Ovan Sandinger

Név: Ovan Sandinger
Nem: férfi
Életkor: 20 év
Mágia: Elemi mágus (homok)
Klán: Lamia Scale
Kinézet: Fekete haja van, aminek hossza pont olyan hosszú, mint a a szakálláé és a pajeszáé, gyakorlatilag olyan, mintha a haja körbenőtte volna az arcát. Szénfekete napszemüveget hord, ami teljesen össze van karcolva. 178 cm magas és viszonylag jó kondiban van, de nincs megelégedve magával.
Jellem: Született pesszimista, képes bárki jókedvét elrontani.Gyakran órákig ül és a kezében létrehozott miniatűr homokvihart bámulja.
Felszerelés: Rengeteg zsebe és dugihelye van, ahol különféle vallási tárgyakat tart (gyakorlatilag minden vallásban hisz, a biztonság kedvéért), a szíve fölött lévő zsebben egy ónixkőből faragott sast tart és van egy 10 cm átmérőjű fekete gömbje, ami hihetetlenül lassan gurul.


Előtörténet
Egy isten háta mögötti kis faluban születtem, melynek nevére nem tudok, és nem is akarok emlékezni. A környék olyan volt, mint egy oázis, kár, hogy mi már nem fértünk bele. Kicsiny, roskadozó viskónk az oázis szélén, leginkább a Szaharára emlékeztető helyen állt.
Szüleim földművesek voltak, de a kertben termő élelem nekik se volt elég, nemhogy még bevételt is kelljen szerezni belőle. Talán ezeknek is köszönhető, hogy anyám belehalt a szülésbe. Apám sajnos nem volt képes egyszerre gondozni engem és két ember helyett művelni a földet. Gyerekkorom szomorú volt és magányos. Apám úgy döntött, hogy engem helyez minden fölé,de bár ne tette volna. A sok munka teljesen kikészítette, és még nem voltam 7 éves se, mire magához hívta őt az úr. Mivel a ház nem az enyém volt, ezért a hatalmasak nem is teketóriáztak, és nagy kegyesen kitették a szűrömet. De úgy tűnt a szerencse átmenetileg mégis mellém szegődött egy rókavadászat formájában. Még mindig apámat gyászoltam amellett a kis sír mellet, melyet éjt nappallá téve kapartam neki a folyóhoz közeli temetőben, mikor meghallottam néhány vadász kiáltását:
-Szagot fogott, gyertek fiúk, szagot fogott!
-Remélem ez az a dög, amelyik a főúr csirkéit lopja.
-A hozzá tartozó jutalom miatt, ugye Val?
Val, mint később kiderült, egy rendkívül nagydarab, tetőtől-talpig szőrös, és szerencsémre, rendkívül hangos volt. Bár az üldözők hamar eltűntek a szemem elől, Valnak hála akár 1 mérföldről is megtaláltam volna őket.
Bár a csapat hamar eltűnt a szemem elől, nem esett nehezemre rájuk találni, amint nagy örömkiáltások közepette kiirtották a rókacsaládot. Már vagy 5 perce kuksolhattam az egyik fa tövében, mikor a vadászkutya megint jelzett, csakhogy ezúttal engem sikerült megtalálnia. Erre rögtön felkapták fejüket a legalkalmasabb kocsmáról vitázó vadászok és újabb vad reményében egyenesen engem vettek üldözőbe. Ezeket az emlékeket már igyekeztem rég elfelejteni, de úgy tűnik ragaszkodnak hozzám. A rajtam landoló és engem harapdáló vadászkutya, a röhögő vadászok, akik úgy rugdostak engem, mintha egy zsák krumpli lennék és jót derültek fájdalmamon. Végül pedig Val, aki megnyugtatott, miután a többiek távoztak, és magával vitt.
Innentől kezdve a vajszívű behemót oldalán nevelkedtem, aki, bár sok esze nem volt, mégis sikeresen gondoskodott étkeztetésemről és taníttatásomról. Utóbbit úgy sikerült megoldania, hogy minden szombaton és vasárnap becsempészett a főúr villájának kertjébe, ahol mindig nagyon nagy csendbe kellett ülnöm a főúr fiának ablaka alatt. Erre azért volt szükség, mert hétvégén házitanító járt a fiúcskához, aki történetesen nagyon szerette a friss levegőt, úgyhogy az ablak mindig nyitva állt. Így tanultam meg az írást-olvasást (hála a nagy táblának), majd később a bonyolult tudományokat, mint a matematika vagy csillagászat. Szerencsémre a fiú elég értetlen volt, így aztán a tanító mindent többször elismételt neki, úgyhogy még nekem is maradt időm felfogni a dolgokat.
13 éves múltam, mikor egy forró nyári napon a fiú megütötte a 12 éves kort, és elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy szembeszálljon apjával, és varázslónak akarjon tanulni. Drága apukának persze esze ágában se volt elengedni a fiút, úgyhogy azon vettem észre magam, hogy most már tanító helyett egy mágus járt a csemetéhez, és mindig duzzadó zsebekkel távozott.
Miután Val is megtudta a dolgot őszinte megrökönyödésemre bejelentette, hogy ezentúl kötelező lesz eljárnom megszokott ablakom alá, majd úgy nézett rám, mintha máris a világ legnagyobb varázslója állna előtte. A fiú szélmágiát tanult, és meg kell mondjam, nem valami sikeresen. De hozzám képest zseniálisnak volt mondható. Éreztem, ahogy az energia áramlik az ereimben, hatalmas energia, de képtelen voltam bánni vele. Mintha a levegőt markolásztam volna, egyszerűen kiröppent a kezeim közül. Ennek ellenére tovább folytattam a gyakorlást, de ugyanakkora sikerrel. Bár már rengeteg mágikus energiát voltam képes felhalmozni magamban és felszabadítani, a szél elemmel nem sikerült soha összeegyeztetnem.
Egyszer azonban, mikor kinn ücsörögtem a homokdűnéken hirtelen előtört belőlem az düh, amit sikertelenségemnek sikerült fölhalmozni bennem. Egy képet láttam a homokban, melyen megszégyenülten állok a könnyező Val mellet. Erre elkeseredett kiáltást hallattam és teljes erőmből beleütöttem a homokba, és rájöttem, hogy a kép nem csak képzelgés volt. Hiszen ott éreztem minden rücskét az öklöm alatt! Én tettem volna? De hogy, hiszen ez lehetetlen?!?
De sors ez nem hagyta ennyiben. Miközben ott álltam teljesen lebénulva a homokszemcsék elkezdtek az öklöm felé áramlani, nem kisebb megrökönyödésemre. A sors iróniája, hogy pont a szülőföldem mutatkozik meg a mágiámban. Val természetese ezt kitörő örömmel fogadta, hiszen sosem hallott még homokmágusról, ugyanúgy, ahogy a környék többi lakója sem.
A homok elem nagyon engedelmes volt, egészen olyan, mintha egy új háziállatot sikerült volna szereznem. Bár továbbra is eljártam az ablak alá, már nem vettem különösebb hasznát a szélmágiának. Minden eddig tanultat átültettem a homokmágiába, ráadásul hatalmas sikerrel! Most, hogy már nem állt utamba a választott elem, a varázstudományom egyre nagyobb méreteket öltött. A homok,a szélhez hasonlóan könnyed volt, de viszont érezhető. Máig nem élvezek semmit jobban, mint a homok finom tapintását a bőrömön.
Később kedvencemből a társammá vált. Nem kihasználtam, hanem inkább kértem segítségét. 15 éves voltam, mikor elkezdtem alkotó mágiára is használni a homokot. Talán nem meglepő, de ez sokkal nehezebbe ment, mint az egyszerű irányítás, de hála Val támogatásának, bár nehezen, de sikerült vennem az akadályokat. Eközben erőmmel együtt kalandvágyam is egyre csak növekedett. Felnőtté válásom alkalmakor, ami nálunk 20 év, könnyes búcsút vettem Valtól, aki apám helyett apám volt, és nekivágtam a nagyvilágnak.
Azt mondják, a sivatagon átkelni lehetetlen. Pedig én kifejezetten élveztem! A homok nappal fedezéket, este nyughelyet ad a vándornak, és aki szemfüles, az még vizet is találhat. Így hát már harmadik hete mendegéltem békésen, mikor nagy homokviharba ütköztem, és mondanom se kell, esélyem se volt elmenekülni. A pillanat hevében Úgy döntöttem, hogy szembeszállok a fenevaddal. A harc sokáig elhúzódott, végül felemésztette minden varázserőmet. Az utolsó amire emlékszem, hogy egy nagyobb széllökés felkap és háttal az egyik dűne felé hajít.
-Gyertek, gyertek, asszem látok valamit!
-Ó a szerencsétlen, milyen szörnyű vég!
-Ne keseregj már megint te haszontalan, inkább gyere és segíts!
-Húzzátok fiúk!
-Nézzétek a mellkasát, hisz még lélegzik! Ilyen egyáltalán lehetséges?!?
- Ó minő kegy!
-Jaj fogd már be.
Hat kar ragad meg és rátesz valamiféle vászonra, melyről úgy tűnik, hogy egy sebtiben összeeszkábált hordágy. kis emelkedés, majd rázkódás. Visznek. Újabb emelkedés, ezúttal hová? Nagy nehezen kinyitom a szemem. Tőlem jobbra és balra egy-egy ember tevén. Úgy tűnik épp nem látnak engem, talán túlságosan leköti őket az út. Addig is alaposan megszemlélem őket. Hosszú, fehér ruhadarabokba vannak becsavarva, mely alól, mint az éjszaka sötétlik ki fekete bőrük. Vállukon vízzel teli kulacsok. Az egyik most felém fordul. Valószínűleg nagyon ki lehetek száradva, mert rögtön lenyomja a kulacsot a torkomon. Mohón iszom ki a friss vizet, majd egy kis fejrázással jelzem, hogy elég volt. Ezután kérdésekkel bombáz:
-Ki vagy?
-Honnan jöttél?
-Merre tartasz?
-Hogy élted túl?
-Egyedül voltál?
- Va...va...varázsló vagyok..
Sajnos ennél többre már nem telik tőlem, eldől a fejem, én pedig álomba zuhanok.
Megint felébredek, a helyszín ezúttal egy tágas épület belseje, hosszasabb megfigyelés után arra következtetek, hogy ez egy amolyan varázslócéh, amikről már sokat hallottam. Megmentőim még mindig engem cipelnek, ráadásul még ugyanabban az öltözék, úgy tűnik nagyon siettek. Csak arra volt idejük, hogy maszkjukat levessék, arcukról aggódás tükröződik. Ennyire súlyosan megsérültem volna?
Nem sokkal később két új arc tekint le rám, egy idős varázsló és fiatalnak mondható nő. Arcukon jól látszik, hogy igenis ilyen súlyosan sérültem meg. Most az öreg kérdez:
-Ki ez és miért ide hoztátok?
-Uram, ő nem egyszerű sérült, hanem varázsló!
-Hol találtatok rá és mégis mi a pokol történt vele?!?
-A sivatagban találtuk egy tornádó után. Minden bizonnyal úgy tűnik, hogy szembeszállt vele.
-Mester, ebben az esetben azonnal a gyengélkedőre kell vinnünk!
-Vigyétek gyorsan, vigyétek!
A csoport gyorsan megindul, csak a mester marad hátra. Még hallom, ahogy töpreng:
-Szembeszállni egy tornádóval...egyszerűen őrület...
Nem tudom mennyi idő telt el azóta, de legközelebb felkeltem már egy nagy, puha ágyban voltam gézzel betekerve tetőtől-talpig. Egyedül a hasamon volt egy kis szabad folt, de már ezt is díszítette valami, ami fejjel lefelé egy halszerű tetoválásnak tűnt. Gondoltam felülök és alaposabban megszemlélem, de a hátam egy nagy roppanással jelezte, hogy ő egyáltalán nem így gondolja. Valószínűleg elég hangos lehetett, már pillanat múlva az előbb látott nő ott termett az ágyam mellett és visszafektetett.
-Mi ez? -kérdeztem, kicsit előrehajtva a fejemet.
-Ó, hogy az. A cég jele. Csak nem képzelted, hogy hagyunk elmenni egy olyan valakit, aki túlélt egy homokvihart.
Mosolyogva hajtottam vissza a fejem. Úgy tűnik megtaláltam azt a kalandot, melynek keresésére indultam.