valamit. Ez a mágia, ez a varázs. Ezt nem embereknek találták ki, már látom. Mindegyik behemót története szomorúan végződik, katasztrófával, halállal, pusztulással. De akkor miért léteztek? Mire születtek?
Koppanást hallottam, és felocsúdtam. Ez egyik smaragd kiesett a szoborból, és a lábam elé gurult. Tudta, hogy én vagyok az. Én, aki a testvérei áldását hordom, én, aki meg fogja neki mondani, hogy legfeljebb három ember tud a behemótok nemlétezéséről. A mesterem, Adelus, és én. Bár kétlem, hogy a térmágus tudna annyit, amennyit én, de ennek ellenére van rá esély, hogy nem tudatlan ő sem. Felvettem a szemet, és a másik kettő mellé csúsztattam a zsebembe. Éreztem, hogy felizzanak egy kicsit, felismerték egymást. Elindultam kifelé a pincehelységből. Sötét volt, és félig tapogatózva, félig pedig a réseken beszűrődő fény alapján tájékozódtam. Nem volt egy könnyű feladat, de sikerült minden egyéb nélkül kitalálnom az épületből. Kint megálltam egy pillanatra, mélyen beszívtam a már nem hűvös levegőt, kinyújtóztattam tagjaim, és megemésztettem a látottakat. Volt egy olyan érzésem, hogy én is úgy fogom végezni, mint a behemótok szövetségesei; megőrülök, fanatikus leszek, vagy csak embertársaim áldozata leszek. Remélem, ez megmarad gyanúnak. Visszanéztem a tornyot egészét tartó rozoga főpillérekre, és tudtam, mit kell csinálnom.

Egészen Hargeonig meg sem álltam. Fáradtnak éreztem magam; megviselt a mai nap, főleg azért, mert nagy részét egy sötét és depressziós pincében töltöttem. El sem tudom képzelni, hogy meddig olvashattam, de kint már napnyugta volt, mire kijöttem. Beültem ugyanabba a kocsmába, mint, amelyikben előző nap voltam, és megint ugyanazt a semmitmondó bort rendeltem. A táskámban szomorúan néztek az élelmi anyagok, de nem aggasztott túlságosan. Úgyis fel fogom őket mihamarabb élni. Semmi sem változott: ugyanaz a nép volt ott, a bárd is ugyanaz volt, bár már tudta, hogy nincs értelme engem történetek után faggatni. Békésnek éreztem magam. Megértettem, mi történt a dalban lévő toronnyal, és mesteremhez is közelebb kerültem egy lépéssel. Egyáltalán nem érintett már a behemót problémája. A múltban volt, ott is marad, és mivel nincs már behemót a világon, talán csak egy, ezért nem is kell amiatt aggódni, hogy a történelem megismétli önmagát.


A hozzászólást Strago Rhelm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 23, 2011 5:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel


Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeHétf. Okt. 24, 2011 11:17 am

Oh...my...god.... Körülbelül ez volt a reakcióm, mire a végére értem ennek a munkának, ami megjegyzem nagyon durván jó lett! Nekem bejött! Csak így tovább!!!! Jutalmad 200 VE, és én még hozzácsapnék 50 VE-t, nem azért mert jó fej vagyok (vagyis azért is), hanem mert ez tényleg egy igényes alkotás! Tehát jutalmad összesen 250 VE!
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeSzer. Nov. 09, 2011 7:11 pm

A Mester Nyomában IV (Intermezzo)


A Tét
(egy kaland, Adelus Morningway-el)


Három kő. Ennyi. Meg egy nagy adag tragikus emlék. Sajnos ennyit tudtam kisajtolni három meglehetősen furcsa kaland után, amelyek célpontjai mindig a behemót volt. Mindháromnak meglehetősen furcsa mágiái voltak, olyanok, amikkel még könyvekben sem találkoztam. Megkérdezni persze nem mertem senkit sem erről, egyrészt mert nem akartam felhívni a magánküldetésemre a figyelmet, és a végén egy turista látványossággá válna szegény behemót társadalom. Az a rengeteg, ami megmaradt belőlük. Konkrét értéket nem tudok mondani, de az egy és a kettő között mozog a létszámuk, ha nem kevesebben. Másrészt meg nem biztos, hogy jó dolog olyasmiről beszélni, ami nevetség tárgyává tehetne, bár lehet, hogy csak a paranoia beszél belőlem.
Ilyesmiken filozofálgattam manapság, ha nem voltam épp egy idegtépő küldetésen, amin régóta nem voltam már, így rengeteg idő volt arra, hogy még a mesteremről is álmodozzak. Eléggé extrém fantáziám minden végleteket kimerített, de még mindig nem tudtam igazán, hogy mit csinálnék, ha megint összefutnék vele. Gondolom ő már találkozott egy hús-vér behemóttal, és sokkal akkurátusabb jellemzést tudna adni kinézetéről, jelleméről, mágiájáról. Ugyan a szobrok, amikkel eddig találkoztam eléggé élethűen voltak megformálva, nincs az a replika, ami visszaadná az igazi hangulatát, kisugárzását.
Mélyet sóhajtottam. Tegyük fel, hogy valamikor bevégzem küldetésemet; kielégítő válaszokat kapok kérdéseimre, megtalálom mesterem, visszatér a céhbe, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ennyi? Ennyi. Egyszerű terv. Még túlságosan nem akartam reménykedni, ezért nem tettem elhamarkodott fogadalmakat, de azért elfantáziálgattam egyes szcenáriókról, és ezek roppantul izgalmasnak bizonyultak. Persze a napon henyélve, semmit sem téve könnyű volt jól érezni magam. A barlangban, a mínusz húsz fokos faluban, és a szellemjárta toronyban nem éreztem magam ennyire jól, de oda nem is azért mentem, hogy jól érezzem magam.
A mai nap is megtörténhet. Már vagy egy hete várok kedvenc térmágusomra, a professzor úrra, a könyvtáros úrra: Adelus Morningwayre. Miután leküzdöttük Nocturnus kellemetlen feladatát, tudatta velem, hogy van nála valami, ami engem felettébb érdekelhetne. El sem tudom képzelni, mi lehet az, de még gúnyos tippeket sem tudnék mondani, hiszen nagyon is valószínűtlennek tartom, hogy egyáltalán ismerne engem annyira, hogy tudná: marcipánnal nagyon le lehet engem kenyerezni. Talán egy üres kincses ládával óhajt megtréfálni, bár nem így él az emlékezetembe, mint valami Omeron másolat, aki képes mindenből viccet csinálni. Azt meg még valószínűtlenebbnek tartom, hogy eljönne ide, pénzt és időd nem kímélve, csak azért, hogy kivívja az ellenszenvemet. Valami nyomós oka lehet a térmágusnak arra, hogy ide jöjjön. De nem akartam túl sokat ezen gondolkodni, mert belekavarodnék saját gondolataimba. Megvárom, hogy aztán nagyobb legyen a meglepetés.
Ásítottam egyet. Meleg volt, sütött a nap, fújdogált egy lágy szellő, és mindezek együttes hatása elálmosított olyannyira, hogy… elaludtam. Meglepő, nem? Nem.
Fura álmot láttam. Mesteremet láttam különböző perspektívából, ami nem volt baj, hiszen gyönyörű egy teremtés volt, még Fioré-i szemmel nézve. Egyszerre csak közel kerültem hozzá. Nem éreztem ugyan, de tudtam, hogy egymás karjaiban vagyunk. Nem éreztem, de láttam periférikus látásomban, hogy simogatja az arcom, és egyre csak mondta, hogy „ Én szerencsevadászom.” egészen addig, míg ajkai veszélyesen közel nem értek az enyéimhez. Engedtem a csábításnak, legalább is engedtem volna, ha nem hűl le hirtelen a levegő, és nem sötétül el a látásom.
Kelletlenül kinyitottam fél szememet, és egy ismerős alak állt előttem. Fekete nadrág, idétlen póló, kalóz-másolat csizma; ez bizony a várva várt meglepetés. És, ha nem lett volna neki elég az, hogy perverz álmomból riaszt fel, még egy csípős megjegyzéssel el is kezdi kellemesnek aligha induló délutánomat.
- Nahát, nahát, Szerencsevadász. Csak nem visszajöttél értékeket menteni? Könnyebb dolgod lenne, ha nem omlasztottad volna be a barlangot. –
Most ideje volt, hogy eljátsszam a türelmes házigazdát, és ne változtassam folyóssá alatta a földet. Inkább megmagyaráztam neki, hogy mégis mi a fenét kereshetek ott, ahol csak a pókok járnak.
- És én kis híján elkezdtem volna panaszkodni, hogy egyes emberek milyen bunkók tudnak lenni. Hisz ez csak a kedves reggeli utazó lehet. Sajnálom, de szeretem a nyugodalmas, csendes helyeket. – Remélem kihallotta az egészből neheztelésem, mert nem akartam neki mondatelemzést tartani.
- Igazad van szerencsevadász, tényleg udvariatlan voltam veled. Ami nem szép, tekintve, hogy párszor már kihúztuk egymást a bajból, még ha nem is kedveljük egymást igazán. – No, leesett neki, bár nem kellett volna ilyen fellengzősen elnézést kérnie és kifejtenie a helyzetet. De ameddig nem esünk egymás torkának, addig jól megy a helyzet. Viszont nem volt ildomos, hogy én feküdtem és ő állt, még akkor is, ha az álló ember helytelenül adta tudásomra, hogy itt van. Felálltam, és jó szokásomhoz híven nyújtózkodtam egy jót. Gyorsan a tárgyra tértem, mielőtt elkezdenénk egymást szekálni.
- Nos, akartál nekem valamit mondani, vagy mutatni. Mi lenne az? –
- Egy ásatáson jártam a Web Valley közelében. És ott valami igen érdekeset láttam. Mond neked valamit a Tanítók legendája? – Lecke következik, mindenki figyeljen oda, ki lesz kérdezve… úristen. Igyekeztem nem túl bután nézni.
- Nem igazán. Nem voltam a mágiában taníttatva. - mondom, némi keserűséggel, és gúnnyal a hangomban. Szüleim eléggé ellene voltak mindenféle mágiatanításnak. Adelus nem volt rest megosztani velem a tudását. Reméltem, hogy ezeknek közük is lesz annak, amit mutatni akar.
- Értem, nos, lényegében arról szól a Tanítók legendája, hogy a mágia ősi természetfeletti lényektől származik. Sőt nem is akármilyen varázslatok, hanem az elfeledett mágiák. Az időmágiát a Halál tanította, a sárkányölő mágiát a sárkányok, az ősi elemi mágiát az őselementálok. – És a többi gaeldorit? És az alakváltót? És a…? Na, mindegy, majd csak megmagyarázza. Remélem nem; legalább gyorsabban rátér a tárgyra.
- Ahamm. Értem. – Ennyire futotta tőlem, mert tényleg, mit is mondhattam volna az egészre? Ismételje meg?
- Láttam egy mozaikképet ezekről a lényekről és köztük volt az is, aminek a szobra miatt a fejünkre omlasztottad a fél hegyet. Úgy vélem az lény egy elfeledett mágiát tanított a korai embereknek. Ugye te is emlékszel azokra az állatokra, amik a semmiből jelentek meg? –
- Hogy is felejthetném el. - mondom, mellkasomat masszírozva. Istenverte lények, alaposan rám hozta az egyik példány a frászt. Azóta van rendkívüli paranoiám a sötét, szűk helyektől, főleg a barlangoktól. De valamiért nem tudtam összepárosítani azt a kutyát és a behemót mágiáját, mert az ottani lakónak nem volt köze idéző mágiához.
- Nem tudom miféle idéző mágia volt az, de úgy vélem kapcsolatban kell állnia azzal a lénnyel. – Már majdnem kiábrándítottam kedves Adelust, amikor, nem tudom miért, de intett, hogy menjek vele máshova, és indult. Majdnem kicsúszott a számon, hogy itt nem igen szokott rajtam kívül akárki is „kísérteni”, de nem akartam problémázni, mert a végén nem tudom meg, amit meg kellene. Közben fojtatta a fejtágítást, és az agyvizem forralását.
- Sajnos a vereséged és elhamarkodottságod miatt tönkrevágtad azt a templomot, ami itt volt. Ezért kértelek meg erre a találkozóra. Kíváncsi vagyok, te mit tudsz erről a lényről. Már ha egyáltalán tudsz róla valamit. – Először is, forrófejűség a jó kifejezés, és köszönöm a felvilágosítást, eddig sem voltam tisztában vele, hogy a harmadik, igencsak kellemetlen kirándulásomat megspórolhattam volna, ha nem vagyok ilyen, és ha TE nem kergettél volna a világ végéig. Viszont gondoltam egyet.
- Hmmm, nos, jó ideje már annak a párbajnak, és nem kell az orrom alá dörgölni, hogy forrófejű vagyok, de senki sem tökéletes. Igen, tudok egyet, s mást szőrős barátunkról. De most nem vagyok beszédes hangulatomban. - váltok hirtelen egy nemtörődöm hangnemre - Mit szólnál egy parti sakkhoz? – Nem akartam neki azonnal feladni minden elméletemet, ezért küzdjön csak meg az egészért. Bár sejtettem, hogy játék közben úgy is szép lassan elárulok neki mindent, ezzel is csökkentve a koncentrálását. Kedvenc térmágusunk meglepett arcot vágott.
- Sakkhoz? Benne vagyok. Bár már rég nem játszottam. Volt némi kellemetlenségem korábban a játékkal. – Ez bizony kellemetlen, de az csak nekem kedvez. Mivel nem volt kéznél sakktábla, ezért mágiámat kreatívan felhasználva csináltam meg a hozzávalókat.
- Earth Pillar. - Egy fél méteres kerek oszlopalap kiemelkedik a földből. - Ez jó lesz asztalnak. És íme, a bábuk. - azzal elkezdem kreálni őket a földből Basic Style-al. Egyetlen hátránya volt a földből készült dolgokkal azon kívül, hogy egy kis eső, és lőttek az egésznek: - Remélem nem bánod, ha most a világosbarna, sötétbarna felállást használjuk. –
- Cseppet sem. Melyik sereggel leszel? – jött az evidens kérdés. Természetesen…
- A világossal. De, csak azért mert én gyártottam őket. – Lehet, hogy egy kicsivel több büszkeség volt a hangomban, mint, ahogyan azt akartam, de mégiscsak én alkottam az egészet, amire nem mindenki képes. Ellenfelem felrakta a sötétbarna sereget, majd rám nézett.
- Tét? –
- Semmi. Illetve valami: információ. Miközben játszunk, én elmondom, mit tudok. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudsz egyszerre kétfelé figyelni. Ha megversz, vidd a tudásod, és végezd be, amit be kell. Ha én nyerek, elmondod, amiért eljöttél hozzám. Nincs veszítenivalód. – És tényleg nem volt neki, de nem értem, miért kell minden játékot a felnőtteknek tétekhez kötni. És a parti elkezdődött.
Kitoltam a király előtt álló gyalogomat, mint standardkezdés. Válaszként viszont, meglepő módon a C7en álló gyaloggal lépett ki ellenfelem. Nem teljesen meglepő ugyan, de azért nem mindennapi.
- Kezdjük azzal, hogy háromféle behemóttípussal találkoztam. Legkönnyebben szemeik színe alapján lehet őket megkülönböztetni. Kék, piros, zöld. Ha beleszámítjuk a helyi barlangot, akkor néggyel találkoztam. A mágiájuk meghatározott szabályon alapul. Ez az egyenlőség elve. Valamit valamiért. –
Erre én is egy nem mindennapi lépéssel jöttem: a vezért kitoltam a jobb szélre, egy csíkba a fekete gyaloggal. A fekete huszár megindult a G8ról és fenyegetéssel kecsegtetett a vezérnek.
- Az itteni milyen színű volt? –
- Zöld, bár ez jelenesetben nem meghatározó. –
A legjobb defenzíva az offenzíva, ezért le is ütöttem a lógó gyalogját. Csak most vettem észre, nagy vérszomjamban, hogy a huszárja a gyalogomat is veszélyeztette, de Adelus mást lépett. Ő kitolta a vezérét védő gyalogot, hogy az én vezérem útjába álljon.
- És miért nem meghatározó? –
- Miért lenne meghatározó? Miért fontos nekünk, hogy milyen volt a szeme színe? Mitől változik meg a helyzet? –
A vezérem odébb csúszott egy mezőt, így sakkba hozva a király. Erre egy klasszikus vezércserét ajánlott a fekete.
- Azt mondtad a mágiájuk, szabályon alapul. Nem elképzelhető, hogy a szemeik színe alapján eltérő?-
- Dehogynem. De jelenesetben így is oly mindegy, hogy párbajunk tárgya melyik mágiát használta, mert egyik sem idéző mágia. A behemótok nem használtak idézést. Azok a lények, minden bizonnyal, a lakók által voltak kirendelve. –
Nem volt ez ínyemre, mert, ha elvesztem a vezérem, rá leszek kényszerítve a gondolkodásra, így visszahúztam azt a királyom elé. Adelus megnyitotta az F8on lévő futója előtt az utat, amivel én egy D3ra lépő gyaloggal válaszoltam, hogy ezzel kizárjam a futóját, hogy belekotnyeleskedjen a játékba.
- Feltételezem a többi szörnnyel történt találkozás alapján gondolod, hogy az állatokat nem a Behemót mágiája hozta elénk. A többi helyen is csak egy nagy szobor állt? -
- Igen. Szerencsére igen változatos helyeken voltak, így nem unatkoztam. - itt kiráz egy kicsit a hideg - Gondolom kíváncsi vagy, hogy mégis milyen mágiát használtak. Mindhárom típusban volt egy közös: az ember volt a célpont, főként. – Erre ellenfelem a másik oldalon lévő futóját szabadította ki, de a bástyáját tűzvonalba hagyta így. Nem tudtam még közvetlenül leütni ugyan, de reméltem, hogy ott fogja felejteni.
- Ember? Ezt fejtsd ki egy kicsit bővebben, ha lehet. –
- A kék mágiája a fizikumot, az ember felépítését változtatta, alapjába véve. Bár, ha jól sejtem, ezt bármilyen más, testtel rendelkező, értelmesen gondolkodó lényre is igaz, egészen addig, ameddig a célpont a behemót tudatára tudja adni, hogy mit akar változtatni, minek cserébe. Érthető eddig? –
Én a futómat kitoltam az F4re, hogy hátha ki tudok valami helyzetet alakítani, és, hogy az esetleges sánc szándékomat elő tudjam segíteni. Az előbb kiszabadított futójával lépett kettőt, és csak egy gyalog választotta el őt a vezéremtől.
- És a többi szín? Érzelem és értelem?
- Nem vagyok meglepve professzor úr, ráhibázott. De csak félig. A piros, a lélekre hat. Amibe persze beletartozik az érzelem is, de a személyiség itt az, amin a legnagyobb hangsúly van. Ennek a mágiának a szabálya kissé másabb, mint a többi kettőé, de ezt majd később mondom el. –
Most rajtam volt a sor, hogy kiszabadítsam a másik futómat. Ezzel csak egy minimális veszélyt jelentettem volna a vezérének, de addig is alakul a helyzet. És a masinéria, a vérfürdő tüskés fogaskerekei elindultak azzal, hogy a mit sem sejtő gyalogjával az E5re lépve megtámadta a futómat.
- Ahogy gondolod Szerencsevadász. Eraban sok legendás lényről hallottam már. A dadám az összes népszerű gyerekmesét elmondta, amikben misztikus lények szerepeltek. De erről a Behemót nevű lényről még soha nem hallottam. Bár igaz a mozaikképen volt még pár lény, amit nem ismertem fel –
- Oda is majd eljutok. Nem véletlen, hogy senki sem hallott felőlük. Visszatérve a színekre: a zöld az agyat manipulálja, jobban mondva azt, ami benne van. Tudást. Ennyit a jó dolgokról. Viszont mindhárom mágiaágnak megvan a maga negatív hatása is. –De még a nagy esemény nem következett be, még hátráltattam a bekövetkezését az elkerülhetetlennek: felléptem egyet a támadottal, és támadóvá tette a lógó huszárral szemben. A casus belli most történt meg: a támadott huszár előrelendült, és végzett az útjában álló gyaloggal.
- Mint például? Már itt fura a dolog. Az, amit Az Ark Magic-ekről tudunk, semmilyen hátrányokat nem említenek. - Áhh, ennek folyton bele kell kötni valamibe.
Itt volt, hogy a fővezér, nevezetesen én, elkezdett hibázni. Ugyanis nem vettem észre, hogy a vezéremmel simán le tudtam volna verni a huszárt. Nem. Inkább kitoltam az alapsoron lévő futót, hogy fenyegessem a vérengző huszárt, és maradásra kényszerítsem a bástya miatt. Gyorsan megvédte a huszárt az F5re kirohanó gyalog, mire én elkövettem a játék során történő legnagyobb hibámat: a D3on lévő gyaloggal kivégeztem a huszárt. Ezt az ő futója azonnal kihasználta, és a pokolba küldte a vezéremet.
- Tegyük fel, hogy értem, mi az az Ark Magic. A testi és az agyi változtatásoknál egyértelmű a hátrány, amit az ekvivalens csere fogalom ki is belez: ha izmosodni akarunk, fel kell például adnunk szép arcunkat, és a többi. Ha meg akarunk tanulni valami, akkor el kell felejteni hozzá valamit. A negatívnak ki kell egyenlítenie a pozitívat. A lelki változás kissé furcsább, én sem értem igazán. Ott is megvan a csere, de ott ki lehet kerülni az egészet azzal, hogy pozitív személyiséget kérünk, negatív személyiség feladásával. Legalább is a logikus ember ezt csinálná. Ha jól sejtem, akkor a túl sok lelki beavatkozás instabillá teheti a lelket, érzelmi hullámokat okoz, míg végül teljes őrületet eredményez. Nem vagyok benne teljesen biztos, de nekem ez szűrődött le. –
- Ez utóbbi elég zavarosan hangzik. Az Ark Magic kifejezés összefoglaló név az Elfeledett mágiákra. – Adelus meglehetős szkepticizmussal nézett rám - Csak azt nem mond, hogy azokról sem hallották még semmit. – Arcomon egy izom megrándult, de csak egy pillanatra. Nem örültem, hogy ennyire félrenéztem, többek közt azért, mert nem akartam veszíteni, nehogy aztán az orrom alá tudja dörgölni még ezt is a könyvtáros úr. Átkozódni nem volt értelme: ment tovább a játék. Huszárommal levettem a király előtt ácsingózó futót, hogy ne a király keljen mozgatnom. Gondolom leesett neki, hogy még van huszárja, Adelus is kihozta a sajátját a C6os mezőre.
- Nem kell mindig önmagadból kiindulni. Nekem eléggé felületes mágiaoktatásom volt. Nem ment bele mesterem a bonyolult dolgokba. Volt nekem akkoriban épp elég bajom. –
- Értem. Sajnos ez a mesterek nagy hibája. Csak azt tudják megtanítani, amit ők is tudnak. Több tanító pedig jobb. Persze én meg élettapasztalat terén maradok el az átlagtól. - Igyekezett nagyképűségét elrejteni, kevés sikerrel. Nem örültem, hogy mesteremet hibáztatta, hiszen ő is csak ember. - Meghallgatsz egy rövid magyarázatot az Elfeledett mágiákról? – Ezek után?
Egyik gyalogom még nem tudta, hogy a vezér elesett, még heves küzdött a hazáért, ami az F5re történő ütésében nyilvánult meg. Meglepő válasz jött az ellenféltől, ami most tényleg meglepett: a túlbuzgó gyalogom melletti gyalogjával lépett egyet, ahelyett, hogy levette volna a szóban forgó fehér bábút.
- Időnk, mint a tenger. – Beletörődtem, hisz egy játék közben nem látom értelmét a kötekedésnek.
- Nos, legyen. A régi időkben, még a királyságok előtt egészen mások voltak az emberek. Mások voltak a városok, a kultúra, és más volt a mágia is. Gondolj csak Nocturnusra. Ő csak pár száz évvel ezelőtt élt, de így is menyivel másabb, mint mi. Régen, több ezer évvel ezelőtt a mágusok az Elfeledett mágiákat használták. Idő, Tér Elemek, Sárkányölés, Fekete mágia, Gyógyítás. Csak hogy párat említsek. Ezek az Ark Magick-ek. És az erejük messze meghaladja azt, amire ma képesek vagyunk. Space Arkkal lehetséges kapukat nyitni más világokra. Time Ark megállíthatja az idő folyását, hosszú évszázadokra. Régen nem volt nekromancia, árnyékmágia és a többi. Minden sötét tudomány egy ösvényhez tartozott. Sajnos nem véletlenül hívják ezeket elfeledett mágiáknak. Mára nagyon kevés tudás marad fenn ezekről, és még a pontos eredetükkel sem vagyunk tisztában. Eraban, a mágusok egész sora kutatja ezeket a mágiákat. És Fiore szerte sokan vannak, akik az országot járják nyomok után kutatva. Eddig tudod követni? – Most mondjam azt, hogy nem? Na jó, de, értem, úgy ahogy.
A kereszteződésben lévő futóm azonnal cselekedett, és megbüntette ostoba lépéséért az ellenfelet, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg a vérszememnek kellene dominálnia. Most indult meg a fekete gyalog és az F5ön lévő rangjában megegyező bábút ki is iktatta. Trükkös volt: így nem tudtam ezt a gyalogját támadni, és a vezére is biztonságban maradt, legalább is egy időre.
- Voltak régen igen kellemetlen vagy kellemes mágiák, amik szerencsére nincsenek manapság. Értem. –
- Tömören összefoglaltad a dolgot, de mégsem értetted meg a lényeget. Az a formája a mágiának, ami mi most gyakorlunk csupán gyengébb változata annak, ami régen volt. Ezek Voltak az Ark Mágiák, amik után rengeteg varázsló kutat. –A fenyegetett futót feltoltam balra egy mezővel, megint csak az esélylesés tervével, hátha elnéz valamit az ellenfél. Ellenfelem tovább folytatta a támadást: most a jobb bástyája előtt lévő gyalog lépett ki, hogy elkergesse a neki nem tetsző futót, aki engedelmesen balra tért ki, egy mezőnyit.
- Ez megnyugtató. Tehát a sok gyenge mágiaág kombinációjából lesz egy Ark Mágia? –
- Inkább egy Ark mágiából lesz a sok gyenge mágia. De minden esetre a felvetésed érdekes. Eddig még egy mágust sem halottam hasonló gondolatot. De jelenleg a legtöbb varázsló úgy véli, hogy az Ark Mágiákból alakultak ki a mai mágiák egy része. A mágia titkainak egyik fő kérdése pedig, az hogy honnan származnak az ősi mágikus módszerek. Neves mágusmesterek számtalan elméletet kidolgoztak, de csak keveset fogadtak el igazán. Biztosat senki se tud. Az egyik elképzelés szerit, amire már korábban is utaltam, ősi mitikus lények, mint például a sárkányok, vagy a Behemót tanították meg az Ark mágiákat az embereknek. - Most az ő futója következett. Kilépett jobbra egyet, és a bal alsó bástyám azonnal elkezdett reszketni. A veszélyt a C3re kilépő gyalog szűntette meg. A csatát egy kis intermezzo szakította meg, amikor is mindkét király sáncolt; az övé nagyot, az enyém kicsit.
- A Behemót mágiáját nem lehet tanítani, legalább is nem láttam eddig, hogy használta volna akárki is. – - Épp ezért elfeledett mágia. Meg honnan tudod, hogy biztosan hogy a múltban nem tanította meg az embereknek? A romok alattunk azt bizonyítják, hogy a lény kapcsolatban volt az emberekkel. Nem csak itt, hanem egész Fiore szerte. És benne volt abba a lénygyűjteménybe amit..-
- Hm? Miféle lénygyűjteményben? –
Ezután, mintha mi sem történt volna vetődött a fekete huszár az E7re, és a fenyegetőzések folytatódtak. Én ezt is egy laza hátralépéssel védtem, de a mórok csak nem tágítottak. Utána küldték az egyik nélkülözhető gyalogot, hogy a D5ön legyen egy kicsit láb alatt.
- Nemrég voltam egy ásatáson. Ott feltártunk egy ősi templomot, amit Time Ark védelmezett az idő ellen. Azon az épületen és az ott talált tárgyakon szó szerint nem fogott az idő. Volt ott egy gyönyörű mozaik kép, ami mindenféle misztikus lényt ábrázol. Köztük a Behemótot. Hm, biztos van valami normális neve is. Gondolom sejted immár az összefüggéseket. –
- Gondolom szőrös barátunk mágiája beletartozott az Ark Magic-ek listájába. –- A mozaik képek szerint igen. –A futó rést látott a feketék vonalában, és felinalt az A6ra, hogy a királyra alaposan a frászt hozza. Tulajdonképpen matt lenne a dolog. De nem volt az; a vezér még be tudott ugrani, hogy életét a királyért félredobja. Így is tett.
A véletlennek, és sasszememnek köszönhetően megfordult a játék menete. Most Adelus állt nagy hátrányban. Gyorsan mozgósítottam az eddig mozdulatlan huszárt az A3ra. Minél több tisztem van odakint, annál nagyobb eséllyel tudok nyerni. A szemben álló gyalog is mozgásba lendült, és két mezőt faragott le a pályából.
- Nagyszerű. Megtárgyaltuk a mágiának a legmélyebb múltját, előkerült szerencsétlen Behemót is, de még mindig nem tudom, hova akarsz kilyukadni. – - Nos, azt majd a játékunk kimenetele határozza meg. Elvégre megállapodtunk a tétben nem? –No, igen. Már így is eleget járattuk szánkat. Ideje volt, hogy minden figyelmemmel a játékra koncentráljak. Már csak azért is, mert nem akartam utolsó pillanatban elnézni az egészet.
A legutóbb még reszkető bástya most nagy svunggal lépett a C1re, hogy biztosítsa az ellenfelet: őt nem olyan kőből faragták. Szegény mór király nyomban behátrált a két gyalog közé az A6ra. Itt már nem tudott Adelus nyerni: az ő királya tárva nyitva, míg az enyém jól védve. Ő csak védekezni képes, de támadni már nem tud. Ez a meccset a zsebembe tudhattam, de nem akartam magam túlságosan elbízni. Még nem volt vége a játéknak. E3re visszahúztam a futóm, ezzel sakkban tartva az egyik pillérét a király falának, mire az a gyalog ijedtében előrelépett. Másik bástyámat gyorsan az előbbi mellé húztam, hogy le legyen zárva két oszlop a pályából, amire, számomra érthetetlen okból kifolyólag, ugyanaz a gyalog lépett tovább, ezzel megfenyegetve egy gyalogomat és egy huszáromat. Természetesen a gyaloggal azonnal ütöttem, mire az azt őrző gyalog vissza is vágott. Így most a huszárom csak hátra tudott volna lépni, a leütést elkerülendő, helyette viszont a bástyám lépett, egyenesen a C7re, aki kétértelműen fogott fel Adelus. Azt hitte, hogy a huszárját fogom leütni, cserébe, hogy ő üti le az enyémet. De nem ez volt az igazi tervem. Ő behúzta a távolabbik bástyáját az E8as mezőre, mire ugyanaz a bástyám elbattyogott az A7re.
- Matt. – kicsit azért büszke voltam magamra.
- Nafene,- nézte a táblát meredten. - Végig ez volt a terved igaz? Miután leszedtem a vezéredet, elkezdtél kérdezgetni az Ark mágiákról és elterelted a figyelmemet. – látszott rajta, hogy valami rá akarja fogni figyelmetlenségét, pedig az utolsó lépésekben már nem is beszéltünk.
- Én nem kérdezgettem semmit, te kezdtél el beszélni. És tudd meg, nem olyan egyszerű egyszerre rád is, meg a táblára is figyelni. –
- Nos, tisztességes játékban vertél meg - mondta sajnálkozó hangon. - De egy visszavágóra később még számíthatsz. – fenyegetőzött, azzal elővette a kis táskájából a tekercseket, amiken fura rajzok voltak. Először egy mozaik kép másolatát rakott kii elém, ami egy ismerős ábrázolt. - Hogy tetszik? -- Hmmmmmm, értem, illetve nem értem. Itt van a beszélgetés alanya, a három kő világos, de minek kell az a három kő? Valamit kinyit, vagy felébreszt? –
- Ügyes, nagyon ügyes. Miből gondolod, hogy ez a helyzet? – Nem kell a hajbók, de mi ez? Valami kvízjáték, ahol meg kell magyarázni mindent?
- Csak tipp. Miért? Te tudod, hogy mi ez az egész? Ez valaminek a része? Mert kétlem, hogy azért jöttél volna annyit, hogy ezt megmutassad. – Nem olyan embernek hittem, aki egy kép miatt elrohan hozzám, az összes ember közül.
- Jól gondolod. Látsz valami különöset ezen a rajzon? Szeretném felhívni a figyelmedet erre a körkörös mintára itt a lap alján. Ilyen nem volt a többi képen csak ezen. – Most meg régészesdit, és jelfejtegetősdit akar játszani.
- Mit tudom én, vonalak, mozaikszélek, nem tudom, mit szeretne ez nekem mondani. –
- Akkor nézd meg ezt a képet. - rakott elém egy másik tekercset, ami csak ezüst vonalakat és egy sarokban lévő kis körkörös mintát ábrázolt. Továbbá rajta volt még egy tenyérféleség is, három színes ékkövet jelölő pöttyel. - Ez így már mond valamit? –
- Ehh, barlang? – Tényleg, ha Behemótról volt szó, akkor ez volt az egyedüli, ami elsőként az eszembe jutott.
- Most megint találgatsz igaz? Ez egy térkép Szerencsevadász. Lehet többet kéne kalózokkal és tengerészekkel együtt lenned, és akkor talán felismernéd Fiore déli partvonalát - húzta az ujját végig a vonalakon - ezek itt a környező hegyek, ugye így már ismerősebb azért nem? - kérdezte és egy normális térképet is kiterített elém.
- Áh, most már mintha ismerős lenne. Magamtól ugyan rá nem jöttem volna. Tehát azon a partvonalon ott van még egy barlang. Remélem, itt nem egy szoborral fogok találkozni. – Jó lenne már, ha biztosra tudhatnék valamit, és nem kellene folyton az emlékképekből találgatnom.
- Azt én nem tudhatom. De a térkép egyértelműen valami újabb behemót kegyhelyhez visz el. Minden esetre a három szín együtt biztos jelent valamit. A mozaik képet és ezt a térképet is neked adom. Kutasd fel ezt a helyet, ha gondolod. Csupán annyit kérek, hogy oszd meg majd velem a tapasztalataidat. Igazolni szeretném, hogy a behemótok mágiája tényleg Ark Mágia e és vajon tovább adták a tudásukat a régi embereknek. – Ehhh, nem akartam elvenni a lelkesedését, de én aligha fogok ott jegyzeteket készíteni.
- Ezt jelenti az a három kő. Ha meg igazolni szeretnéd, akkor a legegyszerűbb módja az lesz, ha velem jössz. – Végül is; ha nem közölte volna velem ezeket az információkat, akkor még mindig a sötétben járkálnék célpontommal kapcsolatban. De így, van végre valami szál, amin el tudok indulni.
- Remélni sem mertem, hogy fel fogod ajánlani nekem ezt a lehetőséget, főleg, hisz alig bírjuk elviselni egymást. – Most valamiért mégis sikerült egy normális délutánt eltölteni, anélkül, hogy egymás torkának estünk. talán van még remény számunkra.
- Te szolgáltattad a térképet a kincshez, így neked is jár egy rész a zsákmányból. Legalább is egy kalóz így mondaná. Örülök, hogy el tudnék vegyülni köztük, és csak érdes hangom hiánya lenne furcsa. Meg.....illat. – És tulajdonképpen, igazam is volt, minden téren.
- Csak egy estét kéne eltöltened egy kikötői lebujban és megoldódna minden gondod. Köszönöm a lehetőséget Szerencsevadász. Segítek neked megtalálni azt a helyet, amire a térkép mutat. – No, legalább nem kell feleslegesen győzködni.
- Helyes, legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy eltévedek. Ez a három kő meg megoldja a problémát, amit majd a barlang fog jelenteni. -
- Kulcsok lennének? Hát végül is erre minden esély megvan, különben nem lennének rajta a térképen. – Hát igen, én is eléggé biztos voltam benne, hogy másra nagyon nem lehetnek jók, de majd erre is választ kapok… valamikor.
Felállok, nyújtózkodom megint, és közben a sakk készlet, a földdel lett egyenlővé. - És, merre van ez a barlang? Mert én nem ismerek a térképet kívülről, és ennyire részletesen meg végképp nem. -- Mikor akarsz neki vágni? - kérdeze Adelus a térkép fölé hajolva. - El kell mennünk oda ahol az a kedvelt tengerparti nyaraló van és onnan még elég messze a hegyek közé. Úgy saccolom az út kb. két hét lesz. Ennek a nagy része a vadonban. El tudjuk mi egymást viselni annyi ideig? – Kénytelenek leszünk. Kicsit gondolkoztam, majd mondtam egy helyet.
- Rendben. Akkor megvan a hely is. Adok neked két hetet. Ha addig nem látlak viszont, akkor elindulok egyedül. Te is eljöhetsz külön a barlanghoz, de kicsi a valószínűsége, hogy össz fogunk futni. Ennyire jól még te sem tudod kiszámítani a történéseket, mert még én sem vagyok biztos benn, mikor menjek. De két hét a maximum. Találkozhatunk Akane beachen az ottani izé, nem tudom, hol. Térmágus vagy, te tudod, hol leszek, nem? -
- Még nem tudlak a fél világon át nyomon követni Strago. találkozzunk az ottani kaszinóban. Azt a helyet nem lehet eltéveszteni. – Ezt örömmel konstatáltam. Még nem nőtt a világ fejére. Még.
- Rendben, Adelus. – Tettem hozzá.
Azért figyelmeztettem, hogy nem fogok várni rá, és, ha ott nem futunk össze a megbeszélt időben, akkor megyek magamtól. Tudtam már, merre kell, hogy menjek, persze a pontos helyet még én sem tudtam. Az, majd csak akkor fog kiderülni. Most már csak egy dolgom volt. Talán kettő. Először is elköszöntem Adelustól, majd elkezdtem a böjtbe. Ez most nem azt jelentette, hogy nem ettem húst egy ideig, hanem megvontam magamtól a problémásnak tűnő küldetéseket. Az indok eléggé egyszerű volt: nem akartam félbehagyni semmit, és sose lehessen tudni, hogy meddig tart egy megbízás. Bár az én szintemen, még nem voltak olyan feladatok, amik megterhelőek lettek volna, de azért inkább maradtam a biztonságos oldalon.
Persze mindennap szorítottam időt egy kis merengésre. Nem tudom, hogy mit várok el ettől az úttól. Az ember mindig szeret jó dolgokat gondolni, hogy boldogan, kielégülve fog távozni. Kellemes dolgokat fantáziál be, és nagyot esik, ha elvárásai nem jönnek be, és senki sem számol azzal, hogy mi van akkor, ha a fantázia alma igen távol esik, az igazság fájától.


A hozzászólást Strago Rhelm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 23, 2011 5:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeKedd Dec. 06, 2011 3:20 pm

Szeretem az olyan történeteket, amik ha csak egy pillanatra is, de felidézik az elfeledett korszakokat. Strago, hoztad azt, amit már megszoktam tőled a mesélésem során. Sebtiben meg is kapod a 300 VE-t!
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeVas. Jan. 08, 2012 4:48 pm

A Mester Nyomában V (Finálé)


Az Út Vége, és az Új Utak Kezdete


Sötét van. Oldalról csak sejteni lehetett a fák rengetegét. Az út egyenes, és végtelenül hosszú. Egy ember küszködött a kitaposott ösvényen. Néha egy alattomos ág megpróbálta arcon ütni, de ő mindig az utolsó pillanatban lehajolt, és néhány másodpercig úgy maradt. Váratlan volt neki minden, hisz mind a feketeségből bontakozott ki. Ismeretlen. Ő itt idegen volt. Szóbeszéd vezette erre az útra, amit már akkor elátkozott és megbánt, amikor elkezdte. Ennek ellenére haladt tovább, tudni akarta, mit rejteget számára a sors. Mivel fogja megáldani, avagy büntetni. Ki tudja, mennyi ideje lépkedte a talajt, néhány órája, néhány napja, néhány hete, nem számolta. Őt csak a vége érdekelte. Őt ez tüzelte. Nem adta át magát az elkeseredésnek, a reménytelenségnek, nem adta föl küzdelmét a természet, és a sors ellen. Tudta, hogy neki sikerülni fog. Ahol mindenki leborult, ahol mindenki elesett, ott ő győzedelmesen tör majd elő. Csuklyája alatt megcsillantak szemei: elérkezett oda, ahova élő még remélni sem merte, hogy beteheti lábát. Vakító fény tört a semmiből elő, majd minden átmenet nélkül vaksötétség ereszkedett a helyre. Az ember lelkén átfutott a pánik; nem erre számított, nem ennek kellett volna történnie. Itt valami nincsen rendjén. A megérdemelt jutalom helyett semmit sem látott, és ez elbizonytalanította, megrémisztette. Nem tudta, mitévő legyen. Nem tudott semerre sem elindulni, hisz nem tudta, hová vezetnek a láthatatlan utak. Semmit sem tudott. Fényért epekedett, akármilyen kicsi legyen is az, csak fény legyen. Megjelent. A levegőben egy kis fénygolyóbis jelent meg, és elkezdte átszelni a sötétséget. Mi mást csinálhatott volna az ember, követte. Teljesen rábízta magát, remélte, hogy a jó irányba viszi, ahol megkapja mindenre a válasz, és talán többet is. A fény egy hatalmas kőtáblánál állapodott meg. Felröppent, és hősünk el tudta olvasni a legfelső sort. Utána a következőt, és a következőt, és a következőt... A fénygömb nem mozdult, csak nőtt, egyre nőtt, míg nem teljesen betöltötte a termet, illumináló sugárzással. Az ember szemei megnőttek, kitágultak, és ugyanannyira fénylettek, mint a gömb. Megvilágosodott. Tudta, tudta, amiért eljött. Csak még nem tudta eldönteni, hogy mit érez, most, hogy tudja az igazságot.
A világos út, de sötét erdő; az út a cél felé, amikor semmi sem tud megállítani. Vakító fény utáni feketeség; a kétely, és a félelem, amikor nem az történik, amire számítunk. Fénygömb; remény. Tábla; igazság. Megvilágosodás, és reakció. Három bödön. Egyikben arany, másikban vas, harmadikban higany. Egyikben kenyér, másikban víz, harmadikban üvegszilánkok. Egyikben jó, másikban semmi, harmadikban rossz. Melyiket vinnéd magaddal?

Adelus nem jött el. Meg voltam lepődve, hisz úgy gondoltam, hogy, mivel egy régészeti fenomént fogunk megtekinteni, és talán még beszélgetni is vele, ezt nem hagyná ki semmi pénzért. Úgy látszik tévedtem. Legalább addig sem fogjuk egymást feleslegesen piszkálni; eléggé elegem volt belőle is, meg önmagamból is. A megférhetetlenség nem egy jó emberi aspektus, legyünk jóban azokkal, akik ezt megérdemlik, és Adelus nem volt egy olyan személy, aki nem lehetett volna kedvelni, csak volt egy kis nézeteltérésünk, talán e miatt vagyok kicsit túlreagáló, ha róla van szó. Mindegy. Nem jött el, és kész. Nem lehetett mást tenni, megmondtam neki, hogy nem fogok egy percnél sem többet várni, mert túlságosan is izgatott voltam, hogy végre találkozzam az egyetlen lénnyel Fioréban, akinek ötlete lehetett arról, hogy mesterem hol tartózkodott. Azért is vártam ezt a találkozást, mármint a mesteremmel valót, mert meg akartam neki mutatni, hogy mi mindent tanultam azóta, amióta elváltak útjaink, és, nos, ő volt az első olyan nő, akire felnéztem, akit minden egyéb nélkül úgy szerettem, mintha már évek óta ismertük volna egymást. A második Nati volt, bár őt tényleg jó ideje ismerem.
Elindultam, hát, miután beszereztem a szükséges, túléléshez elengedhetetlen anyagokat, mint például élelem, víz, és egy pokróc. Sajnos nem találtam meg a bundát, amelyet a piros szemű behemót ajándékozott nekem. Úgy tűnt, hogy legutóbbi takarítás alkalmával felszívódott, de nem akartam keresésével sokat húzni az időt, ezért egy egyszerűbb, durvább, szúrósabb pokrócot vittem magammal, felcsavarva. Akane Rezorton átvágva elindultam az erdőn keresztül. Elvileg ez még beletartozott a keleti erdők tartományába, de annyira nem szokták ezt ezen a néven emlegetni, mert azon inkább a magnoliai részt szokták emlegetni. Szerencsém máris cserbenhagyott, ugyanis nem volt út, vagy, ha volt, akkor nem volt karban tartva, és már rég benőtte az agresszíven terjedő flóra. Eléggé nehézkesen haladtam, de legalább eltévedni nem sikerült, mivel a folyót követtem, mint, ahogyan azt a térkép is mutatta, de a növényzet galádul ellenállt: ágakba akadtam bele, tövisbokrokat kellett áthágnom, vagy kikerülnöm, kiálló gyökerekben estem hasra, vagy éppen egy bokorba bele, ami jel volt a benne lakó bogaraknak, hogy itt a vacsora. Néhányszor kénytelen voltam beleugrani a vízbe, hogy mindenhonnan kiiktassam az idegesítő rovarokat. Nem mondhatom, hogy kellemes útban lett volna részem, de mégis megvolt az egésznek a maga szépsége. Érdekes, és lenyűgöző növényekkel, virágokkal találkoztam, amik nem akartak első pillantásra megenni, vagy gúzsba kötni. Lenyűgöző orchideákat, és hozzájuk hasonló szépségeket kevertem majdnem össze egzotikus bogarakkal, tehát jó is meg rossz is volt ez a túra. Eljött az éjszaka, és el is telt. Hiába gyalogoltam egész nap, csak keveset aludtam. Az izgalom nem igazán hagyott aludni. Álmaim is sok mindent megígértettek velem, és el is hittem ezeket a parasztpukkasztást, mert ugye, kinek másnak higgyek, ha nem önmagamnak?

Másnap délben értem el a hegyeket. Elvileg itt volt valahol a bejárat. Persze ennyire nem volt informatív a papíros, amire rá lett rajzolva a tájékoztatás. A három kő rajta volt egy kézben, ami a hegy felé mutatott, de, hogy konkrétan melyik részén volt eldugva a lakhely, azt vagy nem tudta a szerző, vagy azt hitte, hogy innen már egyértelmű lesz a keresőnek a feladat. Egyértelmű? Három kő? Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a három szemet, és láttam, hogy enyhén világítanak. Biztos, ami biztos, még a szobrot is elővettem, ami, meglepő módon jegesen hideg volt, és kékesfehéren világított. Közel lehettem. Újabb ötlet azt tanácsolta nekem, hogy hunyjam be szemein, és nyújtsam ki az ereklyéket tartó kezeimet. Így is tettem, és pillanatokon belül enyhe húzást éreztem bennük. Hagytam, hadd húzzon a láthatatlan erő, továbbra is becsukott szemmel haladtam, nagyokat lépkedve, mindig megvárva, hogy merre húz a sorsom. Egy idő után, amit nem tudtam meghatározni, nem éreztem húzást semerre. Kinyitottam szemeim. Egy hatalmas sziklafal előtt álltam, amiben három rést láttam. Mindhárom felett díszek voltak, vagy képek? Közelebbről megnéztem őket. Karcolatok voltak azok: egy hegy, talán, egy könyv, és egy nap. Percekig csak nézegettem a jeleket, és reméltem, hogy valami okos dolog be fog ugrani, de eddig csak annyi történt, hogy el kellett hessegetnem egy felettébb arcátlan legyet. Gyorsan száműztem a mesteremmel kapcsolatos gondolataimat, és a jelekre koncentráltam. Biztos voltam benne, hogy ide kellenek a szemek, és mindegyik szemnek specifikus helye volt, de nem akartam találgatósdit játszani, mert mi van, ha a szemeket nem lehet kivenni? Akkor kalandom bizony itt ért volna véget. Nos, lássuk, miből élünk. Hegy, könyv, nap. Majd felnevettem. Én, aki mindhárom behemót típusnak az élményeiben részese voltam, ne tudnám megfejteni a jeleket? Nevetséges, viszont, ha szőrös barátaimból és a jellemzőikből indulok ki, akkor igencsak hamar rájöttem a megfejtésre. Fogtam a kéket, belehelyeztem a hegy lyukba, a zöldet a könyv vágatába, a pirosat a nap résébe. Amint beraktam a legutolsó követ is, mindhárom felizzott, csíkok indultak ki belőlük, egy háromszöggé alakultak, és a fal elkezdett felfelé emelkedni. Tompa dörrenéssel érte el a legfelső pontját, a felverődő por is elült, és belenéztem a tátongó sötétségbe. Fel voltam erre az eshetőségre is készülve fáklyákkal, többel, hogyha az előző kimerülne, vagy elhagynám. Tűzmágia híján kovakővel gyújtottam meg, és kelletlenül, mert megint sötét, szűk, és ijesztő helyre kellett bemennem, de elindultam befelé. Amint beléptem, mögöttem a szikla dörögve zárta el a rést a hegyben, nehogy olyanok, akik nem érdemelték ki, láthassák az ősbehemótot. Önbizalmam beesett, és félelmem is kezdett előbukkanni, mert visszaemlékeztem a Shirotsumei templom barlang ötvözetre, és nem lett volna ínyemre, ha megint lesből támadó kutyaszerű szörnyekkel kellene küzdenem. Nem rég tanult - Iron Armor - om segítségével megnöveltem védelmemet, és egyben lelkesedésemet is. Ezt harapja át valaki. Stílusos páncélzat volt: Mellvért, felkar, alkar, kesztyű, comb, sípcsont, fém lábbeli. Egy teljes páncélzat, tulajdonképpen, ami ugyan lassabbá tette lépteimet, erőt kölcsönzött végtagjaimba. Így lassabban, de biztosabban haladtam. Jobb kanyar, bal kanyar, középen, megint jobbra, áhh, zsákutca. Rendben, akkor visszafelé, hmm, legyen balra. Helyes, no, de itt most merre? Legyen közép; nem jó. Vissza…

Az őrület határán voltam, amikor, érzésem szerint, már órák óta bolyongtam a labirintusban, nem biztos abban, hogy valaha kijutok innen, vagy, hogy egyáltalán megtalálom az itt lakó lényt, ha tényleg létezik. Lehet, hogy az, aki eredetileg készítette a térképet nem tudott arról, hogy a behemót mondjuk elköltözött, vagy meghalt, vagy nem is létezik már. És ezt az egészet egy hatalmas mágus találta ki, hogy idejét valahogyan eltöltse, és szerencsétlen delikvenseket kínozzon. Bár, ahhoz eléggé nagyon kellett unatkoznia, és igen hatalmas mágusról lehet szó. Miután forrófejűségemben nekirohantam a falnak, az alig létező páratartalomból vizet kovácsoltam, és magamra öntöttem az egészet, hogy megnyugodjak. Sikerült. Rájöttem; megint elővettem a szobrot, ami nem igazán világított. Körbeforgattam, és, amikor láttam, hogy felerősödik a világítása arrafelé indultam el. Kicsit szégyelltem magam, hogy csak most jutott eszembe ez a nagyon szakállas trükk. A fonál befelé megvolt, és nem foglalkoztam, hogy ki hogyan fogok jutni. Még messze volt az.
A jeges fényt követve, relatíve hamar rábukkantam a falra, amely mögött minden bizonnyal utam célpontja rejtőzött. Megálltam és felnéztem a gigantikus, faragott kőre. Szép mintától mentes volt, sőt, teljes mértékkel csupasz, puritán volt. Ekkor vettem észre, hogy elrohant az idő a fejem felett, és igencsak megéheztem. Lehet, hogy hamar rátaláltam az ajtóra, ez nem jelentette azt, hogy nem kerestem volna így is sokáig. Leültem a kemény, hideg talajra, és elővettem parasztos ebédemet, aminek elköltése után már egy fokkal tisztábban láttam a helyzetet. Szédelegtem egy kicsit a dohos, igencsak nehezen szívható levegő miatt, szerencsére ez aligha befolyásolta az ítélőképességemet.
A legelső és egyben legprimitívebb ötletemmel hozakodtam elő: meglengettem a szobrot a fal előtt. Semmi. Na, jó, túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Kérem a következőt. Most hozzáérintettem az ajtóhoz jóvágású szobromat, és nagy meglepetésemre, történt is valami. Az egész faragvány, mármint azt, amit most megérintettem, felizzott egy pillanatra ugyanazon a jeges fénnyel, mint, amilyennel a szobor is égett, és szép lassan elkezdett felnyílni. A porkoncentrátum megemelkedett, amikor törmelékáradat füstölögve távozott az ajtó és a fal közötti résekből, így a drámai belépőmnek elég gyorsan búcsút mondhattam, miközben köhécselve, szemeimet dörzsölve betántorogtam a hatalmas csarnokba.
Semmi fény nem szűrődött be ide, a levegő, ha lehet, még dohosabb volt, a kihaltság érzete feszegette mellkasomat, de egyidejűleg izgatott is voltam, hogy mikor látom meg azokat, akik miatt eljöttem erre a túrára. Cipőkopogás ütötte meg a fülem. A hang elölről közeledett, így nem kellett mit csinálnom, felemeltem a szobrot és vártam, hogy az a valaki belépjen a világítás sugarába. Ekkor azonban a szobor fénye kialudt. Magamban káromkodtam egy hatalmasat. Pont egy sorsdöntő pillanatban kellett ennek is bemondania az unalmast. Persze a fáklyát elhajítottam, miután átváltottam a szoborra, mint fényforrás. Nem volt nálam az a hasznos kis töklámpásom, hála nagy eszemnek, úgyhogy kénytelen voltam karmaimat kinyújtva „érezni”, hogy mi is van körülöttem, mert a sötétben most nem volt kedvem megtalálni a többi fáklyát a táskámban. Akármikor megtámadhattak. A léptek elhaltak, váratlanul, és a bizonytalanság, a félelem árnya is rám szállt: mi van, ha az idegent nem barátságos szándék vezéreli? Ő bizonyára ismeri a barlangot, talán szemei látnak a sötétben, és most arra vár, hogy mikor a legalkalmasabb támadni, esetleg azon tanakodik, hogy melyik részemet kellene először leharapnia. De semmi ilyen nem történt, egyelőre, helyette viszont, legnagyobb meglepetésemre, fénycsíkok jelentek meg a plafonból. Nem erősek, így nem láttam teljesen tisztán, viszont ennyi elég volt, hogy észrevegyem az alakot, aki néhány lépésnyire állt tőlem. Az alakot, aki láttán egy pillanatra megfagyott a vér az ereimben, aki görcsbe rándította belső szerveim, aki miatt mindig hevesebben vert a szívem, és akire a legkevésbé számítottam volna egy ilyen helyen, a mesterem, tanítóm, és igaz szerelmem, Leona Rhelm.
Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan emlékeztem rá, és ez nem volt baj.
- Me-mester – nyögtem hogyan kerülsz ide? – lehetett volna egy sokkal érzékibb üdvözletet is produkálni, jelenpillanatban, sajnos, nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy epigrammákat, vagy szonetteket daloljak neki. Mégis, miért van az, hogy ő is, meg én is pontosan ugyanazon a helyen kötünk ki, úgy, hogy ő látszólag rám vár. Miből tudhatta, hogy megjelenek itt? Miből gondolhatta, hogy sikerül három behemótot találnom és szemüket megszereznem? És miből sejtette, hogy fel fogom tudni kutatni ezt az eldugott helyet, ezt az évszázadokig védett szentélyt? És végül, hol az ősbehemót?
A nő nem válaszolt, csak pajkosan mosolygott, majd elhalványult, és eltűnt. Összerándultam, és kezem már lendült is fel, önkéntelenül, hogy utánanyúljak, de megálltam félúton. Micsoda butaság, persze, hogy valami illúzió, hisz eddig nem azt bizonygattam, hogy igen kicsi a valószínűsége, hogy találkozzunk?
A csarnok másik végéből egy öblös, morgós kuncogást hallottam. Lassan elindultam a hang irányába, hunyorogva próbáltam kivenni a sötétségben meglapuló valamit, de az a segítségemre sietett. Léptei kisebb robajt keltettek, és, amikor egy fény alá lépett a meglepetéstől, és a döbbenettől hátrahőköltem. Hatalmas, szőrös test, púpos hát, aranyban izzó szemek, ezüstös bunda, óriási karmok, óriási végtagokon, a groteszk alsó állkapocsból mindenfelé kiálló agyarak: az ősbehemót. Szobrokon láttam már testvérei mását, de egyiknél sem éreztem ekkora sokkot, mint most.
- Hmmmm, nincs semmi ok az aggodalomra, barát mellet tudhatod magad. – Megnyugtató, és atyai volt a hangja. – Már vártam rád, Strago Califax. – A vezetéknév hallatán felocsúdtam.
- Honnan tudod a régi nevem? És mi az, hogy régen vártál rám? – A behemót megint csukott szájjal nevetett.
- Értelmes ember vagy, Strago Califax, értelmes voltál, amikor tanítottalak. Tudom, amit tudnom kell, hisz minden okom megvan rá. – Micsoda? Tanított? A lénynek a szavai egyre kevesebb értelmet nyertek fejemben. Főleg, hogy meglehetősen homályosan fogalmazott. Biztos az évek. – Kezdjük el, és a végére minden kérdésedre választ fogsz kapni. Nos, miért vagy te itt? –
Kezdtem pánikba esni. A szörny minden kérdésemet kikerülte, hogy aztán ő kezdje el a saját játékát játszani? Mit csináljak? Nem voltam már semmiben sem biztos, és így normális válaszokat is nehezen tudtam adni.
- Miattad és mesterem miatt vagyok itt. – Ez még könnyű volt. Mégis, mi a célja ezzel?
- Igen, de biztosan miattam? Mi az, amit én tudnék adni, ha mesteredet nem találnád itt? – Trükkös, nagyon trükkös.
- Információt, hogy esetleg hol találom. – A behemót helyeslő hangot hallatott, miközben bólogatott.
- És mi van, ha egyiket sem találod itt? – Sokk. Erre nem számítottam. Tényleg, mit csinálnék, ha az egész út ide teljes mértékben felesleges volt? Valóban, miért keltem útnak? Miért kezdtem bele ebbe a fura utazgatásba? Miért kerestem fel, illetve találtam rá véletlenül a szobrokra? Mert reméltem, hogy valahol rábukkanok nyomokra. Nyomokra, melyek mesterem felé mutatnak. Ő volt az igazi cél, a behemót csak hab volt a tortán. Úgy tűnik viszont, hogy a monstrum kiábrándító hírrel fog szolgálni. Próbáltam nyugodt külsőt mutatni, de már majd szétvetett az izgalom.
- Akkor így jártam, és kénytelen leszek az álmomat feladni, mindörökre, mert te voltál az utolsó kő az úton. – Talán egy kicsit túl szarkasztikusra sikeredett a mondat, de legalább meg fogja érteni, hogy nem fog tetszeni a negatív hír.
Felnevetett. Erre számítottam a legkevésbé.
- Álmod nem nevezhető álomnak, ezúton, mert a feladás árnya könnyen magába fog. Az olyan törekvéseket, melyeket nem szokás kicsinységek miatt feladni, ezek az álmok. Mindvégig kitartunk mellettük, lényünkké válik, meghalni képesek vagyunk érte. De jelenesetben kénytelen leszel ezt a célt elfelejteni. Soha többé nem fogsz mesteredre ráismerni. – Ráismerni? Ez most hogy jön ide? Mágiájával addig alakította, míg nem egy teljesen más ember csinált belőle? Vagy…, ajj de nem kedvelem, hogy merre haladt ez a beszélgetés.
- Ezt nem egészen értem. Nem tudnád kifejteni ezt egy kicsit? – mondtam, de már egyre kevésbé érdekelt, hogy mit mutatok a külvilágnak. Tudni akartam, hogy mi van vele. Történet következett.
- Leona Rhelm egy különös személy volt. Egy tudós, régész családból származott, akik igencsak mélyen, és részletesen akarták tudni a múltbéli eseményeket. A kihalt vagy eltűnt fajokra specializálódtak, és sajnos, fajomat is célba vettek. Gazdasági és hatalmi célból is jó dolog, ha van kéznél egy olyan szörny, mint mi. Ellenfeleket megfélemlíti, mágiája hasznos, csontjából igencsak sokáig évelő készítményeket lehet farigcsálni. Lehet, hogy ez kissé váratlanul fog érinteni, de hőn szeretett mestered neve nem Rhelm volt, hanem Califax. – Hogy micsoda? De hisz… akkor… rokonok lettünk volna? Hmpf, akkor már értem, hogy édesapám miért nem akarta, hogy akárki is jobban tanulmányozza a családfát. De valami még nem akart összeállni. Miért nem akarta ezt? Ránéztem a behemótok királyára, és az már tudta, hogy mit akarok kérdezni.
- Apádnak volt egy testvére, Konrad, Leona apja, a gyengébbik láncszem a családban. Hasonlóan állt hozzá a rá kiszabott sorshoz, mint te. Rebellis volt, majd otthagyta a családot, miután alaposan áttanulmányozta a család eredetét. Be akarta végezni a család munkáját, amire szerinte hívatottak voltak. Nem érdekelték az egyre nagyobb szerepet kapó hatalmi harcok. Követte álmait, de emberi mivolta miatt nem tudott eljutni hozzám. A kor megfosztotta ettől a privilégiumtól. Lánya megtette helyette ezt a feladatot, de az információ, szerencsére, nem jutott vissza az apjához, így most már csak egyvalaki tud a létezésemről. Te. –
- Mi történt a mesteremmel? Mit csináltál vele? – Tudni akartam. Elég volt a fölösleges szófecsérlésből. Nem érdekelt, hogy honnan jött, nem érdekelt a családi háttér, nem érdekelt, hogy miket titkolt el előlem apám, nem érdekelt, hogy az unokatestvéremről van szó. Látni akartam, találkozni vele, belenézni szemeibe, és vele akartam folytatni történelmem jövőjét.
- Az idő kerekét visszaforgattam felette. Xarah Rumble a neve, hat éves, és úgy tudja, hogy szerető szüleivel él együtt. – He? Kihalt belőlem mindenféle érzelem, üresen bámultam a szörnyre. Nem értettem, és nem is akartam érteni, hogy mit mondott. Csak egy gondolat járt a fejemben.
- Látni akarom, látni akarom, látni akarom… - A behemót felemelte az öklét és a földre sújtott. Megijedtem, és rémületem segített visszatalálni a jelenbe.
- Térj észhez Strago Califax. Leona Rhelm nincs többé. Ismered, hogy mire képes a fajom. Én vagyok a legidősebb tag, én vagyok a vezető, ismerem népem mágiáját, és az egyenlő csere értelme jelesetben nem csak a test egy részére redukálódik. Értékes emlékeit nekem ajándékozta. Tizenhét év tapasztalatát adta cserébe, hogy fiatalkorát visszakapja. Nem emlékszik rád, soha nem is fog. Kisgyerek már, újraéli az életet, amit elvett tőle a sors. – Nem értettem, még mindig nem értettem, de annyi biztos volt: ez a monstrum, ez a semmirekellő förmedvény, a Föld hátát bemocskoló púp elvette minden esélyem, hogy újra láthassa szerelmem. Egyetlen „küldetésem” célját örökre megsemmisítette, és nem voltam az indokra kíváncsi, hisz megtörtént, ami megtörtént. Nem lehet visszacsinálni.. A düh elkezdett fortyogni bennem, éreztem füleimben a vér tombolását, és nem tudtam, hogy kire legyek dühösebb: a behemótra, mesteremre, vagy önmagamra. Felüvöltettem. Lelkemet a keserűség mardosta, miközben a düh a fejem felett próbálta átvenni az irányítást. A behemót nagy levegőt vett, és egy dobhártya szaggatót ordított. Másodszorra éreztem, hogy minden érzelem elhal bennem. Térdre borultam, és csak meredtem a semmibe, mint egy kicsontozott hal.
- Mit csináljak? – motyogtam – Nincs már értelme az életemnek. Végre találtam volna valamit, ami segített, hogy a mindennapok gyötrelmeit elviseljem. Mi értelme van az életnek, ha ennyire kiszámíthatatlan a fájdalom bekövetkezte? Minek kínozzam magam feleslegesen? Előbb-utóbb úgyis vége. Úgyis vége, úgyis vége…. –
Éreztem, hogy valami hozzáér a fejemhez. Egy hatalmas mancs volt az. Felnéztem, egyenesen bele a világító, arany szemekbe.
- Biztos, hogy így akarsz hozzáállni az élethez? Biztos, hogy nincs értékes dolog még a világban, amiért érdemes küzdeni? Szavaid lehet, hogy butaságot mondanak, de emlékeid, lelked legmélyén megtalálod azt, amit még kincsként tudsz védelmezni, amiért érdemes élni. –
Képek villantak fel előttem. Különböző emberek voltak azok, mind olyanok, akikkel utazásaim során találkoztam. Ezek közül is kiemelkedett három arc. Három arc, akiket, ha jó, ha nem, barátaimnak tudtam nevezni. Omeron, Nati, Adelus. Lehet, hogy az utóbbival többet civakodunk, mint egészséges lenne, de köztünk így nyilvánul meg a barátság. Melegség öntött el. Több arcot is láttam magam előtt, bár haloványabban, mégis olyanokat, akiket kedves ismerősként titulálhattam volna. Lábaim megerősödtek némileg, fel tudtam állni. A képek eltűntek, a fények kialudtak, és a teremre ráereszkedett a teljes sötétség. Nem hallottam semmit, a szobrom sem világított, a behemót felszívódott, és egy hangot hallottam, ami mintha távolodott volna, és a messzeségből még utánam szólt.

Menj Strago Rhelm, menj, és élj. Élj, ameddig lehet, mert életből mindenkinek csak egy adatik!

Ekkor oldalt leomlott az idő rágta falnak egy része, és a külső világosság illuminálta a helységet. Egy szobrot, egy jókora szobrot pillantottam meg, ami a terem közepén állt. Ugyanolyan királyi tartással, hatalmasságából nem vesztett semmit, mégis elmúlt. Nem volt többé. Szemei helyén csillogó aranyrögök voltak, agyarai gyémántosan csillogtak. Odamentem hozzá, és felnéztem a több mint ezer éves szemekbe. Mit láttam? Nem tudom. Fájdalom, szomorúság, mégis megnyugvás, elégedettség. Ő volt az utolsó, és ennek így kellett lennie. A kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót.
- Köszönöm. Végzetem és megváltóm. - Nem tudom, miért mondtam,de volt benne igazság.
Hátat fordítottam neki, és kisétáltam a szabadba.

A hegyről földmágiám segítségével jutottam le. Folyóssá változtattam a sziklát, és tulajdonképpen lecsúsztam a lyuktól. A landolás természetesen nem volt zökkenőmentes, az, meg, hogy neki is csapódtam egy fának, az már csak hab volt a tortán. Az arcomba fújó szél megnyugtatott, kitisztította a fejemet. Vége volt. Vége. Ennek a lüke kalandnak vége volt, de, természetesen, még volt mit csinálnom. Nem lehetett ennyiben hagyni a dolgot. Egy új cél kellett, egy új aspiráció, ami előre visz az életben, ami segít továbbmenni, ami miatt nem kell hátranéznem, és azt mondanom, hogy mit csináltam. Mi legyen az? Mi az, ami engem le tud kötni, ami sosem okozna bánatot, amivel meg kellene küzdeni, amiért megérné küzdeni, mi az? Hát, persze. Elmosolyodtam. Örültem neki, hisz az álmom nem lett teljesen elrabolva tőlem, csak az alany lenne más. A megoldás: a nő. Felnevettem. Ennyi, kész. Ha tiszta fejjel megyünk neki a problémáinknak, azokra így hamar találunk gyógyírt. Visszaindultam Shirotsuméba. Egy valamit még tisztáznom kell. Sokáig érett, de itt volt az ideje, hogy megtegyem.

A Titan Nose céh ajtaja előtt álltam. Mélyet sóhajtottam. Nem akarom, hogy a fájó emlékek gyakran felidéződjenek bennem, és ez a hely az, ahova Leona Rhelm is tartozott egyszer. Minden tárgy, minden fa, minden bokor, minden fűszál rá emlékeztetett, a lényét őrizte és én nem akartam konstans szívfájdalomban élni. A legkönnyebb elfelejteni a múltat, ha szakítunk vele. Tiszta lappal nyitok, és nem nézek hátra.
Vissza az elejére Go down
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Pantherlily


Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimePént. Jan. 20, 2012 3:37 pm

Szevasz Strago!

Engem ért a megtiszteltetés, hogy egy ilyen nagy volumenű, jelentős kalandot értékeljek. Tudom, hogy nem kis munka áll annak a történetszálnak a minőségi kidolgozása mögött, aminek az imént olvashattam befejező epizódját. Egy érdekes témával körítetted Strago igen egyszerű vágyát, hogy eljusson egy nőhöz, "utad" során pedig más játékosokkal is együtt dolgoztál, nem is akárhogy. Persze az izgalom és az átélés okozta módosult tudatállapot néha eredményez apró elírásokat, amikre vedd úgy, hogy most felhívtam a figyelmed, ezek miatt mégsem érzem kevesebbnek az egészet.

Strago! Utazásod itt véget ért, köszönjük a játékot, karaktered lefagyasszuk, hogy bekerülhessen a legendák csarnokába... na jó nem Smile.

Összetéve minden, ehhez a történetszálhoz tartozó kalandot és pontként felrakva az i-re ezt a befejezést, a következő juttatási csomaggal tudok szolgálni:

Jutalmad: 400 + 41 VE
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeSzer. Jún. 06, 2012 1:06 pm

Hűség



- Hmmmmmmm, - Ez felettébb érdekes. A logikusan gondolkozó ember úgy interpretálná a helyzetet, hogy, ha azt hirdetik magukról, ízlelőbimbóik táncra perdülnek, egy ebéd után, amit nálunk fogyasztott, akkor pozitív értelemben kell ezt az állítást venni, de nekem máris szkeptikus gondolataim támadtak - kicsit mintha zavaros lenne. - Kezdetnek ez is megfelelő. A jó húsleves ismérve, hogy tiszta, zsírmentes, vagy legalább is kevés a zsírtartalom a tetején. Ez nem igazán felelt meg a követelményeknek. Eljött a várva várt pillanat, belekortyoltam - Hmmmmmm, mintha több só került volna bele, mint elegendő, és talán elfűszerezték valami egzotikus, nem odaillő valamivel. 3 csillagból egy máris ugrott. - Azt mondják magukról, hogy milyen előkelő, nagystílű vendéglátói egység, amikor ilyesmit adnak ki elém. Nem azt mondom, hogy rossz, de nem is az, amit elvár az ember. Valami nagyon vadító fűszert csempésztek bele, amitől égett egy kicsit a nyelvem, és felpöndörödött a szemöldököm. Az ember megeszi, amit elé raknak, mert nem válogat, ha éhes, de, hogyha ennyit kell érte fizetni, akkor inkább kibírom hazáig, és megkérem szerelmem, hogy csináljon némi étket; az ingyen van, és ugyanilyen jó, ha nem jobb, mert ő szeretettel csinálja, ezek meg azért, mert kell.
- De nagy szakértelemmel eszed a levest! - Gondolataim alanya észrevette, művészeti értékű produkciómat, és láthatóan jót mulatott rajta, hogy mekkora ügyet csinálok egy egyszerű étkezésből, és, ha jobban belegondolok, igaza van. Miért csinálom én ezt? Milyen indíttatásból kezdem ellenőrizgetni, hogy milyen ételt raknak le elém? Mi vagyok én, kritikus? Nem. Akkor ideje megtartani a felesleges gondolataimat önmagamnak, és gyorsan végezni, mert én nem éreztem jól magam, hogy evés közben nézett egy, minden bizonnyal, kopogó, ha nem becsöngető szem.
- Tessék? Ja, ööö, régi berögződés. Tudom, rossz szokás, de nehéz levedleni. - Talán azért ütött most be, mert egy jó hírű étteremben ültünk. Itt eléggé fontos volt, hogy tényleg azt kapjam, amit mondanak. Sajnos tévedtem.
- Áhh, értem. - Igyekszem, hogy többet ne forduljon elő, de nem ígérek semmit. Nem lehet az egyik pillanatról a másikra leszokni a rossz berögződésekről.
Megbízást teljesítettünk, itt, Erában, és a jól megérdemelt pénzem egy részét felhasználva gondoltam, hogy rég nem kényeztettem hasamat, itt volt az ideje, és hol máshol, ha nem Fiore egyik legnagyobb városában vetemedjek erre a cselekedetre. Kiderült, elhamarkodott kijelentés volt ez.
- Viszont találtam egy felettébb érdekes kiírást, valami operaelőadásról kapcsolatosan. Az ilyesféle művészet engem mindig is babonázott, és, ha nem bánod, megtekinteném majd, mégis miről van szó. - Egy plakáttal találkoztam, errefele jövet, ami a Dalamype társulatot hirdette. Ők fognak valamikor a közeljövőben az Era-i operaházban csillogni, és rendkívül kíváncsi voltam, hogy mikor, és mit fognak előadni. A zene mindig is olyan volt, annyira lélekbemarkolóan szép és megnyugtató, Nati mellett ez volt a másik szerelmem. Sajnáltam, hogy manapság eléggé kevés alkalommal volt szerencsém igazi zenei produkcióhoz.
- Opera? Ez nagyon jól hangzik, még sosem voltam ilyesmin. - No, akkor elememben érezhettem magam, és mielőtt észbe kaphattam volna, máris ömlött a számból a szó.
- Tulajdonképpen ez egy éneklős, hangszeres előadás, hasonló a színházhoz, de mégsem ugyanaz. Én egyszer voltam ilyenen, ugyan, és az minden várakozásomat felülmúlta. Nem hinném, persze, hogy beengednének minket ilyen felszerelésben, és túl sokba kerülne a vonatút oda-vissza, plusz hozzá illő ruhát is kellene vennem, nem is beszélve, a jegyek is méregdrágák, így tényleg csak megnézni szeretném, mást nem. - Gyorsan áthatoltam a megtervezés és a kivitelezés átgondolásán, és persze a végkifejlett már alapból megvolt bennem, hogy akármennyire is szerettem volna, de nem engedhettem meg magamnak, hogy megnézhessek egy ilyen kulturális remeket. Fájt a szívem, de legalább kedvesem támogatását élveztem, mert, úgy tűnt, őt is érdekli némileg a dolog.
- Az operát konkrétan tudtam mi, és igazad van. Ez mikor lesz? - Ja, hoppá, kicsit félreértettem, mit mondott, de egye fene. No, de mikor lesz…. gőzöm sincs. Valamikor a közeljövőben, minden bizonnyal.
- Nos..... ez jó kérdés, nem tudom, de körülbelül egy hét a maximum, ameddig itt maradnak. Utána mennek tovább más városokba, feltehetőleg. A szórakoztatóipar általában így működik. Majd, ha alkotnak valami újat, akkor visszajönnek. - Időközben magamba erőltettem a közepes minőségű sós levet, és egy korty vízzel lemostam a kellemetlen ízt nyelvemről.
- Puhhh, no, nem baj, annyira azért nem volt rossz. - Kedvesem előtt is egy üres tányér hevert, de ő rekordidő alatt takarította el a tartalmát. Lehet, hogy túl sokáig tanulmányoztam étkem, vagy ő volt szapora, mint egy egér, nem tudom.
- Szerintem finom volt, de hát ízlések és pofonok, ráadásul ugye még nem ismerem annyira a te fűszerezési szokásaidat. - Lehet, hogy csak én vagyok kiélezve az apró hibákra? Talán, mert volt egy idő, amikor a minőséghez voltam hozzászokva, de édes mindegy; majd csak hozzászokom véglegesen ehhez, vagy az is lehet, hogy nem, ki tudja.
- Szokásaimat? - Elnevetem magam. - Nekem nincsenek ilyesféle szokásaim, és a főzést ráhagyom arra, aki jártas benne. - Megsimogattam kezét - És az én életemben, te vagy ez a személy. Kösd fel a kötényed, a gyomrom igencsak mély. - A fenyegetés komoly volt, a kihívás fel lett állítva, és ennek a lánynak meg kellett felelnie. Pátyolgassa a gyermekeket, lássa el a házimunkát, és meg életemet kockáztatva, keresem a kenyérrevalót. Vagy ő is jön keresni azt a zöld hasút, nekem mindegy, csak terhesen ne tegye. Az egészségtelen. Uramisten, eléggé előrehaladott gondolatok rágcsálják fantáziám.
- Még jó, hogy szeretek főzni. - Helyes, ezt szeretem hallani. Egy jó háziasszony örüljön, ha férjének örömet okozhat, és akkor a férj is örömmel fog örömet okozni az asszonynak, vagy … öhm… valami ilyesmi, igen.
- Akkor, sok sikert kívánok. Az evés az a hobbi, melyet sosem lehet megunni. Áh, itt is van. - Mert ugye, ki nem szeret enni? Időközben, látva, hogy végeztem, egy pincér jelent meg, egy madárszelettel kezében. Ez a madárszelet szépen körítve volt, és töltve is, kisütve, gyönyörűen nézett ki, sokkal vonzóbb volt, mint az áporodott leves. Nem is teketóriáztam, nekiláttam felboncolni az állat maradványát, és elégedetten láttam, hogy valamiféle sajtos-vajas- petrezselymes töltelékkel volt telenyomva.
- Még mindig nem értem, miért nem akarsz enni. - Folytattam, enyhén teli szájjal a filozofálást. - A fogyókúra nem egy egészséges dolog, és szerintem gyönyörű vagy, nincs alakoddal semmi gond, csak az, hogy ellenállhatatlan. - Az én elgondolásom szerint, nekem van a világon a legszebb, legkedvesebb, legaranyosabb, legidétlenebb barátnőm. Régebben sokszor láttam, hogy tökéletes alkatú lányok siránkoztak amiatt, hogy nem szépek, kövérek, és nem tudnak mit kezdeni ezzel a nagy, és hatalmas problémával. Egy üzenet ezeknek a hölgyeményeknek: ha a kedves vőlegényük azt mondja, gyönyörűek, akkor, legtöbb esetben, így is gondolják. Nem az a lényeg, hogy nekem tetsszen és másoknak nem? Vagy mindenkinek tetsszen? Nem értem. Ami foglalt, azt miért kell kirakatba helyezni? Hajjaj, olyan vizekre evezek lassan, amiket nem értek, és soha nem is fogok megérteni, ezért ideje másfelé fordítani hajóm kormányát.
Szívem szerelme elmosolyogott, talán kicsit kipirult, szereti, ha szépeket mondok neki, nem tehet róla, lány, ők szeretik az ilyesmit.
- Most csak nem vagyok olyan éhes, meg amúgy is, jobb nézni, hogy milyen jóízűen eszel. - Felpillantottam, és tényleg, mintha engem nézne, de nem voltam azért ezzel megelégedve. Kipróbáltam, hátha rá tudom venni, hogy legalább megízlelje, mégis mit rakok a gyomromba. A villám és az arra felszúrt húsdarab veszélyesen közeledett Nati szép orcája felé, majd megállt.
- Hamm? - Ez egy eldöntendő kérdés volt, és jött is a hozzáillő válasz.
- Nem kérek, egyél csak! - Rendben, én felajánlottam, ha karcsúsítani akarja magát, akkor a mozgás szerintem egy jobb alternatíva lenne, de ő tudja.
- Hát jó, aztán nekem nehogy elájuljál alacsony vérnyomásra hivatkozva. - Dorgálom meg, játékosan, majd fojtatom a szárnyas eltűntetését. Meglepően jó volt, a leves után, kellemesen harmonikus, jól átsütött, a burgonya nem szétfőtt, nem is túl kemény, nem volt rossz ez, nagyon is nem. Hamar végeztem az étkezéssel, a kancsóban lévő víz szintjét is megcsökkentettem néhány centiméterrel, majd megkönnyebbülve hátradőltem.
- Ejjjjjjjj, ez, de jól esett. -
- Egészségedre. - Szívem csücske töretlen mosollyal nézett még mindig engem. Biztos maszatos a szám, pedig alaposan letöröltem róla mindent.
- Köszönöm. - Visszamosolyogtam rá, és egy fél pillanatra elmerengtem, hogy mégis milyen szép a látvány, de aztán hamar visszatértem az igazságba - Na, ideje menni, mert a végén még otthagy minket a móka. - Mondtam, majd felemeltem a kezem, a pincér megjelent, és tudattam vele, fizetnék. Elhamarkodott döntésem sebére, csak kint, a szabadban jöttem rá.
- Hoppá, desszertet elfelejtettem kérni, na, tessék. - Mondtam egy kicsit bosszúsan, majd felvillant valami a fejemben - Milyen szerencse, hogy van egy jobb megoldás mindenre. - Rásandítottam Natira, aki visszasandított rám, és már tudtam, hogy tudta, mit akarok.
- Félek, tudom, hogy mire készülsz. - Ettől miért kell félni, teljesen abszurd. Ezt szeretni kell, mert én is azt teszem. Felnevettem, derékon ragadtam a desszertet, és jó alaposan megízleltem. Melege, puhasága, simogató kezei a nyakamon, semmihez sem hasonlítható illata mámorossá tett, megigézett, még így, sokadszorra is. Nagy sokára, miután elengedtem, megszólalt, hisz addig nem igazán tudott beszélni.
- Valami hasonló villant át az agyamon. - Akkor minden rendben. Egészséges vagy, de, hogy megtartsd egészséged, eme aktivitást igen sokszor meg kell ismételned.
- Meg vagy lepődve? Csókodnál nincs édesebb a világon, úgyhogy kénytelen leszel beletörődni, hogy egy kalózpalánta lopja napszámra édességeid. - Ha nem is kincseket, de az övéit mindig szívesen lopnám napestig.
- Nem fog nagy fájdalmat okozni, hogy beletörődjek, de akkor legalább jó sokáig lopjon tőlem. - Itt most magamra gondoltam, de úgy legyen, és, ha tőlem függ, akkor így is lesz. Kézen fogtam, és elindultunk…. valamerre.
- Azt hiszem, erre kell menni. Sajnos nem igazán ismerem ki magam itt, de remélhetőleg még ma meg fogjuk találni. - Mutattam egy irányba, ami mintha ismerős lett volna, de nem mondtam volna biztosra. Nem akartam sok időt elpazarolni ezzel, eleget dolgoztunk már, ránk fért a pihenő, ő meg ráfért az ágyamra, már régóta tervezem, hogy megkérem, legyen partnerem egy ilyen éjszakai kalandban. Egy olyanban, ahol nem vagyok részeg, és nem forszírozzák magukat rám.
Néhány utca után egy kastélynak tűnő épület tárult szemünk elé, csakhogy valamennyire kisebb volt egy kastélynál, és nem volt olyan csicsás, díszes, de azért cizellált volt. Mindezek ellenére engem elragadott a művészetek iránti vonzalmam, és félig nyitott szájjal meredtem a számomra csodálatos épületre.
- Ahhhh, gyönyörű. - Suttogtam.
- Tényleg nagyon szép! - Egyszerűen nem lehet szavakba önteni, olyan lenyűgöző. Mintha magát a zenét akarná szimbolizálni: rengeteg darab, amiknek látszatra semmi közük egymáshoz, összeállnak és egy összehangolt képet alkotnak, megformálva mesteri precízióval, jó ízléssel, különleges stílussal. Mintha lázítana, és mégis, békít. Nem lehet eldönteni, mit érez az ember, amikor rápillant, de egy biztos: megjön a kedve az alkotáshoz.
Miközben én ott olvadoztam a látványvilágban, egy öregesnek tűnő alak jelent meg a kapuban, és a hirdető tábla felé vette az irányát, melyen nagy betűkkel szerepelt, hogy a társulat a Nyugat és Kelet című produkciót fogja előadni. Mikor odaért egy táblát akasztott a feliratra, hogy ELMARAD. Az emberen látszott, hogy nem önszántából tette azt a kellemetlen üzenetet tartalmazó információforrást. Gondoltam, hogy valami nem volt rendjén.
- Mi történhetett, hogy törlik? - No, mindjárt meglátjuk, azzal odafutottam a fejét fogó emberhez. Mielőtt azonban, elkezdtem volna problémázni, a férfi tágra nyílt szemekkel nézett a mögöttem közeledő alakra, aki történetesen Nati volt.
- Maria, úgy néz ön ki, mint Maria. Ahh, a sors utolsó csapása, nem bírom tovább. - Tulajdonképpen az idegösszeroppanás szélén állt szerencsétlen, de én jó érzékkel elkezdtem ide-oda nézelődni az ismeretlenről a szerelmemre, és megjegyeztem, bölcsen.
- Hmm, tényleg, mintha lenne némi hasonlóság. Micsoda? Nem, nem, uram, miért kellett törölni az előadást? - Nem szabad hagynom magam, hogy elfogjon az őrület. Mióta hazajöttem arról az elmeroggyant feladatról néha elkapott egy megmagyarázhatatlan inger, hogy olyasmit csináljak, aminek semmi értelme nincsen.
- Tessék? Előadás? - most ő játszotta el, lehet komolyan, a meglepett ismeretlent, akinek igencsak lassan esik le, hol van. Majdnem olyan hamar, mint én, magához tért ő is. - Igen, igen, az előadás. A sztár művésznő, aki Mariát játssza, összetörte magát, és képtelen lesz a normális járásra, minimum három hétig, kész katasztrófa, és ráadásul pont ilyenkor. - Sopánkodott. Ez mondjuk valóban eléggé nagy probléma. Most vagy itt maradnak még 2 hétig, aminek túl sok értelme nem volna, mert feleslegesen kidobott pénz lenne, ami nem biztos, hogy megtérül az előadásból jövő bevételből, úgyhogy igen nagy az esélye, hogy hazamennek, és visszajönnek majd később. Ez, persze nem baj, mert, ha megtudom, mikor jönnek újból, akkor előre fel tudok készülni. - Lehet.... lehet, van egy megoldás. - Az eddig lelkileg megviselt ember, csillogó szemekkel fordult, de nem felém, hanem életem világító csillaga felé fordult.
- A kisasszony el tudná játszani Mariát, hisz megtévesztésig hasonlít rá, egy hét bőven elegendő lenne rá, megtanítjuk mindenre, igen, zseniális, igen, a MŰVÉSZET MEG LESZ MENTVE! - Teljes eksztázisban forgott az öreg, az utolsó szavakat szinte sikítva ejtette ki száján, ami, eléggé Bob mesterre emlékeztető volt. Főleg, hogy milyen gyorsan bele tud rángatni illetékteleneket valami olyasmibe, amit eredetileg senki sem tudott volna előrelátni. A kérése váratlan volt, és hasba vágó. Először is, miből feltételezi, hogy valaki, akinek szerintem nem sok köze volt az utóbbi 15-16 évben a zenéhez, és a tánchoz, egy hét alatt operaszínésznővé tud érni. Nincsenek azok a tanárok, akik ilyen csodára képesek lennének, bár lehet, hogy csak nem láttam eleget ebből a zakkant világból. Még mindig.
- Ki? Én? De hát, én még ilyesmit nem is láttam! - Igen, bár, ha engem kért volna meg, akkor azonnal elfogadtam volna. Lehet, nem fogom jól csinálni, de ez akkor is egy páratlan lehetőség; megismerhetem közelebbről a színpad, az ilyesféle színpad mögött történő eseményeket, miféle emberek dolgoznak itt, és hogyan lesz a sok katyvaszból egy nagy egész.
- Öhm, miből gondolja, hogy a kisasszony rendelkezik a megfelelő paraméterekkel, amikkel egy színésznő rendelkezik? - Azért még egy kicsit szkeptikusan álltam hozzá az egészhez, de az ismeretlen a hirtelen szerzett jókedvével látszólag mindenre tartogatott egy választ.
- Micsoda kérdés ez! - rikkantotta - Egyszerű keringőt mindenki tud táncolni, és legrosszabb esetben Lady Faruhn fog helyette énekelni. Törött láb ide vagy oda, azt még tudja csinálni, csak megvan az esély arra, hogy kiszúrják a turpisságot, és én szeretnék biztosra menni. - Óóóó, így már minden világos. Akkor viszont ez egy kihagyhatatlan ajánlat, amit szerintem tényleg bűn lenne visszautasítani. Keringőt tényleg mindenki tud táncolni, aki meg nem tud, azt igen hamar meg lehet tanítani, és ebben persze szívesen fogok segédkezni. Még a végén valami perverz táncművészt kap, aki életcéljának tűzte ki, hogy minél több ártatlan lányt fogdosson halálra. Az én Natimat csak is kizárólag én fogdoshatom.
- Táncolni sem táncoltam, soha! - Kedvesem még mindig kereste a kifogásokat, és az öreg is látta, itt taktikát kell váltani.
- Nem baj, nem baj, KÉÉÉREM! - hirtelen levetette magát a lábunk elé, és kis híján cipőinket csókolgatta. Látszólag nagyon megviselné, ha nem tudná bemutatni előadását. - Egy előadást tudna megmenteni, ha segítene nekünk, és természetesen meg is fizetnénk, busásan fáradozásait. Kérem, segítsen fenntartani a művészetek eme mélyenszántó ágát. - Hatásos fegyvernek bizonyult. Engem teljesen levett a lábamról, de Natika még hezitált. Megpróbáltam én is meggyőzni, hátha.
- Igen, Nati, igaza van, ezeknek a szerencsétleneknek sorsa és az opera sorsa van a kezünkben. Nem veszíthetsz semmit sem. -
- De el fogom rontani, és nem szeretném az előadást katasztrófába fullasztani. - Jól van, a hozzáállás már megvan. Akkor hová dugtuk el a tehetséget? Áh, a béka feneke alá. Az öregben még volt szusz, és kreativitás, lökte tovább az érveket.
- Nem fogja elrontani. A legjobb művészekkel fog együtt dolgozni, és ők nem fogják hagyni, hogy elbukjon. Az ő hírnevük is függ ettől. Művészt fogunk magából faragni. - Én is próbáltam alátámasztani ezeket az érveket, talán nem a legszerencsésebben, de a szándék a fontos.
- Nem fogod elrontani. A legjobb művészek csak nem fogják hagyni, hogy elbukj, mert ez nekik is fontos. Híres ember lehet belőled, és a céhre is fognak emlékezni. -
- Ugye tudod, hogy majdnem ugyanazt mondtad, mint az úr? - Kit érdekel, itt most a te válaszod a fontos. Két pár csillogó szem nézte a lenyűgözően szép lányt, és minden egyéb válasz nélkül vártuk, hirdessen ítéletet a fejünk felett.
- Rendben legyen! - A vita eldőlt, lesz előadás, és milyen előadás lesz, kérem szépen. Ha szerencsém van, én is bene lehetek, és az egyik álmom válna valóra, ami persze csak most formálódott meg a fejemben.
- IGEN! - A férfi szó szerint táncra perdült, és ujjongása félelmetesen hasonlított egy bizonyos Bob Mesterre. Csak ő nem volt teljesen kopasz, és nem hordott… furcsa ruhákat. - Meg vagyunk mentve, meg vagyunk mentve. Milyen szép nap is a mai. Természetesen a fiatalurat is szívesen látjuk, persze még valami munkát ki kell önnek is találnom, mert csak úgy nem engedhetünk be jöttmenteket. Nagy előadásra készülünk.... Szerintem a biztonsági őr szerepe teljesen elfogadhatónak tűnik, úgy is hiány van azokból is. No de ne húzzuk tovább az időt, erre tessenek. - És beterelt minket a grandiózus operaházba.
Vizuálisan teljesen elaléltam a látványtól. A félkör motívuma mindenhol meg volt található, oszlopokkal mindkét oldalán, és a falak menti félkörök belsejét csodálatosan megalkotott fali festmények díszítették. Magyarázat nem volt alájuk biggyesztve, de eléggé biztos voltam benne, hogy Fiore és a város történelme szerepel ezeken a műalkotásokon. Vörös bársonyszőnyeg fedte a márványlapokból álló padlózatot, és a plafont aranyszegélyezésű, aranyozott állatformákkal körbevett festmények foglalták el. Tudtam, hogy jobb helyet nem is találhattak volna, operaelőadásoknak. Bár nem volt sok belőlük, sejtettem, hogy, amikor nem, akkor bálokat rendeztek a főnemesség részére, meg, akinek a tárcája bírta a belépő kemény árát.
Egy kétfelé ágazó lépcsőn mentünk fel, ami tulajdonképpen ugyanarra a platformra vezetett fel, csak az ülőhelyek felé vezető folyosók ajtaja más közelségben estek. Kiértünk a nézőtérbe, aminek négy szintje volt: egy alapszint, és három páholyszint, minél magasabban volt az ember, annál többet láthatott, bár én mindig is jobban örültem annak, ha jó közelről nézhettem az ilyet. A vörös szőnyeg itt sem maradhatott el, az aranyozott székeket is vörös bársony fedte. A páholyokat tartó oszlopok felettébb részletesen ki lettek faragva, a mellvédek is inkább tűntek optikai zsenialitásnak, mint használati eszköznek.
És ez csak a vizuális orgazmus volt, legalább is én annak éltem meg, hiszen minden tényleg lenyűgözően szép volt, emellé még az akusztikus varázs is hozzátársult, ami most kénytelen volt kimerülni abban, hogy halk morajlással dolgoztak a díszlettervezők, és hangosan énekeltek a színészek, nem számítva a kisebb-nagyobb zajokat, mint például tárgyak leesése, székek nyikorgása, és a többi.
- Nem hittem volna, hogy valaha is leszek a "színfalak" mögött. - Nyögtem ki magamból, miközben próbáltam magamba fogadni a rengeteg új dolgot.
- Hát még én... - Nos, legalább páromat is lenyűgözte, valamennyire, az egész, amit nem lehetett negatívumként felróni, főleg azért, mert bármilyen meglepő, és mulatságos, de úgy tűnik, része lesz az előadásnak. A darab így csak jó lehet, rossz már biztos nem.
- Jury Jinro becses nevem, én vagyok az előadás Impresarioja, egyben rendezője is. - Tehát te pénzeled, és te is alakítod. Ez azért nem semmi. Bár a bácsi nem nézett ki megbízhatónak, ha valaki ilyen magas pozíciót tudhat magának, azért csak kell tudnia egyet, s mást.
- Strago Rhelm, szolgálatára. - Mutattam be önmagam, enyhe biccentéssel. Adjuk meg a minimális tiszteletet, de azért ne essünk túlzásokba, várjuk ki a végét.
- Én pedig Nati Teina vagyok. - Most, hogy túlestünk a formalitásokon, igazán elmondhatná, mit kell majd nekem csinálnom, bár azzal is jól elvagyok, ha nézhetem az előkészületeket, és valamelyik szék alatt meghúzhatom magam az éjszakára.
- Nagyszerű, remek, Stradivaro, gyere csak! - Azonnal belecsapott a levesbe, és máris valakit hívott, aki, a neve alapján… - Ő Stradivaro Orstecher. Ő a zeneszerző. Fiam, megtaláltam a színpadi Mariát. - Igen, talált. Elgondolkoztam, hogy miért is adnának egy gyereknek egy ilyen nevet… és egyáltalán, mi lett volna, ha mondjuk földműves, vagy politikus lesz belőle, aki gyűlöli a zenét? Szülők nagyot néztek volna akkor. Én is nagyot néztem, amikor egy nőcsábász libbent be, és kezet csókolt szerelmemnek, miután megtudta a nevét.
- A megtiszteltetés az enyém. - Legszívesebben eltörtem volna az agyonsminkelt orrát, de nem tettem, mert nem olyan ember vagyok, csak felettébb rosszallóan néztem, bár igyekeztem ellenszenvemet nem mutatni. - Ha nem ismerném Faruhnt személyesen, összetévesztettem volna vele önt. Lehengerlően csinos, ha nem sértem meg. - Szerinted Nati egy olyasvalaki, aki bedől az ilyen dumának? Félreismerted, haver, és, ha barbár lettem volna, már a rég egy fejsze lógott volna ki a szépfiú fejéből… de nem szabad ilyesmikre gondolnom. Meg kell bíznom kedvesemben, mint, ahogyan ő is megbízik bennem… remélhetőleg. Hirtelen elment a kedvem az egésztől, és távozni szerettem volna, de már mindenki annyira beleélte magát, hogy mekkora egy zseniális előadást fognak tudni összehozni, nem volt szívem összetörni az övékét. - Jöjjön, jöjjön, minél hamarabb nekikezdünk a próbáknak, annál jobb. - Engeded el a kezét, teeeeee… és elvitte. Mint egy gyermek, akitől kedvenc játékszerét elvitték, és mint egy Minotaurus, akitől legféltettebb szűzét elrabolták, ez utóbbi nagyjából igaz is volt, olyan arckifejezés kombinációval néztem a kettő után, egészen addig, ameddig valaki meg nem ütögette a vállamat, és tompa hangon nem szólt hozzám.
- Hé, öcsi, te vagy az új őr? - Megfordultam, és már majdnem válaszoltam, hogy nem, én vagyok az édesvízi kalóz, amikor is akkorát ugrottam, hogy az Impresario mögött kötöttem ki. A kiváltó ok egy nagyra nőtt ember volt, kék uniformisban, egy horribilis maszkkal a fején. Miután mindenki megpróbálta feldolgozni a váratlan eseményeket, kiléptem az öreg mögül, megköszörültem a torkom, és próbáltam átlagos hangnemben válaszolni.
- Igen. - Sikerült, nem tűnt fel neki, hogy rémálmaim lesznek miatta.
- Jó’ van, akkor gyere. - dörmögte, majd elindult a teremből kifelé, nekem meg nem igazán volt más választásom, még egy vágyakozó pillantást vetettem az újdonsült főszereplő, és a betanítója után, de már eltűntek, úgyhogy gyorsan felzárkóztam a behemóthoz… nem, a nagydarab emberhez.
Ki az ajtón, jobbra fordul, itt végig. Áthaladtunk egy termen, mely, ha jól sejtem a bálterem lehetett, de jelenesetben a szünetet fogja a nagyérdemű közönség itt tölteni, frissítőkkel, rágcsákkal foglalva el szájukat. Ezen a termen végig, még egy folyosó, itt megint jobbra, majd az első ajtó ismételten csak jobbra. Amikor beléptem, láttam, hogy igencsak soványka vagyok a többihez képest. Lehettek vagy húszan, mindegyik izmos volt, nagy, még aki akkora volt, mint én, annak is olyan karjai voltak, mint a fejem. Szerencsémre nagy volt a valószínűsége, hogy mágiához nem igazán értettek. Amint beléptem minden szem felém fordult, már azt hitték, nő lépett be, majd, amikor kiderült, hogy túlságosan is kicsi a mellem, rosszallóan méregettek, és szemmel láthatóan nem örültek, hogy a kolbászparti egy személlyel bővült.
- Öhhh, nem mondta el a főnök, hogy miért, de miért is akarsz te őr lenni? - kérdezte bután vezetőm.
- Ez nem a Bolygó Hollandi kisegér, menjél vissza a tengerre. - Jött egy igencsak negatív hangvételű megjegyzés.
- Vagyunk mi így is elegen, nem kellenek ide a szalmaszálak. - Tehát mindenki, akinek nő a karja, proporcionálisan csökken az intelligenciája és a viselkedésének pozitív hatása is?
- A szél is elfújná; ide csak a kemények léphetnek be. - Kezdett felettébb elegem lenni belőlük.
- Rád nézek, kettétörsz vakarék. - Hát, jó, ideje lesz bemutatni, hogy nem kellene lenézni a kisembert. Fenyegetően megnéztem magamnak a legutolsó hozzászólót, majd semmi jóval nem kecsegtető hangon szóltam hozzá.
- Gyere ide, és itt mondjad, fogyatékos gorilla. - A gorilla felnevetett, horkantott is hozzá egyet, úgyhogy igazam volt a jellemzésével, tényleg nem sok választotta el az előembertől. Megállt előttem; tényleg, majdnem kétszer akkor volt, mint én, viszont kicsi a bors, de erős. Hátravetettem az egyik lábam, lendületvétel céljából, hátrahúztam egy egyik kezemet is, felvillant a barna varázspecsét, ellenfelem fel sem fogta mi történik, majd egy - Stone Fist - landolt buta arcában. Egy reccsenést is lehetett hallani: gondolom az orra, az arc-, és állkapocscsontja egyszerre mondta be az unalmast. Levitált egy fél pillanatra a levegőben, majd elterült, mint egy zsák.
Sokan fel sem fogták, mi történt: csak annyit láttak, hogy ütésem nyomán igen nagy pusztítás maradt. Értetlenkedve kérdezték, hogy mi történt, hitetlenkedtek, meresztették szemeiket, vakarták túlnyomó többségben tar fejüket, és látszólag nagyon gondolkoztak.
- Ahhh, öhhh, Dragomer, fel kellene vinni Jonast az orvoshoz. - Motyogta a „főnök”. Szavaira egy másik hatalmas mamlasz jelent meg, vállra kapta a pórul jártat, majd kikocogott vele.
- Öhmm, látom, jól tudod megvédeni magad. - Mondta ismételten a főnök. Jól látod. - A másik szobában van, ahmmm, Hedwig, parókás, de ő csinálja az egyenruhát. Megmér, ad maszkot, jól néz ki - itt elvigyorodott bugyután - gyorsan, vigyázni kell a, höhh, biztonságra. - Látszott rajta, hogy nem az eszéért szeretik. Nem baj, egy hetet csak kibírok ezekkel a hormontúltengésben szenvedő óvodásokkal. Benyitottam az ajtón, egy kisebb szobába, ahol tényleg egy jól kinéző, fiatal lány dolgozott vadul valami kosztümféleségen. Felpillantott rám, és megfagyott az ereimben a vér. Nem azért, mert lett volna valami születési rendellenesség az arcán, szimplán olyan sugárzó gyűlölettel nézett vissza rám, hogy tekintetével ölni tudott volna. Megrettent arcomat látva, kissé elcsodálkozott, majd egy egyszerű kérdéssel kezdte, közben megragadta igencsak teltnek kinéző melleit.
- Tetszenek? - Megrökönyödve néztem rá. Először el akar távolítani az élők soraiból, utána a testét ruházná rám? Miért van ez a ház tele bolondokkal? És miért fogom ki folyton én ezeket?
- Miféle elmeháborodott kérdés ez? Persze, hogy tetszenek, de, ha jól sejtem nem ezért jöttem, ide. - mondtam, kissé felháborodottan.
- Teee… a fiúkat szereted? - Na, ez most hogy jön ide? Most már tényleg elegem volt az egészből.
- Nem, van barátnőm, és legszívesebben már itt sem volnék, hacsak nem küldtek volna ide egyenruháért és maszkért. - mondtam már indulatosan. Biztos az összes őrt ki kell elégítenie egy nagy minimum háromszor, így az erotika talán megfertőzte az agyát, de akkor miért akart végezni vele, mikor beléptem? Hedwig sóhajtott egyet.
- Hála a jó istennek, egy normális ember. - Ezzel már egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, szerencsére nem is kellett, a lány megmagyarázta furcsa viselkedését.
- Bocsáss meg, érdekes köszöntőmnek oka van. Minden egyes őrjelölt nőhiányban szenved, és eddig mindegyik el akart hívni randira, valamelyik erőszakosabban is megpróbálkozott, az repült egyet - mutatott a kitört ablakra -, de undorító nézésük, nyálfolyásuk, büdös férfiillatuk már nagyon az agyamra ment, és mindig találtak valami ürügyet, hogy bejöhessenek és legeltethessék szemeiket. Már azt hittem, hogy megint ilyesmire készül valamelyik nagyokos, de végre, valaki, akitől nem kell hánynom, és nincs izzadságillata. Hmm, mintha, szipp, szipp, mintha … érdekes illatod van. - A hosszú monológ után gondolkodóba esett, és én nem tudtam, hogy megtisztelve érezzem magam, hogy nem vagyok tipikus férfi, vagy nézzek magamba, hogy engem most a nemek háborújában melyik térfélre sorolnának. Férfi vagyok, az biztos, de ez az illatos dolog most egy kicsit elbizonytalanított. Perverz gondolataim, viszont azt sugallták, hogy azért nincsen igazi, tömény férfiillatom, mert még sosem, vagy legalábbis nagyon ritkán volt részem nehéz fizikai munkában.
- Visszatérhetnénk a szabászati izéhez? - kérdeztem, megtörve a nagy csendet, és felriasztva Hedwiget a mélázásból.
- Igen, ruha, szalag? Megvan. Jó, akkor nézzük csak. - Gyorsan lemért mindenhol, ahol le kellett, bár ott nem, ahol nem szabadott volna neki… az majd Natira marad, majd ő méricskéli. Kaptam egy ruhát, meg egy maszkot is, nem kellett szabnia szerencsétlen lánynak; neki is lett készítve, mert ő is benne lesz az őrbrigádban, és méreteink nagyjából megegyeztek, már ahol volt neki, és nekem nem, ott valóban nem, de… szerintem ne menjünk bele; az ő pótruhájának egyikét kaptam meg, kész. És jó volt, kész. A maszk érdekes, és ijesztő volt: úgy nézett ki, mint egy démonfej, vigyori, szürkés, szarvakkal ellátott, de emberi fogazattal, ami mondjuk nem igazán volt proporcionális, de legalább így is nőtt a félelmetesség értéke.
Sok időm nem volt ezután, azonnal ment a csapat, én leghátul, és mindenkit beosztottak egy ajtószárnyhoz, hogy nézze az esetleges nem odatartozó személyeket. Páran lementek az öltözőkhöz, ott is figyeljék a nemkívánatos személyeket, némelyek a külső ajtóknál lettek elhelyezve, egyszóval nagyon szoros volt a védelem. Lehet, volt már rá példa, hogy előadásokat kellett lemondani, mert elloptak valami kulcsfontosságú dolgot, és az Impresario nem akart esélyt hagyni semminek sem már. Persze, messze nem volt vége a mókának: amikor a színészek és a dolgozók elhagyták a „bázist”, nekünk még mindig ott kellett strázsálni, maszk nélkül szerencsére, hogy lássunk is valamit, és nem is teljes létszámban. Párosával volt a járőrözés, és a többi, akik nem lettek beosztva, vacsora után az alvóhelynek kinevezett szobából nyíló kis teremben tudták az időt elütni, egyféleképpen: súlyemeléssel. Mivel volt nekem is szabadidőm ilyenkor, és nem volt mit csinálnom, én is csatlakoztam, bár elkülönülve a többitől, és én is dolgoztam a fizikumomon, meg úgy hallottam, a lányok szeretik az izmokat. Messze én voltam a legcingárabb a pacsirták mellett, de a hét végére éreztem, hogy karjaim megnőttek, ha nem is nagyon, de valamennyire mégis. Hedwig ilyenkor lehunyt szemmel, egy illatos zsebkendővel az orra alatt volt képes megmaradni velünk egy légtérben, ha egyáltalán bennmaradt, mert legtöbbször bezárta magát a szabóműhelybe.
Az előadás napja eljött, és én örültem neki, hogy, ha nem is lesz valami nagy siker a darab, legalább szerelmemet láthatom újból. Meglátszott rajtam is a nőhiány, csak én nem azzal fejeztem ki, hogy mindenkit szétütöttem, aki meg mert szólalni, hanem Hedwig fenekét, és egyéb domborulatait kezdtem el egyre gyakrabban nézegetni, ami neki is feltűnt egy idő után, bár, valamiért nem vette zokon, egy kiváltság, amit egyik őr sem mondhatott el magáról.
Az utolsó próba nem tartott igazán sokáig, csak délig kellett kinn állnom a külső bejáratnál, utána egészen estig kénytelen voltam elfoglalni magam a sok rosszarcú egyénnel, bár inkább távolabb tőlük. Én az első emeleti páholy belső bejáratánál kaptam helyet az őrködésre, a főnökkel egyetemben, úgyhogy nem kellett aggódnom annyira: ha megtámadtak minket, ő majd felfogja a támadás nagy részét, én meg addig vagy elfutok, vagy a kellemetlenkedőre ráborítom a fél épületet. Nem tudom, egyik sem tűnt valami ésszerű megmozdulásnak… majd akkor gondolkozom, ha szükség lesz rá. A jó mágus nem gondolkozik, hanem csinál.
Elkezdődött. Bevallom, nem tudtam másra figyelni, csak a lehengerlő produkcióra, ami tényleg olyan volt, nem is hittem volna, hogy egy olyasvalaki játssza a főszerepet, akinek egy hete volt megtanulni az egészet. Ugyan nem láttam semmit, hála a kretén maszknak, és a távolságnak, a hangok, a zene, az ének bőven elegendő voltak számomra. Akusztikus élvezetem kénytelen volt hamar megszakadni; valami a fejemen tompította szabadesésnek nagy részét, és a földön ért véget a pályafutása. Egy levélnek nézett ki, ami meglepő volt, hisz furcsa, hogy valaki ilyenkor írogat nekem szerelmesleveleket, nem tudván, az én szívem már foglalt. Felkaptam a borítékot, amin nem volt se címzett, de feladó, viszont egy vigyorgó poliprajz díszelgett az egyik sarokban. Felbontottam a rejtélyes levelet, és csak végigolvasása után tapasztaltam, döbbenten, hogy ez bizony igen távol áll a szerelmeslevél fogalmától. Egy bolond, önmagát Polipfejedelemnek hívó valaki, azzal fenyegetőzött, hogy a nagy finálénál Mariára fog pottyantani egy igencsak nehéz súlyt, egyszerűen bosszúállás céljából. Most vagy kedvesem kihúzta a gyufát egy polipnál, aki szólt a főnöknek; nem lenne valószínűtlen ismervén, hogy néha kissé butácska tud lenni, vagy az igazi Maria csinált valami olyat, amit nem szabadott volna, és most, szerencséjére, másnak kell meginnia a levét. Lényeg a lényeg, fenyegetés volt, amit nekem meg kellett hiúsítani, és mivel pottyantani akartak, ezért biztos, hogy valami magasabb helyről fog érkezni a csomag. Ha Mariát akarja célozni akkor csak egy ilyen hely létezik, és ez a tetőszerkezet. Gyorsan felrohantam a harmadik páholyba, ahol az Impresario székelt, és tudtattam vele az örömhírt. Annyira örömteli volt az információtömegem, hogy szerencsétlen öregúrnak a bőrben lévő festékanyag, illetve a vér, mind távozott, és szellemmé vált.
- A fináléra vár? Addig még van idő. Gyorsan, fusson fel és akadályozza meg, lehetőleg úgy, hogy a súly ne essen a színpadra. El sem tudom képzelni mekkora katasztrófa lenne, ha mégis megtörténne. Hírnevünk azonnal a pincében landolna, mindenki félne az operától, véget érne az el sem kezdett művészetnek világa… - A többi hatását ennek a bosszúnak nem akartam végighallgatni, eliramodtam, végig a folyosón, emlékezetből igyekezve megtalálni a tetőtérre vezető csapóajtót. Nem vittem egy őrt sem magammal, lehet, feltűnik az elkövetőnek, hogy hiányoznak, vagy az is lehet, hogy az egész csak egy elterelés, és így be tudjon slisszolni egy-két nemkívánatos személy, de, ha már bent van egy, akkor aztán nem sokat ér még ez a szoros őrség sem.
Néhány perc szaladgálás után belebotlottam a létrába, mely a tetőtérre vezetett, és elhasaltam. Jól kezdődött ez is. Felkapaszkodtam, óvatosan felnyitottam a csapóajtót, és már láttam, hogy a fenyegetés nem volt üres: a tetőszerkezet végén volt egy polipszabású alak, mellette egy sötét massza, gondolom a súly. Óvatosan elkezdtem egyensúlyozni a keskeny, de jól rögzített deszkákon, egyre közelebb araszolva az alakhoz, aki csak akkor vett észre, amikor már majdnem elértem. Megfordult, és elkezdett eszelősen nevetni.
- Megkaptátok levelem, egyszerű kis halandók, és most próbáltok megállítani. Milyen szórakoztató látni, ahogyan a mesteri terv gyümölcsözik. - Nos, egy férfi állt előttem, fején egy polipkosztümmel. Szemein látszott, hogy egy kicsit meg van kattanva, és nagyon finoman fejeztem ki magam. A súly, amit dobni készült egy zsák volt, bár nem tűnt valami nehéznek, nem akartam megnézni, mi történik, ha ledobja, úgyhogy ideje volt a bolondot kényszerzubbonyba helyezni, és visszavinni oda, ahonnan kiszabadult. Legalább is a terv így nézett ki, a kivitelezéssel már problémák akadtak. A polip előkapott egy üveget a zsebéből, amiben valami kétes színű lé lötyögött, amikor elindultam felé, hogy ártalmatlanná tegyem.
- A királyok mérge nem játékszer, ember. - Úgy beszélt, mintha valami istennek képzelte volna magát. - Óvatosan azokkal a léptekkel. - Bíztam a reflexeimben, úgyhogy haladtam tovább, már karnyújtásnyira voltam tőle, amikor rájöttem, hogy miért nem térhetek ki az üvegcséje elől: az Impresario minden bizonnyal szívinfarktusban halálozna el, ha megtudná, a közönség egyes tagjait egy beazonosíthatatlan folyadékkal öntötték nyakon, ami még maró anyag is lehet. De már nagyon elkéstem a rácsodálkozásommal: az üveg a szemeim közé csapódott, és csak azokat lehunyni volt időm. Éreztem az égető fájdalmat, amint végigterjedt az arcomon, és tudtam, itt valamit kellett csinálni; hátha segít valamit, gyorsan vizet facsartam a levegőből és beöntöttem a maszkba a szem lyukain keresztül. Lányos zavaromban nem vettem le az arcvédőt, de a víz megtette a hatását: a fájdalom abbamaradt, és nekem megtorlásért kiáltott az agyam, vérben úszó szemeim. Elrugaszkodtam, karjait egy öleléssel a testéhez szorítottam, majd megálltam. Éreztem, lebegek. De ez nem az a lebegés volt, mint, amikor Natit megölelem, vagy megcsókolom, nem, ez amolyan, Ne-nézz-magad-alá lebegés volt. Én csak azért is lenéztem, a vesztemre. Igen, nem volt alattunk semmi, és én megint későn döbbentem rá. Ez nem az én napom, az szent. Zuhantunk. Egyetlen mentőötletem volt, így a dolgok hevében, ami a függöny volt, azzal a kis bökkenővel, hogy a Polipnak is ezen járt az esze. Elkaptuk a függönyt, a sebességem csökkent, viszont most az ujjaim kezdtek ez égni, de a lágy anyagból készült bársony nem bírt el kettőnket, leszakadt, és földet értűnk. A színpadon. Két színészen. Hát igen, most bizony gyorsan kellett valami hihető történetet kitalálni.
Hasogatott a fejem, és a nagy sötétségből csak a zúgolódást, a morajlást hallottam ki: a közönség. Minden bizonnyal nem maradt feltűnés nélkül az előbb végrehajtott kis akcióm. Puhát éreztem magam alatt, amikor is rájöttem, hogy valakin fetrengek. Ez a valaki erősen hangoztatta nemtetszését jelenlegi pozícióm iránt, úgyhogy legurultam róla, a plafonra áthelyezve tekintetemet. Ezek után kénytelen voltam feltápászkodni, ami nem ment valami könnyedén: lábaim még így is fájtak. Nem akartam belegondolni, hogy esésem tompítója milyen problémákkal fog küszködni pár napig, de volt most ennél nagyobb probléma is: a Polip. Látszólag ő sem értékelte húzásomat, és ő is tántorogva volt talpán, amikor is Jury befutott, és nagy színészi drámaisággal előadta a hattyú halálát. Ő maga játszotta a hattyú szerepét.
- Istenem, istenem, a két hős a földön, micsoda egy katasztrófa, ki fogja most megmenteni Mariát? - Natit? Ránéztem egy fél pillanatra. Arcán a meglepetés rákövesedett, és igyekezett minél gyorsabban felfogni a pörgősen lezajló eseményeket. Csak egy válasz lehetett erre. Lekaptam ronda, és tulajdonképpen alkalmatlan maszkomat, felfedve identitásomat mindenkinek, aki erre kíváncsi volt, illetve azoknak is, akiket nem érdekelt.
- Nem Draco, de még csak nem is Ralse fogja megmenteni Mariát. Én fogom! - Szünet, szünet, szünet, szünet, bumm. Ováció, taps, elismerő szavak, mindenki feláll, éltet. Hát nem ez történt, sőt, eme a várt hatás teljes mértékben elmaradt. Hangos füttyök, kellemetlen jelzők repkedtek felém, melyek közül a legszolidabb is azt üzente, hogy legközelebb olvassak el egy könyvet mielőtt színészt játszok.
- CSENDET! - rikoltotta a láthatóan meghibbant mágusutánzat - Királyi polip jelenlétében vagy. Egy ilyen alsórétegből származó bajkeverő sosem tudna legyőzni! - Na, azt majd meglátjuk. Engem meg egy ilyen elmeroggyant tenger gyümölcse nem tudna megkarcolni sem, de én legalább nem vertem nagydobra, mert, ahogyan a közönség is sugallta nekem, a szavak ideje jött és ment. Az Impresario elhűlt arccal nézett minket, majd megadta magát a sors csapásainak, széttárta karjait.
- Hozzuk ki akkor a legtöbbet ebből, ZENÉT! - Kiáltotta, és lefutott a színpadról, a zenekar meg belefogott valami vész esetére tartalékolt zenével. Elkezdődött, hivatalosan is, a leszámolás.
- Water Cane - Két kezemet ökölben összefogtam magam előtt, és elárasztottam vízzel a Polipot, de sajnos túlságosan is csak a saját taktikám megvalósításával voltam elfoglalva, így ismételten orron talált egy üveg, aminek most már nem csak a tartalma égette az arcom, hanem a becsapódás, és szilánkok által okozott sebeket is el kellett viselnem. Kénytelen voltam némi idő elpazarolni, hogy lemossam arcomról a rossz illatú és hatású folyadékot, így a víz már nagyjából eltűnt a padló réseiben, és tervemnek búcsút inthettem. A Polip felnevetett.
- Milyen fenséges, hogy hagyod a sorsod beteljesülését, halandó. Egy Istennel szemben nem csinálhat semmit az egyszerű lény, csak meghajolhat. - Monologizál, talán ezt ki tudom használni. Idebent sajnos nem tudom használni földmágiámat, vagy legalább is körülményes lenne, plusz nem lennének a helyiek hálásak, ha szétbarmolnám a berendezést, úgyhogy sárgolyót gyúrtam a kezemben, de dobásom balul sikeredet hála lábam váratlan összecsuklásának, így a golyó ellenfelem füle mellett repült el, az egyik zenésznek adva így egy arcpakolást. Gondoltam, hogy ha a száját eltömítem, legalább elérek valamit, ha mást nem, csak azt, hogy a közönség nevet egy jót, de így csak gúnyos füttyszót, és felettébb bunkó jelzőket érdemeltem ki.
A Polip, időközben, befejezte a szónoklatát, és szavait most tetteké alakította: elkezdett tenyérnyi nagyságú jégkockákkal hajigálni. Sok jött belőle egyszerre, így nem igazán sikerült mindegyik elől kitérni, sok végezte rajtam, aminek nagyon nem örültem. Ezek után a tűz kezdett rám záporozni, és, mivel meglehetősen váratlanul ért, még annyi elől sem tudtam kitérni, mint a jégdaraboknál, úgyhogy igencsak szaporán szedtem a lábamat, amit a közönség meglehetősen szórakoztatónak talált. A hős, aki az imént mondta, hogy meg fogja menteni a hercegnőt, éppen udvari bolondot játszik a Polipfejedelemnek. Égett az arcom, szó szerint, majd ezek után egy villámostorral próbált megcsapkodni az eszement mágus. Itt volt a lehetőség a visszacsapásra: - Stone Gloves - al ellátott kezemmel elkaptam a villámostorát… ami aztán szét is foszlott kezeim közt, de a támadása megszakadt. Felemeltem kezeim, felvillant a szürke varázspecsét, és egy fémszilánk sorozattal telepumpáltam lábait a polipnak. Ő felvonított, de én nem álltam meg; nekifutottam és egy lendületes rúgással felszántattam vele a padlót.
Dörrenés hangozott, és látszólag a mágustanács tagjai, őrei jelentek meg. Minden bizonnyal valakinek volt annyi lélekjelenléte, hogy értesítse őket, ami nem volt egy rossz ötlet, főleg, hogy itt voltak a szomszédban. Felkapták az elalélt Polipkirályt, aki csak annyira volt elalélva, hogy rikácsolni még tudott.
- NEEEEEEEM! ÉN VAGYOK A POLIPOK KIRÁLYA, FÉRGEK, ENGEDJETEK EL!! - De a férgek nem mutattak semmi hajlandóságot szabadon engedésére, és elvezették, a közönség tapssal, és nevetéssel élesztette újra a zenei aláfestést, mely időközben abbamaradt, a harcnak végeztével. De a meglepetéseknek messze nem volt még vége.


A hozzászólást Strago Rhelm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 06, 2012 8:03 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeSzer. Jún. 06, 2012 1:07 pm

- Egy pillanat, uraim. - Hallatszott felülről, majd kialudtak a fények, és csak egyetlen maradt égve, pontosan az, mely Mariát világította meg. Egy kötél jelent meg mellette, amin egy ezüstös hajú, gazdagon öltözött személy csusszant le, megpörgette szerencsétlen Natit, eközben valahogyan hozzákötözte a lelógó kötélhez, és pillanatokon belül eltűntek, valamerre a tetőben. Az Impresario újfent berontott a színpadra, de ezúttal vadul ugrált és mondta a szöveget.
- Draco, Ralse, az Őr, és a Vándor. Micsoda négyszög, hölgyeim és uraim, és a kérdés: Kié lesz Maria? Minden kiderül a következő epizódban! - Engem viszont már semennyire sem érdekelt, hogy hány részesre tervezi a bácsi az egész kócerájt; a szerelmemet elrabolta egy Vándor nevezetű egyén, aki, feltehetőleg nem volt az Opera része, mert még sosem hallottam, sem a nevét, sem a debütálását, úgyhogy itt valami nem volt kóser. Leugrottam a színpadról, ki az előtérbe, szó szerint ajtóstul rontottam ki a szabadba, bár ezt a kifejezést nem ilyen formában szokták használni. Odakünn azonnal világossá vált minden: egy léghajó. Ott lebegett az operaház felett, vagyis nem volt nehéz dolgom, legalább is elsőre nem tűnt nehéznek: tessék feljutni a léghajóra, szétütni mindenkit, aki elém áll, és kiszabadítani Natit, aki, szerintem tud magára vigyázni, és csak azért hagyta, hogy elrabolják, mert nem sikerült időben felfogni az eseményeket. Azt mondtam könnyű a dolgom, pedig messze nem ez volt a helyzet, mivel nekem tériszonyom volt. Én voltam az a valaki, akit nagyon nehezen lehetett elképzelni, hogy megmászik egy ilyen grandiózus épületet, de a szükség törvényt bont alapon próbáltam magam győzködni, hogy tökikém, ha te nem mented meg a lányt, akkor ki fogja? Mi van, ha mégsem tud magára annyira vigyázni, mi van, ha rengeteg csúnya dolgot művelnek ott vele, mi van, ha eladják rabszolgának, vagy házasságba kényszerítik, és élete végég elnyomásban fog élni a gonosz férfitársadalomnak hála? A sok bolondság, melynek akár valóságalapja is lehetett volna előhozták belőlem az ösztönembert, és - Water Snake - segítségével, nagyon ügyelve arra, hogy ne nézzek le, megmásztam a hegyet. Annyira ösztönember voltam, hogy csak a fedélzeti kötéllétránál vettem észre, hogy nincs igazán energiám továbbmenni. Nem voltam egy edzett ember, de még csak harcedzett sem, nem voltam olyan, mint az őrök, akik várostól városig szakaszokat futnak le, reggeli bevezetőkör címén. De a hajó nem várt, elindult hát, úgyhogy ugranom kellett, hogy ne nevezhessem magam elkésett potyautasnak, majd felerőlködtem magam a fedélzetre, és a legelső falnak támaszkodva pihentem ki fáradalmaimat. Most már, akár egy kis időt eltölthetek itt, innen már nem rohan senki sehova, és, ha csúnya dolgokat csinálnak kedves alakváltómmal, akkor, ha megakadályozni nem is, de jó alaposan megtorolni, azt még meg tudom.
Közben felmértem a terepet is, mert eléggé viccesen nézett volna ki, ha a legelső csapdában foglyul esnék, és engem kellene kimenteni. A fedélzet, természetesen faalapú volt, mint minden jóravaló hajó, és házak voltak ráépítve. Miután megkopogtattam a falat, melynek támaszkodtam kiderült, persze, hogy ezek is fából voltak, mert a hajó alapváza a sok követ nem biztos, hogy szívesen fogadta volna. Kicsit elcsodálkoztam, hogy az épület visszakopogott nekem, de betudtam fáradt agyam szüleményének, vagy egy felettébb mókás hangulatban lévő munkásnak, aki nem igazán fogta fel, hogy a fal ritkán szokott morzejelekkel kommunikálni, mondjuk a fal egyáltalán nem szokott, de nem kell túlságosan belemenni a részletekbe. Ezeken kívül láttam kiálló gömböket, melyek vagy a padlózatból álltak ki, vagy a falakból, és villám volt beléjük zárva. Nem volt nehéz rájönni, mik voltak ezek: lakrimák; a hajó motorjai… hajó motorjai? Gonosz ötletem támadt.
De a gonosz ötlet várhatott, dulakodás hangjai ütötték meg fülemet, tompán, de érthetően: nem messze tőlem, valamelyik háznak álcázott fatákolmányban valaki nagyon nem örült valakinek. Gonosz ötletem futás közben is kivitelezhető volt, így ennek kivitelezése után érkeztem meg, illetve faroltam be egy ajtószerűség előtt, és parasztosan rárúgtam az ajtót a bent tartózkodókra.
Nem volt nehéz felfogni a bent történő eseményeket: a Vándor, vérben forgó szemekkel, tornyosult a tépett ruhájú, összevert arcú Maria, vagyis Nati felé. Agyamban elpattant valami.
- Takarodjál a szerelmemtől te ganéj! - Hördültem fel.
- Strago! - Hangja talán még jobban kiemelte, hogy nem volt jó ellátásban része eddig, és ez felettébb szúrta a szememtől kezdve mindenemet.
- Ahaa, a színpad hőse, akinek három évtizednyi gyakorlás után sem menne a normális szöveg improvizálása. - Csak ennyire képes az arzenáljából? Ez rosszabb, mint én. Ideje pontot tenni a pályafutására.
Megkezdtem támadásomat, ami nagyon hasonlított egy barbáréra: hangos volt, egyértelmű, de brutalitástól nem volt mentes. Ez minden szép és jó, de ellenfelem, akármennyire is nézett ki megbízhatatlannak, nem volt hülye. Fekete sugarakkal rendkívül gyorsan változtatta a megmentőakciómat, egy küzdelemmé a túlélésért, és nekem kellett túlélnem. Az egész haddelhadd nevetségesen hamar véget ért, és én egy lakrimákkal teli lyukat védő korlátnak csapódtam, egyenesen összevert szívem egésze mellé. Ekkor, azonban, megzavarta az éppen kivégezni készülő Vándort egy egyén, aki, hangjából ítélve, igencsak kellemetlen hírekkel jöhetett. Szavai meg is erősítették feltevésem.
- Uram, valami gond van a géppel, jöjjön gyorsan. - He he he he, valami gond, mi? Szerinted mi volt a gonosz ötletem? Igen, lakrima robbantás. Milyen szerencse, hogy pont azokat nem látták el visszacsapó hatással, amelyek a legvédtelenebb helyen voltak. Viszont hiányzott valami még, mert csak kezdetleges süllyedést éreztem, nem történt semmi meghatározó, mint például zuhanás. Ez volt a B terv. Az A terv, hogy megverem a Vándort és kényszerítem, hogy tegye le a hajót, de, mint, ahogyan ez felettébb látványosan illusztrálva volt, a terv kudarcba fulladt.
- Szerencséd van, kalóz, halálod eltolódott néhány perccel. Sebaj, elmenekülni úgy sem tudsz. - Azzal ő is eltűnt a csukott ajtó mögött. Igazad van, menekülni én már sehova sem fogok. De egy dolgot még meg kellett csinálnom, mielőtt véglegesen itt hagyom ezt a rövid életet. Na, jó, kettőt.
- Fene enné meg. Nem baj, sikerült néhány értékes percet szerezni. Megsemmisítettem idefele jövet néhány útban lévő villám lakrimát, ami miatt, ha jól sejtem, ez a hajó a levegőben van. Semmi világrengető, de így van esélyed a menekülésre. - Kinyitom az ajtót, ő meg elrepül, vagy, ha a fószer kinyitja, és ő meg az ajtó mögé bújik, mint papagáj, talán el tud menekülni anélkül, hogy felkeltené a figyelmét.
- Esélyem? Esélyünk... valahogy le kell innen jutnunk, csak tudnám, hogy... sajnos papagáj alakban nem bírlak el... - Igen, ettől féltem, nem hagyja magát. Pedig nem kell mindkettőnknek itt végezni, elég, ha csak az egyikünk, és jelenesetben neki van több esélye, hogy új életet kezdhessen. Én amúgy sem vagyok benne biztos, hogy ennyi csalódás után, folytatni tudnám a szenvedést, miután életem szerelmét elveszítem.
- Van még egy mentőötletem, de eléggé egészségtelen lesz számomra. Látod, mi van mögöttünk? - Látta, mi van mögöttünk, és láttam azt is, hogy nagyon nem pártolja a veszélyes ötletemet.
- Nem tetszik ez az ötlet már most... de lakrimák vannak mögöttünk... - Nem megmondtam?
- Ennyi lakrimát, ha megsemmisítünk, annak nem igazán fog örülni ez a jármű. Ha elég nagyot robbannak, láncreakció is lehet, amitől vagy felrobban a hajó, vagy lezuhan. Innen nincs más kiút. Visszajön a Vándor, engem megöl, téged meg olyan sorsba kényszerít, ami rosszabb a halálnál, legalább is szerintem. Nincs veszítenivalónk. - Kérlek, most ne akadékoskodj, hogy mégis van jobb megoldás, mert, ahogyan látod, nincs, nem is volt, nem is lesz. Miért akarom én mindenképpen a tragikusan elhalálozó hős alakítani? Ennyire életunt vagyok? Felkapaszkodtam a korlát tetejére, és felkészültem.
- Igazad van... az lenne a legnagyobb kínzás, ha elszakítana mellőled. - Hát, ha nem is ő fog direkte elszakítani, de rá lehet majd fogni. Persze, reménykedtem benne, hogy keményebb fából faragtak, és ki fogom bírni ezt a, remélhetőleg egyszeri és utolsó, halál közeli megpróbáltatást.
- Heh... - elvigyorodtam, bágyadtan- Akkor reménykedj, hogy túlélem. Stone Spike - A támadás függőlegesen, lefelé orientálódott, egyenesen a lakrimahegyekbe, melyek alattam virítottak. Tulajdonképpen felrobbant alattam a világ. A robbanás erejét nem tudtam semmihez sem mérni, repültem, ki tudja mennyit, ki tudja, meddig, szerelmem hangját hallottam, ahogy kétségbeesetten kiáltja nevem, de már késő volt, sodródtam el, egy jobb helyre, egy olyan helyre, hol nem bánthat már senki, és ahol békét, megnyugvást találok.
Repültem. Nem igazán éreztem semmit, nagy fehérséget láttam, és csak ennyit fogtam fel: repültem. Kellemes érzés volt, már, ha lehetett ezt akármilyen érzésnek beazonosítani, hisz nem igazán éreztem semmit. Meghaltam? Lehet. Végre megtudhatom, hogy milyen az élet halál után, már, ha ezt a létet életnek lehet nevezni. Gondolatok, igen, emlékek. Kinek az emlékei ezek? Enyémek? Az a gyerek, egyedül az asztalnál, gyertyafényben biflázza a könyvet. Olyan, hideg, idegen érzés ez, mégis közeli. Ki ez? Egy idősebb fiú, éjszaka leple alatt a könyvtárban lopakodik, keres valamit, megtalálja. Egy könyv; olyan képek vannak benne, melyek szeméremsértőek, mégis a titkos vágy mennyire izgató, felcsigázó, de tilos. Nem véletlen, hogy apa nem engedi, hogy idő előtt olvasson ilyeneket. Visszateszi, de elkapják. A bűntudat, a szégyen, a kellemetlen helyzet sokkal rosszabban hatnak rá, mint a hatalmas pofon. Valakinek az emlékeit éltem újból át, és csak lassan, nagyon lassan jöttem rá, hogy ezek a sajátjaim. Ilyen gyermek voltam, és ilyen felnőtté lettem. Nem csoda, hogy folyton el akartam felejteni a múltat, de volt valami, ami valószínűleges halálom napjáig kísértett: jól csináltam, tényleg mindent? Biztos, hogy menekülnöm kell a történelem elől? A saját történelmem elől? Meghaltam én egyáltalán? Nem fogok teljesen véletlenül felpattanni, és folytatni azt, amit elkezdtem? Jó lenne, oly sok minden van, amit meg szerettem volna csinálni: S-rangba jutni, híressé lenni, megtanulni főzni, lustaságot levedleni, olvasni, szerelmemet anyává előléptetni és a többi, rengeteg érdekesebbnél érdekesebb dolog. Meg egyébként is élni jó: a napsütés, a meleg szellő, téli estéken a kandalló, a meleg víz, egy finom étel, egy nő érintése, egy jó könyv; ezek az apró örömök az életben, melyekért érdemes élni. Nem azért születtem meg, hogy idő előtt itt hagyjam a szeretteimet, habár igazán csak két-három emberről van szó, de ők is emberek. A múltat nem elfelejteni kell, hanem tanulni belőle, és ó, mennyit tanultam én a sajátomból. Azért vagyok olyan, amilyen, de a változásra mindig kell helyet hagyni. Úgyhogy meghaltam-e? Nem. Élek, élek és virulok, és hangokat is hallok. Olyan hangokat, melyek kinyitják a bicskát a zsebembe. Nem vagyok kenyere az erőszaknak, de, ha valaki más nőjét akarja elszeretni, azt a világ legutolsó söpredékének is elmondhatom, mégsem lesz eléggé jól meghatározva, hogy mi is ő. A változást itt és most el lehet kezdeni, ennek a senkiházinak a megváltoztatásával.
- Hagyd itt, sokkal jobban jársz, ha velünk tartasz. Soha sem fogom hagyni, hogy akárki is bántson, és nem fogsz problémás helyzetbe kerülni, nem úgy, mint azzal. - Túl közel vagy, piperkőc majom, túl közel. Ha öt méteres távolság lenne köztetek, akkor is túl közel lennél, és nem te vagy az első. VEDD LE SZAROS MANCSAIDAT AZ ÉLETEM ÉRTELMÉRŐL.
Nati megfordult, és kedvesen nézett rám, pedig arcommal most démonokat lehetett volna halálra ijeszteni. Kezem nagyon hamar megtalálta a megforduló színésznek a nyakát.
- Kétlem, hogy a problémás helyzetet egy "művész"ember meg tudná érteni. Rohanj, te emberi szemét, rohanj, mert nem adok második esélyt. - Nem beszéltem hangosan, de az arcán látható volt a halálfélelem; amikor elengedtem a torkát, úgy menekült, mintha puskából lőtték volna ki. Motorbrummogást hallottam felberregni, majd távozni, és elkezdtem dőlni, amikor rádöbbentem, hogy nincs semmi erő lábaimban. Esésemet meghiúsította egy meleg, puha kéz, mely óvatosan letett a földre, és fölém hajolt a kéznek a tulajdonosa: enyhén könnyes arcú, de ennek ellenére sugárzó mosolyú párom.
- Lehet, hogy túlreagálom a helyzetet? - Nyöszörögtem neki. Kicsit elvesztettem a fejem, nem bíztam benne, sem önmagamban. Azt hittem, egy férfiban az arc szépsége, a szavak ereje, vagy a képességek ereje, mágikus, vagy fizikai a fontos egy nőnek. Ezek szerint tévedtem. Gyenge voltam, átlagos kinézetű, mágusnak is amatőr, és semmihez sem értettem, ami igazán fontos lehetne egy életben, de ő mégis szeretett, és előrébb helyezett mindenki előtt.
- Hát most nem hiszem. De szörnyen nézel ki, valahogy haza kellene jutnunk, és ez gyalog eléggé macerás lenne... - Hangjából hallottam, hogy nyugodt volt, most, hogy minden tisztázódott, úgy ahogy. Lehunytam a szemem, és csak hallani akartam még a hangját. De nem beszélt tovább, úgyhogy kénytelen voltam tudatni vele, hogy nekem a jutás fogalma eléggé messzire esik, jelenesetben.
- A lábaim....... nem iagzán......mozognak......a dolgaink........mindig.......az opera...... - Megpróbált felsegíteni, de igencsak nyögvenyelősen ment. Szédültem, éhes, fáradt voltam, fájtak a tagjaim, és egy kicsit rosszul is voltam. - Legrosszabb esetben..... visszamegyünk..... nincs túl sok....... lehetőségünk....... gyerünk. - Megpróbáltam menni, de egy kiálló kődarabban orra buktam, ami megkétszerezte egy pillanatig a testem fájdalmait.
- Ez így nem fog menni. Muszáj lesz vinnem téged. - A farkassá lett lány megfogta a grabancomat, és a hátára lendített, ami ismételten szilánkosította a belsőségeimet, és én majdnem üvöltöttem a fájdalomtól, de jól nevelt fiú vagyok, nem keresem a feltűnést.
Elindultunk nagyon nehezen, nagyon lassan. Látszott szerelmemen, hogy ő is rendkívül fáradt, megviselt, inkább mentálisan, de azért fizikailag is alig bírja. Pontosabban egy tisztásig bírta, ahol a kellemesen puha fű, a meleg este, a finom szellő levette lábairól, és visszaváltoztatta a tépett lánnyá. Én a rövidke út alatt kicsit megszívtam magam, pontosan annyira, hogy be tudjam őt, és önmagam húzni egy fa tövébe, majd elnyomott az álom.
Pontosan azt álmodtam, amit szerettem volna. Ugyanott voltam, ahol eddig is: tisztás közepe, napfény, melegség, csend, és egy kellemes érzés a testemen. Megjelent egy fej, és egy kéz, gondoltam, mindkettő egy testhez tartozott. A kéz csak simogatott, a fej csak nézett, azokkal a szép, barna szemekkel, majd a szája vészesen elkezdett közelíteni az enyém felé.
Erre ébredtem, és habár a száj nem volt az enyémen, a melegség érzet még mindig megvolt. Szerelmem is megvolt, és ő volt a melegség fő okozója, ahogyan matracként használt engem. Felnéztem a felhős égre, és megkérdeztem az egyik helybélit.
- Ugye álmodtam mindent, és tulajdonképpen a közeli erdőben pihenünk, nem igaz? - A felhő nem válaszolt, csak lustán odébb lebegett.
- Akkor miért fáj mindenem? - Azért tudsz te válaszolni is, ha akarsz, nem számít, hogy bodros vagy.
- Bizonyára a gyökerek megböködték szépséges testedet. Bár kétlem, hogy ennyi kiálló gyökér lenne itt, hogy az enyémet is fájósra böködjék. - Lenéztem, és egy pár fáradt szem csillogott vissza rám. - Hajjaj, tényleg nem álmodtam. - Nem bizony. A tegnapi eset megtörtént, és mi egy igencsak rossz helyzetben vagyunk. Fájt még így is mindenem, gyomrom is korgott veszettül, viszont mozogni már tudtam.
- De legalább itt vagyunk, és együtt vagyunk. - Annak jobban örülök, hogy együtt, mint, hogy itt, de igaza volt: jobb itt lenni, mint odafenn. Felültem, aminek az lett a következménye, hogy Nati is, hisz rajtam volt. Egy szépen összehajtogatott ruhacsokor hevert nem messze tőlünk, és egy fehér levélféleség kandikált ki alóla. Odahúztam magunkhoz a váratlan meglepetést; először a levéllel kezdtem.

Mr Rhelm!

Bátorkodtam visszaszolgáltatni önnek a jelmezét, mert, ahogyan nézem, csak ingerelné a helybélieket. A kisasszony ruháit már elégették, hangosan énekelve, rituális táncok ropása közepette, így azt nem tudtam kimenteni. Tudom, hogy nem kellene, de köszönöm, hogy odapörköltek a főnök orra alá. Már régen nem láttam ennyire dühösnek, és ez rendkívüli örömmel tölti el szívem. Remélem, találkozunk még, más körülmények között.

Őszinte tisztelettel
Hedwig Nightingale


Elmosolyodtam. Legalább ő értette, hogy min mentünk keresztül, még, ha nem is írta le közvetlenül.
Igen, együtt. És milyen jó, hogy vannak rendes emberek is a világon. Visszaszolgáltatták a ruhámat, bár a tiédet elégették. - Mondtam neki, mosolyogva. Nati gyanúsan nézett rám.
- Ki ez a nőszemély? - kérdezte.
- A szabó. Az egyetlen értelmes ember, akivel kapcsolatba léptem eme egy hét alkalmával. És férfi. - Tettem hozzá, hátha ettől megnyugszik. Valóban, de csak miután kiültette arcára a megrökönyödés jeleit.
- És nem hozott nekem ruhát? - kérdezte, kissé sértődötten.
- Engem nem zavar, ha úgy nézel ki, mint egy amazon. - Mondtam, kissé piros arccal. - De ezzel megoldjuk a problémát. - Azzal a vállára terítettem a kabátom, mely eltakarta majdnem előbújó melleit. Persze csak szemből, én még felülről elnézegettem egy kicsit, mielőtt felnézett rám, hogy ellenőrizze, mit találok olyan felettébb érdekesnek. Persze végignézni nem tudta, ahogyan átöltözöm, pedig már látott ennél többet is egyszer, nem értettem, mi a baja az alsóneműmmel, de, hát lányok, ki érti már őket, miközben a kezeik mögül várják, hogy az exhibicionista férfi befejezze a ruhaváltást.
Felhúztam őt, álló helyzetbe, majd megöleltük egymást.
- Egy hétig távol lenni tőled, elképesztően szörnyű érzés volt. - Súgtam a fülébe, miközben fogtam enyhén remegő testét. - El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál. - De, el tudta képzelni, de ez akkor is jól hangzott, méghozzá nagyon is jól.
- Te is szörnyen hiányoztál nekem. Már azon gondolkoztam, hogy tudnálak megkeresni téged. Nem akarok többet ilyenbe keveredni. - Hát még én. Ezen túl, ha megyünk együtt valahova, nem fogom elengedni a kezed, még, ha megölnek, akkor sem. Jól van, na, túlzás ugyan, de, ami igaz, az igaz. - El kellene indulni haza. - Rakta oda a végére. Igen, még a végén megesz a saját gyomrom. Elindultunk, hát.
- Hát, az eredetileg megkeresett pénz fog most elköltésre kerülni. A tied nincs is nálad. - sóhajtottam egy nagyot. Most elég sokat kell majd dolgozni, hogy elégségesbe hozzam ki a háztartási büdzsét; ilyen téren eléggé nagy bukás volt ez a meggondolatlan munkavállalás. - Eléggé szerencsétlen hetem volt, remélem te azért nem érezted oly rosszul magad a kiképzésen. - Szorítottam meg egy cseppet, a kezét.
- Hát, kiderült, hogy tudok énekelni meg táncolni. - No, akkor több dologgal lett gazdagabb, mint én. Nekem csak az a tudás jutott, hogy nőéhes férfiakkal egy légtérbe zárva lenni minden csak nem előnyös. Főleg, ha te történetesen nő vagy. Mivel nem vagyok az, ezért még ennyi tapasztalattal sem lettem gazdagabb, talán csak annyival, hogy nem lehet senkiben sem bízni, csak a párodban. Meg a céhtársaidban. Meg a barátaidban, de tényleg itt a vége.
- Az jó, legalább tudod, hogyan töltsed el unalmas óráidat. Nekem csak a henyélés maradt, és az olyan dolgokon való gondolkodás, melyeknek semmi relevanciájuk nincs. -
Utunk hazafelé eseménytelenül telt. Én mindvégig fogtam a kezét, és a kelleténél többször tört rám a szeretethiány; ilyenkor percekig karjaimban fogtam, vagy intenzív szájháborúkat vívtunk, változó eredményekkel.
Bolond voltam. Hogyan is gondolhattam, hogy valaki, akit azt mondta, szeret engem, csak úgy otthagyjon egy kicsivel szebb arc, és egy aranyozott nyelv miatt? Pontosan tudhatnám, hisz én sem hagynám ott egy fokkal nagyobb mell, egy karcsúbb derék, vagy egy rúzsosabb száj miatt. Tehát mire tanított meg a múlt? A földi javak múlandóak. És mire tanít a jelen? Ha minden remény elhagy, ha minden vasadtól megfosztanak, a tudás, és a hűség, ha igazán megvan, nem korrodálódik. Csak egy jó hosszú idő után.


Az opera dióhéjban


(Köszönöm Natáliusz segítségét. Nélküle értelmetlen volna egész irományom, mely túl hosszúnak bizonyult a rendszernek, ezért lett ketté szedve. Megértésüket köszönöm.)
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeVas. Jún. 24, 2012 9:24 pm

Hm... nem értem meg! xD

Na jó megértem, és Natáliusz is megérti biztos xD A kaland tetszik, jó a sztori és tetszett hogy a népek ellenetek fordultak, végre egy kis kemény sötét komikum is volt benne, valamint szépe a környezet leírás. Azt tetszik benne hogy sokszor össze olvad egy belső monológiával, aminek vagy egy sajátos stílusa. Így tovább!

Jutalmad: 400VE
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeSzomb. Okt. 27, 2012 3:13 pm

Yoho, Yoho, Egy Kalóz Életet nekem
(vagy mégse?)



A délelőtti napsugár a céhet körülvevő kertben talált ránk, Natira és énrám, amint friss levegőt szívva róttuk a füves utat, mert a céhházban képes néha-néha bepállani a levegő, főleg, ha a magukat szépítgető lányok egy kicsit túlzásba viszik a parfümöt; konkrétan fuldokolva menekültünk onnan. Sétánkat beszélgetéssel is fűszereztük: jelenpillanatban én voltam a történetek mesélője. Gyerekkori élményeimről beszéltem, melyeket két kezemen meg tudtam számolni, annyira „sok” volt belőle, de szerelemem, valamiért, érdekesnek találta őket, pedig nagy részük közelébe sem került az izgalmasnak.
- A legvégső csepp a pohárban az volt, amikor rám borított egy szeméttel teli zsákot, amitől 3 napig beteg voltam. Akkor igencsak mókásnak nézett ki, ahogyan fülig ételmaradék voltam, de szerencsétlen szobalánynak az volt az utolsó napja nálunk. - Fejeztem be mondókám egy Lelianna nevű szobalányról, aki elérte a rekordot a legrövidebb ideig szolgáló cseléd versenyében, ugyanis egy hétig bírták ki szüleim szerencsétlenkedéseit, szeleburdiságát. Én élveztem akkoriban, mert akkor sosem tudtam, mi fog történni, ha a közelben volt, de később be kellett látnom, hogy egy szabályos, precíz családban, sajnos, nem volt helye az ilyesminek.
- Hát nem csodálom... ha az én gyerekemmel ezt megcsinálná valaki alapból az utolsó napja lenne. - Értett egyet kedvesem szüleimmel.
- Én akkor nem találtam kifejezetten problémának, legalább volt némi akció a nyomasztó, egyhangú életemben. De nagyjából ki is merítettem az izgalmas történetek világát, ez volt a probléma az életemmel, akkoriban: semmi érdekes nem történt csak könyvek, tanárok, még több könyvek, és egy kis könyvtár. Meg vagyok lepve, hogy nem egy tudálékos könyvmollyá nőttem ki magam. - Tűnődtem el, és furcsálltam, hogy hogyan tévelyedett egy ilyen szigorú családban felnevelt gyerek a rebellió rögös útjára. Aztán fél pillanattan később rájöttem, miért. Egy meg egy az két madár lopták önmagukra figyelmem, amikor is vad násztáncba kezdtek, de nekem legalább is annak nézett ki.
- Milyen érdekes, így úgy néz ki, mintha egy szivárványos labda pörögne a levegőben. - A fenomént azért jellemeztem így, mert az egyik madár kék-sárga volt, a másik piros-zöld. És olyan pergősen csapkodták szárnyaikat, hogy tényleg egy elmosódott folttá váltak, mint egy igaz repülő színes labda.
- Hmm... tényleg hasonlít. - Örülök, hogy még nem rozsdásodnak érzékeim.
Ekkor viszont történt egy kis közjáték, amiben mi is részt vettünk, habár nulla mondat erejéig. Földrengést lehetett hallani, és érezni is, majd egy porfelhőt láttam meg a látóhatáron. Igen magas volt ez a felhő, felemelt fejjel néztem a tetejét, azon tűnődve, miért csap ilyen magasra. Aztán lejjebb irányítottam tekintetemet, és megállt bennem a vér is. Egy Bob mester volt a felhő epicentrumán, vagy forrásánál, és nagy sebességgel közeledett felénk. Olyan naggyal, hogy csak arra volt időnk, hogy becsukjuk a szánkat, és vegyünk egy mély levegőt, hogy legalább valamivel tompítsuk a becsapódás erejét. De ez a terv nem vált be. Fel sem fogtam, mi történt, de máris túlbuzgó mesterem karjaiban fuldokoltam, miközben a borostájával kaparta az arcomat, amitől ilyen nagyon rossz érzés támadt bennem.
- Jaaaaaaaaaajjjj, kedveskéim pont titeket kerestelek, és a sors is úgy akarta, hogy egymásra találjunk!! - Nem csoda. Ha ilyen nagy hévvel rohant hozzánk, akkor biztos, hogy a sors keze volt benne. Most vagy egy újabb fesztiválra kellek, mint alany, vagy egy teapartin kell részt vennem, vagy valami nagyon hasonlón, amitől rémálmaim lesznek minimum egy hétig. Szerencsére az utóbbi igazolódott be.
- Amikor megláttam, nem tudtam én se, miért, de rátok gondoltam. - mondta a szemét törölgetve - Jó szórakozást. - Azzal elvágtatott, mi meg úgy néztünk, mint az igazi hülyék, félig nyitott szájjal, ha a nyelv nem is lógott ki, de a szemeink igen. Kezemben a lap, gondolataim mélyén megjelent egy kismanó, és joggal tette fel a kérdést, hogy biztos jó céhet választottam e, de aztán bevillant a mellettem álló kisasszony arca, meg mindene és rájöttem, hogy igen, jól választottam ennek ellenére. Az imént megemlített nőnemű személy ráncigált vissza a valóságba.
- Hát ümm... el kellene vállalni, ha már a mester adta. Nem? - Hogy? Mi? Rápillantottam a lapra, és próbáltam egy társadalmilag elfogadható arckifejezést felvenni. Egy feladat, egy megbízás volt a lapon.
- Minden bizonnyal, de miért gondolt ránk, amikor....... jah, persze, én vagyok a lökött. - Jöttem rá, mikor elolvastam, hogy kalózokról van szó. A lényeg egyszerű volt: osonjunk a hajóra, lopjuk vissza az ellopott értéktárgyat, tűnjünk el. Bár, ha már ott vagyunk, akkor el is lehet, egy kis extra pénzért, süllyeszteni őket, de CSAK akkor, ha az értéktárgy már biztonságban van. Ezt a tárgyat vigyük aztán vissza a céhbe, ahonnan a megbízót értesítik, ő meg jön a lóvéval. Tuti terv, már csak azt kellene elhitetni a kalózokkal, hogy társuk vagyok, Natiról nem is beszélve. Szeretem, amikor az ilyen gondolkodtató feladatokat kapom meg, no, de lényegtelen, inkább essünk túl rajta, tudunk a vonaton is időt húzni.
- Elmegyek, bepakolok egy-kettő holmit, meg gondolom te is azt teszed, és akár indulhatunk is. - Vagyis ez azt jelenti, hogy nincs nekünk beleszólásunk, hogy meg szeretnénk ezt csinálni e vagy sem. Ezért szeretem a mestert; akinek túlságosan sok ideje van, annak nem sokáig lesz, ha tőle függ.
- Én, milyen holmit? Úgy nézek ki, mint aki táskával jár, és mindennap ruhát cserél? Mellékhelyiségre is hetente, ha egyszer kell elmennem. Fura ez a világ. - Mondtam teljesen őszintén.
- Akkor jössz velem, gondolom. - Mondta, miután megeresztett egy igen érdekes arckifejezést felém. Mintha nem hinné, hogy ép eszem a helyén van, pedig ott van, csak jól álcázza magát.
- Persze, nem hagyhatom, hogy egy megvadult ruhadarab túl sok időbe teljen neked, vagy, hogy valamelyik kedves szobatársad letámadjon, és fél napos divatbemutatót tartson neked. Hamar, hamar, mert még ránk esteledik a nap. - Indítottam útjának megpaskolva hátsó fertályát a kisasszonynak, amire, valamiért fenyegetően rám villantotta szemeit, és elkapta kezemet. Megdermedtem, és, nagy valószínűséggel, egy roppant meglepett kifejezés ült ki az arcomra.
- Ezért harapok... - Mondta, és én komolyan vettem. Lehet hiba volt, de az is lehet, hogy nem, de nem értettem, mi volt a probléma. Már azért egy tűrhető ideje egy párnak lehetett minket mondani, hagyta, hogy simogassam, néha, mikor vendégül láttuk egymást, akkor vad csókolózások közepette nem zavarja, ha egy kicsit kiélem így perverziómat, és egyébként is, elhagyatott a park. De, hát nők, őket nem fogjuk mi, egyszerű férfiak, sosem tudni megérteni.
- Egyszerűen csak nem szeretem, mikor a hátsó felem inzultálják. Meg nem mindegy mikor vannak a megnyilvánulások. - Mondta, mintha szóról szóra kiolvasta volna a fejemből gondolataimat. Szóval csak akkor foghatok rá privát részeire, ha négy fal között vagyunk, és egyedül. Rendben, az ember haláláig tanulja a párjának a szokásait. Nem valami bíztató kilátás. Gyorsan egy viccel megpróbáltam feloldani a hirtelen keletkezett feszültséget.
- Rossz kéz, nem csinálunk ilyet, hallod? Szégyelld magad. - Azzal megütögettem a tettes kezet, ami szomorúan lekókadt. Biztos ő is őszintén sajnálta… hogy nem folytathatta. Tervem bevált, szerelmem felnevetett.
- Lökött vagy. - Mondta, adott egy csókot, majd eliparkodtunk a lakóhelye felé, miközben lelkesen beszámoltam az utóbbi időben végzett egér kilakoltatásról, ami nálam ment végbe.
A delet jelző tündöklő, és tikkasztó nap hiába próbálta meg kellemetlenné tenni a vonatban ülők életét, nem nagyon sikerült neki, ugyanis pont felette sütött, nem tudott egyik ablakon sem bevilágítani, aminek kifejezetten örültem. Hirtelen rám törő fáradságot, mely a ma hajnalig tartó egérkergetésből adódott, egy marcipánszelettel próbáltam elkergetni. Kifelé bámultam az ablakon, és kicsit megirigyeltem a kint legelésző teheneket. Nekik nincs semmilyen gondjuk az életben, és a legizgalmasabb élményük is az volt eddig, hogy megszültek egy borjút. Esetleg többet. A bikáknak még ennyi sincs. Csak esznek, isznak, napoznak, alszanak, és rohannak, ha jön a farkas.
- Csak kissé tűnsz fáradtnak. Vagy valami baj lenne? - Érkezett a váratlan megszólalás jobboldalamról, amitől egy kicsit összerezzentem. Teljes mértékben elfelejtettem, hogy van mellettem valaki, aki érdekesebb minden tehénnél. Gyorsan elszakítottam tekintetem a tehenekről, és jókora… szemeire irányítottam azt, majd válaszoltam.
- Az egereket kidobni macerásabb feladat volt, mint hittem volna. Meg fogsz lepődni, de nem hagyták magukat, és mind a harmincan telerohangálták a lakást, mire sikerült hajnaltájban az összeset kiszórnom. Lábaim is fájnak, aludni sem tudtam, ugyan találtam egy kis eszegetnivalót, ez is el fog hamar fogyni. Hahh, de nehéz az életem, ráadásul egyetlen csillagom, fényességem azt sem hagyja, hogy az egyszerű testi örömöket élvezhessem. - Kijelentésem drámai kézmozdulattal tetéztem meg, és szerencsémre ebben a kézben volt egyetlen reményem a felébredésre, a marcipán. Az édesség kicsúszott a kezemből, leírt egy utánozhatatlan körívet, majd kipottyant a nyitott ablakon. - Ó hogy az a.... - Idegeskedni sem volt energiám, szimplán arcon csaptam magam. Ez nap is más, mint a többi és ezt te is jól tudod. Ki az a te? Persze Natinak tetszett a színjáték.
- Kell neked drámázni. Ha éhes vagy tudod, hogy bármikor jöhetsz, főzök neked. - És macskát játszva odabújt hozzám. És én szeretem a macskákat, nagyon is.
- Nem érezném igazán otthon magam, ha három delikvens, akiket szobatársaidnak nevezel, békaszemekkel bámulnának, mintha sosem láttak volna élő férfit. Vagy csak szimplán kozmetikai tanácsokat, és ruházati bemutatót tartanának nekem. Elmondásaid alapján, ez várható tőlük. - Mondtam, teljesen őszintén. Eddig egyszer sem találkoztam a félnótásokkal, kiket szobatársának nevezett kedvesem, de talán ez azért volt, mert még nem időztem ott náluk hosszasabban, és nem is kedvelek odajárni; mi van, ha véletlenül tényleg egy huzamosabb ideig kell társaságul elviselnem akármelyiket is. Arlene, vagy Naomi, nem is tudom, a tömeggyilkos idegrendszerű fegyvermágus, aztán a másik, a tűzmágus, aki a vadóccal egyszer felrobbantott valami tűzhelyet ott. Igen, nekem ennyi elég indok volt ahhoz, hogy ne nevezzem ki a lakásukat törzshelyemül.
- Dehogy! Nem olyan lököttek, mint amilyennek tűnnek. Csak akkor adják elő magukat mikor kizárólag négyen vagyunk. Vagy hárman. - Próbálta védeni kedves barátait kedves kedvesem.
- És annak általában a tűzhely, vagy a konyha látja a kárát, igen, ezt már ismerem. - Kötözködtem még egy kicsit, majd gyorsan eltereltem a témát. - No, akkor viszont - Gyorsan felemelkedtem és körülnéztem a kocsiban. Volt vagy két ember velünk, aminek kifejezetten örültem, ugyanis egy nagyon régóta tervezett akciót akartam kipróbálni a mellettem mit sem sejtő lányon. Ennek bizony hangos következményei is lehettek, szerettem volna biztosra menni, hogy csak kevés ember fog egy kellemetlen szituációt statisztálni. - ideje felderíteni a gyengepontjaidat. - Mondtam, és felemeltem kezeimet, majd meghajlítgattam ujjaimat, miközben visszaereszkedtem az ülésre és szemügyre vettem a kísérleti alanyt.
- Gyengepontjaim? - Riadt arcocskád nem fog meghatni. Azzal elkezdtem csiklandozni. A hatás páratlan volt: Nati elkezdett szó szerint visítva nevetni. Hallottam, még a ricsajjal a fülem mellett is, hogy valami tompa csapódott a földhöz: valakinek a kocsiban, az idegrendszere felmondta a szolgálatot. Szerencsétlen alakváltó úgy csapkodott kezeivel, mintha az élete lenne a tét, alaposan képen törölve nem egyszer, cserébe én meg néhányszor puhát éreztem a kezeim alatt, úgyhogy úgy nézhettünk ki, mint egy megkergült perverz pár.
- Fejezd beee! Fejezd beee! - Mint egy bárány, komolyan. De, hát, még, ha nem is kérte szépen, elengedtem, mert én olyan vagyok, majd halálosan komoly arccal tettem neki a fejleményekről jelentést.
- Ez.... érdekes. No, de mindegy, ezt is megtudtam. Most beszéljünk egy kicsit, öhm, másról. - Mondom álszenten, majd könnyező kedvesemhez hajolok, aki csókot várt, legalább is, azt hiszem, és megbirizgáltam az álla alatti részt.
- Nem fogok nevetniiiííí - És megint nevetett. - Ez nem volt szép. - mondta, félig szemrehányóan. Megismételtem magamon a csiklandozó mozdulatokat. Fájósra böködtem a bordáimat, de nem éreztem magamban olyan késztetést, hogy hatalmas ricsajt csapjak. A biológia átka, minden ember más.
- Nem értem. Rajtam miért nem fog ez az egész? Furcsa. - Tanácstalan voltam. Olyan sok dolog van még, ami másnak egyértelmű lehet, de nekem még új dolog. Teljesen, mintha óvodás lennék, és kísérletezném, hogy mi jó és mi nem.
- Teljességgel az, ahogyan az is furcsa, hogy vannak olyasféle dolgok melyet te szeretsz, és vannak olyasféle dolgok melyeket én ki nem állhatok. Milyen színes és fura ez az emberiség... de most komolyan. - Már megint olvas a gondolataimban. Vagy csak ráhibázott. Engem nem nehéz megérteni… kiismerni, na, azt már nehezebb.
- Ugye, én is ezen filozofáltam.... hmm? Áh, igen, mik azok a dolgok, amiket ki nem állhatsz, és itt most ne menjünk bele a perverz dolgokba, mert azok evidensek. - Mondtam, biztos, ami biztos, nem akartam megint gyufákat huzigálni. Viszont a válasz egy kicsit mellbevágott.
- Ki mondta, hogy azokat ki nem állhatom? - A komoly arc nem volt mindennapos szerelmem arcán, ezért is lepett meg a válaszként szolgáló kérdése, és gyanakvásomat nem minden ok nélkül keltette fel. Viszont nem hagytam magam ilyen egyszerűen, gyorsan összeszedtem magam és egy félig meddig értelmes válasszal álltam elő, minden perverzitástól mentesen.
- Abból feltételeztem, hogy már az is érzékenyen érintett, hogy tenyerem néhányszor hozzáért szebbik feledhez. - Párom megint olyan válasszal rukkolt elő, ami most már komolyan aggasztani kezdett.
- Szóval a fenekem szebb, mint az arcom... szép mondhatom! - Majd hátat fordított nekem. Nekem kellett pár másodperc, mire magamhoz tértem. Lehet, nem értette, mit jelent a „szebbik fél” nevű kifejezés? Mondjuk, meglehet, hisz ő mégiscsak egy alacsonyabb osztályból származik, mint én, lehet, hogy nem volt olyan magas oktatásban része, mint nekem, és ami nekem evidens, az neki furcsa, és idegen. Itt most diplomatikusan kellett megoldani a problémát, óvatos, megfontolt választ kellett adni.
- Izé, nem úgy gondoltam, csak van egy ilyen kifejezés, a feneket így is szokták nevezni, szebb szavakkal, de, ha nem ismered.... öhh, lehet, hogy más szavakkal kellett volna mondanom? Tompor, hátsó fertáj, ágyék, popsi, valag.... nem ez túl alpári, vagy a szimpla fenék szó is megfelelt volna? Áhhhh. - Látványosan elkezdtem izzadni. Mindenképpen meg akartam vele értetni a problémát, de nem akartam semmi sértőt mondani, de máris sikerült olyat mondanom, amit sértésnek vehet. Szerencsémre, kisegített. Mármint ő.
- Ne aggódj már, csak szórakoztam veled. - Megölelt és jó hosszan megcsókolt. Ettől sikerült megnyugodni. Csókolózástól megnyugszom, nem értem, miért, de ez van. - Mellesleg amit ki nem állhatok, az az egér klán a házadban. - Mondta, még mindig a nyakamból.
- Mmmh, nem kell aggódni, már nincsenek meg, mint ahogyan az előbb igencsak festőien előadtam. - Tudattam, kicsit büszkén, mert azért mégiscsak macera volt az egész.
- Le merném fogadni, hogyha nagyon akarnék, találnék még egy-kettőt... - Tényleg átvette a stílusom. Ő nem szokott szkeptikusan hozzáállni a dolgokhoz, bár a vigyorra húzódó száj erős gúny hatását keltette.
- Ha nagyon akarnál, de akkor négykézláb kellene bemérni a lakást, így kirakatba tennéd szépséges hátsó részed, amivel tűrőképességemet teszed próbára. Én is csak férfi vagyok, akár hiszed, akár nem. - Vágtam vissza, mire egy piruló arc volt a válasz. Meg egy mondat.
- Meghiszem én azt... nem alszol egy kicsit, úgy nézel ki, mint egy hulla. - Tényleg? Ennyire elhagytam volna magam? Nos, egye fene, de csak akkor, ha az öled lehet a párnám.
- Legyen, háhhhh - Ásítottam egyet - nem lenne hasznos, ha halottat alakítanék a kalózok előtt. Nem biztos, hogy hiteles lenne. - Feldobtam lábaim az ülésre, és ráhajtottam a világ legjobb párnájára a fejem.
Nagyon furcsa álmot láttam. Annyira furcsát, hogy nem is emlékszem rá. Biztos voltam benne, hogy jelen volt egy szőke kisbaba, talán kislány lehetett, valamiért a Celes név ugrott folyton be, lényeg a lényeg, a hideg padlóján a vonatnak ébredtem fel, miután egy egyenes utat megtéve rajta landoltam.
- Arghh, mi történt, kit kell megmenteni? - Kiáltottam fel, felülvén, és vadul kapkodva fejem. Fél pillanat múlva jöttem rá, hogy semmi értelme sem volt az iménti mondatomnak. Nati rám se nézve hagyta el a terepet. Kissé összezavarva, követtem. Szemem sarkából láttam még, hogy a túlsó szélen a kelleténél is gyorsabban próbálnak az utasok lelépni a vonatról. Vajon mi történt, míg én az álmok világát szeltem hajómmal?
- Nem tudod véletlenül, mit kerestem a földön? - Kérdeztem szívem csücskét, miután sikerült beérni.
- Nem akartál felkelni, meg anyának hívtál, úgyhogy jöttem. - Én valamiért még mindig nem láttam, hogy hol van itt a probléma, de lehet, megint velem van a baj. Viszont beugrott valami.
- Valóban? Hmm, nagyon érdekes. Kinek másnak mondanám azt, hogy anya? Anyámnak? Őt nem így hívtam. - Elgondolkoztam még egy kicsit, majd beugrott a legegyértelműbb magyarázat. - Akkor marad az, hogy gyereked van már, és téged neveztelek ennek. Így beleillik az anya kategóriába nem? -
- Ehh... öhh... talán egyszer majd bele. - Látszott paradicsomszín arcán, hogy nem akarja ezt a témát folytatni. Kajánul vigyorogtam.
- No, de mindegy, merre van, szerinted az a tutaj, melyet meg kellene jelenlétünkkel szállni? - Kérdeztem gyorsan, hogy aktuális témánál maradjunk még.
- Te hoztad a kiírást, nem? Amúgy meg pontosan ott fog állni a kikötőben! Okos vagyok, mi? - Nagyon. Ha nem mellékeltek képet, akkor aztán kereshetjük……….. Mondjuk akkor tényleg, mert csak egy kalózjeles zászlóval megáldott hajót kell keresnünk, és megvan.
- Igen, mi tagadás. Akkor a kikötőbe, és tovább. Vannak kellemetlen emlékeim erről a helyről, legyünk óvatosak a kocsmákkal. - Jegyzem meg, miközben elindulunk a fent említett helyszín felé.
- Nem is gondoltam beülni sehova. Jajj istenem... újra hajóra kell szállni. Most az istenért sem iszok rumot. - Yohohó, szóval már neki is volt emléke, vagy nem létező emléke alkohollal kapcsolatosan. Érdekes.
- Nem iszol? Mondjuk, nem az a típusú ital, mely mintaképet farag az emberből, de gondolom, neked is vannak kellemes emlékeid az ilyesmivel kapcsolatban. - Jegyeztem meg, oldalra sandítva a múltbéli rumfogyasztóra. Teljesen ártatlan képet vágott.
- Igazából éppen ez az. Hogy még emlékeim sincsenek a nagyszerű alkohol miatt. - Akkor igencsak nagyon a garatra önthetett. Még én is emlékszem nagyrészt azokra a kellemetlen incidensekre, miket az itóka befolyása alatt csináltam, pedig akkor én egész napokat töltöttem részegen. Vagy hetek voltak azok? Összemosódik azon pár hónap eseménye, igencsak nagyon, és az igazat megvallva, csak pár eseményt tudok biztosra mondani, amiket akkor átéltem.
- Minden esetre kedves ismerőseidnek biztos, hogy nevetésben, vagy fejfogásban gazdag időket okoztál, emiatt. - Mondtam, enyhén mosolyogva. Nem tudtam elképzelni őt részegen. - No, de ne menjünk jobban bele. Gondolom, az lesz a hajó. - Mutatok egy, talán túlságosan is egyértelmű hajóra, mely ott horgonyozott, néhány normális hajó között. Még a jelüket sem volt arcuk behúzni. Tulajdonképpen, ha nem tudta már egész Hargeon, hogy ott vannak, akkor senki.
- Szerinted hogyan csináljuk ezt úgy meg, hogy ne vegyenek észre, de meg is tudjuk szerezni ezt a közepes méretű tiarát? - Mert tiaráról volt szó a megbízásban. Nekem már volt egy ötletem, de nem akartam megint önző lenni, esélyt akartam adni szegény kislánynak, bizonyítsa ő is rátermettségét.
- Mérhetetlen nagy profizmussal, és elszántsággal! Vagyis az ötletem az, hogy amikor mindenki a hajón dolgozik, és a kapitányi is kint van, én beosonok és elveszem, és lelépek, hiszen nem fogok senkinek hiányozni. - Szerencsétlen terv oly sok helyen vérzett, csodálkoztam, hogy ilyen sokáig tartott neki kitalálnia ezt. Az ötlet alapjába véve nem volt rossz, csak több buktató volt benne, mint egy átlagos földúton.
- Csak így, minden egyéb nélkül? Tudod, ezek a kalózok permanens nőhiányban szenvednek. Szerintem vegyél fel egy papagájalakot, mielőtt nekikezdenél. - Ajánlottam, és ezzel rengeteg lyukat sikerült befoltozni. Már csak ki kell számítani, hogy a kisasszony meddig bírja egyhuzamban az állatalakját, elbírja-e az ékszert, megtalálja-e azt, és nem fogják e félúton befogni, kalózmadári posztra? De a sors nem hagyta, hogy tovább részletezzük a tervet.
- HÉ, TE, OTT, ki engedte meg, hogy ellógjál a fedélzetről és fehérnéppel térj vissza!? - Rivallt ránk egy meglepően közeli arc. Akkorát ugrottunk, mint egy valami, ami nagyot tud ugrani, és lányos zavaromba azonnal elé ugrottam és jelentettem.
- Kapitány úr, jelentem, visszatértem, és elnézést. A fehérnép velünk tartana, ha nem akadály. - Mondtam gépiesen, aztán rájöttem, hogy azért ez nem a kapitány, mert úgy nézett ki, mint egy kalóz, talán tiszt, de nem kapitány. Fekete fejkendője volt, elegánsnak kinéző ing, és egy kopottas kabát. Sokkal kopottabb volt, mint az enyém, barna nadrág, fekete csizma. És egy meglehetősen rossz attitűd.
- Már hogyne lenne akadály, te virító csótány! - Csapott fejen a kivont kardja lapjával - Egyetlen nő a fedélzeten, és a hét tenger átka fog végigsöpörni rajtunk. Egyébként is, miből gondolod, hogy én vagyok a kapitány, he? - Nézett rám ferde szemekkel, gyanakodva. Gyorsan, találj ki valamit, de nagyon gyorsan. Száraz torokkal, nehezen kipréseltem magamból egy nagyon is szakállas kifogást.
- Szép a ruhája, uram. - Erre felvonta a szemöldökét, majd újból fejbe vágott a karddal. Valamit éreztem lecsordogálni az arcomon, ami nem a könnyem volt.
- Nem tudom, miféle inkompetens barmot vettünk fel ide, de még egy ilyen kihágás, és mész a feneketlen mélységbe! - Fenyegetett, és láttam az arcán, nem viccelt. - ÉS MOST HAJÓRA!! - üvöltötte. Gyorsan feliszkoltam.
Most volt esélyem körbenézni, mégis milyen közeg ölelt megint, fájdalmasan ugyan, át. Matrózok. Nem túl sok, lehettek vagy öten, hatan, és éppen ládákat, hordókat cipeltek. A hajó elég nagy volt, talán túlságosan is nagy, ennyi legénységre, de lehet, hogy mindezek ellenére elég volt ennyi. Megjelent a semmiből a megvadult ember, aki nem a kapitány volt, kezembe nyomott egy roppantul nehéz ládát, és folytatta, amihez értett.
- AZ ÁGYÚKHOZ, NYOMÁS, TE PATKÁNY! - Majd fenéken rúgott, és meg eltántorogtam… valahova. Lövésem sem volt, merre van az ágyú, majd éreztem, hogy egy ismeretlen erő húz elfelé, átmentem egy ajtónyíláson, és lássatok csodát, ágyúkra bukkantam. És egy morcos tűzszerészre. Éppen nézegette az ágyúkat, rám se hederített. Láttam olyan ládákat, melyek hasonlítottak a nálam levőre, melléjük helyeztem a sajátomat, és már iszkolni akartam kifelé, amikor elém állt egy matróz. Kezembe nyomott egy vödröt, lötyögésből ítélve víz volt benne, és egy nagyon réginek tűnő kefét.
- Mindig tűnjön úgy, mintha csinálnál valamit, újfiú. - suttogta, majd kirángatott a fedélzetre és elkezdte a saját keféjével súrolni a deszkákat. Nem láttam túl sok értelmét, mert, ha lesz egy kisebb vihar, akkor úgy is vizes lesz az egész, aztán meg fát, tisztítani? Sok szerencsét hozzá. Mindegy, tűnjön úgy, mintha csinálnék valamit, csak nem tudom, meddig kell ezt csinálni.
A tűző nap, és a kemény munka hamar megszabadított a kabátomtól, és feltűrt ingujjban vakartam a koszt a fedélzetről, amikor egy színes madár odaröppent a vállamra.
- Na, ki az okos papagáj? - Szólalt meg Nati hangján, és dörgölőzött az arcomhoz. Ez vajmi kevéssé enyhítette a feszültséget, ami bennem volt.
- Ha tud a papagáj fedélzetet súrolni, akkor nagyon is az. - Próbáltam meg vicces lenni, de szerintem nem jött ez át.
- Sajnos a papagáj nem tud, de élvezi a műsort! -
- Szeretlek. - Értékeltem kedvesen segítőkészségét, de mondjuk én sem tudtam volna jobbat kitalálni, jelenesetben. Minden olyan gyorsan történt, és csak most kezdtem úgy igazán felfogni, hogy milyen helyre kerültem. Egy rossz helyre.
Az ember azt hinné, hogy egy kalózhajón nincs olyan fegyelem, diszciplína, mint más hadihajókon, de téved. Vagy legalább is ez egy kivételesen kemény főnökség volt, legfőképp az első tiszt. Mindenért kiabált, semmivel sem volt elégedett, folyton csattogtatta az ostorát, fenyegetően hadonászott kardjával, és halálra dolgoztatott mindenkit. Kötelekkel kellett babrálni, megkötni, kiengedni, attól függ, mennyire volt erős a szél. Majd a lőszerésznél kellett a hordókat levaxolni, nehogy vizes legyen a puskapor. Ágyúkat ellenőriztünk, rögzítettük, ha véletlenül kijöttek volna a fatartóból, köteleiket erősítgettük. Pihenő nem igazán volt, csak néha öt, tíz percekre, amikor tényleg nem volt semmi. Majd valami ismételten nem tetszett az első tisztnek, és nekünk ugranunk kellett. A szakács tulajdonképpen két feladatott látott el: sebeket kötözött, varrt, és élelmiszert tartósított. Főzni azt nem igen főzött, úgyhogy étkünk kimerült kenyérben, kolbásszal, hagymával, némi zsírral, és jó sok rummal. Amiből én nem kértem, és sikerült, amikor nem nézett oda senki, kicsempészni egy butykost teli vízzel. Ez azért volt büszkeségre okod adó teljesítmény, mert egyetlen vizes hordó volt a hajón. Mikor nagy nehezen véget ért a nap, a matrózok szintjén lévő kempingágyak egyikét foglaltam el, mely alatt, szerencsére volt egy nagyobb kincsesláda, mely üres volt. Életem értelme közben hol a vállamon volt, hol eltűnt, talán, hogy ételt guberáljon valahonnan, nem volt időm tőle megkérdezni, de valamiért az első tisztnek nagyon megtetszett a papagáj, és akkor láttam egyedül békésnek, amikor őt simogatta. Ettől fellángoltak, némileg az érzelmeim, de aztán megnyugtatott a tudat, hogy csak az állati mivoltát szereti, az emberit… hát igen, azt láttuk a kikötőben. Lehet, hogy zoofil szerencsétlen, nem is akartam belegondolni. Amikor a matrózok úgy-ahogy elszenderedtek, visszaváltozott emberré, kabátomat odaadtam neki, ne legyen azért olyan kemény neki az alvóhelye, és befészkelte magát a ládába. Másodpercek alatt elaludtam, és arra keltem, hogy üvöltözik megint az első tiszt, én meg nem akarom elhinni, hogy már reggel van. Fejem még mindig sajgott, izmaim fájtak, szemhéjaim ólomból voltak. Villanást láttam, majd izzó fájdalmat éreztem, és azonnal kiment az álom a szemeimből. Az első tiszt végigcsapta rajtam az ostorát, ami végigvágta vertikálisan a testem. Úgyhogy most már nem csak a fejem, meg az arcom fájt, de egy csíkban végig mindenem.
- GYERÜNK, MUNKÁRA! - rivallta és döngő léptekkel kivonult.
- Nem szabad fáradtnak tűnni előtte. - súgta nekem a tegnapi matróz. Rohadjál meg.
És kezdődött a tegnapi műsor. Bár most annyira nem volt bonyolult a feladat. Gyenge szél miatt nem ment úgy a hajó, mint annak mennie kellett volna, úgyhogy négy matróz a hatból lement az ágyúkhoz, amiket bevontak és hosszú evezőket kellet szinkronban húzni. Nem ment. Sokszor elrontottam, nehéz is volt az evező, gyenge is voltam. A többi matróz csak nevetett, amikor levetettem ingem is, annyira melegem volt, és meglátták, hogy ez egy pálcikaember. Nem is voltam az, csak hozzájuk képest. Sajnálom, hogy nem vagy kétajtós szekrény. Mágiámat nem akartam használni, kőkesztyűim adtak volna némi extra erőt, de nem akartam megkockáztatni, hogy rájöjjenek, hogy potyautas vagyok.
- Hol a papagáj, te féreg? - Jött a kedves, bókokkal telefűzött megszólítása az első tisztnek - Ajánlom, gyorsan kerítsed elő, mert az volt az egyetlen értelmes lény a közeledben. - Vagyis szeretnéd simogatni, becézgetni, és a privátkabinodban reágondolva feszültséget levezetni, mi? Egyébként furcsa volt, tényleg. Natit tegnap óta nem láttam. Nem volt jelen sehol sem, pedig lassan délre járhatott az idő. Ez aggaszó volt, de nem voltam olyan helyzetben, hogy expedíciót szervezzek megkeresésére. Bíznom kellett benne, hogy tud magára vigyázni. Hallottam, hogy a felső szinten valaki egy Jonas nevű egyénért kiált, és egy ládát követel. A léceken átszűrődő kakofónia arra adott gyanút, hogy az első tisztnek nem tetszett ismételten valami. Nem érdekelt. Ameddig nem ver feleslegesen engem, addig nincs probléma. Apró szárnyak levegőben való úszása csapta meg a fülem, és egy papagáj találta meg a vállam. Előkerült, hát a szökevény nő, csipogott egyet, eljátszva a madarat, és egy kicsit megnyugodtam. De a madár nem maradt sokáig, hamar távozott, minden egyéb nélkül, de volt most jobb dolgom is, semmint a nők furcsa szokásait elemezzem, ugyanis megjelent az első tiszt, és elkezdett fel s alá járkálni, fegyverével veszélyeztetve testi épségünk a legkisebb rossz mozdulatnál.
Hirtelen a semmiből egy olyan felkiáltás harsant fel, amitől vérem hőmérséklete a fagypont alá esett.
- Nő a fedélzeten!! - Zseniális. Lebukott. Hiába reménykedtem benne, hogy nem nőnemű személyről van szó, hanem egy fa, amit nagyon jól elrejtettek előlem, az nő, vagy a futóbab, amit az árbocra akarnak felfuttatni, de nem. Kiértem, és a szakács lába rajta volt szerelmemen. Ennek felettébb nem örültem; eddig egyvalaki mert ilyet csinálni, az léghajóstul zuhant a mélybe.
- MICSODA? - robbant fel az első tiszt - MIT KERES EZ A POKOLFAJZAT A HAJÓN?! Emlékszem rád, te matrózok legnagyobb ellensége, te hárpia, te szirén. - Nagyon választékosan használta szavait, látszólag művelt kalóz volt, művelt, de ennek ellenére idióta. Odalépdeltem a rosszarcú emberhez, aki Natin állt, és egy mozdulattal lelöktem róla, amitől felsivítottak karjaim, de ez volt most a legkisebb probléma.
- Aha, ki hitte volna. A legnagyobb rendbontó. Nos, a kapitány úré lesz az utolsó szó, aminek a helyedben nem örülnék. - Mondta, kivételesen nem üvöltve, és így szavai még több bajjal kecsegtettek. Erre kinyílt az ajtó, melyet még egyszer sem láttam kinyílni, és egy hihetetlen jelenléttel rendelkező ember lépett ki rajta, sokkal nagyobbal, mint, ami a felügyelőnek volt. Fekete szakáll, hatalmas kalap, kifejezéstelen arc, és mégis olyan erő áramlott ki belőle, amitől a matrózok lehajtották a fejüket; nem bírtak ránézni. Mágus volt, semmi kétség.
- Megdöbbenéssel nézek az elém táruló eseménynek, egy matróz, ki nem az, minek látszik, egy madár, melyet szintén ez bélyegez meg. Valamit akarnak, valamiért itt vannak, de miért vannak itt, ez a kérdés. Első tiszt, miért vannak itt? - Teátrálisan közelítette meg a problémát, vagy csak ilyen volt a stílusa? Az is lehet, hogy nagyobb hatást akart elérni rajtunk, de ez teljességgel felesleges volt. Nem kell egy embernek furcsán beszélnie, hogy tudjam, itt baj van.
- Azért jöttek, kapitány, azért jöttek. - mondta sötét mosollyal. - De ráfáztak. Azt nem lehet csak úgy ellopni. De a terv sikerrel járt bizony. Szerinted, miért engedtünk egy vadidegen pojácát a hajónkra? Hogy aztán vissza tudjuk küldeni őt egy üzenettel. A Fekete Kéz mindörökké volt, és mindörökké lesz is. Tanács kutyája, fussál vissza, és vidd meg nekik hírül. - Akkor ezért van egy fehér kéz a koponya hátterében. Mert a feketét nem láttuk volna a zászló alapszínétől. Ezek a kalózok, milyen fantáziával rendelkeznek. Egyszerűen lehengerlő.
Miután mindenki elmondta, amit mondani akart, hegyes szúrófegyverekkel szépen belekényszerítettek a tengerbe. Hogy miért nem álltam le harcolni velük? Nos, ez egy jó kérdés. Leginkább azért nem, mert többen voltak, és a kapitánynak az arca nem tetszett. Mágus volt, ebben majdhogynem biztos voltam, és egy erős mágus. Nem akartam megint eljátszani a léghajós jelenetet, amikor csak azért menekültünk meg, mert leszállásra kényszerítettem a járművet. Itt ez nem volt lehetőség, és nem akartam korai halálom, szerelmemét meg végképp nem; még volt sok dolog, melyet csinálni szerettünk volna. Így ért véget a kalandunk a tiara felkutatásáért, és büszkén kijelenthetem, sikerült elbukni egy megbízást. A munkaadó el lesz ragadtatva.
- Ha jól sejtem a feladatunk csúfos véget ért. - Mondtam, akadozó lélegzéssel, a vizet taposva. A hideg összeszorította mellkasomat, nehézkesnek tűnt a levegővétel. A hajó szépen elúszott, és hamar ki kellett találni valamit, mielőtt megjelennek a cápák.
- Csak kicsit... ki kell jutnunk a legközelebbi szigetre. - Igen, ez egy használható ötletnek néz ki. Már majdnem megkérdeztem, hogy akkor a sok választék közül, melyik hajóval szeretnénk megtalálni a szigetet, amikor szárnyakat növesztett életem párja. Ilyesmit még sosem láttam tőle, nem minden ok nélkül kételkedtem hasznosságukban.
- Ó? Érdekes, ezt még nem is mutattad. Rád bízom akkor magam. - Persze kételkedésemnek nem adtam hangot. Nem kéne az egyetlen menekülési útvonalat fölöslegesen felbosszantani. Felkapott, és elkezdtünk repülni egy kis pont felé a távolban. Meglehetősen groteszk módon felevickéltem az alakváltó hátára, tévedésből megfogtam egy-két kellemesebb helyen, de nem bánta, vagy nem volt ideje bánkódni, ugyanis nem dobott le a hátáról, amiért hálás voltam. A tűző nap hamar megszárította víztől csatakos ruhámat, és csak most vettem észre, hogy hőn szeretett kabátomat megint kénytelen leszek pótolni, ugyanis a hajón maradt. Lassan el kellene gondolkozni, hogy tényleg olyan fontos e nekem milliókért csináltatni egy egyéni ruházati terméket, melyet minden másnap foltozni kell, illetve pótolni. Mi lenne, ha egy egyszerű köpennyel megelégednék, és még ilyen nagyon igényesnek tűnő inget sem vennék fel? Nem vagyok már nemes.
Puff, megérkeztünk. Mindketten elterültünk a homokban, majd gyorsan bevonszoltam szerelmemet egy fa alá, legalább ne kapjunk napszúrást egy olyan helyen, ahol egyáltalán nem biztos a friss víz jelenléte.
- Milyen szerencse, hogy ilyen közel dobott a sors egy szigetet. El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy nem kellett azon a rozzant bárkán tovább vakarnom a padlót, korbácsért, mint fizetés. - Nyögtem ki magamból. Lehet, hogy fáradt voltam, de biztos voltam benne, hogy a repülő lány sokkal jobban ki van merülve, mint én.
- Elég rossz munka volt... de azért örülök, hogy nem lett nagyobb bajod. Nagyon megijedtem, mikor a kapitány megjelent. - Simult hozzám Nati. A melegsége, illata, hangja elég volt, hogy elfeledtesse velem az elmúlt két napot, és jó kedvem lett hirtelen.
- Hasonló volt, mint az Erában átélt operaházi kalandunk végső ellenfele, és biztos, hogy mágus volt, az erősebbik fajtából. Jó, hogy nem vele kellett párbajozni. - Mondtam, oldalra döntve fejem, és behunyt szemmel élveztem az orromat csiklandozó kellemes illatot, mely az oldalamon fekvő lányból áradt. A valóság viszont gyorsabban visszarántott, mint szerettem volna. Hirtelen fájdalom hasított végig a testemen.
- Arghh, de ramatyul érzem magam. - Rándultam össze, és jöttem rá, hogy ideje lenne kiszedni a korbács által okozott sebbe már belefuzionálódott ingemet. Felületem, és módszeresen lefejtettem magamról, kedvesem segítségével, a ruhadarabot. Váratlan fáradság tört rám, amit én a Nati illatának, a sérüléseimnek, és az elmúlt két nap dolgozásának tudtam be.
- Pihenj egy kicsit. Addig keresek valami ételt. - Mondta hihetetlen gyöngédséggel ápolóm, én hátradőltem, és egy csók után tulajdonképpen azonnal jött az álom.
- Köszönöm. - Ennyire tellett tőlem, és máris olyan mezőket tapodott lábam, melyeket ritkán szokott.
Bár az igazat megvallva semmilyen mezőket nem taposott talpam. Sötétségben gyalogoltam a kis fény felé mely az alagút végén várt rám. Hiába siettem, nem akart közelebb kerülni hozzám, de minden oldalról érzések támadtak meg, a semmiből elárasztottak, majd amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak is. Az egyik pillanatban a gyomrom kellemesen bizsergett, végtagjaimmal egyetemben, és éreztem, hogy ez a szerelem. Ugyanígy átéltem a gyűlöletet, alany nélkül, amit haragnak neveztem, az irigységet, a bánatot, és a fájdalmat. Az egész végén már rohantam, ahogyan félelem érzése rohamozott meg, és nem tudom, mitől, de attól nagyon szerettem volna elmenekülni.
Felriadtam. A nap kicsit megereszkedett már, délután lehetett. Nati még nem volt mellettem, úgyhogy kihasználtam az időt, hogy elgondolkodjak az álmomon, és nem tudtam felfogni, hogy miért láttam pont ezt, és miért éltem át ilyen extrém emocionális hullámokat. Nem tudtam sokáig törni a fejem ezen, egy jelenlétet éreztem magam mögött. Felálltam, ez biztos ő lesz, de hátrahőköltem, mikor megláttam, hogy egy ismeretlen kreatúra áll előttem. Női volt, csak éppen, eléggé rondácska volt szegény. Rózsaszín bőr, kis, csökött szárnyak, görnyedt test, hosszú, barna haj, és… ijesztően ismerős szemek.
- Hé, hé, ki a frászkarika vagy, és mit akarsz?! - Kiáltottam rá, hátha lesz olyan udvarias, hogy bemutatkozik és elmondja, hogy mi a faji besorolása.
- Meg sem ismersz? Ugyanolyan vagy mint ő! Senkiben nem bízhatok meg! - Ne, ne, ó istenem, mivel érdemeltem én ezt ki?
- Meg sem...... ó zseniális, Nati, drága, mit ettél, hogy felesleges agresszió kerülget? Ennyire azért nem kellett a tegnapelőtti fenéksimogatást komolyan venni. - Próbáltam viccesre venni a hangot, hátha ettől megjön az esze, de úgy tűnik, hogy nem csak én mentem át érzelmi extrémitásokon az utóbbi órában. Csak valamiért az övé sokkal potensebb lehetett, hogy ilyen reakciókat váltson ki egy alapvetően békés, és imádnivaló lányból. Sajnos nem sikerült kizökkentenem, gyorsan odaugrált hozzám, és éles körmeivel próbálta volna így is rossz állapotban lévő testemet még jobban megrongálni. Én sem voltam csúcsformában, ő is gyorsan támadott, de ennek ellenére sikerült elkapnom vékony kezeit, és lefognom. Miután látta, hogy nem tudja kiszabadítani azokat, átváltoztatta őket… Átváltoztatta őket? A meglepetés, és a kezekből előtörő tűzlabda, mely arcomban végezte, hátralöktek.
- Arghh, látom ez azért egy kicsit több mint egy rossz vicc. Hideg fejjel könnyebb a problémamegoldás, ne kelljen már valamelyikünknek meghalnia ezért. - És kezeimet a szám elé helyezve, tölcsért formáltam belőlük, és Water Cane-el igyekeztem meglocsolni a forrongó vadócot. Ő erre azokkal a praktikus szárnyakkal válaszolt, melyeket már láttam, és egy veszélyesnek kinéző követ emelt magasba, és irányította felém. A baj az volt, hogy pont a nap elé állt, így amint felé fordultam a nap kiégette szemeim, és nem tudtam bekalkulálni a felém közeledő kődarabot, elvetettem magam, hát, a homokba. Hátamra fordultam gyorsan, de már rajtam volt a szörnyalak, és az egyik keze valamiért fekete volt. Azzal készült lecsapni, amikor is valamiért még sem tette. Előttem párszor lepörgött az életem, ami helyett hasznosabb lett volna, ha lerúgom magamról a problémát. A szörnyalak visszaváltozott a szép lánnyá, akit már ismertem, és szerettem. Szemeiből ömlöttek a könnyek, ajkai remegtek.
- Semmit sem fogok elérni... csak kihasználtok mindannyian! És mégsem tudlak bántani... - A mécses úgy látszik, nem hogy eltört, de teljes egészében felszívódott. Fél másodpercig még fontolgattam, hogy ne csapjak bele egy villámot, biztos, ami biztos, de aztán rájöttem, hogy ez nem lenne célravezető, hisz teljes mértékben ártalmatlan, mármint a lány, ne ma villám, és egyébként sem lenne lovagias dolog.
- Ha így gondolkozol, akkor valóban semmi sem fogsz elérni, bár azt nem tudom, hogy én hogyan használtalak volna ki, és mi az, amit most rosszul csináltam. Ha elmondod, akkor meg tudjuk beszélni, mint civil emberek, és nem kell útközben néhányszor kitépnünk egymás torkát. - Mondtam, miközben felültem, és kikászálódtam alóla.
- Elárult az, akit legjobban tiszteltem, akire legjobban felnéztem... szerinte egy semmirekellő vagyok... - Ez egy kicsit rosszul érintett. Azt hittem engem tisztel és rám néz fel a legjobban. Bár, a szerelem és a tisztelet két különböző dolog. Ejj, de talán nem most kellene ebbe belemenni, itt most Natinak van lelki támogatásra szüksége, nem nekem.
- Hmm, nos, emberek változnak. Nem tudom, mióta nem láttad ezt a valakit, de úgy tűnik már nem az, aki régen volt. Ez nem azt jelenti, hogy benned a hiba, hanem azt is jelentheti, hogy őbenne a hiba. - Próbáltam értelmet találni ott, ahol nem tudtam, hol keressek.
- De miért lett ilyen a bátyám? És mi van, ha igaza van? Ha tényleg csak egy semmirekellő vagyok? - Értem. Szóval a bátyja. Meglepő, hogy a világ milyen kicsi. Pont ezen az elhagyatott szigeten botlott bele az egyik rokonába. Ez nem véletlen; a sors akarta, hogy így legyen, és a sors akarja, hogy most én engeszteljem ki szegény pórul járt verebet. De sok marhaságot bele tudok képzelni egy egyszerű véletlenbe. Kezeimbe vettem a veréb arcát, és szemeibe néztem.
- Szerinted én belemennék kapcsolatba semmirekellőkkel, csak azért, mert jól néznek ki? Azt hittem ismersz legalább ennyire, de látom, ezt orvosolnunk kell. Lennél e te az anyja 3 sületlen lánynak, ha nem bíznának benned? - Kérdeztem, és beleim forrongtak némileg, mert ki nem állhattam azokat, akik nem láttak magukban semmi jót, és sajnáltatták önmagukat.
- Nem? - Majd egy jókora szünet után… - Szeretlek téged, és bízni akarok benned. -
- Adtam én okot arra, hogy nem bízz bennem? Adtak kedves szobatársaid okot, hogy ne bízz bennük? Mondjuk, ebben nem vagyok biztos, de neked annak kell lenned. Figyelj… - Közelebb húztam magamhoz a kis pórul jártat, tulajdonképpen keresztbe tett lábaim közti mélyedésbe belehúztam, és így az ölemben ült.
- Az élet nem mindig olyan színben tűnik fel, mint amilyenben mi azt szeretnénk. Nem mindig sima, egyenletes, és tiszta az út. Akadályok minden pillanatban megjelenhetnek, gödrök, mélyedések bármikor meginogtathatják személyiségünk, és próbára tehetnek. Ha az ember egyszer elesik, nehezen áll fel, főleg, ha már sokadszorra esett el egymás után. De ezért vagyunk mi itt, hogy ne egyedül kelljen megküzdened ezzel a göröngyös úttal, és, ha elesel, ott legyünk, hogy felsegítsünk, és támogassunk a további mélyedéseken át. Biztosíthatlak benne, hogy én mindig itt leszek melletted, soha el nem foglak hagyni, soha nem foglak bántani. Én leszek az állandó pilléred, az állandó szilárd dolog, melybe tudsz kapaszkodni, legyen szó akármiről. Ha elveszíted bizalmad a világgal szemben bízzál meg bennem, mert én ígérem, soha nem foglak magadra hagyni. Eme meggyőződés tudatta velem, hogy, amit érzek irántad, az nem lehet más, csak is szerelem. - Hosszú monológom közben simogattam arcát, buksiját, és magamhoz öleltem szorosan, hasogató fájdalmaim ellenére. Mert, amit éreztem, az igaz volt, és minden szó, amit kiejtettem a szívemből jött.
- Sajnálom... sajnálom, hogy csak így rád támadtam... Csak egyszerűen azt feldolgozni, hogy volt egy ember, akiben mindig is megbíztál, aki tanított és nevelt téged most semmirekellőnek nevez, nehéz. És nem is értem miért kételkedtem benned, vagy a lányokban is egy pillanatra. Hogy lehettem ennyire bolond, hogy az én szerelmemben ne bízzak. Elvesztettem a fejemet, és nagyon sajnálom. Csak nem akarlak elveszíteni... de most már tudom, vagyis nagyon bízom benne, hogy nem foglak. - Elmosolyodtam. Magához tért.
- És... beszámíthatatlan bátyussal mi történt? - Kérdeztem óvatosan, inkább csak azért, hogy kell e még tartani attól, hogy megjelenik és problémákat okoz.
- Kicsit kiütve pihen az erdő közepén. Megérdemelte.... - Mondta durcásan kedvesem.
- Értem. Helyes. Az ölés nem oldotta volna meg a problémát. Büszke vagyok rád. - Tartottam egy kis szünetet. - Lassan viszont ideje lenne itt hagyni ezt a kellemetlen emlékekkel teletűzdelt szigetet, mielőtt valaki rájönne, hogy nem tetszünk neki. - Biztosra akartam menni.
- Na, igen. Csak nem nagyon tudom, merre kellene menni, és hogy annyi utat kibírok-e még... -
- Hajjaj, én is ettől féltem. Nincs nagyon ínyemre az új élet kezdete, éppen elégszer kezdtem újat, de ameddig ki nem találjuk, kellene némi élelem, és pihenés, hogy aztán újult erővel vethessük bele magunkat a problémák hegyébe. - Ajánlottam fel, jelenpillanatban egyetlen értelmesnek tűnő ötletemet.
- Ja, gyümölcsöt találtam, azt tudunk enni. - Uff, persze nem tudott volna előbb azokkal előállni, és utána nekem esni. Tipikus.
- Jó lesz az is, teletömjük zsebeinket, és miközben repülsz, etetlek. - Mondtam, elmosolyodva. Eme ötletem ezzel a mondattal született és halt is meg.
- És ha pihenünk pár órát, aztán elindulunk? Nem lehetünk olyan messze végül is. Vagy, majd mindig megállunk a legközelebbi szárazföldön pihenni. - Nem tudhatjuk, hogy mennyire vagyunk messze Hargeontól; lehet, mérföldekre vagyunk szárazföldtől, de ezt valószínűtlennek találtam. Miért szórtak volna ki a tenger közepén, ha azt akarják, hogy üzenetet küldjünk a feljebbvalóknak, amit nem fogunk, mert csak azt fogják tudni, hogy elbuktuk a feladatot, kész. De inkább most ráhagytam a kisasszonyt, nem akartam kihúzni véletlenül a gyufát.
- Én is így gondoltam, hogy előbb kiheverjük fáradalmainkat, utána indulunk útnak. No, de merre láttad azokat a gyümölcsöket? -
- Kicsit beljebb, ott az erdős részen. -
Az elkövetkező néhány órában szegény fák rengeteg súlyt vesztettek, melyet mi ketten felszedtünk. Zsebeinket is megtömködtük, legyen mit út közben is rágcsálni, bár nekem egy életre elment a kedvem a gyümölcsözéstől.

Otthon édes otthon. Ja, hogy hogyan jutottunk haza? Ez egy hosszú és csodálatos történet, amit majd valamikor máskor elregélek, de most egyáltalán nem releváns. Ami fontos az az, hogy ki az a kisasszony, aki éppen a fürdőszobámban tevékenykedik. Igen, az bizony ő lesz. Nem tudom hogyan, de sikerült rábeszélnem, hogy töltse velem az éjszakát. Egy fenséges vacsora után én igazából készen álltam, hogy megtegyem, amit már régóta szerettem volna és egy furcsa izgalom volt belsőségeim ura. Mindenhol sötét volt, Nati külön kérésére, bár a lényeget az egész mögött nem értettem. Én már az ágyban feküdtem, egyetlen alsónadrágban, mint szoktam, és bámultam a plafont, merengve.
Bob mester nem volt feldobva, mikor megtudta, hogy a megbízást nem sikerült teljesíteni, de biztosított minket abban, hogy a Fekete Kéz meg fogja bánni, hogy durván bánt a pegazus két gyermekével. Elképzeltem, ahogyan a mester borostájával halálra dörgöli a hajó egész legénységét, az első tisztet repetában részesítve. Az ajtó csukódása visszahozott a képzeletem világából, és összerándultam. Szívem csücske alsóneműben közelített az ágy felé. A hold gyenge fénye mellett is tökéletesen ki tudtam venni alakját, vonzó formáit. Bódító illat áradt lényéből, és ez engem nagyon feltüzelt. Bemászott mellém, tökéletes formáját hozzáillesztette az enyémhez, hagyta, hogy átöleljem hátulról és… elaludt. Én meg ott feküdtem mellette, mint egy igazi hülye, olyan arckifejezéssel, mint ha nem tudnék mit kezdeni a helyzettel, és ez sajnos igaz is volt. Mi mást lehetett tenni megpróbáltam elaludni én is.
Szerelmem seperc alatt az álmok világát gyarapította, de nekem nem jött semmi a szememre. Össze-vissza hánykolódtam, és lehet, hogy el is aludtam, nem tudtam megkülönböztetni az álmot a valóságtól, amikor is arra eszméltem, hogy megint hátulról ölelem tündérem, de kezeim valahogyan szabadabban simogatják karcsú hasát, csípőjét, derekát. Ekkor valami nagyon vad ötlet vetett gyökeret a fejemben. Biztos elég mélyen alszik, egyszer nem ébredt fel, legalább is nem adott hangot neki, és remélem nem is fog, mert ha mégis, akkor ki tudja, mi lesz velem. Néhány perc néma győzködés után a tettek mezejére léptem. Kezeim elkezdtek lassan, egyenletesen csúszni fel az előttem fekvő testen, míg bele nem ütköztek egy keményebbnek tűnő akadályba. A melltartó. Hajjaj, most óvatosan, nem szabad kapkodni, meg tudod te ezt csinálni, és nem fogja megtudni. Ejj de nehéz ez alá benyúlni, jó feszesen van rajta. Ujjaimmal behernyóztam a ruhadarab alá, és mennyei puhaságot éreztem. Hát igen, ez az igazi, amit nem ruha keresztül fognak meg. Kezeim egyre több puhaságot fogtak, és már kezdtem azt hinni, hogy ez tényleg egy jó ötlet volt, amikor is megmoccant Nati, és felém fordította álmos arcát. Szemei félig nyitva voltak, és szerintem rám néztek. Szívem olyan szinten kezdett el verni, mint még soha, egy hideg sokk futott testemen keresztül. Azt hiszem mégsem volt olyan jó hirtelen jött ihleteket gyakorlatban is kipróbálni. Egyetlen mentőötletem volt még; kezeimet lehúztam a mennyei mellekről, egyenesen az ölelnivaló derékra és megcsiklandoztam molesztálásom áldozatát. A hatás ugyanaz volt, mint a vonaton, de itt a sikító nevetés mellé még vergődött is, mint egy partra vetett hal. Talán ez jobban megijesztett, mint a tény, hogy rajtakapott. Gyorsan rávetettem magam, és betapasztottam száját, kivételesen a kezemmel. Éreztem, hogy egy testrészem nagyon merev, és ezt szerintem Nati is érezte, bár ki tudja.
- Halkabban, a végén még azt hiszik, hobbiból lányokat nyúzok. - Suttogom, fél centire az orrától.
- Éppen nyúzol is engem. - Mondta tompán, nevetős hangon a kezem alól.
- Tennék én ilyet? - Levettem kezemet szájáról, hogy a sajátommal borítsam be. Itt már megtört minden gátlás, nem tudom, miért, de most már minden félelem nélkül simogattam egész testét, majd szám elhagyta az övét, és elkezdtem felfedezni azzal is azt, mit már kezemmel megfogtam.
- Most is azt teszed... nyúzol folyamatosan! De azért szeretlek ettől függetlenül. - Mondta, mély sóhajok kíséretében. Kezeim ellátogattak a hátához, megtaláltam azt a kapcsot, ami a férfiak nagy részével ki szokott tolni. Rajtam nem tudott, amire titkon büszke is voltam. Ezek után levándoroltak virgonc kezeim, és a női fehérnemű szett második részétől is megszabadítva szerelmem, kijelenthetem, anyaszülten hevert éhes szemeim előtt. Mert apaszülten nem heverhet senki sehol. Itt elszabadultak az állati ösztönök, és úgy összegabalyodtunk, hogy nem lehetett eldönteni melyik végtag kihez tartozik.
Szerelmünk kiteljesedett, néhány kellemetlen eseménynek elő kellett ezt az állapotot segítenie, de nem bánkódok. Innen már nem lehetett feljebb lépni, csak lefelé. Most célom az volt, hogy megtartsam ezt a szintet, és ez jelenpillanatban nem esett nehezemre. Egyetlen aggodalmam az volt, hogy még véletlenül se essen teherbe a mellettem pihegő istennő. Nem vagyok még felkészülve gyerekekre.
Másnap valamiért jó kedvem volt. De nem csak nekem, hanem Natinak is, és szerencsére nem mutatott még terhességre utaló tüneteket, úgyhogy, ha lehet, még boldogabb voltam. Idill. Igen, ez az az érzés, amit régóta kerestem, és most végre megtapasztalhattam. A múltbeli viszontagságok csak elfeledett emlékek voltak; jól éreztem magam, végre volt egy olyan napom, aminek majd minden percét mosolygással töltöttem. Kár, hogy ilyesmiből csak kevés adatik meg az embernek. Mert a valóság kegyetlen, és igazságtalan. Amit ma ad, azt másnap elveheti. De az emlékeket nem, a tapasztalatot nem, és az én érzéseimet sem fogja nagyon sokáig tudni elvenni.

(A kaland megírásában meghatározóan segített Madame Natáliusz, akinek megköszönöm a segítségét. Bizony. És várom az ő verzióját a történetnek. Ami egyezni fog nagyrészt az enyémmel. Remélem.)
Vissza az elejére Go down
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Pantherlily


Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitimeSzer. Nov. 21, 2012 10:10 am

Szervusz Strago!

Ez, ez aztán szép munka. Nagyon rég óta nem olvastam már tőled, jóformán semmit, így sokkal jobban érzem a kontrasztot a hajdani és ezen kaland között. Csak úgy csillog az egyediség minden sorban, minden hozzá fűzött gondolatban, amelyeket átitat a humor. A karakter esetenkénti esetlensége bizonyos hétköznapi helyzetekben szokatlan mégis teljes mértékben hiteles. Összefüggenek és ha kétségbe vonom valamelyik létezését, a másik rám cáfol. Magyarul, a karakter különlegessége nem légből kapott, fel van építve, reakciói helyénvalóak.

A történet kellemes, és minden részlete klappol. Bár elég meggondolatlanok voltatok és nem jártatok sikerrel küldetéseteken, azért megjött a happy end.

Megmondom őszintén, a hajó elhagyását követő események, gondolok itt kifejezetten a szigeten történtekre, nos, azok kizökkentettek kissé. Az eléggé mesebeszéd volt, a korábbi történésekhez képest valószínűtlennek, logikátlannak és kissé érthetetlennek találtam. Nem volt felépítve és bár a funkcióját értem, azt gondolom szebben is kivitelezhető lett volna.

Ami pedig a legkomolyabb elismerésemet kivívta, az Nati és Sati közt folytatott párbeszéd. Briliáns, humoros, teljes mértékben hiteles és sehol sincs lustaság vagy egyszerűség végett lekurtítva. Bravo mindkettőtöknek.

Ó és mit látnak szemeim.. hmm.. ezt nem hagyhatom, szóval jutalmad 100 VE és egy mágikus pénzérme, amit ha vízre bocsájtasz tutajjá duzzad ^^.


..NA JÓ.. nem leszek mocsok.. evezőként funkcionáló gyufaszálakat is kapsz, melyek hasonlóképp megnőnek a víz érintésére!

JÓÓÓÓ Jutalmad 400 VE ezzel elérted a hihetetlen 5-ös szintet


-------------------------------------------------LVL UP-------------------------------------------------------------

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Strago Rhelm Empty
TémanyitásTárgy: Re: Strago Rhelm   Strago Rhelm Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Strago Rhelm
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Strago Rhelm
» Strago Rhelm
» Strago Rhelm
» Strago Rhelm
» Strago Rhelm

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: