Max DeLuise

Név: Max DeLuise
Nem: Férfi
Életkor: 23
Mágia: Sárkányölő (Tűz)
Klán: -
Kinézet: Középmagas, az átlagosnál masszívabb testalkat, szőkés-barna haj, aranybarna szemek. Előszeretettel hagyja szabadon felsőtestét, amit titokzatos jelek díszítenek. Fekete halásznadrágot hord, amin több zseb is van. A nadrágja övére egy lánc van téve, amit olykor harcban is használ.
Jellem: Még kilencéves korában a kialakult felszínes skizofréniája miatt gyakran az ellentétek embere.
Felszerelés: Egy átlagosnak kinéző lánc, amit még Arthur-tól kapott, ezt a láncot előszeretettel használja a harcokban is.

Változás utáni külső: A korábbinál valamivel hosszabb, fekete haj. Egész testén sebek, hegek és forradások találhatóak. Szeme színe az aranybarna és a vérvörös elegye. Napbarnított bőr. Egy hosszú, sötétszürke kabát, amit gyakran a vállán hord, mintha valami köpeny lenne. Ujjatlan kesztyű anilin-bőrből. Valamint szakadt fekete nadrág és csizma.

Az én történetem

Fogalmam sincs, hogy hol és mikor születtem, de ezek engemet soha életemben nem is érdekeltek. Számomra ezek hasztalan és fölösleges információk lettek volna, így soha nem is kérdeztem apámat, ő pedig mivel soha nem is kérdeztem nem is hozta fel soha.
Édesanyámat nem volt alkalmam megismerni mivel születésemkor meghalt. Édesapám pedig annyira imádta a munkáját, hogy engemet is már csecsemőkorom óta magával cipelt. Apám mellesleg abból élt, hogy a hősök cselekedeteit dalba foglalta és azt az egész világon szétkürtölte vagy könyveket írt róluk. Persze mindig voltak olyan „hősök” akiknek ezek a történetek nem tetszettek és apámat el akarták hallgattatni. Az első emlékem, ami már megmaradt a fejemben az éppen valami ilyesmi volt.


Éppen harmadik napja volt, hogy már betöltöttem a negyedik életévemet. Apám a főtéren adta elő legújabb szerzeményét, míg én értetlenül bámultam a közönségét és őt. Emlékeim szerint meglehetősen fülbemászó és izgalmas dalt írt egy hős cselekedeteiről. De mégis akadt valaki, akinek ez nem tetszett, sőt ketten voltak!
- Héj, DeLuise! Most megbánod, hogy ma felkeltés és gitárt ragadtál! –kiáltott egy tipikus lepukkadt „hős”, apámra.
Édesapám rögtön abbahagyta az előadást, a tömeg pedig jéggé dermedt. Mindenki várta, hogy most mi fog történni. Én eközben odasétáltam apámhoz.
- Fiam, kérlek, hozd a tarisznyát! –szólt apám, teljes higgadtsággal.
Én szó nélkül teljesítettem édesapám kérését, odavittem a tarisznyáját, ami már tele volt pénzel. Mikor odaértem a tarisznyával hozzá, apám megragadott és a vállára kapott, majd rohanni kezdett. A tömeg megnyílt előttünk, így könnyedén kijutottunk, de meglepetésemre édesapám egy zsákutcába menekült. De nem butaságból tette, hanem mert készült valamire. Letett a földre, a hátáról levette a gitárját és nekem adta azt, majd rám mosolygott.
- Max, most jó volna, ha egy kicsit elfordulnál, amíg apa elbeszélget ezzel a két bácsival!
- Rendben apa!
Alig mondtam ki a válaszom már hátat is fordítottam. Innentől már csak a hallásomra támaszkodtam. Ha pedig jól hallottam, akkor, megérkezett a két férfi is, és obszcén szavakkal sértegetni kezdték édesapámat, de ő csak kinevette őket, majd dulakodás zajait hallottam. Pofonok, öklösök és rúgások csattanását hallottam. Éppen meg akartam nézni mégis mi folyik, de ekkor valaki felordított, majd elhallgatott, pár pillanattal később már faládák törése hallatszott, amit egy gondtalan nevetés követett. Talán kettő szempillantásnyi időre megijedtem a gondolattól, hogy szeretett atyám csúfos véget ért, de az előbbi nevetés túlzottan ismerős volt.
- Jól van Maxi! Most már minden rendben, idefordulhatsz!
Édesapám állt előttem, mögötte az egyik kritikusa a földön hevert, míg a másik ládák között feküdt. Itt valami oknál fogva beleszerettem édesapám életmódjába. Megtetszett, hogy idegenek tucatjai állnak körbe és örömmel hallgatják történeteimet, amiért még fizetnek is, ha olyan a kedvük és, ha valaki kritizál vagy meg akarna ölni annak könnyedén, ellátom a baját. Ez volt az a pillanat mikor úgy döntöttem, hogy apám nyomdokaiba fogok lépni.
Atyám elvette a gitárját, amit óvatosan a hátára helyezett. Az a gitár volt a legnagyobb kincse utánam. Megigazította az öltözékét, majd megfogta a kezemet és elindultunk a következő célunk irányába, amiről halványlila fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Engem még ekkor csak az érdekelt, hogy édesapámmal legyek…


Egy éve már annak, hogy tanulom a zene és a történetírás tudományát, habár még az írás döcögősen ment. Egy számomra névtelen város éttermében ültünk, édesapám már egy hete izgatott volt. De mikor rákérdeztem, hogy mi az oka ennek, csak elmosolyodott, majd annyit válaszolt, hogy majd rájövök. habár sejtettem, hogy az a levél lehet a dologban, amit múlthét elején kaphatott. Mivel mikor elolvasta rögtön sarkon fordultunk és elindultunk ide ebbe a városba, ami nekem csak egy volt a sok közül.
A levesem közepénél tartottam, mikor két ismerős, de mégis idegen alak belépett az ajtón és egyenesen felénk jöttek. Mikor édesapám hátranézett rögtön felismerte a két alakot. A szája pedig rögtön a fülig ért. Már nagyon régen láttam ilyen vidámnak.
- Na, már azt hittem, hogy ide sem értek! Végre! Örülök, hogy olyan sok év után láthatlak titeket!
- Szia, Félix! Hát már tényleg régen láttunk! –szólt a barnahajú fickó.
Ettől a pillanattól számomra felgyorsultak az események. Kiderült, hogy a két idegen apám testvérei. A barna hajú a bátya, aki nem mellesleg egy lovagféleség volt, a neve pedig Arthur lehetett, ha jól emlékszem. A szőke hajú pedig Marcus volt, hármójuk közül ő volt a legfiatalabb, és a tűzmágiában volt jártas. A három testvér órákon át csak mesélt és mesélt, hol a gyerekkorukról, hol pedig a közelmúltbeli kalandjukról.
Arthur egy igazi fegyverforgató volt, olyan, akikről apu sokat szokott mesélni a városlakóknak. Marcus pedig egy tűzzel foglalatoskodó mágus volt, apa az ő fajtájukról is szokott írni vagy dalolni, de ők közel nem akkora hősök, mint Arthur.
Egyszerre csak pár pillanat alatt egy kérdést szegezett nekem Arthur, amire abszolút nem is számítottam.
- Max, és mégis mi leszel, ha felnősz? Mivel szeretnél foglalkozni?
Egy rövid ideig csak értetlenül pislogtam, majd erőt vettem magamon és kinyitottam a számat.
- Én is olyan leszek, mint az apu! –válaszoltam lelkesen.
- Tehát csavargó? Miért nem inkább egy harcos, egy igazi hős, akikről apád is sztorizgat.
- Én a zenét nagyon szeretem és a jó történeteket is szeretem. Már írtam is néhányat!
- Ne butáskodjatok már! Az igazi nagy hírnév, kalandok és a jövő a mágiában van! Én azt ajánlom neked Max, hogy légy egy mágus!
- Én úgy hallottam, hogy a mágusok szélhámos csalók, akiket csak a pénz hajt.
- Kitől halottad ezt?
- Az összes város lakója ezt szajkózza az utcákon.
Marcus a hír hallatán nagyon lelombozódott. De apám egy pillanat alatt visszahozta belé a jókedvet, és folytatódott a meseestjük…


Amióta találkoztam a nagybátyáimmal attól kezdve minden hónapban egyszer felbukkantak és meg szerettek volna győzni, hogy szegődjek valamelyikőjükhöz. Én bezzeg kettő éven át rendíthetetlenül hittem a csavargó krónikások életének minden jójában. Ám mikor hétévesen láttam küzdeni Arthurt, az egyik városban és, hogy utána mikor győzött mekkora dicsőséget kapott hősies küzdelmének köszönhetően, egy csapásra megváltozott az életcélom.
Én is szerettem volna olyan nagy kardforgató hős lenni, mint Arthur. Kedvet kaptam az ő életviteléhez. Szerettem volna páncélba öltözve járni és közben a kardomat a levegőbe emelni és hallgatni, hogy a nép hogyan éljenez.
Aznap este a vacsoránál, ki is jelentettem a döntésemet. Apám arcán nem jelent meg harag vagy csalódottság, talán sejtette is, hogy nem lesz belőlem az ő fajtája. Arthur nagyon megörült a döntésem hallatán, míg Marcus immáron vigasztalhatatlanul elkenődött. A vacsora hátralévő részén apám és Arthur megbeszélte, hogy nem tarthatok Arthur-al mert még kicsi vagyok és így számomra még veszélyes volna Arthur élete, de így akkor ő tart mostantól mindig velünk és tanít engemet a kardforgatásra és sok egyébre. A vacsora végeztével Marcus távozott és hosszútávra elbúcsúzott tőlünk…


Kilencedik életévemig minden szépen és jól ment. Az év minden napján szorgosan tanulgattam a kardforgatás minden apróságát. Apám pedig egyre nagyobb hírnevet szerzett magának a történeteivel, amiket bátyáról írt. Legnagyobb sajnálatomra Marcus-t már lassan kettő éve nem is láttuk. Habár mindhármunknak hiányzott Marcus szórakozottsága, mégis jól boldogan vándoroltunk a városok között. Ám egyszer minden jó véget ért, és ez is véget ért egy szörnyű éjszakán.
Éppen két falu között töltöttük az éjszakát a szabad ég alatt. Már lassan kezdtünk volna nyugovóra térni mikor a semmiből fekete öltözékes alakok bukkantak fel, akik rögtön megtámadták Arthur-t és édesapámat. A két felnőtt megalkuvást és félelmet nem ismerve harcoltak a többszörös túlerővel szemben. Eleinte féltettem őket a túlerő miatt, de mikor láttam, hogy a támadók nem jelentenek sok gondot nekik megnyugodtam. Mikor már csak egy féltucatnyi támadó maradt, apám élettelenül összerogyott, majd őt követte Arthur is. Fel nem tudtam fogni, hogy mégis mi történt velük, de valahonnan tudtam, hogy semmi jó nem lehetett. A támadók életben maradt tagjai minden további tétovázás nélkül távoztak. Én pedig így ottmaradtam egyedül a két hulla között. Legszívesebben a támadók után mentem volna, de nem volt erőm hozzá. Az érzelmeim nem engedték, a szívem majdnem kettészakadt a fájdalomtól, a könnyeimtől pedig már alig láttam. Annyi erőt még tudtam venni magamon, hogy apámhoz sétáljak. Ráborultam az élettelen testére és csak sírtam, ahogyan csak tudtam. Talán már több órája is ott zokoghattam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a kimerültség erőt vesz rajtam és átlök az álomvilágba.
Reggel arra ébredtem, hogy Marcus rémülten rángat, és azt kérdezi, hogy mi történt. Szomorúan rádöbbentem, hogy mégis valóság volt, nem pedig álom. Elmeséltem mindent, majd Marcus szó nélkül nekiállt eltemetni testvéreit, természetesen én is besegítettem neki, mivel kötelességemnek éreztem. Miután a végső kegyeletünket is leróttuk szomorúan, da tovább indultunk.
Az út során Marcus azzal vígasztalt, hogy segít egy erős mágussá válni és úgy könnyedé megtorolhatom szeretteim halálát. Ezzel az egésszel nekem csak annyi volt a gondom, hogy eszem ágában sem volt mágussá vagy valami hasonlóvá válni. Kétségbeesésemben ara gondoltam, hogy megszököm és kalóz leszek, alapítok egy csapatot és a tengereket járom csapatommal.
Másnap nagybátyám már neki is állt tanítani, de szerencsétlenségére nem sok fogékonyságom volt a mágiára.
Talán már egy hónapja is vele utazgattam, mikor egy reggel sehol sem találtam, csak a hátizsákja volt mellettem. Kinyitottam a zsákot és ráakadtam egy naplóra. Marcus naplója volt. Ahogy olvastam szörnyű dolgokra derült fény. A legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy Marcus ilyenekre képes lett volna. Ám mikor a naplóban oda értem volna, hogy minden cselekedete értelmet nyert volna, lépéseket halottam. Hátranéztem és a nagybátyám volt az.
- Mégis miért tetted?! –kiabáltam a könnyeimmel küzdve.
- Mit? Óóó, ne. Hát beleolvastál és most már mindent tudsz.
- Miért öleted meg a saját testvéreidet bérgyilkosokkal? Miért adtál nekik mérgezett fegyvereket?
- Ezt még te úgy sem értenéd! De…
Nem vártam meg, hogy mit készül mondani a gerinctelenje. Nekitámadtam puszta kézzel, de ő azt könnyedén kikerülte, majd a földbe döngölt. Feltápászkodtam, majd ismét neki támadtam, de megint a porban végeztem. Ezt még legalább háromszor eljátszottam, majd rádöbbentem, hogy esélyem sincs. De mivel már semmiféleképpen nem akartam, az aljas nagybátyámmal maradni, berohantam a közeli erdőbe előle.
Marcus természetesen utánam jött, egy tűz alapú varázslattal könnyedén követett. Hogy megpróbáljam lehagyni, kacskaringózni kezdtem a fák között. Ennek köszönhetően, lassan de nőtt a közöttünk lévő távolság. Mikor már kezdtem reménykedni, hogy talán sikerül meglógnom, hirtelen valamiben megbotlottam. Talán egy kőben vagy egy fadarabban sikerült elbotlanom, de mindenesetre hasra vágódtam. Már eszem ágában sem volt, hogy gyorsan feltápászkodjak, sejtettem, hogy üldözőm már mögöttem állhat és készül valamire.
- Gyerünk! Kelj fel! Nem érsz nekem semmit sem holtan.
- Mégis mit akarsz tő…
A kérdésemet félbeszakította egy félelmetes üvöltés és erőteljes üvöltés, ami valahonnan a távolból érkezett. Elképzelni nem tudtam, hogy miféle szörny lehetett az üvöltés tulaja, de alaposan rám ijesztett. Velem ellentétben szerintem Marcus tudta, hogy minek az üvöltését hallottuk, mert az arcáról elképzelhetetlen félelmet olvastam le. Ilyesféle rettegést még soha senki arcán nem láttam. Marcus-nak ereje sem volt arra, hogy megszólaljon, vagy bármi mást tegyen a félelem annyira bekebelezte.
Én készültem volna megszólalni, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy nem éreztem magam alatt a talajt és nagybátyám ábrázata is csak egyre távolodott tőlem. Megrémültem. Kétségbe esésemben mindenfelé kapkodni kezdtem a tekintetemet. Rádöbbentem, hogy nem Marcus távolodik, hanem én távolodok tőle. Pontosabba szétnyílt alattam a föld és zuhanni kezdtem a feneketlen mélységbe. Már éppen kiáltani akartam nagybátyámnak, hogy mentsen meg, de akkor a föld összezárult felettem.
Tudtam, hogy elérkezett értem is a halál. Egy részem megkönnyebbült, mert így újra szeretteimmel láthattam volna apámat és Arthurt. Behunytam szemeim, fogaimat összeszorítottam és vártam a földet érést, ami hamar elérkezett…


A szemeim nem mertem kinyitni, féltem attól, hogy miféle látvány fogad majd. Hangokat nem hallottam, csak annyit éreztem, hogy valami puhán fekszem. Perceken keresztül gondolkodtam azon, hogy mégis hol lehetek.
„Talán a túlvilágon lehetek? Netalántán túléltem a zuhanást? Vagy csak álom volt az egész? Fogalmam sincs, de ha nem nyitom fel a szememet soha nem jövök rá!”
Összeszedtem minden bátorságomat és kinyitottam a szememet. Ekkor már sejtettem, hogy az álmodásos variációt kizárhatom, mivel meglehetősen sötétben feküdtem. Hogy jobban tisztába kerüljek a dolgokkal, felültem. Nézelődtem, de túlzottan sokat nem láttam a helyből ahol éppen tartózkodtam. Valamiféle foszforeszkáló gombamező kellős közepén feküdtem, amiknek a fénye egy bizonyos mértékben bevilágította a barlangféleséget, amiben éppen voltam.
„Szóval mégis életben maradtam. Most pedig ráadásul a föld alatt vagyok és kitudja, hogy hogyan lehet innen kijutni.”
Sokáig nem gondolkoztam, inkább elindultam jobbra, hogy hátha arra lelem meg a kijáratot. A foszforeszkáló gombák az egész helyet belepték, ezért a teljes sötétségtől egy pillanatra sem kellett tartanom. Talán már egy órája gyalogoltam, mikor zsákutcába jutottam. Vakargatni kezdtem a fejemet, és végül arra jutottam, hogy inkább visszafordulok és megnézem, hogy ennek a földalatti hely túlsó végével mi a helyzet. Habár sok választásom nem is volt, mert elágazásba sehol sem botlottam. Fogalmam sem volt már róla, hogy mennyi ideje gyalogoltam, de ismételten egy zsákutcába jutottam. Dühömben egy hatalmasat ütöttem az előttem lévő falba. Fájdalmat nem éreztem, mivel azt elnyomta bennem a kétségbeesés és a keserűség egyvelege. Szembesültem vele, hogy ezen a helyen fogom a halálomat lelni. Csak az a reményem maradt meg, hogy az az aljas Marcus egyszer csak rám akad itt és kijuttat innen. Ebben a helyzetben még neki is csak örültem volna a tettei ellenére. Élelemre gondom nem volt mivel gombából volt bőven, csak folyadékot nem leltem sehol, ami szintén aggasztott.
A barlangban töltött második napomon, viszont rájöttem, hogy a gombák közül a kisebbek igen lédúsak és azokat kifacsarva tudok folyadékhoz jutni. Mivel egy földalatti barlangban rekedtem, amiből nem volt kivezető út, és csak foszforeszkáló gombák voltak az egyetlen társaságom, hamar megtalált az unalom. Én pedig, hogy mégis valami hasznosba kezdjek edzeni kezdtem, az összes lehetséges edzésfajtát alkalmaztam, amit csak tudtam. Már az első egy hét alatt észleletem is, hogy mekkora fizikai változáson ment keresztül a testem.
Ahogy talán már a hetek egyre jobban teltek, fokozatosan egyre magányosabb is lettem és egyre jobban elkeseredtem. Lassan kezdtem beletörődni, hogy abban az elátkozott barlangban fogok meghalni. Az időérzékemet ekkora már teljesen elvesztettem. Így csak nevetséges tippjeim voltak, hogy hány hete lehettem egyedül a barlangban. Ám egy napon elérkeztem életem egyik legmeghatározóbb pillanatához.
~Ez nagyon gáz! Ideje volna már kijutnunk innen!
Az emberi szó hallatára felkaptam a fejemet és reménykedve nézelődtem, hogy meglássam a hang tulajdonosát. Ám sehol nem láttam senkit.
- Ki vagy? Merre vagy?
~Hát, hogy ki is vagyok, arra csak egy nagyon bonyolult választ tudok adni. De arra, hogy hol vagyok egyszerű a válaszom! Természetesen a fejedben.
- Uram istenem! Hát megzakkantam.
Csak pár alvással azelőtt kezdtem arra gondolni, hogyha még huzamosabb ideig egyedül maradok, szép lassan bekattanok. De legalább ettől a naptól kezdve mindig volt kivel beszélgetnem akármit is csináltam. Habár Ace azt mondta, hogy nem kattantam be, és ő csak az elmehasadásomnak köszönhetően tud velem külön személyiség ként beszélni, de valójában ő is én vagyok. nekem ez még akkor is megőrülés egy fajtájának tűnt, hiába is magyarázott nekem Ace. Habár lehetett benne valami, mivel észrevettem, hogy a dolgokhoz való hozzá állásom jelentősen megváltozott. Már nem tudtam semmin sem egyszerre mulatni és szomorkodni, mint régen volt, amikor a helyzetem ellenére én voltam a világ legboldogabb embere, és olyan is volt mikor nem érdekelt semmi csak az, hogy legközelebb is felébredjek.
Az ébrenléteim ezen túl azzal telt, hogy Ace-el beszélgettem és közben edzettem vagy éppen ettem. Nem voltak valami izgalmasak az ébrenléteim, de mást nem tudtam csinálni…


Ám egyszer furcsa dolgokra ébredtem. Zajokat hallottam, és talán valami apró szellőcskét is éreztem, ami átjárta minden porcikámat. Felnyitottam a szememet, és a kék égboltot láttam. Végigfutott az agyamon, hogy csak álmodtam az egész barlangos dolgot vagy éppen most álmodok. Felültem, hogy körül tudjak nézni. Az elém táruló látványtól először majdnem a nadrágomba vizeltem. Egy óriási sárkány feküdt előttem és nézett velem farkasszemet. Nem tudom, hogy mihez gyűjtöttem össze az erőmet, talán azért mert futásra készültem, vagy azért mert éppen ordítani akartam ijedtemben.
- Ugyan kölyök, erre semmi szükség! Nem akarlak bántani!
- Miiiiii! Te tudsz beszélni?
- Sárkány vagyok, nem pedig hangya! De még mielőtt bármit is kérdeznél, a nevem Sagat.
Miután én is bemutatkoztam, ami persze fölösleges volt, mivel a sárkány tudta a nevemet és azt is, hogy pontosan mik történtek velem. Ezt persze nem hagytam szó nélkül, de a félelmetes lény csak annyit mondott, hogy az már számomra nem fontos. Természetesen nem is mertem vele vitába szállni. Ezek után Sagat elmesélte, hogy pontosan mik is történtek velem. Nem egészen fél évet töltöttem egyedül a barlangjába bezárva. Ahová ő zárt be, hogy próbára tegyen, a próbát meglepetésére kiálltam. Így úgy határozott, hogy segít annak érdekében, hogy nagy harcos lehessek. Én reménykedtem, hogy igazi lovagot farag belőlem, de ő nem így gondolta. Ő is a mágiával kezdett terhelni. Mivel féltem a haragjától, belementem a dologba, úgy is tudtam, hogy a mágiára nem vagyok túlzottan fogékony, így valószínűleg hamar le fog rólam tenni.
Sagat egyik fő kitűzése az volt, hogy minél hamarabb rájöjjünk, hogy valójában melyik elemre vagyok a legfogékonyabb. Egy hét után kiderült, hogy a tűz áll hozzám a legközelebb. Ekkor kezdtem aggódni, hogy mégis mágus leszek, mert nem is haladtam olyan rosszul a mágia tanulásával, de nem is voltam egy őstehetség.
Reményeim abszolút szertefoszlottak, mikor a sárkány egy teljesen másféle módszerrel kezdett tanítani, mint anno Marcus. A nagybátyám módszere számomra teljesen idegen volt és logikátlan. Ezzel szemben Sagat olyan pofonegyszerű technikával tanított, hogy talán még egy tipegő is megértette volna a lényegét. Napról napra egyre közelebb kerültem a tűzhöz, egyre merészebb dolgokat tudtam művelni a mágia segítségével. Természetesen fokozatosan, de szertefoszlottak az álmaim, hogy lovag vagy kalóz leszek. Beletörődtem, hogy az életemben semmi sem alakul úgy, ahogyan én akartam…


Már több hónapja a sárkánnyal éltem, mikor már nem bírtam tovább és feltettem egy kérdést, ami már régóta furdalta az oldalamat.
- Figyelj, Sagat! Te egyáltalán miért is vettél magad mellé?
- Hát nagyon magányos voltam, és meg is sajnáltalak. –felnevetett a maga különös módján.
- Hogy lettél volna magányos? Hiszen ott van az a barátod, aki megnyitotta a földet alattam és bezárt a barlangodba.
- De ő nagyon ritkán látogat meg.
- Hát ez valóban igaz! Még sosem láttam. De most komolyan csak unalomból vettél magad mellé?
- Dehogy! Ne butáskodj már! Mikor megláttam, hogy az a tűzmágus kergetett, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendjén. Akkor éppen velem volt Erik is, vele pedig muszáj voltam segíteni rajtad.
- Szóval akkor te meg sem akartál menteni?
- Eleinte eszem ágában sem volt. De mikor bezártunk a barlangba és figyelemmel követtem, hogy miket csináltál és persze Marcus-t is kifaggattam, már teljesen más véleménnyel voltam rólad.
- Mégis miféle véleménnyel? És mit csináltál Marcus-al?
- Marcus-t elengedtem, miután elmondott mindent. Az pedig, hogy mi a véleményem rólad nem igazán fontos.
Sagat ábrázata soha nem volt túlzottan árulkodó, de most talán felismertem valamit rajta. Ez az apró rezzenés, amit éppen, hogy észre lehetett venni, arról árulkodott, hogy több vagyok számára, mint egy haszontalan tanítvány. Ez az érzés kezdett kölcsönössé válni. Minden nappal egyre egyre jobban úgy éreztem, hogy Sagat, ha nem is apám helyett apám, de lassan kezdett a szívemben egy olyan helyet elfoglalni, mit szeretett Arthur nagybátyám…


Vidáman ébredtem, de ez a vidámságom eloszlott, mikor kinyitottam a szememet. Ismerős látvány fogadott, túlismerős. A nem oktalanul utált barlangban találtam magamat. Gyorsan felpattantam és körbenéztem. Körülöttem csak a gombák fénye világította meg silány módon a helyet. Kizártnak tartottam, hogy nem lettem hullasápadt. Végigfutott az agyamon, hogy csak álmodtam az eltelt kettő évet, amit Sagat-al töltöttem. Kétségbeesettel elindultam az egyik lehetséges irányba. Futottam, ahogyan csak tudtam, míg el nem értem az út végét. Most nem az a fal fogadott, ami korábban. Nem volt tükörsima, sőt inkább enyhén domború volt. Megvakartam a fejemet, majd eszembe jutott valami.
- Várjunk csak! Ha csak álmodtam nem tudom ezt megcsinálni. –azzal lángba borítottam a mutatóujjamat.
Hirtelen megmozdult az előttem elterülő akadály. Nem sokkal pedig Sagat jelent meg a helyén, arcán huncut mosollyal.
- Haha! Mondhatom remek vicc volt.
- Én jót szórakoztam rajtad!
- És mégis mire volt ez jó? El nem tudod képzelni, hogy mennyire halálra rémültem.
- Csak egy jót akartam rajtad mulatni.
Sagat-nak mindig is furcsa humora volt, amit még kettő év alatt nem igazán sikerült megszoknom. De elismertem magamban, hogyha én lettem volna a helyében jót nevettem volna én is. Mosolyra húztam a számat és kintebb ballagtam a barlangból. valamiért hiába is akartam haragudni rá, nem sikerült. Hiszen a szememben nagybátyám helyett nagybátyám volt. Hálás lehettem neki, hogy egyáltalán segített rajtam. Természetesen nem csak hálából voltam már vele több mint kettő évet, mert már ténylegesen úgy szerettem mintha valódi családtagom lett volna. De volt egy erőteljes sejtésem, hogy már, lassan de ő is kezd hasonlóképpen tekinteni rám.


Majdnem nyolc kőkemény évig edzett és tanított a sárkány. Ezt az időt csakis az ő barlangja környékén és az erdőben bóklászva töltöttem, embereknek a nyomát sem láttam. Volt olyan, hogy meg kellett Sagat-al küzdenem, hogy felmérje mennyit is fejlődtem. Ám ezeknek mindig az lett a vége, hogy a porban fetrengtem. De mint nálam szokott minden jó véget ért egyszer. Egy csodálatos álomból ébredtem fel, de Sagat nem feküdt mellettem, ahogyan szokott. Gyorsan felpattantam, hogy megkeressem. De ez a keresés nem úgy alakult, ahogyan én azt szerettem volna. A keresgélés heteken át tartott. Keresztül-kasul bejártam az erdőt és a közeli hegyeket, de nyomát sem leltem Sagat-nak. Talán a harmadik hete lehetett, hogy kétségbeesetten keretem, mikor megfordult a fejemben a gondolat, hogy talán végleg elhagyott és soha többé nem fogom látni azt, akinek annyi mindent köszönhetek. Ezeket a gondolatokat gyorsan elkergettem, majd céltudatosan haladtam tovább.


Barátok és mindenféle ismeretség nélkül kemény volt az élet. Hiába voltam immáron egy mágus, mégis édesapám hivatását kezdtem űzni. A lopott gitárommal, jártam a városokat és régi hősök történetét vettem elő, amiket előadtam a városok főterén. Sikerem természetesen nem volt akkora, mint jó atyámnak, de annyi pénzt mégis össze tudtam szedni, hogy szűkösen, de meg tudtam élni belőle.
Egy nap, ismerős eseménysorozatba botlottam bele, egy „hős” rám kiáltott, hogy hagyjam abba az előadásomat, mert az őt sérti.
- Héj, DeLuise! Azonnal hagyd abba ezt a sértő ocsmányságot, mert különben megjárod!
- Azt kétlem, de gyere, mutass valamit! Nagyon kíváncsi vagyok.
Azzal a férfi felém rontott. Futtában előkapott egy bicskát és azzal szúrt felém. Én, hogy tudjak vele egy kicsit szórakozni csak kitértem a szúrások sorozata elől. Mikor már eluntam az egészet, kibuktattam a szerencsétlent, aki rögtön a földön találta magát. Becsületes harcos lévén megvártam, amíg felkel, de mikor már stabilan állt hirtelen előtte teremtem és megragadtam a fegyvere pengéjét. A Sagat-tól tanult képességeimnek köszönhetően, könnyedén sikerült megolvasztanom a pengét. A férfi ezt látva már tudta, hogy nagy fába vágta a fejszéjét. Segítségért is kiáltott. Válaszul megérkeztek a társai. Én itt untam meg az egészet, jobb karomat lángba borítottam. A különös összképet látva a „hős” csapat szétspriccelt. Én pedig szépen elfojtottam az előbb előhívott lángokat.
A tömeg éljenzett, habár nem úgy, mint anno Arthur-t, de nekem ez is elég volt jelenleg. A karjaimat a levegőbe emeltem, mint a győztesek szokták egy kemény párbaj után. Még élveztem volna az éljenzést, de ekkor valaki megragadta a karomat és ráncigálni kezdett valamerre.
- Hóhóó! Mégis te mit képzelsz? Mit akarsz?
- Ha jól látom, te egy mágus vagy. Gyere, elviszlek, a klánunkba ahol majd csatlakozhatsz hozzánk. Ne félj, nem verlek át! Nézd itt a klánom jele! – azzal a vállára mutatott.
Már egy ideje sétálgattunk mikor meguntam az egész némaságot és erőt vettem magamon.
- Nem hiszem, hogy csak az előző kis akcióm során tetszett meg neked a tudásom.
- Jól gondolod. Már hetek óta követlek és figyelem, hogy mégis mekkora az erőd. Sagat mondta, hogy segítsem a pályafutásodat. Az öreg tudta, hogy nem fogsz túlzottan nagy lelkesedéssel belevágni a nyomozásba. Én pedig úgy gondoltam, hogy mivel ügyes mágussá nőtted ki magadat, beszervezlek a klánba, aminek én is tagja vagyok. Persze ezt mikor Sagat-nak mondtam ő is bólogatott hozzá. Egyébként sem árt még egy ügyes mágus a klánba, elvégre belőlük sosem elég!
- Gondolhattam volna, hogy Sagat az eltűnése után is piszkálni fog, valahogyan. Ha már itt tartunk, te honnan ismered, és hol van most?
- Az egy hosszú történet, hogy honnan ismerem, így inkább nem szeretnék belekezdeni. Úgysem tudnám befejezni addig, amíg a klán házhoz, érünk. Azt pedig én sem tudom, hogy hol van jelenleg. Gondolom neked is feltűnt, hogy Sagat kifejezetten titokzatos volt.
- Ezzel most nem mondtál sokat. De mikor beszéltél vele és hol?
- Talán négy hónapja beszélhettem vele utoljára. Azóta nem hallottam felőle.
- Szóval Sagat-ról te sem tudsz igazán sokat?
- Pontosan! Az emberek közül talán te tudsz róla legtöbbet, elvégre majdhogynem nyolc éven át vele voltál minden áldott nap.
- Nehogy azt hidd, hogy olyan sokat mesélt nekem! Már a hócipőm is tele volt a sok titokzatoskodásával az első közös év után. Szóval bele se gondolj!
- Nézd csak! Az út végén velünk szemben az a nagy épület. Oda tartunk.
- Ha már itt tartunk. Most mégis mi is ez a klános bohóckodás? Sagat mesélt erről, de nem igazán sokat.
- Ha egy valamire való mágus akarsz lenni, akkor mindenképpen kell magadnak találni klánt. A miénk pontosan neked való lesz! Szóval csak nyugi! De Sonja úgyis el fog mondani mindent. És Sagat is nagyon jó ötletnek tartotta, hogy csatlakozz hozzánk!
A válasza után már nem igazán volt kérdésem. Inkább belevesztem gondolataimba, elgondolkodtatott, hogy Sagat mire is volt olyan titokzatos elvégre több éven át vele éltem. Persze az utamba került klán is felkeltette immáron az érdeklődésemet.
„Szóval Sagat azt akarja, hogy beálljak egy klánba? Hát jó, legyen! Elvégre sohasem bántam meg, ha engedelmeskedtem neki.”
A rejtélyes idegen egy hatalmas épületig ráncigált, az ajtaján pedig hetykén betaszított. Odabent egy különös társaság fogadott. Egy hölgy elém lépett a semmiből, és körülbelül öt perc alatt összefoglalta, hogy mibe is rángatott bele a fickó, aki idehozott. A klán neve nem más volt, mint Quatro Cerberus. Ez nekem nem mondott semmit, de a következő dolog, amire figyelmes lettem, hogy a lány megkérdezte, hogy hová kérem a klán szimbólumát. A választásom a jobb lapockámra esett. A szimbólum pillanatok alatt felkerült rám és így már hivatalos tag voltam a klánnak. Ez volt az a pillanat, mikor elhatároztam, azért fogok élni, hogy megtoroljam szeretteim értelmetlen halálát…