Arashi Nagao

Név: Arashi Nagao
Nem: férfi
Életkor: 20
Mágia: elemi mágia, szél
Klán: klán nélküli
Kinézet: Középmagas, átlagos súlyú és testalkatú, vállig érő sötétbarna hajjal és kék szemekkel, ovális arccal. Többnyire szürke hakamát és fekete haorit visel. Ez utóbbi néhány belső zsebet rejt, amiben apró holmijai kényelmesen elférnek.
Jellem: Flegmatikus, kedélyes, idealista. Többnyire konfliktuskerülő, bár ha igazán a lelkébe tipornak, képes bárkinek nekiesni - hajlamos felidegesíteni magát bárminemű igazságtalanságon és előítéleten (akár őt érinti, akár nem). Ilyenkor agresszív és meggondolatlan, de aránylag gyorsan képes megnyugodni, és megfontoltabban megközelíteni a dolgokat. Érzelmileg hullámzó, de kifelé ebből nemigen mutat semmit.
Felszerelés: egy kis selyemzacskó benne hamuval, övében katana


Változások az előtörténet óta: jelleme néhány közelmúltban történt esemény miatt enyhén komolyabb irányba terelődött, olykor hajlamos cinizmusra vagy szarkazmusra, és többször lesz indulatos már apróságok miatt is, bár ezt továbbra is csak kevéssé vagy éppen csak hogy kimutatja. Gyakran esik elemző gondolkodásba, néha már maga is úgy érzi, hogy túlságosan óvatos. Sokszor még emberekre is alkalmazza az ilyen gondolatmeneteket. Ennek köszönhetően a hozzá közel állókról nagyjából meg tudja mondani, hogy hogyan éreznek, mik a szándékaik, bár sosem teljesen biztos ebben a tudásban. Óvatossága ellenére kevésbé konfliktuskerülő, mint régen: ha feltétlen bízik a sikerében, vagy igazságérzete úgy diktálja, akkor hajlamos lehet kifejezetten keresni a harcot. Yuzuhával nagyon szoros kapcsolatot ápol, vele szemben egy teljesen más oldalát mutatja: ilyenkor bukik elő régi énje. Klántársaival igyekszik szoros barátságot kötni, bár gyakran nehezére esik odamenni valakihez, és bemutatkozni. A hideget nem képes elviselni, bár a túlzott meleget sem. Kalandjai során megutálta a hajókat és a hófedte hegyek mintegy rémképként lebegnek szemei előtt.

" "Azzal, hogy egy célt határozol meg magadnak, máris szabályok közé szorítod magad." Kezdtem egyre határozottabban érezni, hogy ez a mondat vezet arra az útra, ami mostanság elveszni látszik a szemem elől. Igazság szerint egészen eddig nem is hiányoltam azt az utat, úgy éreztem, hogy az egy régi, rossz ösvény, amin már túlléptem. Mi több, túlnőttem.
Túlnőttem a régi önmagamon, azon a flegma, békés, nyugodt, nemtörődöm alakon, aki voltam. Vajon mióta...? Amióta Garryn megosztotta velem a titkát, azóta lettem egyre komorabb és komolyabb. Nem, már kicsivel régebben... talán pár nappal Garryn érkezte előtt, amikor összevesztünk Yuzuhával. Eleinte azt hittem, hogy a változás azt jelenti: felnőttem, hogy sokkal felelősségteljesebb lettem, de most már nem vagyok benne olyan biztos."




Hargeonban születtem egy halász és egy varrónő egyetlen fiaként. Alighanem én is halász lettem volna, ha egy nyári vásár alkalmával nem látogatok el egy máguscsapat előadására. Ma már tudom, hogy egyszerű csepűrágók voltak, de amit ott láttam, lenyűgözött. Apró szalmabábúk masíroztak fel-alá az utcán, pihegő lángok táncolták körül az egyik mutatványos fejét, emlékszem, egyikük még repülni is tudott egy keveset. Késő délután, amikorra már harmadszor néztem végig az előadást, odaszaladtam a tűzidézőhöz, aki éppen a felszerelésüket pakolta el.
- Bácsi, tessék mondani, hogyan csinálta azokat a repkedő lángokat?
- Mágia - vetette oda a fickó. - Na tűnés játszani, kölyök. Sok dolgom van még.
- Azt tudom, hogy mágia - erőltettem a dolgot - de hogy tetszett csinálni? Meg akarom tanulni!
- Tudsz olvasni?
Bizony, nem tudtam. Látva elszomorodott arcomat, morogva hozzátette:
- Miért nem tanulsz meg egyszerűen? Keress egy mágust vagy valakit aki megtanít.
Szó nélkül elbandukoltam. Sokáig morgott még valamit, de gondolataimba merülve oda se figyeltem. Hát, nem túlságosan vidultam fel a tanácstól. Szüleimnek - még ha lett is volna pénzük rá - eszük ágában se lett volna kitaníttatni engem. A mi környékünkön nem sokan tudtak még írni-olvasni sem, nemhogy varázsolni, és az emberek feleslegesnek is tartották az ilyesmit.
Hazafelé menet egyre érlelődött bennem az elhatározás: mágus leszek, és én is járhatnám Fiorét, elkápráztatva az embereket mindenféle trükkökkel, mosolyt csalni az arcukra... átadtam magam a kellemes ábrándozásnak, de hirtelen eszembe jutott, és rámnehezedett a kegyetlen valóság. Mit tehetnék...? Nem lehetne megkerülni ezt a dolgot az olvasással? Ha meg is lehetne, ugyan ki tanítaná egy halász fiát... Lassan hazaértem.
Elalvás előtt elhatározásra jutottam. Kiskoromtól fogva munkához lettem szoktatva. Apámat nagyon ritkán kísértem el halászni, de különböző apró-cseprő feladatokat kaptam a környéken élő felnőttektől, a kapott pénzt pedig szüleimnek adtam. Ezentúl minden fizetségből félreteszek egy kicsit, mielőtt odaadnám - döntöttem el. Csak ügyesen, hogy észre ne vegyék - tettem hozzá utógondolatként, mielőtt elaludtam volna.
Szörnyen hosszú ideig tartott, amíg összeszedtem 100 gyémántot. Akkoriban nem tudtam még, hogy milyen nevetségesen kevés is ez az összeg - számomra viszont valóságos mesebeli kincs volt. Szerencsémre a mágus, akinek felajánlottam minden vagyonomat tudhatta ezt, mert szelíd mosollyal csak ennyit mondott:
- Tartsd csak meg. Megtanítalak olvasni.
Onnantól kezdve amikor csak tehettem Traynasnál, a csillaglelkű mágusnál töltöttem az időm. Rengeteg dologra megtanított, egyedül varázsolni nem. "A csillagmágia nem neked való" - felelte egy-egy kifakadásomra - "máshoz pedig nem értek. De ha szeretnéd kölcsönzök neked a nagykönyvtárból valamit..." Tudta, mivel lehet engem kiengesztelni: amióta megtanított a legelterjedtebb írásmódokra, szinte faltam a könyveket, magánkönyvtárából és a városiból egyaránt, a legkülönbözőbb témájúakat. Olykor egy-egy mágiával foglalkozó kötet is a kezembe akadt; akkori szárnypróbálgatásaim az elemi mágia területén jóindulattal is csak kezdetlegesnek nevezhetőek.

Két évvel azután, hogy bekopogtam Traynas házának ajtaján, kezdett egyre kellemetlenebb lenni a családi helyzetem. Anyám és apám rengeteget veszekedtek a legkülönfélébb ürüggyel. Egy dolog tudta csak egyesíteni őket: az irántam érzett... lenézés? Irigység? Félelem? Nem tudnám eldönteni. Egyszer ugyanis, amikor azt hittem senki sem lát, próbálgattam mágiával tüzet csiholni, és megláttak. Ettől kezdve szinte idegenként kezeltek. Később anyám visszament a családjához, apám egyre mostohábban bánt velem, egyre nagyobb lett a távolság köztünk. Nem szívesen írnék erről, legyen elég annyi, hogy végül eljöttem otthonról, mielőtt még ő zavart volna el engem. Traynas sok szerencsét kívánt, és útravalóul egy jótanáccsal látott el: induljak Magnoliába. Nagy város, könyebben találok megélhetést, és sokkal több mágussal is találkozhatok, mint itt Hargeonban. Ott még a legegyszerűbb emberek se fogadják olyan mélységes bizalmatlansággal a mágiát, mint itt.

Olyan félúton lehettem, amikor hátát egy sziklának vetve pihenő férfit vettem észre. Megpróbáltam szótlanul elhaladni mellette, de amint melléértem, megszólított.
- Nahát... mit keres egy ilyen tökmag errefelé, egyedül?
Szavai ellenére barátságos benyomást keltett. Magas, erős, középkorú férfi volt. Hosszú fekete haja gondozatlanul, sörényszerűen ereszkedett le a hátán, mellette kard hevert a földön.
- Magnoliába megyek. Mágus vagyok - feleltem. Fő azt óvatosság, és egy kis blöff sosem árthat.
- Mágus? Akkor hát kollégák vagyunk. Kezet rá - mondta műkomolyan. - Egyébként Garrynnak hívnak. Megosztod velem az ebédem?
Talán kicsit hevesebben bólintottam, mint szerettem volna. Kissé könnyelműen csomagoltam élelmet az útra (amiben sietős távozásomnak is szerepe volt), így mire találkoztam vele, alig maradt valami. Miután átvettem a felém nyújtott fél veknit és kis darab sajtot, én is leültem.
- Talán a Fairy Tailhez igyekszel csatlakozni, mágus?
- Dehogy - siettem leszögezni - szó sincs róla. Tanulni szeretnék - mondtam szemlesütve, mert sejtettem: a fickó tudja, hogy nem vagyok őstehetség.
- Ez dicséretreméltó - vigyorgott két falat közt. - Mutasd, mit tudsz eddig!
Igyekeztem a lehető legbonyolultabb varázslatot megidézni, amit csak ismertem. A lelkemből felbugyogó mágia, a varázskör fényes felvillanása elsöpörte minden bizonytalanságomat. Egy apró forgószelet varázsoltam elő, amibe tüzet áramoltattam - röpke pillanatokig egy alig alkarnyi tüzes örvény kavargott előttem. Életem legjobban sikerült varázslata volt.
Garryn egy vigyorral elfordult tőlem, és elismételte a varázslatot - de az övé jó két méteres, dühöngő forgatag lett. A döbbenettől megszólalni se tudtam. Látszólag minden erőfeszítés nélkül tartotta fenn a varázslatot, oda se figyelve.
- Ki tanított?
- Magamtól... könyvekből... - hebegtem.
- Nem rossz, nem rossz...
Hirtelen elhatározással a földre borultam.
- Tanítson engem! Bármit megteszek...
Garryn megértően elmosolyodott.
- Részemről a megtiszteltetés, mágus. - Elpirultam, majd folytatta: - Szerencséd volt, hogy itt találkoztál velem, mert innen tértem volna le a magnoliai útról. Gyere.
Nem is pocsékolt az ügyre több szót, egyszerűen elindult egy vadcsapáson. Kábultan indultam utána. Ennyi lett volna? Egy ilyen hatalmas mágus - soha életemben nem láttam még ekkora erőt - egy jöttment kölyköt ilyen egyszerűen tanítványául fogad? Bár nem bíztam benne teljesen, a mágia iránti vágy legyőzte gyanakvásom, és elindultam utána.

Erdőségeken haladtunk át, egyre emelkedő terepen vágtunk át. Ember ritkán tévedhet erre - gondoltam.
Utazás közben rengeteget mesélt, főleg a varázslás mikéntjével kapcsolatban. A rövid pihenőkön gyakoroltatta is velem a technikákat: hogyan tudom kicsivel biztosabban irányítani az energiákat, miként szövöm őket hatékonyabban varázslattá. A komoly tanulás majd a végállomásunknál jön - mondta. Amikor rákérdeztem, hogy hol lenne az, csak annyit felelt, hogy idővel meglátom. Egyik este büszkén ültem a mágiával - az én mágiámmal - gyújtott tábortűz mellett.
- Mester - szólaltam meg - miért engedte meg, hogy Öntől tanuljak? Nem tudok fizetni.
- Láttam benned a tehetséget - mondta, megismerkedésünk óta először komorabb, csendesebb hangon, mintha másfelé járna az esze. - És láttam a lelkesedést. Mondd csak... miért akarsz te annyira mágiát tanulni?
Először arra gondoltam, amire a vásáron is: mosolyt csalni az emberek arcára, elszórakoztatni a gyerekeket... Aztán fájdalmas élességgel jutott eszembe, hogy hányszor is voltam kénytelen tehetetlenül, dühösen nézni a hargeoni halásznegyed mindennapos eseményeit: a kisgyereket, aki pusztán véznasága miatt volt a többiek durva tréfáinak áldozata, a szomszéd halászt, akit félholtra vertek az adószedők, a gúnyosság, irigység, földhözragadtság és kicsinyesség súlyos miazmáját.
- Hogy erőm legyen megvédeni a gyengéket - morogtam a tűzbe bámulva. Kissé sajnáltam is, hogy kiböktem ezt. Már vártam is a gúnyoskodó megjegyzést, de Garryn szeme helyeslően csillant meg.
- Azt hiszem, nem sokban különbözünk.

Végül elérkeztünk célunkhoz: egy meredek sziklafal tövében nyújtózó méretes tisztásra. Közvetlen a sziklák előtt takaros kis kunyhó állt. Ahogy közelítettünk, Garryn elkiáltotta magát:
- Yuzuha! Hazajöttünk!
Az ajtón egy magamkorú lány lépett ki. Hosszú, aranybarna haja volt, kedves arcán most némi meglepetés ült.
- Üdv itthon mester - köszöntötte Garrynt, majd kis szünet után: - Ki ez a srác?
- Arashi - feleltem. Régi nevem helyett így mutatkoztam be mesteremnek is: úgy éreztem, új életemhez új név kell.
Válaszul csalódott ajakbiggyesztést kaptam, zöld szemei nyugtalanítóan szegeződtek rám. A mester felnevetett.
- Nyugi, Yuzu... ugyanúgy tanítalak téged is tovább. Gyere beljebb, Arashi, megmutatom hol fogsz aludni. Holnaptól kezdjük az edzést.

Lassan 14 éves lettem. A magolás és varázslatgyakorlás napjait vívóleckék szakították meg. Ilyenkor a Garryn faragta fakardokkal gyakoroltunk egymás ellen. "Emberre soha ne fogj igazi kardot", mondta nekünk számtalanszor. Amikor megkérdeztem, hogy miért olyan fontos a kardvívás, azt felelte: "Vannak lények, akik kioltják a mágiádat vagy ellenállóak vele szemben. Jobb még harc előtt előkészíteni a 'B' tervet."
Kezdtük egymást egyre jobban megismerni, csapattá összekovácsolódni. Az évek során a "mester" megszólítás tegeződéssé szelídült. Garryn és Yuzuha sokat mesélt hányattatott múltjáról - erről talán majd később írok. Legyen elég annyi, hogy Garryn a Titan Nose amolyan démonvadászatra specializált mágusa volt - tárgyakat életre keltő és démonokat idéző mágia ellen harcolt, bár gyakran a megélhetés miatt elvállalt bármilyen olyan küldetést is, amiről úgy érezte, hogy érdemes harcolni érte.
Yuzuha árva volt, Garryn karolta fel. Apját soha nem ismerte, anyja jómódú családból származott - igyekezett is egyetlen lányának mindent megadni, amire szüksége lehet az életben. Anyja halála után Garryn úgyszólván örökbe fogadta Yuzuhát, ahogy később engem is. Azt hiszem, lehetett Garryn és Yuzuha édesanyja között valami kapcsolat, de soha nem kérdeztem tőle erről. Tudtam: ha magától nem mondja el, hiába is kérdezném. Nem az én dolgom volt. Yuzuha, aki egyébként villám- és szélmágiát gyakorolt, hamar megbarátkozott a gondolattal, hogy én is csatlakoztam hozzájuk. Idővel bizalmas barátok lettünk, később pedig gyerekes, ártatlan románc alakult ki köztünk.
Soha nem felejtem el a napot, amikor Yuzuha kirángatott az erdőbe, hogy ha rövid időre is, de meglógjunk a ház körüli munkáktól. Mondanom sem kell, Garryn ezekből nem vette ki a részét. Úgy ismertük a vidéket, mint a tenyerünket, gyakran indultunk hosszabb-rövidebb sétákra. Tavasz volt épp, mindent betöltött a virágok illata, az újjászülető élet zsongása. Épp ledőltünk volna egy mohaágyra, élvezni a lágy szellő simogatását, amikor vöröses csillanás villant a szemembe. Egy toll volt az, hosszú, kecses ívű és erős, a tűz minden színében sziporkázó. Kicsivel mellette egy teljesen ugyanolyan, mélykék árnyalatokban játszót vettem észre. Megtetszett a lángszínű toll, így felkaptam, de azon nyomban kis híján el is ejtettem. Soha nem tapasztalt mágikus erő száguldott végig minden idegpályámon. Hitetlenkedve forgattam a tollat, miközben a szemem sarkából halványan érzékeltem, hogy Yuzuha is hasonlót él át a másik toll megérintésére.
- Főnixtoll... - motyogtam.
- Tessék?
- Mondom főnixtoll... de akárhol olvastam a főnixről, sehol nem írták hogy ekkora ereje lenne.
- Kék tollú főnix nincs.
- Szerintem mennydörgésmadár. Talán ez volt a sorsunk, hogy ezekre ráakadjunk... én tüzet használok, te pedig villámokat, a szél mágiájához meg mindketten értünk. Ez nem lehet véletlen, nem igaz?
- Lehet benne valami... de nem is tudom - tépelődött a lány.
- Nem érzed az erejét? Ezzel még Garrynnál is erősebbek leszünk! Micsoda hatalom...

Garrynnak persze nem mutattuk meg szerzeményünket. Amíg jól elrejtettük, nem kellett félnünk, hogy valami módon tudomást szerez róla, elvégre mi sem éreztük a tollak mágiáját, amíg meg nem érintettük. Igyekeztünk nem teljesen kihasználni az erejüket, nehogy feltűnő legyen a hirtelen ugrás képességeinkben. Hogy miért rejtegettük előle? Valahogy ösztönösen éreztük, hogy nem örülne, hogy ilyen eszközökre támaszkodunk. Honnan is tudhatná ő, mi az igazi hatalom? Ha pedig megmutatnám neki, talán elfogná a sóvárgás, és elvenné tőlem... Ó, nem, azt már nem...
Látva, hogy milyen gyorsan fejlődünk, egyre többször tért vissza klánjához küldetésekért. Ezekre gyakran magával vitt minket, hogy harci tapasztalatot szerezzünk. Olykor megengedte, hogy egyedül intézzük a dolgokat... ez alkalmak alatt fejlődött ki utolérhetetlen csapatmunkánk Yuzuhával. 16 éves koromban már erősebbnek éreztük magunkat Garrynnál. Már tizennyolcadik évemet tapostam, amikor hozott nekünk egy küldetést, ami szerint démonokat kellett volna kifordítanunk a bőrükből egy aránylag közeli faluban, egész szép kis summáért. A leírások alapján a gyengébb fajtához tartoztak, egy magasabb szinten álló démon vezette őket.
- Ez teljesen a tiétek lesz. Nem szólok közbe.
Összevigyorogtam Yuzuhával.
- Persze azért olyan könnyen nem szabadultok meg tőlem - folytatta mosolyogva - én is ott leszek.
- Hozz nyugágyat is - feleltem - nem sok dolgod lesz.

Már a hetedik kis mocskot öltem, de úgy éreztem, még hétszázat is vissza tudnék küldeni a pokolba. Előrántottam a kardom, hogy valami változatosságot is vigyek a dologba. Mögöttem Yuzuha módszeresen, egyesével sütögette villámaival a démonfajzatokat.
Már erősen megfogyatkoztak, mire idézőjük, egy magasabb osztályú démon előtolta a képét. Most kell megmutatnunk Garrynnak, milyen fából faragtak - villant át az agyamon, és tudtam, hogy Yuzuha is erre gondol. Dühöngő lángok öntötték el bensőmet, ahogy megcsapoltam a főnixtoll energiáit. Az előttem álló förmedvény csak egy féreg, amit el kell taposni. Egy söprő mozdulattal felgyújtottam a felém vetődő kisebb démont, mintha csak legyeket hessentenék félre. A hátamból kinyúló, tűzből formált szárnyak suhintásával újabbat pusztítottam el. A harmadikat széllel vágtam ketté. Soha nem voltam még ilyen erős. Egy pillanatig még élveztem a dübörgő mágikus energiák égető simogatását, majd megidéztük azt a varázslatot, amit bár mindig is szerettünk volna megtanulni, sosem jöttünk rá a nyitjára. Ekkora hatalommal gyerekjátéknak tűnt elvégezni.
- Unison Raid!
A lángok üvöltése társult lelkemben a villámok robajával. Követhetetlen gyorsasággal ugrottunk a démon felé... körbecikáztuk, vágások zápora zuhogott a féregre; tűz nyaldosta és villám perzselte. Egyszerre adtuk meg neki a kegyelemdöfést: én a torkát, Yuzuha hátulról a mellkasát döfte át. Még a harc extázisától átfűtve dugtam hüvelyébe a kardom.
- Na, milyen volt, Gar... - félbeszakított egy csontig hatoló, rémisztő érzés. Előkaptam a tollat a belső zsebemből, mire az belobbant. A tűz egy pillanat alatt átterjedt rám is, de nem a testem égett. A mágiám kezdett elhamvadni tőle. A harc mámora azonnal elillant, és helyet adott a dermesztő kétségbeesésnek. Próbáltam eldobni a tollat, de nem tudtam. Végül csak hamu maradt belőle. Dühödten szorítottam ökölbe a kezem. Nem bukhatok itt el! Amikor már enyém volt a főnix mágiája... Nem lehet!
Ezek voltak utolsó gondolataim, mielőtt elsötétült minden.

Ágyban ébredtem. Kábán, lassan tértem vissza a valóságba. Hol...? A szemem tágra nyílt. Ne... Hívtam a mágiát, de lelkemben a dühöngő tűz helyett csak gyenge, pislákoló lángocskát éreztem. Csalódottan hunytam le szemem. Szóval ennyi lett volna... Halottam, ahogy nyílik az ajtó. Garryn volt az.
- Magadhoz tértél... - állapította meg.
- Egen... - fordultam el tőle. - Yuzuha...? - élénkültem fel. - Mi van vele?
- Itt fekszik a másik ágyban. Már korábban magához tért, de elaludt.
- Hála az égnek... - rövid szünet után halkan kérdeztem: - Vele is... az történt?
- Igen... a tollakat, amiket találtatok, valaki erőszakkal tépte ki a szent madarakból. Miután felszabadítottátok legmélyebb erejüket, megtisztították önmagukat... és közben titeket is.
- Minket?! Mi a fene közünk volt az egészhez?
- A tollak sötét energiával voltak átitatva... Ahogy éveken át használtátok őket, lassan beszivárgott az elmétekbe is.
Szóval végig tudott róluk. Komoran folytatta:
- Észrevettem, hogy egyre önteltebbek, becsvágyóbbak lettetek. Nektek a küldetéseken már nem az embereken segítés volt az első, hanem az erőfitogtatás.
- Miért nem figyelmeztettél? Elpusztíthattuk volna őket.
- Tényleg megtettétek volna?
Elhallgattam. Nem, valójában nem tettük volna. Sóhajtva dőltem vissza az ágyra. Garryn szorítását éreztem az alkaromon.
- Egy darabig még lábadozni fogtok. Utána, azt hiszem, sok mindent kell újratanulnotok.
- Mondd csak, Garryn - szóltam utána, ahogy távozni készült a szobából - mennyi ideig hevertünk itt?
- Fél évig - mondta halkan, majd kilépett az ajtón.

A következő egy év keserves, kemény gyakorlatozással telt. Yuzuhának sikerült kisebb villámokat idéznie, de a tűzmágiám harcban használhatatlan volt még. Az elmélet ott kavargott a fejemben, mégsem tudtam létrehozni olyan varázslatokat, amiket azelőtt a kisujjamból ráztam ki. Jól tudtam, hogy sokkal többet kell még dolgoznom rajta. A szelet aránylag jobban munkába tudtam fogni, még ha kezdetleges szinten is. Amikor már egy fiatal fát képes voltam széllel átvágni, és egy magamfajta méretű sziklát valamivel arrébblökni, Garryn elé álltam.
- Köszönöm amit értem tettél - kezdtem. - Most elmegyek.
Megértést láttam a szemében.
- Merre indulsz?
- Fogalmam sincs... talán Erába vagy Magnoliába... valahol, ahol újrakezdhetek mindent. A könyebb utat választottam, és megfizettem az árát.
- Fogadd el ezt búcsúajándékként - nyomott a kezembe egy selyemzacskót. Kérdő pillantásomra ezt felelte:
- A főnixtoll hamvai. Félretettem neked...
- Nem kell - vágtam közbe, de nem vette vissza tőlem.
- Amikor te magad is újjászületsz hamvaidból, a toll is régi fényében fog ragyogni. Mentesen minden sötét erőtől. Akkor tiéd lehet a főnix ereje - jogosan. Hisz erre tanítottalak egész eddig - mosolygott.
Révetegen csúsztattam be egyik belső zsebembe a hamvakat - oda, ahova a tollat tettem régen.
- Ha véletlen a Titan Nosehoz szeretnél csatlakozni, hivatkozz csak rám. Jut eszembe... Beszéltél már Yuzuhával?
Bólintottam.
- Ég áldjon, Garryn - fordultam el, és igyekeztem nem visszanézni.

Derűsen tekintettem fel a sziporkázóan kék égre. Lustán vonuló bárányfelhők tarkították.
Megfogadtam: ezúttal saját erőmből leszek mágus. Ami a megélhetést illeti... azok a fickók ott a vásáron is eltartották magukat valahogy. Az eddig megtanult vagy kifejlesztett varázslataimat megpróbálom papírra vetni. Jövő ilyenkor pedig ismét találkozni fogok Yuzuhával, a megbeszélt helyen.

Egy éve először újra boldogan nézhettem a jövőm elé.