Jimmy DeLuise

Név: Jimmy DeLuise
Nem: Férfi
Életkor: 23
Mágia: Sárkányölő (Tűz)
Klán: Oracion Seis

Kinézet: Középmagas, az átlagosnál masszívabb, szálkás testalkat. Harcok során előszeretettel hagyja szabadon felsőtestét, amit horimono borít (Hasának jobb felén és jobb karján még nincs befejezve.), de egyébként egy sötétzöld dzsekit hord, aminek hátán az Oracion Seis jelképe díszeleg. Sötétkék farmernadrág. A nadrágja övére egy lánc van feltekerve. Nyakában egy keresztet hord, melynek jelentőségét csak ő maga tudja.

Jellem: Ő a tipikus hangos gyilkoló gép, nem gondolkodik egy pillanatig sem, ha a helyzet úgy hozza. Előfordul az is, hogy csak kedvtelésből kezd mészárolni. Imádja az embereket a lehető legkegyetlenebb módokon megölni. Egyetlen embertől tűri el, ha parancsolgat neki, bár attól sem előszeretettel fogadja a parancsokat. Veszíteni képtelen. Továbbá él-hal a naptárban piros betűs ünnepként számon tartott napokért!

Felszerelés: Egy átlagosnak kinéző lánc, és egy hosszútőr.



Hogy hol, és mikor születtem? Nos, ez jó kérdés, hiszen erre a választ talán csak a már elhunyt apám tudja. Az öreget sohasem zaklattam az ezzel kapcsolatos kérdésekkel. Talán azért is, mert akkoriban félénk és gyáva voltam bizonyos okokból, de szerencsére ma ez már teljesen másképpen áll.
A nőt, aki világra hozott sohasem ismerhettem meg, hiszen születésem pillanatában elhunyt. A faternak így további maradása sehol sem volt. Alig voltam pár hetes, és máris a hóna alá csapott és elindult a nagyvilágnak, hogy végezze az imádott munkáját. Ez a munka pedig nem volt más, mint a nagy mágusok krónikásának lenni. Nem volt valami acélos foglalkozás, hiszen a hajléktalanokhoz meglepően hasonló életmódot folytattunk. Persze az öreg mesterien értett ahhoz, hogy a világ fertőit, pattanásait, ragyáit felhergelje. Emlékszem is egy ilyen napra.

*

Még alighogy négy éves voltam. Apa a főtéren rukkolt elő a legújabb szerzeményével, ami természetesen egy szemtelen dalocska volt az állhősök ellen. A tömeg ámulattal hallgatta a fülbemászó dalocskát. Én eközben a szökőkút szélén ücsörögtem és néztem az eseményeket. Hamar kiszúrtam két alakot, akik nem örömmel az arcukon jelentek meg, hanem inkább haraggal. Sejtelmem sem volt, hogy most mi következik.
- Héj, DeLuise! Most megbánod, hogy ma felkeltél és gitárt ragadtál! –kiáltott egy tipikus lepukkadt „hős”, apámra.
A zene azonnal abbamaradt. A tömeg ledermedve várta az események további menetét. Ezalatt én oda mentem apámhoz.
- Fiam, kérlek, hozd a tarisznyát! – törte meg apa nyugodt hangja a csendet. Sok okból felnéztem rá, de az egyik legtetszetősebb dolog az volt benne, hogy a legveszélyesebb helyzetekben is mindig nyugodt maradt.
Nem akartam ellenkezni, ezért azonnal teljesítettem a felém intézett kérést. A pénzzel teli tarisznyát odaadtam apunak, majd hirtelen a levegőbe emelkedtem. Pár pillanattal később édesapám vállán találtam magam, miközben rohant. Tömeg úgy nyílt meg előttünk, mintha valami veszélyes vírus hordozói lettünk volna. Ám menekülésünk nem tartott soká, hiszen hamar egy sikátorban találtuk magunkat. Először meglepődtem, hogy mégis hogyan hibázhattunk ekkorát, de aztán rájöttem, hogy ez csupán egy terv része volt. Az öreg letett a földre, nekem adta a gitárt, majd megeresztett az irányomba egy mosolyt.
- Max, most jó volna, ha egy kicsit elfordulnál, amíg apa elbeszélget ezzel a két bácsival!
- Rendben apa!
Ajkaimat szinte még el sem hagyta a válasz, mikor hátat fordítottam. Persze kíváncsiságomnak köszönhetően a füleimet hegyeztem, érdekelt, hogy mi fog következni. Először csupán trágár szavak repdestek a levegőben, ám azután jött a valódi eszmecsere. Hamar pofonok, öklösök és rúgások kezdtek repkedni. Egy ordítás zaja hangzott, majd egy hatalmas reccsenés. Végül pedig felhangzott egy ismerős, gondtalan nevetés.
- Jól van Maxi! Most már minden rendben, idefordulhatsz!
Megfordulva apámmal találtam szemben magam, mögötte az egyik kritikusa hevert a földön, míg a másik a ládák között talált megnyugvást. Lassan eljutott a kicsiny kobakomba, hogy mi is történt. Mosolyra húztam a szám.
Így már értettem, hogy miért is volt a fater ennyire szerelmes ebbe az életvitelbe, ám nekem több kellett ennél! Nekem ennyi nem volt elég! Nekem ennél több izgalomra volt szükségem!
Édesapám egy felettébb bonyolult figura. utánam a legnagyobb kincse a gitárja és a szabadsága volt. Nem is értettem, hogy anyámmal mégis hogyan került komolyabb ismeretségébe, de ez már lényegtelen volt.

*

Egy étteremben ücsörögtünk. Unalmamban már az evőeszközökkel játszottam, hiszen már jó ideje várakoztunk. Arra a kérdésemre, hogy itt mire várunk nem kaptam kielégítő választ, bár sejtettem, hogy a dologban az a levél van, amit nemrégiben apa kapott.
Nagy sokára megérkezett a rendelésünk is. A gyomrom lassan már olyan korgásba kezdett, hogy az étterem ablakai is beleremegtek. Ám a leves láttán megkönnyebbültem. Türelmetlenül nekiestem az első fogásnak, melyben minden földi jó úszkált. Habzsoltam és habzsoltam egészen addig, míg meg nem érkezett két különös figura. Az idegenek vonásai ismerősek voltak, bár esküdni mertem volna, hogy sohasem láttam őket. Mind a kettejük arca eléggé jellegzetes volt, és az öltözékük, sem hétköznapi volt. Mikor kiszúrtak minket azonnal felénk indultak, mosollyal az arcukon.
- Na, már azt hittem, hogy ide sem értek! Végre! Örülök, hogy olyan sok év után láthatlak titeket!
- Szia, Félix! Hát már tényleg régen láttunk! –szólt a barna hajú fickó.
Az események hirtelen felpörögtek. Az információk úgy száguldoztak, mint a versenypályák legsebesebbjei. Erősen koncentrálnom kellett, hogy minden információt időben megértsek és rögzítsek. Kiderült, hogy a két idegen és apum testvérek. Arthur egy afféle ódivatú lovagféle volt, míg Marcus egy mágus, aki többféle elemi mágiában utazott. Pillanatok alatt olyan mesedélután kerekedett, amitől még a nyál is összefutott a számban. Nagybátyáim kalandjai hihetetlenek voltak, úgy lenyűgöztek, mint szúnyogot az éjszakai lámpafény. A mesélések hosszú perceken, talán órákon keresztül tartottak, ám mikor végük szakadt Arthur egy kérdéssel fordult felém.
- Max, és mégis mi leszel, ha felnősz? Mivel szeretnél foglalkozni?
A kérdés meglepett, hirtelen köpni és nyelni sem tudtam. Fejemben ezer és ezer válasz kavargott, de végül kényszeresen kinyögtem egy baromságot.
- Én is olyan leszek, mint az apu!
- Tehát csavargó? Miért nem inkább egy harcos, egy igazi hős, akikről apád is sztorizgat?
Nem tudtam erre a pontos választ, sőt csodálkoztam, hogy nem ezzel rukkoltam elő, hiszen ez az életmód sokkalta jobban vonzott.
- Én a zenét nagyon szeretem és a jó történeteket is szeretem. Már írtam is néhányat! – nyögtem válaszul, bár szívem majdnem meghasadt.
- Ne butáskodjatok már! Az igazi nagy hírnév, kalandok és a jövő a mágiában van! Én azt ajánlom neked Max, hogy légy egy mágus!
- Én úgy hallottam, hogy a mágusok szélhámos csalók, akiket csak a pénz hajt.
- Kitől halottad ezt?
- Az összes város lakója ezt szajkózza az utcákon.
Marcus kissé feldühödött, de apám lenyugtatta, és azonnal visszaállított mindent a korábbi kellemes kerékvágásba. Az öregnek ehhez is kiváló érzéke volt, amit szintén irigyeltem tőle. Sokat megadtam volna érte, hogy ezeket a hasznos tulajdonságait megszerezhessem. Remény és lelkesedés töltötte meg a szívem, hiszen még előttem volt életem java.

*

Nagybátyáim havonta legalább egyszer felkerestek minket, hogy meggyőzzenek milyen jó is volna melléjük szegődnöm. Ám én döntésképtelen voltam. Az elemi mágiák fékezhetetlen ereje, és csodái ugyanúgy vonzottak, mit hősies lovagok dicsősége. Mivel képtelen voltam dönteni ezért inkább visszanyúltam a hazugságomhoz, és kötöttem az ebet a karóhoz, tehát krónikásnak készültem.
De kettő hosszú év után kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Lassan saját tükörképemtől hányingerem támadt. Napról napra nehezebben néztem mások szemébe. Rövidesen elhatároztam, hogy ennek véget vetek. Napokon keresztül csak azon agyaltam, hogy melyik nagybátyám ajánlatát fogadjam el. Álmatlan éjszakák egész hadát tudtam magam mögött, mire döntésre jutottam.
A döntésem végeredményét a vacsoránál közöltem a családtagjaimmal. A hír megosztotta a hallgatóságot, hiszen Marcus végzetesen elkenődött, Arthur örömében szinte felpattant a földről, míg apa csak kedvesen mosolygott. A két érintett felnőtt a vacsora közben megbeszélte a sorsom. Marcus pedig a vacsora után távozott, igaz előtte hosszútávra elbúcsúzott tőlünk. Kicsit sajnáltam, hogy egy darabig nem fogom látni, mert jelemében volt valami megfoghatatlan apróság, ami megfogott.

*

Acél csattant acélon. A pengék sírva sikoltottak fel, mikor egymáshon csiszolódtak pár pillanatig.
- Mit akarsz Max? Ez szánalmasan kevés még tőled is! – heccelt az apám. Tudta, hogy ezzel csak feldühíthet, de jelenleg éppen az volt a lényeg, hogy megőrizzem a hidegvérem. A fa tövében ülő Arthur éppen engem figyelt, hiszen egy olyan feladat elé állított, mely szerint mindenféle körülmények között meg kell őriznem a hidegvérem. Az öregem feladata pedig az volt, hogy vívás közben felhúzzon. De én nem hagytam magam. Felülemelkedtem az elmémben dúló háborún és a gyakorlóharcunk pillanatainak éltem.
Felix hirtelen hátraszökkent, majd újra előre egészen pontosan mellém. Egy apró lökéssel kibillentett az egyensúlyomból, majd hamar oldalra vágódtam a porba.
- Ez kevés lesz! Inkább egy nyámnyila mágusnak kellett volna állnod! Oda megfelelő ez a pocsék fizikum. – horkant fel Arthur. Nagybátyám alapjáraton egy kedves, barátságos ember volt, de ha harcra, edzésre, vagy hasonlóra került a sor, akkor kivetkőzött magából, egy teljesen másik ember lett, aki nem ismerte a gyengeség fogalmát. Ezt hasznosnak is véltem, hiszen a harctéren ellenfelek között nem létezhetett barátság, vagy bármiféle pozitív kapcsolat, csupán ellenszenv és gyűlölet.
Miközben elkezdtem föltápászkodni hatalmasat sóhajtottam, majd köptem egyet. Felállva megráztam a fejem.
- Folytatjuk, vagy inkább lefekszel egy ebéd utáni ejtőzésre? Hiszen a te korodban a kölyköknek szüksége van a délutáni alvásra.
A felém irányzott szavakat hidegvérrel elengedtem a fülem mellett, és támadtam. Apa a kardcsapásom hárította, azt követően pedig azonnal visszatámadott. Az oldalirányú vágást hárítottam, de az oly erővel sújtott felém, hogy azt hittem fegyverem menten kifordul a kezemből. Ám mégsem, hiszen nem így történt, viszont egész karom elzsibbadt. Ismerős és kényelmetlen érzés volt ez, főleg egy ilyen helyzetben. Kihasználva alacsonyságom átbukfenceztem ellenfelem lábai között. Lendülete fogytával felugrottam, és kardommal támadni készültem, de ekkor egy csizmatalpat éreztem a mellkasomban.
Repültem néhány métert, azután pedig nagyot nyekkenve talajt értem. Tüdőmben megszorult a levegő, ami jelen pillanatban úgy hiányzott, mint egy száztonnás béklyó. Apa mellém sétált, majd karomon megejtett egy apró vágást, ami éppen, hogy felsértette a bőröm. De hiába apróság, ez eddig tartott, hiszen az első csepp vér jelentette a végállomást.
- Ha jól látom ez már a tizedik. Nem azt mondtad, hogy tíznél többször nem kapsz ki tőlem?
- De. – nyögtem, miközben a levegővétellel küszködtem.
- Akkor ezek szerint holnap, már te nyersz? Ahhoz akkor az este sokat kell fejlődnöd! – Apa arcán egy kedves mosoly jelent meg, majd felsegített. – Na, gyere! Üssünk össze valamit vacsorára!

*

Rövid küszködés után végre újra normálisan vettem a levegőt, bármiféle fájdalom, vagy nehézség nélkül. Viszont ez a dolog cseppet sem boldogított. Elvégre volt egy globális problémám, méghozzá az, hogy a zenével foglalatoskodó apám olyan könnyen legyőz, mintha életemben először fognék kardot. Ezek nem voltak számomra jó előjelek. Kicsit letörten néztem körbe és meglepve vettem észre, hogy nagybátyámnak nyoma sincs. Már éppen utána akartam kérdezni, mikor meghallottam, hogy a fa mögött van, aminek éppen a hátamat támasztottam.
- Max… - kezdett bele, miközben leült mellém. – látom a kard egyáltalán nem a te fegyvered. Neked valami másban kell gondolkodnod, mert egyszerűen ehhez nincs érzéked.
Szavai keserűséggel töltötték meg a szívem. Már előre vártam azt a mondatsort, amelyben kijelenti, hogy nem léphetek a nyomdokaiba.
- De persze ez nem jelenti azt, hogy nem válhat belőled nagy harcos! Csupán egy másik fegyvernemet kell választani számodra. – ezek a szavak megnyugvással töltötték meg a szívem. – És arra gondoltam, hogy kipróbálhatnál valamit a láncok terén.
- Lánc? Azzal meg mégis mit lehet művelni?
- Tudod, odalent délen láttam pár harcost, akik láncokkal harcoltak. És olyanokat műveltek, amitől majdnem eldobtam az agyam! Az egyikőjük számára nem sokon múlt, hogy megöljön.
Itt a dolog kicsit elkezdett érdekelni. Elvégre az már nem rossz eredmény, ha valaki meg tudja szorongatni Arthur-t egy harcban. Én speciel ilyen embert még nem láttam, és az igazat megmondva összefutottunk már pár harcossal, akik apám, vagy Arthur vérét szomjazták.
- És értesz is ehhez a stílushoz?
- Persze! Valamicskét tanultam azoktól a harcosoktól, mielőtt elváltak volna az útjaink. És egészen véletlenül van is egy olyan láncom, amilyennek ők harcolnak. – ekkor elővette az emlegetett tárgyat, melynek megjelenése egyszerűsége ellenére kápráztató volt. A láncszemek ezüstszerű fénnyel csillogtak, miközben egy fémkígyó látványát ébresztették bennem.
- Hűű! Ez biztosan nem egy hétköznapi lánc!
- Talán azt gondoltad, hogy olyan lánccal harcolnak, amivel a kutyákat kötik ki? – kérdezett vissza. – Ez ellenáll bármiféle környezeti hatásnak! A mindent megolvasztó forróságot ugyan olyan jól bírja, mint a farkasordító ideget. A láncszemek olyan erősek, hogy azokat a legpusztítóbb mágiák sem fogják!
Megdöbbenve hallgattam, és bámultam az egyszerű, de mégis nagyszerű fegyvert. Lassan, tudat alatt máris beleszerettem a gondolatba, hogy én ezzel fogok harcolni.
- És ez az enyém lehet?
- Nem. Csak gondoltam csígatlak egy kicsit. Dehogy is! Csak szórakozom! Persze, hogy a tiéd lehet! Én mindig is a kardok pártját fogtam, és azok mellett is maradok.

*

Egy tartalmas nap végére értem. Igaz apámtól ma is kikaptam, immáron tizedik alkalommal, de Arthur előállt egy új ötlettel, és nekem ajándékozott egy különleges láncot. összességében elégedett voltam a hátam mögött tudott nappal. Elégedetten készültem nyugovóra térni, mikor valami olyan történt, ami váratlanul ért mindhármunkat.
Körülöttünk furcsa, fekete ruhás idegenek jelentek meg, az összesnek takarva volt az arca. Mielőtt még egy kérdés, vagy bármiféle hasonló dolog elhangozhatott volna az idegenek nekirontottak apának és Arthurnak. A harcuk kifejezetten ádáz volt, és az egész olyan gyorsan folyt, hogy alig tudtam szemmel követni az eseményeket. A támadók túlerejük ellenére eléggé gyorsan fogyatkoztak. Az egyik pillanatban be akartam szállni a csatározásba, de Arthur és apám szinte egyszerre ordítottak rám, hogy maradjak nyugton. Természetesen engedelmeskedtem a két tekintélyt parancsoló ordításnak.
Lassan kezdtem megkönnyebbülni, hiszen már alig néhány támadó maradt. Ám örömöm nem tarthatott soká, mert édesapám hirtelen holtan rogyott össze, bármiféle ok nélkül. Arthur nemsokára követte a rossz példát. A fekete ruhás alakok rövidesen távoztak, a holt társaikkal együtt.
Oly módon megbénultam, mint még sohasem. A belőlem kitörni készülő szavak a torkomra fagytak. Lábaim olyanok voltak, minta egy-egy jégdarabból lettek volna. Éreztem, hogy arcomon könnycseppek folynak végig. Szívem meghasadni készült. Elmémben gondolatok milliói száguldottak végig, s ütköztek egymásnak. A szívemben és fejemben egy-egy katasztrófa zajlott le. Nem akartam elhinni az imént látottakat.
Odamentem a két egymás mellett heverő holttesthez, és kétségbeesve lökdösni kezdtem őket. Abban a reményben, hogy mindjárt felkelnek, de nem így lett. Apám ás nagybátyám élettelen teste kérlelhetetlen volt. Sírva rájuk borultam, majd dobhártyaszaggató üvöltésbe kezdtem.

*

Másnap egy olyan helyen ébredtem, amiről nem is sejtettem, hogy micsoda, vagy, hogy egyáltalán hogyan kerültem oda. Furcsa módon, bokámon egy bilincs volt, bár lánca alaposan túl volt méretezve. Egy tucatnyi kérdést feltettem magamnak, de egyikre sem sejtettem a választ. A helység kifejezetten kellemes összhatású volt, talán ha lett volna saját szobám, akkor ilyennek szeretettem volna. Viszont most nem szándékoztam sokáig időzni. Felálltam az ágyból, de ekkor hatalmas fájdalom hasított a fejembe. Fájdalmamba térdre rogytam és üvöltöttem. Fogaim kényszeresen csikorgattam, majd elmében egy új látásmód nyílt meg előttem.
Éppen Marcus költögetett a két holtest között és riadtan kérdezgetett. A hangok erőteljesen visszhangoztak a fejemben, de ez semmi volt ahhoz képest, hogy egyszerre két helyen voltam. A titokzatos szobában, és ott, ahol a tegnapi szörnyűség történt. Az egésznek olyan hatása volt, amitől az ember már talán rövidtávon is bekattanna, ezért reménykedtem, hogy ez a rosszullét (?) hamar tovaszáll.
A szoba ajtaját, ekkor valaki kinyitotta. Egy középmagas, vékony, kerekszemű alak volt. legnagyobb jellegzetessége a furcsa, derékszögű orra volt. Meglepő módon, az ő bokáján is ott virított egy ugyanolyan bilincs, mint az enyémen. Egy kis ideig, csak kérdőn bámultuk egymást, miközben odaát Marcus-nak meséltem az éjszaka tragédiáját.
- Üdv köztünk! A nevem Ace, bár ez relatív dolog errefelé. – nyújtotta a kezét az idegen, miközben a szája szinte a füléig ért.
- Mi ez a hely? – kérdeztem fogcsikorgatva.
- Óh, ne félj! Nemsokára elmúlik a fejfájás, a másik csatornát pedig pár órán belül megszokod.
A válasza egyik része megnyugtatott, míg a másikat abszolút nem értettem. Sőt, szinte semmit sem értettem. Ez az egész olyan sötét volt, mint a szikrátlan éjszaka. Mivel láttam, hogy a fura alak nem szándékozik visszalépni a kézrázástól ezért nem kérettem magam.
- Hogy kerültem ide? És miért vagyunk megláncolva?! Mi folyik itt egyáltalán?! Mi ez az egész a fejemben? – pillanatról pillanatra kétségbeesettebb lettem.
- Nyugi cimbora! Aggodalomra semmi okod, hiszen itthon vagy! – Ace vidáman széttárta karjait. – Ez a mi és a többiek birodalma! Itt minden úgy van, ahogyan mi akarjuk. Amit pedig a háttéradásként látsz, az pontosan az, ami velünk, vagyis inkább Max-el történik.
- Ne szórakozz velem! – förmedtem rá. – Én vagyok Max!
- Már nem… - a fülig érő mosolya lassan kezdett idegesíteni. Nem értettem, hogy valaki, hogy lehetett ilyen vidám, mikor egy börtönféleségben volt. – Tudod cimbora az elménk kissé megbomlott a történtek után. Te annyira vagy Max, mint én vagy a többiek!
- Milyen többiekről beszélsz te?!
- Hát, akik éppen tengnek, s lengnek néhány szobával odébb. És hidd el, hogy egykoron én magam is Max voltam… de az már régen volt.
- Akkor miért nézel ki teljesen másképpen? – a fejemet hasogató fájdalom időközben egyre jobban enyhült.
- Rövid időn belül te is felveszed a valódi külsőd. – jobb kezével megpaskolta a vállam, majd elindult kifelé.
- Akkor mi most pontosan hol vagyunk?
- Max fejében, képzeletében, sehol sem… vagy ahogyan tetszik. – még egyet visszamosolygott, és távozott, az ajtót pedig becsukta maga után.
Nem tudtam, hogy egyáltalán nem-e álom az egész. De nagyon reméltem, hogy csak egy habókos álommal van dolgom. A gondolattól, hogy mindez igaz térdre rogytam, és előre dőltem. Alkarjaimmal és homlokommal támaszkodtam a padlón, miközben gondolataimmal küzdöttem. Időközben láttam a kinti eseményeket. Marcus-al eltemettük apám és Arthurt, és lassan útnak eredtünk. Leírhatatlan dolgon mentem keresztül. Egyszerre voltam két helyen, ugyanabban az időben. Emberi ésszel szinte felfoghatatlan volt az egész! Míg az egyik helyen csupán néző voltam, addig a másik helyen a magam ura voltam.

*

- NEM! NEM! NEM! NEEEEEEEM! – dühöngtem, őrjöngtem, mikor a hetedik napon is ugyanazon a helyen ébredtem, bokámon egy lánccal. – Mi a lóf*sz folyik itt?! Ki az, aki átvette a helyem és bezárt ide?! – Ordibáltam, ahogy csak a torkomon kifért. Mérgesen kikeltem az ágyból és elkezdtem levezetni a dühöm. Az íróasztalról reflexből lesöpörtem mindent. Az egyik széket megragadtam és nekihajítottam a berácsozott ablaknak. A szoba közepén álló kerekasztalt egy csapással kétfelé törtem, majd az egyik felét az ajtó irányába rúgtam. Úgy fújtattam, mint egy csataló. Ekkor szemeim megakadtak a tükörképemen.
Mintha nem is önmagam láttam volna. Az elmúlt négy napban külső megjelenésem rohamosan változni kezdett. Hajam hiába vágtam le, az szinte azonnal visszanőtt. Hajamhoz hasonlóan szemeim is feketévé változtak. Testalkatom egyre masszívabbá vált. És lassan az arcom is átalakult, az eredetihez képest.
- Te meg mit bámulsz? – kérdeztem a tükörképem. – Takarodj te rohadék! – kiáltottam, majd nekifutásból behúztam egyet a tükörképemnek. A tükör természetesen azonnal összetört. öklömbe csupán egyetlen apró üvegszilánk okozott sérülést, amit azonnal ki is szedtem a húsomból. A szilánk eltávolítása után a seb egy pillanat alatt összeforrt.
- Hallom felébredtél. – szólalt meg Ace, aki az imént nyitott be. – A konyhában már csak rád várunk! – arcán megint ott volt a szokásos, tenyérbe mászó mosolya.
A valódi testemet bitorló alak eközben éppen Marcus-al reggelizett.
- Azt hiszem ideje lesz megismerni a többi itt lakót is. Gyere!
- Még megfizet az a rohadék, aki ebbe a bolondokházába bezárt. – azt ajtóhoz érve még egyet belerúgtam az asztal egyik felébe, majd kiléptem a szobából.
Éppen az ajtót csuktam be, mikor szemtanúja voltam annak, hogy ami kárt okoztam a helységben az hirtelen helyrejön. Az tükördarabok visszaszálltak helyükre és újra összeálltak egy nagy, egész tükröt alkotva. Az asztal darabok visszarepültek a helyükre, majd összenőttek. Az elhajított szék szintén a helyére szállt, csakúgy, mint az íróasztalra való dolgok.
- Szóval így működik…
- Oh, eddig még nem vetted észre, hogy itt semmit sem lehet véglegesen elpusztítani? – Kérdezett vissza Ace.
- De.
Elindultunk a végtelen hosszúnak tűnő folyosón, melyet egy hosszú, zöld szőnyeg tett látványosabba. Érdekes módon mindkettőnk bokáján ott figyeltek a bilincsek, de láncaink látszólag végtelen hosszúak voltak, sőt a tárgyakon is keresztülmentek, mintha szellemek lennének.
- Mégis meddig megyünk? Egyáltalán mi a fene ez az egész?!
- Mivel én tudom, hogy mi a pokoltornáca, ennél fogva te is tudod… És, hogy ne magyarázkodjak soká, csak annyit mondok, hogy ezen a helyen, talán ezt a „folyosót” lehetne a pokoltornácának nevezni. – Hirtelen megtorpant. – Állj! – tenyerével, maga előtt leírt egy kört, mire megjelent egy ajtó.
- Ez meg mi a… - az ajtó nyikorogva kinyílt, majd mögüle vakító fényesség tört elő. Alkarommal eltakartam a szemeim. Ace váratlanul megragadta a másik karom, és maga után húzott. Amint átléptünk az ajtón a fény fokozatosan gyengült, mire pedig bezárult az ajtó, már abszolút nem bántotta a szemem. Körbenézve egy hatalmas konyhában találtam magam. Tőlem néhány méterre egy nyolcszögű asztal állt, melynél hárman foglaltak helyet.
Ott volt egy fekete hajú, szálkás testalakú figura, aki lábait az asztalon pihentette, miközben karba tett kézzel billegett, a székén. Volt még egy furcsa rozsdabarna, pulikutya frizurával rendelkező pasas, aki összekuporodva a kártyáival bíbelődött. És volt még egy fehér hajú, kisgyerek tekintetű alak, aki úgy remegett, mint ősszel a fák utolsó levelei szoktak az ágakon.
- Cimborák, bemutatom az újoncot! – mutatott felém Ace.
- Marhára nem érdekel, egy újabb balfék… - adta a nagymenőt, a billegős, miután köpött egyet a padlóra. A fazon nagyon nem tetszett, már most nekiestem volna.
A kártyás alak nem szólt semmit, csupán a sunyi tekintetét rám szegezte.
- És mégis hogy hívják? – kérdezte a betoji, úgy, hogy alig lehetett hallani a hangját.
- Azt hiszem ő lesz Jimmy!
A konyhában hirtelen síri csend lett. A jelenlévők még levegőt is elfelejtettek venni. Mindenki engem nézett, kivéve az ősz srácot, aki az asztal alá bújt ijedtében. A köpködős és a pókerarc csupán haloványan elmosolyodtak.
- Hmm, ez érdekes lesz! – szólalt meg a puli, miközben az újra nekilátott a kártyáival matatni.

*

A testem bitorlója éppen az igazak álmát aludta, nem sejtette, hogy én ilyenkor is támadásra kész vagyok. A többi idióta is húzta a lóbőrt, így még a lánctól sem kellett megszabadulnom, hogy visszakapjam a testem. Kiléptem az ajtón és már ott is találtam magam a végtelen folyosón. Körülöttem lépcsők ezrei vezettek jobbra, balra, fel, s le. Nekem ezek közül egyikre sem volt szükségem. Hatalmasat dobbantottam a kövezeten, mire az leszakadt alattam. Kacagva zuhanni kezdtem a végtelen sötétsége, míg végül váratlanul vakító világosság lett.
Mikor felnyitottam a szemem örömmel tapasztaltam, hogy a megfelelő helyen vagyok. Egy barlangban feküdtem, ahol már hónapok óta tartózkodott a testrabló. Leírhatatlanul örültem, hogy újra a valódi testemben lehetek, de nem volt sok időm, indulnom kellett, mielőtt az az átkozott sárkány visszatér.
Felkeltem és elindultam kifelé. Semmi sem állt az utamba. Zavartalanul kiértem a barlang előtti tisztásra. Egy rövid időre megtorpantam és feltekintettem a csillagokra és a holdra, melyeket már nagyon régen láttam. Kristálytiszta volt az éjszakai égbolt, ami csak tovább fokozta a gyönyört.
Sokat nem időztem, mert tudtam, hogy szorít az idő. Rohanni kezdtem a tisztás szélének irányába, és már majdnem el is értem, mikor valami hatalmas mögöttem földet ért.
- Fenébe! – morogtam, fogaim összeszorítva.
- Mégis hová készülsz, Jimmy?
- Én Max vagyok! Az a rohadék, akit ismersz az csupán egy aljas test tolvaj! Ha te is olyan jóságos volnál, mint mutatod, akkor segítenél nekem, te gyík! – elképesztően dühös voltam. Úgy ordibáltam Sagat-al, mintha egy súlycsoportban lettem volna vele.
- Kifejezetten makacs jellemű vagy… De most visszaküldelek, oda ahonnan jöttél!
- Arról szó sem lehet! – gyorsan bevetettem magam a fás rengetegbe, és igyekeztem a lehető leggyorsabban eltűnni. Futottam, loholtam, ugráltam, szlalomoztam, kanyarodtam, de sehogy sem tévesztett szem elől a sárkány. Végül rájöttem, hogy a meglépésem esélyei egyenlők a nullával.
Megálltam a fák között. összeszedtem magam és az egyik fának a törzsén felrohantam a lombkoronaszintig, majd onnan felugrottam a magasba. Lassan egy szintbe kerültem a gyíkkal, és mikor pontosan egy vonalban voltunk nem haboztam.
- Fire Dragon Roar! -A pusztító tűz fergeteg pontosan arcba kapta a célpontom. – Most megkaptad, te hüllő!
- Te kis patkány!– ekkor váratlanul egy hatalmas farok csapott le rám, melynek következtében úgy csapódtam bele a talajba, mint egy aszteroida.
Értetlenül pislogtam, és kerestem a válaszokat, mikor valami ráncigálni kezdte a lábam. Ismerős érzés volt, túlismerős! Mintha kiszippantottak volna a testemből.
- Egyszer még rajtad is bosszút állok! – kiabáltam, de tudtam, hogy ezt már senki sem hallja rajtam kívül. Magatehetetlenül száguldottam visszafelé a börtönömbe.

*

A csontokból készült széken ücsörögtem. Alattam padlóként, velő és csontszilánkok tökéletes elegyének megszilárdulása szolgált. A szobámat körbeölelő négy fal, belekből és különféle emberi csontokból, koponyákból állt. A plafon pedig kétujjnyi vastag, nyersbőrből készült. Fentről néha még egy-egy csepp sós folyadék is lecsöppent, melynek íze kész felüdülést jelentett ebben a bűzben. Az egyetlen ablakot alkarcsontok rácsozták be. Az ajtó kerete combcsontokból készült, míg maga az ajtó nyers izomból állt össze. Mellette a falon, szemgolyók lógtak ott, ahol a kulcsoknak lett volna a helye.
Üveges tekintettel bámultam magam elé, és a bosszúmon agyaltam. Hiszen más dolgom nem lehetett. Mindenki ellenem volt. Max… Marcus… Ace… Sagat… Erik… és a többi szemét is! Az úgynevezett lakótársaim a múltok alaposan elbántak velem. Már éppen beverni készültem a Kiscsipasz orrát, mikor Tré, Ace, és Mike lerohant. Elkapták a torkom és karjaim, majd a földnek szegeztek. Egy az egyben erősebb vagyok náluk, de hármójuk összesített erejük, akkor sok volt. Igyekeztem szabadulni a fogásukból, de még időben rám akasztották a bilincset. Az pedig tette a dolgát. A lánc hirtelen megfeszült, majd hatalmas sebességgel visszahúzott a szobámba, a falnak szorított, majd a csuklóimon, nyakamon, és a szabad bokámra is csattant egy-egy eltörhetetlen bilincs. Órákon keresztül dühöngtem a falnak szegezve, minden éghetőt felégettem a környékemen.
Még ma is emlékszem, hogy milyen csodálatos érzés volt, mikor először sikerült levetnem a bilincset, és visszaszerezni az igazi testem. Első dolgom volt a szobámba száműzni a testem ellopó, s kisajátító Max-et. Majd nekiláttam, hogy bosszút álljak az egész világon. Ám a rohadékoknak köszönhetően sohasem jutottam eléggé messzire. Ezért is törtem a fejem, valami olyan megoldáson, ami nem csak hosszú távú lenne, hanem végleges is. Ugyanis már régen idejét láttam, hogy kiszabaduljak a börtönből és vissza se nézzek. Újra magamnak akartam a testem. Ki akartam szabadulni ebből a fantáziapokolból.
Felálltam a székből, és vízszintesen suhintottam egyet a levegőben, mire a szobám apró kockákra hullott szét, amik lezuhantak a sötétségbe. Néhány pillanatig csupán a feketeség közepén ácsorogtam, majd rövidesen fentről új, egészen más színű kockák zuhantak le körém. Az új építőelemek maguktól megtalálták a helyüket és egy olyan hely alakját vették fel, melyben tartózkodni szerettem volna.

*

- Ez a patkány meg mi a sz*rt akar?!
-Mirror Deflection!
Hirtelen egy furcsa érzés villant át rajtam, valami megfoghatatlan, valami megmagyarázhatatlan. Egy utat láttam. Egy utat, ami megszabadított a börtönömből, és kivezetett. El sem akartam hinni, hogy hosszú évek szenvedései hirtelen véget értek. Tüdőmet újra friss a szabad levegő oxigénje töltötte meg. Újjászülettem, itt és most! Újra élni akartam a saját életem, de immáron örökké. Szabad voltam, és újra a régi testemben tartózkodtam. El sem akartam hinni, hogy ez így megtörténhetett, de mikor megtekintettem a hasonmásom a földön fekve elképesztően megörültem. Egy harsány kacajt hallattam, majd odamentem hozzá és leguggoltam. Max felpillantott rám és arcáról a meglepettség úgy sütött, mint a kék égbolt déli napja. Az eddigi jókedvem elképzelhetetlen magasságokba emelkedett. Elvigyorodtam.
-Helló, Maxi! Végre felébredtél! Ideje volt már!
Megragadtam a fejét és belevertem a földbe, majd a fogást megtartva felemeltem és az egyik oszlophoz csaptam a piti kis tolvajt. Ezzel kezdetét vette egy olyan eszelős csata, mely kifejezetten a kedvemre volt. Végre korlátok nélkül harcolhattam, nem kellett arra figyelnem, hogy a lánc visszaránt, vagy a többiek közbeavatkoznak.
Max megmutatta, annak ellenére, hogy sorkosz a segítségemet kérte a harcokban, nem is olyan béna, bár még így is szánalmas volt. Korábban csakis azért segítettem neki, hogy a testem megóvjam. Volt olyan, hogy mikor már azt hittem, hogy győztem, akkor valahonnan újra erőt nyert és egy sarokba szorított veszett ragadozó módjára támadásba lendült. A katedrálist abszolút nem kíméltük. Míg én élvezetből, kedvtelésből, bosszúból harcoltam, addig ellenfelem a nyomorult életéért. Ám hiába élvezetes és izgalmas egy harc előbb, vagy utóbb megunja az erősebb fél és eljön az a pillanat, mikor befejezi.
Gondoltam az érdekesség kedvéért egy olyan mutatvánnyal ölöm meg, amit ő még sohasem látott. A lángokból készült lándzsával készültem végezni vele, mikor az a nyamvadt Probolus csapdába csalt és bezárt egy ketrecbe.
- Még egyszer nem! Engem nem zártok be többé! – a városokat romboló viharok tombolása semmi volt, az én ekkori dühömhöz képest.
Semmiképpen sem akartam újra visszajutni oda, ahonnan csupán alig egy órája szabadultam. A bal alkarom feláldozva kitörtem a ketrecből, és kezdetét vette a végső összecsapás. Bal karom hiányát megéreztem a harcban, de nagy hátrányt nem jelentett számomra. Már kezemben volt a győzelem, mikor a tolvaj aljas módon a volt lakótársaim segítségét kérte. Mindannyijukat le tudtam győzni egy az egy elleni csatában, az összes cselüket ismertem, de összesített, és variált támadásaikkal kikezdtek velem. És egy végzetes pillanatban aláhagyott a figyelmem és bekaptam egy végzetes támadást a lábaimra. Úgy elterültem, mint egy krumplis zsák. Max rövidesen felettem termett és Tré segítségével egy végzetesnek szánt, aprócska szúrást ejtett a nyakamon, majd távozott egy díszes kíséretben.
A katedrális kezdte megadni magát, és lassan az én testem is végzetes erőveszteséghez ért.
~Nem! Nem érhet így véget! Azért sem döglök meg! Kicsinálom a világ összes rohadék korcsát! Felégetek magam után mindent!
Ekkor egy ismerős szagot éreztem meg a levegőben. A szag tulajdonosa felém hajolt, és sebeim egy rögtönzött mágiával meggyógyította. Erőm egy része azonnal visszatért, ami bőven elég volt, ahhoz, hogy elkapjam a rohadék torkát.
- Te tetű! Mondj egy okot, hogy ne öljelek meg itt és most! – fenyegettem Marcust, aki éppen próbált a szorításomból szabadulni.
- A katedrális… omlik… járni pedig nem tudsz! – nyögte ki, mire azonnal elengedtem.
- Nagyjából elfogadható érv. – Marcus felsegített, és kivitt a katedrálisból, ami azonnal összeomlott, amint kiértünk.
- Hogy a rákba kerülsz ide? – kérdeztem ingerülten.
Választ nem kaptam, mert ekkor egy sötét, idegen alak közbeszólt, egy érdekes ajánlattal. Végighalhattam a kecsegtető ajánlatot, ami mindkettőnk számára hasznosnak tűnt, és végül nem is utasítottam vissza ezt a páratlan ajánlatot.