Valamiért élni kell

Vége. Miért érzem azt, hogy ez a szócska túl gyakran fordul meg a sokszor használt szavak könyvében? Legalább is az eseményeket kavarók részéről volt vége, én tudtam, hogy nekem még van egy hosszú utam egy sivárabb vidék felé. Valami úgy döntött, hogy bemondja az unalmast a fejünk felett, és jókora durranással hangoztatta eme szándékát. Felpillantottam és színes textíliamaradványokat láttam lepotyogni, bár a színes mivoltuk a múlté volt, hiszen feketére égette azokat a robbanásból hátramaradt tűz. Nos, ideje volt némi választ kicsikarni a tettesekből, hogy valamivel azért tudjunk majd szolgálni a felettébb irritáló főpincérnek, vagy tudom is én mi a titulusa. Sajnos a három elkövetőből kettő nem igazán volt beszélőképes állapotban, élesztgetni, vagy akár újraéleszteni nem igen volt kedvem egyiket sem, így maradt a relatíve ép harmadik tag, az öregember, aki még mindig a saramat próbálta magáról lefejteni, illetve abból kikászálódni, eddig vajmi kevés sikerrel. Eigo kivételesen előbb gondolkozott, minthogy cselekedett volna, és rájött, hogy van egy kis gikszer a kettő, eszméletlennel.
- Nem hagyhatjuk itt őrizetlenül ezt a kettőt, hátha felébrednek. Rád bízhatjuk őket? - Alice volt mondatának a célpontja, aki határozottan támogatta ezt az ötletet. Elég magasan voltunk viszont, leugrani eléggé problémás lett volna, mert a sok törmeléken akár bokánkat törhettük volna. Társam, meglepő módon hamarabb jutott el a konklúzióig, mint én.
- Le tudsz vinni minket ilyen kőoszloppal, amit idéztél? - Igen, ez egy kivitelezhető megoldás.
- Ami ide felhozott, az le is tud vinni. - jegyeztem meg "bölcsen", és az improvizált lift pillanatokon belül már ott figyelt előttünk, epekedve várva, hogy utasai használatba vegyék. Így is történt, még gombot sem kellett megnyomni, a "lift" habár nem elkapkodva, de biztonságos földet érést biztosított nekünk.
Kérdéseink jövendőbéli alanya eléggé szánalmasan festett, hogy még egy nagy adag sárral sem tudott mit kezdeni, bár szeretett volna; túl sok erejét emésztette fel, minden bizonnyal, amikor a bábokat irányította.
- Szerintem itt is kérdezhetünk tőle, legalább nem kell azzal vacakolni, hogy elcibáljuk innen. -
- Igen, a sárral rajta igen macerás lenne áthelyezni. - mondtam a számomra legproblémásabb okot. Odamentünk hát hozzá, és Eigo, a gyakorlott vallató, kín- és alkoholmester, azonnal neki is látott, hogy bemutassa szakmai tudását.
- Lássuk csak. Mi volt a célotok? Miért támadtátok meg a szállodát? - Néma csend. Hullaszag szerencsére nem volt, de akár lehetett is volna. A mester rájött, hogy túl szép lett volna, hogy igaz legyen, ha már most elkezdett volna vallani.
- Túl könnyű is lett volna. Akkor kérdezek valami mást. Ki volt ennek az egésznek a kiötlője? Te vagy a főnök, vagy valaki megbízott titeket? - Mintha egy darab kőnek beszélt volna. Gyorsan segítségére siettem társamnak, és az öregember nyakát körülvevő sárrétegből szépen elkezdtem elvonni a vizet. A sárból föld lett, annak meg a térfogatát egy hangyányit csökkentettem. Láthatóan érezte, hogy, ha a hurok nem is, de szorult helyzetbe került. Sajnos, illetve szerencsére nyakizmai nem voltak olyanok, mint a karjai, sokkal kisebb erőt tudott kifejteni velük, így nem tudta megakadályozni a lassú, fulladásos halált. Én sem akartam ezt a stádiumot elérni, így csak addig feszítettem a húrt, ameddig lila fejéből adódóan, kiabálni kezdett, vagy akart, mert összeszorított torokkal igencsak nehéz hangosnak lenni.
- ELMONDOK MINDENT, CSAK KÉRLEK HAGYJÁTOK ABBA! - Bocsáss meg, nem vagyok mentálisan beteg, még egyedül vagyok. De értettem a célzást. Lazítottam a szorításon; elkezdődhetett a kihallgatás.
- Úgy tűnik mégis csak sikerült jobb belátásra bírni téged. Most pedig áruld el, hogy mi volt a célotok a szálloda megtámadásával? - Eigo valamiért nagyon vidám lett, hogy vezethette az eseményt. Lehet, hogy volt némi szadista beütése, nem tudom; nem akartam tudni.
- A mágia sugár ágyút akartuk megszerezni. - Egészségedre. Ja, hogy ezt komolyan gondolta? Ilyesmiről nem igazán tett említést kedves megbízónk.
- És mi célt szolgáltak ezek a fura jelenségek a szállodában? - Jogos. Biztos valami elterelő hadművelet része volt a túlságosan is élethű bábszínház.
- Csak elterelésnek szántuk, hogy ne fogjanak gyanút. A nő, akinek a szobájában a felfordulást keltettük, látott minket, amikor megbeszéltük a támadást, ezért el kellett tenni őt az útból. - Büszke voltam kicsit magamra, hogy legalább a tippelési képességem kifogástalan.
- És ki volt ennek az egésznek a kiötlője? - Eigonak még messze nem volt eléggé elapasztva az információéhsége, jogosan. Itt csak egy meglehetősen groteszk vigyort produkált a rendhagyó kérdőív alanya. A mester ezt nem hagyta annyiban, egy szintbe hozta önmagát az öreggel, vagyis féltérdre ereszkedett, és közelebb hajolt hozzá.
- Ki volt az értelmi szerzője ennek az egésznek? Válaszolj. Vagy azt akarod, hogy a társam kipréselje belőled a szuszt is? - Nem tudom, hogy miért kezdett az én nevemben fenyegetőzni. A logikus ész azt sugallta nekem, hogy ő a kínzásra nem rendelkezik a megfelelő típusú mágiával, úgyhogy a háta mögött megeresztettem egy gúnyos vigyort. A halál veszélyérzete nem igazán változtatott a bábmágus hozzáállásán, így gondoltam, beváltom az Eigo által megfogalmazott fenyegetésnek, és tovább szűkítettem szerencsétlen lélegző- és nyelőszervét.

- Jó napot. A mágustanácstól jöttünk. Innentől átvesszük maguktól a bűnözőket. - Fura ruhájú egyének jelentek meg, miután feladtuk a vallatást. A gonosztevő nem mondott többet, és végül is nem öltem meg, mert nem vagyok olyan ember. Úgy tűnt viszont, hogy a mágustanácsból jött egyének kitűnőek arra, hogy megoldják a büntetés problémáját.
- Üdv. Örömmel átadjuk őket, legalább ennyivel kevesebb dolgunk van. Egyébként kettő még fent van azon az erkélyen. - Eigo mutatta az utat, amelynek végén Alice figyelte az eseményeket. Így távolról úgy nézett ki, mintha valamin nagyon mulatott volna.
- A szálloda mellett lévő raktárépületben még találni fognak két alakot, akik, minden bizonnyal a társaik. - Az öt úriemberből kettő azonnal le is vált a csapatról, és kifelé iparkodtak, ahol meglepően nagy volt a tömeg. Biztosan mindenki szemtanúja volt, hogy miképp vertük péppé a gonosz fickókat, és biztosan dörgő éljenzéssel fognak köszönteni, ha kilépünk. Nem így történt, de egyvalaki azonnal kivált a tömeg soraiból, és ez nem volt más, mint a főpincér. Remélem nem azt fogja mondani, hogy takarítsunk össze és örüljünk, hogy nem kell az egész kárt kifizetni.
- Úgy tűnik mégis csak sikerült teljesíteni a feladatukat. De így megérdemlik a fizetséget. Most nincs nálam annyi, úgyhogy kihozom bentről. Várjanak meg itt. - Meglepődtem. Semmi helyreállítási költség? Semmi levonás? Hozza a fizetést és szélnek vagyunk eresztve? Ennél csak rosszabbra számítottam, de így legalább elviselhetőbb volt a megbízó meglehetősen arrogáns stílusa. Alice is befutott mellénk, kérdezve, hogy mégis miért álljuk el az utat, és Eigo azonnal elújságolta a hihetetlen hírt.
- Végeztünk a munkánkkal, és mindjárt megkapjuk a fizetségünket. - A lány ennek sokkal jobban örült, mint mi, ami nem meglepő. Nálam csak jobban lehet örülni valaminek. Tekintetemmel még a porcicákat is el lehetne ijeszteni néha.
Hirtelen egy boríték került a kezembe. Hamar meg is találtam a forrást: a főfejes visszatért, éspedig teli kézzel, amit háromfelé osztva adott át.
- Parancsoljanak, és kö-köszönöm. - Köhécselt és meglepő gyorsasággal szívódott fel. Minden bizonnyal már évek óta nem mondott dicsérő szót.
- Én pedig köszönöm a pénzt. - mondta, tulajdonképpen már a levegőnek Eigo. Ekkor felém fordult. Én gyanakodva néztem rá.
- Neked még akarok mutatni valamit. - Elővett egy kulacsnak látszó tárgyat, kinyitotta, meghúzta.
- Ez már hiányzott. Azt hiszem itt már nincs semmi dolgom. További szép napot. - Sarkon fordult, és elmasírozott. Alice és én meglehetősen furán néztünk utána. Nem értettem, hogy miről maradtam le, vagy, hogy hol volt a vicc, esetleg a gúny elrejtve. Biztos van valami rejtett jelentése a folyadék ivásnak, de ez engem egy fél pillanat után teljesen hidegen hagyott.
Elbúcsúztam Alicetől, reménykedve, hogy fogjuk valamikor még viszontlátni egymást, nem azért, mert eléggé csinos volt, hanem azért, mert úgy-ahogy normális, és tudom, hogy ha jobban megismerjük egymást, akkor talán lesz még egy valaki, akit barátomnak tekinthetek.
A nap kelőfélben volt, és rádöbbenten, hogy hullafáradt vagyok. Egy egész estét végiggüriztem, de talán ezért a napfelkeltéért megérte. Mélyet sóhajtottam. Nem tudtam eldönteni először, hogy mit csináljak, majd jobb lehetőség híján a vonat felé vettem az irányt. Eigot nem láttam, és ennek örültem; nem akartam őt látványosan kikerülni. De, hát, én ezekért a kis élvezetekért élek. Már az ilyen apró örömök is jó érzéssel töltenek el, hisz húsz évem repült el úgy, hogy ritkán éreztem magam jól. Most jól éreztem magam. Egyedül voltam, mégis, örültem.