Spellbreaker

Név: Spellbreaker

Nem: Férfi

Életkor: 14

Céh: Oracion Seis

Jellem: A megtévesztés bajnoka. Gyermeteg arca mögé bújva könnyedén mások bizalmába férkőzik, képes eljátszani a társadalmi ranglétra bármely lépcsőfokán megkövetelt normákat. Valódi jelleme leginkább csak nyílt ütközeteinek folyamán tör felszínre, mely egy, már-már irritálóan arrogáns személyiségben merül ki. Mindazonáltal, képes felhúzni magát mások számára jelentéktelennek tűnő problémákon is, ám ilyenkor sokkal inkább vicces, mintsem veszélyes.

Kinézet: Kora mércéjével viszonylag fejlett testalkattal, 162 centiméteres magassággal, és 52 kilogrammos súllyal büszkélkedhet. Felépítése szálkás, hihetetlen reflexeknek, és boszorkányos ügyességnek örvend. Gyerekes arcát halvány szőke tincsei, és vörös szemei teszik egyedivé. Hétköznapjai során általában sötétebb, kapucnis pulcsikat hord, ám megbízásait egy hosszú szárú, több részes kabátban hajtja végre. Az egyetlen olyan ruhadarab, amely szinte mindig rajta van, az a homlokán díszelgő, éjfekete fejpánt. Céhének szimbóluma a hátán található. -> Profilkép is érkezik hamarosan...

Felszerelés:

• Csuklómozdulatra kicsapódó pengék, mindkét kézfején
• Hajítótőrök
• Apró robbanó lacrimák, melyeket hajítótőrök élére erősített, így azok ütközésnél felrobbannak
• Normál robbanó lacrimák
• Néhány fiola, savval, s egyéb ópiumokkal feltöltve
• Garrot fém fojtószál

Mágia:

Fegyver mágia:

• Dimension Warp / Dimenzió Hasadék/
• Dual Wield /Kétkezes fegyverhasználat/
• Weapon Moving /Fegyver mozgatás/
• Distance Ex-quip /Távolsági Idézés/
• Ex-Quip: Magic Scythe /Ölt-vált: Mágikus kasza/
• Ex-Quip: Throwing Dagger /Ölt-vált: Dobótőr/
• Ex-Quip: Bow /Ölt-vált: Íj/
• Ex-Quip: Crossbow /Ölt-vált: Számszeríj/
• Ex-Quip: Magic Twin Swords /Ölt-vált: Mágikus Iker Kardok/
• Ex-Quip: Spellbreaker*
• Ex-Quip: Demon Emperor's Armor /A Démoncsászár Vértezete/*

* Képességeik részletezése szerepet kapott az előtörténetben, de majd az adatlapon is közé teszem a pontos leírásukat.

Méregkeverés:

• Herbalism /Herbalizmus/
• Toxicology /Méregtan/
• Recipe: Blood Weaken /Recept: Vér gyengítés/
• Recipe: Essence of Fatigue /Recept: Fáradtság esszenciája/
• Recipe: Essence of Torpidity /Recept: Zsibbadás esszenciája/
• Recipe: Weak Acid /Recept: Gyenge Sav/
• Recipe: Convultion /Recept: Idegrángás/

Előtörténet:

1. Fejezet – Prológus

A téli éjszaka megfagyasztotta a rácsokon túli világot. A közeli erdő talaja megdermedt, s az emberek, kandallóik melegségével óvták meg házaikat a dér ridegségével szemben. A tűz lágy oltalma elárasztotta a nyugvó települést, kivéve az én „otthonom”.
Szórványos emlékképeimben egy örökké hideg cella szerepel, mely sose szabadulhatott ki a sötétség leple alól. Akkoriban fogalmam sem volt, én miért nem élhetek a fény melegségében, mint mindenki más is.
Volt idő, amikor még én is megtapasztalhattam a szülői gondoskodást, mint az összes többi kisgyermek… de engem mégis börtönbe vetettek valamiért.
Koromra való tekintettel nem tehettem mást, mintsem elzárkóztam a külvilág ridegsége elől.
Hisz a gyermekek már csak ilyenek. Az ő szívük még ártatlan, s könnyen lemondanak az élet szépségeiről, melyeket sosem volt alkalmuk kitapasztalni. Ha sérelem éri őket, lelkük egyre közönyösebbé válik, mígnem teljesen elzárkóznak a valóságtól. Számukra nincs más menedék…
Ez az én esetemben sem volt másképp. Magányomat kitöltötte az üresség, melyet az elszenvedett fájdalmaim tápláltak. Ám egy reggel a sorsom különös fordulatot vett…
Pupilláimat szokatlanul erős fény húzta tágra, nem sokkal később testemet pedig mindaddig ismeretlen bizsergés kerítette hatalmába, s melegség járta át… Valaki szorosan magához ölelt, miközben ajkait egy reménnyel telt szavacska hagyta el… „Lucia”.

2. Fejezet – Egy aszaszin születése

Elgyötört tekintetemben egy nő arca körvonalazódott, kinek aranyszínű tincsei rendezetten lógtak bele kedvességet sugárzó szemeibe. Végletekig elgyengült testemet átkarolva kisegített a szabad ég alá, ahol aztán látásomat egy sötét kendő mögé rejtette, így megóvva íriszeimet a számukra oly szokatlan napfénytől.
A nap további eseményeivel kapcsolatos emlékeim homályba burkolódznak, ám annyi bizonyos, miszerint valamiféle szekéren elhagytuk a börtönömnek helyet adó falvacskát, és estére már egy hegyi ösvényen haladtunk. A havas fenyvesek közt megbúvó út egy ódon sziklaerődhöz vezetett, melynek ez a környezet kiváló természetes védelemként szolgált.
A kastélyfalak magasztos őrzőként törtek utat maguknak az ég felé, s mindösszesen egy kaput tűrtek meg maguk alatt, az ahhoz felvezető, robusztus lépcsősor lezárásaképp.
Belülről fáklyákkal kivilágított folyosók fogadtak minket, majd azok kacskaringós vonalát végigjárva, egy tág aulába érkeztünk. A terem végében egy öreg, mégis tekintélyt parancsoló férfi foglalt helyet, aki jöttünket látva, feltápászkodott ülő helyzetéből. Lassú léptekkel közelített felénk, miközben ősz szakállába beletúrva végigmért minket.
- Szóval ő lenne az. – pillantott a szőke nőre.
- Pontosan. – helyezte vállamra a tenyerét a mögöttem álló. – A megbeszéltek értelmében, én most távoznék is.
Az agg egy biccentéssel konstatálta az elhangzottakat, s miközben a nő elhagyta a helységet, letérdelt elém, így összekapcsolva tekintetünket. A kötés, mely a nap folyamán a fénytől volt hivatott védeni szemeimet, ekkorra már a homlokomon díszelgett, hisz az est beköszöntével elvesztette elsődleges szerepkörét.
- Légy üdvözölve a kastélyomban, fiú. – húzta mosolyra a kortól már megviselt ajkait. – A nevem Vawer, de vannak, akik csak úgy ismernek, mint a „Hegyek Öregét”. Neked, akárcsak az erőd minden más lakójának is, egyetlen célod lesz… engem szolgálni. Most pedig kövess. - állt fel, arcán egy oly gonosz vigyorral, melyről az emberi érzelmek forgácsként peregnek le.
Összezavarodottságomat az elhangzottak csak még tovább fokozták, ám más választási lehetőség híján, bizonytalan léptekkel, de a férfi nyomába eredtem.
Utunk egy kisebb, de annál elegánsabb terembe vezetett, melynek közepén már vacsorához terített asztal várt bennünket. A csipkés terítőn különböző vadhúsok, köretek, gyümölcsök, s italok bő választéka ejtette rabul tekintetem, amit vendéglátóm hamar le is reagált.
- Egyél csak, biztosra veszem, hogy már nagyon éhes vagy. – húzta ki nekem az egyik széket.
Kérésének eleget téve helyet foglaltam, s megvártam, míg ő is hasonlóképp tesz.
- Jó… jó étvágyat. – dadogtam bizonytalanul, hisz már elszoktam az emberi beszédtől.
Az étkezés végeztével egy újabb helység felé vettük az irányt, ahol ezúttal pár, felettébb különös illatot árasztó növény fogadott minket. Bizonytalanul nézelődve leültem a rideg talajra, miközben kísérőm összedörzsölte pár kendernek a levelét.
- Mint már mondtam, engem fogsz szolgálni. – lépdelt közelebb hozzám. - Egy leszel a harcosaim közül, kik az ügyemet szolgálják. De ne félj… fáradozásaid nem maradnak jutalom nélkül. Megmutatom neked, miféle mennyei jussban lesz része mindazoknak, akik kiállnak akaratom mellett.
Hamarosan meg is tapasztalhattam ezt a jutalmat, amikor is a különös növény hatása alá kerültem. Elmém elhomályosodott, vízióm összeomlott, s az érzékeim megszűntek létezni… majd egy különös helyen találtam magam. Az ég gyönyörű színekben pompázott, az anyagi világ béklyói elszakadtak, testemet pedig mámorító forróság kerítette hatalmába… csodálatos volt.
Mikor magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha csak a mennyekből zuhantam volna alá, egyenesen a legsötétebb pokolba. Az ebben a pillanatban átérzett ürességemet képtelen volnék szavakba önteni…
- Most már tudod, miféle paradicsom is vár mindazokra, kik igaz akaratom fegyvereként szolgálnak. Holnap te is becsatlakozol a kiképzésbe, mely az utad kezdetét szimbolizálja… ha pedig egyszer eljutsz a végére, te is részese lehetsz a leggyönyörűbb túlvilágnak, ahol nem létezik se nyomor, se szenvedés.
Bár vajnyi keveset fogtam fel helyzetemből, egy valamit mindenképp tudtam… vissza akarok menni, arra a helyre. Ki akartam szakadni ebből a zord, könyörtelen valóságból, hogy egy gyönyörű, boldog helyen élhessek. Ennek megfelelően, elszántságom utolsó cseppjeit is latba vetettem az elkövetkezendő kiképzés folyamán.
Bár testem elgyengült a fogság évei alatt, nem akartam lemaradni a többiek mögött. Elszántan vetettem bele magam a sokoldalú képzésbe, mely kiterjedt mind közelharcra, fegyverforgatásra, anatómiára, viselkedéstanra, alapszintű növényismeretre, valamint méregkeverésre is. Természetesen mágiát is okítottak nekünk, hisz jóval egyszerűbb megidézni a nagyobb fegyvereket, egyes megbízások során, mintsem a testünkön cipelni őket.
Végül is, négyévnyi kemény munkát követően, 12. életévem betöltésekor, kézhez kaptam életem legelső feladatát, amely egy orvgyilkosságban merült ki. A célpont egy jómódú arisztokrata volt, aki egy hozzánk közel fekvő városkában kívánta hatályba léptetni számunkra igencsak hátrányos rendeleteit.
Persze, nem állt szándékomban azonnal végezni a férfival. A jó orvgyilkos kivár, hisz tudja, hogy az idő neki dolgozik. Felesleges volna az első adandó alkalommal akcióba lépni, jóval ésszerűbb a legmegfelelőbb pillanatot kivárni, és akkor cselekedni. Addig pedig minden lényegeset meg kell tudnunk a célpontunkról.. a helyeket, melyeket gyakran felkeres; kik a közeli hozzátartozói; mik a kedvelt időtöltései; de még a kedvenc ételét is… bármi, ami gyengepontot képezhet. Hisz olyanja mindenkinek van… minket, nincstelen orvgyilkosokat leszámítva.
Ha mást nem is, annyit mindenképp el kell ismernem, hogy Vawer ötlete, miszerint gyerekekből szervezett egy szektát, zseniális volt. Ártatlannak tűnő arcaink mögé bújva, jóval nagyobb bizalommal fordultak hozzánk, mint a szakma idősebb, sötét köpenyekbe burkolódzott képviselői felé. Hála ennek, első áldozatom gyengéje, pár napnyi információszerzést követően kristálytisztán ki is rajzolódott előttem.
Utcai lámpák halvány fénye szóródott mind a betonra, mind az azon álldogáló, korombéli lány kék tincsire, aki épp egy kosárlabdát pattogtatott nagy magányában. Jobb kezemmel ránehézkedtem a minket elválasztó korlátra, majd elegánsan átszökkentem rajta.
- Szia! – köszöntem rá, ám úgy tűnt, ő nem akarja viszonozni a gesztust.
Bizonytalanul felém pillantott párszor, majd mintha mi sem történt volna, folytatta a dobálást.
- Ez fura… nálatok nem szokás visszaköszönni?
- Az apukám azt mondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel. – jelentette ki durcásan.
- Ó, értem… - támaszkodtam neki az egyik palánknak, a megszeppentség fátyla mögé rejtve érzelmeimet.
A lány figyelmen kívül hagyta jelenlétem, ám a várakozás ezúttal is meghozta gyümölcsét. Egy lecsorgó labda egyenesen a lábfejeimhez pattogott, amit én nyomban fel is vettem, majd látványosan könnyedén bedobtam a tőlem távolabb eső palánk gyűrűjébe.
- Ööö… ezt, hogy csináltad? – kérdezett rá bizonytalanul.
- Nem azt mondtad, hogy nem állhatsz szóba idegenekkel?
Beszédpartnerem arcára kiült az ötlettelenség, de miután átgondolta helyzetét, ismét megszólalt.
- Tudod, ha bemutatkoznánk egymásnak, többé már nem lennénk idegenek. Az én nevem Elisa.
- Értem, Elisa. – mosolyodtam el. – De tudod, nekem sajnos nincs nevem. Mindazonáltal, megtaníthatlak pár trükkre a labdával. Holnap legyél ugyanitt, este 11-kor. Várni foglak. – fordítottam hátat a lánynak.
- De én nem jöhetek ki olyan későn…
- Biztos vagyok benne, hogy sikerül majd megoldanod. – intettem hátra.
Nos, igen… Elisa volt a célpontom lánya. Másnap este, minden az elképzeléseim szerint alakult. A halálra ítélt arisztokrata lakhelye szinte kongott az ürességtől, Elisa anyja, a ház valamennyi alkalmazottjával egyetemben az elveszettnek hitt lány után kutatott… az apát leszámítva. Ő túl elfoglalt volt az ilyesmihez. A keresést az embereire hagyva töltögette a különböző okmányokat, egy mérsékelten pislákoló szobai lámpa fényében.
Az üres épületen végigosonva el is értem az elegánsan kifaragott ajtót, mely a dolgozószoba bejárataként szolgált. Nem maradt más hátra, ki kellett csalnom áldozatom az odvából. Jól hallhatóan bekopogtam a helységbe, s még mielőtt a férfi reagálhatott volna, egy, a pókokat meghazudtoló mozdulatsorral felmásztam arra a pontra, ahol a plafon és oldalsó fala összeér.
- Mi az, megtalálták már a lányom? – nyitott végül ajtót a célpontom.
Gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam, s egy fémszál segítségével a földre vittem. Kiképzésemnek hála, fizikai erőm jóval meghaladta a velem egykorúakét, így nem okozott különösebb nehézséget megfojtanom az arisztokratát.
Haláltusája végeztével még felhörgött párat, majd végleg lehunyta élettelen szemeit… ekkor már jól tudtam… meghalt. Mégsem éreztem semmit. Elmémet nem járta át örömteli bizsergés, de bűntudat se gyötörte a lelkemet. Ez csupán egy megbízás volt… amit hiba nélkül teljesítettem.

3. Fejezet – Hazugságok láncolata

Áldozatom házát nem üres kézzel hagytam el, könyvespolcáról sok érdekesnek tűnő kötetet zsákmányoltam, többek között a növénytanról is. A hegyi kastélyba visszatérve neki is fogtam áttanulmányozni őket, ám amire rájöttem, minden addig szőtt álmom összetörte. Akkor döbbentem rá, miért csak az alapokat tanultuk meg a különböző növényekről, melyek oly fontosak az egyes mérgek kikeverésénél. Mint kiderült, a kenderből származtatható hasis, az agyban fejti ki hatását, így hamis képeket keltve használójában. A mennyország, melyért annyit harcoltam, nem volt több egy puszta álomképnél. Csalódottságomat csak tovább fokozta a megalázottság, mígnem térdre rogyva haragomat, s kétségbeesésemet egy ordítással próbáltam meg kiadni magamból… nem sok sikerrel. A bosszúvágy úgy áramlott a testemben, mintha csak vér lett volna… ám nagyon is jól tudtam, miképp vessek véget Vawer őrült színjátékának.
A szekta többi tagja túl elfogult volt vele szemben, egyikőjükben sem bízhattam igazán. A tény, miszerint mindenkivel végeznem kell, megingathatatlanul beleitta magát a tudatomba. És ezen terv kivitelezéséhez mi más is lehetett volna a legmegfelelőbb eljárás, mintsem az orvgyilkosok módszere.
Az erődítmény konyhája nem a jól őrzöttségéről volt híres, márpedig az onnan kikerült ételeket ette szinte mindenki… Vawert leszámítva. Ez persze így volt rendjén, nem vettem volna a lelkemre, ha az ő halálát holmi mérgezés okozta volna.
Valamennyi edénybe öntöttem a gyorsan oldódó ópiumjaimból, hisz el szerettem volna kerülni mindennemű hibalehetőséget. Az est beálltával tervem meghozta a várt eredményeket, a legtöbben halálukat lelték frissítőnek szánt étkezéseik során. Meglehet, miszerint akadt néhány szerencsés túlélő, ám ez a gondolat önmagában vajnyi kevés volt ahhoz, hogy távol tarthasson bosszúm megkoronázásától.
Sebes léptekkel róttam végig a hosszú folyosókat, mígnem elérkeztem Vawer terméhez, ahol aztán két kézzel kitártam az előttem tornyosuló bejáratot.
- Ha jól sejtem, neked köszönhető a mai fogások egzotikusra sikeredett fűszerezése. – tápászkodott fel székéből az aggastyán.
- Miért játszadoztál mások álmaival? Hamis illúziókat kelltettél bennünk, csakhogy a fegyvereiddé alacsonyíthass minket. – indultam meg az irányába.
- „Bennünk”? Különös, hogy hirtelen milyen fontosak lettek számodra a többiek. De, ha jól sejtem, te voltál az, aki az összes társát a túlvilágra küldte.
- Számukra így volt a legjobb. Ha rájöttek volna a hazugságaidra, ugyanazzal a megalázottsággal kellett volna szembenézniük, amelyet én is átéltem. De mindez most már lényegtelen… Ex-Quip: Magic Twin Swords! – azzal karjaimban egy-egy mágikus penge öltött formát.
Az évek folyamán már kialakult egy egyedi küzdőstílusom, melynek értelmében a könyökeimet hátrazártam, kardjaimat ily módon a testem mögé rejtve.
- Egy valamit jól jegyez meg, Lucia. Nem én leszek az egyedüli, aki átver téged. Ezen a világon, olyan, hogy igazság, nem létezik. – szavain jól érződött, miszerint nem áll szándékában harcolni.
Hűvös eleganciával mögé szökkentem, felsőtestén egy keresztvágást ejtve. Szemem sarkából visszapillantottam a hullára, ám tanulmányaimnak hála jól tudtam, ami ott feküdt, az nem egy ember volt… mindösszesen egy báb, melyet valaki más rángatott, a színfalak mögé rejtve kilétét.
- Azt hiszem, most az egyszer nem hazudtál. Ez a világ nem ismeri az igazságot. – motyogtam, magam se tudtam már kinek. ~ De egy valami biztos… rá fogok jönni, ki az, aki a szálakat mozgatja. ~ fogadtam meg, miközben ujjaim közül a pengék apró kis fénynyalábok tengereként tovaúsztak.

4. Fejezet – Celenheim ostroma

Hátamat egy kéménynek támasztva rejtettem el kilétem a Nap elől, miközben nyílvesszőim hegyén munkálkodtam. Volt már szerencsém olyan lovagokhoz, kiknek páncéljairól nemcsak a kardok pengéi, de még íjam lövedékei is lecsúsztak. Meg kell hagyni, ügyes tervezésű vértezetek, ám erre is megvolt a kellő ellenszerem. Ha a nyílvesszők fémes hegyeibe kellő precizitással rétegeket vágunk, azok képesek lesznek átfúrni magukat, akár a legellenállóbb páncélokon is. Ez persze kényes folyamat, hiszen ha a kelleténél jobban szétfaricskáljuk a gyilkos eszközt, az túl gyenge lesz, és már az ütközés pillanatában szilánkosra törik; ámde a túlzott óvatosság se megoldás, hisz akkor a lövedék még azelőtt elakad, hogy átrághatná magát a súlyos acélrétegeken. Épp ezért, elengedhetetlen a koncentráció… ami viszont aznap, Celenheim falain belül, nem létező luxusnak számított.
A települést elszánt csatakiáltások áriája zengte körbe, így elnyomva a véráztatta utcák kétségbeesett segélykéréseit. Fegyverek hada feszült egymásnak, pajzsok repedtek meg, vértek szakadtak szét… ostromhelyzet állt fent. Hogy mindehhez nekem mi közöm volt? Nos, igen… én voltam a felbujtó.
14. életévemre sikerült felgöngyölítenem a rejtélyes szekta szálait, melyek egy Skyro-ként ismert alkimista neve mögött futottak össze. Hírhedt volt anatómiai szaktudásáról, számára egy homonculus elkészítése nem okozhatott gondot… és furcsamód, az általunk elkövetett orvgyilkosságok kivétel nélkül szolgálták az ő ügyét is. Persze, fennállt a lehetősége, hogy tévedek. Ennek ellenére, táncra keltem a sorssal, nem is akárhogy.
Skyro puszta élete nekem kevés volt. Nem csak az ő halálát kívántam… azt akartam, hogy a szeme láttára pusztuljon el a város, melyhez egy élet munkája, s az egész családja kötötte. Ehhez pedig tökéletes eszközként szolgáltak a közeli erdőségekben fosztogató banditák, akik már korábban is eljátszadoztak Celenheim kifosztásának a gondolatával. Az én segítségemmel, mely a kutak megmérgezésében, s a főkapuk kinyitásában merült ki, nem is halogatták tovább a támadást.
A város elszigetelődött Fiore királyságától, túl nagy függetlenséget akartak maguknak, ám hála ennek, csak a saját milíciájukra számíthattak egy portya ellenében. Így hiába erősítette meg a település védelmét Skyro, saját készítésű góleimjeivel, azok, s a mérgeimtől a végletekig elgyengült gárdisták képtelenek voltak ellenállni a kapzsiságtól túlfűtött banditák ostromának.
Mire a Nap leple vöröses fénybe öltöztette Celenheim utcáit, a fosztogatók már nyelveik hegyén érezhették a győzelem mámorító ízét, miként ellenségeik tetemei közt utat törtek maguknak a fellegvárba. Ám ekkor előlépett ő…
Hosszú, világos talárját maga után húzva, Skyro is becsatlakozott a küzdelembe. Tenyerének nyomán oly erős lángok izzottak fel, mintha egyenesen a pokolból törtek volna elő, így bizonyítva, gazdájuk nemcsak remek alkimista, de félelmetes mágus is. Jól tudtam, vele csak én vehetem fel a versenyt… épp ezért, fedezékem lepléből előbújva, felaljaztam egy nyílvesszőt, melyet kifejezetten varázslók ellen készítettem. Hegyét mágia-ellenes lacrimából véstem ki, s a fa részt is hasonló anyaggal gyantáztam le. Elméletben, ennek az eszköznek kellett volna véget vetnie Skyro életének… ám a gyakorlat mást mutatott.
Gondosan előkészített nyílvesszőm még azelőtt porrá lett, hogy elérhette volna célpontom nyaki ütőereit. Ez a kudarc pedig együtt járt a helyzetem feladásával… életemben először, teljesen nyílt harcra kényszerültem.
A cserepekről lecsúszva, térdelőállásba érték el talpaim a macskaköves utat, s leggyorsabb tempómat felvéve, a fellegvár irányába rohantam. Bár utamat nehezítette pár tűzgolyó, lendületemnek hála nem okoztak különösebb gondot. Mikor alig pár méternyire csökkent a minket elválasztó távolság, reflexszerűen a kabátomba nyúltam, majd egy dobótőrre erősített robbanó lacrimát hajítottam ellenfelem irányába. Skyro azonban éber maradt, s lángjaival még azelőtt kiégette a fegyverem, hogy az elérhette volna célját.
- Kérdezhetek valamit? – kezdtem el sétálgatni körülötte, s mivel választ nem kaptam, tovább beszéltem. – Ismertél egy Vawer nevű embert?
- Biztos ez a leghelyénvalóbb kérdésed, fiú? – szólalt meg végül. – Talán ismertem, talán nem. Te egyik lehetőséggel sem jutsz előrébb.
- Értem… ez elegendő volt számomra. – sóhajtottam fel. - Ex-Quip: Magic Twin Swords!
Ujjaimon keresztülszaladt a két markolat hideg tapintása, majd rögvest testem mögé csaptam pengéimet, így felvéve jellegzetes stílusom. Ám sajna óvatlan voltam… túl elhamarkodottan lendültem támadásba, s meg is kaptam érte a jussom, egy tűzgolyó képében. A mágia egyenesen a fellegvár bejáratáig repített, majd azt kiszakítva, beestem a hatalmas előcsarnokba. Hátamon kellemetlen nyomás szaladt végig, ennek ellenére gyorsan eloltottam a kabátomon élősködő lángokat.
Az épületet már senki sem őrizte, hisz valamennyi gárdista a város utcáin vívta haláltusáját. Ám valami mégse volt rendjén… különös érzés kerített hatalmába, egy titokzatos erő, elmémet méregként átjárva vonzott magához… Ismerősnek ható kisugárzás lett úrrá rajtam, mígnem csábításának engedve, elindultam a mámorító energiák irányába.
Lábaimat kapkodva egy lezárt ajtó előtt találtam magam, melyet gondolkodás nélkül berúgtam. Erős fény dominálta a termet, ám miután íriszeim hozzászoktak az égető sugarakhoz, érdemben is fel tudtam mérni az ott díszelgő tárgyakat.
Fejemben a csalogató érzés minden eddiginél magasabb fokra hágott, s kétséget kizáróan a sarokban helyet foglaló éjfekete vérthez, valamint a rajta lógó kardhoz vezettek. Kissé bizonytalanul a páncél elé sétáltam, majd tenyeremet ráhelyezve próbáltam meg csillapítani égető vágyaimat. Ám, ami ekkor történt, minden várakozásomat felülmúlta… A vértezet, szinte életre kelve ráfonta magát a testemre, parazitaként elnyelve annak energiáit.
- Te meg mit művelsz? – rontott be utánam Skyro. – Azok a tárgyak… gonoszak. Képtelenség, hogy bárkivel is kapcsolatba lépnének.
- Márpedig engem elismertek… - szólaltam fel egy különös, a páncél által eltorzított hangszínen.
- Akkor veszned kell. – jelentette ki határozottan, miként kezeit az égnek ajánlotta. – Fatal Fire Emperor!
Ujjai közt egy eleinte kis átmérőjű, ám rohamosan növekvő tűzgömb öltött formát. Neki már semmi sem számított… ha kell, az egész várost feláldozta volna, csakhogy veszni lásson… ám én jól tudtam, mit kell tennem. Rászorítottam újdonsült kardom ezüstös nyelére, majd a földtől elrugaszkodva, éjfekete pengéjével átvágtam ellenfelem mágiáját, felsőtestével egyetemben. Ebben merült ki az új játékszerem ereje... egy fegyver, mely képes átvágni a mágiát… a Spellbreaker.
Skyro vére kiszökött testéből, s a padlón szétfolyva, egy kisebb pocsolyát képzett a férfi hullája körül… ám valamiért úgy éreztem, még mindig nincs vége…


5. Fejezet – Spellbreaker, korlátok nélkül

Celenheim egyre nagyobb teret engedett a falai közt tomboló lángoknak, hisz Skyro halálával már senki se maradt, aki érdemben is felvehette volna a versenyt a fosztogató csürhével. Már a fellegvárba is utat tört magának a csillapíthatatlan tűz, amikor az egyik leszakadó gerenda leple mögött egy ismerős női alak körvonalazódott előttem. Aranyló tincseit csak még tovább élénkítették a szeleket meglovagoló, parázsló faszilánkok, melyek fényében ismét felcsillant a számomra már oly jól ismert mosoly. Kétségkívül ő volt az, aki évekkel korábban Vawerhez vitt engem.
- Büszke vagyok rád, Lucia. – jelentette ki, s arcán kirajzolódtak az őszinte öröm jelei.
- Kezd összeállni a mozaik… ha jól sejtem, te mozgattad végig a szálakat.
- Látom az eszed is a helyére került… kitűnő. – lépdelt közelebb hozzám.
Mivel vértezetem nem büszkélkedhetett sisakkal, mindösszesen egy fekete alapon, vörös szegélyekkel kihúzott védőszemüveggel, hajam teljesen védtelen volt a nő ujjaival szemben, melyek alaposan végig is túrták azt. Bár nem élveztem a jelenetet, kardom megszorításánál nem tehettem többet… ilyen közelről már tisztán éreztem… a velem szemben álló személynek hatalmas varázsereje volt.
- Bár mostanra kezdek tisztán látni, még mindig rengeteg dolog van, amelyet nem értek. – szólaltam meg végül. – Honnan tudod a nevem? Hisz te voltál az első, aki évekkel ezelőtt így szólított… és miért csináltad mindezt?
Kérdéseim hallatán beszédpartnerem letérdelt elém, majd arcomat a vállára helyezve szorosan magához ölelt.
- Honnan tudom a neved? Ez egyszerű… én adtam neked. – súgta a fülembe. – Minderre pedig azért volt szükség, hogy azzá válhass, aki most is vagy. Tudod, már születésedtől fogva rendellenesen nagy mágikus erővel bírtál, és ezt ily módon lehetett a leginkább kiaknázni. Sose kételkedtem benne, hogy egy nap képes leszel használni ezeket a tárgyakat.
A nő szavai méregként áradtak szét testemben… pánikszerűen téptem ki magam karjai közül, majd hátrébb szökkenve megpróbáltam összeszedni gondolataimat.
- Hazudsz… - szólaltam fel, remegő hangon. – Te nem lehetsz az anyám… Ha az lennél, nem zártál volna börtönbe, és nem hazugságokra építetted volna az életem.
- Ó, drágám… nézz végig magadon. Szerinted képes lettél volna ilyen messzire jutni, holmi anyai szeretettel? Ugyan… meg kellett ismerned a világunk valamennyi fájdalmát. Az ürességet, a lemondást, csalódottságot, haragot, bosszúvágyat… csak ilyen áron használhatod ezeket az ősi relikviákat.
- És mindebben Skyro is a cinkosod volt?
- Skyro? Ne nevettess, kérlek. Ő csak egy hasztalan bolond volt, akit úgy rángattam magam körül, ahogy azt nem szégyelltem. Ebben az apádra ütött…
- Az apámra?
- Igen… ő is csak egy hasztalan senki volt. Veled ellentétben. – rajzolódott ki szokásos mosolya. – Te vagy az én büszkeségem. A születésed volt életem legszebb pillanata.
- És mik lennének a további terveid?
- Hát nem egyértelmű? Ilyen hatalommal a kezünkben bármit kicsikarhatunk attól a szánalmas Tanácstól. Fioreszerte félni fogják a nevünk-
- Sajnálom, de nem áll szándékomban segíteni neked. – szakítottam félbe. – Ha igaz, amit állítasz, te vagy a felelős minden rosszért, ami engem ért. Ha meghalsz, azzal végképp kiszakíthatom magam a hazugságok tengeréből.
- Ne légy bolond, Lucia. – változtatta meg mindaddig nyájas hanglejtését. – Ne dobj el magadtól ekkora hatalmat.
- Ó, ne aggódj. Eszem ágában sincs megválni ezektől a tárgyaktól. – ajkaimat oly eszelős vigyorra húztam, mint azelőtt még soha.
Kardomat hátam mögé rejtve felvettem alapállásom, s vártam, mihez kezd a nő, aki az anyámnak állította magát.
- Úgy tűnik, mégse alakult minden olyan tökéletesen, ahogy azt reméltem… hiányzik belőled a tisztelet. Na, de sebaj. Ez nem olyasvalami, amit ne orvosolhatnánk. – azzal ő is felvett egy jellegzetes alapállást.
A Démoncsászár Vértezete, melyet abban a pillanatban viseltem, jelentősen megnövelte, alapvetően se szerén fizikai képességeimet. Az a páncél a használója varázserejéből táplálkozik, s azt forgatja vissza az izomrostjaiba, nyers energia formájában. A Spellbreaker nevű karddal a kezemben, valamint egy ilyen eszközzel a testemen, meg se fordult fejemben a vereség gondolata… bármekkora is volt ellenfelem varázsereje.
Nagy lendületet véve magamon megiramodtam a nő felé, s éjfekete pengémet oldalra kicsapva, egy félköríves vágást intéztem ellene… ám ő blokkolta próbálkozásom.
- Dark Move: Counter Stance! – ujjainak nyomán egy szabad szemmel nem látható, ám annál erősebb energiapajzs öltött alakot.
Bár kardom teljes erejét az akadálynak ajánlottam, az mégis ellenállt… az ellentétes erők fekete s fehér szikrák fényjátékaként felperzselték környezetünket, majd kioltották egymást.
- Nem te vagy az egyetlen, aki képes megtörni a mágiát, Lucia. Továbbá, ámbár még nem tudsz róla, de a Spellbreakernek is vannak korlátai. Képtelen vagy velük olyan mágiát átvágni, mely a csapás pillanatában meghaladja a testedben keringő energiáid mértékét. Ebből adódóan, sose leszel képes megtörni az én varázslataimat. – osztotta meg velem, fennhéjázó ajkakkal. – Nem akarlak bántani… de meg kell tanulnod a leckét. Dark Move: Nyla’s Flame!
Ökleit összezárva egy sötét ellipszist formált körülöttem, mely egy hatalmas erejű robbanást követően, rövid ideig lángra lobbantotta testemet. A fájdalom futótűzként süvített végig rajtam, ha nem viseltem volna a vértezetem, ez az egy támadás elég lett volna az életem kioltásához. Ám én mégsem adtam fel… fegyveremet támaszként használva feltápászkodtam, s újabb támadást kezdeményeztem… de az eredmény ugyanaz volt.
Lényegtelen volt, milyen elszántan próbálkoztam. Valamennyi offenzívám kudarcot vallott… pár perc elteltével már a halál küszöbén álltam.
Lihegve, szinte fuldokolva estem össze egy tartóoszlop takarásában, ám ellenfelem hamar rám lelt.
- Remélem ennyi elég volt, Lucia. Ha tovább folytatjuk, abba akár bele is halhatsz… azt pedig semmiképp sem akarnám. – guggolt le elém, szomorúságtól remegő szemeivel.
- Ne hívj így… - nyögtem ki nagy nehezen, egy adagnyi vér kíséretében. – Gyűlölöm ezt a nevet… csak a hazugságaimat szimbolizálja.
- Ugyan, ne butáskodj-
- Mától a nevem Spellbreaker! – ordítottam fel torkom szakadtából. – Spellbreaker, aki nemcsak a mágiát, de a saját hazugságait is megtöri! – azzal, megmaradt erőm utolsó cseppjeit is latba vetve, elrúgtam magamtól a velem szemben ülő nőszemélyt.
A mai napig nem tudom, mi hajtott abban a pillanatban… a saját érzelmeim, avagy a páncélom ereje. De az ott történtek, magukért beszéltek…
- Ez képtelenség! – ellenfelem mindaddig magabiztos szemeit tágra húzták a félelem ősi energiái. – Ilyen rövid idő alatt a páncél teljesen elfogadott?!
A fájdalom szinte megszűnt létezni körülöttem, puszta vérszomj lett úrrá rajtam, mely gyógyító lángként járta át valómat, elmémet mámorító bódulatba ejtve.
- Dark Move: Demon Emperor’s Destruction! – karjaimban egy-egy éjfekete gömb sűrűsödött össze, s azokat egymásba olvasztva, előhívtam vértezetem valódi erejét.
A felszabaduló energiák olyan érzést kelltettek bennem, mintha belülről akarnák széttépni létezésem. Démoni üvöltést hallattam, mely fagyos, északi szélként zengte keresztül Celenheim utcáit.
Az ezt követő események homályba burkolódznak… minden rettentő gyorsan történt. Mintha nem is én irányítottam volna a saját testem. Egy azonban biztos… a vértezetem, ezen, legvégső képessége megtörte az összes korlátom. Bár ellenfelem megpróbált védekezni, mágiája, tükörként ezernyi darabra tört, őt magát pedig elnyelte a sötétség… akárcsak engem is.

6. Fejezet – Epilógus, és az új kezdet…

A házak cserepei friss avarként zörögtek talpaim nyomán, miként egyik tetőről a másikra ugrálva megközelítettem a célpontom. Ám ő nem volt egyedül. Lakhelye drága márványfalainak takarásában épp egy társalgás közepén volt, melyet egy jól öltözött, külföldi portékákat kínáló kereskedővel folytatott.
Kilétem a közeli kémény leple mögé rejtettem, s íjamat felaljazva vártam a megfelelő pillanatra. A Hold ezüstös fénye kitűnő szögben világította meg a két férfit, a távolság pedig nem volt több száz méternél. Ilyen körülmények között, a hiba megengedhetetlen volt… és az is maradt.
Áldozatom kimért szavai után egy adagnyi vér is felszökött torkán, amikor is nyílvesszőm belemélyítette magát nyaki ütőereibe. Bár a beszédpartneréért nem kínáltak pénzt, egy kétségbeesett, mozgó célpont jó lehetőségnek tűnt képességeim teszteléséhez. Ennek megfelelően, ismét felaljaztam íjam, majd célba vettem a jómódtól elhízott kereskedőt.
Mikor elérkezettnek láttam a pillanatot, kiengedtem ujjaim szorításából gyilkos lövedékem tollas végét… ám a célt elvétettem. Nyílvesszőm a férfi koponyáját fúrta át, miközben én nála is a nyaki ütőereket szerettem volna átlőni. ~ Van még hova fejlődnöm… ~ sóhajtottam fel, s kapucnimat magamra húzva, eggyé váltam az éjszakával.
Celenheim ostromát követően, ehhez hasonló akciók töltötték ki a mindennapjaimat. Az én történetem nem egy tündérmese, ahol a főhős, ki megnyerte végső csatáját, bekötözött sebekkel, egy gyönyörű királylány társaságában ébred, aki így szól „Üdv itthon”. Én egy kihalt romvárosban tértem magamhoz, melyet a holttestek rothadó szaga, s az omladozó épületek látképe dominált. De egy valamit sikerült elérnem… kitörtem hazugságaim láncolatából.
Ezt követően függetlenségre törekedtem. Nem számított, hogy a célpont egy rettegett gaztevő volt, akinek neve hallatán megrezzent az emberek szíve, avagy valamiféle jótevő, aki kivívta magának az alvilág ellenszenvét. Amíg jól fizetett a megbízás, én elvállaltam.
Ám úgy tűnik, a sors nem nézte jó szemmel magányom… hisz egy nap elém rendelte azt a „Sötét Alakot”, aki olyan ajánlatot tett számomra, melyet nem utasíthattam vissza…