A kukafaló sárkányölő, és a pszihopata csillagmágus legújabb kalandja... avagy, "Most pofázzá' Tabu gyerek"!

/Az összecsapás egy alternatív síkban játszódik, ahol Tabu macskája már többre is képes, puszta lábatlankodásnál... ám ezt leszámítva, semmi sem változik./

A sziklás hágót néma csend járja át, hírével ellentétben nem sok veszélyre bukkantam. Ugyanakkor, kissé savallom, amiért Pegasus a legutóbbi vitánk eredményeképp megtagadta a hazaszállításom, és most gyalog kell átvágnom ezen a vidéken.
Száraz, poros szél tépi a hajamat, s köpenyem, miközben cipőimmel, gyerekes mozdulatokkal arrébb rugdosom az utamat keresztező, apróbb kavicsokat.
- Itt az új balek, fiúk! – Visszhangzik egy hang a kopár sziklák közt.
Hamarosan öt, jól megtermett bandita ugrik elő lesállásából, majd körülöttem egy félkört képezve, meggátolják továbbhaladásom.
- Nézzük miből élünk… egy csilivili kasza, és pár, nemesfémmel ötvözött kulcs. Add át őket, és átmehetsz… tudod, nálunk ez a vám. – Válik ki soraik közül egy majd két és fél méteres, tagbaszakadt, kopasz férfi, kinek rothadó fogairól messzire eljut poshadt szájszaga.
- Sajnálom, de ezek fontosak a számomra. Azt hiszem, teljesíthetetlen követelményeket szabott nekem… - Felelem megjátszott szerénységgel.
- Nos, akkor marad a fájdalmas módszer… - Húzzák elő fegyvereiket.
- Ha ragaszkodik hozzá… - Szegezem földnek a tekintetem, majd lerántom magamról a mozgásomat nagyban akadályozó köpenyem. – Támadjatok. – Tárom szét vigyorogva karjaimat, immáron csak egy ujjatlanban.
Első ellenfelem maga elé szegezi kardját, s határozott léptekkel meg is indul irányomba. Dőlt testtartását kihasználva jobb tenyerem ráhelyezem a hátára, majd felette átpördülve, megragadom meglepett társa karját, s alabárdját egyenesen a férfi hasfalába vezetem.
- Sajnos itt nem lehet kikapcsolni a friendly fire-t, skacok. – Jegyzem meg, hisz nagyon olybá tűnik, agyamra ment a mágikus gameboy.
Erre azonban már az általam szorongatott martalóc is felocsúd, s megpróbálja visszaszerezni fegyverét, ám egy jól irányzott könyökös, valamint egy vágás az alabárdjától gyorsan örök álomra szenderítik.
- Dögölj meg! – Ordít rám egy újabb fosztogató, hajlított élű kardjával hadonászva.
Mikor elég közel ér hozzám, egy finom mozdulattal kitérek útjából, s az ujjai közül kicsavart pengével hárítom társa próbálkozását. A két acélfegyver egy éles csattanással feszül egymásnak, ám miután szabad kezemmel ellököm magamtól a banditát, már semmi sem gátol meg abban, hogy feltápászkodni készülő társa hátát keresztüldöfjem.
Bordó vérét gyors felissza a koszos talaj, miközben én szembenézzek maradék két ellenfelemmel, akik közül az egyik még csak a kisujját sem mozdította meg az összecsapás alatt.
A bátrabb próbálkozó ismét nekem iramodik, ám miután vágása elől lehajolok, hátulról belevágok a térdhajlatába, s az így előrebukó férfit nemes egyszerűséggel hátba szúrom… ám ezúttal már nem húzom ki a kölcsönvett pengét, puszta kézzel tárulok a feltételezett bandavezér színe elé.
- Ha belegondolok, hogy pont egy Grimore Heart mágust kellett kifognunk… - Méri végig a vállamon ékeskedő tetoválást. – De mindegy most már. Embereim se hátráltak meg a harc elől, én se jutok gyáva kutyák sorára, így szégyent hozva áldozatukra.
- Mi vagy te, valami hős lovag? – Ásítok fel.
A hatalmas martalóc nem felel semmit, mindösszesen lecsatolja hátáról terebélyes pörölyét… ám ami ez után történt, még engem is meglepett. Egy lány ugrik rá a bandita hátára, a meglepetés erejét kihasználva gyors kioltva annak életét. Egy lány, akit nagyon is jól ismerek…

A mai nap is valahogy úgy indult, mint a többi. Hogy ha így kelek, mondjuk fél évvel ezelőtt, akkor egy orvoshoz megyek kivizsgáltatni magam, valami dilidokihoz. De mára már szinte természetessé vált, hogy folyamatosan kínoznak a rémálmok, reggel pedig arra kelek, hogy valamit, ami a kezembe kerül, szét cincálok, és csak akkor állok le, mikor Tango jól belém harap. Így volt ez ma is.
- Rohadék! - sikkantok fel, miközben egy újabb harapásnyommal lettem gazdagabb a kezemen. - Humánusabban is magamhoz téríthetsz, tudod.
- Persze... - válaszolja, miközben apró vigyor terül az arcára. - De így élvezetesebb, és garantáltabb a hatás is. - vonja meg a vállát, majd hátat fordít nekem, és kicsámpázik a szobából.
Ha akarnám, se tudnám pontosan jellemezni a mostani helyzetem. Egyre inkább megszállottá válok, és ennek első jelei azon a hülye estélyen jelentkeztek. Nem tudom mitől, de kezdek begolyózni. Mondjuk, lehet, hogy erre nagyban rásegít Tango morbid humora, és igen furcsa jelleme, ami akkor alakulhatott ilyenné, miközben Dead segítségével megtanult ezt-azt.
Feltápázkodom, felöltözöm, és intézem az aznapi dolgokat, miközben Tango természetesen ott sétál mellettem - két lábon.
Nagy megdöbbenés volt számomra, először, hogy beszél, majd, hogy két lábon tud járni - de ami visítást váltott ki belőlem, szó szerint, az volt, amikor megjelent egy mágikus pecsét a hátán, és a lapockáiból szárnyak nőttek ki. A végén még kiderül, hogy ez a macska őrületem okozója. Franc essen belé..
- Sugoii! - bukik ki a mellettem sétáló macskából, aki a familiárisoknak szóló bolt kirakatát nézegeti nagyon derűsen. - Tabu, nekem miért nincsenek ilyen cuccaim?
- Mert nem telik rá, kényes dög!
- Hát hogy beszélsz a tulajdon fiaddal? - biggyeszti le az alsó ajkát, mire én megforgatom a szemem. - Tán inkább magadra költenéd ezt a pénzt? - folytatja. - Bár megértem, hisz oooolyan magányos lehetsz... - vigyorodik el, mire én lecsapom.
Miközben ő tovább szidkozódik, hogy mi volt ez, én csak lemondóan sóhajtok. Azt hiszem, nem Dead lett volna a legmegfelelőbb, hogy megtanítsa Tango-t az élet rejtelmeire.

A nagy sétában gyorsan veszélyes terepre kerülünk, és én magamhoz húzom eddig mellettem lebegő macskámat.
- Innentől halkabbak leszünk. - intem le. - Azt mondják, veszélyesebbnél veszélyesebb banditák állnak lesben mindenhol, és a nagy sötét céhek mágusai is sokszor itt tanyáznak, áldozatra lesve. Oracion Seis, Tartaros, Grimoire Heart... - utolsónál a kuncogástól félrenyelek. Igaz, nagy céh, és veszélyes, de eddigi hírnökei, pardon, hírnöke nem arról volt híres találkozásainkkor, mintha meg akart volna ölni, vagy olyan hú-de-komoly sérülést akart volna okozni.
- Még hogy veszély! - szinte felordít, ezzel megtörve a békés csendet. - Nekem semmi veszé - ... - fogom be a száját, mikor meglátok magam előtt egy nem túl sok főből álló, ám de bandita csoportot, akik épp kikezdeni akarnak egy viszonylag fiatal sráccal.
- Látod, ez a végzete annak a hímnemű személynek, aki feltűnősködik! - hordom le őt, majd felugrok vele egy fára, és ő inkább repülő helyzetbe kapcsol.
A fákon, közelebb lépkedve a csataérhez egyre fogynak a kiiktatandó ellenfelek - viszont meglátok egy ismerős arcot. A Grimoire Heart legfőbb "képviselőjét", Den-t - aki nem túl nagy erőfeszítést beleadva kaszabolja a fickókat.
Intek a cicának, hogy elég lesz a repdesésből, és ha tiszta a terep, jöjjön csak utánam. Egy dolog, hogy a banditának amúgy is halál lenne a végzete - de szinte elő akar törni belőlem, egyfajta démonként, és elő is tör, a vérszomj, melynek hatásaként leugrom a férfi hátára, és karomat karddá változtatom, kicsivel kisebb formátumba, hisz az is elég, hogy megöljem őt - így is teszek.
Amint a férfi szinte megmerevedik állóhelyzetben, leugrok róla, és a lendülettel előre is rúgom, hadd feküdjön békében.
- Szia Den, rég láttalak! - vigyorgok rá, de nem a szokott módon... hanem azon a módon, mintha az ártatlan jó kislány nem csinált volna semmit, de mégis, vigyorom sarkában a hozzáértő megláthatta a dühöt, gúnyt, megvetést és vérszomjat, és ez pont így van a tekintetemmel is. - Bemutathatlak valakinek? - intek a fa felé, ahonnan leugrik a macskám, négykézláb helyzetbe érkezve. - Ő itt Tango, hű fiam és jobb kezem. Hogy, s mint vagy, Den? - nézek rá kicsit félelmetes tekintettel.

Sárkányölő ismerősöm hamar el is rúgja magától a vérbe fagyott holttestet, majd rám szegezi vörös szempárját.
- Szia Den, rég láttalak! – Vigyorodik el felemásan, kedvesség palástja mögé rejtve vérszomját… egyértelműen megváltozott… a jó irányba. - Bemutathatlak valakinek? – Legyint a fa irányába, melyről egy narancsos bundájú macska veti alá magát. - Ő itt Tango, hű fiam és jobb kezem. Hogy, s mint vagy, Den?
- Köszönöm kérdésed, én is rég hallottam felőled, Tabu. – Mosolyodok el, a tőlem telhető legkedvesebb stílusban, majd az egyik martalóc hullája mellé lépdelek, s a lány felé emelem azt. – Ő itt egy bandita volt, fogadott riválisom, és kardköszörülőm. Érdektelen, nemde? – Hajítom el a tetemet, s mind arcmimikám, mind hangszínem aláfagyasztom, egy jóval ridegebb, barátságtalanabb hatás kedvéért. - Körülbelül engem is ennyire érdekel, ki az a dög ott melletted. – Szavaimat az érintett egy fenyegető morgással díjazza.
- Hé.. szerintem elég neki, ha én hívom dögnek, te leállhatnál. – Szól vissza, kissé megilletődötten. - Amúgy… Egész jól leplezed az érzéseid. Pardon, neked vannak olyanok egyáltalán?
- Érzések? Még szép, minek nézel te engem? – Rajzolják ki ajkaim szokásos vigyorom. - Most például elkapott egy olyan érzés, ami azt súgja, hogy szét kéne tépjelek.
- Ohh, vigyázz mert letörik a körmöd. – Néz vissza gúnyosan. - Hát azt az egyetlen barátod is bántanád? Az egyetlent? – Hangsúlyozza ki az utolsó szót, feltűnő szájformálással.
- Na de kérlek, úgy ismersz te engem, mint aki bántana téged? – Szontyolodok el, ám van egy olyan érzésem, miszerint nem túl hiteles színjátékom ezen része.
- Úgy ismerlek, mint aki azonnal megölne, ha tehetné. – Enged meg magának egy újabb, halvány mosolyt. - De nyugi, az érzés kölcsönös.
- Ezek szerint, elég különös barátok vagyunk mi ketten…
- Az már igaz. – Bólint egyet felvetésemre. - De lehet közre játszik az, hogy előbb dögnek hívtad a macskám, te sötét céhes vagy, én pedig kezdek pszichopata lenni.
- Pszichopata? Kérlek, ne csináld... még a végén megkedvellek. – Kerekedik ki bal szemem, miközben jobbik társa ugyanolyan éles marad, mint mindaddig.
- Hát talán eddig nem kedveltél, cukorbogyó? – Színleli el meglepettségét.
- Ó, dehogynem. Megmutassam, mennyire? – Tárom szét karjaimat, mintha csak szárnyak lennének, s egy-egy éjfekete tűzgolyót gyújtok lángra tenyereim sugarában.
- Milyen édes vagy drága, mindjárt megeszlek! – Nyalja végig baljósan az ajkait.
- Ugyan, nem venném a szívemre, ha megfeküdném a gyomrod.
- Hát arra tényleg nehéz venni valamit, ami oszlófélben van.
- Van benne valami... Ugyanakkor, egyre jobban melegítenek ezek a tűzgolyók. Megtennéd, hogy nem mocorogsz? Ígérem, akkor gyorsan vége lesz...
- Hülye állat… - Morogja, majd egyik karját fémrúddá alakítva felém csap.
A súlyos acélfegyver nehézkes puffanással csapódik a talajba, miután kitérek annak útjából, s válaszképp menten a lány irányába hajítom mindkét tűzgolyóm. Míg ő azok kikerülésével bajlódik, én nem vesztegetem az időt, még tovább fokozom offenzívám.
- Jetblack Fire Magic! – Alakítom éjfekete lángok tengerévé Tabu öt méteres sugarát.
Hátamról lerántom a kaszámat, s heves léptekkel a tűz felé rohanok.
- Sajnálom, de ezúttal nem áll szándékomban elhúzni a dolgot. – Rugaszkodok el a talajtól, s fegyverem varázserőtől felragyogó pengéjével a lángok közt küszködő lány alakja felé vágok.

- Köszönöm kérdésed, én is rég hallottam felőled, Tabu. - válaszol, valami kedves mosoly félét az arcára erőltetve. – Ő itt egy bandita volt, fogadott riválisom, és kardköszörülőm. Érdektelen, nemde? – hajítja el a hulláját az egyiknek, arca, hangja és minden számomra észlelhető dolga ridegebb stílusba csap át. - Körülbelül engem is ennyire érdekel, ki az a dög ott melletted.
Tango már épp megindulna felé, de inkább csak egy morgást intéz az őt ócsároló fiúnak. Hát így állunk...
- Hé.. szerintem elég neki, ha én hívom dögnek, te leállhatnál. – felelem, kicsit meglepődve. - Amúgy… Egész jól leplezed az érzéseid. Pardon, neked vannak olyanok egyáltalán? - szólok be, ezzel egy beszólás-lavinát elindítva kettőnk között.
- Érzések? Még szép, minek nézel te engem? – vigyorodik el hamarosan, olyan.. Den-módon. - Most például elkapott egy olyan érzés, ami azt súgja, hogy szét kéne tépjelek.
- Ohh, vigyázz mert letörik a körmöd. – gúnyolódok. - Hát azt az egyetlen barátod is bántanád? Az egyetlent? - lassabban, szinte artikulálva mondom ki az "egyetlen" szót, a szám mozgására különösen ügyelve. Nem vagyok benne biztos, hogy ez feléleszt benne bármi olyan érzést, mint az előző csata alatt, de talán nem is gond. Így egész közel állva hozzá biztos vagyok, hogy megerősödött. Nem úgy, mint az ezelőtti harcokban - nem, már ő van előfölényben.
- Na de kérlek, úgy ismersz te engem, mint aki bántana téged? - próbál mélyen depressziós fejet vágni, mint akit épp most sértettem vérig, de nem igazán megy neki a színjáték, főleg nem az efféle.
- Úgy ismerlek, mint aki azonnal megölne, ha tehetné. – halványan, de elmosolyodok az előbbi színjátékon. - De nyugi, az érzés kölcsönös.
- Ezek szerint, elég különös barátok vagyunk mi ketten… - válaszol, egy kicsit még mindig próbál színészkedni.
- Az már igaz. – bólintok. - De lehet közre játszik az, hogy előbb dögnek hívtad a macskám, te sötét céhes vagy, én pedig kezdek pszichopata lenni. - mondom neki bólogatva, komoly tekintettel.
- Pszichopata? Kérlek, ne csináld... még a végén megkedvellek. - jön a megszokott vigyor, és az az általam kedvelt, őrült nézés, mikoris az alanyunk egyik szeme kikerekedik, míg a másik marad a régi, természetesen pupillák a végsőkig összeszűkülnek... Ohh igen, ez az a Den, akit én megismertem.
- Hát talán eddig nem kedveltél, cukorbogyó? – vágok meglepett képet, még a számat is kitátom, hogy jobb legyen a hatás.
- Ó, dehogynem. Megmutassam, mennyire? - tárja a ki a karjait, mintha mutatni akarná, hogy "eeeennyire". Ám a tenyereiben egy-egy fekete tűzgolyó jelenik meg.
- Milyen édes vagy drága, mindjárt megeszlek! – nyalom végig a számat, a fogaimat kicsit kivillantva.
- Ugyan, nem venném a szívemre, ha megfeküdném a gyomrod.
- Hát arra tényleg nehéz venni valamit, ami oszlófélben van. - vágok vissza.
- Van benne valami... Ugyanakkor, egyre jobban melegítenek ezek a tűzgolyók. Megtennéd, hogy nem mocorogsz? Ígérem, akkor gyorsan vége lesz...
- Hülye állat… - morgom, és karomat egy hosszú fémrúddá varázsolom, s felé csapok. Könnyen kikerüli, és felém küldi a fekete lángjait, amiket nehéz kivédeni, mivel két irányból érkeznek, ám nem lehetetlen, így végül sikerrel járok.
- Jetblack Fire Magic! - süti el mágiáját, annak reményében, hogy engem megsüt, ugyanis velem középpontban, elég nagy hatótávolságban égeti fel a terepet, hogy ne menekülhessek könnyen.
Égető érzés kezdi el marni a bőrömet. A ruhámat kicsit nehezebben emészti meg a tűz, speciális varrású, én viszont felordítok. Érzem... ahogy a hő, a mardosó érzés ellen nem tudok semmit se tenni, egyszerűen megdermedek.
- Sajnálom, de ezúttal nem áll szándékomban elhúzni a dolgot. – hallom kívülről Den-t, és látom, ahogy felém magasodik.
Már épp felém csap a kaszájával, mikor én védekezésképp magam elé rántom a kezem.
- Tango! - ordítok, mire érzem, hogy a macska, akármennyire is szenved ő is a mardosó tűztől - megmarkolja a dzsekim, és a magasba emel, ki a tűzből, és éppen elkerülve Den kaszáját, de hergelésként még felülről belerúgok egyet izomból a hátába.
- Már pediglen nekem igen. - vigyorgok, és utasítom Tango-t, hogy a tűz hatókörén kívülre vigyen.
Amint letesz, megcirógatom a fülét, és intek neki, hogy vonuljon kicsit vissza, majd ő úgyid látja, ha segítségre van szükségem, egy kis reptetés ügyben.
- Nem olyan érdektelen ez a cicus, mint hinnéd. - vigyorgok továbbra is, majd mikor kitisztul előttem az alakja, támadásba kezdek. - Iron Dragon Roar, Iron Dragon Roar, Iron Dragon Roar! - küldök felé egy hosszúra nyúlt támadást, három irányban, hogy ne tudjon túlzottan kitérni.
Amint ezzel megvagyok, kezemet rögtön karddá alakítom, és az egy fémes pendülés kíséretében láncfűrész módba csap át, majd felugrok Den felé.
- Kezdődhet a harc!

- Tango! – Ordítja el magát, minek eredményeképp az eddig négy lábon botladozó szőrpamacs szárnyakat növeszt, s kimenekíti gazdáját a tűzvonalból. Rövidesen talpak nyomása szalad végig a derekamon, amire tüstént kioltom a lángjaimat, hisz nem lenne túl szerencsés azok tengerébe zuhanni.
- Már pediglen nekem igen. – Helyezi biztonságba kisállatát. - Nem olyan érdektelen ez a cicus, mint hinnéd. – Méri fel vigyorogva a terepet, majd újabb támadásba lendül. - Iron Dragon Roar, Iron Dragon Roar, Iron Dragon Roar! – Ajkai nyomán felizzik zöld mágikus pecsétje, s három fémorkánt indít útjára.
Mivel a támadás hatósugara túl széles, képtelen volnék kitérni előle… mindenképp eltalál, a legtöbb, amit tehetek, az acélszilánkok megritkításában merül ki.
- Jetblack Fire Magic! – Ordítom, s egy hatalmas hőfokon égő lánghullámmal megolvasztom az üvöltés végtermékének javarészét… ám még így is felszakad ujjatlanom több helyen, hála a tüzet átvészelő fémhulladékoknak.
- Kezdődhet a harc! – Rajzolódik ki felettem ellenfelem alakja, s láncfűrésszé átformálódott karja.
- Franc! – Rántom magam elé gyors a kaszámat.
A két acélfegyver szikrákat szórva egymásnak feszül, egyik se akar engedni riválisa nyomásának. Ha valamelyik karommal tűzmágia használatához folyamodnék, félő, a lendület magával ragadna, s képtelen volnék visszatartani a sárkányölőt…
Így inkább a patthelyzetet egy kilépéssel, majd azt követő, gyors hátrálással töröm meg.
Övemhez nyúlva lecsatolom az azon csüngő, aranyozott kulcsot, s rövidesen szólítóm is leghűbb társamat.
- Szűz kapuja, nyílj meg! – A mágikus tárgy végénél egy mélyen rózsaszínes árnyalatú pecsét izzik fel az éterben, átszakítva két világ határait.
- Üdvözlöm, Starkiller kapitány! – Lép elő Virgo a kisebb fényjátékból, mely érkezése velejárója. – Ütött büntetésem órája?
- Nem egészen… igazából, a D terv ideje jött el.
- Ahogy kívánod. – Veti alá magát a szilárd kőzetrétegbe.
- Hol is tartottunk? – Fordulok vigyorogva Tabu felé. – Ó, igen… épp ki akartalak csinálni. – Azzal kitárom kaszámat, s hatalmas lendülettel a lány irányába rohanok.
Fegyveremmel a nyakát veszem célba, ám az ő folyamatosan mozgásban lévő pengéje ezúttal is megállítja azt, egy éles csattanás kíséretében. ~ Ezúttal nem lesz patthelyzet. – Elhatározásom megerősítéseképp varázserővel itatom át a Starsplintet, mely így félrelöki útjából a fémes végtagot.
A lehetőséget kihasználva gyors lehajolok, s kisöpröm meglepett ellenfelem lábait, aki így háttal a földre huppan.
- Ég veled… barátom! – Sújtok le rá, arcomon széles vigyorral… ám fegyverem pengéje, mely a lány arcát volt hivatott átszelni… elakadt… a fogaiban…

Bár ahogy a fém szilánkok tengere hangosan robog Den felé, s a szilánkok sokszor fémes pendüléssel egymáshoz ütköznek, tisztán hallom, ahogy Den ordítja az előbb is elhangzott, speciális tűzvarázslat nevét.
Amikor felé ugrok, a nagy fémhalmazok majd háromnegyede fel is emésztődik a tűzben - ami megmaradt, abból is kevés találja el Den-t, nagyrésze elhullik mellette.
- Franc! - díjazza ezzel a harc kezdetét jelző mondatomat, majd karom elé rántja a kaszáját.
Ahol a két fém fegyver összeér, szikrázás látszódik, s kellemetlen hang kíséri. Egyfajta patthelyzet alakul ki - én elugorhatnék, hogy alulról támadjak, bár valószínű, hogy ugyanez lenne a vége, vagy, hogy a hátamba állítja a kaszát. Ő viszont nem engedhet az erejéből, maximum, hogy a kaszán átlendül, és mondjuk megrúg, ezzel cserben hagyja harci fegyverét, viszont mással még lecsaphatna, ez az egyetlen de igen kockázatos választása, azt hiszem.
De nem sokáig maradunk így, ő hamarosan hátralép egyet, majd gyorsabban el is hátrál, én így a földbe csapok, ezzel létrehozva egy kisebb krátert.
- Szűz kapuja, nyílj meg! - húzza elő arany kulcsát, mikor újra megjelenik a bilincses csinibaba, aki a múltkor elintézett. De segáz, most már erősebb vagyok nála, az 100, úgy hogy annyira nem lehet nagy kihívás, inkább a gazdája az.
- Üdvözlöm, Starkiller kapitány! Ütött büntetésem órája? - kérdi, mire én elhúzom a szám. Alig kétszer, vagy háromszor láttam már ezt a csajt, de mindig fáj, amit mond.
- Nem egészen… igazából, a D terv ideje jött el. - szól Den.
- Ahogy kívánod. – bólint, majd hamarosan lefúrja magát a földbe.
- Hol is tartottunk? – fordul felém újra, friss vigyorral a képén. – Ó, igen… épp ki akartalak csinálni. – majd kaszával a kezében újra nekem ront.
Látom, ahogy a nyakam felé csap, mire én lábfejeimmel kitámasztom magam, és nyugisan testem elé kapom a kezem, mely megállítja a kaszát, egy nagy, éles, fülemet eléggé bántó csattanás kíséretében.
Hirtelen, mintha felerősítené a fegyverét, arrébb löki az enyémet, majd ő maga lehajol, s kirúgja a lábaimat. ~ Hogy az a ...! ~
- Ég veled… barátom! – felettem áll, és vigyorogva lesújt a fejem felé. Az én számat is vigyorra húzom, és az utolsó pillanatban, mikor átszelné testem a kasza, ráharapok a pengéjére, és belemélyesztem a fogaimat.
- Eb veb vött vbee! (Ez nem jött be) - vihogok nehézkesen és gúnyosan, majd a meglepettségét kihasználva, oldalra rántom a fejem, ezzel egy több-tízcentis repedés létrehozva a mágikus kaszában, majd ezúttal hátrarántom a fejem, ezzel le is törve azt a darabot.
Ezúttal én is kirúgom Den lábát a helyéről, én magam pedig a saját lábaimmal, hátrébb rúgom magam, majd felülök, és jókedvűen elkezdem majszolgatni friss szerzeményem. Mágiával átitatott fém... Jól jöhet a későbbi harc során.
Éppen az utolsó darabot nyelem le, mikor Den dühös arccal, porosan felül, és vérengző fejjel felém néz.
- Megeszlek... - mondja, mire én felnevetek. Kicsit sem veszem magamra, amit mond, kicsit olyan fejjel néz rám, mint egy muffin, amit eddig nem tudott megkaparintani - mert mondjuk valaki mindig el-el húzta előle, valami zsinórral.
- Ne lopd a mottóm.. - döntöm oldalra a fejem, és továbbra is kuncogok.
Ő ezt ezekszerint nem nagyon találja viccesnek, és még idegbetegebb fejjel ugrik nekem, mire én a földre kerülök, ő pedig a meglepetés erejét kihasználva kezd el az öklével ütni.
Gyorsan fogom, hogy mi is a helyzet, rögtön és is beszállok a harcba, de egy idő után inkább az öklét megragadom, majd a testét átrántom magam felett, én pedig egy egyszerű hátra bukfenccel felé kerülök.
- Mondták már, hogy lányt megütni nem szép dolog? - kérdem, miközben öklöm lassan elszürkül, másfélszeresére nagyobbodik, s teljesen fémmé változik. - Iron Dragon Fist. - mondom ki a nemrég elsajátított mágia nevét, és Den arca felé csapok.
Annak jeléül, hogy eltaláltam, fájlaló nyögést hallok, és kisebb reccsenést. Nem akarok nagy erőből csapni, mert akkor betörném a koponyáját, akármennyivel is erősebb nálam, megölni pedig nem akarom, maximum majd tiszta küzdelemben, nem fizikai erőfölényben.
Hamarosan ő is beszáll, először sima öklével ver be nekem, majd ökle köré gyűjti a fekete lángokat, s úgy kezd el ütni. Maga az ütése nem fáj, csak a mágiájának perzselő tüze, így egy után kezem normálissá alakítom vissza, az ő kezét pedig visszafogom, szinte belesüllyesztem a földbe.
- Megégetni se szabad a lányokat. - sajnálkozó, siránkozó arckifejezést veszek fel, majd hirtelen a düh "tüze" eltorzítja az arcom, és lefejelem őt. Mindkettőnknek kisebb seb keletkezik a fején, melyből vér kezd el csorogni, majd felállok, és a kissé kábult Den-t magam felé emelem, s teljes erőmből magam elé hajítom, úgy, hogy még a föld is berepedjen.
Hátrálok, érzem, hogy hamarosan támadásba kezd, amint magához tér, így védekező pózt veszek fel.
- Iron Dragon Fist - változtatom mindkét öklöm fémmé, és magam előtt keresztezve tartom magam előtt, miközben testemmel kicsit bedőlök.

- Eb veb vött vbee! – Csámcsogja, miközben a fejét elrántva kiszakít egy apróbb darabot a fegyveremből, s megrepeszti annak pengéjét. ~ Franc, pedig mondtam már neked, hogy ne beszélj teli szájjal…
A következő pillanatban már a földön találom magam, hisz ellenfelem kihasználva pillanatnyi zavarom, felém kerekedett, majd el is fogyasztja hadizsákmányát. Mivel a Starsplintet Virgotól kaptam, nem épp a boldogságtól pezsdül fel vérem, amiért annak darabjai, mások eledelévé alacsonyodnak.
- Megeszlek… - Tápászkodok fel szikrázó szemekkel, mire Tabu mindösszesen felnevet.
- Ne lopd a mottóm… - Biccenti oldalra a fejét.
Dühösen rárontok, s miután lendületem kihasználva vízszintesbe csapom ellenfelem, menten megkínálom néhány öklössel az arcát. Sárkányölő riválisom azonban hamar reagál, tenyeremet összeszorítva magával egy vonalba lendít, majd felém kerekedve átveszi az irányítást.
- Mondták már, hogy lányt megütni nem szép dolog? – Kérdez rá cinikusan, miközben kézfejét acéllal vonja be. - Iron Dragon Fist.
Ütése minden eddiginél jobban fáj, mintha kívülről s belülről egyszerre sújtanának le rám egy pöröllyel… szinte érzem, ahogy az arccsontom megreped. ~ Ó, igen… eleinte gyorsan le akartam ezt zárni, de azóta ráébredtem… imádom ezt az erőt. Megőrülök tőle… pont, mint amikor Lidérccel csaptam össze. Az agyam szinte kikapcsol… egész lényem hatalmába keríti a mámor, melyet az összecsapás tüze táplál. Mutasd még… mutasd meg nekem az erőd! – Vigyorodok el, s öklömet lángokba borítva ismét ütlegelni kezdem a rajtam ülő lányt.
Ám ő ezúttal is éber, hála ennek karom a porba, tervem pedig a süllyesztőbe végzi.
- Megégetni se szabad a lányokat. – Sajnálkozik, ám arckifejezése hirtelen eltorzul, s egy kalapács erejével sújt le rám homlokával.
Tompa fájdalom kerít hatalmába, majd érzem, miként forró vérem végigfolyik orromon, ott pedig szerteágazva, kisebb patakként csordogál alá. Vízióm elhomályosodik, ám mielőtt ezen változtathatnék, hatalmas nyomás süvít végig a gerincemen, én pedig egy repedéshálózat közepén találom magam.
- Iron Dragon Fist! – Cseng füleimben ellenfelem képességének a neve.
Lassan, kissé bizonytalanul kelek fel fekvőhelyzetemből, bár szorványos látásom nem segíti elő túlságosan a helyzetem…
Végül is, sikerül rálelnem a Starsplint maradványaira, melynek pengéjét agresszívan letöröm egy fekete lángcsóva segítségével. A fémes nyelet átitatom energiámmal, majd Tabu felé hajítom, ki mindeközben védekező állást vett fel.
Bár a próbálkozás kudarcot vall, ellenfelem megbontotta a keresztet, melyet karjaival formált, így tökéletes alkalmat kínálva nekem következő támadásomhoz. Gyorsan mellé rohanok, s előre bedőlve, öklömmel, egy alulról-felfelé ívelő ütéssel szabályosan ráhúzom gyomorszáját felkaromra. Bár a lendület magával sodorná a lányt, könyökömmel lefékezem testét, így a földbe passzírozva azt.
- Bocsi, de tudod engem se szép dolog ám ütlegelni...
Már fordulnék is meg, mikor lábamon ujjak szorítását érzem, s ismét a porban találom magam. Ezúttal hamar felugrok, ám Tabu is hasonlóképp tesz… nincs más hátra, előre.
Mágia nélkül, puszta kézzel, őrültek módjára kezdjük ütlegelni a másikat. Csapás-csapást követ, mit sem törődünk a védekezéssel, egy cél forog vérben forgó, skarlát szemeink előtt: a legtöbb kárt okozni a másikban.
Egy pernyi heves ütésváltást követően szinte egyszerre szökkenünk hátra, miközben az égbolt, csatánkat egy akkora dörgéssel díjazza, melybe az egész kanyon beleremeg.
Bár testemen számtalan zúzódás, apróbb seb, s vérző karcolás éktelenkedik, harci szellemem mit sem csappan. Deréktől felfelé kissé hátradőlve kihúzom magam, miközben számat oly széles vigyorra húzom, mely szinte már fizikai fájdalmat okoz az ajkaimat mozgató inaknak. ~ Van valami ebben a lányban, ami egyszerűen megőrít… külsőre csak egy átlagos csajnak tűnik, de mégis… az ereje és a kitartása mámorító. Igen… ki fogom élvezni ezt az ősi mágiát… utána pedig elpusztítom, a tulajdonosával együtt. Ezúttal nem hozok szégyent a Grimore Heart-ra… ezúttal nem…

Den kicsit rosszul néz ki, ahogy enyhén dülöngélve felkel a földről, és szemével egyből kutatni kezd, majd lassacskán odavánszorog kaszájához, amit nem rég csonkítottam meg.
Amint odaér, pengéjét letöri, majd hamarosan felém dobja, én pedig kicsit arrébb szökkenek, majd bal kezemmel könnyedén hárítom a felém zuhanó fém darabot.
Már éppen visszavenném a védekező formámat, mikor Den gyorsan felém, majd mellém rohan, és ökölbe szorítja kezét. Épp, mielőtt hátraugranék, megajándékoz egy gyomorszájassal, majd hátamat a könyökével fogja le. Mondhatni elterülök a kezén, a szemeim kissé kigúvadnak, és egy kis vért köpdösök ki.
Számat nagyva tátva zihálok, szemeim még mindig kerekek, és a fájdalom egyre erősebben keletkezik, ahogy Den gyomorszájamhoz nyomja öklét, és az szétárad a testemben. Számat bezárom, fogaimat összeszorítom, szinte vicsorítok, Den karján fekve.
- Bocsi, de tudod engem se szép dolog ám ütlegelni...
Bár a helyzet azt követelné, hogy szenvedjek, és feladjam, én csak elvigyorodom a kijelentésén. Mindig megfelelően tud reagálni a helyzetekre, épp úgy, hogy utána én is tökéletesen kihasználjam az általa teremtett helyzetet...
Megragadom a lábát, és lerántom, majd szinte egyszerre ugrunk fel. Eléggé csapzottan nézünk ki már most is - míg ellenfelem a mágiájával, addig én fizikai erőmmel söpörhetném el, de inkább megadjuk egymásnak az egyenlőséget, ahogy eddig tapasztaltam. Hol a mágia, hol az ütögetés veszi át helyét a küzdelemben, ami eléggé leterhelő...
Most pedig az ütlegelés jön, újra. Csak úgy kézzel esünk neki egymásnak, ott ütjük egymást, ahol érjük. Tökéletesen abban a hitben vagyunk, hogy mit nekünk egy-két sérülés, ha egyszer az előtted állót most úgy kell ütnöd, mint akit ököllel akarsz megölni. Így is teszünk, általában gyomorra, vagy arcra érkeznek az ütések, amit Den is, én is - őrülten vigyorogva fogadunk, majd adjuk vissza a feladónak a neki járót.
Hamarosan hátraszökkenünk, kisebb időeltéréssel, és mikor földet érünk, az ég akkorát dörren, hogy olyat talán még életemben nem hallottam. A bokrok felé nézek, ahol macskám egy fa tövében lustálkodik, de szerintem a harcban hamarosan ő is újra részt fog venni.
Den önelégült, őrült vigyorral tekint előre, amíg én az eget kezdem el kémlelni. Van egy olyan érzésem, hogy most ő se fog támadni. Felénk hamarosan felhők kúsznak, s amíg eddig se volt túl világos, derűs idő, most mondhatni egyenesen... sötét lesz. A félhomályban csak vörös szemeink világítanak, meg világos színű hajunk.
Leveszem a szemem az égről, anélkül is tudom, mi fog most jönni. Egyenesen Den szemébe nézek, és lihegek, de már vigyorogni se vigyorgok. Másodpercek kérdése, hogy elkezd zuhogni az eső, csak, hogy még korlátozottabbak a látási viszonyok, illetve így még csak ki se tudok szagolni semmit, nehezebben hallok...
Kisöpröm a frufrum a homlokomból, és érzem, ahogy letapad a hajam, de azt is észreveszem, hogy Den eddig égnek álló frizurája most egyre lankad, majd hamarosan egy lenyalt hajú rosszfiút kapunk, akinek arca felét most lelapult haja foglalja el.
- Viccesen nézel ki, mikor ... mikor ilyen vagy. - kuncogok, amit szerintem nem vehet túl jó néven, mire hamarosan visszaszól.
- Cöh... útálom az esőt. - látom, ahogy próbálkodik visszaállítani haját, de feladja, és utána a kezeit kezdi el kémlelni. - Az eső elmossa az emberek érzelmeit... a haragot, a dühöt, és a gyűlöletet... pedig ezek később fegyverekként szolgálhatnak, melyek erőt adhatnak...
- Álljunk csak meg aranyapám! - húzom el a számat. - Jó lenne, ha az érzelmeket nem tekintenéd holmi fegyvernek.
- Ó, miért, te mikkel harcolsz? - néz rám kérdő tekintettel. - téged talán nem hajt a drágalátos barátságod, büszkeséged, és jóakaratod? Te talán üres szívvel harcolsz? Ugyan... te is ugyanígy fegyverekké formálod az érzelmeid. Csak te nem azokat, amelyeket én... hisz különbözünk.
Kicsit elgondolkozom, azon, amit mond. Egyrészt igaza van, másrészt viszont jól pofán verném az előző kijelentésért. El is indulok felé, lassú léptekkel.
- Attól még, hogy hülyeségnek tartom az életviteled, és emiatt szét akarlak verni, még nem fegyverként használom az érzelmeim. Arra ott van nekem... a mágia. - teszem fel jobb kezem, mely hirtelen karddá változik, de pár másodperc múlva rögtön az emberi kezem látható. - Te viszont feleslegesen őrlődsz ilyeneken, ha nem igaz.
- Értem, szóval szerinted az én életvitelem hülye? És mond csak, nektek, legális céhes jótevőknek mióta van joguk ítélkezni mások életmódja felett? - tárja szét a karjait, mire én megvonom a vállam.
- Mások már rég meg öltek volna. Mások nem az életmódotat elemeznék éppen, aki legális céhes jótevő... - morgok rá, majd mikor egy lépésre vagyok tőle, megállok a sétában. - Épp csak arról van szó, hogy múltbéli hibák miatt hülyeség.. hülyeséggé tetted az életed. Kész, ennyi. - vonom meg a vállam újra, közömbös arccal. - Komolyan, alig bírom nézni is... - torzul el az arcom, ahogy kezemet ökölbe szorítom, majd felemelem és képen törlöm vele az előttem állót.
- Megöltek volna? Tudod már sokan próbálták... és tudod miért nem ment nekik? MERT ERŐSEBB VOLTAM NÁLUK! - jelenti ki, majd ezúttal ő ver be nekem, én pedig megtántorodom - és a mögöttem álló pocsolya segítségével szépen el is esek, bele a sárba.
Gyorsan felpattanok, és rögtön Den szemébe nézek.
- De nem mindig leszel erősebb mindenkinél... - készítem az öklöm, hogy újra lecsaphassak...

Az égbolt egyre sötétebb lesz, mintha csak előrevetítené összecsapásunk végkimenetelét. A koromfekete fellegek királyságában villámok fényei szolgáltatják a gyorsan elhaló, ám hamar új életre szunnyadó lámpásokat, melyek minden eddiginél hevesebb szikrákat vetnek vörös íriszeinkre.
Az égi csatornák se váratnak soká magukra, szelek hátán záporozó esőcseppek egész seregét zúdítják a nyakunkba. Ennek hála, szétálló frizurám hamar lelapul, egy-két tincsem még a látásom is akadályozza azzal, hogy egészen a szememig aláhull.
- Viccesen nézel ki, mikor ... mikor ilyen vagy. – Kezd el csipkelődni Tabu… be kell valjam, ezúttal joggal. Tényleg röhejesen festhetek lekonyult hajjal.
- Cöh... útálom az esőt. – Próbálnám visszarendezni frizurám, ám a lefelé zúduló víztömeg hamar elfojtja próbálkozásom, így inkább nedves tenyeremet kezdem fürkészni. - Az eső elmossa az emberek érzelmeit... a haragot, a dühöt, és a gyűlöletet... pedig ezek később fegyverekként szolgálhatnak, melyek erőt adhatnak...
- Álljunk csak meg aranyapám! – Fintorodik el riválisom. - Jó lenne, ha az érzelmeket nem tekintenéd holmi fegyvernek.
- Ó, miért, te mikkel harcolsz? – Nézek rá kérdően. - Téged talán nem hajt a drágalátos barátságod, büszkeséged, és jóakaratod? Te talán üres szívvel harcolsz? Ugyan... te is ugyanígy fegyverekké formálod az érzelmeid. Csak te nem azokat, amelyeket én... hisz különbözünk. – Szavaim valamelyest révbe érnek, hisz a lány jól láthatóan átgondolja magában az elhangzottakat, majd lassú léptekkel megindul az irányomba.
- Attól még, hogy hülyeségnek tartom az életviteled, és emiatt szét akarlak verni, még nem fegyverként használom az érzelmeim. Arra ott van nekem... a mágia. – Emeli fel jobb karját, mely rövid időre egy acélpenge alakját ölti magára, ám Tabu hamar fel is oldja a varázst. - Te viszont feleslegesen őrlődsz ilyeneken, ha nem igaz.
- Értem, szóval szerinted az én életvitelem hülye? És mond csak, nektek, legális céhes jótevőknek mióta van joguk ítélkezni mások életmódja felett? – Tárom szét karjaimat, mire a sárkányölő, válla megvonásával reagál.
- Mások már rég megöltek volna. Mások nem az életmódodat elemeznék éppen, aki legális céhes jótevő... – Áll meg előttem, én pedig hűvösen a szemeibe nézek. - Épp csak arról van szó, hogy múltbéli hibák miatt hülyeség.. hülyeséggé tetted az életed. Kész, ennyi... Komolyan, alig bírom nézni is... – Csattan tenyere az arcomon, nem kis csípős érzést hagyva maga mögött.
- Megöltek volna? Tudod már sokan próbálták... és tudod miért nem ment nekik? MERT ERŐSEBB VOLTAM NÁLUK! – Ordítok fel, s öklömmel arcon csapom a lányt.
Tabu behátrál, majd a mögötte elterülő pocsolyában megcsúszva, egyenesen az eső mosta sártengerbe zuhan.
Ellenfelem azonban gyors a talpára áll, nem igazán törődik a mocsokkal, mely valódi szörnyetegként akaszkodik rá.
- De nem mindig leszel erősebb mindenkinél... – Húz be nekem.
Ezúttal én esek hátra, s közelebbről is megismerem a latyakos talajt.
Nehézkesen feltápászkodom, majd leszakítom magamról tropára ment ujjatlanom. ~ Na ja, ebből lesz a megfázás…
- Igen, ez igaz... nem leszek mindig, mindenkinél erősebb. Hiába fejlődök, nekem is elfogyhat a szerencsém... az élet már csak ilyen... de ez mit sem számít! Mindig is lesznek hozzám hasonlóak, akik meggyűlölték ezt a romlott világot! Ha én meg is halok, lesz aki a helyemre álljon! – Ütöm le ismét. - Mindig lesz egy újabb "Den"... – Fűzöm hozzá halkan.
- S mindig lesz egy Tabu, aki megállítja... – Pattan fel, majd ismét lefejel, ezzel megeresztve orrom vérét. ~ Na igen, ez szép visszavágás volt...
- Ez megtisztelő, de... te képtelen vagy megállítani engem. – Törlöm le vigyorogva a vörös nedűt. - Ha meg is halok, az nem ma lesz, és nem itt... még nem ért véget a szabadságom. Mert tudod, én szabad vagyok... engem nem köt semmiféle idióta mágikus tanács. Ha élni akarok, hát élek... ha el akarok venni, elveszek... ha pedig azt akarom, hogy meghalj, akkor MEGHALSZ! – Ordítok rá, s fejét két kézzel összefogva, egyenesen a térdembe vezetem, mire az ő arca is bevérzik.
- Egy. Nem.. megállítani akartalak téged... – Küzd meg egyensúlyával, majd kézfejével megtisztítja sebét. - Legyél szabad.. csak ne így. Ölj meg, csak ne most.. – Kecmereg két lábra, s testemet megrántva, maga felé húzza karjaimat, miközben talpával nekifeszül hátamnak.
A fájdalom futótűzként hat amúgy is sajgó testrészemre, így reflexszerűen lángra gyújtom Tabu tenyereinek sugarát, aki, hála ennek kienged fogásából.
Meglepettségét az előnyömre fordítva ezúttal én ragadom meg az ő csuklóit, s miután hasával a sárba nyomom, beletérdelek gerincébe.
- Ne most öljelek meg? Hát mikor?
- Tudod mit? Ne ölj meg! Mi a szarért jó az neked? – Morogja.
- Miért? Túlságosan különbözünk... pár centire vagyunk egymástól, a bőrünk összeér... mégis egy világ választ el minket. Olyanok vagyunk, mint a tűz és víz… természetünknél fogva ki akarjuk oltani a másikat.
- Na és azt miért? Mert egy önfejű bunkó vagy, akit valószínűleg a múltja tett azzá. – Sóhajt fel. - Képzeld, nekem se volt egy leányálom az életem, de nem vagyok olyan szánalmas, hogy ezt másokon töltsem ki!
Szavaiban van igazság… de ezúttal nem fogom hagyni, hogy a lelkemre hasson. Inkább fejét a közeli pocsolyába nyomom, ám mielőtt még megfulladna, visszarántom a levegőért ziháló lány arcát.
- Talán igazad van... bunkó vagyok, aki a világba vetett dühét másokon éli ki. De mond csak, ez biztos rosszabb annál, amit te csinálsz? Ki szabja meg, hogy elfojtsd a haragod? Miért kéne gátat szabni a saját akaratodnak? Csak mert a társadalom, ami körbehálóz, ezt követeli meg?
- Csak mert ami a te hibád, az nem másoké. – Összekulcsolt karjai közül az egyik ismét kard alakját ölti magára, amit én reflexszerűen el is engedek… hála ennek, jobb lábam egy újabb vágással gazdagodik. - Csak mert a múlt miatt nem akarok tönkre menni! Próbáld már meg megérteni. – Ordít fel, szinte már hisztérikusan, a könnyeivel küszködve.
A látványtól akaratlanul is megszeppenek, hisz sose szerettem lányokkal harcolni, pont emiatt… ha megtörnek, teljesen elmegy a harci kedvem. ~ De talán jobb is így… ő a fényt járja, én pedig a sötétségben bujkálok. És ezen értelmetlen volna változtatni… neki szüksége van a barátaira, a szeretteire, míg én megtanultam együtt élni a magánnyal.
- Értem... sajnálom. – Fordítom el tekintetem. - Nem állt szándékomban tönkretenni... legalábbis mentálisan nem. Te még képtelen volnál kiszakadni a fényből... most már tudom. Pedig egy pillanatra... de mindegy, értelmetlen volna tovább húzni.
- Mi van?! Beszélj.. mit akarsz ezzel mondani? – Kapkod levegőért.
- Semmit... – Mosolyodok el, ezúttal megjátszás nélkül. - Ennek a találkozásnak itt vége szakad... de ne aggódj, látjuk még egymást. Virgo, kezdheted!

Amint sikerül öklömmel az arcát eltalálnom, ő szépen meg is csúszik, és hátraesik. Nem tart sokáig, amíg a földön időzik, hamar fel is áll onnan, majd leszakítja magáról az ujjatlanját. Hát igen, ezt már vihette volna haza, hogy az ő kis Virgo-ja megvarrja, kimossa meg mifene, de segíteni nem tudott volna rajta már az 100...
- Igen, ez igaz... nem leszek mindig, mindenkinél erősebb. Hiába fejlődök, nekem is elfogyhat a szerencsém... az élet már csak ilyen... de ez mit sem számít! Mindig is lesznek hozzám hasonlóak, akik meggyűlölték ezt a romlott világot! Ha én meg is halok, lesz aki a helyemre álljon! – emeli meg a kezét, majd szépen le is üt, ezzel elérve hogy elessek. - Mindig lesz egy újabb "Den"... – teszi hozzá, kicsit halkabban.
- S mindig lesz egy Tabu, aki megállítja... – nem időzök sokat a földön, fel is pattanok, és azzal a lendülettel le is fejelem az előttem álló fiút, mire neki szépen bevérzik az orra.
- Ez megtisztelő, de... te képtelen vagy megállítani engem. – törli le a vért az orra környékéről.. - Ha meg is halok, az nem ma lesz, és nem itt... még nem ért véget a szabadságom. Mert tudod, én szabad vagyok... engem nem köt semmiféle idióta mágikus tanács. Ha élni akarok, hát élek... ha el akarok venni, elveszek... ha pedig azt akarom, hogy meghalj, akkor MEGHALSZ! – ordítja, majd szépen két oldalról ráfog a fejemre, és szépen arcon térdel, mire megered nekem is az orrom vére – és megkockáztatom, hogy eltört az orrom is.
- Egy. Nem.. megállítani akartalak téged... - kicsit meginog az egyensúlyom, de sikerül magamat kitámasztanom. - Legyél szabad.. csak ne így. Ölj meg, csak ne most.. – teljesen sikerül megtámaszkodnom, majd megrántom a két karjánál, magam mögé lendítem, és lábamat hátának feszítem.
Hamar kitalál rá magának valami gyógyírt, kezeiben tüzet gyújt, amit egy ideig tűrök, majd sziszegve kapom el égett karjaim. Amíg pedig én a karommal foglalkozom, ő pont, hogy kikapja kezeim közül a kezeim (csak hogy értelmesek legyünk xD), letipor a sárba, majd a hátamon térdelve kezd el beszélni hozzám. Szuper kellemes.
- Ne most öljelek meg? Hát mikor? – kérdi, olyan tipikusan megátalkodott hangon.
- Tudod mit? Ne ölj meg! Mi a szarért jó az neked? – morgok rá, nem túl barátságos hangnemben.
- Miért? Túlságosan különbözünk... pár centire vagyunk egymástól, a bőrünk összeér... mégis egy világ választ el minket. Olyanok vagyunk, mint a tűz és víz… természetünknél fogva ki akarjuk oltani a másikat.
- Na és azt miért? Mert egy önfejű bunkó vagy, akit valószínűleg a múltja tett azzá. – sóhajtok fel, csak hogy érzékeltessem vele, a súlyát a mondanivalómnak. - Képzeld, nekem se volt egy leányálom az életem, de nem vagyok olyan szánalmas, hogy ezt másokon töltsem ki!
Nem hiszem, hogy a lelkére sikerült volna hatnom, hiszen nem dumálni kezdünk, hanem hálája jeléül belenyomja a fejemet abba a pocsolyába, ami eddig a fejem alatt volt – most pedig már a fejem van benne. Csodás felállás, mondhatom. Nem baj, itt fulladok meg. Nem egy becsületes halál, sárpocsolyába belefulladni, de így hozta a sors.
Ám mielőtt ez bekövetkezne, Den a hajamnál fogva ki is ránt a vízből, mire én zihálva kapkodok levegőért, nehogy még utólag így megfulladjak a vízben víz nélkül.
- Talán igazad van... bunkó vagyok, aki a világba vetett dühét másokon éli ki. De mond csak, ez biztos rosszabb annál, amit te csinálsz? Ki szabja meg, hogy elfojtsd a haragod? Miért kéne gátat szabni a saját akaratodnak? Csak mert a társadalom, ami körbehálóz, ezt követeli meg?
- Csak mert ami a te hibád, az nem másoké. – zihálom neki, majd megunva a fogságot, jobb karomból kardot formálok, kicsit meglendítem, ezzel sikeresen megvágva Den-t, aki el is enged engem. - Csak mert a múlt miatt nem akarok tönkre menni! Próbáld már meg megérteni. – fakadok ki, már-már a sírás határán. Miért nem tud ő is normális életet élni, miért kell öldösnie, miért van sötét céhben? Miért nem tölti a szabadidejét társaságban? Segíthetnék rajta… de ő mindezt nem akarja…
Látom az előttem lévő fiún, hogy kicsit zavarba jön, megszeppen, mire én nehezen, de felállok, és így remegő lábakkal, de legalább megállok előtte.
- Értem... sajnálom. – kapja el a tekintetét. - Nem állt szándékomban tönkretenni... legalábbis mentálisan nem. Te még képtelen volnál kiszakadni a fényből... most már tudom. Pedig egy pillanatra... de mindegy, értelmetlen volna tovább húzni.
Olyan ködösen fogalmaz, olyan furcsán. A hisztérika egyre jobban eltorzítja az arcom, milyen szívesen elkapnám most a karját, hogy jöjjön velem, segítek rajta.
- Mi van?! Beszélj.. mit akarsz ezzel mondani? – kérdem kicsit zihálva, a levegőben kapkodva.
- Semmit... – húzódik mosoly az arcára. Talán egyszer már láttam, ahogy elmosolyodik, egyszer. Ez az őszinte mosolya… amit ritkán „vesz fel”, azt hiszem, csak különleges alkalmakkor. - Ennek a találkozásnak itt vége szakad... de ne aggódj, látjuk még egymást. Virgo, kezdheted!
Félve toporogni kezdek, hogy ha most elkezd akciózni a bilincses csinibaba, akkor én ott halok meg. Átfúrja magát rajtam, basszuskulcs! Amennyire voltam magabiztos ilyen téren 10 perccel ezelőtt, annyira vagyok biztos benne, hogy az ki fog engem nyírni.
Ahogy így elmélkedem, nézem csak, hogy Virgo lassan kijön a föld alól, majd remegni kezd a föld. Kicsit arrébb is dőlök, s látom, ahogy Den mögött alakzatban beszakad a föld.
Hátulról érzem, ahogy felkap valami, és az a valami Tango – aki felvisz a magasba, legalábbis épp addig, hogy lássam, mit rajzolnak ki az alakzatok. Az alakzatok betűk, és nem is akármilyenek…
- Den… FTW? – kérdem magamban morogva, mire lentről meghallom a nevetését. – Eressz lejjebb. – Kérem meg, mire Tango lejjebb visz.
- D terv, ami annyit tesz, Den a császár! – húzza ki magát büszkén, mire én ezt becses facepalm jelenséggel reagálom le.
- Istenem miért büntetsz… - sóhajtom, az ég felé fohászkodva.
- Bár, az egész D terv csak elterelés volt... kicsit húztalak, had hidd azt, hogy Virgo valami komolyra készül, miközben nem is.
- Mond, miért kell engem folyton szivatni? – nézek rá morogva, lefáradt szemekkel. Tükröződik belőle már a lelki fáradtság is bőven, remélem, talán ha valaki, akkor Den megérti.
- De eljött a finálé ideje. Fejezzük be, Virgo! – utasítja, mire én újra a Nagy Úrhoz fohászkodom, hogy miért pont én… és ellököm magamtól Tango-t, majd zuhanni kezdek.
- Igenis, Starkiller kapitány!
Nem tart sokáig az a gyönyörű érzés, ahogy szelem a lábammal, a testemmel a levegőt, nem. Hamarosan az a bizonyos Virgo … akcióba lép.
Látom, ahogy lehajol, majd lerakja a földre a kezeit. Szinte lassított felvételben látok mindent, de nem tart sokáig, amíg Virgo kezei a földet meg nem érinti, és felém emeli tekintetét.
- Spica Lock! – ordítja az ő sajátos mágiájának nevét.
Ennek következményeként a romok, és egyéb kövek gyors mozgással megindulnak felém, majd mielőtt én bármit is csinálhatnék, egy sziklaburkot von körém, ami eléggé fáj, mivel alapvetően… zuhantam.
A gond még az, hogy kevés a hely – de így utólag is még örülhetem volna neki, hogy kicsi. Mivel hamarosan eléggé olyan… forró érzetem támad, ami már párszor volt ezalatt a harc alatt, szóval már nincs jó érzésem.
- Engedj ki! – kezdem el ütni a burok falát, miközben visítozok. Nem tudom hallja-e, de ha igen, valószínűleg jól szórakozik rajtam.
Lángokat látok meg magam körül, én pedig kicipzározom, leveszem a dzsekimet, de nem sokat segít. Egyre hevül, egyre forróbb, a levegő kevés… Zihálni kezdek, és már most szédülök. Ennek nem lesz jó vége, érzem.
Félig vagyok eszméletemnél, mikor egy erős, nyomó érzés lök oldalba, sőt, lök mindenhonnan. Nem tudom megfogalmazni, mi is játszódhat le a fejemben – mikor az ember eszméletlenül érzi a tompa, ámde fájdalmas dolgokat. Amikor ég mindenek, és érzed, hogy vérzel. Amikor nem tudsz semmit se tenni, csak meghalsz… egymagad. Ha nem segít rajtad senki.
Én magam viszont nem tudom magam eszméletemnél tartani, így zihálva lassan el is sötétül előttem a világ.

Csillagszellemem nem is váratja magát sokáig, a sziklás talajból kirobbanva eleget tesz kérésemnek. Lábainak nyomán a föld különböző betűket formálva szakad be, így megkoronázva a D tervet. "Den FTW!" Bár ellenfelem kimenekíti familiárisa, nem is az ő megtámadása volt a cél.
Hangosan felnevetek, s a repkedő lányra nézek.
- D terv, ami annyit tesz, Den a császár! – Húzom ki magam vigyorogva. - Bár, az egész D terv csak elterelés volt... kicsit húztalak, had hidd azt, hogy Virgo valami komolyra készül, miközben nem is.
- Mond, miért kell engem folyton szivatni? – Néz le rám fáradtan, amit én ezúttal figyelmen kívül hagyok.
- De eljött a finálé ideje. Fejezzük be, Virgo! – Szólítom fel társam, mire Tabu ellöki magától sajátját.
- Igenis, Starkiller kapitány! – Tenyereli le a talajt rózsaszín tincses segítőm, így uralma alá hajtva az ősi elemet. – Spica Lock!
A zuhanó lányt menten körbeölelik a különböző sziklás képződmények, s a földből kiszakadt darabok, így szűk börtönbe zárva testét. Bár ezzel még nincs vége…
- Jetblack Fire Magic! – Gyújtom lángra ellenfelem béklyójának magját.
A tűz eleinte csak a sárkányölőt égeti, ám miután hőfoka elég magasra hág, a körülötte húzódó földburkot is széthasítja, repeszekként szétszórva annak darabjait.
Tabu teste élettelenül hullik alá, a sziklák szilánkjai közt feltűnő kontrasztot képezve koszos, ámde még mindig ragyogó hajával, s véráztatta sebeivel.
Tompa puffanással ér földet, ruhái cafatokban éktelenkednek már csak rajta, sérülései pedig úgy árasztják el, mint az éjfekete égboltot az est csillagai… egy hajszálnyira van a haláltól.
Lassú léptekkel közelítek felé, mire macskája széttárt karokkal utamba áll, s hangjával az egész kanyont bezengi.
- Nem bántottad még őt eleget, te rohadék?! Nem fogom hagyni, hogy megöld!
- Nyughass, te dög… nem áll szándékomban megölni. – Nézek hűvösen szemeibe, ám őt nem hatják meg érveim.
Dühétől elvakítva a lábaimnak repül, ám egy csettintésnyi lángcsóva is elegendő az ártalmatlanításához. Miután a kisállat eszméletlenül a porba hullik, Tabu elé lépdelek.
- Ezúttal én győztem… - Mosolygok le rá. – De nyugi, mint mondtam is, találkozunk még.
Térdre rogyok, majd gyengéden a karjaimba emelem a lányt, kinek teste jelenleg olyan könnyű, akárcsak egy tollpihe. Óvatosan a kanyon falához sétálok vele, aminek aztán háttal nekiültetem.
Virgo felé nézek, aki mindeközben gondosan összeszedegette a Starsplint darabjait.
- Meg tudod javítani? – Kérdezek rá halkan.
- A csillagszellemek világában biztos találok valakit, aki képes lesz rá. – Válaszára elmosolyodok, s karjainak oltalmából elemelek egy apróbb szilánkot.
A mágikus fémdarab életmentő lehet Tabu számára, így miután ajkait gyengéden széthúzom, fogai közé csíptetem a kis élmaradványt.
- Köszönöm a segítséged Virgo, számítok rád a javításban. – Állok két lábra.
- Én pedig a büntetésemre… - Hagyja el világunkat a kékszemű lány.
Testemet leporolva előre tekintek, ám még egyszer visszapillantok eszméletlen ellenfelemre.
- Találkozunk még… barátom. – Vágok neki a sziklák birodalmának.

Ha nem is vagyok eszméletemnél, valamilyen szinte érzékelem a körülöttem történő dolgokat. Vagy csak beképzelem magamnak… de olyan, mintha az arcomon a szellő szaladgálna, ezzel még jobban csípve a sebeimet. Valami tartott engem, miközben „szálltam” a föld felett, s érezhettem a szelet – így biztos vagyok benne, hogy szinte vércseppeket, tócsákat hagyok magam után, jelezve hová kell jönni megmenteni az életem.
De valljuk be, ki jön random a sziklás hegységbe? Rajtam kívül persze. Csak azért, mert mondjuk érzi, hogy itt bizony Tabuka belehal a sebeibe, amit még az is tetőzött, hogy magasról zuhantam le, a szikla szilánkokra.
Így eszméletlenül az ember átél dolgokat – álmokat, látomásokat lát, főleg így a halál peremén. Ahol azt látod, hogy állsz egy szürke szobában… és előtted egy nyitott ajtó, aminek normális esetben zárva kéne lennie. S a nyitott ajtó egy fehér, nyugodt szobába vezet, ahonnan megkönnyebbült sóhajok hallatszódnak, míg te csak fájdalmasan hörögni tudsz, és állsz egy helyben, pedig amúgy nem tudnál. A szeretteid hangján hallasz dolgokat, mint, hogy „Csatlakozz közénk, megszűnik minden gondod..” és hasonlóak. De vannak makacsabbak, akik azt mondják, éljek. S sajnálkozóan, lemondó tekinteteket párosítanak hozzá, én pedig továbbra is csak fátyolos tekintettel és fájdalomtól eltorzult arccal nézhetem a szobát.
Akkor pedig, valami külsőhatás miatt megremeg a szoba. Talán aki vitt, most letett, de gyorsan ki is támaszhatott, hisz a megnyugtató, üres szoba is gyorsan egyenesbe jött.
Akkor az ajtó megremeg, csak úgy magától. Beljebb csukódik, én pedig közelebb lépek hozzá. Nem, még nem halhatok meg. Lassan megfogom a kilincset, és behajtom az ajtót, majd kinyitom a szemeim.
Homályosan látok, de zöldes-szürkés táj van előttem. Még mindig a hegyekben vagyok, a sebeimből a vér már nem folyik, legalábbis nem olyan nagy erővel. Megkönnyebbülten felsóhajtok, ám ezt gyorsan meg is bánom, hiszen a mellkasomban gyorsan elterjed az égető fájdalom, és pedig felordítok.
Ekkor csúszik le a torkomon a fémdarab, ami nem tudom, hogy került egyáltalán a közelembe, nem, hogy a számba. Különös mágia árad szét a testemben, olyan, amit még a harc eleje felé éreztem. Den kaszája?
Lassan elég erőt gyűjtök ahhoz, hogy remegő végtagokkal, de felálljak, mikor meglátom az eszméletlen macskám, akihez odamegyek. Felveszem az ölembe, és magamhoz szorítom. Él, hála istennek… De hogy milyen baromságot követhetett el, hogy ide jusson, asszem, nem akarom megtudni.
Elindulok arrafelé, amerre a kiút vezet, s amint ki is érek, rögtön a céhház felé veszem az irányt. Remélem, Leena nincs küldetésen, mert most igazán jól jönne pár baráti kéz „támogatása”…
- Legközelebb... nem veszíthetek... - súgom magamnak az úton.

Vége

Köszönöm a játékot, szerintem sok ilyen jót, vagy jobbat fogunk mi még lejátszani. Very Happy

Kedves Kukafaló és Pszihopata!

Elégedetten dőlök hátra sztoritokat olvasva. Miért nem tudtok ti nekem csalódást okozni? Very Happy

Tetszetős tartalom, fincsi harc, tökéletes lelkizés.
Ez már megér nekem 160 VE-t!

» Metal lady vs. Démonka - avagy így kloffol egy sárkányölő
» Az elmebeteg gyilkos és a hidegvérű sárkányölő, avagy Lidérc vs. Axel
» Magánküldetés: Gyerek a köbön
» Firmus Kakte és Edward közös kis kalandja
» Noah a Csillagmágus és Alice az Elemi mágus találkozása