Hangyák a...

A lopakodás nem bizonyult túl nehéznek. Úgy festett a hangyák előszeretettel tartják karban az utakat, így a talaj puha volt, és süppedős, tökéletesen elnyelte a lépteim zaját. Néha elhaladtam további nyílások mellett, ahonnan hangok teljes tárháza hallatszott ki. Volt csámcsogás, meg szörcsögés, némelyikből pedig emberi suttogás, vagy pityergés. Visszafelé, ha túl nagy lesz a káosz, akkor segítenem kell majd nekik kimenekülni.
A külső ívről hamar lejutottam, viszont a földön mászkáló járőröket már nehezebb volt elkerülnöm. Sehol egy fedezék, vagy árnyék. De végül sikerült úgy megoldanom, hogy a mellékjáratok bejárataiban lévő árnyékban húzódtam meg, imádkozva azon, hogy épp semmi se akarjon onnan kijönni, majd mikor a lehető legközelebb kerültem a torony feljárójához, akkor odasprinteltem, és óvatosan indultam meg fölfelé. Az út ugyanis szűkebb lett… relatív, egy hangya kényelmesen elfért rajta, vagy három én egymás mellett, de ha szembe jött egy, akkor bizony a falba kellett épülnöm, és nem egy jött szembe. A repkedők még akkora gondot nem okoztak, azok legalább nem tudtak nekem jönni, de ha itt kitör a riadó, akkor alaposan kell a lábam szednem, hogy ne ússzak savtengerben. Remélem Gabriel se szúrja el.
Ahogy egyre feljebb értem az oda-vissza járkáló hangyák egyre sűrűbben kezdtek megjelenni.
Valamihez közeledtem… valami fontoshoz, és remélem nem a keltető az.
Nem, úgy festett a pöce felé közeledek, mert az a szag, ami terjengeni kezdett, hagyján hogy én, de még egy átlagos ember se bírta volna elviselni. Próbáltam takarni a ruhámmal az orromat, de nem sok haszna volt. Egyre feljebb jutva egyre erősebb lett a szag, és egyre kellemetlenebb lett a belélegzése. Végül, az utolsó lépéseknél pedig mintha már az oxigén helyét is átvette volna. Nehéz volt lélegezni, gyorsan kellett a levegőt venne, és sokat, mert már sajgott a fejem tőle.
Egyre nehezebb volt koncentrálni a szétrobbanni készülő fejemtől, de sikerült elslisszolnom az őrök mellett, egészen be egy hatalmas csarnokba, aminek alig láttam el egyik végéből a másikba. De nem azért, mert hatalmas volt, hanem azért, mert a légteret egy állati nagy... állat volt a terem nagy részében elhelyezve. Külsőre leginkább az óriás hangyákra emlékeztetett, leszámítva azt, hogy az óriáshangyák hozzá képest törpehangyák voltak. Egy csáprágójának a fele volt akkora, mint kettő én. Nem tudtam igazából mire számítsak, de amit láttam, az nem fordult meg a fejemben. A királynő mozdulatlan volt... mintha halott lenne. Persze, azért nem akarom kideríteni, hogy tényleg halott-e, vagy csak alszik, és ha utóbbi lenne igaz, akkor hamar több darabban találnám magam több hangya gyomrában... már ha van nekik egyáltalán olyan, de ezt se akarom kideríteni. Majd megkérdezem Narwellt, ő a hangyász. Próbáltam közelebb menni, de csak araszolni tudtam a rengeteg őrtől. Bár már a bejáratból bele tudtam volna hajítani a vegyszert a királynőbe, kábé annyi lenne, mint csúzlival eltalálni egy palota falát 20 méterről, viszont valahogy bele is kell fecskendezni a tartály tartalmát az anyahangyába.
Közelebb érve (mikor már kipróbáltam az összes létező haladási módszert: kúsztam, másztam, guggolva futottam, falhoz tapadtam) már láttam, hogy a királynő igencsak él, bár nem mozog valami gyorsan, és sokat, de él. Viszont a fekete testből mintha nyers komorság áradt volna, ami a környező hangyákra nem volt hatással, de engem ingencsak lehangolt. Nem tudtam mi okozhatja ezt, de majd tartalmas értekezletet tartok Narwell-el, ugyanis szerintem nem avatott be minden apró részletbe. Araszolásom, ahogy közeledtem úgy lassult, és már a tetű és a csiga között ingott. Ilyen tendenciával még pár perc, és visszafelé fogok haladni. Valami csillogás ütötte meg aztán a szemem... mondjuk a királynő kitinje eddig is csillogott, de ez nem a kitinje volt, nem is a saját teste. Láncok, de akkora szemekkel, hogy eggyel agyon lehetett volna ütni hat óriáshangyát. Narwell, te huncut fiú, a részleteket kihagyjuk, nehogy ne vállaljam el a feladatot? Azt hiszem nagyoooon sokat kell majd beszélnünk nekünk.
Mikor már a királynő töltötte be a teljes képet, de még mindig nem voltam elég közel hozzá, akkor furcsa dolog ütötte meg a fülem... semmi, tökéletes csend. Egy pilanattal ezelött még nyüzsögtek a hangyák, mást sem hallottam, csak a lépéseiket, meg a szárnyaik csapkodását, most meg hirtelen semmi... itt valami nagyon nincs rendjén, jobb lesz, ha csipkedem magam.
De az égiek nem voltak hasonló elképzelésen, mint én, és az égből küldtek elém valamit, amiről első pillantásra, de még másodikra sem tudtam eldönteni, hogy mi is az. És az égből pottyant le, hatalmas zajt, és porfelhőt verve a landolásával. Körbenéztem, vajon a hangyák hova lettek. Néhányan egymás hátára állva állták el előlem a bejáratot, mások pedig a falakra kapaszkodtak szép kis arénát alkotva, ahol a falhoz érni halálos, és kiút nincs. Ideje volt az égből pottyant valamit szemügyre vennem.
Látszólag fémből volt, vasból. A teteje bőven 4 méter magasan lehetett, gondolom nem apró, preciziós munkákra tervezték, és félelmeimet igazolta is az egyik kézfeje helyén lévő körfűrész. Feljebb tekintve nem találtam a fejét, helyén egy apró, szürke valami volt, embernek nézett ki, de feje helyén egy patkány kinagyított feje volt. Hosszú orr, nagy fogak, nagy fül, undorító, pici piros szem, bajusz, ami nem illett a képbe, az a szarva volt. Az egész szerkezet hátulján pedig kipufogócsövek voltak, nyolc, ha jól számoltam, amiből zöldes, áttetsző gáz szivárgott. A pilóta hosszasan bámulni kezdett engem, mintha azon vacilálna, hogy felszeleteljen, eltaposson, vagy összetörjön. Gondoltam megtöröm a csendet, bár nehéz volt, mert a gép folyamatosan hangosan zakatolt.
-Ugye tudod, hogy ezért a Jégeső még beperel téged plágizmusért... kiváncsi vagyok, vajon az irányítói kijelzőn Kerrigan arcképe van-e? Engedd meg, hogy kiderítsem.
-SZKVÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ – jött a válasz, amit valami olyasmire sikerült lefordítanom, hogy „meghalsz, csupasztestű, mocskos ember, amiért ötletlopással vádolsz engem, mikor igazából engem loptak meg” és támadásba lendült.
Mit volt mit tenni, első támadásaként a bal kezével próbált meg a földbe préselni (a bal keze csak karmokban végződik), ezért inkább csak elugrottam tőle, de majdnem túl közel kerültem a falhoz, és az egyik hangya hangosat csattintott a csáprágóival a hátam mögött. A következő rohamozott támadás már természetesen jobb kézzel érkezett, a fogas penge szélsebesen pörgött, de én igazi gondolkodás nélkül inkább csak felugrottam a lény karjára, és erősen kapaszkodni kezdtem belé. Na igen, de most csinálnom is kéne valamit, de gyorsan. Próbáltam egy kiálló részt keresni a szerkezetben, ahol felmászhatok a pilótához, de egy centit se tettem meg, a karmos kéz elkapott, a földhöz vágott, és majdnem rám is lépett ez a mozgó fémhulladék, de egy gurulással megúsztam a dolgot. Felpattantam, és megpróbáltam levágni a gép lábát, de semmi hatása nem volt a pengéimnek. Ekkor kaptam egy rúgást, amit félig sikerült blokkolnom, de így is piszkosul fájt, és megint túl közel értem a falhoz, egy hangya belekapott a ruhámba, és kitépett belőle egy szép darabot.
-Remélem a torkodon akad. – közöltem neki, de nem vált be az átkom... le se nyelte igazából. Nem volt időm siratni a rucim, a gép megint jött, mostmár tudtam mit kell tennem. Ismét lendült a fűrész, ismét ugrás, és most gyorsan kezdtem el mászni. Mikor közel ért a vaskarmos kéz, akkor átugrottam arra. Gondolom annál nem fog a körfűrésszel hadonászni, lehet még a végén levág valami fontosat. Immár a bal karján kezdtem el felmászni, de ez a szemét mindenre fel volt készülve. A kart bemozgatta a háta mögé, a kipufogó csövekhez, ahol ugyanazt a szúró szagú gázt lélegeztem be, csak nagyobb dózisban, és bizony hamar szédülni kezdtem, ami mellé még hányinger is társult. Bármilyen viccesen is hangzott, hogy lehányom a gépet, és megvárom, míg szétmarja a gépezetet, de kétlem, hogy lenne annyi „lőszerem”. A rosszullét minden létező tünetével nehéz volt gondolkodnom, és ismét egy hülye ötletem támadt. Ráugrottam az egyik kipufogóra, és megpróbáltam azt úgy behajlítani, hogy a pilóta-patkány is kapjon a gázból, de nem tudtam sehogyse megcsinálni normálisan. Végül kiütött a gáz, már nem bírtam kapaszkodni, és leestem a gép hátuljáról, ahol ismét egy eltaposás elől kellett elgurulnom, majd még egy, és még egy elől, míg ki nem tisztult annyira a fejem, hogy fel tudjak állni. Viszont láttam, hogy igyekeznem kell, a talaj közelében már kezdett megállni ez a zöldes gáz. Vajon mit tudnék vagy a patkány, vagy a gép ellen tenni, hogy, ha tökéletesen nem is, de legalább félig üzemen kívülre helyezzem? „Homok a gépezetben” jutott hirtelen eszembe. A sok túrista mindig rinyált, hogy homok ment a szekerük kereke és tengelye közé, és teljesen elkopott ez az, vagy be is akadt és nem gurult tovább. Ez megérhet egy próbát. Még mindig, félig kábultan készültem fel a sárkányüvöltésre.
Sabakuryuu no Houkou
Fújtam le a gépezetet homokkal, ami csak megtorpant, de talpon maradt. Azonban, mikor elkészültem, és lépett volna, akkor csak nagyon akadozva ment neki, és mikor a lába földet ért volna, akkor tett egy rossz lépést, és az egész gépezet dölni kezdett előre, majd hatalmas robajjal ért földet. A pilóta, hála a biztonsági övének, nem repült ki az üléséből. Annál jobb, saját kis börtönébe zárva nem volt képes semmit se tenni, csak rángatni a csatot, pánikba esve, és természetesen az ilyen csatok nem nyilnak ki pánikba esett embereknek... úgy látszik pánikoló patkányoknak sem. Ahogy közelebb léptem hozzá, a felfelé hajlított kipufogóból ismét hatalmas adag gázt kaptam, de egy homokoszloppal visszatoltam a helyére.
A patkány lehetett olyan magas, mint én. Apró, piros szemeiben a félelem csillogott.
-Tudsz emberi nyelven beszélni? – kérdeztem tőle, választ nem várva, és nem is kaptam.
-Embert nem ölök... téged viszont erős jóindulattal sem tudlak annak nevezni.
Fél kezemet pengévé alakítva elválasztottam a patkány fejét a testétől, undorító földi maradványt hagyva maga után, meg egy hatalmas, csúfoskodó foltot a földön, és a kezemen... még a vére is büdös volt. Átnéztem a pilótafülkét, hátha le tudom állítani azt, ami pöfékeli ki a zöld füstöt ebből az izéból, de nem találtam (kezelő panelt se, amin Kerrigan lett volna), ezért csak vandál módon szétvertem mindent, ami fontosnak látszott, de a gépezet így is működésben maradt. Mindegy is, ideje elvégezni, amiért valóban jöttem. Elővettem az injekciós tűt a zsebemből, felpillantottam az óriáshangyákra, amik még mindig várták, hogy valami a közelükbe kerüljön, és rácsíphessenek, majd felnéztem a királynőre.
-Csak te, és én...

Óvatos léptekkel indultam meg a királynő felé, ami nem csoda. Egy ekkora bestia fogpiszkálóként törne engem félbe a legkisebb erőfeszítéssel, de nem látszott rajta, hogy felfigyelt volna a közeledésemre, biztosan, mert olyan jó ninja vagyok. Ám be kellett látnom, hogy nem éppen tudom jelenlétem elrejteni, mert egy nő hangját kezdtem hallani a semmiből.
-Köszönöm, ifjú harcos, hogy megszabadítottál engem, és a gyermekeimet a szürkelátnok uralma alól.
Értetlenül néztem körbe, emberi alakot keresve, hogy ki beszél hozzám, de az egyetlen nőnemű a teremben az a hangyakirálynő volt. Néztem rá kérdőn, hogy valóban ő beszél, de nem kaptam választ erre.
-Nagyon szívesen. – Tartottam magam az illemhez. Hangomra a királynő hatalmas feje megmozdult, és egyenest felém fordult. Nyeltem egy nagyot, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy állatokkal beszélgessek, ahhoz meg pláne nem, hogy nálam százszor nagyobb lényekkel baráti csevelyt folytassak.
-Ez a szörnyeteg egy nap közénk jött, szolgákká tett minket, majd megmérgezett minket a különleges porával, amitől én, és gyermekeim átváltoztunk. Békében éltünk az emberek városa alatt, de a skavennek más tervei voltak velünk, és a várossal
Vártam, hogy folytassa, mert semmit nem tudtam válaszolni, de ő sem mondott aztán sokáig semmit. Ez a „sokáig” azonban nem volt hosszú idő. A barlang teljese megremegett, én majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de talpon maradtam. Hátam mögül hangos robajra figyeltem fel. Megpördültem tengelyem körül, és észrevettem, hogy a patkány, a skaven gépezete vadul rángatózik, zakatol, és csak úgy ontja magából azt a zöld ködöt. Persze, minden gépbe kell egy automatikusan bekapcsoló önmegsemmisítés, ha félig szétverik.
-Ifjú harcos, kérlek, vágd el a láncaimat! A te erődnek ez nem akadály.
Most szórakozol? Te egy 900 cm³ térfogatú hangyakirálynő vagy, én meg egy másfél méter magas mágus, tojáshéjjal a seggemen! Bár van benne valami, ő bármikor kiszabadíthatta volna magát, ha tudta volna. A lánc, ami ott volt a legvékonyabb, ahol én a legvastagabb valóban nem bírt ellenállni a hatalmamnak, és úgy vágta a homokpengém félbe, mint forró kés a vajat! Mikor az utolsóval is végeztem, és a királynő lábra állt, termetétől még a legbátrabbaknak is inukba száll a bátorság, de nem volt időm csodálkozni benne. Mellém lépett ugyanis egy ló méretű hangya, szájában a ruhám cafatjával, amit bűnbánó arccal adott vissza, majd jelzett fejével, hogy pattanjak a hátára. Így is tettem. Nem volt nehezebb megülni, mint egy tevét, de kényelmesebb sem volt. Rohamtempóban indult meg, egy számomra eddig észrevétlen járat felé, ami erősen felfelé vezetett. Alig haladtunk benne fél perce, mikor a hátam mögül hatalmas robbanást hallottam, nem kellett látnom, hogy tudjam, hogy a gépezet adta meg magát. Hátas-hangyám begyorsított, gondolom nem akarta megvárni a lökéshullámot. És ha ez még nem lett volna elég, ahogy azt illik drámai pillanatokban, az egész barlang, és alagútrendszer nekiállt ész nélkül remegni, és összeomlani. A járat szerencsére elég tágas volt, hogy négy-öt lóméretű hangya elférjen egymás mellett, ami kellett is, mert a mennyezetről lehulló por és törmelék gyakran állított akadályt, de a hátas-hangyának gyerekjáték volt kerülgetni őket. A hosszas vágta után végül zsákutcába értünk, ám a hangya nem lassított, sőt, teljes erőből nekiszaladt a falnak, amit áttörve egy ismerős helyen találtam magam: a kihalt város főterén. Hamar leugrottam a hangya hátáról, és még körülnézni sem volt időm, mikor
KRRRRRRRRRRRR-KRAKKKKKKKK
Hirtelen a talaj eltűnt a talpam alól, legalábbis úgy éreztem, mert lenézve bizony ott volt, de akkor mégis… Gondolatom már nem gondolhattam végig, mert valami hirtelen hatalmasat vágott a talpamba, amitől azonnal orra buktam. Lassan álltam fel, és körbenézve láttam, hogy még mindig a városban vagyok, de… nem úgy emlékszek, hogy egy kráter alján lett volna. Hamar megértettem, odalenn csodálkoztam is, hogy ha a barlangrendszer olyan nagy, hogy a fenébe nem omlik alá a felszíni világ? A rétegmozgásnak hála a város épületei, ami csodával határos módon eddig épek voltak, mostanra azok is összedőltek. Rápillantottam a hangyámra, aki tett egy bólintás-szerű mozdulatot, majd a föld alá ásta magát, és eltűnt. Nem tudom minek hála, a város főtere hamar megtelt élettel. Elsőnek pillantottam meg Gabrielt, egy kisebb sereg társaságában. Akkor jutott eszembe, hogy ő is jött velem a hangyabolyba, és örömmel láttam, hogy nem lett élve eltemetve. Mellette a sereg pedig gondolom a helyi lakosság, akik vagy új lakhelyet keresnek, vagy kénytelenek lesznek megbirkózni az esős évszakban felgyülemlett vízmennyiséggel… nem előnyös egy kráter alján élni.
-Mégis mi történt? Oda az egész labor! Magyarázatot várok!
Támadt Narwell. Nem csoda, gondolom minden pince, és bármi más, ami a föld alatt volt odaveszett, így a laboratóriuma is. Elmeséltem neki az én részemet, visszaadtam a megmaradt szérumot, majd meghallgattam Gab sztoriját is.
Úgy festett ennek az ügynek itt vége van. Kalandos bevándorlásomra sokáig emlékezni fogok. Elbúcsúztam a kutatóktól, majd Gabriel oldalán elindultam az ország belseje felé. Mivel fix lakcímet nem tudtam adni a kutatóknak, így csak bő három hónap után talált meg engem a futárfiú egy levéllel, aminek gyanúsan vegyszer illata volt. A levélben pénz volt, és egy papírlap, egyik felén szöveg, amiben az állt, hogy Narwell, és Biwnoll a határ mentén maradt, és továbbra is hangyákat hajszolnak, meg esetleg patkányembereket próbálnak fellelni. A lap másik felén furcsa képletek voltak. Arcom a tenyerembe temettem. Gondolom csak felvette az első üresnek tűnő papírlapot, és arra írta a szöveget. A képleteket visszaküldtem a futárfiúval a tudósoknak, hátha szükségük lehet még rá.

- Veletek tartok, de előbb keressük meg a kutató cimboráimat. Szeretném tudni, hogy Biwnoll egyben visszaért-e a bunkerbe, meg lehet, megkérnék rá, hogy hozzunk valamit el abból a lyukból.
Bólintottam, aztán a combomra csapva jeleztem Kaenshonak, hogy indulunk, követjük a frissen szerzett útitársunkat. Nem tudom, mennyire bízhatunk benne, hiszen nem is ismerjük még csak a nevét. Mindenesetre az, hogy a banditák szinte biztos, hogy lemészárolták volna, és én megmentettem, az adósommá teszi, tehát ha van egy kis gerince, akkor nem fordul ellenünk. Mindenesetre jobb lesz, ha nyitva tartom a szemem.
Pár lépés megtétele után pedig egy számomra idegen, de a srác számára ismerős hang ütötte meg a fülünket.
- Várjatok meg. - szólt egy lihegő férfi.
- Te mit keresel még itt? Nem megmondtam, hogy visszavonulás? - tehát ismeri őt, biztosan az egyik kutató.
- Nem baj, így legalább nem kell minden követ átmozgatni, hogy megtaláljuk a bunkered, hanem egyenesen odavezetsz. Induljunk akkor.
Futólag bemutatkoztam, aztán követtük hát a lerombolt város másik végébe, ahol egy fémből összetákolt, hamarjában épített bunker várt minket. Legalábbis ezt a benyomást keltette. A legfurcsább akkor sem ez volt, hanem a tákolmány oldalán lassított felvételként lefelé csurgó, kúszó zselé, amit aligha lehetett emberbarátnak nevezni. Már csak a szaga miatt is, merthogy irtózatosan büdös volt, és ennek Kaensho sem örült, s talán Raelae még kevésbé. Nem mondom, tényleg csavarta az én orromat is, de azért annyira elviselhetetlen nem volt. Lehet, csak nincs hozzászokva, vagy el volt kényeztetve odahaza, vagy… Sárkányölő lenne? Leena, Meta és Axel is meglehetősen érzékeny szaglással rendelkezik.
Az acél ajtón belépve nagyjából ugyanolyan belső tér fogadott minket, amilyenre számítottam, rendetlen, első ránézésre lakatlan helynek mondtam volna, no meg a zselé még itt is jelen volt. Szerencsére nem töltöttünk itt sok időt. Biwnoll felnyitott egy pincelejárót, aztán leverekedve magunkat még barátságtalanabb helyre kerültünk. Itt már nem fából vagy fémből voltak a dolgok, minden felület kőből volt, de legalább nem volt vak sötét. Szebb napokat meglátott gyertyák és fáklyák pislogtak, világították meg a helyet, úgy ahogy. Biwnoll egy újabb fickóhoz vezetett minket, aki határozottan nem volt jó bőrben, már csak a hiányzó fél fülét nézve sem.
- Ők lennének a mentőcsapat? - kérdezte, mintegy „jobb nem volt?” hangsúllyal.
- Ő narwell, a munkatársam. Ő itt Gabriel van Chantai és Kaensho. Ő pedig Relé öö…
- Xing’ke.
- Sinkü.
Az alacsony srác nem volt elragadtatva attól, hogy a nevét nem tudják helyesen kiejteni, mi tagadás, engem is zavarna, de szó nélkül hagytam a dolgot. A korábban megismert tudós belefogott a mesélésbe, de a másik több figyelmet fordított az üvegcsékre, amikben egyre hevesebben fortyogott a fura folyadék.
- Nem is figyel rá. - jegyezte meg Kaensho.
- Mhm. - bólintottam leguggolva mellé. - Vagy legalábbis nem teljesen.
- Csak fél füllel. - szólt huncut mosollyal a farkas, amire szívből felnevettem volna, ha nem pont ilyen helyzetben lettünk volna. Sürgetni akartam őket, mert Tres percei meg vannak számlálva, sőt, lehet már el is fogytak, de nem mertem, így hát, ököllel megdörgöltem az állát.
- Szemtelen vagy! - mosolyodtam el.
- Pont jókor jöttetek, mágusok! Két hete a fülemet adtam, hogy megszerezzem az utolsó összetevőt is a főzethez, ami mindent rendbe hoz. - egy fütyülő hang szakította félbe a sarokból, Narwell hamar odasietett, és leemelte a tűzről.
-Ni, már kész is a főzet! Attól tartottam, hogy magamnak kell megkeresnem a királynőt és a szervezetébe juttatnom a zselét, de azt hiszem, ezt ti is meg tudjátok csinálni. És valljuk be, két mágus, és egy kutya jóval nagyobb eséllyel indul egy boly ellen, mint egy tudós.
Méghogy kutya… Kaensho mordult egyet, de bokával meglökve az oldalát elhallgattattam. Végre cselekvés váltja fel a beszédet, és ennek örültem.
- Én benne vagyok. - mondta a srác, én csak némán bólintottam.
- De aztán meg ne öljétek a királynőt! Az beláthatatlan következményekkel járhat! - okított minket tovább a tudós, majd nekilátott egy fecskendőnyi masszát előkészíteni, és átadva Raelae-nek újabb utasítással látott el minket.
- Fecskendezd bele a zselés, és fuss! A számításaim alapján legalább öt perc kell, mire kifejti a hatását, bár ezt a királynő mérete is befolyásolhatja. - Oké, akkor most már biztos, hogy kettéválunk, Raelae megkeresi a királynőt, én pedig Trest. Öt perc túl kevés ahhoz, hogy a királynő beoltása után még nekiálljunk keresgélni. No meg azt sem tudjuk, hogy milyen hatással lesz rá.
Kijutottunk a bunkerből, és jobb ötlet híján találomra indultunk el az egyik irányba megkeresni az egyik bejáratot. Ott lett volna a ház, ami beomlott, de mire azt a törmeléket elpakoljuk, hogy utat vágjunk magunknak lefelé… nos, akkor sem lettünk volna később kész, hiszen már sötétedett, amikor egy széles, patkányszagú vájatot fedeztünk fel, ami kizárt, hogy ember keze munkája lett volna.
Fáklyát kerítettünk elő, amit Kaensho lángra lobbantott, és elindultunk befelé az alagúton. Jó ötpercnyi út után kiszélesedett, erkélyszerű helyre értünk. Jobb oldalt spirálisan emelkedett a járat felfelé, bal oldalt ugyanígy lefelé, alul pedig fekete pontocskák mozogtak, amikre egyelőre csak tippelni lehetett, hogy hangyák. A biológiai tudásom nagyjából a semmivel egyenlő hangyák terén, úgyhogy fogalmam sem volt, hogy merre induljunk, de azt, hogy külön váljunk, nem én dobtam fel végül is.
-Nos, Gabriel. Úgy fest, most különválhatunk. Én elmegyek, keresek magamnak egy királynőt, te pedig, ha jól sejtem, azt a kölyköt akarod felkeresni. Találkozzunk Narwell bunkerében, ha elkerüljük egymást. Ha kitör a káosz, az azért van, mert észrevettek engem, vagy, mert megkapta a királyné a dózisát. Akkor, hajrá! - mondta, aztán csendesen elindult balra, a mi utunk pedig ezek szerint jobbra vezet, remélem, nem cseréljük fel az utat, nincs kedvem fecskendő nélkül a királynőbe botlani.
- Biztos jó irányba jövünk? - kérdezte az előttem haladó Kaensho, arasznyi lángokkal a hátán, hogy világítson.
- Nem tudom, mindenesetre bíztató, hogy lefelé igyekszünk, nem hiszem, hogy a foglyokat a boly tetejében tartanák.
- Bíztató, eh? Kinek? És honnan tudod, hogy még fogoly?
- A halottakat se a padlásra rejteném.
Ezt már szó nélkül hagyta, de nem maradt nyugtalan. Minden neszre antennaként fordult a füle, és hamarosan futni kezdett. Nem kérdeztem semmit, a lépteink épp elég zajt csaptak, nem kellett még más is, és rövidesen meg is tudtam, miért fut. Hangyatetemek feküdtek a vékony párkányszerű úton.
- Azt hittem, csak mi akarjuk a fejüket.
- Én is. - mondtam, aztán tovább indultam. Ő még egy pár pillanatig piszkálta a hangyát, de épp, amikor már kiértem volna a tűz fényköréből, gyorsított a tempóján és utolért, és újra előttem járt. Pár méterrel később pedig egy eddig idegen, karmos lábnyomot láttunk a porban.
- Asszem megvannak a hiányolt skavenjeid is.
- Igazából, annyira nem hiányoztak.
Szinte ezzel egy időben cincogó hang ver visszhangot a járat falain, aminek forrása egyre csak közelebb és közelebb ér. Megszaporáztuk a lépteinket, és a következő járatba befordulva egy vörös szempárral néztem farkasszemet. Mindhárman megálltunk, megmerevedtünk, aztán egy újabb szempár bukkant elő mögüle, valami nehezebb dolgot cipeltek, amit most egyszerre elejtettek, és fémes csikorgással fegyvert rántottak. Felénk indultak.
- Wolfbite! - kiáltott Sho, és torkán egy farkas fejben végződő lángoszlop indult meg feléjük, de mielőtt elérte volna őket azok hátrálni kezdtek. Cincogó nyelvükön beszélgettek, kezükben remegő fegyvereiket aztán egyszerre eldobták, és futásnak eredtek.
- Utánuk! - kiáltottam, és rohanni kezdtünk utánuk.
Nem sokkal ugyan, de gyorsabbak voltunk, tucatnyi méter előnyüket méterről méterre faragtuk lefelé, a következő leejtő tetejéről Kaensho megpróbált rávetődni az egyikre, de elvétette, és gurulva ért földet mellettük. Mire utolértem újra talpon volt, és folytattuk az üldözést. Most kanyargós szakasz következett, nem számoltam, de pár kanyar után, amikor már kinyújtott kezemmel elérhettem volna az egyiket már egy kisebb teremben voltunk, aminek a másik végében rácsok voltak, megtorpantam, de Sho ment tovább.
- Állj! Had menjenek! - kiáltottam utána, mire ő csúszó talpakkal fékezve állt meg.
- Gabriel, Gabriel te vagy az? - érkezett egy hang a cella felől.
- Tres! - szaladtunk Kaenshoval a cellához.
A rácsok belsejét Kaensho lángjai teljesen bevilágították, első ránézésre több mint húsz ember feküdt, aludt összezsúfolva, mindegyik csont sovány volt, és csak páran emelték fel a fejüket a hangunkra, de egyedül Tres volt az, aki a rácsba kapaszkodott.
- Tudtam, hogy eljösztök!
- Hányan vagytok?
- Huszonöten, velem együtt, de nagyon gyöngék, nem tudnak harcolni.
- Sebaj. Emberek! - kiáltottam, hogy mindenki rám figyeljen. - Azért jöttünk, hogy kivigyük magukat innen, úgyhogy húzódjanak hátra a cella másik falához, és vigyázzanak. Betörjük az ajtót. Sho, a zsanérokat! Ex-quip, sword!
Míg Kaensho felhevítette a fémet én beékeltem az ajtó utolsó és a cella első rácsa közé a kard markolatát, és amint végzett a farkas az olvasztással rárúgtam a kard lapjára. Az hangos reccsenéssel adta meg magát, és szakadt le a rácsoktól.
- Gyerünk, mindenki kifelé! Kaensho, vezesd őket, én megyek szorosan mögöttetek!
Az emberek szemében felcsillant a remény, és még azok is találtak magukban egy kis erőt a meneküléshez, akik eddig csak ültek, és támasztották a cella oldalát. Kettesével, hármasával, egymást támogatva indultak meg kifelé az ajtón, és siettek Sho után, ám az egyik sarokban újra mozgást véltem felfedezni. Biztosan egy újabb túlélő.
- Van ott valaki? - kiáltottam oda, és körbefordulva gyomorforgató látvány fogadott; egy kisebb hegy volt összerakva emberi testekből, és nem sokkal mellőle érkezett a mocorgás zaja is… egy gubóból. Közelebb lépkedtem, és csak akkor vettem észre, hogy a testhegy nem csupán emberi tetemekből van. Illetve, azok, amik alkotják nem teljesen emberek voltak. Zöldes sebhelyek és oda nem illő testrészek voltak rajtuk, mintha átmenet lenne minden egyes példány az ember és a rovar között. A gubó felhasadt, és én hátrálni kezdtem karddal a kezemben. Közben az utolsó emberek is elhagyták a kis termet, Tres lépett mellém.
- Gabriel, gyere.
- Menjetek, siessetek felfelé! A hangyákkal nem lesz gond, egy barátom elintézi őket, Kaensho kivezet benneteket, én is megyek utánatok, siessetek! - szóltam, és meglöktem kifelé. Ekkorra a gubó már teljes egészében felhasadt, és a benne nevelkedő akármi is két lábra állt, ami… bármi meglepő volt, hasonlított az emberre. Leszámítva azt, hogy irgalmatlan büdös volt, nem volt az arcán semmi, csak két, pingponglabda méretű sárgás, pupilla nélküli szem, és a füle helyén két csáp. Ez talán még gyomorforgatóbb volt, mint eddig bármi ezen az istenverte helyen.
- A te apádnak sincs ízlése, barátom. - szóltam oda neki, mire az rohamot indított felém. Két kezét felém nyújtva rohant, amik első ránézésre emberiek voltak, másodikra viszont az ízelt tüske a középső ujj helyén valahogy nem igazán illett a képbe.
A kardomat meglendítettem, de egyszerűen csak félrecsapta fél kezével, a másikkal pedig a gyomromat célozta meg. Ágaskodó tüskéjét éppen, csak sikerült kikerülni, de a másik kezének fonákjával olyat csapott a mellkasomra, hogy elfeküdtem a levegőben és jó fél métert repültem.
Időm sem volt teljesen teleszívni a tüdőmet levegővel, hogy pótoljam a hirtelen kiszaladt éltető gázt, már felém ugrott, és nyakamat célozva csapott felém. Fejemet odébb kapva belevágta a földbe a tüskéjét, és az ütés szele telecsapta homokkal a fülemet. A másik keze érkezett, de elkaptam, és magam alá csavarva, a földtől ellökve magamat átfordultunk. A mellkasán ültem, fél lábammal rátapostam az alkarjára, a bal kezemmel szorítottam az előbb elkapott csuklóját, és messzire eltartottam magamtól a tüskét. A kard markolatával arcon csaptam, de nem nézett ki úgy, mintha meghatotta volna. Egyik lábával megtámasztotta a mellkasom, és lerúgott magáról, kis híján a cella faláig repültem.
- Ilyen izmos rohadék vagy eh?
Eltettem a kardot. Túl hosszú, ez a lény belharcokban előnyt élvez a két tüskének köszönhetően, és túl kemény a páncélzata, hogy az óvatos távoli csapásokkal kárt tudjak tenni benne. Ölre kell mennem, és közelharcban megszerezni az előnyt. Tőrök.
- Dagger barrage! - kiáltottam, két oldalt széttárt tenyereim alatt egy-egy pecsét nyílt meg, ahonnan záporozni kezdtek a tőreim, az utolsó négyet pedig elkaptam, és magam mellé lebegtetem őket. Az egyiket a markomba helyeztem, és elkezdtem hozzákötni Saine lelkét. - Soul Bind. - S a maradék hat tőr rohamát egyszerűen csak félresöpörte a lény, még nem támadott. Valószínűleg meglepte a hirtelen támadás, de mire elindult, már végeztem az összekapcsolással, és a következő tőrt vettem a kezembe a következő lélekkapcsoláshoz, Daniel lelkét kértem gondolatban a pecsétbe.
A lény újabb rohamot indított, de én egyszerűen csak futottam előle egészen addig, míg kész nem voltam Daniel lelkével is. Marokra fogtam a két tőrt, menekülés közben felugrottam, és megpördülve a lény felé dobtam őket. A földre gurulva érkeztem, megmarkoltam a mellettem lebegő két tőrt, és a lény felé indultam én is.
- Báburoham! - kiáltottam, mire az előbb félresöpört két tőr újra rohamot indított az ellenség felé. Én is nekiálltam a rövid fegyverekkel.
A tüskés kezeinek csapásait sokkalta könnyebb volt kivédeni ilyen kézbeillő, mozgékony fegyverekkel. Ide a kard túl nagy volt. Hamarosan felvettem a ritmusát, és mivel neki a folyamatosan mozgó, lelkek által irányított tőrökkel is foglalkoznia kellett, megejtette az első hibáját.
Az egyik csapását hárítva védtelenül hagyta a hasát, a szelvényes páncélja közötti résbe vágtam az egyik tőrt, és ott is hagytam, hátrébb ugrottam, és egy tőrt röptettem a kezembe. Kétségbeesetten próbálta kihúzni a tőrt, és mivel ezzel az egyik kezét lefoglalta, Saine rést találta a védelmén, kiszúrta a szemét.
- Ezaz! - érkeztem újra közelbe. Jobbról újabb csalás érkezett, mindkét tőrt egymásnak feszítve védtem ki azt, de a másik kezével elkapta a csuklómat, és saját tengelyén körbefordítva a falhoz vágott. - Vagy… mégsem. - dörzsöltem a tarkómat. - A francért nem adod már meg magad?!
Fél szeme van, sérült, lassabban mozog, észrevehető rajta, de nem foglalkozik vele, újabb rohamot indít.
- Na gyere! - ha vágni nem tudom, törnöm kell.
A letépett cellaajtóig hátráltam, ott megálltam, és magam köré rántottam az összes tőrömet. Megcéloztam a fejét.
- Zárótűz! - ordítottam, mire a tőrök egyesével záporozni kezdtek a félig bogár, félig ember undormánynak. A terv bevállt, a fejéhez kapta a kezeit, hogy védekezhessen, közben én egy lábsöpréssel leterítettem, és kihasználva az előnyömet felemeltem a letépett ajtót.
- Ezt védd ki, rohadék! - kiáltottam, és az ajtó sarkát a lény fejébe vágtam.
Reccsenő, ropogó hangot adott ki, amikor egy megtermett bogarat összezúz az ember a markában. A kezei, lábai még megremegtek, füle helyén lévő csápjai izgatottan zizegtek, aztán nem mozdult többé.
- Szép munka volt, srácok. - emelkedtem fel.
- És lányok. - szólt közbe Saine.
- Ja. - helyeselt Daniel.
- Elég a beszédből. Feloldozlak titeket, térjetek vissza a fellegvárba!
Az enyhe, zöldes fényben izzó tőrök ismét hétköznapivá változtak, és zuhanni kezdtek, de elkaptam őket. Felemeltem az összes tőrt kinyújtott kezemmel, megnyitottam a pecsétemet, és visszaküldtem őket. Sóhajtottam egy nagyot, és ebben a percben remegni kezdett minden.
- Raelae. Ideje volt. - kezdtem futni a többiek után. A pár forduló meg az emelet után ismét a spirálszerűen felfelé vezető párkányon rohantam. Már láttam a fénynek apró szikráját, ami valószínűleg Kaensho hátán lobogó lángok voltak, és ez még gyorsabb tempóra sarkallt. Lélekszakadva rohantam, hiszen a hely még jobban rázkódott, mint azelőtt. Az utolsó embereket támogatta Tres.
- Gabriel, megvagy! Élsz! Ezaz!
- Majd később ünneplünk, szaladj! - átvetettem a két ember kezét a vállamon, és két oldalt, szinte a derekuknál fogva megemeltem őket, és erősebb tempóra kapcsolva, szinte toltam magam előtt a sereget. - Gyerünk, emberek, nem akarok itt megdögleni, és lefogadom, ti se!
A párkány szakadozni kezdett mögöttünk, és az utolsó métereket már ordítva, rohanva tettük meg, de végül is, sikerült kivetődni a fényre, még ha emberekre érkeztünk is.
Hatalmas por volt, háton fekve lihegtem. Megcsináltuk. Tres és a városlakók - egy része - megmenekültek, és még mindig élünk. Jó mulatság, férfimunka volt. Kaensho megnyalta az arcomat, én pedig felültem. Az egykori főtéren voltunk, körülöttünk a házak mind összeomlottak, az emberek a naplemente halovány fénye felé pislogtak, és dörzsölték a szemüket. Valószínűleg egyikük se hitte volna, hogy valaha látja még. Aztán az egyik tudós kiáltása hallatszott, de az már nem érdekelt. Csak feküdtem ott, és néztem az eget.
- Megcsináltuk kislány.
- De meg ám.
- Mi legyen Tressel?
- Vigyük magunkkal. Még ha nem is lesz mágus, jobb helye lesz Erában, vagy a klánban, mint itt, árván.
- Mhm. - bólintottam, aztán felkeltem.
Átverekedtem magam a hálálkodó tömegen, kezet ráztam Raelae-vel, és megkérdeztem Trest, hogy van-e kedve velünk jönni. Persze a válasz egy kitörő igen volt, aztán a még dühöngő professzor ordítozását félbeszakítva megkérdeztem, merre az arra, és elindultunk.
Pár hónap múlva egy levelet kaptam, pontosabban egy vastag borítékot, a fizetségemmel, és egy köszönőlevéllel. A két tudós a határ mentén maradt a hangyákat tanulmányozva, mi pedig elfelejthettük ezt a találkozást azzal a ronda, gusztustalan lénnyel.