Raelae Xing'ke

Era varázslatos éjszaka, és szinte szó szerint. Elképesztő, hogy a boltosok meddig képesek ébren maradni, csak azért, hogy a napi profitot megtermeljék. Padon ülve akár órákig is el tudnám nézni a Hold fényénél játszadozó lurkókat, és a szerelmespárok nyáltól tocsogó pillanatait. De mint minden jónak ennek is vége szakad előbb-utóbb, és akkor jön a rémálom: meg kell mozdulni, hogy hazagyalogoljak.
Hazafelé az út már nem annyira csodálatos, főképp, mert a szembejövő gyalogos forgalmat kerülgetni kell, mert elég csak épphogy hozzáérni a rossz emberhez, és az azonnal balhézni kezd. Az ilyen embereket nem kimondottan tudom szeretni. Késő is van, hangoskodik, meg még akkor verekedni is akar, és nem lehet vele az istenért sem megbeszélni a dolgot egy pohár vaníliás parfé mellett.
Az édes eseménytelenség sajnos nem tartott sokáig. Némi séta után arra lettem figyelmes, hogy valami rángatja a dresszem alját, de olyan erővel, hogy tovább haladni sem tudtam már, és kis híján leszakította rólam, de azért kellően megóvta. Mikor megnéztem mozgásom akadályának forrását, akkor meglepődve láttam, hogy Kaensho volt az, ha jól emlékszem a nevére. Ha jól emlékszem a fiú nevére is, akkor ez Gabriel van Chantai lángfarkasa. Velük futottam össze abban a pusztaságban, mikor végre átléptem az országhatárt. Kaensho kitartóan rángatott egy irányba, vigyázva a ruhámra, ami immáron tocsogott a farkas nyáltól. Mikor felnéztem, hogy merre rángat, akkor Gabriel meglepett arcát láttam, majd hamar mosoly ült ki arcára, mikor ő is felismert engem.
-Szevasz Raelae, mi járatban? – Mondta Gabriel.
-Ahela. Pihenésből tartanék hazafelé, de látom Kaensho alaposan megjegyezte, hogy ki vagyok.
- Gabriel vett észre, csak lusta arra, hogy szóljon is... - intett hátra a fejével. - Meg bírom a különcöket. – Megszoktam már, és már meg sem lepődök azon, hogy Kaensho beszél.
-És titeket milyen szél hozott ide?
-Csak pihenünk a kaland után, nézelődünk, de mond csak, tudom váratlanul ér most a kérdés, de nincs kedved csatlakozni hozzánk, a Dragon Fang céh-be? Leena, Axel, Tabuchi is sárkányölők, és ha jól sejtem te is a sárkányodat keresed, talán együtt többre mennétek.– tette fel Gabriel a valóban váratlan kérdést, amitől a légzésem is elakadt. Nem akartam megbántani… Kaensho-t, de még én magam sem döntöttem el, hogy melyik céhbe menjek.
-Ne haragudjatok meg, de még nem tudtam dönteni, hogy milyen céhbe is szeretnék menni. Tudjátok jól, hogy egy lepukkant helyről érkeztem, és itt százezerszer több lehetőség van. Még nem szoktam hozzá ehhez. De esetleg ha úgy döntök, hogy mégiscsak Dragon Fang, akkor titeket kereslek fel legelsőnek.
-Semmi gond, nyugodtan gondold végig, és úgyis megtalálsz minket, ha velünk akarsz tartani. De mi most tovább állnánk, ha nem haragszol, és jobb lenne, ha te is így tennél. Ez nem Era legbiztonságosabb környéke késő este.

Azzal otthagytak. Megfogadtam tanácsukat, és elindultam a legrövidebb úton hazafelé, és útközben felfigyeltem rá, hogy a környék valóban kezd egyre kihaltabb lenni, és külsőm miatt valóban könnyű prédának tűnhetek mások szemében. Ám nem én lettem a préda aznap, hanem valaki teljesen más. Épp az utolsó előtt sarkon próbáltam befordulni, mikor egy fekete, zörgős villám húzott el előttem kivond kardal és hangsebességgel. Utána néztem, majd a jellegzetes páncélból azonnal felismertem Gabriel van Chantai személyét ismét. Valamit kiabált, és hála füleimnek jól értettem azt: „KAENSHO!!!” Egy ezredmásodpercig haboztam, majd eszembe jutott, amit a farkas mondott, és tudtam, hogy Fiore-i életem alatt első megszerzett barátommal valami baj történt, így Gabriel nyomába eredtem. Hamar sikerült is utolérnem, hiszen a máguslovag hiába van jobb kondiban, mint én, rajtam könnyebb a ruházat.
-Gabriel! Mi történt? – kérdeztem tőle futás közben.
-KAENSHO...! RAVEN TAIL..! ELRABOLTÁK…! UTÁNUK…! – mondta, inkább üvöltötte zihálva, miközben le nem vette a szemét a házak tetejéről.
-A tetőkön próbálnak meg meglépni vele? – Kérdeztem, amire csak egy biccentéssel felelt. Nem tudtam, hogy van-e nála bármi felszerelés, amivel feljuthatna oda, de gondolom biztosan rejteget ilyen holmikat a mágikus tarsolyában, csak még nem jutott eszébe alkalmazni őket, vagy a nagy lóverseny közepette nem akart megállni, kihalászni és alkalmazni őket.
Futás közben beoldalaztam mögé, hátulról átkaroltam a derekát, megszorítottam, és hiába az egy fejjel magasabb férfi, a súlyos vért, könnyűszerrel felemeltem őt, és megnyújtott homoklábaimmal már az egyik ház tetején voltunk mi is, ahol Gabriel egy újabb biccentéssel megköszönte a dolgot, majd futottunk is tovább.
A futás eredménytelennek bizonyult. Gabriel páncélját nem erre találták ki, és ellenségeink még egy farkast cipelve is könnyűszerrel lesprinteltek minket. Gabriel-t úgy ismertem meg, hogy egy olyan személy, aki a legszorosabb helyzetekben is megtalálja a legésszerűbb és legjobb taktikát, viszont Kaensho több mint a gyengepontja, és most biztosan nem gondolkozik tiszta fejjel, így nekem kellett kitalálnom valamit.
-Gabriel, eléjük vágok, készülj! – Újabb biccentéssel igazolta, hogy felkészült a manőverre. Homoklábaimat megnyújtva magasan a levegőbe emelkedtem, és hamar ki is tudtam szúrni a farkasrablókat, semmi különös nem volt rajtuk, leszámítva azt, hogy egy hatalmas zsákot cipelnek, amiből árad a tűzálló mágia. Körülbelül 70 méterrel mögöttük pedig Gabriel loholt.
Sikerült pont eléjük landolnom, és hogy ne törjem se magamat, se a cserepeket ripityomra, hiszen nem lett volna előnyös az adott helyzetben bezuhanni egy padlásra, így a lehető legfinomabb homokként „loccsantam” szét előttük, majd sebtében összekaptam magam. Elöttem megtorpantak, elölről, hátulról el voltak zárva, az utcára pedig nem menekülhettek, hiszen egy izgő-mozgó zsákkal több, mint gyanúsak.
-Asszed mer’ homokmágiát használsz azza’ kemény lehetsz, eh? – Mondta a zsákot nem cipelő sötét céhtag, fél kezét nyitott tenyérrel felém tartotta, majd felkiáltott: „Sand Bullets” Apró homokgolyók kezdtek el felém repülni, nem számoltam, de elég sok volt belőle. A lövedékek telibe találtak, igazából nem volt időm kitérni előlük, de nem rémültem meg, mit árthat nekem? A lövedékeket ahol hozzámértek, ott testemet azonnal homokká változtatták, és egyszerűen „elnyeltem” őket. Fapofámat megőrizve néztem vissza a homokmágusra, aki látszólag pánikba esett, és ész nélkül kezdett el kiabálni és lődözni minden mágiát, ami csak eszébe jutott, ezek nagy részét nem tudta végrehajtani, ami pedig sikerült, az vagy homok volt, vagy föld, ami teljesen hatástalan volt ellenem.
-Ez… ilyen nincs. A Raven Tail-nek nincs akadály!!!
-Be kell látnod, hogy ezúttal nagy fába vágta kis céhed a fejszéjét.
-Mocskos, szemét, alattomos Dragon Fang!! Ezé’ még elkapnak maj’ titeket a nagyok, és ellátják a bajotokat!!
-Háh, nincs céhem, de ha ennyire szívleli az ostoba céhed a Dragon Fang-et, akkor inkább beállok közéjük, csak azért, hogy téged, és ostoba kis társaidat megalázhassam, akárcsak most téged!
A homokmágus még nagyobb őrjöngésbe kezdett: Elkezdett kitalált, vagy idegen szavakat halandzsázni, de nem történt semmi.

A Kaensho-t tartó mágus mindeközben az egyre jobban ficánkoló farkassal törődött, nyilván tudta, hogy megálltak és próbált szabadulni, de a tolvajoknak innen már nem volt menekvés. Rövidesen utolért minket Gabriel is. Tudtam, hogy mostmár kézben tartja a dolgokat, így gyorsan leugrottam a háztetőről, majd követ ő is engem, ha végzett a munkával.

Kisvártatva valóban megérkezett, sűrű bocsánatkérések közepette jött ki a ház ajtaján, amelyik tetején még az imént harcolt, látszólag tiszta volt a felszerelése, kardja sehol, és Kaensho is „természetes” állapotában tündökölt, én pedig nem akartam megkérdezni, hogy mit művelt a két mágussal.
-Köszönjük a segítséget. – mondták mindketten egyszerre.
-Mivel tudnám meghálálni? – Kérdezte ezúttal egyedül Gabriel.
-Azok után, hogy láttam mennyire mélyre letudnak a sötét céhesek süllyedni, azon gondolkoztam, hogy vajon még áll az az ajánlat, amit tettél a Dragon Fang-el kapcsolatban?
-Hogyne, gyere, akár már most is elintézhetjük. – Mondta, majd válaszomat meg sem várva elindult a céhépület felé.

Mikor odaértünk nem kellett sokat keresni az illetékes mestert. Ba’al mester a pultnál italozott.
-Ba’al mester… - Kezdte Gabriel. –Ez az ifjú sárkányölő be szeretne lépni a céhbe.
-Sárkányölő? Na ne mondd! - hörpintette fel az utolsó kortyokat a poharából, majd felénk fordult. - És miért kéne felvennünk? Mondj egy okot rá! És hogy néz ki? - mért végig tetőtől talpig
-Homok sárkányölő, mester. Egy távoli földről érkezett, ezért ilyen… furcsa az öltözete. Épp az imént mentette meg Kaensho-t.
-Távoli föld? Szóval egy hitetlen… vidd innen.
-Szörnyen sajnálom, hogy még sosem hallottam az ön vallásának tanításait, de sok jót hallottam már róla, és így meg is szeretném kérni, hogy hajlandó vagyok a tanonca lenni a vallás terén is, ha hajlandó engem oktatni. - Istenem, mit meg nem teszek, hogy jó benyomást tegyek… és máris istenekről beszélek…
-Valóban? Érdekes fiú vagy. Ám legyen, csatlakozhatsz. A hittant pedig majd később megbeszéljük. Most, hova kéred a pecsétet?
-Bal alkarra, ha kérhetem.
-Nagyszerű, Prue, kisszivem, hozd azt a pecsétet, és nyomd rá az újoncra! Sebastian, te meg adj még egy pohár scotchot!

Álmatlanul telt az éjszakám, reggel korán ébredtem. Nephila még aludt, igyekeztem nesztelenül közlekedni a házban, ami sikerült is. Megreggeliztem, megfürödtem, rendet raktam, majd elpakoltam a dolgaim egy bőröndbe, kipakoltam azokat, megint elpakoltam, és megint ki. Olyan kilenc körül Nephila is megébredt, aki értetlenül nézte, hogy mit művelek.
-Ideges vagy? – Meglepődtem a hangjától, nem vettem észre, hogy megébredt. Erőszakosan beletúrtam hajamba, miközben térdeltem a bőrönd felett. Valóban ritkán látni engem ennyire feszültnek.
-Azt tudom, hogy helyesen döntök… a következményektől félek.
-Nem inkább csak…
-KI NE MONDD! – Tudtam nagyon jól mit akar kibökni. Sóhajtottam, igaza van. Amire készülök az változást hoz, terveim szerint jót, ám hogy elindítsam ezt a folyamatot egy hatalmas, merész lépést kell megtennem. – Igen… Ba’al mester reakciójától tartok a legjobban.
-Meg nem fog ölni.
-Ba’al mester tud rosszabbat is, mint a halál, és testi fájdalom. Annak az embernek méreg van a nyelvében. Nem kell neki fizikai erő, mágikus erő, vagy bármilyen képesség a gyilkolásra… ő a szavaival az őrületbe kerget téged, és egy emberi roncshalmaz lesz belőled.
-De már elhatároztad magad. – Ismét sóhajtottam.
-Tudom… a házmester is mindjárt itt van.
-Ennyire előregondoltál? – kérdezte meglepetten.
-Igen… ennyire tudtam, hogy nem merek majd bemenni a céhbe.
-Vérszomjas fenevadakkal küzdesz, de egy embertől megrémülsz?
-Inkább mennék most is ezer démonnal verekedni, semmint hogy Ba’al mesterrel beszéljek. – Megzörgette leghátsó pár ízeltlábát, ez volt nála a nevetés. Kevés örömmel töltött el, hogy legalább ő nem feszült. Tudtam, hogy ha elkap a pánik, majd ő segít nekem magamhoz térni.
Épp mikor befejeztem a bőrönd újrapakolását, kopogtattak az ajtómon. Ez a házmester lesz, az ajtóhoz léptem, és beengedtem. Általában én mentem hozzá fizetni a lakbért, ittlétem alatt vagy háromszor jött csak el, körbenézni, nem tettem-e valamit tönkre. Kedves, idős hölgy volt, élveztem a társaságát, bár csak ritkán találkoztam vele.
-Jó reggelt. Látom, megkapta a levelem. Kérem, foglaljon helyet, kér esetleg teát?
-Jó reggelt. Igen, kérek, köszönöm. – Beszaladtam a konyhába, mertem egy csészébe a reggel főtt, még meleg teából, és felszolgáltam neki. Leültem én is, vele szembe. Belekortyolt a teába, majd mikor úgy láttam, hogy figyelmét csak nekem szenteli, szóba kezdtem volna, de megelőzött.
-Láttam a bőröndöt. Elmégy? – Szégyent éreztem, bár nem tudom miért. Talán felelősséget éreztem amiatt, hogy igazából csak belőlem él meg ez a hölgy, és most addig nem lesz pénze, amíg új albérlője nem érkezik.
-Igen… céhes dolgok… Rendben lesz anyagiak terén nélkülem? – felnevetett.
-Ugyan, mindig vannak fiatalok, akik otthont keresnek. Nem fogok hoppon maradni. Ha mégis, belőled jól megszedtem magam. – Rám kacsintott. Ha nem tette volna, most úgy érezném magam, mint aki a lakásmaffia karmai közé került. – Mikor szeretnél menni?
-Még ma… most vissza is szeretném adni a kulcsot, aztán megyek a céhbe, és hagyom el a várost. – körbenézett.
-Látom, szép rendet raktál. A pókod hálóit is leszedted… oh, ezt a csészét, és a kancsót bízd majd csak rám. – Azzal felállt, és a konyhába ment elmosni a használt étkészletet. –Van hová menned?
-Egy barátomhoz megyek. Ha szerencsém van, lakhatok nála, ha nincs, akkor a szomszédjában. Ő egy másik céh tagja, abba szeretnék csatlakozni is. – Visszajött a konyhából, végezett a munkájával, és elpakolta azokat maga után. – Én kész vagyok indulni.
-Akkor nem is húzom tovább az időd.
Felvettem a bőröndöm, intettem Nephilának, hogy jöjjön, aki azonnal felmászott a karomon a vállamra. Kiléptünk az ajtón, és az idős hölgy bezárta az ajtót. Ezer közül is megismerném ennek a zárnak a kattanását, elfogott a nosztalgia. Lesétáltunk a lépcsőn, a ház elé, ahol egy utolsó pillantást vetettem rá.
-Jó volt itt lenni. Majd írok, ha megmentettem a világot egy olyan veszélytől, amit nem mágusok nem észlelhetnek. – Mondtam mosolyogva.
-Várni fogom. Akkor hát, jó utat, vigyázz magadra, és érd el az összes nagy dolgot, amit el szeretnél.
Az utca végéről még visszanéztem, de már nem volt a ház előtt senki. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, a házra, aztán az utcára, és megindultam a céhház felé, ahol már várt legrosszabb rémálmaim legnagyobb félelme.

Bal kezemben a bőröndöm rángattam, míg jobb kezemmel erőszakosan belöktem a céhház ajtajának egy szárnyát. Ba’al mester szokása szerint, mintha sohse mozdulna el, most is a pultnál ült, és épp Sebastiannal beszélgetett. Sebtében végignéztem a termen, Pruedence-nek semmi nyoma. Bíztam benne, hogy itt lesz, legalább egy kis bonusz lelki támasz. A pultos Sebastiannal soha az életben egy szót nem váltottam, ritkán vettem tudomást létezéséről. Főleg, mert sose ittam, vagy ettem a céhben, így beszélnem se kellett vele túl sokat. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá.
Bőröndömet az ajtóban megállítottam, nem féltem attól, hogy elviszik, csak a ruháim voltak benne, meg ugyan ki vinné itt el? Kimért léptekkel közeledtem a pulthoz, minden egyes lépéssel az önbizalmam és bátorságom elveszni látszott. A harmadik lépés után már annyira merev voltam, hogy nem is bírtam behajlítani a térdem. Egy zarándoklatnak tűnő menetelés után végre odaértem a pulthoz, a verejték hála égnek nem vert (még) le.
-Jó reggelt. – Hívtam fel magamra a figyelmet. Rengeteg erőt kellett belefektetnem, hogy hangomból ne érződjön a gyávaság. Sebastian csak biccentett felém, míg Ba’al mester:
-Szevasz. – és tért vissza az italához.
-Szabad egy percre, Ba’al mester? – Letette a poharat, enyhén felém fordult, fél szemmel bámult rám.
-Igen? – hallhatóan most csak kevésbé volt irritált. Hatalmasat nyeltem, majd kinyögtem.
-El kívánom hagyni a céhet. – Sikerült, kimondtam! Most már csak élveznem kell a következményeket, amik nem lesznek a legkellemesebbek. Ba’al mester lassan lehunyta a szemét, mintha csak napok óta várta volna ezt a mondatot tőlem. Hosszú percekig hallgatott, szemét csukva tartva, mintha ismételgetné magában a hallottakat, titokban élvezkedve rajtuk.
-Mi vitt rá erre a döntésre? – Kérdezte, majd a mondat végén nyitotta csak újra ki a szemét. Tudtam a válaszom, sokat gyakoroltam tegnap.
-Nem találtam meg a céhben azt, amit kerestem. Mágusaink erősek, azonban hiányolom az összetartás. Szinte egy olyan küldetés nem volt, amire eljött volna velem valaki a céhből.
-És úgy érzed, hogy egy másik céh többet tudna nyújtani? - nyugalma félelmetesebb volt, mint mikor „normálisan” viselkedett.
-Igen. – Felsóhajtott.
-Ha te így gondolod. Sebastian, a pecsételőt. – Sebastian kotorászni kezdett a pult alatt, majd felegyenesedett, és átnyújtotta a mágikus pecsételőt, amivel egy évvel ezelőtt nyomták rám a céh jelét. Felhúztam ruhám ujját, és odatartottam kezem a pecsételő alá. Ba’al mester piszkált rajta valamit, majd a céh jele fölé tartotta, és rányomta a kezemre. Amikor elemelte a céh jele nyom nélkül eltűnt a kezemről, mintha sose lett volna ott.
-Ha vissza szeretnéd magad sírni a céhbe, keresd Shareya-t. És ne feledd, ha bármit is ki mersz a céh titkairól kotyogni… Megtalállak! Most pedig, úgy hiszem, nincs többé itt keresnivalód.
-Viszlát. – mondtam, nem túl baráti hangnemben. Azzal felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Felkaptam bőröndöm, kiléptem a céhházból, és egyenest a vasútállomás felé vettem az irányt. Végre szabadság.

-Két jegyet a Hakobe hegyhez. – kértem a jegyem a vasútállomáson. Elég hosszú lesz az út, addigra be is esteledik, mire odaérek. Felszálltam a vonatra, igaz, még van tíz perc az indulásig, de ugyan mit csinálhatnék?
Ahogy annak lennie kellett, a beígért tíz perc után a szerelvény megrándult, lassan gyorsulni kezdett, és kigurult az állomásról. Megpróbáltam pihenni, hiszen az izgalomtól éjszaka alig bírtam, de ez az idegesség már elmúlt, a nehezén túl vagyok, innentől kezdve minden sima ügy lesz. Az álom hamar el is nyomott.
-Szerelvényünk végállomásához közeledik. Kérjük, hagyják el a vonatot, ha az megállt, és erre figyelmeztessék utastársaikat is. Köszönjük, hogy velünk utaztak. – rázott fel álmomból a mágikus hangszóró. Kitekintettem az ablakon, tévedtem. Még nem volt este, de a nap már készült lemenni a hóval borított Hakobe hegy mögé. Egyszer jártam csak rajta, erről jutott eszembe, hogy Strago, akivel azon a küldetésen részt vettem, ő is a Blue Pegasus tagja. Vajon kigyógyult már az alkoholizálásból?
A vonat lassan begurult a város állomására. Az emberek felbolydultak, mint a hangyák. Mindenki a csomagjait igyekezett lecibálni a poggyásztartóról. Én úgy döntöttem, hogy megvárom, míg elfogy a tömeg, majd csak utána állok fel. A peronra óvatosan léptem le, mert ezt így kell. Körbenéztem, kerestem valakit, aki reményeim szerint már várt engem, de nem láttam őt sehol. Biztosan még nem ért ide. Akkor viszont be tudok pótolni valamit, amit a vonaton ki kellett hagynom. Gyorsan beszaladtam a férfimosdóba, és az egyik fülkébe magamra zártam az ajtót, majd levettem szokásos öltözetem, és felvettem helyette egy szürke zakót, szürke nadrággal, lila inggel, fekete cipővel. Ha már Blue pegasus, akkor nézzek ki odaillően.
Ahogy kijöttem a mosdóból végre megpillantottam azt, akire vártam… illetve akinek rám kellett volna várnia. Kezét a magasba emelte, integetett. Engedelmeskedtem hívásának, elé sétáltam.
-Ne haragudj, kicsit elkéstem.
-Semmi gond, úgyis volt még mit elintéznem. – Azzal széttártam a karomat, hogy szemügyre vehesse az öltönyt.
-Csinos vagy. Oh… - pirult el. - Amúgy… üdvözöllek, rég találkoztunk.
-Valóban rég találkoztunk már. Szia. Te nem változtál sokat. – mondtam neki mosolyogva. Tegnap küldtem neki is levelet, hogy jöjjön ki elém, és kísérjen el a céhházhoz, mert nem ismerem a városban a járást. Lashlee, a Blue Pegasus egérlánya, és golemantája, bár ahogy hallottam már felhagyott a mágiával, próbál normális emberi életet élni, és elvesztett szüleit megtalálni. Legutóbbi találkozásunk óta alaposan szószátyárrá nőtte ki magát. Egész úton csak beszélt, és beszélt, annyi adatot zúdított rám, hogy meg se bírtam jegyezni mindent.

-Nos, itt is volnánk. – Mondta a céhház előtt. – Innen menni fog neked is, hiszen felnőtt vagy. – mosolyogta. – Idekinn megvárlak.
A nap a hegy mögött már hosszú árnyékot festett a környékre, remélem Bob mester még itt lesz. Jobb kezemmel benyomtam gyengéden az ajtót, átléptem a küszöböt, majd illedelmesen becsuktam magam mögött. Nem találkoztam még Bob mesterrel, de hallottam róla éppen eleget, és az elmondások szerint eléggé egyedi egyéniség volt, így az ezer főt számláló tömeg közepén is már távolról kiszúrható.
A céh épület belső kidolgozása hasonlított a Dragon Fang-re, azonban itt dísz hátán dísz, csipke hátán csipke volt. Sokkal barátságosabbnak éreztem a helyet. Mintha egy hatalmas teher esett le volna a vállamról.
-Segíthetek valamiben? – egy lány hangja zavarta meg bámészkodásom. Egy velem egy magas, szőke, kékszemű lány állt előttem, pincérnő ruhában.
-Igen, kérem. Bob mestert keresem.
-Erre tessék. – mondta mosolyogva, majd sarkon fordult, és elindult egyenesen a csarnok másik végében álló pult felé. Felkaptam a bőröndömet, és követtem őt.
-Mi szél hozta, ha szabad tudnom?
-Csatlakozni szeretnék. Nem tűnik túl idősnek, tegeződhetnénk inkább?
-Hogyne. A nevem Lizlet Hargonen. – Hargeon? Nem… Hargonen-t mondott, egészen biztosan. Inkább nem kérdezem meg, hogy van-e köze a kikötőhöz.
-Raelae vagyok.
-Örvendek, Relé.
-Enyém a megtiszteltetés.
-Bob mester! – épp odaértünk a pulthoz, letettem a földre a bőröndöm. A pult mögött egy alacsony, széles, kerek alak állt háttal, feje erősen kopasz, hátából kis műszárnyak álltak ki. Neve hallatára megfordult. Szerencsére hallottam eleget Bob mesterről, hogy nem lepődtem meg megjelenésétől. Csicsás nyaklánc, púder, rúzs.
-Igen, Liz kedvesem?
-Csatlakozni szeretne. – Mutatott rám Liz.
-Szerbusz, aranyom. A nevem Bob mester, üdvözöllek a céhben. – „Aranyom”, furcsának kellett volna lennie a megszólításnak, de valahogy mégis melegséggel töltött el. Ba’al mester sose illetett engem egy dicsérő szóval sem, és itt vagyok, egy vadidegen már így szól hozzám.
-Örülök, hogy végre megismerhettem, Bob mester, Natitól már rengeteg hallottam magáról. Az én nevem Raelae Xing’ke, és mint tudja, azért vagyok itt, hogy erős része lehessek a családjának.
-Milyen érdekes személy vagy, Raelae, de had mondjak el pár dolgot. Ez nem az én családom, ez itt a MI családunk. És nincs erős, vagy gyenge része a céhünknek. A családtag, az családtag, legyen erős, vagy gyenge. Mindenki tud mindenkit segíteni, és ezt tőled is elvárom, hogy oltalmazd, utat mutass a náladnál gyengébbeknek, és kijavítsd az erősebbek esetleges hibáit, és saját képességeiddel kiegészítsd az övékét. Ha már itt tartunk, milyen mágiákkal rendelkezel.
Közelebb hajoltam Bob mesterhez, a pult fölé, és intettem, hogy dugja oda a fülét, mert nem szeretném hangosan kimondani. Igaz, csak mókáztam, semmi okom nem volt arra, hogy eltitkoljam Lizlet elől a mágiám, de úgy látszott Bob mester hajlandó belemenni a játékba.
-Homok sárkányölő vagyok. – suttogtam fülébe, majd visszaegyenesedtem. Bob mester követte példámat. Arcán a meglepődöttség enyhe jelét véltem felfedezni.
-Ez esetben úgy érzem, hogy tőled nyugodtan várhatok el többet.
-Számíthat rám. – Azzal Bob mester kihúzott egy fiókot, és kivette belőle a pecsételőt, majd rám nézett, szemében türelem. Odanyújtottam bal alkaromat, ahol reggel még a Dragon Fang jele éktelenkedett, és Bob mester rányomta a céh türkiz jelét. Lizlet, és minden más mágus, aki még a teremben tartózkodott tapsolni kezdett, néhányan felkiáltottak, hogy „üdvözlünk”. Ismét melegséggel töltött el ez a fogadtatás. A Dragon Fang-ben nem volt ilyen. Miután a tapsvihar elhalt, és újból esélyem volt megszólalni úgy döntöttem, hogy elbúcsúzom a mestertől, és Lizlettől, hiszen már alaposan későre járt.
-Akkor a holnapi viszontlátásig. – Intettem Bob mesternek, és a kijárat felé vettem az irányt.
-Nyugodtan tegezhetsz! Viszontlátás. – Kiáltotta utánam Bob mester.

Lashlee már a céhház előtt parkolt lovas kocsijával. Egész jól mehet neki a farm, ha telik ilyesmire neki.
-Na, hogy ment? – nem válaszoltam, csak felhúztam ruhám ujját, és megmutattam neki a céhjelet mosolyogva, amire ő széles mosollyal válaszolt.
-Üdv nálunk. – mondta, fejét oldalra biccentette és lehunyta a szemét. Mikor arca alapállásba állt megpaskolta a kocsi ülését maga mellett, hogy pattanjak fel mellé. Engedelmeskedtem, és ő azonnal, szó nélkül a lovak közé csapott azzal a hosszú bőrszalaggal, aminek nem tudom a nevét, de majd megkérdezem Lashlee-től.
-Köszönöm, hogy nálad lehetek, míg nem találok magamnak otthont itt.
-Ugyan, szóra se méltasd. Remélem minél később találsz magadnak otthont, hehe. Ritkán jön hozzám látogató, jó lesz a társaságod.