"Kitaszított"

Füstös kis matrózkocsma volt a Hargeon dokkjai közt csendesen megbúvó A Hosszú Horoghoz címzett kis építmény. Pipafüst, hal- és olcsó lőre szaga ülte meg a füstszínezte, szúrágta gerendákat. Jó pár deszka feketés volt, évekkel ezelőtti tűzvész emléke, melyben a kocsma odaveszett, de felhasználták a maradványait az újjáépítésnél, hisz nem nagyon telt újra, jobbra. Szerettem ezt a helyet. Visszarepített a régi életem bizonyos elemeihez. A matrózok durva tréfálkozásai, megvitatása melyikük hajója a jobb és melyikük kapitánya a nagyobb szemétláda, a hosszú bezártság utáni szabadulásban az őszinte, vad vágyak kifejeződése, a színtiszta öröm a hordószám nyakalt rum után, még ha reggel az árokban is ébrednek jobb esetben, a vidám vigyorral kísért markoló ujjak tánca a felszolgáló lányok fenekén, még ha utána hatalmas pofonok csattognak is, jobb esetben. Rosszabb esetben a részeg tengerész egy hadihajón ébred mert bezupálták, ha nem is emlékszik rá, még rosszabb esetben a kapatos tengerész nem pofont kap a lányoktól hanem gyerkőcöt aztán élete végéig tudhat a nyakában egy kiképző őrmestert s egészen vidámnak tetszik fél év a tengeren nő nélkül.
Ezüstmaszkom itt már nem kelt feltűnést, járogatok egy ideje erre. Színes selyemruháim és maszkom ellenére is törzsvendég vagyok. Leültem az árnyékos sarokba, szokott helyemre és lecsavartam mellettem a petróleum lámpát. Így már nyugodt szívvel toltam fel a maszkomat és vettem a kezembe az elém rakott habzó seritalt. Éppen belemélyedtem volna a közelben tréfálkozó bálnavadászok vaskos hazugságokkal tarkított történeteibe, mikor nagyot reccsentek mellettem a padlódeszkák. Felpillantottam és megláttam egy jókora darab alakot. Tekintélyes pocak rengett az öve felett, bőre egészségtelen, sárgás színt kapott, már elrombolta a máját a tengerészek alattomos gyilkosa, a rum, de a nap és tengeredzette szíjas test még erről nem vett tudomást. Egykoron sötét szakálla már súlyosan őszült, hosszú haját copfba fogta. Biccentettem neki a sötétből:
- Üdvözlöm Nankin! Foglaljon helyet!
- Kapitány! Ördög és pokol! Ezer közt is megismerem a cifra gúnyáját meg a mozgását, akármilyen pléhdarabot is rak a képe elé! - kacagott fel öblösen egykori hajóstisztem, bár most rajta sem láttam a tengerész egyenruhát. - Merre dagad a vitorlája, uram?
- Már nem vagyok kapitány - feleltem csendesen. - Jelenleg horgonyzom. A Titan Nose klánházában, leginkább. Már megint elitta a pénzét, Nankin? És ami rosszabb, az egyenruháját is zaciba csapta?
- Maga nem kapitány, én meg már nem vagyok tüzértiszt - rázta meg a fejét a testes ember, a legjobb pattantyús akit csak életemben láttam. - Már hajóra se engednek, mióta az első tisztem fogsorát kissé átrendeztem. A rothadék! Mindegy, nem is fontos.
- Ne szórakozzon velem Nankin! A legjobb ágyú kezelő, akivel csak együtt szolgáltam. Attól, hogy beverte egy taknyosorrú hadnagyocska szaglószervét, ami köztünk szólva a legtöbb ilyen csökevénynek a hasznára is válik, még nem fogják a parton hagyni magát, féltucat kapitány van legalább, aki a fél karját lenyesetné ha elvihetné magával. Ez nem a teljes igazság - ráztam meg a fejemet.
- Hát egen... Szóval tudja eredetileg úgy is gondolták az inspekcionátusban az aktatologató papírnyűvő díszkatonák, hogy fenyítésnek hagynak itt a parton néhány hétre. Csakhogy nekem adósságaim voltak, meg vannak is uram. Néha nem úgy fordult a kártyaszerencse, néha nem megfelelő embernek tartoztam ráadásul. A zsoldomból kitelt volna, de hát... nem kaptam ugye. Muszáj volt valami után nézzek. Az egyik zsandártiszt alkut ajánlott. Beviszek ezt-azt, cseribe adnak egy kis pénzmagot. No hát az öreg Nankin még nem felejtette el merre van a kard boldogabbik vége, ha érti mire gondolok, uram! Csak hát... túl sokat vittem be - sóhajtott rezignáltan, mire biztatóan intettem, hogy folytassa csak. - Ez a zsandár elintézte a seregnél, hogy kölcsönadjanak a rendfenntartóknak, mint fizetett informátort és fejvadászt, amíg a jelenlegi ügy le nem zárul. Egyszóval nem engednek hajóra, mert ez most fontosabb... - sóhajtotta búsan a saját söre habjába a bánatát a tűzmester. Meglepetten emelkedett meg a szemöldököm, ahogy végiggondoltam mit is jelentenek mindezek, majd halkan megkérdeztem:
- Beszélhet róla, mi az ami annyira fontos, hogy egy ilyen tapasztalatú tüzért nélkülöz miatta a flotta, Nankin? - emeltem a tekintetem az övébe kutatóan. A vén tengeri medve nagyot fújt:
- Elegem van ebből kapitány, nagyon elegem. Már a rum se tudja feledtetni azt az érzést, mikor hajódeszka van a lábam alatt, higgye meg nekem! - sóhajtotta valahonnan nagyon mélyről, nem is tüdőből, hanem szívből jövően. - De azért a kiképzést és amit belénk vertek, azt nem felejtettem még el. Szívesen elmesélném uram, de nem lehet... Titkos ügy, hogy a tengeri ördögök táncoltassák meg azt a kérges lelkű zsandárt! Legyen elég annyi: addig horgonyra kötötték a vén Nankint, míg pár embert, aki már megérett a bitóra, tőrbe nem csal, hogy minden csendőrök öregapja is nyugodtan aludjon odalenn a pokol mélyén!
Megcsóváltam a fejemet és felhajtottam a sörömet, majd a maszkot teljesen visszaigazítottam az arcom elé, mielőtt felcsavartam újra a lámpát, hogy jól lássam a férfi szemét és ő is az enyémet. Azt akartam, hogy komolyan vegye a szavaimat:
- Nankin - kezdtem lassan, megfontoltan, szinte úgy, ahogy Chronaios mester szokott hozzánk szólni. - Ha maga még néhány hetet a parton tölt, előbb vagy utóbb annyit vedel, ami után egyszerűen lefordul a székről és a fekete szekér viszi ki a dombra. Esetleg összekötekszik valakivel és megbicskázzák. Hány gyereke van? Hat, ha jól emlékszem... Árván nőjenek fel?
- Mit tehetnék kapitány? - tárta szét petrencerudakat szégyenítő vastagságú karjait a férfi. - Adósságaim vannak, kell a pénz. Ráadásul úgyse enged el a zsandár... Értsen meg kapitány, nem mondhatok többet...
- Poklot nem! - dörrentem rá. Azonnal felkapta a fejét, nagyon ritkán használok indulatszavakat, ő sem szokott hozzá tőlem. Nem voltam ideges, csak éreztetni akartam vele a mondandóm súlyát. - Elmondhatja a tiszt nevét és hagyhatja, hogy felkeressem és segítsek magának! Ezt éppenséggel nyugodt lélekkel megteheti, vagy nem?!
Nagy szemeket meresztett rám a lerongyolódott tüzér és habogva szólalt meg:
- Segíteni? Na de... ezt én nem is vártam, uram... Meg aztán, nem is... nem is tartozik nekem semmivel... én nem... - kezdett habogni.
- De tartozom - feleltem keményen. - Tartozom annak a tisztnek aki a lángoló Erabus gyomrába négyszer ment le és hét fiatal katonámat rángatta a fedélzetre. Ezzel tartozom. Én voltam a parancsnok, nekem kellett volna megtennem, de maga volt ott. Megtette helyettem. Most rajtam a sor, hogy törlesszek. Megértette?!
Elég ital volt benne, hogy csak érezze, de ne lássa át a falsch logikát. Maga elé meredt csak, próbálta rendezni a gondolatait, próbálta kiértékelni a helyzetet. Próbált döntést hozni, ami a legfontosabb a tiszteknek, de nem volt gyakorlata olyan felelősségben, ami nem az ágyúihoz kötődik. Megadtam a kegyelemdöfést:
- Tong hadnagy egyszer festett egy képet a családjáról, Nankin - jegyeztem meg mintegy "mellékesen". - Még mindig a nyakában lógó amulettben van a gyermekei képe. Úgy emlékszem azt mondta szinte látja a szemük fényét is, olyan szép lett. Azt akarja, hogy könnytől csillogjanak azok a szemek az apjuk temetésén? Ezt akarja, tűzmester?!
- Pallin - recsegte maga elé érzelmektől fúló, rekedt hangon. - Pallin száznagy, kihelyezett végrehajtó... Az... Az a zsandárom, uram...
Felálltam az asztaltól és pár gyémántot hajítottam oda mindkettőnk fogyasztására, ahogy elléptem mellette egy pillanatra megfogtam a szélcserzette, oly sok munkától széles vállát és halkan annyit mondtam:
- Jól döntött öreg. Ne féljen segítséget kérni, a régi bajtársakra számíthat még mindig. Elintézem ezt az ügyet. Menjen haza és ölelje meg a nevemben a gyerekeket, meg mossa ki az egyenruháját. A többit bízza rám - suttogtam, majd határozott léptekkel indultam el a langyos éjszakába.

- Értse meg, nem adhatok ki semmilyen információt folyamatban lévő nyomozással kapcsolatban - rázta meg vörös fürtű fejét az íróasztala mögött szinte elveszni látszó, vékony dongájú férfi. Első ránézésre nem nézne ki sokat belőle az ember, sápkóros alkatú, karószerű felépítésű, mosolytalan, gyomorbeteg arcú tiszt, de barnás szemei elemi ravaszsággal csillognak. Tapasztat vén róka, vérbeli zsivány a zsandárok között, mint a legjobb vadászkutyák oly állhatatosan követi a nyomokat, ha valamire ráharap, akkor menten szájzárat is kap, mint a doberman. Nagyot hibázik, aki lebecsüli. - Még ennyit se lett volna szabad annak a vén szeszkazánnak kiadni, ne akarjon maga is bajba keveredni, uram!
- Nem tudok arról, hogy bárki, bármit kiadott volna, száznagy - feleltem nyugodtan. - Magának meg mindegy, ki szállítja le azokat a gazembereket, akik után nyomoz, nemde? Hagyja futni Nankint és én cserébe megszerzem magának azokat, akikre annyira fáj a foga. Egyszerű alku...
Nagyot fújt maga elé a férfi:
- Azt maga csak hiszi, hogy egyszerű. Ez nem játék, érti? Komoly és veszélyes dolog, nem bízhatom rá...
- A Titan Nose egy céhtagjára - vágtam közbe nyugodtan.
- Hogy mi..? - kapta fel a fejét.
- Semmi, csupán befejeztem a gondolatát. Nem bízhat ilyen fontos feladatot egy törvényes és oly sok eredményt már felmutató céh egy beavatottjára, ehelyett majd alulfizetett, részeges besúgókkal dolgoztat - mondtam a maszkom mögött mosolyogva.
- Maga... maga egy mágus? - kérdezte megrökönyödve Pallin.
- Ha nehezére esik is elhinni - vontam meg a vállamat. - Én meg tudom oldani a problémát, vagy kérhetek segítséget az enyéimtől, ha túl nagy falat lenne. Nankin nem képes ilyesmire. Maga dönt, végrehajtó...
A rókatekintetű zsandár egy teljes percig összeráncolt homlokkal meredt az íróasztalára, ujjaival idegesen dobolt annak lapján, majd bólintott csak úgy maga elé a semmibe:
- Van benne valami - jegyezte meg. - Na jó... Elmondom a részleteket. Egy csempészbanda után kutatunk, akik eddig tökéletesen képesek voltak kijátszani az őrhajóinkat és bejuttatni bizonyos tiltott tárgyakat Hargeon közelébe több titokzatos, de igen gazdag, jó eséllyel nemesi származású vevőnek. Ez, gondolom sejti, tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű gondunkat. Ha el is kapjuk a gazembereket, akkor is lehetnek olyan támogatóik, hogy sziklaszilárd bizonyítékokra lesz szükségünk. Ezért szeretnék úgy lecsapni rájuk, hogy "inflagranti" érhessük tetten a gazembereket. Csakhogy igen óvatos bandáról van szó, minden létező kísérlet, ami arra szolgált, hogy beépüljünk közéjük teljes kudarccal végződött. Eleinte nem szenteltünk különösebb figyelmet a dolognak, legyünk őszinték csempészek mindig voltak és mindig lesznek, sokkalta veszélyesebb alakokkal, kalózokkal, gyilkosokkal, erőszaktevőkkel voltunk elfoglalva. Egészen addig míg egy informátorunktól nem kaptunk arra utaló jelentést, hogy ez a banda nem drogot, alkoholt vagy fegyvereket csempészik át a vámon, nem is ritka fűszereket. A bűnözők olyan mágikus tárgyakat hoznak be ki tudja honnan, amelyeket a Mágustanács már régen törvényellenesnek kiáltott ki. Nincsenek ezekről közelebbi információink, de... bízunk annyira a tanácsban, hogy az ilyen eszközök megjelenését komolyan vegyük és erős veszélyforrásnak tekintsük...
Nagyot bólintottam a szavaira magamban végigfuttatva a gondolataim néhány ilyen eszközön. Újabb bólintással erősítettem meg az előzőt:
- Azt nagyon jól teszik végrehajtó. De ez még nem a története vége... - függesztettem rá tajtékszín tekintetem.
- Így van - felelte keserű grimasszal. - Az informátoraink elakadtak, nem tudtak semmilyen közelebbi adattal szolgálni. Az őrparancsnokok közül hármat váltottunk le, mire teljesen biztosak lehetünk benne, hogy azon a szinten senki nem játszik velük össze, állandóan változtattuk a járőrútvonalakat, beosztásokat, de a tiltott árú mégis bejutott. Megszereztünk egyetlen darabot a fekete piacról, de orvgazdák egész sorát végigkövetve is elakadtunk. Nem lehetett a nyomukra akadni. Egészen egy hónappal ezelőttig... Egy nagyon tehetséges, fiatal nyomozónk beépült a bandába. Specialistája volt az ilyen ügyeknek, az álcázás igazi mestere. Megszervezett egy találkozót, amelyre a hajójukkal érkeztek volna a 11-es dokkba, késő este, éjközép idején. Lesben álltunk, de nem futott be egyetlen hajó sem egész este. Hajnalban átvizsgáltuk a dokkot... A nyomozót találtuk ott mindössze. Pontosabban a fejét és a jobb karját.... - fordította félre a fejét keserűen. - Ugye tudja, mágus, mit tesznek a zsandárgyilkossal a mi világunkban? Ugye tudja, mi jár nekik? Ugye tudja, hogy ez az a pont, ahonnan kezdve nem számít már semmi? - nézett a szemembe, de úgy, hogy pár másodperc után el kellett fordítanom a tekintetem. - Nem érdekel mibe kerül. Nem érdekel, hogy hogyan. A bitó végén akarom látni azokat a tetveket... Érti?!
Hallgatagon bólintottam a kérdésére, erre nem volt válasz. Nem volt mit mondani. A bőrömön éreztem a végrehajtóból áradó érzelem perzselő lángjait, de nem veszíthettem el a fejem, nem adhattam át magam a keserű haragjának. Tiszta fej kell ide és...
- Teljesen biztos, hogy vízi úton hozzák be az árut? - kaptam fel hirtelen a fejemet.
- Minden eddigi adat tanúsága szerint, igen - felelte Pallin.
- Van elképzelésük róla, hogy hol? - fordultam felé, mire széthajtogatott egy öreg földabroszt és odaintett magához a Hargeon előtti tengerszakaszra mutatva:
- Nézze csak - kezdte az ujjával mutogatni: - Itt, part közelben mennek, ez teljesen biztos. Ezen a szakaszon többször is megtaláltuk a kikötés, vízvétel, ideiglenes tábor nyomait, alig három napi járóföldre a várostól. Ez tengeren legfeljebb egy nap. Valahol vagy a part közelében, vagy pedig a nyílt tenger oldaláról kerülik meg a Polip homokzátonyt, de mindkét irányban olyan sűrűek a járőrútvonalak, hogy elvileg egy tutaj se mehetne át észrevétlenül. Már részletes megfigyelés alá helyeztük a tengerőrségnél szolgáló tiszteket, kapitányokat. Senkinél nem látjuk, hogy nagyobb összeghez jutott volna, akár ő, akár a családja. Elakadtunk... - sóhajtotta rezignáltan.
- A Polip Zátonyon is kerestek nyomokat? - kérdeztem érdeklődve.
- Természetesen megnéztük, bár önmagában értelmetlen dolog volt, de már nekünk sem volt jobb ötletünk. Nem találtunk semmit - rázta a fejét a zsandár. - Amúgy sem lehet ott átjuttatni egy hajót, még a legmagasabb dagály sem lepi el teljesen a zátonyt, az őrhajók pedig mágiát érzékelő lakrimákkal vannak felszerelve, így reptetni sem lehet a hajótestet. Legalábbis észrevétlenül semmiképpen sem.
- Arra vonatkozó nyom, hogy hol kötnek ki? Hol adják tovább az árut? - kérdeztem.
- Semmi - legyintett fáradtan. - Abszolút semmi. A megbízók és embereik, akik átveszik a szállítmányt igen jól fedezik magukat...
A fejemet ingatva néztem a végrehajtóra, de az ezüstlemez takarásában már mosolyogtam:
- Azt hiszem rossz helyről kezdték a kutatást. A flotta egy tapasztalt tisztjéhez kellett volna fordulniuk. Úgy hiszem, tudom a megoldást a maguk rejtélyére - néztem a döbbenten rám meredő férfira. - Most elmondom mit kéne tennünk...

Hosszú léptekkel törtem magamnak utat a sokadalomban. Mint minden kikötő terület, így a hargeoni dokkok környékét is uralta egy zajos negyed, néhány utca, ahol zsibvásárok, bolhapiacok és bazárok ruházatomat megszégyenítő forgataga örvénylett körülöttem. Rutinosan csaptam bele a valamely sátor mélyére berángatni akaró tenyerekbe, mintha régi ismerőssel találkoznék. Ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy elkerüljem a szóáradatot amellyel a hamis csecsebecséit és bizsujait rám akarta volna tukmálni az éppen aktuális kereskedő. "Lakrimák egyenesen a Mágustanács nagyterméből a Szent Mágusok által megáldva minden betegséget kúráló gyógyírt és végtelen szerencsét adó csodákkal, s a nőket megszépítő s az altestet erősítő bűvigékkel!" Hát hogyne! És a magnóliai üvegcsiszolóknak meg majd felkopik az álla, nem? Gyorsan áttörtem a tömegen és beléptem egy alacsony, de igen szépen karbantartott épületbe. A színes, megkapó festés, az erős falak arról árulkodtak, a tulajdonos nem tartozik a város legszegényebb rétegébe. De még az egyszerű polgárok közé sem. Több gyékény volt leterítve, melyeknél a vendégek helyet foglalhattak aprócska asztalok mellett kávézva, vízipipát szívva. Nyílt titok volt a városban, hogy az "Ezer Bazsarózsához" címzett kávéház egyúttal ópiumbarlangként is funkcionál, de tekintélyes vendégköre, na meg a remek, jutányos áru információs bázis mindeddig visszatartotta a rendfenntartó erőket a komolyabb fellépés ellen. Aki ismerte a helyi szabályokat, az itt, ha kinyitotta az erszényét, igen értékes információk birtokába kerülhetett. A tulajdonos vezérelve egyszerű volt: bármi történik is, ő nem áll senki pártjára. Az információ árucikk, amit tőle bárki megvehetett. Közvetlenül nem ártott senkinek. Egyszerű politika, de mindeddig bevált... Azért az óvintézkedéseket tekintve lehetett sejteni, hogy pusztán ennyiben azért nem bízik a vén vipera, aki a helyet működtette. A pultnál álló szemrevaló fiatal lányhoz léptem, az élénk, kanárisárga kimono széle fellebbent ahogy felém perdült, arcizma sem rándult a maszkom láttán:
- Üdvözlöm az Ezer Bazsarózsában tiszteletre méltó uram, parancsolja az itallapot, avagy Fiore szerte híres dohányaink valamelyikét kívánja kipróbálni? - kérdezte csicsergő hangon, keleties metszésű szemei szinte csüggtem rajtam, valós áhítat lobbant a mélyükön. Nem ma kezdte az ipart... - vigyorogtam magamban, de hangosan csak annyit mondtam:
- A tulajdonoshoz jöttem.
- Végtelenül sajnálom, uram - mondta állhatatosan mosolyogva a lány, - de jelenleg sajnos házon kívül van. De biztosíthatom a ház italai és dohányai...
- Kiválóak - bólintottam, majd bemondtam a jelszót: - De akkor is a tulajdonoshoz jöttem, meginni vele közösen egy mályvateát.
A lány szemében azonnal a felismerés fénye villant és az egyik papírmasé fal felé mutatott:
- Az úr már várja Önt, uram - hajolt meg, én viszont nem mozdultam, ehelyett csak intettem:
- Csak utánad, kedves - hajoltam meg magam is.
A lány szélesen elmosolyodott és elindult egy másik fal felé. Ismertem az öreg védelmi intézkedéseit. Mind a négy papírfal elvezetne hozzá, de ebből három mindig halálos csapda, mérgezett tűvetőkkel és aláomló lépcsőkkel. Csak egy van, ami hozzávisz, mindig más. Ha valaki kiveri is valakiből a jelszót, s azt hiszi már benn is van az öregnél, halálos meglepetés éri. A második védelmi vonal a kislány. Őt kell megkérni, hogy nyissa meg a megfelelő ajtót, ha a ház ura elé akarunk járulni. Az északi fal feltárult s egy emeletet haladva a mélybe, már be is léphettem a dolgozószobába. A nehéz, mahagóni íróasztal, a drága, intarziákkal díszes falburkolat mind-mind tekintély kölcsönzött az idős, talán már hetvennek is felette járó, hosszú, ősz bajuszú, kövérkés férfinak, aki virágmintás kimonóját eligazgatva emelkedett fel a tiszteletemre és reszketegen nyújtotta a kezét:
- Az Ezüstkalóz - nyekeregte erőtlen, beteges hangon. Amióta csak ismertem... nem... amióta akár csak a nagyapám ismerte, ősöreg volt, a halálos ágyáról éppen csak kikecmeregni tudó vénség. Senki sem tudta miféle módon hosszabbítja meg az életét, főképp ily mértékben, de a pénzével és a befolyásával elég sok mindent elérhetett. Gyermekkorom legkeményebb rémálmai fűződnek erre vonatkozó pletykákhoz, amikbe jelenleg éppen nem szerettem volna belegondolni. - Rengeteg pletyka keringett rólad édes fiam. Abban mindenki egyetértett, hogy elfogtak, de hogy hogy élted túl... Azt rebesgették: a Mágustanács vadászkopója lett belőled, de én sosem hittem benne, hogy elárulnád a régi barátokat, nem én. Az Ezüstkalóz nem lesz áruló, én tudom! Inkább hittem annak, hogy megszöktél, hisz mindig is leleményes ember voltál... - nézett rám ravasz, hályogos szemeivel.
- Tanner Fong - biccentettem. - Hazudsz mint mindig, öreg, de nem zavar. Kíváncsi vagy, hogy jutottam ki, nem igaz? Legyen, elvégre kérni jöttem hozzád... Egy igen befolyásos nagyúr vett a szárnyai alá, jelenleg neki dolgozom - feleltem lényegében őszintén, mégis félrevezetően. - Egy üzletet szeretnék összehozni, információra, kapcsolatokra van szükségem.
Lelki szemeim előtt szinte láttam az ősöreg férfi szemében aláhulló gyémántokat, amint a csilingelésük visszhangot ver a fejében. Negédes mosollyal kérdezte rögvest:
- Na és kivel szeretnél találkozni, fiam? - érdeklődött reszketeg hangon.
- Csempészek - feleltem egyszerűen. - Különleges dolgokban utaznak. Ritkaságokban. Meglehetősen okosak, régóta vezetik orránál fogva a hatóságokat. A Polip Zátonyon kelnek át kihasználva az alacsony, homokos talajt, ahol nem keresik őket az őrhajók, s nem is kell senkit lefizetniük. Biztonságban vannak, mert nem mágiát használnak. Egy katamaránt inkább, amelynek az aljára kereket szereltek. Félig-meddig kétéltű a jármű, a legénység át tudja tolni a homokos parton. Tehát nem túl nagy... Legfeljebb 15-20 méteres. Tiltott mágia is van a dologban, s mint minden ilyenben nagy pénz... A közvetítőknek is, Tanner Fong...
A vén kufár szeme gyanakvóan szűkült össze:
- Nem tudod sem a hajó, sem a kapitány nevét? Ez... nos... meglehetősen furcsa, hogy úgy mondjam... - simogatta elgondolkodva mellig érő vékony bajuszát gyanakodva.
Megvontam a vállamat:
- Ha tudnám, akkor neked nem lenne benne üzlet - mutattam rá. - A megbízóm nem egészen titkoltan szeretné az egyik ilyen ritkaságot a magáénak, még mielőtt az eredeti vevőhöz eljutna. Jóval magasabb fizetséget kínálna a csempészeknek, mint amit eleddig remélhettek és hosszú távon is szeretne üzleti kapcsolatba lépni a hajósokkal, máskor is értékelné bizonyos tárgyak magántulajdonába kerülését...
Tanner kezdett megnyugodni, ellenben még nem adta meg magát a szívós vén róka, be akarta magát biztosítani:
- Egészen pontosan melyik tétel is érdekelné a te kenyéradódat, Ezüstkalóz? - nézett rám kíváncsian. Megráztam a fejemet:
- Ugyanmár, nem most vettem az első úszóleckéket, kufár! Akkor sem mondanám meg egy információkereskedőnek, ha én magam tisztában lennék vele, de ráadásul nem is vagyok. Az uram meglehetősen kényes a titoktartásra, pozíciója nem is enged meg semmi mást... Csupán annyival vagyok tisztában, hogy a legközelebb érkező szállítmány érdekli a mesteremet, ennél többet nem kell tudnom, sem most, sem máskor. A megbízóm szerint az a legjobb ha nincs pontos információm a tárgy rendeltetéséről - vontam vállat.
- Nos igen... érthető... persze, persze - bólogatott a vén kalmár. - Nos akkor térjünk rá az üzletre...

A langyos, nyirkos éjszakában kényelmesen ringatózott a könnyű, part menti vizekre tervezett halászcsónak alattam a Polip Zátony Hargeon felőli oldala mellett. Innen még nem is látszottak a város élénk fényei, sem a világítótorony erős pásztája. Vártam, hogy feltűnjön az éjszakában a katamarán. Tanner Fong azt mondta elrendezett mindent a kapitánnyal, a megbeszélt jelre fel fog venni a hajóra és letárgyalja velem az üzletet. Brigantik - suttogtam magam elé az éjszakai párába. Ha már megalkudtak valakivel, tartaniuk kéne magukat az egyezséghez. Persze... a legtöbb zsiványt a kapzsisága juttatja a hóhérkötélre. Biztos voltam benne, hogy Fong információi megfelelőek. Drága volt a gazember, ötezer gyémántot kért és nem is engedte lejjebb alkudni, de kényes a hírnevére, nem volt miért aggódnom. Na persze, mondhatnám, hogy könnyen költöttem, elvégre a zsandárok pénze volt, én csak megkaptam az akcióra, de ettől függetlenül nem kívántam csalódást okozni Nankinnak, sem pedig megkárosítani Pallint. Ugyanakkor nem aggódtam. Sosem volt okom ilyesmire a vén kufár kapcsán, pedig nem először kötöttem vele üzletet...
Sötét árnyék láthatáron való feltűnése riasztott fel a merengésemből, dagadó vitorlákkal, de fényeit leoltva siklott némán az éjszakában egy könnyű, gyors járatú hajó. Kicsit erőltettem a szememet és hamarosan megbizonyosodtam: dupla hajóteste van. A katamarán látótávolságba ért. Meggyújtottam a viharlámpámat, majd kettőt köröztem vele jobbra, aztán egyet balra a megbeszéltek szerint. Utána eloltottam. A vitorlás szinte azonnal irányt váltott és pár perc múlva megérkezett a halászladik mellé. Kötélhágcsót dobtak le, amelyen minden rutinomat félredobva, nehézkesen kapaszkodtam fel. Elvégre én itt most egy aggályoskodó, piperkőc nemes vagyok, nem pedig tengerész!
Hamarosan a fedélzetre léptem. Sötét árnyalakok vettek körül az éjben, megannyi odaveszett, éltében is elkárhozott lélek, kik már csak vonszolják húsvázukat, s talán nincsenek is tisztában Önnön halálukkal. Ver a szívük persze. De legbelül már csupán a kapzsiság megszállott démona lakozik, nem emberi lélek. Kíváncsi tekintetek söpörtek végig rajtam, de azt láthatták csak, amit amúgy is akartak. Bordó, csatos bársonycipő, selyem férfiharisnya, buggyot vető kanárisárga-türkizkék csíkozású nadrág, hosszúra hagyott aranyszín derékselyem, csipkés kézelőjű, fodros nyakú damaszting, szintén sárga-türkiz bársonymellény, elmaradhatatlan ezüstmaszkom és persze egy sosem volt nemesi ház címerével díszes szalag, mellyel a hajamat összefontam. Na ezen fedezzétek fel, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam! - mosolyodtam el az ezüst rejtekében. Kényes kézmozdulattal legyintettem magam előtt, hogy az erai ficsúrok is belesápadnának az irigységbe:
- Láthatnám már esetleg a kapitányt? - kérdeztem enyhén affektálva. - Vele volna üzleti megbeszélésem. Kérem, urak, ha szabadna egy kis helyet, egyszerűen megfojt ez az undok halbűz. Kérem...
A tengerészek némileg lemeredve bámultak rám, majd egymást taszigálva utat nyitottak a fedélköz felé. Undorodva tűrtem, hogy egy pofaszakállas, grogtól bűzlő fickó villámsebesen de megdöbbentő szakszerűséggel megmotozzon. Persze nem talált semmit. Nem voltam hajlandó tudomást venni róla, majd kecses léptekkel sétáltam el köztük, mikor egy pillanatra látszólag muszáj volt megkapaszkodnom a vasban a tenger hullámzása miatt gondosan letöröltem a tenyeremet egy damaszt zsebkendőben. Utána kecses eleganciával libbentem le a lépcsőn, olyasfajta mozgással, ami egy nemesi bálteremben rekord idő alatt önmagában féltucat párbajkihívásra lett volna elég, de ide most tökéletes álca volt.
Odalent aztán igen hamar megtaláltam a kapitány kabinját, lévén nyitott ajtóval várt. Deresedő halántékú, hosszú hajú, kopaszodó, kevés fogú apagyilkos meredt rám kétes tisztaságú holmikba öltözve. Kényeskedve töröltem meg a széket, mielőtt merev derékkal ráültem és köszöntöttem a pipázó csempészt látványosan köhécselve előtte egy keveset:
- Uram - biccentettem felé rátartian. - Üzleti ügyben vagyok itt mint azt gondolom már tudja közös barátunkon keresztül...
- Őőő... öhöm... - válaszolta tömören és erősen zavartan a férfi. - Vegye ám le nyugodtan a kegyelmes úr a maszkot ha gondúja... - tette még hozzá hirtelenjében ami feltehetően egyáltalán eszébe jutott.
- Meg kívánom őrizni az inkognitómat - feleltem ezen a kérdésen hamar túllépve, egy könnyed legyintéssel. - Nos, úgy informált a megbízom, Öntől tudom meg a rakomány eddigi árát - néztem rá várakozás teljesen.
- Hogy...? Ja, hogy mennyit kapnánk azé' a tekercsé', értem én! - bólogatott hevesen a csempész. - Hát egy milliót ajánlottak érte készpé'zbe'...
Könnyeden biccentettem, mint akit egyáltalán nem ráz meg a tekintélyes összeg:
- Rendben van, de nyilvánvaló okokból én ennyit megfelelő őrség hiányában nem hoztam magammal a hajóra, mint ahogy gondolom sejtette. Ellenben szintén készpénzben vagyok hajlandó fizetni a Saskeselyű-öbölben, amennyiben ez Önöknek megfelelő kikötési hely. A magam részéről annyit mondok: a megbízóm a vonatkozó műtárgyért 3.000.000 gyémántot ajánl fel személyemen keresztül Önnek, kapitány, szintén készpénzben természetesen. Megfelel ez így Önnek? - érdeklődtem a sosem látott összeg nagyságától vérvörössé váló fejű férfinak. Egy pillanatra aggódtam is, hogy akkora összeget mondtam be, ami kívül esik már a felfogóképessége határain. Szerencsére az elemi kapzsiság meglepően jól tágítja a fantázia korlátait, mert hamar sikerült napirendre térnie felette és csillogó szemekkel bólogatott:
- Naná! Hogy a ménkübe' ne?! Áll az alku há'! - recsegte lelkesen.
- Mikorra leszünk a Saskeselyű-öbölben? - kérdeztem végtelen unottsággal a hangomban.
- Hááá'... Az az igazság, hogy a legényeim áttó'ták a hajót a Polip Zátonyon, osztán há' muszáj lenne hajnalig pihenni nekik... - vakarta meg a fejét idegesen, félve hogy egy ilyen apróságon veszti el élete üzletét, de nyilván tisztában volt vele, a kimerült emberekkel nem jutna messzire. Éppenséggel erre számítottam magam is, mióta csak Pallin megmutatta a térképet. Szerencsém, hogy volt dolgom a flotta kísérleti jellegű partraszálló csónakjaival, így tudtam mit jelent itt egy hajót áttolni. A többi mondhatni gyerekjáték... Nagyvonalúan legyintettem újfent:
- Nem tesz semmit, magam is kifáradtam, mire idáig jutottam azzal a ladikkal. Ez esetben magam is lepihenek. Üritessen ki nekem egy kabint, azonnal - utasítottam kényesen. - Mellesleg... takaritassa is ki... - tettem hozzá finnyás legyintéssel.
- Perszehogy uram! Máris intézkedem! - bólogatott lelkesen.

A frissen felszabadult kabinban azonnal megváltam a mellénytől és az ingtől, de nem rohantam sehová. Természetesen esélytelen lenne az öbölbe csapdát állítani a kapitánynak, legjobb esetben is csak a műtárgy, meg az azzal partra szálló egy-két briganti kerülne a kezünkre. Nem... Ez nem vezetne sehova. Igazi eredményeket akartunk, így ennél némileg kockázatosabb megoldáshoz kellett folyamodnom. Mint minden hajóvontatás alatt és után, nyilván erősen osztják a tisztek a grogot, sőt maguk is lelkesen öblögetik vele üvöltözésben kiszáradt torkukat. Nem kellett nagyon sokat várnom azt hiszem, de biztosra mentem, két teljes óra is eltelt, mire megszabadultam a cipellőktől is és harisnyában az ajtóhoz óvakodtam. Halkan kinyitottam és kiléptem a fedélközbe, majd macskamozgással fel a lépcsőn. Lefelé a reszketeg, hajóhoz nem szokott mozgás imitálása jól jött most, már tudtam melyik lépcsőfok recseg, amelyeken egyszerűen átléptem.
Újra fogadott a Hargeon környéki meleg, párás éjszaka. Nyilván a kormányos a helyén van és talán egy őrszemet is hagytak, aki a rumtól esélyesen már alszik is. A kormányos a két hajótestet összekötő fülkéjében lesz, az őr meg... hmm...
Körbe néztem, számolgattam, majd elmosolyodtam. Nyilván a fedélköz tetején, onnan belát mindent. Egy ládához léptem, óvatosan megnyomva a tenyeremmel ellenőriztem, nem recseg-e, majd felléptem rá guggolva. Nem volt teljes szerencsém, az őrszem nagyon is ébren volt. Feje ritmusosan pásztázott jobbra-balra. Várakoztam, amíg fel tudtam venni a ritmusát. Kést hajítani túl kockázatos lett volna, ha nem öli meg azonnal a penge, akkor riasztja a hajót az üvöltése. Egy esélyem volt csak, élni akartam hát vele.
Ahogy a feje elmozdult, oldalamra fordulva felhengeredtem a fedélköz tetejére, s a vitorlák árnyékában fekve maradtam, magamban imádkozva, hogy ne vegye észre a férfi, hogy egy részen az árnyék sötétebb a kelleténél. Szerencsére ennél azért fáradtabb volt a hajóvontatásban, így a feje ritmikusan fordult is arrébb. Még egyszer nem akartam kísérteni a sorsot, így gyorsan mögé csúsztam az ülő őrszemnek. Jobb tenyeremmel befogtam a száját a balommal pedig tengerészkésemet nyomtam markolatig az állkapcsa alá, fel az agyába. Nem szívesen öltem meg, még ezt a férget sem, de nem volt más választásom. Ezzel az egy áldozattal előre számoltam. Szinte azonnal elernyedt a teste, az agy roncsolása a legbiztosabb módja, hogy ne legyen idegrángása a testnek, ami itt zajt csapva árulómmá lehetne. A hullát finoman elfektettem, majd hason csúszva a kormányos fülke tetejére lopóztam. Óvatosan leereszkedtem mellette és guggolva bekémleltem.
Nagydarab fickó volt, annyi szent, de ez zavart a legkevésbé. Ő viszont élve kellett nekem, tiszt, fontos információkat adhat ki a zsandároknak esetleg, ő benne van a hajó bizalmi emberei között. Leütni, megtámadni nem lehet, a zajra felocsúdna az egész legénység. Viszont nem azért vagyok mágus, hogy ilyesmin fennakadjak... A katamarán az egyetlen olyan dupla testes tengeri jármű, amin elég távol lehet helyezni a kereket a vontatás megkönnyítésére. Mivel ezt tudtam, így tervet is kovácsolhattam. Reménytelennek látszott, hogy valamit is felcsempésszek ide, elvégre számíthattam rá, hogy megmotoznak. Na de...
- Dimenzió hasadék - suttogtam alig halhatóan magam elé. Nem is tudatom, sokkal inkább vérem keresett kapcsolatot a vérrel. A vérrel melyből vétettem, melynek első hordozója, kinek ereiben keringett alkut kötött a vén Tengerkirállyal. Vérével megpecsételt alkut. S ugyanezen véren keresztül kértem most a tengerek urát, hogy mit alig néhány órával ezelőtt, miután megvásároltam Fongtól a kincstárába helyeztem, most visszavehessem tőle. Ujjaim közé nedves rongycsomag került, melyet szakavatott kezekkel bontottam ki hangtalanul. Elmosolyodtam az emlékre... "avagy Fiore szerte híres dohányaink valamelyikét kívánja kipróbálni?" Dohány ez is, ha úgy vesszük... Morpheus pipavirága, erős kábítószer, amit nem is lehet közvetlenül szívni. Láng s látható füst, szag nélkül ég el, de ennyi még egy csatamént is órákra leverne a lábáról... A kormányos fülke mögött csak egy pillanatra lobbant az éjben láng, hogy aztán kialudjon. De apró, ám oly veszedelmes kis fűvel töltött csomagocska becsusszant a félig zárt fülkébe. Letekertem a derékselymemet és felhúzva a maszkomat a fejem tetejére az arcom elé kötöttem, hisz hamarosan vezetnem kell ezt a teknőt. Alig egy jó órányira innen már várnak minket Pallin hajói...

Az iroda pont olyan volt mint mikor itt hagytam, sőt a végrehajtó gyomorbajos arca sem sokat változott, de a szeme ragyogott. Hitetlenkedve rázta meg a fejét:
- Nem gondoltam volna, hogy harc nélkül megadják majd magukat - jegyezte meg, mire széttártam a karjaim:
- Mi mást tehettek volna? - kérdeztem vissza. - Kimerültek voltak az éjszakai vontatástól és kábák az erőnövelőnek kiosztott grogtól. Emiatt is kísérletezik a mai napig csupán a flotta az ilyen kétéltű hajókkal, tudomásom szerint. Az emberi tényező továbbra is ingatag, hiába a kerekek, a hajó nem szárazföldi jármű...
- Hatalmas szolgálatot tett nekünk, mágus, ugye tudja? - nézett a szemembe Pallin.
- Csak tartsa magát az alkuhoz - biccentettem az asztalnál ücsörgő Nankin felé a fejemmel. - És kvittek vagyunk.
- Már intézkedtem - felelte. - Ha jól tudom, amint jelentkezik a támaszponton, már ki is hajózhat mint a hadiflotta egyik gyönyörű fregattjának tűzmestere. A csendőrség hálás Önnek az eddig szolgálataiért, de ezennel engedi, hogy visszatérjen az állományba - mosolyodott el.
- Van Isten! - sóhajtotta megkönnyebbülten a pattantyús.
A rendőrtiszt ellenben a fejét vakarva fordult felém:
- Lenne itt néhány dolog még... - mormolta. Kérdő tekintetem láttán folytatta: - A rakomány valamiféle ősrégi tekercs volt. Nem ismerjük, de nem szeretnénk ha emiatt történnének esetleg problémák a városban néhány sötét céh tagjaival... Megsemmisíteni viszont nem merjük, hisz akár ismeretlen erőket is hordozhat, különben sincs fogalmunk, mi az... Arra gondoltunk, hogy a Titan Nose tiszteletre méltó céhében esetleg...
- Elviszem magammal és bemutatom Chronaios céhmesternek, ő biztosan tudni fogja, mik is vele a további teendők - bólintottam, mire Pallin hálásan nézett rám és folytatta:
- Másrészt, ha a vallatás eredményre jut és megtudunk valamit a megbízókról... vagy pedig a tárgyak származási helyéről, akkor arra gondoltam, hogy akiknek jól láthatóan nagyobb ebben a tapasztalata... nos további segítséget is szívesen elfogadna a rendőrség, természetesen nagyvonalú ellenszolgáltatás fejében - tette hozzá gyorsan.
Elnevettem magam:
- Már valahol a sajátomnak érzem ezt az átkos ügyet, száznagy - jelentettem ki. - Továbbra is számíthat rám - biztosítottam. - Még valami?
- Csupán egy kellemesebb dolog - felelte végre elvigyorodva a nyomozótiszt és hasas erszényt varázsolt elő elém csúsztatva az asztalon: - Elég szép vérdíj volt a banda fején, amit ezennel át is adnék a kézrekerítőjüknek.
- Tegye el Nankin - biccentettem a zacskó felé.
- Na azt ugyan már nem! - hördült fel a szólított. - Ezért maga dolgozott meg, kapitány!
- De magának vannak adósságai - mutattam rá a tényekre. - Emellett a maga ténykedése alapozta meg a banda bukását, én csupán kissé felgyorsítottam az eseményeket...
Nankin egy ideig bámulta a pénzes zacskót majd a szemembe nézett:
- Tudja kivel fogja megetetni ezt a maszlagot - vigyorgott a képembe.
- Nankin! - csattantam fel.
- Tudom én, kapitány - vonta meg a vállát. - Elveszek annyit, amiből rendezem az adósságaim, egy gyémánttal se többet. De azt jobb ha tudja, mától nagyon sokkal tartozom magának. Ezt a pénzt vissza fogom fizetni, amint tehetem és addig nem nyeli el a legmélyebb tenger pokla se ezt a vén gazembert - csapott a mellére - amíg egyszer ki nem menti a maga cifra irháját a nyavalyás maszkjával együtt valami istenverte nagy balhéból. Jobb ha tudja!
Ezzel kivett egy maréknyi gyémántot, majd sarkon fordult és kirohant, feltehetően a flottabázisra, hogy megnézze, miféle teknőre vezényelték. Felvettem a zacskót és kezet rázva a végrehajtóval magam is távoztam, csak odakint nézve bele, nagyjából mennyi gyémánt maradt benne, hisz esetleg egy új kard a törött régi helyett lassan tényleg nem ártana...

(bocsánatot kérek a kettős címzésért, de egy hosszabb kalandsorozat kezdő akkordjának szántam ezt, azért van. Természetesen a munkacíme ennek "Tartozások")