Üdv köztünk! (Befejezve)

Reggelünk a már megszokott keretek közt zajlik a Grimore Heart kötelékében… illetve, majdnem. A tányéromon elterülő étel pont olyan ízetlen, mint mindig; az étkezdét ezúttal is valótlan elemekkel tarkított nagyzolások ricsaja tölti meg; s én pont ugyanúgy üldögélek egy eldugott kis asztalnál, ahogy az már tőlem megszokott. A balhék persze most se maradhatnak el, de hát, nincs mit tenni, idióták tárháza ez a hely.
Ám ezúttal valaminek sikerül ledöntenie az állandóság szilárd kőfalát… Hosszúszárú, fehér, fűzős csizmák; sötét miniszoknya; színvilágban ehhez passzoló kabát; ezüst hajzuhatag; s a már megszokott, vörös, igéző szempár… így jellemezhetném leginkább Tabu új megjelenését, melyhez már tegnap este, a hargeoni holdfény alatt is volt szerencsém. ~ Bár már akkor se értettem, miért pont ő… és miért pont ide…
A lány még kissé bizonytalanul forgatja a fejét a helységben, szoknia kell a számára új környezetet, s az azzal párosuló légkört. Kisvártatva tekintetével rám talál, majd rövidke gondolkodást követően, birtokba veszi az asztalom másik végénél árválkodó széket.
- Szia! – Köszön rám jókedélyűen, ám én viszonzatlanul hagyom a gesztust. ~ Komolyan, mintha fel se fogná, hova keveredett. Ez itt már nem a jól megszokott céhe, ahol a tagok kiállnak egymásért, és az életüket adnák barátaikért… ó, nem. Itt, ha valakiben megbízik, az az első adandó alkalommal hátba fogja szúrni. Ő nem ebbe a világba született… nem szabadna itt lennie… itt csak magány, és szenvedés vár rá. Ez egy ilyen hely…
- Ööö… bocsi, de mivel mást nem ismerek, tőled kell informálódnom. Nem tudnál mesélni kicsit a céhről? Még nem igazán vagyok jártas erre… - Kezdeményezne egy társalgást.
Talán túl élénkek még benne a hosenkai emlékek… ott Den voltam, egy önfeledt gyerek, aki élvezte a közös kalandjaink minden egyes percét. Most viszont Starkiller vagyok, az alvilág leghatalmasabb sötét céhének egy mágusa… de még mindig a barátja… ~ Épp ezért, ki kell őt löknöm ebből a szakadékból, mielőtt túl mélyre zuhanna. Lendületet kell vennem, s megfordítanom a sodródása irányát… persze, ezután én még mélyebbre zuhanok. Ha elüldözök egy hozzá hasonló, tehetséges újoncot, Hades mester nem épp dicsérő szavakkal fog illetni. De nincs mit tenni… ha én nem teszem ezt meg, senki se fogja.
- Hé, Den… hozzád beszélek.
A lány szavaira ezúttal sem felelek, mindösszesen a székem tolom ki magam alól, majd értetlenséget sugárzó szemeibe fúrom fagyos tekintetem.
- Mit akarsz itt?
- Mit akarnék? Beszélni veled, basszuskulcs! Úgyhogy, leszel szíves értelmes ember módjára hozzám szólni? – Fakad ki magából.
- Félreérted... - Sütöm le idegesen a tekintetem. - Engem az érdekel, hogy mégis mi a francért jöttél ide? Ez nem a te világod! Mit akarsz ezzel bizonyítani? Azt hiszed, itt majd kiélheted a lázadó korod? Fogalmad sincs, hogy mennek itt a dolgok...
- Lá..lázadó kor a francokat! – Förmed rám. - Közöd pedig nincs hozzá fikarcnyi sem, hogy mit keresek itt. Hidd el, megvan az okom rá...
- Lényegtelen! El kell menned innen... Itt senki se fog barátként tekinteni rád. Senki se fog megvédeni, vagy épp kedves szavakat suttogni a füledbe. Ez már nem a te megszokott kis családias környezeted... el kell menned... amíg nem késő...
- Leszarom! - Ordít rám. - Nem kellenek barátok. Nem kell, hogy bárki megvédjen, mert megnyugodhatnak, én se fogom őket. Már egy ideje elszoktam a családias környezettől, nem érted?!
- Te lehet, hogy így gondolod... de fogalmad sincs, milyen nehéz így élni. Én már több, mint egy éve itt vagyok... a lelked lassan, de biztosan elporlad, és helyét az üresség veszi át. Már semmi se fog számítani... egy nap ara kelsz majd, hogy már azt se tudod, miért is létezel egyáltalán... - Veszek mély levegőt. - Sajnálom... Hosenka után megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem bántalak... de így, vagy úgy, kilöklek ebből a gödörből...
- Csak hajrá. – Egyenesedik ki. - Amúgy se vagyok olyan gyenge, hogy a lelkem eltiporja holmi sötétség... Nem úgy, mint másokat.
- Nem hagysz más választást... - Fordulok hirtelen egy nyomorult kis senki felé. - Ha meg akarod élni a holnapot, azonnal hozd ide a kaszámat a szobámból! - Ordítok rá torkom szakadtából.

- S most, mit akarsz? Elüldözni a csúnya kaszáddal? Csak nem csalódtál bennem? - Húzza el gúnyosan száját.
- Talán csalódtam... őszintén szólva, fogalmam sincs, képes vagyok-e hasonlót érezni... De mindegy is. Elfogadod a kihívásom, nemde? – Merülök el kissé a szó jelentésében. ~ Csalódás… csalódni csak olyasvalakiben lehet, aki iránt pozitív megítéléssel bírunk. Egy, vagy több tulajdonságával rokonszenvet gyújt lángra a szemeinkben, majd azt kioltva, ürességet kelt bennünk… de sejtelmem sincs, képes vagyok-e hasonló érzelmeket táplálni, bárki iránt is… így hát, képtelen vagyok teljes választ adni.
- El hát. Küzdjünk, arra akarsz gondolom kilyukadni.. – Szorítja ökölbe ujjait. - S miért küzdünk, van konkrét oka? Vagy csak úgy?
- Az ok egyszerű. – Kapom készhez fegyverem. - Bevezetlek téged az itteni élet rejtelmeibe. Megmutatom neked, hogy mi a különbség köztünk, és azok közt a nyálgépek közt, akiknél a te helyed is volna. – Közlöm vele hűvösen. ~ Nos igen… bár bele se merek gondolni, miféle balfékekkel közösködhetett eddig, rá kell ébrednie, ez itt már nem az ovi, ahol védik a hátát, és rászólnak a rossz gyerekekre…
- Na, ebben benne vagyok! Kezded te, vagy én romboljam porrá a tekintélyed, amit itt felépítettél? – Ropogtatja meg vigyorogva ujjperceit.
- Porig rombolni? Ugyan… A mágikus erőm jóval meghaladja a tiédet, mint az a legutóbb is kiderült. Nincs esélyed a győzelemre… Inkább tartok neked egy kis ízelítőt abból, miért is van nekem itt tekintélyem. – Szorítok rá kaszám nyelére, mely hamarosan fekete lángok rikító öltözetét vonja magára, így fellobbantva a teremben jelen lévők szemeiben a kétségbeesés parazsát.
Pár lélegzetvételnyi idő alatt, az étkezde ajtaja szabályosan kiszakad helyéről, s porain, ordítozó, szitkokat szóró emberáradat hagyja el a leendő csatateret.
- Kezdjük. – Tárom ki szárnyként a lángoló Starsplintet.
Heves léptekkel a lány mellé rohanok, s kaszámat meglendítve, srégen megpróbálom elmetszeni felsőtestét.
- Iron Dragon Sword! – Ordítja, mire karja a már általam jól ismert, kétélű fémpenge alakját veszi fel.
Az acélfegyverek szikrák százainak életet adva kezdik meg halálos táncukat, mely közben éjfekete tüzem forrósága többször is hátrálásra kényszeríti ellenfelem. Csapás-csapást követ, csattanások szabálytalan szimfóniája zengi be a már szinte teljesen élettelen termet, ki szemtanúja lehet ádáz viadalunknak.
- Jetblack Fire Magic! – Szökkenek hátra egy ellentámadást követően, lánggyűrűt lobbantva Tabu teste köré.
Kaszámat a hajópadlóba mélyítem, s tenyereim összecsapva, bezárom a halálcsapdát. A tűz megzabolázhatatlan fenevadként kezdi tépni ellenfelem egész valóját, mindennemű berendezést hamuvá égetve a közelében.
- Iron Dragon Roar! – Szakad ki egy fémörvény sötét mágiám kelepcéjéből, utat törve magának az irányomba.
Gyorsan reagálva, rámarkolok túlvilági fegyverem nyelére, s azon átpördülve, kitérek az acélszilánkok alkotta támadás útjából. Bár ennek következményeképp, tüzes kemencém is elfojtja önnön lángjait, hisz képtelen vagyok azt a koncentrációmmal táplálni.
Ezüstös hajú ellenfelem kissé zihálva, ám még mindig hatalmas tartalékok birtokában lép elő a sűrű füstből, melyet a kigyulladt bútorok éltetnek.
- Na… mit gondolsz a vendégszeretetünkről? – Vigyorodok el, a mai nap folyamán először.

- Hmm. Egészen megdolgozatsz, így újoncként... – Hozza rendbe magát. - De.. tetszik. – Gyúl ki benne ismételten a harc utáni vágy.
Bár testét valamelyest meggyötörték lángjaim, fájdalmán felülkerekedik küzdeni akarása, s miután tenyereivel tölcsért formálva előkészíti mágiáját, újabb támadást intéz ellenem.
- Iron Dragon Roar! – Izzik fel méregzöld pecsétje, mely hamarosan utat is enged a borotvaéles fémszilánkok orkánjának.
Bár kaszámmal képes volnék megfelelő ívben áthasítani a mágiát, így csökkentve annak értékét, fegyverem túl sok időbe tartana előkészíteni jelen helyzetben, egy ilyesfajta akcióhoz. Ugyanakkor, a nyeléből kiálló, két kisebb penge tökéletes szolgálatot tesz számomra…
A hajópadlótól elrugaszkodva, cipőm talpával ráugrok a Starsplint ezen tartozékára, majd azon újabb lendületet véve, a pult mögé vetem magam. Testembe belekap ugyan egy-két pályájáról letért fémdarab, bőröm felsértésén kívül egy se okoz komolyabb sérülést, s célom elérésében sem gátolhatnak.
A lángmardosta bútordarab megélt már szebb napokat is, vaskos faszerkezete mégis tökéletes óvóhelyként szolgál az acélszilánkok armadájának ellenében.
Mindezek hatására, már az én szívem is hevesebben dobban mellkasom falain belül; vérem pedig forró tűzként gyújtja ki ereim hálózatát, így élénkítve mozdulataim, ugyanakkor csökkentve gondolkodási készségem.
Kissé idegesen, kapkodva fogom ujjaim közé kulcscsomómat, szemügyre véve az azon csüngő lelkek választékát. ~ Itt a léghajón Virgo sajna hasztalan… Ezzel el is döntetett, kit választok. – Állok fel guggoló helyzetemből, így kiszakítva magam búvóhelyem rejtekéből.
Szemeimmel tüstént ellenfelem után kezdek kutatni, kinek alakja hamarosan ki is rajzolódik előttem. Lassú léptekkel közelít az irányomba, s arcáról könnyűszerrel leolvasható, miszerint eddig se volt kérdés számára, merre is rejtőzöm pontosan. Vérvörös szemei elszántságot tükröznek, akaratának pedig tökéletes eszközt biztosít a kétélű penge, mely karjának egy formája.
Mikor a kettőnk közt lévő távolságot megfelelőnek ítélem, vigyorogva emelem csillagkulcsom tekintetének vonalába.
- Megint a csinibabádhoz fordulsz segítségért? – Kérdezi, gúnnyal áztatott szavakkal.
- Ezúttal nem. – Ölt alakot az égkék mágikus kör. – Perseus kapuja, nyílj meg!
A zárt helységet túlvilági szellő frissessége fogja közre, így elfojtva a bútorokat kínzó lángokat, s utat engedve csillagszellememnek.
- Szóval itt élsz, főnök? Ezt a helyet nem is láttam még… - Lép elő a páncélos férfi, a megidézésével járó fényjátékból.
Bár még szoknia kell a fenti légkört, skarlátos íriszei már most is hűen tükrözik azt a szenvedélyt, mely egy hozzá hasonló lélektől el is várható, harcba vonulás előtt. Karjai oltalmában felcsillannak szépen ívelt acélpengéi, mellvértje pedig büszkén állja azon szikrák játékos bálját, melyet a beszűrődő fény kelt rajta életre.
- Igen, itt. – Ugrok ki a pult mögül, társam mellé érkezve. – De most nem ez a lényeg. Az a lány ott az ellenségünk. Megbirkózol vele?
- Bár különös mágia áramlik a testében, nem hinném, hogy gondot okozna… - Mereng el kissé. – Habár eddig úgy tudtam, hogy kerülöd a másik nemmel való konfliktust.
- Igen, jól tudtad. – Sóhajtok fel. – De ő… nos, mondjuk úgy, ez a csaj mindig talál rá módot, hogy egymásnak ugrasszon minket.
- Értem. Akkor hát, nincs más hátra, minthogy…
- … Befejezzük közösen, amit elkezdtem. – Zárom le mondatát, mire a szőke harcos, ikerpengéit meglendítve, ráront ellenfelünkre.
Bár Tabut felkészülten éri a támadás, Perseus fegyverei kiszámíthatatlanul, s halálos gyorsasággal forognak szakavatott karjaiban. Hamarosan újabb szín nyílik küzdelmünk felvonásában, melyben én már csak a támogató szerepét töltöm be.

Bár ütközeteim javában gyűlölöm azt, ha valamely csillagszellemem mögé bújva kell végignéznem egy összecsapást közte, s ellenfelem közt, a jelen helyzet nem hagy más lehetőséget számomra. Perseus ikerpengéi gyorsan osztják a finom ívben leírt csapásokat, amikre a lány hasonló ügyességgel véghezvitt hárításokkal felel, valamint az ellentámadásokhoz felnyílt kiskapukat is rendre kihasználja… harmadik félként csak kaotikussá tenném társastáncuk, melyet maga a vérszomj ütemez.
- Wooáááá! – Ordítja el magát Tabu, majd tengelye körül megpördülve, váratlanul felsérti társam testét.
- Jetblack Fire Ball! – Keltem életre mágiám, mielőtt még késő volna.
Mivel perceken át csakis külső szemlélője voltam az összecsapásnak, az éjfekete lángtöltet hatalmas hőfokon égve vájja bele magát a lány oldalába, testét könnyűszerrel félrelökve.
Csillagszellemem kap is az alkalmon, ám Tabu ezúttal is felülkerekedik fájdalmán, s időben kitér az életét kioltani hivatott csapás elől.
Újabb párbaj bontakozik ki kettejük közt, melynek végeredményeképp Perseus a padlóban, ellenfelünk pedig a pult martalékai közt landol.
Bár a lány megpróbál kilábalni a pillanatnyi patthelyzetből, társam gyorsabban reagál nála… Sebességének utolsó cseppjeit is latba vetve az épp lábadozó Tabu mögé rohan, s fémpengéjét mélyen a gyomrába vájja. A gyilkos acél rideg felületén halvány fény körvonalazza ellenfelünk forró vérét, ki tompán, életerejétől megfosztva térdre rogy.
Perseus két kardjával, keresztként közrefogja a lány nyakát, így felkészülve gyors kivégzésére.
- Hagyd… - Közlöm vele higgadtan. – Szükségtelen megölnöd. – Indulok el az irányukba.
- Szóval magadnak akarod a jó részt… - Lépdel hátrébb, arcán halvány vigyorral tudtomra adva véleményét.
Tabu szemei már elveszítették azt a szenvedélyt, mely eddig különös ragyogásra bírta vérvörös íriszeit… szinte teljesen üresek, s lehangolóan halványak. Ajkai csak résnyi helyet adnak lassan áramló lélegzetének, karjai pedig olyanok, akárcsak a falusi kislányok által oly kedvelt rongybabák végtagjai… elhagyta őket gazdájuk küzdeni akarása. ~ Mégis… valamiért fáj, amiért így kell látnom. A belsőmet kellemetlen égés mardossa, szívem és gyomrom egyaránt remeg, mintha valaki eszétől megfosztatva marcangolná őket… gyűlölöm ezt az érzést. Gyűlölöm átérezni mások fájdalmát, és osztozni rajta… de mégse tehetek ellene semmit… már nem…
- Azt hiszem, ezt az összecsapásunkat is én nyertem meg. – Guggolok le, így keresztezve tekintetünket. – Ezért mondtam, hogy jobb lenne, ha elmennél… szánalmas vagy. Védtelenül, már-már öntudatlanul térdelsz itt, bárki azt tehetne veled, amit csak akarna. És hidd el… itt nem fognak a segítségedre sietni a szánalmas kis barátaid, hogy megmentsenek téged… de még ha ide is jönnének, tudod mi történne? – Hajolok a füléhez, majd suttogva folytatom. – Eltipornám mindet, akárcsak téged. Férgek módjára taposnám el őket, mígnem azt kívánnák, bárcsak meghalnának már végre. – Állok fel végül, s hangom megemelve beszélek tovább, lassú köröket leírva erőtlen teste körül. – És akkor tudod mi lenne, ha most ilyen állapotban itt hagynálak téged? Mit gondolsz, a többiek talán kétségbeesve hozzád sietnének, hogy segíthessenek rajtad? Elárulom… ez itt nem így működik. Egy utolsó kis féreg abban lelné a mai szórakozását, hogy téged kivégezzen… vagy rosszabb… - Fordulok ismét felé. – Érted már hova keveredtél?! – Tépek bele zakójába, s ordibálva felrántom a földről, reszkető testét magam elé tartva. – Te itt nem nyerhetsz semmit, csakis veszíthetsz! Mégpedig mindent! Gyenge vagy és határozatlan! El fognak tiporni! – Higgadok le kissé, s tekintetem elfordítva, elhaló hangszínen fejezem be eszmefuttatásom. – Figyelj… szólok Virgónak, ő helyre tud hozni. Ha ez megvan, hagyd el a hajót… én majd vállalom érte a felelősséget a mester előtt... rendben?
Bár Tabu testében enyhe parázsként felizzik az energia, annak mibenléte közel sem elégíti ki vágyaimat. Nem a beletörődés gyúlt lángra benne… sokkal inkább egy mélyről felszabaduló, megfékezhetetlen érzelem, melyet düh néven ismernek… talán ebből erőt fakasztva, szorosan rámarkol a testét egyenesben tartó csuklómra…

- Nem... – Erőlteti ki magából válaszát. - Nem fogok rád hallgatni! Akkor lennék szánalmas, ha most elmenekülnék! Vajon itt az embereknek nem lehetnek barátaik? Ki vagyok én neked? – Vonja fel kérdően szemöldökeit. - Szerinted Te ki vagy nekem? – Remeg bele egyként teste az erőlködésbe. ~ Tudom jól a választ, hidd el… pont ezért teszem mindezt. – Fordítom el ismét tekintetem.
Ridegen, erőtlenségem kegyetlenül eltiporva rászorítok a lány zakójára, s testét a szétzilált pult maradványai közé hajítom.
- Figyelj rá egy kicsit, hogy ne mocorogjon. – Szólok Perseusra. – Én addig elmegyek a mesterért.
- Miért akarod őt idehozatni? – Értetlenkedik csillagszellemem.
- Egyszerű. Idehívom, és megmutatom neki, hogyan is végezte a mi kis új szerzeményünk. Talán akkor jobb belátásra bírhatom… ha kell, választás elé állítom… nem tudom még pontosan, de majd kitalálok valamit. – Indulok el a kijárat felé, mélyről jövő sóhajtást hallatva.
Szándékom azonban különös érzés veti vissza, mintha valami nem volna rendjén… Fogalmam sincs honnan, de Tabu újult erőt merített, s sebesüléseinek béklyóitól megfosztatva, hatalmas sebességgel száguld az irányunkba. Ökleit vastag acélréteg fonja védelmező hálójába, így hatalmas pusztító erőt kölcsönözve a lány végtagjainak… érzem, ahogy testemben jeges vízzé lesz vérem, s egy pillanatra teljesen megfeledkezem a külvilágról… meg fogok halni…
Csont törésének roppanása, s egy fájdalmas nyögés elhaló akkordja járja át valómat… de nem engem ér a támadás… a társam, ellenfelünk ütésének útját elállva, megmentette az életem.
Teste erőtlenül borul ki egyensúlyából, s már csak a röpke életű fényszilánkok pajkos játéka jelzi, miszerint harcos lelkem visszatért sajátjai közé.
Ugyanaz történt… mint ami Virgónál is, az erdőben… tisztán érzem… minden egyes fuvallatott, de még a legapróbb lélegzést is megérzem bőröm felszínén… a hajópadló egy pontja… mintha… nem tudom levenni róla a tekintetem… a fogaim… őrlik egymást… szinte már fájnak…
A torkom… felszakad… ordításom fagyos szélként zengi át a teljes hajótestet… képtelen vagyok uralkodni magamon… a mozgásom, a szemeim, a közérzetem… már-már nem is emberiek… a saját mágiám se vagyok már képes tartalékolni. Energiáim utolsó cseppjeit is latba vetve viszek végbe minden egyes támadásom… képtelen vagyok visszafogni magam.
A meglepett lány arca mellett lágy ívben kigyullad az oxigén, melyet én lángokkal körülölelt karommal átütök, így kisebbfajta robbanást keltve… már csak egy ilyesfajta támadás is ízekre szaggatná, ha átlagos ember volna… de ő nem az. Bár teste a falnak csapódik, még mindig két lábon tartja elszántsága… ám én ezúttal nem engedek.
- Nem fogtad fel, hogy mindeddig finoman bántam veled, te idióta? – Üvöltök rá torkom szakadtából, s ezúttal tarkójára sújtok le, összekulcsolt, lángoló ökleimmel.
Ellenfelem teste a padlózatba csapódik, de nem marad ott sokáig… lábfejemmel a közeli falhoz rúgom, s nyílt célpontként, varázserőm teljéből kimért, mágikus ütések sorozatát zúdítom rá. Égési sérülések, zúzódások, s csonttörések egész kavalkádja teszi ártalmatlanná az immáron reményvesztett lányt.
- Először Virgo… most pedig Perseus… túllépted a határt. SENKI SE SZÓRAKOZHAT A CSALÁDOMMAL! – Passzírozom nyakánál fogva ismét a falnak, hisztérikus ordításomat követően. – Ez minden, amit tudsz? Egy kicsit komolyabban veszem a harcot, és máris kidőlsz, mint valami tehetetlen kis senkiházi?! Ennyit érne a híres mágiád? Szánalmas… - Köpök félre. – Te, és az összes hozzád hasonló senkiházi, akik sárkányölőknek titulálják magukat... Lefogadom, még együttesen se lennétek képesek legyőzni… Utolsó kis senkik vagytok mindnyájan. Mintha a mágiátok bármit is érne… De elárulok neked egy titkot. – Kerekedik ki bal szemem. – Engem ezzel a szeméttel sose leszel képes legyőzni. – Hajítom a porba az erőtlen testet. – Menj, és reklamálj annál a pancsernál, aki ezt a mocskot tanította neked. Puszta kézzel szétvertelek… remek munkát végzett… - Közlöm, megvetéstől, s szánalomtól átitatott szavakkal.

Tabu teste a porba zuhan, s mintha csak elfogadná végzetét, erőtlenül, zavarodott gondolatoktól ostromolva simul rá annak véráztatta felszínére.
Ám mégse marad úgy sokáig… különös érzelmek lesznek úrrá erőtlenségén… hasonlóak, melyek engem is hálójukba fogtak. Harag, düh, megvetés… vérszomj… s mindez a mágiáját is hatása alá vonja. Különös tűzzel, s erővel itatja át azt… a levegő átható vibrálásba kezd, majd egyre nehezebbé válik a sötét energia súlya alatt.
A lány parázsló szemei csontig ható kontrasztot képeznek rideg, mindenre elszánt arckifejezésével, mely fagyos orkánként süvít végig egész valómon. ~ Ismét kezdődik… ezúttal nincs finomkodás… ez lesz az utolsó kör… - Szorítom ökölbe tenyereimet.
Ellenfelem testére ezüstös, a beszűrődő fénysugarakkal szikrás táncot járó acélréteg olvad rá, így minden eddiginél nagyobb erőt, s elrettentő védelmet kölcsönözve neki. Kézfejével széthasítja a padlózat egy részét, majd magabiztosan két lábra áll.
- Ez lenne az én híres mágiám.. az a "mocsok"... – Vigyorodik el, megújult, fémpikkelyekkel dominálta külsejével. - Megmutatom, milyen, mikor én is komolyan veszem a harcot! – Rugaszkodik el a hajópadlóról, hatalmas lendületével az életemre törve.
- Jetblack Fire Magic! – Rántom magam elé a tenyereimet, így kigyújtva az étkezde teljes, előttem elterülő részét… ám mindhiába.
Tabu különösebb sérülés nélkül kirobban a pokoli lángok tengeréből, s öklével félkörívesen felém sújt. Bár a támadás gyors, a korábban beszerzett sérüléseinek béklyói átitatják azt… teste ugyan az acél oltalma alá került, csontjai repedéseit, húsának égéseit, s zúzódásait ez nem gyógyította meg. Hála ennek, reflexszerű szökkenésemmel kitérek kézfejének vonalából, s csak ujjhajlatai tépését kell elviselnem.
Ám a következő próbálkozásánál már nincs ekkora szerencsém… kudarcát látva, támasztólábával hirtelen előrelép, majd párjának teljes erejéből felém rúg. Mivel kitérni már vajmi kevés időm volna, mindösszesen felkarommal fékezhetem támadása lendületét… és így is teszek.
Védelemre szánt végtagom azonban nagy árat fizet ezért… vérszító, egész valómat átjáró fájdalom hatol belé, testem pedig súlytalan pilleként vágódik egy távolabbi asztalnak, szilánkokra szaggatva azt.
Nehézkesen, tompán kecmergek két lábra, súlyosan sérült felkarom kémlelése közben… bár még képes vagyok mozgatni, immár egy, a felszínén is jól látható duzzanat tarkítja bőrének vonalát.
- Franc... – Köpöm ki felgyülemlett vérem, majd alaposan végigmérem csataterünket. – Miért nem tudsz a földön maradni? – Mozdulok ki állóhelyzetemből, megmaradt energiáim latba vetésével.
Bár a lány támadásként éli meg akcióm, s felém is lendíti karját, ezúttal nem ő a célpontom… Próbálkozása elől félreugorva, nagy lendülettel érek földet védvonala mögött, majd gondolkodás nélkül ki is tépem a még korábban talajba mélyített Starsplintett, mely azóta is magasztos ragyogásával várta, hogy ismét kezembe vehessem.
- Komolyra vesszük, mi? – Forgatom meg a fegyvert, tengelye körül. – Akkor gyerünk! – Ordítok fel.
Kaszám rideg pengéit hamar átitatja vérszomjtól lángoló mágiám, így csillagszerű ragyogást biztosítva halálos éleinek. Tabu karjait keresztezve gátolja vágásom útját, meglepően nagy sikerrel. Vaspikkelyeit ugyan felkarcolom egy szabálytalan ívben, mégse sikerül átvágnom azokat…
- Át fogom törni! – Szakad ki torkomból a mondat, majd tenyerem lapját belecsapom a lány védelmébe.
Karom vonalán megzabolázhatatlan lángcsóvák szaladnak végig a sokat látott termen, hőjükkel felizzítva ellenfelem acélos bőrét.
- Azt már nem! – Érzem koponyámon homlokának fájdalmas nyomását, minek hatására bizonytalanul, egyensúlyommal küszködve hátrébb lépdelek.
- Bláh! – Tör utat magának a számban felgyülemlett vér. – A te szavaiddal élve… megtisztelő, hogy rajtam avatod fel ezt a mágiát… De át fogom törni! – Szorítok rá kaszám nyelére.

Bár elszántságom mit sem gyengül, már képtelen vagyok a külvilágra koncentrálni… Izmaim sajognak, végtagjaim a kín lángjai mardossák, szemeimet pedig egyre átláthatatlanabb fátyol alá rejti a fáradtság…
Talán emiatt is van az, miszerint támadásom elvétve, teljesen védtelenül maradok ellenfelem legújabb próbálkozásával szemben…
- Iron Dragon’s Spikes! – Visszhangzik füleimben az ordítás, s mire megmozdulhatnék, testem pokoli forróság, és csontig ható, tundrai ridegség fájdalmas kontrasztja hasítja keresztül.
Vérem meleg, bíboros hullámai lassan csordogálnak le a jéghideg, durva acélon, mígnem Tabu, a tüskéket kirántva, véget vet mizériámnak.
Erőtlenül, a világból már csak foltokat érzékelve rogyok térdre, s bár tenyeremmel próbálom lefogni sebeimet, próbálkozásaimat vajmi kevés siker koronázza…
- Így kívülről mindjárt mókásabb a helyzet, mint átélni, ahogy lyukat lyuggatnak a hasadba… - Zeng a fejemben egy hang… – Na és most, mihez kezdesz? Fordult a kocka, Den… fogadd el, hogy vesztettél, és akkor nem fogsz elvérezni… - Járják át elmémet a szavak… veszíteni… feladni… ~ Gyűlölöm ezeket a szavakat… veszíteni csak a gyengék szoktak… elfutni pedig a hulladékok, akik még náluk is rosszabbak… - Emelem meg nyakamat, mire résnyire nyílt ajkaimból újabb adag vér talál kiutat magának. ~ Alul maradni egy csatában… soha többé… főleg nem ellened… előtted... bármi is történjék… vagy legyőzlek, vagy meghalok… nincs más lehetőség… - Robban fel szabályszerűen eszelős vigyorom, s minden erőmet összekaparva, ujjaimmal elfedem vörösre festett felsőtestem.
- Den, jól esne már, ha feladnád… Den… - Hallom a lány hangját ismét, ezúttal már sokkal tisztábban, kivehetőbben… ám jelentésük megfejtésével nem bajlódom…
Tenyeremet fekete lángokba vonva próbálom meg összeforrasztani sebeimet, melynek hatására, öntudatomon kívül, torokszakító ordítás tör fel belőlem… de nem szabályosan… abbamarad, majd új erőre kap… képtelen vagyok kontrolálni… a fájdalom megőrjít…
Sérüléseim túl nagy részt fednek le, mágiám pedig kegyetlenül, véremet forrasztva égeti azokat… újonnan jött erőm hamar el is hagyja valómat… egyre tompábbá, élettelenebbé válok, a saját magam szította forróság keltette kínoktól… ~ Mikor egyszer… gyerekszemmel, a csillagokat csodálva, megtapasztaltam az azokat éltető éjszaka veszélyesebb, kegyetlenebb oldalát… egy csapat férfi megpróbálta tőlem elvenni Pegasus kulcsát, mondván, a piacon sokat érhet… de én azt a vízbe dobtam, így haragra szítva őket… hamarosan én is a folyóban kötöttem ki, félholtan, vörösre festve annak egy részét… de mikor felálltam, megértettem, miért is olyan szörnyű veszíteni… megalázottan, gyengén, s tehetetlenül feküdni, miközben az akkori, egyetlen barátom bármikor tovasodorhatta volna az ár… soha többé… - Kecmergek két lábra, eleinte remegve, ám egyre magabiztosabb testtartásban.
- Feladni… ne fárassz, kérlek. – Nézek a lány szemeibe, arcomon halvány vigyorral. – Már nem kell sok, és megtörlek. Kettőnk közül nem én leszek az, aki ma itt a porba hullik… - Tárom ki irányába jobb karomat. – Jetblack Fire Ball! – Indítok útjára néhány, éjfekete lángtöltetet, melyek ugyan elhalnak ellenfelem vértezetén, mégis tovább gyengítik azt.
- Nézz magadra, alig állsz a lábadon! – Ordít fel Tabu, s elém szökkenve, gyomromba mélyíti öklét.
Támadásának lendülete egészen a közeli falig repíti testem, ám arról visszacsúszva, vigyoromat megőrizve fúrom ismét tekintetem a rubintos árnyalatokat igéző szemekbe.
- Mi baj van veled? Ezt az ütésed meg sem éreztem… - Egyenesedek ki, alakom két sötét tűzlabda keretei közé fogva. – De azt már most elárulom, hogy tőlem nem számíthatsz semmiféle finomkodásra! - Fagyasztom le ajkaimat. – Harag van bennem…

Ellenfelem, mintha csak egy realista festő vásznára szánt volna ihletet, mozdulatlanul, s dermedten nézi, miként elé érek, majd lángoktól tépázott ökleimmel lesújtok rá. Vérvörös szemeiben értetlenség, semmitmondó üresség dominál, melyek béklyókként kötik meg végtagjait, s dermesztik le harci kedvét… talán a makacsságom lepte így meg… vagy valami más, nem tudom… ám, mindennek ellenére, én nem állok meg.
Jobb karom valamennyi izmára ráfeszítve, nagy lendülettel mérem rá első ütésem a fejére. Sötét mágiámnak hála, támadásom tüstént a padlózatba sodorja a lány testét, hol aztán további csapásokkal folytatom offenzívám. Rideg, ezüstös acélpáncélja, mely mindeddig áthághatatlan kastélyfalként védte őt, egyre inkább elreped, fájdalmas csattanásokat hallatva, utat enged a lomkoronaszerű töréseknek.
Elgyötört ujjaim már megérzik a győzelem hűsítő fuvallatát, amikor ismét visszájára fordul helyzetem… Tabu, egy erősebb ütésem meggátolva hirtelen felugrik, s derekamat átkarolva, elmozdít a talajtól. Még mielőtt bármit is tehetnék, érzem, ahogy testem súlyos kalapácsként a padlózatba csapódik, ismét mozdulatlanságra kárhoztatva engem.
Zsenge, vihartépett levélként reszkető karjaimra támaszkodva sikerül visszanyernem közérzetem, s mielőtt még vérszemet kaphatna, kisöpröm ellenfelem lábait, így megfosztva őt egyensúlyától.
Ismét a derekára vetem magam, majd ott folytatom védelmének gyengítését, ahol abbahagytam… ám ezúttal nem jutok messzire. A lány, szinte azonnal ráfog vállaimra, s magáról lelökve, egészen a közeli falig hátrál. ~ Ismét visszakozik… mintha már nem is akarna harcolni… ideje lezárnom… - Ordítok fel, ily módon hangot adva gondolataimnak.
Sebes léptekkel, öklömet magam elé szegezve rohanok Tabu irányába, ám mielőtt lesújthatnék… ismét azzal a bizonytalan, megfáradt pillantásával találom szembe magam… ez így nem megy… ezúttal már nem… Lángoló karom, akaratától megfosztatva nem ellenfelem, hanem az őt kitámasztó falat találja el, mélyen beleágyazva magát annak szerkezetébe.
Szuszogva, gondolataimtól ostromolva próbálom meg felmérni a helyzetet, ám nem jutok messzire… a meglepettség hamar szétzilálja elképzeléseimet.
Szabad kezemen hirtelen nyomás szalad végig, s mire feleszmélek, már egész testemmel a széthasadt deszkákba kötök ki… de ami ezután jön…
Először csak a hang talál utat füleimig… a karomban ridegség lesz úrrá, azt követően pedig… elszabadul a tartaroszi kínként megélt fájdalom…
A szemeim önként, szinte azonnal könnyek áradatával adják tudtomra elkeseredettségüket, fogaim pedig majd kilökik párjukat, azok helyéről, oly módon csikorognak… mígnem torkom mélyéről előtör a vérfagyasztó, mégis hamar elhaló ordításom… Még sose éreztem ehhez hasonlót… ez fáj… nagyon fáj…
De mégis… ő megtette…
Épen maradt bal kezemre nehézkedve megpróbálok felkecmeregni, ám kudarcot vallok… erőtlenül hullok vissza a porba… de másodjára már sikerül. Halvány, fájdalmas mosollyal nézek ellenfelem tekintetébe, miközben próbálom megőrizni egyensúlyom, több-kevesebb sikerrel…
- Már kezdtem azt hinni, hogy elvesztetted a harci kedved… de mégis felülkerekedtél magadon, és utat engedtél a kegyetlenségednek. Ennek őszintén örülök… - Szorítok rá törött végtagomra. – Hálám jeléül… hadd mutassam be neked… a démonok világát… - Azzal, arcomra komor grimaszt erőltetve, visszafordítom csontjaimat, melynek folyamatát egy újabb, tisztán kivehető reccsenés kíséri.
Persze, karom továbbra is képtelen vagyok megmozdítani, s íriszeim újabb könnyekkel fejezik ki gyötrelmeiket, de mégis… a lány ledermed… és nekem csak ez számít.
Bal kezem hátramozdítva ellenfelem elé szökkenek, s miután megmaradt varázserőm utolsó cseppjeit is öklömbe koncentrálom, a gyomrába mélyítem azt… A légáramlatváltozás robbanásszerűen megy végbe; fekete lángok cikáznak keresztül a helységen, karmok módjára felszabdalva annak egészét… a hideg, oltalmazó fémréteg tükör módjára hullik szét, magára hagyva Tabu testét, mely így eszméletlenül, üres tekintettel hullik a porba...

A lány teste erőtlenül terül el a fényben új színbe öltöztetett, aranysárgásan ragyogó fémszilánkok ölelésében, melyek még most is, valójuk megtörése után is gazdájukat próbálják védeni. Szemhéjai lassan eltakarják a külvilág elől erőtlen, fényüktől megfosztott íriszeit, így meggátolva, hogy bárki is arra méltatatlan színükben lássa őket.
Mellkasát halk, ámde szabályos lélegzés bírja ütemes mozgásra, melyet az ajkaival végbevitt szuszogás hív életre.
Az étkezde fájdalmas, lángoktól elnyűtt reccsenésekkel, s koppanásokkal adja a külvilág tudtára elkeseredett haláltusáját, miközben én… most először mérhetem végig Tabut, ilyen nyugodt, mégis szomorú állapotában… A teste olyan kicsi, és mégis… szinte állandóan harcol. Olyan törékenynek, védtelennek tűnik így…
- Én győztem… - Szakítom meg rideg kijelentésemmel gondolataim vonalát, mielőtt túlságosan elgyengíthetnének...
Ujjaimat magam elé emelve, végigmérem azok töredezett, véráztatta alakját, így felelevenítve magamban az elmúlt csata fájdalmait, de mégis… ismét, akaratomon kívül a lányra nézek… ~ Talán önmagamnak is hazudtam. Nem visszalökni akartalak… nem akartam, hogy visszamenj a régi céhedbe… egyszerűen csak féltem, hogyha itt maradsz… ismét közel kerülnék valakihez… sajnálom. De ne aggódj, emiatt nem foglak többé bántani… - Eresztek meg egy halvány, vértől tarkított mosolyt. ~ Bár fogalmam sincs, miért jöttél pontosan ide, de ez most nem érdekel… talán egy nap majd elárulod… vagy nem… ez rajtad áll. Mindenesetre… - Próbálom megőrizni egyensúlyom, ám a külvilág nyomása, s fájdalmaim felülkerekednek rajtam… - Üdv köztünk! – Jelentem ki gyerekes vigyorral, majd érzem, ahogy testem a padlóra zúg, s magával ragad az álmatlan sötétség…