Félix Wright

Név: Félix Wright

Nem: Fiú

Életkor: 15

Mágia: Alakváltó

Céh: -

Jellem: Egy nagyon vad kölyök. A boldogság ragyog a szemeiben, mert mindennek örül, aminek lehet. Nagyon gyerekes, és szemtelen, de emiatt nem lehet okolni hisz még gyakorlatilag az. Elég gyakran van az, hogy úgy ül, mint a kutyák szoktak, még akkor is, ha állnia kéne, és emellé párosul az is, hogy elfelejti, hogy nem állatalakban van. Az etikettet nem nagyon ismeri, és emiatt idegesítő lehet azoknak, akik tudják, hogyan kell viselkedni. A teliholdat megugatja, ami igen bosszantó alvótárssá teszi, ha valaki arra vetemedne, hogy ilyenkor vele tölti az éjszakát. A kedvenc étele a hús, amit akár nyersen is képes megenni, persze csak átváltozott alakban. Nagyon szeret játszani, főleg birkózni, és fogócskázni. Röviden: Egy igazi állat!

Kinézet: 168 centiméter magas, és 55kg. Nagyon vékony testalkattal rendelkezik, de ennek ellenére nem tűnik betegnek. A szemeiben végtelen életkedv sugárzik. Zöld farmerja és fehér pólója az egyetlen ruhája, ami eléggé meg is látszik tekintve a tisztaságuk és az állapotuk. A fején van egy fejhallgató, de nem úgy tűnik mintha bármire is használható lehet, csak dísznek van. A mellkasán egy nyaklánc van elhelyezve.

Felszerelés: A ruhái: fehér póló, zöld farmer nadrág, fejhallgató; kevéske étel ital (általában egy napra elegendő); napló; nyaklánc; egy átlagos hátizsák

Előtöri:
A születésemről nem igen tudok mit mondani, hisz mint sokan mások, én se emlékszem rá, és senki sem beszélt róla. Amióta az eszemet tudom a bátyám az egyetlen családtagom. Egy városban éltünk, és 5 évig egy sikátor volt az én otthonom. A bátyó mindig ott volt nekem. Ő szerzett mindent. Ételt, italt, ruhákat, bár én nem tudtam hogyan. Azt is meg tudta csinálni, hogy felvette az én arcomat, és hülye pofákat vágott, amit pár hónapig nagyon élveztem, viszont utána elkezdett érdekelni, hogy mégis hogyan csinálja. Megkérdeztem többször is, de csak nem mondta el. 6 évesen elkezdtem felfedezni a világot, amíg a bátyám nem elvolt élelmet gyűjteni. A város olyan hatalmas volt, mint ahogy képzeltem. Mindenhol emberek, furcsa ruhákban és sok más minden. Teljesen beleveztem, viszont folytatnom kellett a kerülgetést. A nagy emberek félelmetesek voltak, és kezdtem rettegni, szóval visszamentem a sikátorba… Legalábbis azt hittem, hogy abba a sikátorba ahonnan eredetileg indultam, hisz nem mehettem olyan messzire… Ugye?
Nos, nem. Ez egy teljesen más hely volt. Ráadásul 4 másik kölyök beszélgetett egymással, amíg észre nem vettek. Pár pillanatig figyeltük egymást, majd elkezdtek közeledni felém. A szemeikben volt valami, amitől megijedtem, és hátrálni kezdtem, de már késő volt. Megragadtak, ketten, és a másik kettő végig mért.
- Nolám, nolám. Kit fogtunk? – Kérdezte az egyik.
- Egy betolakodót főnök.
- Megbüntessük?
- Egy rugón jár az agyunk főnök. – Mondta a másik, és hátrébb állt. Már készült arra, hogy lecsapjon először… Az ereimben megfagyott a vér, és életemben először igazi félelem ülepedett le. Teljesen megrémültem, mert ösztönösen tudtam mi fog következni. Behunytam a szemem, hogy legalább ne lássam a pillanatot.
A következő pillanatban azonban ordítások csapták meg a fülemet, és éreztem, ahogy a kezeimet elengedik. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy kutya harapott rá az utcagyerek csuklójára, aki felordított. Én csak remegve néztem a jelenetet, ahogy a vad véreb rángatni kezdi a fiú csuklóját, és abból ömlött a vér. A végén szétnyitotta gyilkos szorító állkapcsát, mire a másik remegve és sírva hátrált a legközelebbi falig. Az eb ezután felém fordult. Én teljesen megkövültem, és megpróbáltam hátrálni, de valamiben megbotlottam, és a fenekemre estem. A kutya tovább közelített, majd nem kis meglepetésemre megszólalt.
- Nem meg mondtam, hogy maradj otthon? – Kérdezte dühösen, majd mögém jött megragadta a ruhámat, és felsegített. Nem tudtam mit mondhatnék. Sosem tudtam, hogy a bátyám képes állattá válni, és őszintén szólva, még akkor is remegtem. Viszont ösztönösen követni kezdtem, amikor elindult. Egészen hazáig követtem. Egyikünk se szólt a másikhoz, és az embereknek se tűnt fel semmi valamiért. Miután beléptünk a sikátorba ő visszaváltozott, majd lenyomott a helyemre.
- Azt mondtam maradj itt!
- S – sajnálom. – Mondtam könnyes szemekkel. A bátyám még dühösen nézett egy pár másodpercig aztán átkarolt.
- Jól van. Most már minden rendben vagy öcskös. Semmi baj. – Mondta halkan. Én még sírtam egy darabig majd elragadott az álom.
Azóta nem nagyon merészkedtem a külvilágba, viszont a testvérem egyre többször hagyott magamra akár napokra is. Kezdtem aggódni érte, hisz mindig olyan letört volt, amikor visszajött. Azonban egy nap azt mondta: „Gyere találtam egy jobb helyet.” Én követtem, mint az engedelmes kutyus. Ő elvezetett egy hatalmas házba. Legalábbis nekem hatalmasnak tűnt. Ide költöztünk be. Az épület gyönyörű volt, de bútorozatlan, mintha minden széket, ágyat, dísztárgyat eladtak volna. Ezzel azonban akkoriban nem foglalkoztam hisz nekem már a nagyobb tér is olyan volt mintha egy teljesen új világba léptem volna. Ezen túl én is gyakrabban kijárhattam a nagyvilágba, de sosem merészkedtem túl messzire. Találkoztam viszont másokkal. Pár gyerek, akik hasonló körülmények közt éltek, mint én, gyakran ellátogattak, mert megosztottam velük az élelmet, amit a bátyám hozott. Nagyon sokat játszottunk, és olyan örömökben volt részünk, amiről én sose gondoltam, hogy lehetséges lehet. Viszont a testvérem egyre inkább megváltozott. A ruháját, ami eddig szürkés és barnás volt, feketére cserélte. Arcán egyre több sebhely és kötés kezdett előjönni, és a szeméből is kiveszett a boldogság. Ennek ellenére én boldog voltam és egyetlen kívánságom az volt: Bárcsak több időt tölthetnék a bátyámmal. Egészen addig a napig…
Egy este zajokra ébredtem fel. Elindultam, hogy körbe nézzek, és megláttam egy furcsa alakot. Egész testét eltakarta fehér köpenye, és egy sötétkék napszemüveg a szemét rejtette el a világ elől. Én aggódni kezdtem, lassan hátrálni kezdtem, viszont nem figyeltem és ráléptem az egyik faágra, amit hazahoztam egy játék után, ami nagy roppanással vált szét. A nagy és üres termek visszhangokat vertek, és a következő pillanatban a nyakig beöltözött ember már előttem volt, és a kezével megragadta a ruhámat, majd felemelt.
- Te kölyök! – Mondta halkan, és a másik kezével eltapasztotta a számat, mielőtt sikíthattam volna.
- Nagyon figyelj ide, mert csak egyszer mondom el. Csakis a kérdéseimre válaszolsz. Se több se kevesebb. Van itt valaki más is? – Mondta végig, majd leemelte a kezét a számról. Én féltem, de tudtam, hogy nem ellenkezhetem, mert különben biztosan megöl.
- N – Nincs… - Mondtam halkan, mire a férfi elengedett.
- A fene elszalasztottam.
- Nem szalasztottál el semmit. – Hallatszott a bátyám hűvös hangja. Nem is vettem észre, hogy hazajött, de ugyanakkor nem láttam. A következő pillanatban azonban a bátyó a köpenyes mögött volt, és a kezében egy kard volt. A következő pillanatban a férfi feje lehullott, és spriccelni kezdett belőle a vér. Mondanom se kell, hogy szörnyen meg voltam ijedve. Ordítottam, sikoltottam, a rosszul lét kerülgetett.
- Bátyám miért? Miért csináltad ezt? – Kérdeztem rémülten.
- Ettől a naptól kedve egyedül vagy öcsi.
- Mi? Mégis mit értesz… - De más már nem jut az eszembe. Csak egy hold alakú gyűrűre emlékszem. Mikor legközelebb felébredtem már nem láttam a bátyám, és onnantól kezdve soha többé nem találkoztam vele. Ezen kívül a másik test is eltűnt mintha ott se lett volna. Pár napig vártam, de miután kifogytam a maradék kajából rá kellett jönnöm, hogy a bátyó többé nem fog visszajönni. Csatlakoztam a barátaimhoz és elmondtam nekik a történteket. Ők elmagyarázták nekem, hogy a testvérem a gonoszok közé lépett, és hogy feketemágussá változott. Persze én nem hittem nekik, és rögtön el is hagytam őket. Egyedül jártam az utcákat, és próbáltam az emberi kedvességre hagyatkozni, viszont ez eléggé nehezen ment. Kevés jó ember volt, aki csak úgy adakozott egy szegény gyereknek, hisz valljuk be, abból elég sok járkált a város utcáin, ha valaki mindenkinek adott volna valamit, akkor ő ment volna tönkre. Mivel a tolvajlásban nem voltam jártas, így az szóba se jöhetett.
Egy nap azonban – 8 évesen - láttam, ahogy egy daliás fiatalember járkál az utcákon. Minden arc megfordult utána. Kicsit féltékeny voltam. Végig néztem rajta, majd sóhajtottam egyet.
- Bárcsak én is olyan lehetnék, mint ő. Hogy is csinálta a bátyám? – Gondoltam vissza miközben megcsináltam a mozdulatot, és koncentrálni kezdtem. Hirtelen egy kör jelent meg majd egy kisebb füstfelhő. Magam is meglepődtem a változáson. Rögtön belenéztem az egyik tócsába, mert nem akartam hinni a sikeremben, és tényleg! Úgy néztem ki mint az a fiú… Nos majdnem úgy a szemeim a régiek maradtak. Megfogdostam, mert nem hittem el, hogy tényleg a saját tükörképem van a tócsában. Pár perc múlva visszaalakultam, de még akkor se hittem, hogy képes voltam a varázslatra. Ezen túl ezt használtam pénzgyűjtésre. Oda mentem egy emberhez és fogadtam vele, hogyha mutatok valami klassz trükköt, akkor ad nekem pénzt, vagy épp meghív egy ebédre. Elég jól ment. Valamiért az emberek sokkal jobban kedvelték a vidám bolondozós kölyköt, aki meg tudta őket mulattatni a pofákkal, amiket vágott.
Egy nap egy vénembert szúrtam ki, aki zöld ruhákban járkált, és könnyen lenyűgözhetőnek tűnt főleg a madárkákkal a feje körül, amit élvezettel nézegetett. Oda mentem és így szóltam.
- Hé papó! Ha mutatok valami menü és idióta varázslatot, akkor ad nekem egy kevés pénzt kajára?
- Papó?
- Reméltem, hogy beleegyezik, akkor kez…
- Kit nevezel papónak te kis görcs?
- … Ehehe. – Vakartam meg a tarkómat zavartan.
- Na, gyerünk, mutasd! Nincs egész napom. – Mondtam mérgelődve. Volt benne valami félelmetes, és tiszteletparancsoló, ami rögtön rávett, hogy megcsináljam a trükköt.
- Igenis! – Mondtam és felvettem az öreg arcát. Az egy pár pillanatig nézett, majd megfogta a kezem, és elkezdett húzni.
- Gyere velem kölyök!
- Ha, mégis minek? Hé! – A sokk ösztönösen rángatózásra késztetett, de az öreg csak húzott tovább. Pár perc múlva megnyugodtam, és inkább gyalogolni kezdtem, minthogy csíkot húzzak az út porába a cipőm sarkával, mert nyilván való volt, hogy nem tudok kitörni a szorításából.
- Öm, hova is megyünk?
- A házamba tanítványom.
- A tanítványa?! Ki mondta, hogy én a maga tanítványa leszek?
- Ki más? Én! – Jelentette ki, és azután meg se álltunk a városon kívüli erdőség egyik viskójáig. Érdeklődve figyeltem meg az apró házat.
- Ez lesz az otthonod az elkövetkező években.
- Öm, rendben azt hiszem. – Mondtam halkan, és engedtem, hogy bevigyen. Szép ház volt. Nekem különösen szép, hisz itt már igazi bútorok voltak. Mondjuk én már annyira hozzászoktam a padlón alváshoz, hogy egy ágyban töltött éjszaka után le is mondtam erről a luxusról. A papó (Akiről később kiderült, hogy Urgu-nak hívnak) Adott ételt, italt, szállást, és sok-sok játszótársat a kutyái és a madarai képében. Cserébe nekem szorgosan kellett tanulnom, át kellett mennem a kemény edzéseken, és a még keményebb elméleti anyagon. Néha úgy éreztem lelohad az agyam a sok tananyagtól. Viszont utólag visszagondolva… Megérte. Az arcmásolás most már tökéletesen ment, és a mester egyik kutyájának, Rexnek az alakját is fel tudtam venni, aki egy elég ügyes, és erős farkaskutya volt. Szép évek voltak, én úgy gondolom azok voltak a legjobbak az összes körül. Az öregben apára leltem, vele mindent megmertem osztani, még ha az elején eléggé utáltam, és mindent megtettem, hogy megnehezítsem a dolgát. Sok mindenről beszéltünk. Köztük volt a bátyám is, akire csak legyintett, és annyit mondott.
- Azért tette, hogy téged megvédjen a sötétségtől, ami őt bekebelezte,
Akkor nem válaszoltam neki, noha rengeteg kérdésem lett volna. Magamban egy cél lebegett 13 évesen. Megmenteni a bátyámat a sötétségtől, ami elvette tőlem, mindegy milyen áron. Folytattam a kemény edzést, de valamiért megakadtam a fejlődésben. Hiányzott az a bizonyos szikra, ami a következő szintre dobott. Ráadásul a többi kutya alakját se tudtam felvenni. Urgu bácsi 16 éves koromban halt meg, de nem volt szomorú, még akkor sem volt, amikor azt mondtam, hogy cserbenhagytam azzal, hogy nem edzettem elég keményen, de ő csak mosolygott Szerinte épp eleget edzettem, és ne aggódjak, mert szerinte, ha egyszer tovább lépek, akkor a robbanásszerű lesz. Nem nagyon értettem, de már nem igen volt alkalmam megkérdezni, mert elhagyott. Szomorú voltam, és a kutyákkal és madarakkal együtt gyászoltam. Mivel már nem tudtam semmit tenni ezen a helyen elhatároztam, hogy hátra hagyom a sötét, és szomorú múltamat, és áttérek a fény és boldogság ösvényére. Egyetlen célt mentettem meg a feledés homályából. „Az életem árán is… de visszahozlak a fény oldalára, testvérem.”