Rohandar Blacksteel

A szállítmány

- Tünés az utamból! – rivallok rá két céhtársamra, akik a küldetésfal előtt ácsorognak, és szemmel láthatóan nem tudnak választani.
- Mi voltunk itt elő… - kezdett bele egyikük.
Bumm! Egy gyors jobb-egyenessel egyszerűen a földre terítettem, és odaálltam a helyére.
Rossz kedvem volt, ezért voltam ennyire mogorva. A közelmúltban minden balul sült el, voltak megbízásaim, ahol vagy kevesebbet fizettek, vagy nem is fizettek, mondván, hogy nem megfelelően teljesítettem a feladatot. Mindezek miatt meglehetősen ideges voltam.
Megszemléltem a felhívásokat, és egyet letépve elviharzottam.
A papiroson Hargeon volt megjelölve, mit cím, a további információkért, így hát oda vetem az irányt. Miután megérkeztem, bekopogtattam a tömör fa ajtón, melyben egy alacsony, idős férfi jelent meg, méghozzá komornyik egyenruhában.
- Üdvözlöm, miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte.
- Üdv! Emiatt a megbízás miatt jöttem. – válaszoltam, és elé tartottam a papírt, amit a zsebembe gyűrtem induláskor.
- Kérem, fáradjon beljebb! Azonnal bejelentem Önt az uraságnál.
Ahogy ígérte, elment, és bejelentett a ház uránál. Maga a ház igen takaros volt, tele kristály csillárokkal, porcelán és márvány szobrokkal, festményekkel, vázákkal, szőnyegekkel, állatbőrükkel, egyszóval mindenféle fényűző csecsebecsékkel. Elgondolkoztam rajta, hogy zsebre ne vágjak-e valami kisebb tárgyat a jövőre nézve, de türtőztettem magam.
Kisvártatva visszatért a lakáj, és megkért, hogy tartsak vele. Elvezetett egy óriási, dupla szárnyú tömör fa ajtóig.
- Az uraság bent várja. – mondta, majd magamra hagyott.
A biztonság kedvéért még bekopogtam, majd beléptem az ajtón.
- Üdvözlöm. – köszöntött egy alak, akinek csak a kezeit láttam, mivel egy hatalmas karosszékben ült, nekem háttal. – Kérem nézze el nekem, hogy nem fordulok szembe Önnel, de ha netán megbukna a küldetésen, nem lenne szerencsés, ha tudná, hogy ki vagyok.
- Ez csak természetes. – mondtam.
- Az asztalon lát néhány képet. – mondta.
Odaléptem az asztalhoz, és szemrevételeztem az említett képeket.
- Az első azt a tárgyat látja, amelyet meg kell majd védenie. – kezdte a bemutatást a megbízó. – A másodikon a kapitánya képe van, ő vezeti a csapatomat, akik elhozzák ide az említett tárgyat. A harmadik pedig egy térkép, rajta azzal az útvonallal, amellyel el tud jutni a jelenlegi rejtekhelyre. Szóval, elfogadja a megbízást? – érdeklődött.
Rövid gondolkozás után igent mondtam.
- A feladat egyszerű, menjen el a megadott találkozási pontra, csatlakozzon a csapatom eddigi tagjaihoz, és hozza el nekem a tárgyat. Megértett?
- Igen. – válaszoltam tömören, majd távoztam.
A térkép szerint Shirotsume volt az uticélom. Vonatra szálltam, és egészen Kunogi-ig utaztam vele, majd gyalog folytattam az utamat. Átkeltem a Hakobe hegységen, mire végül megérkeztem a térképen szereplő helyhez.
Egy nagy barlang volt ott, mely előtt tíz, állig felfegyverzett katona ácsorgott.
- Állj, ki vagy? – üvöltötte rám egyikük.
- Nyugalom, nem akarok balhét, segíteni jöttem a szállításban. – válaszoltam.
Kissé tanácstalanok voltak, nem tudták, hogy beengedjenek-e. Ekkor megmutattam nekik is a felhívást, valamint a képeket, amit a megbízó adott. Ezzel már sikerült meggyőznöm őket némileg, és négyük kíséretében eljutottam a belső barlangba.
- A mindenit! – esett le az álltam.
Odabent legalább kétszáz, szintén szép kis fegyver armadát birtokló úriember volt.
- Ők mind velünk vannak? – kérdeztem teljesen feleslegesen, mivel ha nem, már rég ránk támadtak volta vagy hasonló.
Ideiglenes őreim is hasonlóan gondolkodtak kérdésem értelméről, így hát nem is válaszoltak rá. Egyenesen a képen szereplő vezérhez vittek.
- Uram! Ez a fickó azt állítja, hogy nekünk jött segíteni. – mutatott be.
- Végre! Már éppen azon gondolkoztam, hogy elindulok nélküle, de azért mégiscsak jobb, ha van egy mágus is a csapatban. – mondta vidáman. – Szólj a többieknek, hajnalban indulunk! – utasította az embereit.
A parancsnak megfelelően már pirkadatkor útra keltünk, addig pedig kaptam én is egy követ fekhelyül, akár csak a többiek.
Kissé aggályoskodtam a szállítás miatt, mivel ekkora tömeg nem kis célpontot nyújt egy esetleges támadásnak, de a parancsnok meg sem hallgatott.
- Rendben van barátocskám, de akkor ne is várd, hogy kihúzzam a segged a szarból. – gondoltam morcosan.
Utunk meglehetősen egyszerűnek bizonyult, egészen a Hakobe-hegyig. Tömör menetoszlopban haladtunk, a megvédendő tárgy pedig középen utazott egy ládában, melyet hatan cipeltek, folyamatosan váltva egymást. Nagyjából a hegyi út felénél járhattunk, amikor egy nyíl süvöltött végig a levegőn, és az egyik ládahordó harcos nyakát átlőtte. Szerencsétlen flótás azonnal meghalt.
- Tehát itt az ellenség. – gondoltam. – Rise of Dead! – idéztem magam elé három hullát a biztonság kedvéért, nehogy engem is eltaláljanak.
- Csatarendbe! – üvöltötte a kapitány.
Eközben ellenfeleink megrohamoztak minket. A hegy magasabban fekvő helyei felől érkeztek, és számban majdnem annyian voltak mint mi.
- Kezdődjön a tánc! – gondoltam derűsen, hogy végre levezethetem a felgyülemlett dühömet, és a katonáimmal együtt harcba szálltam. – Dead Spike! – húztam elő a dárdámat, és egy szempillantás alatt eldobtam.
Talált. Az iménti íjász holtan rogyott össze. Sorban jöttek az ellenfeleim. A három hullámat rövidesen visszazártam tartaléknak, és a már meghalt testek közül válogattam. Teljes erővel, azaz tíz emberrel harcoltam.
- Bone Bomb! – robbantottam fel két testet, melynek eredménye öt halott lett az ellenfél oldaláról, valamint egy sebesült a miénkről.
A támadóink nem voltak valami képzettek, gyorsan felaprítottuk őket. Néhány tucat elmenekült, a többiek mind meghaltak. Mi nagyjából huszonöt embert vesztettünk, és szereztünk nyolc sérültet.
- Erős vagy. – jött oda elismerően a parancsnok hozzám. – De máskor azért figyelj, hogy hová célzol! – dorgált is meg egyben a megsebesített harcos miatt.
- Vigyázzanak az embereid, hogy hová kerülnek. Ha útban vannak, és megölöm őket. – válaszoltam teljesen komolyan gondolva a dolgot, mivel úgy éreztem, hogy a mostani csatatér biztosít nekem akkora utánpótlást a testekből, hogy akár itt és most végezhetek az egész kísérettel.
Ez a válasz nem igazán tetszett neki, de nem törődtem vele.
Folytattuk az utunkat tovább, és már majdnem elértük a helyről levezető út közepét, mikor hirtelen körbevettek minket.
- A Királyi Hadsereg nevében adjátok meg magatokat! – üvöltötte az ellenfeleink kapitánya.
- Miért kell minden idiótába belefutnom. – gondoltam, de ismételten örültem, hogy kaptam néhány boxzsákot.
- Figyeljetek idióták! Ha most leléptek, akkor nem fogok a beleitekkel kötélmászást gyakorolni. – mondtam fenyegetően. – Elszámolok háromig... Egy… Kettő… Három! Rise of Dead! Bone Bomb! – használtam a kombót.
Ez eredmény még jómagamat is lenyűgözött, legalább harminc halott és körülbelül fel annyi sérült.
- Na, kértek még? – nevettem el magam gonoszul.
A válasz mondhatni igen, volt, mivel a katonák egyenesen nekünk rontottak.
- Marhák. – gondoltam. – Bone Bomb! – robbantottam ismételten, ezúttal az előzőleg megölt tetemek között.
Az eredmény számomra csodálatos, az ellenfeleim számára pedig katasztrofális volt. A csapatuk több mint felével végeztem ezzel a kis akcióval, igaz nem is volt túl egyszerű kivitelezni, mivel eléggé sok varázserőmet felélte.
- A többit rátok bízom! – mondtam, majd egyszerűen átadtam a terepet a zsoldosoknak, aki mögöttem voltak egészen eddig. – Dolgozzanak meg ők is a pénzükért! – gondoltam.
A csata végeredménye immáron eldöntetett. Igaz, kezdetben támadóink voltak többen, de a kis magánakcióm után máris mi kerültünk fölénybe. Nagyjából tizenöt-húsz perc alatt lerendezték a dolgot a bérencek, majd folytathattuk az utat. Az ellenfél nagy része meghalt, de ezúttal mi is, jobban mondta a zsoldosok is komolyabb veszteségeket szenvedtek, körülbelül negyven ember esett el.
Utunk innentől kezdve már sétagalopp volt. További két napot vett még igénybe az egész. Éjszaka folyamatos őrség volt, melynek során jómagam nem kerültem sorra, mivel nem voltam hajlandó virrasztani. Inkább az őrizendő csomag mellé feküdtem, és ilyen módon őrködtem. Máshol már nem várt ránk rajtaütés, és mivel az erdők rejtekén át vitt az utunk, így voltaképpen szemtanúnk sem akadt, aki tudta volna, hogy merre is vagyunk éppen.
Az indulástól számított harmadik nap estélyén érkeztünk meg a célunkhoz. A fickó, akié a mágikus tárgy volt, kijött elénk a ház ajtajába, mögötte pedig felsorakozott a ház személyzete is.
- Üdvözlöm! – jött elénk a megbízó, de arcát most sem láthattam, mivel csuklya takarta el majdnem az egészet. – Tisztelt Blacksteel-dono, igen örülök, hogy sikerült végrehajtania a feladatot. Remélem nem adódott túl sok baj. – mondta.
- Nem. Egészen sima utunk volt. – válaszoltam.
- Nos hát, itt is volna a fizetsége. – folytatta a fickó, és utasítására az egyik szolgálója egy táskát nyújtott át nekem.
Kinyitva megtaláltam benne a pénzösszeget, a mondhatni meglehetősen zsíros pénzösszeget.
- Örvendtem. – mondtam búcsúzás képen, majd elsétáltam. – Idióták. – gondoltam. – Kíváncsi lennék, hogy milyen képet vágnak, amikor rájönnek, hogy a tárgy, amit el kellet hozni, már rég nincs is a ládájában. – kacagtam magamban gúnyosan és önelégülten. – Azt is jó lenne tudni, hogy mennyit adnak majd érte. – dörzsöltem gondolatban a tenyereimet.
Az igazság ugyanis az volt, hogy nem igazán az őrzés miatt feküdtem a láda mellett, hanem az, hogy utolsó éjjel egyszerűen megfújtam azt, méghozzá a köpenyem alá rejtve. Senkinek sem tűnt fel az egész. A megbízó pedig még meg is könnyítette a dolgomat azzal, hogy nem akarta nyomban leellenőrizni a csomag tartalmát. Mindazon által arra is fel voltam készülve, hogy ha kell, végzek a zsoldosokkal és minden egyéb szemtanúval is, bár ezt a verziót nem szívesen tettem volna, mivel sok varázserőmbe került volna, így inkább örültem, hogy ennyivel megúsztam a dolgot.
- Remélem, azért nem nagyon megy híre annak, hogy átvertem a pasast, még a végén nem kapok több megbízást. – morfondíroztam továbbra is magamban, de a mosolygást már megengedhettem, magamnak, mivel már néhány száz métert megtettem a háztól.
- UTÁNA!! – hangzott ekkor egy hatalmas üvöltés, mely végigsüvöltött az egész vidéken, majd egy horda zaja hallatszott.
- Ejnye-ejnye, máris észrevette volna? – mormogtam, majd elnevettem magam.
Elővettem a becsomagolt deszkámat, és annak segítségével nemes egyszerűséggel elhagytam a helyszínt.
- Így kövessetek, ha tudtok! – gondoltam vidáman, és már azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hol lenne a legérdemesebb továbbadni a lopott holmin.

/Itt is volna az e havi utolsó melóm. Remélem jó lesz, és bocsi a rövidségért, de így sikerült, és a limit azért még pont megvan Mellesleg ez a munka egy ismételten hosszabb kalandsorozat kezdetét jelenti, melyet hamarosan megkezdek./


- Tuti letépi a fejemet. – gondoltam idegesen, miközben a mester szobája felé tartottam.
Mikor végre odaértem, bekopogtattam, majd beléptem.
- Á, végre hogy itt vagy. – köszöntött Hades mester.
- Elnézést a késésért. – fogadkoztam, mivel már vagy fél órája hivatott.
- Mindegy. Szóval, a feladatod a következő lenne: A Krom Wings nevű sötét céh, aki a mi alárendeltünk, nem fizette meg a Grimmoire Heart-nek járó pénzt. Azt akarom, hogy menj el hozzájuk, és hozd el nekem a fizetséget, kerül, amibe kerül. Tessék, itt van még néhány információ. – nyújtott át egy lapot. – Elmehetsz! – zárta le mondandóját.
- Igenis. – feleltem, majd kiléptem a szoba ajtaján. – Húúú, ezt szerencsére megúsztam. – gondoltam megkönnyebbülten, hogy nem volt dühös a kései érkezésem miatt.
Miután távoztam a mestertől, szemügyre vettem a levelet, melyet kaptam. Le volt benne írva még elég sok részlet, melyekre mind-mind szükségem volt, például, hogy hol a céh épülete, milyen erősek, mennyivel tartoznak, és az erősebb mágusaikról egy-két adat..
- Így nem is lesz olyan nehéz. – gondoltam.
- Blacksteel-dono?! – hangzott a hátam mögül valakinek a hangja.
Megfordultam, majd válaszoltam is:
- Igen. Mi kéne? – tudakozódtam meglehetősen durván.
- Hades mester küldött minket. – mutat magára és négy társára. – Azt mondta segítsünk Önnek egy bizonyos feladatban. – válaszolt a kérdésemre a fickó.
- Értem. Ez esetben üdv a fedélzeten, máris indulunk. – adtam ki a parancsot.
Mindannyian leszálltunk a léghajóról, és útnak indultunk, immáron gyalog. Célunk egy Erához közel eső kisváros felé vitt. Az információ szerint a városkát körülvevő erdő nyugati részén fekszik valahol a Krom Wings céh épülete.
- Ha már együtt kell dolgoznunk, akkor szeretném felmérni, hogy ki mire képes. Szóval, hadd hallom, milyen mágiaágakban vagytok otthon, és milyen mélységekig? – kérdeztem, majd végighallgattam az embereim feleleteit.
Két sötét mágus, egy fegyver mágus és két elemi mágus volt a végeredmény. Azonban, azt is megtudtam, hogy mind az öten eléggé kezdők, jóformán ez az első nagyobb munkájuk, ráadásul a céhnek is még eléggé friss tagjai, egyszóval zöldfülűek, akiknek nem túl sok hasznát tudom venni.
- Sebaj, valamit csak érni fognak. – gondoltam optimistán. – Bár küldhetett volna az a vénség valami használhatóbb csapatot is. – zsörtölődtem magamban.
Elég hosszúra sikeredett az út, mivel nem éppen a hely közelében landoltunk a léghajóról. Estére letáboroztunk egy tisztáson, majd kora hajnalban folytattuk az utat. További fél nap volt még hátra, mire odaértünk.
- No, fiúk, itt volnánk. – mondtam, mikor elértünk a céh épületéhez.
Odasétáltam az ajtóhoz, és erélyesen belöktem azt. Végigmérve az épületet, eléggé lehangoló látvány volt.
- Te jó ég, innen kéne nekem pénzt összeszednem? – szörnyülködtem magamban.
Az egész hely teljesen lepusztult volt. Néhány rozoga szék és asztal volt csak a teljes berendezés, valamint egy korhadt bárpult díszelgett még ott. Itt-ott emberek ücsörögtek, avagy ácsorogtak, akik jövetelemre felkapták a fejüket, és rám szegezték a tekintetüket. Valószínűleg nem voltam nekik ismerős.
– Na de mindegy, amit meg kell tenni, hát azt meg kell tenni. – biztattam magamat. – A Grimmoire Heart küldötte vagyok! – kezdtem bele a mondandómba, és a köpenyemet fellibbentettem, hogy láthatóvá váljon a tetoválásom, mellyel bizonyítom, hogy valóban a céhhez tartozom. – Nem fizettétek be a járandóságotokat. – folytattam szigorúan. – Ez így nem járja. Vagy fizettek most, vagy elvesszük erővel! – fenyegettem meg a népet.
- Arra nem lesz semmi szükség. – mondta egy hang a háttérben.
Egy kopaszodó, ötvenes éveiben járó férfi állt fel az egyik asztaltól, és felém lépkedett.
- Jelenleg semmi pénzünk sincs. – ismerte be szomorúan. – Ha volna, már régen fizettünk volna. – szabadkozott.
- Engem nem érdekelnek a kifogások. – vágtam vissza neki. – És egyébként is, ki a fene vagy te? – érdeklődtem.
- Én vagyok a Krom Wings céhmestere. A nevem Higashi Bakamura. – mutatkozott be a férfi. – Egy csapatot már kiküldtem néhány napja, hogy szerezzék meg a szükséges összeget. Bármikor megérkezhetnek. – mondta.
- Ejnye, most mit csináljak? – töprengtem. – Elfáradtunk az utazásban. – mondtam.
Késő délután volt már, így tehát amúgy is esedékes lett volna már valamilyen szállást keresnünk, avagy tábort ütnünk.
- Lenne szállás a számunkra? – kérdeztem. – Megvárnánk itt a reggelt, addig kapnak haladékot. Utána azonban… már nem várunk tovább. – folytattam sötéten.
- Természetesen. Igaz, nem valami színvonalas a hely, de tudunk szállást biztosítani Önöknek. – mondta alázatosan a céhmester.
- Hánynom kell. – gondoltam. – Hogy lehet egy céhmester ilyen semmirekellő? Az rendben van, hogy a Grimmoire Heart alárendeltje, de én csak egy egyszerű követ vagyok, ez meg mégis talpnyalóskodik. Undorító! – gondoltam megvetően, de némi büszkeséggel is, hiszen úgy éreztem, hogy felette állok az egész Krom Wings céhnek, és mind csak söpredék, akik a parancsaim szerint ugranak.
- Jöjjenek, megmutatom a szobát. – mondta, majd már ment is előre, mi pedig követtük.
Nem hazudott, tényleg eléggé silány volt a minőség, mindössze egy-egy korhadozó ágyat kaptunk, ráadásul egy szobába zsúfolva, ráadás képpen pedig mindenfelé csótányok futkostak.
Kénytelenek voltunk ezzel is beérni.
- Figyelem! – szólítottam meg az embereimet. – Egyesével őrködünk, másfél óránkénti váltásban. – adtam ki az utasítást.
- Am, főnök! – szólalt meg egyikük. – Mi szükségünk van őrre? Elvégre, mégis csak eléggé biztonságos helyen vagyunk nem? – kérdezte.
- A biztonság relatív dolog. Amúgy mindössze annyiról van szó, hogy nekem szokásom mindig őrt állítani. – mondtam elfedve az igazi szándékomat. - Sosem lehet tudni, hogy kiből válik ellenség. Ezen felül pedig itt valószínűleg a falnak is füle van. – gondoltam.
Az őrség a parancsom szerint folyt, én voltam a negyedik őr. Kora hajnal lehetett, még nem kezdett pirkadni, de a távolban már lehetett látni a halvány derengést. Éppen az ágyam szélén ültem a kardommal a kezemben, mikor betörte valaki az ajtót, és egy fénycsóva villant át a helyen.
- Egy Fire Ball. – elemeztem le a helyzetet, és villámgyorsan cselekedtem is.
A Rise of Dead varázslatot segítségül hívva máris megidéztem a hulláimat, és mind a magam, mind pedig az embereim védelméről gondoskodtam ezáltal. Egy kisebb robbanás keletkezett, és a szoba fele lángosban állt.
- Mindenki, kifelé! – üvöltöttem a csapatomnak, és az ablakon át el is hagytuk a helyet.
Két hullám benn égett, de én és az öt csatlósom túléltük.
- Nyomás előre, ezért megfizet, bárki is volt! – üvöltöttem, és a főbejárathoz rohanva egyetlen erőteljes rúgással berúgtam az ajtót.
A bent levőkön rémület és félelem lett úrrá, és sugdolózás támadt.
- Mester! Elmenekültek, most mi… - hangzott az emeletről lefelé rohanó fickó hangja, akiben megfagyott a vér, mikor meglátott az ajtóban.
- Tehát tényleg ti voltatok? – üvöltöttem dühödten, majd támadásba lendültem.
Az volt az a hajnal, amikor a Krom Wings céh eltűnt a föld színéről. Újabb és újabb tüzek gyúltak szerte az épületben, és lassan az egész porrá égett. Közben én és a társaim felvettük a harcot a céh tagjaival. Nem volt túl nehéz, mindössze harmincan lehettek, és a mester leszámítva még az én harcosaimnál is képzetlenebbek voltak. Ami a céhmester illeti, nos, vele magam végeztem egy néhány perces harcot követően. A túlerő miatt az egyik emberem is odaveszett, de az ellenfeleink közül mind meghaltak. A tűz a testüket mind elégette.
- Itt már nincs mit keresnünk. – mondtam halkan a túlélőknek, és visszaindultunk a saját céhünk léghajójára.
- De uram, nem sikerült behajtanunk az adósságukat. Biztos jó lesz így? – kérdezte.
- Jó lesz. – válaszoltam, majd sötét mosoly jelent meg az arcomon.
Az út sajnos visszafelé sem volt rövidebb, mint oda, így hát két nap alatt értünk vissza. Felszálltunk a léghajó fedélzetére, és első utam a mesterhez vezetett.
- Minden simán ment? – kérdezte sejtelmesen.
- Természetesen. Minden úgy ment, ahogy azt vártuk. Ránk támadtak, így megvolt a tökéletes ürügy a céh kiirtására. Bár az egyik mágust, akit velem küldtél, megölték. – mondtam.
- A cél érdekében áldozatokat kell hozni. – válaszolta erre hidegen.
Az igazság ugyanis az volt, hogy a feladatomnak nem sok köze sem volt a be nem fizetett adósság begyűjtéséhez. A megbízó, Ann apja utasított engem a levélen keresztül, hogy problémái vannak a céhvel, ami történetesen a mi alárendeltjeink. Ha des mesterrel való konzultáció után pedig megegyeztek a céh teljes kiirtásában. A behajtás csak álca volt, hogy ne keltsünk felháborodást a többi alárendelt céhben, ugyanis, ha csak minden ok nélkül eltettük volna láb alól őket, akkor nagy volt a valószínűsége, hogy fellázadnak a Grimmoire Heart ellen a sötét céhek egy része. Ezek mind-mind le voltak írva a levélbe, melyet a mestertől kaptam, így hát én is tisztában voltam az egésszel, méghozzá kezdettől fogva.
- Tökéletesen végrehajtott feladat. – mondta a szokásos megbízói hang a hátam mögött. – Mint mindig, most sem okozott nekem csalódást. Itt is lenne a jutalma. – mondta, majd átnyújtott nekem egy bőröndöt.
- Semmiség. – mondtam, majd átvettem a táskát.
- Örülök, hogy ilyen megbízható. Számítson rá, hogy a közeljövőben még találkozunk. – mondta talányosan a még mindig csuklyába burkolózó alak.
- Rendben van. – mondtam, majd távoztam a teremből. – Lássuk csak, mennyit is kaszáltam? – morfondíroztam, majd felnyitottam a táskát.
Rengeteg köteg pénz volt benne, melynek a látványa igen csak jól esett a szememnek, ezen felül meg akadt a szemem egy papiroson, amely a pénz tetejére volt fektetve, félbe hajtva.
Kivettem belőle, kihajtottam, és elkezdtem olvasni. A levél Ann-től érkezett:
„Kérlek, gyere el Magnolába három nap múlva. A katedrális előtt találkozzunk, pontban délben. Nagyon fontos dologról lenne szó, kérlek, mindenképpen gyere el!” – állt a papiroson.
Miután végigolvastam a papirost, zsebre gyűrtem, és a táska pénzzel együtt elindultam a szobám felé.
- Ez meg mit jelentsen? – tanakodtam. – Azt hiszem, kénytelen leszek utána járni. – gondoltam érdeklődően, miközben a folyosókat róttam a szállásom felé.

A szelence

Egy kora tavaszi nap volt. A fák már kezdtek kivirágozni, a madarak daloltak, a fű zöldellt, a Nap sugarai jótékonyan járták át az egész vidéket, én meg a léghajón ülve vedeltem a sört.
- Hé, öreg! Hozz még egy kört, de hamarjában! – utasítottam a pultost, aki pillanatokon belül meg is jelent az asztalomnál még egy korsóval, az előttem levő ürest pedig ki is cserélte.
Hogy mire volt ez a nagy ivászat? Hát úgy voltaképpen mindenre. Egyben volt örömivászat is a közelmúltban elvégzett munkák busás jutalma miatt, és egyben volt búfelejtő is, mivel az élet nem fenékig tejfel.
Ahogy iddogáltam, egyszer csak egy magas, izmos, jó alkatú tag állt meg mögöttem.
- Mi van, verekedni akarsz? – kérdeztem már kissé becsiccsentett hangulatban, mivel már legalább a tizedik korsót ürítettem ki az imént.
- Nem, csak üzenetet hozok: Hades mester hivatott. Jelenj meg minél előbb nála. – mondta teljesen nyugodt hangvételben, majd elment.
- A teringettét, mit akarhat már megint az a vénség pont tőlem? – bosszankodtam kissé.
Felálltam az asztaltól, és még mielőtt megjelentem volna a mester előtt, vettem egy kis hideg vizet, melyben megmostam az arcomat, és kissé józanabb állapotba kerültem, majd indultam is.
- Hívatott? – kérdeztem monoton, mikor beléptem az ajtón.
- Igen is meg nem is. – válaszolta talányosan.
- Kifejtené ez bővebben? – néztem rá kissé bambán.
- Ha pontosak akarunk lenni, – szólt egy harmadik hang a helységben, – akkor én hívattam. – mondta, és hangjából máris ráismertem a régi jó megbízómra. - Vállalna most egy munkát? Bár tudom, még éppen csak visszatért az előző megbízatásáról, de fontos dologról lenne szó.
- Ha megfizetik, akkor nincs akadálya. – válaszoltam kicsit sem leplezve a kapzsiságom.
- Az csak természetes, hiszen ismerhet már. – válaszolta.
- És mi lenne a feladatom? – érdeklődtem tovább.
- Csak egy kis lopás. Nem rég elloptak tőlem egy igen fontos dolgot, név szerint egy ezüst szelencét. Nem is a szelence a lényeg, hanem ami benne van. Kinyitni nem tudják, mivel a kulcsa nálam van, és anélkül még mágiával és egyéb eszközökkel sem lehet felnyitni, de ettől még szükségem lenne rá. – fejtette ki a dolgok állását.
- Értem, és azt lehet tudni, hogy ki lopta el a ládát, és hol van most? – tudakozódtam.
- Természetesen. Egy rablóbanda ütött rajta az embereimen három napja éjszaka. A banda most Akane Resortban pihen és lógatja a lábát az én kincseimen. De a többi nem fontos, nekem csak a láda kell. Bár, ha kicsit helyre tennéd a mocskos kis tolvajokat, azt külön díjaznám, de az nem feltétel. Tessék. – adott át egy borítékot. – Ebben van néhány kép a fontosabb tagokról. Őket keresd, és meglesz a szelencém is. – fejezte be végül.
- Megértettem. Vegye elintézettnek a dolgot! – mondtam, és távoztam is.
Deszkára pattantam, és leereszkedtem a talaj közelébe, majd amíg még volt szufla az eszközben, addig szörfözgettem rajta, majd gyalog folytattam az utamat. Eléggé messze szálltam le a célomtól, így egy eléggé meglehető és hosszú útnak néztem elébe. Másfél napba telt, mire végre átverekedtem magam a terepen, ami az utamat kitettem, és megérkeztem az üdülőparadicsomba.
Kicsit nehezemre esett megtalálni a tolvajokat, de végül csak rájuk akadtam egy rövid kérdezősködés jóvoltából.
- Jobb lenne kivételesen csendben visszalopni a ládát. Nem kéne megint a fél várost magam után csődíteni. – gondoltam, mivel eléggé sok katonát láttam cirkálni mindenfelé. – De majd meglátjuk, hogy mi lesz a dologból. – fejeztem be az álmodozást, és elindultam az utamra, mégpedig az egyik hotel irányába, ahol állítólag megszálltak a fickók.
Nem igazán volt kedvem a portán bemutatkozni, így hát elosontam az alkalmazottak mellett, és észrevétlenül bejutottam a létesítménybe. A folyosókon cirkálva pedig pont összefutottam a célpontjaimmal, akik épp az egyik szobából jöttek ki.
- Aztán jól zárd ám be az ajtót! – mondogatta az egyik.
- Tudom, tudom, nem kell cseszegetni. – válaszolta mogorván a másik, és kettőre zárta az ajtót.
Kicsit túl feltűnő lehettem, mivel rám is rám förmedt az első tag:
- Te meg mit nézel he? Nincs jobb dolgod mi?
- Nem bököd le! Nyugalom! Ezt most nem ölöd meg. Még nem… - próbáltam nyugodt maradni, és tovább haladtam, tudomást sem véve a két fazonról.
Megvártam, amíg elmennek, és visszatértem a szoba ajtajához.
- Valószínűleg itt tarthatják. – gondoltam bizakodva, és bár ügyetlen voltam az ilyesmiben, mégis megpróbáltam feltörni a szárat.
Hosszú percekig szórakoztam vele, de hiába.
- Ez nem fog menni. – láttam be, és inkább a jobb megoldáshoz folyamodtam.
Leakasztottam a hátamon függő kardot, amit egészen eddig gondosan elrejtettem a köpenyem alatt, és feszítővasként használva felfeszítettem az ajtót. Bejutva egy meglehetősen nagy lakosztály tárult elém.
- Lássuk csak, ha én bandita lennék, és egy szállodában időznék, akkor hova dugnám a kincseimet? – filozofálgattam. – Gyerünk! Gondolkozz az ellenség fejével! – biztattam magam. – Az ágy alatt! – jutott eszembe egy ötlet, és máris az ágyhoz mentem, és hasra vetettem magam.
A megérzésem tévedett, nem volt ott semmi.
- Akkor valamelyik szekrényben? – jött a következő ötlet.
Kiszórtam mindent az összes szekrényből, de sehol semmi.
- Mégis hova a fenébe dughatták ezek a jómadarak? – kezdtem kissé mérgessé válni.
Tovább kutakodtam, felforgattam az egész helyet, de sehol sem találtam meg a szelencét.
- Hol nem néztem még meg? – tanakodtam tovább. – Gondolkozz! – szuggeráltam magam.
Jobb ötlet híján módszeresen végigmentem a padlón, és a falakon, hogy nincs-e valahol egy repedés, nyílás, ami valami rejtekhelyhez vezethet.
- De miért is lenne egy hotelben rejtek? – gondoltam teljesen kiábrándulva a saját ötletemből, de folytattam a keresést, és bingó!
Az egyik sarokban a tapétát félrehúzva láthatóvá vált egy üreg keskeny bejárata. Benyúltam a nyíláson, és megakadt a kezem azon, amit kerestem, vagy legalábbis úgy véltem, hogy azon, mivel látni nem láttam, csak tapintottam. Miután kihúztam, megvizsgáltam közelebbről, és valóban az volt az, amiért jöttem. Már épp távozni készültem volna, amikor a folyosón nevetgélést, hőbörgést és beszélgetést hallottam. Ráismertem a hangok között arra a kettőre is, akik az imént elmentek a szobából, ahol én éppen álltam.
- Egy… Kettő… Három… Tíz. Legalább tízen vannak. – számoltam össze a különböző hangokat, és máris kész voltam a fogadásukra.
Azt ajtótól egy nagyjából két méter hosszú folyosó vezetett be teljességében a szobába, és az ajtó, valamint a fal között volt egy éppen ideális hézag. Hogy némi előnyt kovácsolhassak, és hogy szert tehessek a meglepetés erejére, a falhoz simultam, és vártam. Miután észrevették, hogy az ajtót felfeszítették, máris őrjöngve jöttek be, és azonnal elővették a különböző fegyvereiket: kések, bokszerek és egyéb kicsi, jól elrejthető dolgok kerültek elő. Ezt már láttam, mivel az ajtó már nyitva volt, de ők még nem láttam engem. A kitáruló ajtó elrejtett engem, én pedig szépen megbújtam a rögtönzött fedezékemben. Ahogy észrevették a ramazulit, még dühösebbek lettek, és sorban betódultak. Ekkor léptem én elő az eddigi helyemről, és a frászt hozva az egész társaságra meg is szólaltam:
- Halihó, csak nem ezt keresitek? – mutattam fel nekik a ládát.
- Te kis mocsok, most meghalsz! – hörögte egyikük, és egy késsel rohant nekem.
- Nekem nagyobb van! – viccelődtem, és a kardommal átdöftem a testét.
A társaiban meghűlt a vér látva, hogy ilyen könnyedén kivégeztem a haverjukat.
- Na, ki a következő? – kérdeztem teljes magabiztossággal. – Senki? Akkor jövök én. Rise of Dead! – idéztem meg a tíz hullámat. – Végezzetek velük. – Utasítottam igen csak tömören a zombikat, magam pedig az ajtó felé vettem az irányt.
A biztonság kedvéért az egyik testen elhelyeztem a Carcass Eye mágiámat is, hogy lássak mindent, ami történik. Néhány halálhörgés és káromkodás még elérte a fülemet, de összességében teljesen nyugodtan elhagytam a szobát, és végigmentem a folyosón, arra, amerről jöttem. Leballagtam a lépcsőn, miközben visszaszámoltam száztól. A recepciós kisasszony kissé furcsán nézett rám, mivel nem emlékezett rá, hogy bejöttem volna, így hát nem értette a dolgot, hogy most mégis hogyan távozhatok, de nem szólított meg. Ahogy végeztem a számolással, azzal a testtel, melynek szemével éppen láttam, körbepillantottam ismét az egész helyen, megbizonyosodva arról, hogy mindegyik halott, majd feloldottam a mágiát, és végül újra visszazártam a testeket a köztes dimenzióba, ahonnan előhoztam őket, és teljes nyugalommal sétálgattam a város utcáin.
- Akár még én is vehetnék egy fürdőt, hiszen beleférne az időmbe. – kalandoztam el, de aztán kivertem a fejemből a dolgot mondván, hogy nem lehet tudni, hogy mikor veszik észre a dolgot, és hogy ki tudják-e nyomozni, hogy ki a tettes, bár erre nem túl sok esélyt láttam.
Csak néhány nappal később találkoztam egy újságban az esettel, ez volt a szalagcím: Rejtélyes gyilkosság a szállodában! Nem követett senki, és nem akartak elkapni. El sem hittem, hogy ennyire könnyen ment a dolog. Visszatértem a céh léghajójára, és ahogy eddig is szokásos volt, a mestert kerestem fel, és neki adtam ár az ezüst szelencét.
- Minden rendben ment? – érdeklődött Hades.
- Hogyne. Néhányukkal végeztem is, és senki nem vett észre semmit.
Nem mondott rá semmit, csak letette maga elé az asztalra a tárgyat, nekem pedig átadott egy erszényt, amely igencsak szépen ki volt tömve.
- Ez aztán szép kis summa lehet. – gondoltam elégedetten, mikor átvettem a pénzt.
- Ha nincs több mondanivalód, akkor elmehetsz. – utasított Hades mester.
- Igenis. – mondtam, majd illedelmesen kissé fejet hajtottam, majd távoztam a szobából. – Megint egy kis bevétel. Azt hiszem érdemes volt elvállalnom az a dolgot. Bár egy kissé bosszantó, hogy lassan semmi szabadidőm sincs. Lassan el kéne mennem valahová lazítani. – gondoltam, és fütyörészve indultam meg a szobám felé, hogy egy kis könyvelést csináljak, hogy hányadán is állok jelenleg az anyagiak tekintetében.

A fogoly

- Itt vagyok mester. – mondtam belépve Hades ajtaján.
Késő délután volt, nemrég kaptam róla hírt, hogy a vén papi hívat. A szoba meglehetősen zsúfolt volt, rajtam kívül legalább húsz másik mágus is benn tolongott.
- Végre, akkor el is kezdeném a feladat leírását. Az egyik igen gazdag megbízónk felkérte a céhünket, hogy segítsünk neki egy bizonyos fogoly elszállításában. Titeket választottalak arra, hogy ezt a feladatot elvégezzétek. Természetesen nem kötelező, vissza is mondhatjátok, és értelem szerűen ha sikeresen teljesítitek, akkor komoly pénzösszeg is üti a markotokat. Akit nem érdekel, az most hagyja el a szobát! – mondta el igen sablonosan és tömören a dolgot.
Nagyjából az történt, mint amit vártam, nem távozott senki.
- Szóval mindenki vállalja? – tette fel még egyszer utoljára a kérdést, és szúrós szemekkel végigmérte a társaságot.
Tekintve, hogy senki sem ellenkezett, így a választ igennek vette.
- Nagyszerű, akkor azonnal induljatok. A csapat egyetlen feladata a célpont eljuttatása A-ból B-be. Semmi mással ne törődjetek, csak másodlagos módon. Megértettétek? – kérdezte.
Egy hangos, egybe csengő igen volt a felelet.
- Akkor hát induljatok! A megbízó jelenleg Fort Term-ben várakozik rátok. Oda menjetek!
A parancs értelmében tehát megindult a díszes társaság Fort Term irányába. Tekintve, hogy nem vagyunk valami kedvesek egymáshoz, és mindenki inkább a maga érdekeit hajszolja, mint sem a másikat segítené, így hát már az ajtón kilépve szétváltunk, és külön utakon indultunk. Jómagam, mint máskor is, a deszkámra pattantam, és kifulladásig hajtottam, majd szokásomhoz híven gyalog folytattam tovább az utat.
A szokottnál is gyorsabb tempóban haladtam, pedig már távgyalogló kategóriában díjat is nyerhettem volna, de még magamon is túltettem.
Röpke egy nap megfeszített tempójú menet után megérkeztem a helyszínre. Ahogy reménykedtem is, én voltam az első a „különítményből”. Körbejártam a terepet, és csak vártam, mivel nem láttam egy lelket sem a környéken.
- Vajon hol lehetnek?... Én jöttem volna korán? Vagy már el is mentek? – tanakodtam.
- Ki vagy és mit keresel itt? – hangzott egy kérdés a hátam mögül, miközben egy penge nyomódott neki a nyakamnak.
Ezt követően több íjász is felbukkant, valamint néhány fegyvertelen fazon is.
- Ennyit nem tudok egyedül legyőzni. Jobb lesz, ha válaszolok valamit, hátha nem is az ellenségeim. – vezettem le egy gyors eszmefuttatást. – A Grimmoire Heart tagja vagyok. Egy munka miatt vagyok itt. – válaszoltam nem túl sokat mondóan.
A céhhez való tartozásomat csak a hely miatt mertem megmondani, mivel errefelé több a rossz arcú alak, mint a jó, így hát itt inkább előny, ha a "sötét oldalt" erősíti valaki.
- Szóval a kísérethez akarsz csatlakozni? – kérdezte a mögöttem álló ember.
- Igen, azt hiszem. – válaszoltam kissé bizonytalanul.
Éreztem, hogy a kés eltávolodik a nyakamtól, az íjászok pedig leengedték a nyilaikat.
- Elnézést a durva bánásmódért, de kemény idők járnak mostanság. Fő az óvatosság. – mondta, mint ha mi sem történt volna, és elindult a sziklák felé, ahonnan az iménti íjászok előbukkantak. – Kövess!
Nem tiltakoztam, és rövidesen egy barlangban találtam magam, ahonnan több másik folyosó nyílt. Oda hívatták a vezért is a főbejárathoz, majd miután kicsit elbeszélgettem vele, ki is adta az utasításokat, miszerint mindenki álljon készen az indulásra, amint megérkezik a többi mágus, azonnal indulunk.
Rájuk sem kellett sokat várni. Nagyjából három óra kellett hozzá, hogy az irodából elinduló, majd szétváló csapat ismét összeálljon.
- Nagyszerű! Akkor hát előre! – mondta vidáman a parancsnok.
- És hová is tartunk pontosan? – érdeklődtem.
- Az nem tartozik senkire. Csak kövessetek. Észre fogjátok venni, ha megérkeztünk, ezt garantálhatom. – válaszolta ridegen.
A fontos személy, akit meg kell védenünk az út során, egy lóval vontatott kocsin utazott, és még csak nem is láttuk az arcát, de még azt sem tudtuk, hogy egyáltalában férfi-e vagy nő az illető. Nem mintha fontos lett volna, de mégis.
A felállás a következő volt: Elöl kardokkal és pajzsokkal felszerelt martalócok meneteltek. Utánuk néhány íjász, majd a kocsi, majd megint íjászok, majd megint martalócok. Mi, mint mágusok pedig szét voltunk szórva a menetoszlopban, szerény személyem közvetlen a kocsi előtt sétált.
Nagyjából olyanok voltunk, mint a birkák. Mentünk a vezetőnk után, de senki sem tudta, hogy hová is tartunk, vagyis jóformán senki, mivel összességében három ember ismerte a végső célunkat.
Aj út első része igencsak békésen telt. A nap jótékonyan sütött, így egészen kellemes volt a hőmérséklet is. A szél gyengéden lengedezett, ami szintén jól esett. Eléggé feszes tempóban meneteltünk, de nekem, aki már hozzá voltam szokva a hosszabb gyalogláshoz, nem igazán volt megerőltető.
Estére tábort vertünk egy erdei tisztáson, és őrséggel biztosítva a védelmet nyugovóra tértünk. Hajnalban üvöltözésre és fegyverek csattogására riadtam fel. A tábort megtámadták.
- Jelentés! Észak felől nyomulnak előre! Nagyjából húszan vannak. – csíptem el az egyik zsoldos jelentését, amit a parancsnoknak tett.
- Mindenki alakzatba! Verjétek vissza őket! – adta ki a parancsot.
Nem igazán tudtam mit kezdeni azzal, hogy alakzatba, de a verjétek vissza parancs már mindjárt világosabb volt. Megindultam tehát észak fel, utat törve magamnak a fák és a bokrok rengetegén keresztül. A zaj egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül a félhomályban már árnyakat is láttam elsuhanni. Ekkor azonban váratlanul fényesség támadt, ami egyre közeledett, majd hála a gyors reflexeimnek, sikeresen elugrottam egy Fire Ball elől.
- Arról nem volt szó, hogy le lehet pörkölni a másik seggét! – mérgelődtem magamban, mivel ekkor még naiv módon meg voltam győződve arról, hogy az egyik társam lőtte el azt a mágiát.
Felkeltem a földről, és belevetettem magam a harcba. Az egyik fickót egy Dark Blasttal hatástalanítottam, míg néhány lépést megtéve egy jég kard suhant felém, amelyet igen csak nehezen, de sikerült annyira hárítanom, hogy mindössze a bal vállamat súrolta a vágás. Ekkor kellett ráébrednem, hogy szó sincs arról, hogy eltévesztették volna a célt, a támadóink közt is vannak mágusok. A harc tovább folyt, és mivel egyedül nem vehettem fel a versenyt az összes ellenféllel, így a lassan visszahúzódó zsoldosokkal én is hátráltam, de közben folyamatosan próbáltam veszteséget okozni az ellenfélnek. Jég dárdák, fegyveridézések, tűzgolyók, és még a bánat tudja milyen mágikus támadások nem cikáztak körülöttem, az egész olyan volt, mint egy céhek közti háború, csak éppen a mi oldalunkon a bérencek száma messze meghaladta a mi, azaz a mágusok számát.
- Honnan a fenéből van ennyi varázslójuk? – bosszankodtam, miközben már a tisztás széléig szorítottak minket.
Sok martalóc meghalt, vagy elmenekült, nem lehetett tudni, a lényeg, hogy a kezdeti háromszáz emberből alig negyvenen voltak már csak a kocsi körül, a húsz mágusból pedig, ahányan elindultunk, alig tízen álltunk ellen.
Az ellenség körbevett minket, és egyikük előlépve hangosan szónoklatot intézett hozzánk, vagyis inkább a parancsnokhoz:
- Engedjétek szabadon a mesterünket, és szabadon elmehettek. – tett ajánlatot.
Nem is tudom, hogy így tisztult, avagy még zavarosabb lett-e a kép, de az biztos, hogy eléggé sok kérdés felmerült bennem.
- Mi folyik itt? – szegeztem a kérdést a vezetőnknek, aki szemmel láthatóan eléggé kellemetlenül érezte magát a helyzet miatt.
- Soha nem adjuk át nektek! – adta meg a határozott választ a támadóinknak. – Azt hiszem, hogy ezt majd később megvitatjuk, most inkább harcoljunk! – intézte most már hozzám a beszédét.
Csak némán bólintottam, mivel kénytelen voltam egyet érteni, majd mint a sebzett vadkan rontottam rá az előttem sorakozókra.
- Ha harc kell, hát tőlem megkapják! Eddig úgyis csak visszafogtam magam. – gondoltam, és ezúttal nem törődve semmi egyébbel a harcra összpontosítottam, és teljes erőbedobással küzdöttem.
Egy Dark Blasttal ismét sikerült kilőnöm egy mágust, majd egy jobb-bal-jobb kombináció eredménye képpen le is szúrtam egyet a kardommal. Közben megidéztem a hullaseregemet is, és őket is bevetve még jobban felpörgettem a harcot. Az egyik testet hamuvá égették, egy másikat pedig jéggé fagyasztottak, de végül mind a kettejükkel, vagyis a tűz- és a jégmágussal is végezni tudtam.
Szerencsére a csapatom többi tagja is feleszmélt, és bekapcsolódott a csetepatéba, és rövid időn belül, az előző veszteségek és visszaszorulás után is megfordítottuk a csata végkimenetelét, és megfutamítottuk a támadókat, a legtöbbet közülük pedig meg is öltünk.
- Ez nem volt valami könnyű csata. – gondoltam, majd a halottakból feltöltöttem az elhasznált testeim miatt keletkezett hiányt, és visszasétáltam a kocsihoz.
Mindenki teljesen kimerült, és ráadásul csak egy maroknyian maradtunk, mindent egybe véve nagyjából harmincan.
- Nos, parancsnok, akkor most már feltenném a kérdéseimet. – fordultam oda a férfihez.
- Nem vagyok köteles válaszolni. – szögezte le gyorsan.
- Értem. Ez esetben további jó utat. – mondtam, majd hátat fordítottam, és elindultam az erdőbe.
- V…Várjon, nem úgy értettem! Hé! Ne hagyjon itt minket! – kiáltozott utánam.
- Sejtettem, hogy ez lesz. – gondoltam megelégedve, majd megálltam, és a vállam felett visszakérdeztem: - Tehát hajlandó válaszolni a kérdéseimre?
- Igen. – mondta kényszerűen.
A kifaggatás során kiderült, hogy akit szállítunk, az nem más, mint a Girdano Frengal céh céhmestere. Sok gondot okozott azzal, hogy a céhének a segítségével megpróbálta felszámolni az alvilági szervezeteket, és fellépett a sötét céhek ellen is. A támadóink pedig a Girdano Frengalból érkeztek. Megtudtam még azt is, hogy egy igen jól védett helyre szállítjuk a fickót, amíg a Balam Szövetség vezetői nem döntenek a sorsáról. Az utolsó kérdésemre is igen logikus választ kaptam, miszerint, ha egy céh céhmesterét szállítjuk, akkor hogy lehet az, hogy ő maga nem próbált kitörni. A magyarázat szerint a kocsi belseje úgy van kiképezve, hogy a benne tartózkodóknak teljesen elszívja a mágikus erejét.
- Szóval így állunk. Így már mindjárt érthető, hogy az ellenfeleink ilyen képzettek voltak a mágia terén. – vontam le magamban a következtetéseket.
A rövid kis eszmecsere után folytattuk tovább a menetelést, immáron megcsappant létszámban.
Az út hátra levő részében már nem volt semmilyen fennakadás, voltaképpen emberekkel sem nagyon találkoztunk, mivel jobbára kietlen területeken haladtunk végig. Az uticélunkat a támadástól számított harmadik napon értük el. Egy hatalmas erődítményhez értünk, ami legalább olyan nagy és masszív kinézettel rendelkezett, mint a lovagok vára, amelyet sikeresen hazavágtam a csapatommal.
Belépve átadtuk a foglyot az ottani erőknek, mi pedig megkaptuk a fizetségünket, mindenki egyenként, névre szólóan.
- Ön nélkül nem sikerült volna. – mondta a kapitány hízelegve, miközben kifelé haladtunk az erődítményből. – A maga lelkesedése vitte előre a többieket, legalábbis nekem nagyon így tűnt.
- És mégis miféle lelkesedésre gondol? – kérdeztem gúnyosan. – Én csak az ölési vágy miatt vetettem rá magamat azokra a fickókra, no meg persze a pénz miatt. Akkor mégis miről beszélgetünk? – mondtam ridegen, majd faképnél hagytam, és elindultam vissza a léghajóra, hogy összeszedjem magam, és további izgalmak után nézzek.

A pénztárcám megint kezdett eléggé lapossá válni, ami egyre jobban ösztökélt arra, hogy elvállaljak valamilyen megbízást.
- De nincs kedvem ehhez. – bosszankodtam, miközben a küldetésfalhoz léptem.
Az első jobban fizető hirdetést le is kaptam a tábláról, és felpattanva a deszkámra elindultam a megjelölt cím felé. Eléggé messze jártunk éppen, így az út nem volt kevesebb, mint két nap. Mivel vittem magammal némi élelmet, így nem volt túl nagy probléma az erdőben éjszakázni, úgyhogy mondhatni fitten érkeztem meg a címre, ami kis meglepetésemre egy cukrászda volt.
- Jé, a gonosz megbízók már a sütik mögül dirigálnak? Hová jut ez a világ? – gondoltam, majd beléptem az ajtón.
Az egész hely kongott az ürességtől, mindössze egyetlen ember volt odabenn, a cukrász.
- Ó, végre egy vásárló! – kiáltott fel boldogan. – Jöjjön, jöjjön! Ma mindenre harminc százalék kedvezményt adok! – mondta teljesen felpörögve.
- Sajnálom, de nem vásárolni jöttem. – ábrándítottam ki gyorsan a fickót, majd előkotortam a felhívást a zsebemből. – Ezért jöttem. – mondtam, miközben átnyújtottam neki a papirost.
- Ó! Hát miért nem ezzel kezdte! – dorgált meg.
- Ezzel kezdtem. – dörmögtem kissé morcosan, de nem vettem fel különösebben a dolgot.
- Nos, had ismertessem a feladatát. – kezdett bele nagy lelkesedéssel.
- Hát az jó lenne. – gondoltam, mivel meglehetősen irritált a fickó.
Nem tudom mi volt az oka, de az egész lénye taszított. Olyan volt, mint egy bohóc, aki a cirkuszból szökött meg.
- Szóval, velem szemben is van egy cukrászda, látja? – mutatott ki a kirakat ablakán.
Szemügyre vettem az említett helyet, és megállapíthattam, hogy valóban egy másik süteményes áll ott, amely mellesleg láthatóan jobban ment, mint az, ahol én tartózkodtam, mivel zsúfolásig tele volt vendégekkel.
- Látom, mi van vele? – kérdeztem.
- Azt szeretném, ha földig rombolná az egészet! – mondta vörössé válva a méregtől.
- Felőlem. – feleltem, mivel számomra teljesen mindegy volt a dolog, hisz a lényeg, hogy megkapjam a pénzem.
Miután megegyeztünk az összegben, átballagtam a szemben álló cukrászdába, és meg is kezdtem volna a rombolást, csakhogy az üzlet tulaja már az ajtóban várt, és ahogy beléptem az ajtón, rögtön letámadott.
- Szóval magát küldte az a félnótás, hogy tönkretegyen mi? – szegezte nekem a kérdést.
Tekintve, hogy titoktartási szerződést nem kötöttem, így minden további nélkül választ is adtam:
- Ha egy személyre gondolunk az idióta alatt, akkor igen. – válaszoltam. – A mindenit, azt hiszem túl sok filozofikus emberrel volt dolgom mostanában, kezd rám is átragadni. – tanakodtam végiggondolva, hogy mit is mondtam.
- Nem baj, nem lényeges. De teszek egy ajánlatot. Nem tudom, hogy mennyit ígért az a nyomorult, de nem hiszem, hogy túl sokat. – mondta kissé gonoszul elmosolyodva.
- Hát nem. – feleltem.
- Én a dupláját fizetem, ha most visszamegy, és a másik cukrászdát rombolja le. – tett ajánlatot.
- Egész jól hangzik, benne vagyok. – válaszoltam, mivel egyik részről jól jött volna a kétszeres összeg, másfelől pedig egy üres helyet könnyebb ledózerolni, mint egy zsúfoltat, tele vendégekkel.
A megegyezéshez híven szépen kiléptem az épületből, majd átsétáltam az úton, és beléptem az első boltba, ahonnan elindultam.
- Mi a fenét művel? Annak a gazfickónak a boltja még mindig áll? Mit jelentsen ez? – őrjöngött a férfi, akin inkább nevetnek kellett, mint sem megrémültem volna a haragja láttán.
- Sajnálom, de jobb ajánlatot kaptam. A szomszéd fickó dupla pénzt ígért, ha inkább ezt a helyet teszem egyenlővé a földdel, szóval sajnálom, de ilyen az élet. – mondtam, majd készen álltam arra, hogy bevessem a mágiáim, és megkezdjem a rombolást, de akkor a tulaj közbeszólt:
- Négy. – mondta határozottan, és a kezein is mutatta a számot.
- Négy? – kérdeztem vissza értetlenül, mivel fogalmam sem volt róla, hogy mit akar ez jelenteni.
- Igen. Az eredeti összeg négyszeresét, azaz, annak a csirkefogónak az ajánlatának a kétszeresét fizetem, ha szétvered az üzletét.
- Megfontolandó. – mondtam, majd rövid szünetet tartottam, hogy meggondoljam a dolgot. – Rendben van, elfogadom az ajánlatot. – feleltem, majd ismételten kiléptem a bejárati ajtón, és ismét átbattyogtam az utcán is, és beléptem megint a zsúfolt cukrászdába.
- Hát maga meg mit keres itt? Nem megegyeztünk? – mérgelődött ő is, akárcsak az eredeti megbízóm.
- De, akkor valóban megegyeztünk, de most még jobb ajánlatot kaptam. Már a maga összegét is duplázták. – feleltem, és megint csak elkezdtem volna a pusztítást, de ekkor megint megállított.
- Ne! Várjon! Beszéljük meg! Biztosan tudok egy másik összeget mondani, ami szimpatikusabb az előzőnél. – mondta kígyóként.
- Csupa fül vagyok. – mondtam. – De, várjunk egy kicsit. Vagyis… megtenné, hogy velem jön? – kértem meg a tulajdonost.
- Hová kéne mennem? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.
- Mindjárt megtudja. – mondtam rejtélyesen, és kiléptem az ajtón, majd megvártam, hogy utánam jöjjön.
Átvezettem az úton, majd megálltam a szemben levő cukrászda előtt.
- Kérem, itt várjon meg! – mondtam, majd beléptem.
- Miért hozta ide ezt a mocskos kis… - kezdett el megint idebetegeskedni a pasas, de gyorsan belé fojtottam a szót:
- Nyugalom, nyugalom! De ha megtenné, hogy kijön velem, azt megköszönném. – szakítottam félbe.
- Ki?... Miért? – értetlenkedett ő is.
- Ez sokkal jobb buli lenne, ha nem kérdezősködne mindenki ennyit. – gondoltam, majd adtam egy igen velős, és összefoglaló feleletet: - Csak. – mondtam teljes súllyal, mintha egy fél órás kiselőadást tartottam volna az okok és érvek összefoglalásáról.
Még mielőtt kimentem volna, még megfogtam egy széket, ami az egyik közeli asztalnál állt, és felemelve magammal vittem.
- Azt meg mégis hová viszi? – ijedezett a fazon.
- Nem lesz semmi baja, majd visszahozom, ha már nem kell. – mondtam. - Vagy ha már szétvertem a helyet, és megkaptam a pénzem. – tettem hozzá gondolatban, és kiléptem az ajtón.
- Hát ez a mocsok meg miért van magával? Maga kapzsi! Csak nem megint többet ajánlott az a féreg? – fröcsögött az imént kinn hagyott licitáló.
- Nem, éppenséggel még nem ígért nagyobbat. – feleltem neki.
- Mi az, hogy még? - háborodott fel még jobban. - És miért van ez itt?
- Te rohadt kis szemét, lenyúltad a vendégeimet! - kezdődött meg a vita.
- Csak azért, mert a te sütijeid olyan rosszak, hogy senki sem kér belőlük.
- Még hogy az én sütijeim, a te sütijeidet még a…
- Uraim, kérem! – szakítottam félbe a kedves bájcsevejt. – Bár megvallom őszintén szívesen elhallgatnám még a veszekedésüket, és arra is kíváncsi lennék, hogy a sértéseknek mekkora tárházát birtokolják… - kezdtem bele a monologizálásba, miközben az imént kihozott széket a két kakaskodó férfi elé tettem, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. – de az én időm is véges, így ha megkérhetném Önöket, akkor a tárgyra is térnék.
- A tárgyra? – nézett mind a kettő igencsak bamba arckifejezéssel, amely véleményem szerit nagyon jó passzolt hozzájuk.
- Ahogy mondják. Na szóval, adok két percet, addig várom a liciteket. – feleltem teljes komolysággal.
- Liciteket? Mégis mit hord itt össze? – háborodott fel az eredeti megbízóm. – Én bérletem fel eredetileg. Lenne képe ellenem fordulni? – háborgott.
- Őszintén?... Minden további nélkül. – mondtam ridegen. – Ja, és még valami: Csak akkora összegeket mondjanak, amekkorákat ki is tudnak fizetni, mivel ha netán nem tudnának fizetni, az eléggé kellemetlen következményeket vonna maga után. – jelentettem ki.
- Az eredeti ár hatszorosa! – mondta azonnal a telt házas tag.
- Az eredeti hétszerese. – mondta fogcsikorgatva az első.
- Tízszeres ár. – jelentette ki az előző licitáló.
- Na, tízszeres ár? Még a végén tényleg meg fogja érni ez a munka. – gondoltam egyre elégedettebben.
- Te mocsok, tudod, hogy annyit már nem tudok kifizetni mi? – mondta vérben forgó szemekkel az első megbízó.
- Akinek nincs vendége, annak pénze sincs, sajnálom, ilyen az élet. – mondta gúnyos vigyorral a vitapartnere.
- Nos, akkor ez azt hiszem el is dőlt, maradunk a tízszeres árban, ezt a boltot pedig szépen bedöntöm. – kapcsolódtam be én is a beszélgetésbe, és felálltam a székről.
- Könyörgöm, ne tegye! Ez az egész életművem, az én kis cukrászdám! Kérem, ne vegye el tőlem! – rimánkodott a licitben alul maradt fickó.
- Bár a szíven nincs kőből, de ahogy szokták mondani a pénz beszél, és jelen esetben cselekszik is, szóval teljesen felesleges a kérlelés, ez eldöntetett. – válaszoltam teljes komolysággal, és megfogva a széket, melyről éppen csak felálltam, egyszerűen bevágtam a kirakatba.
- Rise of Dead! – idéztem meg mind a tizenöt csatlósomat, és beküldve őket villámgyorsan összetörtem az összes széket, asztalt, valamint a pultot is. – Na, akkor már csak az épületet kell kicsit helyre rakni. – mondtam, és rövid gondolkodásba estem, hogy vajon mivel tudnám gyorsan bedönteni az egész kócerájt. – Vajon a Dark Delete-tel törjem össze a főgerendákat, és úgy romboljam le, vagy inkább a tetőt vegyem célba? Vagy jobb lenne, aha inkább a zombikkal intéztetném el a dolgot, és velük döntetném le az oszlopokat? – tanakodtam, ugyanis a helyet voltaképpen négy oszlop tartotta középen, valamint a falak támasztották alá a tetőt, más nem igazán tartotta a helyén a dolgokat.
Végül annál maradtam, hogy a hullákkal megpróbálom meggyengíteni az oszlopokat, és végül a Dark Blast-tal vetek véget az egésznek. Bele is kezdtem a megvalósításba, és minden oszlopnak három-három élőhalottam esett neki, és vadul elkezdték püfölni őket, mire azok recsegtek, ropogtak, a tető pedig csak porzott, majd kihívtam az legényeimet, és pontot tettem az ügy végére. A lövedékek véglegesen meggyengítették a tetőt tartó szerkezetet, ami nagy robajjal bedőlt.
- No kérem, ezzel meg is volnánk. – mondtam elégedetten. – Most pedig, ha szabad lesz, akkor kérném a jussom, és már itt sem vagyok. – mondtam.
- Hogyne, hogyne! – mondta megelégedve a nyertes fazon, és a földre dobott egy erszényt. – Én nem fizettem semmit, ez a pénz csak véletlenül itt maradt. – mondta ki gonoszul.
- Felőlem. – feleltem félvállról, majd felvettem a földről a pénzemet.
- Te szemétláda! – futott felém az a cukrász, akinek az imént leromboltam az üzletét, kezében pedig egy fadarab volt, melyet ütésre emelt.
- Ha közelebb jössz véged! – figyelmeztettem immáron nyugodtan letegezve, majd néhány lépés múlva az utasításomra két bábom kivégezte a fickót, én pedig felpattantam a deszkámra, és eliszkoltam.
- Nem szeretném megvárni a rendfenntartókat, és amúgy is elegem volt mára. – gondoltam, és elszáguldottam a tetthelyről.

A nem mindennapi felkérés

- Üdv! Ürülök, hogy megérkeztél! – üdvözölt Ann apja, mikor beléptem hozzá a szobába.
Én is viszonoztam a köszöntést, és megálltam előtte várakozva, hogy vajon mit is akarhat tőlem ezúttal.
- Nos, mivel sürgős dolgaim vannak, így gyorsan a tárgyra is térnék, ha nem bánod. – mondta.
- Hogyne! – értettem egyet, hiszen sosem szerettem, ha érdektelen dolgokról kell diskurálnom.
- Egy nem mindennapi kérésem lenne, és mást nem igazán mernék megkérni erre rajtad kívül. A dolog a következőről szólna: – kezdett bele végre.
- Ahhoz képest, hogy rögtön a tárgyra akart térni, csak nem sikerült neki. – szűrtem le szomorúan.
- Voltaképpen gyerekfelügyelet lenne a dolgod. – mondta ki nyíltan.
Elsőre azt hittem, hogy viccel, de aztán a komoly arckifejezéséből rájöttem, hogy ennek a fele sem térfa, így hát kissé zavartan kérdeztem:
- Elnézést, megismételné? – motyogtam értetlenül.
- Tudom, hogy furcsa kérés, de vigyáznod kéne a fiamra ma este. – mondta szinte könyörgően.
- Szóval Ann-nek van egy öccse is? Oda süssenek, miket meg nem tud az ember. – raktam össze a dolgokat, de továbbra is idegenkedtem az ötlettől.
- A gyerekcsősz lebetegedett, és mára már nem tudok újat keríteni. Te pedig úgyis eléggé jóban vagy a lányommal, szóval leköteleznél, ha megtennéd ezt nekem. Természetesen nem ingyen! – tette hozzá gyorsan.
- Azt hiszem, hogy nincs más választásom. Nem fog békén hagyni, akár hányszor próbálom is lerázni, ezen felül meg legalább szerzek egy jó pontot a kedves papánál. Más felől meg… nem lehet olyan nehéz vigyázni egy gyerekre. – vittem véghez egy gyors eszmefuttatást, majd megadtam a válaszomat is: - Rendben van, most az egyszer elvállalom. – jelentettem ki.
- Hálásan köszönöm! – mondta felcsillanó szemekkel.
Gyorsan összepakolt még egy-két dolgot, majd megkért, hogy kövessem. Egy mágikus autóhoz mentünk, meg kell hagyni, eléggé szép darab volt, majd beszálltunk, és meg sem álltunk egy szép nagy villáig.
- Ez lenne a házam. – mondta.
- Azt a rohadt… Ez nem ház, ez egy kastély! – esett le az állam a helytől.
Hatalmas, legalább tízhektáros udvar, szökőkutak, márvány lépcsők és szobrok, lugasok, fák, és minden, ami egy úri kert tartozéka. Persze a ház sem volt kutya. Legalább tízezer négyzetmétert mondtam volna rá, bár az lehet, hogy egy kicsit azért túlzás lett volna, de nem hiszem, hogy túl sokat tévedtem volna a számokkal. Négyemeletes, márvánnyal bevont masszív építmény volt.
Bevezetett engem a ház ajtajáig, majd benyitva, mint egy háborús övezet tárult elénk a ház. Mindenfelé szolgálok, komornyikok, szobalányok rohangáltak, mind egyetlen céllal:
- Úrfi! Álljon meg! – kiabálták össze vissza, köztük pedig egy nagyjából nyolc-tíz éves fiúcska szaladgált.
- Ez most ugye csak valami vicc? – néztem kitágult szemekkel.
- Jaj Sheldon, már megint nem tudsz viselkedni? – korholta az apa a fiát.
- De hát olyan idióták ezek a szolgálók. – mondta nem túl kedvesen. – Ő ki? – fordult felém.
- Ő, nos…
- Kérdezhetnék valamit? – fordultam oda a megbízómhoz, ezzel félbe szakítva a bemutatásomat.
- Hogyne, mondd csak nyugodtan. – feleltek kötetlenül, elvégre mégis csak otthon volt.
- Ha ennyi szolgája és alkalmazottja van, akkor mi a ménkűnek kellek én ide? – érdeklődtem.
- Igen egyszerű a dolog: Sheldon-nak teljes figyelem kell, a többi cselédemnek meg van jobb dolguk is nem igaz? – mondta a cselédjeinek.
Erre inkább már nem mondtam semmit, jobbnak tartottam, ha befogom a számat.
- Akkor ő lesz ma a babysitter-em? Nincs kedvem hozzá, kopj le! – vetette oda nekem pimaszul a kiskrapek.
- Na, jó szórakozást, pápá! – mondta a papa, és villámgyorsan lelépett, otthagyva minket.
- Nem hallottad! Tűnés! Nekem aztán nem fog senki parancsolgatni. – jelentette ki keményen a kis-fickó.
- Na álljunk csak meg egy kicsit! Nem hidd, hogy velem csak úgy eljátszadozhatsz, mint a többi itt lévő szerencsétlennel! – válaszoltam neki vissza keményen, nem tűrve a fennhéjázását. – Remélem, hogy nem lesznek rám pipák ezért. – gondolkodtam el kicsit Ann-re és az apjára gondolva, de úgy döntöttem, hogy ezt a kis taknyost móresre kell tanítani.
Hogy miért döntöttem így? Nos, fogalmam sincs róla, de egyszerűen idegesített ahogyan beszél és viselkedik, meg úgy általánosságban az egész lénye.
A szavaim eredményt értek el, bár nem teljesen azt, amit szerettem volna.
- Van képed így beszélni velem? Tudod te egyáltalán, hogy én ki vagyok? – húzta ki magát diadalmasan, és már éppen folytatta volna a szónoklatát, amikor is félbeszakítottam.
- Öcsi, - mondtam, miközben odahajoltam az előttem álló gyerekhez, és mélyen a szemébe néztem. – ne akard, hogy bepöccenjek! – fenyegettem meg.
- Mert különben mi lesz? – egrecírozott tovább a kis takonypóc. – Talán felmondasz? – kérdezte gúnyosan.
- Azt éppenséggel nem tehetem… De hidd el, ha nem hagyod abba ezt a fellengzős dumát, akkor nagyon megjárod! – nyomatékosítottam megint az előző szavaimat, és teljesen komolyan is gondoltam azokat.
- Csak próbáld meg! – mondta, és kiöltötte rám a nyelvét.
- Te akartad! – mondtam dühösen, és egy szempillantás alatt megjelent mind a húsz csontvázam, és körbefogták a gyereket.
Mondanom sem kell, hogy a hatás nem maradt el, szegény kiskrapek falfehér lett, és még a sikítás is a torkán akadt.
Ekkor azonban nagy robaj támadt kinn az udvaron, és néhány másodperc múlva két szolgáló törte be az ablakot, méghozzá röptükben.
- Mégis mi a kénköves pokol folyik itt?! – kiáltottam el magam.
Válasz helyett néhány állig felfegyverzett maszkos alak rohant be az ajtón, melyet felrúgtak, majd meglátva a halloween-i felvonulásomat, kissé visszahőköltek.
- Ott van! – kiáltotta el magát egyikük, rámutatva a jelenleg mögöttem álló, a meglepetéstől ledermedt kölyökre. – Kapjátok el! – adta ki a parancsot, és a hat társa azonnal felém vette az irányt.
- Dark Delete! – vetettem be a mágiámat, és hármak közülük könnyű szerrel meg is soroztam.
Ezek után jött a Bone Prison, mellyel kettő támadós sikerült bezárnom a csontok közé. Ekkor egy Fire Ball érkezett felém balról, amit egyszerűen egy csontvázam közbevetésével felfogtam, másik négyet pedig a tűzmágus ellen küldtem, aki megidézte a mágiát.
- A hét támadóból tehát kettő elfogva, kettőt meg kiütöttem. – néztem végig gyorsan a „csatatéren”. – Vajon kik lehetnek ezek, és mit a karnak a gyerektől? – gondolkoztam, de aztán inkább a harcra koncentráltam.
Közben az épület minden szegletéből özönlöttek a szolgák felénk, ki konyhakéssel, ki karddal, ki pedig egyszerűen egy seprűvel, vagy egyéb háztartási eszközzel, ami a keze ügyébe került.
Jól láthatóan nem volt ínyére a helyzet a támadóknak, így hát a négy leszerelt társat hátrahagyva el is menekültek.
- Ezek sem voltak valami nagy cuccok. – jegyeztem meg halkan, majd visszazártam a csontvázaimat a köztes dimenzióba, majd leültem a lépcső egyik fokára, és onnan figyeltem az eseményeket. A kölyök még mindig, mint akit lefagyasztottak, csak állt egy helyben, és nézett, mint hal a szatyorban. A háziak eközben a két, általam kiütött jómadarak megkötözték, a másik kettőre pedig nem volt gondjuk, mivel azokat a ketrecem tartotta fogva.
Néhány perc múlva, az egyik magasabb rangú komornyik odajött hozzám, és megköszönte a segítségemet, amire én csak legyintettem.
Az este hátra levő részében jó formán nem történt semmi. A ficsúrt lefektették a szobalányok, én pedig a szobája előtt a folyosón ültem le egy székre, melyben el is nyomott az álom.

Egy „Jó reggelt hétalvó!” suttogásra ébredtem fel, vagyis inkább felriadtam, jó formán azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy netán lány. A pillanatnyi „meglepetés” rögtön eltűnt az arcomról, amikor megláttam a suttogó hang gazdáját, Ann-t, aki szelíd mosollyal állt előttem. További csodálkozással tapasztaltam, hogy már világos van odakint, már kora délelőtt lehetett.
- Jól aludtál? – kérdezte a tőle megszokott kedves és játékos beszédével.
- Mondhatni. – válaszoltam kicsit zavarban, mivel voltaképpen nála aludtam, egy kis eltéréstől eltekintve.
- Hallottam az esti támadásról, és arról is, hogy egymagad megfutamítottad őket. – közölte.
- Ugyan, azok csak valami jött-mentek voltak, szinte semmi mágiájuk nem volt. – feleltem ezzel is elbagatellizálva azt a bizonyos incidenst.
- Hát, akár így volt, akár nem, én azért nagyon köszönöm. – mondta, s közelebb hajolt, majd egy forró csókot kaptam tőle az arcomra. – Gyere, éppen reggelizünk, egyél te is! – invitált.
- Persze… mindjárt. – mondtam zavartan, és felálltam, majd elindultam a lány után.

- Ne fogd meg kézzel az ételt! – hallatszott ki a konyhából a ház urának, azaz Ann és a kis ördögfióka apjának a hangja.
- Igen papa! Bocsánat, többet nem fordul elő. – hallottam a feleletet, és majdnem leesett az állam, amikor rájöttem, hogy a kisöreg mondta ki ezeket a szavakat.
- Ez nem létezik, ez ugyan az a gyerek? – tanakodtam.
- Szia nővérkém! – köszönt hangosan és örömtelin a gyerek, amikor beléptünk az étkezőbe. – Képzeld… - kezdett volna bele valamibe, de ekkor meglátott engem. – Hát ez az alsóbb rendű szolga meg mit keres itt még mindig? – háborodott fel a dolgon. – Már kértem, hogy tűnjön el, papa, miért van még itt? – kérdezte gyermeteg, kérlelő hangon.
- Uram, előre is elnézést kérek, de ezt most nem hagyhatom szó nélkül. – mondtam, majd ismételten a fiúcskához hajoltam, és a tegnapi fenyegető tekintettel néztem rá. – Megmondtam már neked, hogy velem nem beszélhetsz így! Apád parancsolgathat nekem, de egy ilyen kis taknyos, mint te, nem! Szóval kérj bocsánatot a „szolga” miatt, vagy a tegnapi dolog fogom ezúttal tényleg végrehajtani, és el foglak fenekelni, világos? – osztottam le fél pillanat alatt a kölyköt. A teremben megfagyott a levegő, mindenki lélegzet visszafojtva várta, hogy mi lesz a ház urának reakciója.
- Sheldon!... Kérj bocsánatot! – utasította a gyereket az apa.
Mindenkin a döbbenet jelei mutatkoztak. Szegény gyerek nem tehetett mást, bocsánatot kért, majd miután a kései reggelin túlestünk, a házigazda félrehívott, és lezárta a feladatom:
- Nos, először is köszönöm, hogy megvédted tegnap, másodszor pedig szeretném elmondani, hogy lenyűgöztél, amikor azokat a szavakat ki merted mondani előttem a fiamnak. Szüksége van rá, hogy néha valaki helyre tegye, és te ezt most megtetted. Örülök neki. – mondta, a számomra és meglepő szavakat. – Ami pedig a jutalmadat illeti, nos, itt van egy szerény összeg, mellyel szeretném kifejezni a hálámat. – fejezte be, majd átadott egy erszényt.
Miután elköszöntem a vendéglátómtól, és lopva persze Ann-től is, elhagytam a rezidenciát, és felkerekedtem, hogy visszatérjek a céhbe, és megnézzem, hogy minden rendben megy-e.

/A lovagok az előző kalandsorozatom főszereplői, ezért nem ismertettem megint a tudnivalókat róluk./

Lovagmaradványok

Végre élvezhettem kicsit a szabadságot. Nem volt folyamatban levő megbízásom, így csak róttam a vidéket, éjszaka pedig a kocsmákban múlattam az időmet. Egyik alkalommal egy eléggé kis városkába tévedtem, ha tippelnem kellett volna, talán ötszáz lakost sem adtam volna neki. Az egész hely eléggé lepukkantnak tűnt, a falakról pergett le a vakolat, az utcák mocskosak voltak, és csak itt-ott lődörgött egy pár helybéli, akik igencsak mogorva és ellenséges tekintettel méregettek.
- Furcsa, pedig itt még biztos, hogy nem jártam, és a céhpecsétem sem látszódhat. Alapból ilyen ellenszenves lennék az embereknek? – gondolkodtam, miközben átszeltem a település „főutcáját”.
Az egész koszfészekben egyetlen egy kocsma volt, abban is alig pár asztal.
- Azt már szinte meg sem kérdezni, hogy milyen szabad szobájuk van, már ha van egyáltalán. – morfondíroztam nem túl derűsen, de mivel már vészesen sötétedett, így tehát kénytelen voltam itt helyben éjszakázni, ha csak nem akartam kimenni az erdőbe, ami még kevésbé lehet jól szituált, mint egy lepukkant kocsma.
Az utam egyenesen a pulthoz vezetett, ahol a megszokottal ellentétben nem volt szék.
- Jó estét! – köszöntött a kocsmáros.
- Magának is. – viszonoztam gépiesen az üdvözlést.
– Van szabad szobájuk? – érdeklődtem.
- Egy szobánk van, ami kiadó, az jelenleg szabad. – felelte készséggel a fogadós.
- Ez esetben szeretném kivenni. – jelentettem ki látatlanban is, és gyorsan megállapodtunk az összegben, majd elvittem a kulcsot. – Meg egy korsó sört is kérek még! – vetettem oda már megfordulva a pultban álló fickónak, és az egyik sarokban álló asztalhoz ültem le.
Rövidesen megérkezett a megrendelt italom, és jóízűen elkezdtem iszogatni. Szó, mi szó, eléggé gyorsan ment az idő, és megittam pár korsóval, de teljes mértékben józan maradtam, hiába a sok „üdítő”.
A tivornya végeztével elindultam a szobámba, amit a fogadós még az első sör kihozatala után megmutatott, és meg kellett mondjam, teljesen felülmúlta az elvárásaimat. Az ablaka a már említett főutcára nézett, és az első emeleten volt. Igaz, a háznak nem is volt több emelete.
Éjfél lehetett, mikor mindez történt, és hamar elnyomott az álom, de sajnos nem élvezhettem sokáig a jótékony pihenést, mivel éktelen lárma riasztott fel kora hajnalban. Minden felé sikoltozás, üvöltés, ablaktörések és egyéb szörnyű hangok szűrődtek be a kinti területről.
- Mégis mi a pokol lehet ez? Pedig nincs is itt semmi dolgom. – tanakodtam.
Mivel az alvás eleve ki volt zárva, így hát felkaptam a csizmám, amit gyorsan a lábamra húztam, megigazítottam a kardomat, magamra húztam körbe a köpenyemet, és kimentem a szobából. Lerohantam a lépcsőn, majd kiléptem a kocsmahelységbe, ahol többen a pult mögött reszkettek, páran pedig az asztalok alatt kuporogtak.
Abban a pillanatban, amikor én is beléptem a terembe, az ajtót berúgták, és egy mondhatni régi ismerősöm lépett be rajta. No nem, nem egy Grimmoire Heart tag, és még csak nem is mágus, hanem egy a Nemesis Knights lovagjai közül, már legalábbis ami a rajta levő páncélzatot illeti.
- Nocsak! – csodálkoztam el. – Nem végeztem volna alapos munkát? – gondolkodtam.
A lovag nem ismerhetett fel, mivel látva, hogy én nem félek tőle, azonnal rám üvöltött:
- Te ott, te is velünk jössz! – bömbölte.
- Veletek? Ki az a veletek? És mi az, hogy megyek? És ha nincs kedvem? – zúdítottam rá a kérdéseim tengerét, amelyre egy vérben forgó tekintet volt a válasz, majd nekem rontott egy szál karddal. - Szegényke, még nem tudja, hogy kivel áll szemben. – gondoltam, és amikor megfelelő távolságba ért, leoldottam a hátamról a kardot, és blokkoltam a pengéje csapását, majd megvetettem a bal lábamat, majd a jobb lábammal a nemesebbik testrészén rúgtam, és máris egy oktávval emelkedett szegény fazon hangskálája, de nem az volt a legnagyobb baja.
Kissé koordinálatlanná vált a mozgása, és valószínűsíthetően fájhatott is neki a dolog, így hát humánus ember lévén megszabadítottam a szenvedésektől, és egy kecses vágással átmetszettem a torkát. Nem kellett sok, egy-két másodperc alatt összeesett, és eltávozott az örök vadászmezőkre.
- Különös, egyedül lett volna? – gondolkodtam, mivel az ajtón továbbra sem jött be senki más.
Elindultam a feltépett ajtó irányába, és kiléptem az utcára. A látvány kissé meglepetés szerűen ért, mivel itt-ott halottak feküdtek az utcán, mind egyszerű öltözetben, valószínűleg a helyi lakosok lehettek, néhány ház égett, és minden kihalt volta.
- Mégis mi az ördög folyik itt? – tanakodtam.
- Uram! Kérem! – szólított meg az egyik ember, aki a kocsmában volt, amikor végeztem a támadó harcossal. – Könyörgök, hozza vissza az elhurcoltakat! Láttam, hogy könnyedén legyőzte azt a gazembert. – rebegte.
- Elhurcoltakat? Mégis miről beszél? Kicsit kifejtené bővebben? – kérdeztem, mivel nem igazán értettem a dolgot.
- Ezek a lovagok már régóta terrorizálják a környéket. Több falut és várost is megtámadtak már. Néhány embert megölnek, sokakat pedig magukkal visznek. Kérem! Én vagyok a helyi polgármester. Bár nem sok pénzünk van, de megfizetnénk a szolgálatait. – mondta.
Nos, el kellett ismernem, hogy a pénz nem sokat nyomott a latba jelen esetben, mivel mindenképpen feltett szándékom volt, hogy utánuk megyek, és kiderítem, hogy valóban a Nemesis Knights-hoz tartoznak-e.
- Rendben van, visszahozom őket. – jelentettem ki.
- Hálás köszönet! – hajbókolt a fickó.
- De először is meg kell tudnom, hogy hol van a búvóhelyük. Erről tudna adni valami információt? – érdeklődtem.
- A közelben van egy kisebb hegy, amely tele van barlangokkal. Állítólag ott vertek tábort. – mondta.
- És merre találom ezt a hegyet?
- Arra. – mutatott egy kelet felé. – Az erdőn visz át egy keskeny ösvény. Annak a végénél már a hegy lábánál fog kiérni.
- Jól van. – mondtam, majd előkaptam a deszkámat, és a megjelölt ösvényen továbbszáguldottam az erdőben.
Bár nem voltam valami hős alkat, hogy kihozzam az embereket, de a pénz azért mégiscsak kellett, még akkor is, ha éppen nem voltam szűkében. Elvégre, a sok pénznél csak a még több pénz a jobb.
Nem volt túl nehéz utam, egészen az ösvény végéig tudtam repülni, de ott már kezdett kifogyni a szufla a kicsikémből, ráadásul nem is lett volna tanácsos, mivel könnyebben felfedezhettek volna. Így hát leszálltam a földre, és gyalog, lopakodva közeledtem a megjelölt hely felé. A polgármester nem tévedett, a katonák valóban ott gyülekeztek a hely egyik barlangja előtt.
Nagyjából száz főnyi harcost láttam, és legalább ugyan ennyi, ha nem több foglyot. Fiúk, lányok, nők és férfiak egyaránt voltak köztük, de egyértelműen a férfiakból volt a legkevesebb, már ami persze a foglyokat illette, hiszen a lovagok mind férfiúk voltak.
- Semmi kétség, ezek ugyan azok a lovagok. – állapítottam meg, mikor megláttam két, ugyan olyan vörös páncélt viselő fazont, mint akikkel a legutóbb is találkoztam. – Hmmm, száz a húsz ellen, vagyis velem együtt huszonegy. – latolgattam az esélyeket. – De az a két mamlasz csak, aki közülük mágiát tud alkalmazni, legalábbis nagy valószínűség szerint így van.
Normál esetben, ha nem kellett volna a foglyokkal foglalkoznom, akkor egyszerűen odamasírozok, és a Bone Bomb-bal cafatokra robbantok mindenkit, de jelen helyzetben ez most felejtős volt.
Mivel sötétedett, így tehát úgy döntöttem, hogy bevárom az éjszakát, és akkor támadok. Ez idő alatt folyamatosan pásztáztam a terepet egy bokor rejtekéből, és vártam. Mikor leszállt az est, és minden elsötétedett, akkor lendültem akcióba.
Lassan, de biztosan lopakodtam egyre közelebb és közelebb a táborhoz, mígnem már a kijelölt őröktől csak lépésekre voltam.
- Itt az esély. – gondoltam, és egy villámtámadást eszközöltem.
Kissé komikus látvány lehetett, amikor egy szál magamban kirohantam a bokrok rejtekéből, és kezemben a karddal üvöltve futottam az ellenség felé, de már koránt sem volt olyan vicces, amikor megöltem az első lovagot, akinek a kardját eltolva a mellébe szúrtam a pengémet. Persze a komikum, jó kedv, ezek mind relatív fogalmak, hiszen jómagam élveztem a helyzetet, míg a lovagok… nos, már nem annyira.
Körém tömörültek, és mint akkor rég, most is utat nyitottak a vörös páncélosoknak, gondolván, hogy legyőztek, és sarokba szorítottak. Az mondjuk nem volt számomra világos, hogy miért nem akartak inkább egyből végezni velem, de ez jelen pillanatban lényegtelen volt. A hiba, amit elkövettek, súlyos volt, és meg is követelte az árát. Ahogy a két fejes közelebb ért, rájuk lőttem a Bone Teeth-el, és egyiküknek ezzel ki is oltottam az életét, mivel sikerült a szívét is átlőnöm vele. A másik nem szenvedett sérülést, de neki amúgy is mást tartogattam. Egy szemvillanás alatt megidéztem három csontvázat, akik máris ledöfték őt is, és a társa után küldték.
Az egész nagyjából tíz másodperc alatt zajlott le, esélyük sem volt reagálni, de még a körülöttük állóknak is nehezükre esett felfogni, hogy mi is történt. Ebben a drámai pillanatban ledobtam magamról a köpenyemet, és elővillantottam a vállamon ékeskedő céhtetoválásomat, csak hogy tudják, kivel is van dolguk.
A jel vegyes érzelmeket és reakciókat váltott ki a társaságból. Ki vérben forgó szemekkel rohant felém támadólag, ki pedig hanyatt-homlok menekült volna. Igen, csak volna, mivel ezt nem hagyhattam.
Egy gyors mágiával öt menekülőt ketrecbe tudtam zárni, míg a kezemmel máris a Bone Teeth-et használtam, és másik két futásnak eredőt „lelőttem”. Ekkor azonban már a támadókra kellett koncentrálnom. Az elő csapást hárítottam a kardommal, ez a bal oldalamat támadta, méghozzá felülről. A kardomat lapjára fordítottam, így a penge a támadó felé állt. Ezt követően egyszerűen végigcsikorgott a két acél egymáson, és a hasi résznél mélyen belehasítottam ellenfelembe.
Ez természetesen még csak a kezdet volt, hiszen így még csak nyolc lovaggal számoltam le, már persze ha nem számoljuk a két vörös páncélos ürgét. Ebből tehát az következik, hogy még durván kilencven ellenféllel kell megküzdenem. Szerencsére kisegítettek ebben a hulláim, akik húsz főnyi tömeget jelentettek az oldalamon.
Igazság szerint nem volt kérdéses, hogy ki kerül ki győztesen, de ettől függetlenül meg kell hagyni, jól megdolgoztattak. Legalább fél órán át aprítottuk egymást. Igen, nem tévedés, egymást, mivel a hulláim is kaptak rendesen, de tekintve, hogy én nem voltam olyan bolond, hogy a frontvonalba álljak, így egyetlen karcolás nélkül úsztam meg az egészet.
A foglyok eléggé féltek tőlem, nem is csodálom, hiszen a szemük láttára mészárolták le a zombijaim a harcosokat, de miután elmondtam, hogy honnan jöttem és miért, mindjárt jobb szívvel fogadtak. Az, hogy honnan, természetesen nem azt jelentette, hogy a Grimmoire Heart-ből, és nem is a kocsmázást jelöltem meg, mint célt, de hagyjuk is. A lényeg az, hogy szabadon engedtem őket, és visszatértem az élükön a városkába, ahonnan elindultam.
A falusiak, mint egy csodára bámultak, amikor a tömeg élén begyalogoltam. Nem hitték el, hogy valóban egymagamban nyertem.
A kiderülő igazság is érdekes volt: A polgármester látta rajtam a céhtetoválást, és ebből leszűrte, hogy mágus vagyok. Ezért úgy gondolta, hogy ha engem is elfognak vagy netán megölnek, akkor a céhem majd leszámol a lovagokkal, nekem meg nem kell fizetnie, mivel nem teljesítettem a megbízást. Hát… ez nem jött be.
- Megegyeztünk, szóval kérem a pénzemet! – hőbörögtem, mikor azt merte mondani, hogy nem tud fizetni.
Számomra az, hogy nem tud vagy nem akar valaki fizetni, az két külön fogalom, és jelen pillanatban azt szűrtem le, hogy az utóbbi áll fenn, mivel a hivatalnok úr igencsak jó húsban volt, nem beszélve az ékszereiről, hiszen több gyűrűt is viselt, és a ruházatáról.
- Na, ide figyeljen! Nem vagyok ma jókedvemben. Azt ajánlom, ne húzd ki a gyufát! – fenyegetőztem, és megidéztem két csontvázat a két oldalamra, jelezve, hogy erőszakhoz folyamodom, ha kell.
Meg lett a várt hatás, egy ugyan nem túl nagy, de megfelelő összeg ütötte a markomat, amit a tisztelt polgármester úr pillanatok alatt előkapart.
- Van itt pénz. – gondoltam mérgesen, mivel nem szerettem a sóher alakokat. – No, így már mindjárt más. – mondtam, majd elrakva az összeget, távoztam a helyszínről.

Bodyguard

Ezúttal nem a mester hívatott magához, és nem is a céhben voltam. Egy ideje már, hogy hivatalosan is a tagja lettem az Ann apja által vezetett szervezetnek, így hát ő hívatott engem.
- Á, örülök, hogy megérkeztél! – fogadott kedélyesen az öreg.
Miután én is illendően köszöntöttem, egy-két felejthető szó után máris a lényegre tért:
- Lenne számodra egy igen fontos és nehéz feladatom. Nem is kertelek, a lényeg, hogy el kell kísérned a lányomat egy találkozóra az egyik rivális szervezethez. Ha netán valami rosszul sül el, akkor akár komoly ellenfeleitek is akadhatnak, bár alapjában véve nem remélem, hogy bármilyen atrocitás is történhetne. – fejtette ki tömören a mondandóját.
- Ezer örömmel vállalom. – jelentettem ki.
- Ez csodás, ez esetben menj el a neked kijelölt szobába. Ann ott fog várni rád. – mondta, és intett, hogy távozhatok.
Miután kiléptem az ajtón, egyenesen a szobámhoz vettem az irányt.
- Milyen jó, hogy már két lakhelyem is van. – gondoltam kedélyesen útközben.
Ahogy megérkeztem, az ajtó résnyire már nyitva volt. Ahogy beljebb mentem, rögtön megláttam a lányt, aki a szoba közepén állt, és szemlélte a helyiséget.
- Bocsi, még elég nagy a kupi. Nem értem rá eddig rendet rakni. – mondtam röstellve a nagy rendetlenséget.
- Ugyan, oda se neki. – nevetett Ann.
- Hát, ha minden igaz, én leszek a testőröd. – mosolyodtam el én is, mely ritka pillanatnak számított.
- Úgy tűnik. – válaszolta vidáman.
A kis közjáték után összekaptam a motyómat, és indultunk is. Az odafelé vezető út eléggé unalmas volt, pláne, hogy fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, csak követtem Ann-t.
- Na, de mond már meg, hogy hová is megyünk. – unszoltam.
- Nem lehet, az titok. – felelte nevetve a lány.
- Ez szemétség, ugye tudod? – kérdeztem morcosan.
- Sajnálom, nem én találtam ki ezt a szabályt, de be kell tartanom. – vágott vissza.
Nem tehettem egyebet, így hát kénytelen voltam beletörődni a helyzetbe.
Nagyjából nyolc órás intenzív gyaloglás volt, mire elértük azt a helyet, ahol végül megláttunk egy szép kis házikót, előtte pedig egy csomó embert, akik fel-alá mászkáltak, mint a hangyák a hangyabolyban. Ez a táv természetesen nekem nem volt annyira megerőltető, hiszen sokszor tíz-tizenkét órát is meg szoktam tenni egyhuzamban, ha éppen nem adódik valami használhatóbb szállítóeszköz.
- Megjöttünk. – mondta ki végre a bűvös szót Ann.
- Na végre, már azt hittem, hogy sosem érünk ide… Amúgy… hol is vagyunk? – kérdeztem nézelődve.
- Itt lesz egy találkozóm a többi szervezet vezérével. – mondta a lány.
- Értem. – mondtam színlelve a dolgot, hiszen ettől még nem lettem okosabb.
A házhoz mentünk, az emberek pedig sorban üdvözölték Ann-t, engem pedig simán levegőnek néztek, amit annyira nem is bántam, hiszen nem szerettem a feltűnést akkor, ha nem ölhettem meg senkit.
- Én bemegyek, te addig várj meg itt kint kérlek. – mondta, mikor odaértünk az épület ajtajához.
- Ez biztosan jó ötlet? Elvégre, mégis csak a testőröd vagyok. – érdeklődtem.
- Itt ez a szokás. A többi kint lévő ember – mutatott a körülöttünk állókra. – is mind testőr.
Nekem tágra nyíltak a szemeim, és nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen, ha minden embernek csak egy testőre van, akárcsak Ann-nek, akkor annyi ember van benn, amennyit el sem tudok képzelni, hogy abba a kis házba befér. Ellenben, ha csak Ann-nek van egyedül egyetlen testőre, akkor egy esetleges konfliktusnál bizony problémák adódhatnak.
Válaszolni nem válaszoltam, egyszerűen csak szót fogadtam, elvégre jelen helyzetben ő volt a főnök, akár tetszik, akár nem. Nem igazán volt kedvem a többi őrzővel beszélgetnem, vagy akár csak hallgatnom őket, így a ház északi oldalánál kerestem fel az egyik félreeső helyet, ahonnan még némi rálátásom is volt a benn folyó eseményekre, igaz, csak függönyökön keresztül tudtam kivenni az alakokat. Az egyik fa tövébe heveredtem, és órákon át szemléltem a hol nyugodtam, hol pedig hevesebb hangvételben folyó találkozót.
Ahogy nézegettem, inkább a második feltevés volt a helytálló, miszerint minden bennlévőnek egynél jóval több őre van, hiszen a házikóban mindössze tizenkét főt számláltam, beleértve Ann-t is.
- Azt hiszem, hogy hosszú napnak nézünk elébe. – gondoltam, hiszen már esteledett.
A várakozásaimmal ellentétben azonban mégsem tartott késő éjjelig a vita odabenn, mert éppen, ahogy besötétedett, az egyik ablak hangos robajjal kitört, rajta keresztül pedig egy fickó repült ki.
- Azt hiszem gáz van. – gondoltam, és azonnal felugorva a helyemről, és máris az építmény felé rohantam.
Nem csak én reagáltam hasonlóképpen az eseményre, hanem az összes többi fickó is, akik velem együtt odakint várakoztak. A tömegben gyorsan törtem előre, és fél perc alatt már benn is voltam a házban, mégpedig az egyik ablakon keresztül. Ahogy beugrottam, máris pásztázni kezdtem a helyet, amíg meg nem találtam Ann-t az egyik sarokban.
- Minden rendben, jól vagy? – kérdeztem aggódva, miközben odarohantam hozzá.
- Igen, semmi bajom. – válaszolta sietve.
- Ezért megöllek! Végezzetek vele! – hallottam egy bömbölést a hátam mögül, melynek célpontja szerencsére nem én és Ann voltunk, hanem egy másik fazon, akinek a testőrei máris fegyvert rántottak.
Néhány pillanattal később másik fickók, akik szintén kinn voltak, szintén fegyver ragadtak, és támadásba is lendültek.
- Mi történt? – kérdeztem a lányt, miközben védelmezően elé léptem, hogy a fal és én is védjük.
- Ez nem a mi harcunk, maradj ki belőle! – utasított, azonban egy fegyveres fickó pontosan felénk rohant, és nem úgy tűnt, hogy barátkozni szeretne.
Kivártam az utolsó pillanatig, de nem váltott célt, egyértelműen én voltam a célpontja, és ezáltal, közvetve ugyan, de Ann is.
- Ez nem tréfál. – gondoltam, majd pillanatok alatt végeztem vele a Bone Teeth-fel.
Akár így, akár úgy, de elszabadult a pokol, szinte kezdett mindenki mindenkit ölni.
- Akár a mi harcunk, akár nem, el kell tűnnünk innen, de nagyon gyorsan! – üvöltöttem, majd megragadtam a lány kezét, és magam után vontam.
Megidéztem két csontvázat, akiket azonnal a legközelebbi ablakhoz küldtem, hogy őrizzék azt, majd áttörve az említett üvegen, sikeresen csináltam egy vészkijáratot, majd ezt követően az ölembe kaptam Ann-t és bevetve a Flight mágiámat a magasba emelkedtem vele.
- Nos, azt hiszem, hogy most már biztonságban vagyunk. – mondtam kissé megnyugodva. – Szerintem, most már elmesélhetnéd, hogy mi is történt pontosan.
- A részleteket nem mondhatom el, de összekülönbözött bizonyos kérdésekben két másik vezető. A végkifejletet pedig láthattad. De nem tűnhetek el csak úgy, minél előbb vissza kell mennünk! – utasított.
- Arról szó sem lehet! – jelentettem ki határozottan, és egyenesen a „bázis” felé repültem.
- De… - kezdett volna bele.
- Semmi de! – szakítottam félbe. – Egyrészt, a feladatom az, hogy megvédjelek, hiszen ezért fizetnek. Másrészt pedig… - akadt el egy rövid ideig a szavam, majd összeszedve az erőmet kimondtam: - Másrészt nekem is fontos vagy, nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen. – nyögtem ki.
Ez láthatóan meglepte Ann-t, de jelen helyzetben nem volt időm ilyennel foglalkozni.
- Nem számít. – mondta bár koránt sem olyan hangnemben, mint eddig, hanem sokkal inkább lágyan és kedvesen. – Illetve persze, hogy számít, de akkor is vissza kell mennünk. – makacskodott.
Egy mély sóhajtás után kénytelen voltam engedni az unszolásnak, de egy feltételhez kötöttem, mégpedig, hogy előbb felderítem a terepet egy csontvázzal, amit kombinálok a Carcass Eye mágiámmal.
A dolog sikeres volt. Tökéletesen feltérképeztem az egész helyet, és kiderült, hogy nem túl sok ember maradt, így hát belementem, hogy visszamenjünk.
- De ha bárki bármi gyanúsat tesz, akkor végzek vele. – közöltem Ann-nel a dolgok állását.
- Azért várd meg a reakciómat. – mosolygott rám.
Én még morogtam egy sort, de aztán elhallgattam és szótlanul mentem mellette tovább.
- Á, hát visszatért kisasszony? – fogadta az egyik pacák széttárva a karjait, és lépett is volna közelebb, de ebben megakadályozta az én sötét pillantásom valamint az, hogy már a kardomon pihent a kezem.
- Igen, visszajöttem. – válaszolt neki Ann. – Mi történt itt? – kérdezte.
- Az az idióta megkapta a magáét. – mutatott egy hullára aki vérbe fagyva feküdt tőlünk nem messze. – Sajnos több jó testőrömet is levesztettem itt a csetepatéban, de nem számít. Lényeg, hogy végeztünk. – mondta nevetve.
- Igen. – mondta cseppet sem vidáman Ann.
Ritkán láttam ilyennek, így megütköztem kissé a dolgon, de ráhagytam.
- Örülök neki, hogy kegyed meg tudott menekülni egy karcolás nélkül. Dicséret illeti a testőrét, bár megvallom, meglehetősen modortalannak találom. – mondta a fickó anélkül, hogy tudomást vett volna rólam.
- Ezt a kis… - fortyogtam magamban. – Majd mindjárt ledöflek, aztán akkor majd tényleg modortalan leszek.
- Nem értek egyet, de most van fontosabb dolgunk is, mint sem a testőrömről diskuráljunk. – terelte a témát Ann, miközben némileg meg is védett.
- Egyetértek. – felelte a fazon.
Ezt követően a megmaradt „tanácsosok” kissé félre vonultak, és még egy rövid ideig pusmogtak, majd végre elhagyhattuk a helyszínt.
- Mit kellett még ilyen sürgetően megvitatnotok? – érdeklődtem, bár választ ezúttal sem kaptam.
- Nem mondhatom el. – felelte kedvesen, de ez mégis bosszantott kissé.
Az út visszafelé sem volt rövidebb, mint oda, így hát éjszakára egy tisztáson vertünk tábort.
- Te csak pihenj, majd én őrködöm. – mondtam.
- Nem, mindkettőnknek pihennie kell. És különben is, nem hiszem, hogy bárki is fenyegetne minket. – mondta a lány.
- Azt hiszem, hogy igazad lehet, de nem árt az elővigyázatosság. – érveltem.
- Ugyan már, ülj le ide mellém! – unszolt.
Engedtem a kérésének és mellé telepedtem.
- Köszönöm. – suttogta, miközben a vállamra hajtotta a fejét.
- Mégis mit? – kérdeztem csodálkozva.
- Hát… úgy mindent. – nevette el magát a lány.
A beszélgetés ennél a pontnál meg is rekedt és mély csönd következett, melyet egészen reggelig semmi sem zavart meg. Korán reggel feltápászkodtunk, és megtettük a hátralevő jó pár kilométert.
- Végre megérkeztetek. Minden rendben van? Hallottam, hogy mi történt a találkozón. – fogadott minket a vezér.
- Semmi gond, Rohandar megvédett. – mondta Ann.
- Ezt örömmel hallom. – mosolyodott el a papa. – Ann, téged már vár egy másik osztag, a következő feladatodra velük mész. – utasította a fater a lányát.
- Rendben. – bólintott, majd a parancsnak megfelelően elindult, én pedig megkaptam a béremet, ami egy súlyos szütyőnyi gyémántban nyilvánult meg.

Az örökös

Már kezdett az idegeimre menni a folyamatos melózás, de hát mit lehetett tenni, kellett a pénz, és hát azt meg nem dobálják csak az ember után nem igaz? Így hát nem maradt más lehetőségem, mint hogy válasszak valami jól fizető, de nem túl megerőltető megbízást. A fal, mint mindig, most is zsúfolásig volt cetlikkel, így a választék igen bő volt, sokat keresgethettem köztük. Olyan tíz percig bámészkodhattam, mire találtam egy egészen jól jövedelmező felhívást, melyben csak egy cím szerepelt, mely szerint ott kap felvilágosítást az illető, aki bevállalja a küldetés teljesítését.
Nem haboztam, szedtem a cuccaimat, és már indultam is a feltüntetett helyre. Az út, mint a legtöbbször szokott, most is rendkívül unalmasra sikeredett, de szerencsére nem találkoztam egyetlen árva lélekkel sem, akik megzavarhattak volna. Szerettem a magányt, illetve, inkább úgy mondanám, hogy a legtöbb ember társasága volt az, amit nem szerettem. Végig barangoltam erdőkön, a falvakat kikerültem, ahogyan a városokat is, mire végre elértem a kastélyt, mely egy magányos hegyen állt, és amely megemlítésre került a cédulán, mint eligazítási hely.
A kapuban őrök álltak, méghozzá négy, páncélban és kardokkal az oldalukon.
- Ki vagy és mi járatban? – állított meg az egyikük már jó tíz méterről.
- Rohandar Blacksteel vagyok, mágus. Erre a felhívásra érkeztem. – mondtam, és a zsebemből elővettem a lapot, melyet oda is nyújtottam az őrnek.
- Elkísérlek a nagyúrhoz. – felelte erre, és intett egy másik harcosnak is, hogy jöjjön velünk.
Igazán impozáns egy hely volt, tele arany keretes festményekkel, márvány és mészkő szobrokkal és még sok egyéb, értékesebbnél értékesebb holmival.
- Ha csak kirámolnám ezt a helyet, már nem lenne gondom a pénzzel legalább tizenöt évig. – merengtem, de mivel hogy nem készültem így, tehát ezt most el kellett felejtenem.
- Itt várjon, azonnal bejelentem. – utasított a parancsnok, és bement az egyik szobába, míg a társa velem maradt.
Csak szótlanul álltunk egymás mellett, ő nem mert, és pedig nem akartam megszólalni. Rövidesen visszajött a fickó, és közölte, hogy most már bemehetek. Megfogadtam a tanácsát, és lassan kinyitva az ajtót, beléptem rajta. Egy idősebb, talán ötven év körüli férfi ült egy nagy bőr fotelben, mellette egy másikban pedig egy szintén az ötvenet taposó hölgy foglalt helyet.
- Üdvözlöm! – köszöntött az öreg úr.
Én viszonoztam a köszöntést, majd leültettek engem is egy hasonló ülőalkalmatosságra, mint amin ők is ültek, majd belekezdtünk a beszélgetésbe.
- Nos, a helyzetünk igen kényes uram. A fiúnkról lenne szó. Billnek át kéne vennie az üzletet, méghozzá a huszonötödik születésnapján, amely jövő héten esedékes. – magyarázta nagy fájdalommal az öregember.
- És, már megbocsásson, hogy közbeszólok, de ez miért probléma? – kérdeztem, mivel szerettem volna, ha végre inkább a lényegre tér.
- Igen-igen, elkalandoztam. Tehát, a fiúnk elhagyta a házat, és ennek már vagy három hónapja. Azóta nyomozókkal már felkutattuk és pontosan tudunk róla mindent, de kell valaki, aki visszahozza nekünk ide, méghozzá minél előbb.
- És ez lennék én. – vágtam közbe halkan.
- Pontosan.
- Bízzák csak rám a dolgot. Ha megadják a róla szóló adatokat, pikk-pakk visszahozom a fiúkat. – mondtam mell döngetve.
- Hát ez csodálatos! – ujjongott a hölgy.
- Itt is van az akta. – mondta a férfi és elém tolt egy néhány oldalas anyagot.
Felvettem a mappát az asztalról, és gyorsan átfutottam. Kiderült, hogy a kölyök nem akárhova ment, hanem egyenesen Fort Term-be, ahol is egy csinos kis rablóbandát toborzott magának, emellett még egy szemrevaló leányzót is sikerült fognia.
- És mennyire kapok szabad kezet a megvalósításban? – érdeklődtem komolyan, mivel nem volt mindegy, hogy hány embert ölhetek meg a cél érdekében.
- Semmi nem számít, csak a fiúnk érjen haza egészségesen és minél hamarabb. – mondta határozottan a vénség, és kiolvashattam a szeméből, hogy érti mire gondolok és egyáltalán nem zavarja.
- Értettem, akkor máris indulok. – mondtam, majd elhagytam a kastélyt és elindultam a rablótanyára.
Az út eléggé hosszú volt, közel két nap, így hát nem volt vesztegetni való időm, mivel már csak hat napom volt vissza a megjelölt időpontig, a kis örökös pedig biztosan nem bírta volna azt a tempót, amivel én jöttem, így hát többet számoltam a visszaútra, mint az ide vezetőre.
A hely tele volt banditákkal, de nem keltettem feltűnést köztük, igen könnyedén siklottam végig a különböző táborokon, elvégre nem volt ismeretlen számomra a közeg, és kinézték belőlem a rosszarcúságot, így békén hagytak. Nagyjából két órás bolyongás után végre kilyukadtam ahhoz a helyhez, melyet kerestem, és nagy szerencsémre pont a tűz körül találtam a kis ficsúrt is, aki éppen beszédet tartott az embereinek, oldalán a leányzóval, aki a jelentésben is szerepelt.
Illedelmes ember létemre, megvártam, míg befejezi a mondókáját, az emberei pedig már nem rá fókuszálnak, és ekkor léptem oda hozzá:
- Üdvözlöm! – köszöntöttem.
- Ismerjük egymást? – mért végig gyanakvóan.
- Még nem, de fontos dolog miatt jöttem. – mondtam sugdolózva, bizalmasan. – Esetleg beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem, mivel már kész tervvel érkeztem meg, mely szerint nem lenne jó, ha az emberei előtt kapnám el, mivel akkor le kéne vernem mindet, és ahhoz jelen helyzetben nem volt semmi kedvem, sokkal ésszerűbb volt, hogy elcsalom és sokkal kevesebb probléma árán kapom el.
- Mégis miről van szó? – kérdezte továbbra is méregetve és még jobban gyanakodva.
- Mint mondtam, ez egy kényes ügy, szóval nem szeretném, ha magán kívül más is hallaná. – nyomatékosítottam a szavaimat, de már gondolatban felkészültem arra is, hogy mégis csak az egész csapattal meg kell küzdenem, ami meg kell hagyni eléggé fárasztó lenne, hiszen vannak vagy ötvenen.
- Jól van, kövess! – mondta, és egy kisebb faházba vezetett, ahova a bájos hölgy is követett minket.
- Am, már kétszer is mondtam, de ez az ügy csak önre tartozik uram és szigorúan titkos. – mondtam, jelezve, hogy a lány társaságára nem tartok igényt.
- Ne is zavartassa magát, nekünk egymás között nincsenek titkaink! – mondta az örökös.
Mit volt mit tenni, hát egy ember nem oszt, nem szoroz nálam, szóval hát ahogy becsukódott az ajtó és leültünk, máris megidéztem két hullát és a segítségükkel egy-egy jókora csapást mértem a két benn tartózkodóra, akik máris ájultan terültek el a padlón.
- Ez egészen könnyen ment. Micsoda egy hiszékeny fickó. – gondoltam elégedetten, majd hamar kinyitottam a ház egyik ablakát, amely az ellentétes oldalon volt, mint az ajtó, ahol az emberei tanyáztak.
A két csontvázamat visszazártam a köztes dimenzióba, de csak az után, hogy a kis barátnőjét az egyik sarokba vitettem, hogy minél később süljön ki a turpisság.
Amint ezzel elkészültem, a szél mágiámmal felemeltem a testet és az ablakon át kilebegtettem, majd magam is követtem. Pont kapóra jött, hogy kezdett alkonyodni, így a látási viszonyok romlottak, melytől csak még könnyebben sikerült végrehajtanom a tervemet. Ellebegtem anélkül, hogy bárki az égvilágon észrevett volna, és jó két órán keresztül csak repültem, mire végre kezdett felébredni a csomagom, akit idő közben kötél híján egy-két indával kötöztem meg, melyeket az erdőből szedtem út közben.
- Mi a fészkes fenét műveltél velem te mocsok!
- Pálinkás jó reggelt-et szokás felénk köszönni, de sebaj. – mondtam viccesen.
- Mit tettél a bandámmal? – bömbölte.
- Nyugi, semmi bajuk. Csak kiütöttelek és teljesen észrevétlenül elhoztalak onnan. Ha elég okosak, talán már észrevették a dolgot, bár erre nem vennék mérget. – mondtam, hiszen aki banditának áll, rend szerint nincs az értelmi képességek magaslatán, leszámítva persze néhány ellenpéldát.
- Azonnal eressz el vagy megjárod! – fenyegetett tovább.
- Teljesen feleslege itt ordibálnod velem, fenyegetni meg még inkább hasztalan, nem fogok megijedni tőled. – világosítottam fel. – De nem szándékozom elengedni téged, mert te egy kis pénzes zsákocska vagy nekem. Ha leszállítalak, akkor jó pénzt kapok érted.
- Leszállítasz? – lepődött meg. – Mégis kinek? Ki bérelt fel? – hűlt meg benne a vér.
- A kedves szüleid béreltek fel, szóval legyél jó kisfiú és ne akadékoskodj sokat. És hazaviszlek, megkapom a pénzem és te újra elszökhetsz, vagy amit akarsz, én már nem foglak visszatartani. – adtam neki egy kis tippet.
Szerencsére felfogta, hogy semmi értelme annak, hogy tovább vitatkozzon velem, így csendben haladhattunk tovább. Én leszálltam a földre, hogy kevesebb varázserőt fogyasszak, és csak a foglyot lebegtettem.
Mire végre megérkeztünk vissza a kastélyba, már majdnem teljesen kimerültem, szóval nem ártott végre, hogy révbe értünk.
- Kisfiam! – szaladt elénk a kedves mama.
- Látom sikerrel járt. – pödörte meg a bajszát a papa.
- Igen, itt a fiúk épen és egészségesen. – jelentettem be.
- Gratulálok, ilyen gyorsan még senkinek sem sikerült őt előkerítenie. – mondta elégedetten a pasas.
- Ilyen gyorsan? Senkinek? – akadtam fenn a dolgon. – Miért, már volt rá példa, hogy elszökött? – tudakoltam.
- Persze hogy volt! Jó formán minden évben. Tavaly Hargeonba ment és ott próbált meg kalóz lenni, máskor meg lovagot játszott, most meg ez a bantitásdi. – mondta teljesen természetesen az öreg. – De ne is fecsegjünk itt tovább, gondolom, már várod a pénzedet nem igaz? Nesze, itt a fizetség. Amennyi a felhíváson szerepelt, egyetlen gyémánttal sem kevesebb. – mondta, majd visszavonult a várába a kis családjával és az embereivel együtt.
- Ezt a fura egy fazont? Itt van ennyi szolgája meg pénze és neki ez nem jó, el kell szöknie. Sose fogom én ez megérteni. – filozofálgattam. – De legalább tudom, hogy legközelebb is visszahozhatom egy szép kis summáért. – csaptam elégedetten a zsebemre, melybe becsúsztattam a jutalmat. – Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mire is költsem a pénzt. – gondoltam, és miközben visszafelé ballagtam a céhbe, máris ötletek százai tolongtak a fejemben, melyek között az agyam csak úgy cikázott, mint viharos égen a villám.

Ez csak vicc ugye?

Ismét munka után kellett néznem, de hát mit lehetett tenni. A lelkesedésem, akár csak eddig, most sem volt az egekben, de a pénzre szükségem volt, így hát kénytelen voltam elvállalni valamit. A tábla ezúttal is roskadozott a cetliktől, persze csak képletesen, hiszen ha összeadjuk a papír cetlik súlyát és ezt leosztjuk az falat tartó lábak területével, akkor megkaphatjuk, hogy… de már megint elkalandoztam. Tehát, kerestem egy jónak ígérkező munkát, melyet rövid keresgélés után meg is találtam.
„Figyelem minden fekete mágus! Szükségem lenne egy olyan egyénre, kinek tudása meghaladja társaiét és nem riad vissza egy gigászi feladattól” – állt röviden a felhíváson, melyen mindössze egy cím szerepelt a szövegen kívül, a lap alján.
- Nem is hangzik rosszul. – mértem végig elégedetten, majd a feltüntetett címen meg is jelentem rövidesen. Nem tartott tovább két óránál az út, mivel szerencsémre eléggé közel jártunk a lapocskán említett városkához, így alig kellett gyalogolnom valamit.
Nagy, tölgy vagy talán diófa ajtajú ház volt, melynek a nagy vas kopogtatójával bekopogtam. Az rövidesen kinyílt és egy negyvenes éveiben járó, papaszemet viselő férfi nézett ki rajta. Eléggé vézna volt, ráadásul meglehetősen alacsony is.
- Miben segíthetek? – kérdezte rémülten.
- Emiatt a felhívás miatt jöttem. – mondtam, és elé tartottam a lapot.
- Ó, hála az égnek! Már azt hittem, hogy valaki ki akar rabolni! – kiáltott fel.
Nos, az ebben a helyzetben érzett gondolatokat nem tudnám pontosan leírni, mert a másik személy agyműködése annyira kihatott az enyémre, hogy majdnem az is lefagyott, de a tartalma nagyjából annyi volt, hogy: Ó te jó ég hova kerültem én már megint?
Beeresztett a házba és máris hevesen kutatni kezdett egy asztalfiókban, melyből egy füzetet vett elő, majd a kezembe adta:
- Tessék, itt lenne a feladata. – mondta kísérőül, miközben átnyújtotta a könyvet.
Gondoltam abban lesznek a részletek, így hát átvettem és felcsaptam az első lapon.
„Egy sötét mágus rémuralma” – állt a lap tetején nagy betűkkel.
- Ez meg mi a szösz? – tágultak ki a szemeim, és néhány sor olvasása után megálltam, majd felnéztem a fickóra: - És én ezzel mégis mit csináljak? – kérdeztem értetlenül.
- Hát nem egyértelmű? – kérdezett vissza meglepetten. – Olvassa el és mondjon róla kritikát! – felelte.
Kettőt-hármat pislogtam nagyra nyílt szemekkel, majd megráztam a fejemet, és még egyszer feltettem a kérdést:
- Biztosan rosszul hallottam. Megismételné, hogy mit is kellene tennem?
- Jól hallotta, olvasson és bírája, ha van mit, bár, gondolom néhány ponton nem voltam teljesen hiteles. Tudja, a könyv főhőse egy fekete mágus, aki világuralomra tör, de végül megváltozik, és mint a legbölcsebb és legjóságosabb uralkodó vonul be a történelembe. Csak éppen az a része még nincsen kész, mivel két részesre tervezem. – hadarta.
- Ez komolyan gondolja. – esett le az állam. – Na jó, azt hiszem te nem tudod, hogy milyen is egy sötét mágus. – mondtam ingerülten, és elhajítva a kezemben tartott irományt, távozni készültem, de a férfi utamat állta.
- Megfizetem, ahogyan az a felhívásban is le van írva. És máris látom, hogy jól döntöttem, amikor egy sötét varázslót hívtam, hiszen náluk jobban senki sem tudna azonosulni a karakterrel. – mondta büszkén.
- Mennyit fizet? – kérdeztem mogorván, mivel a hirdetésben pontos összeg nem szerepelt.
A fülembe súgta az összeget, melytől elkerekedett a szemem ismét.
- Ez komoly? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
- A legkomolyabb. – húzta ki magát a megbízó.
- Ám legyen, de aztán behajtom az utolsó petákig! – fenyegettem nem túl vérmesen, majd a díványra lehuppanva elkezdtem olvasni a művet.
Az eleje egészen jó volt, még élveztem is. Néhány emberrel végzett a főhős, hogy megszerezzen egy fegyvert, melynek az erejére igényt tartott. Nem volt túl bőbeszédű, de én azt nem is szerettem. A teljes terjedelem közel háromszáz oldal volt, így csak nagyjából kétszáz oldalt tudtam elolvasni az első nap. Estére kaptam vacsorát, mely közben a munkaadó folyamatosan faggatott:
- Nos, milyen? Hol kéne változtatni? Eléggé cselekményes? – bombázott a kérdéseivel.
- Hát… - gondolkodtam el egy rövid időre: - az én gyomrom még bőven elbírna benne egy kis vért meg hullákat, de hát ez a saját ízlésem. Ezen felül viszont kissé következetlennek találom a főszereplő cselekedeteit. Nem fér össze a jellemével. – mondtam ki nyíltan.
- Hogyhogy?
- Hát, vegyük azt az esetet, amikor a városban sétál, és megállítja egy koldus, hogy adjon neki pénzt, ő meg ad is. Ez teljességgel lehetetlen. – ecseteltem a dolgot. – Ha a megrajzolt jellemet nézzük akkor feltétlenül el kellett volna utasítania, sőt ellöknie magától, hogy jól összetörje magát vagy hasonlók. De hogy adakozzon! Ez teljességgel abszurdum. – mondtam.
Igaza volt a fickónak, tényleg át tudtam élni a dolgot, hiszen, bár nem volt teljességgel hiteles, de mégis életszerűnek tűnt a világ és a szereplők, így bele tudtam magamat élni.
- Valóban így gondolja? – kérdezte kissé lelombozódottan az író.
- Igen, így. – válaszoltam.
- Rendben, akkor feküdjön csak le, én holnapra átírom a hibás részeket.
Így is történt, én igen kellemesen húztam a lóbőrt, a művész pedig már felkelésem pillanatában átnyújtotta a javított változatot.
- Bejelöltem azokat a helyeket, ahol átírtam a szöveget, így nem szükséges az egészet újraolvasnia. – jelentette be diadalmasan.
- Hála az égnek! – gondoltam, mivel még ha élveztem is, semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy még több időt eltöltsek holmi olvasgatással.
Meg kellett hagyni, hogy sokkal biztonságosabb és nyugodtabb egy ilyen feladat, mint azok, melyeket rendszerint vállalni szoktam, de mégis, hiányzott belőle az izgalom, az adrenalin, tehát minél gyorsabban végezni akartam vele.
Átrágtam magam a javításokon és befejeztem a maradék körülbelül száz oldalt is. A történet ebben a kötetben ott ért véget, miszerint a főhős, név szerint Anakei legyőzi egykori nagy riválisát, megszerezve attól a vezető pozíciót az alvilági körökben és az uralmat az egész ország felett.
Így már nem volt más hátra, mint hogy előadjam a gondolataimat az írónak, megkapjam a jutalmamat és távozzak.
- Végeztem az olvasással. – jelentettem be, mikor beléptem a fickó dolgozószobájába.
- Ó, máris? Több időre számítottam, de sebaj! Sőt! Annál jobb. – mondta felvillanyozva. – Foglaljon helyet és máris hallgatom a véleményét. – ültetett le.
Az első benyomásom csalóka volt. Bár azt gondoltam a férfiről, hogy egy kétbalkezes idióta, akinek a szellemi képességei olyan szinten állnak, mint egy három hónapos kókuszdió lé tartalma sivatagban egy fél éves intenzív napkúrát követően. De ennek ellenére mégis meglepett a regényével és meg kellett hagyni, tetszett a könyv.
- Igazán élveztem a művet, és már tényleg csak néhány belekötni valóm van. – kezdtem bele. – Egyfelől az, hogy szerintem túl könnyen legyőzte a legfőbb ellenséget, pedig eredetileg nem is volt nála erősebb, sőt, éppen ellenkezőleg.
- Valóban, itt én is éreztem egy kisebb törést a magam részéről, – reflektált rá a megbízó. – de valahogy nem tudtam belőle többet kihozni. Egyszerűen nem jött meg a megfelelő ihlet hozzá.
- Ha megengedi, én szíves örömest hozzátennék még néhány sort, így kipótolva a cselekményt. – ajánlottam fel a szolgálataimat, melyen nálam jobban csak a munkaadó lepődött meg.
- Hát megtenné? És képes rá? – kérdezte teljesen extázisba esve.
- Még szép, hogy képes vagyok rá! – sértődtem meg kissé, de nem vettem a szívemre.
Papírt és tollat kaptam, én pedig villámgyorsan írtam azt, ami az eszembe jutott. Furcsa volt. Még sosem fordult elő, hogy hasonlót csináljak, de az írószerszám csak úgy szaladt a kezemben, a szavak és mondatok pedig csak ömlöttek a papírra, így teleírva tíz teljes oldalnyi anyagot.
- Kész is vagyok! – szóltam a házigazdának, aki nagy izgalommal és buzgalommal vetette bele magát az olvasásba.
Röpke tíz perc alatt a végére is ért.
- Húh, gyorsan olvas! – gondoltam elismerően.
Egy szót sem szólt, csak felállt a helyéről, odalépett hozzám, majd megszorította a kezemet, végül pedig csak ennyit mondott:
- Zseniális! – súgta halkan.
- Hát, köszönöm… azt hiszem. – jöttem kissé zavarba.
- Nem gondolt még soha arra, hogy írói pályára menjen barátom? Nagy karrier állna maga előtt én mondom! – biztatott.
- Még sosem gondolkoztam ezen, de azt hiszem, hogy az nem az én világom lenne. – mondtam neki elmosolyodva.
- Hogy érti ezt, hiszen ez kasszasiker lesz! – kiáltozta.
- Meglehet, de én jobb szeretem átélni az eseményeket, nem pedig csak leírni őket. – vetettem oda.
- Megértem. – felelte halkan, barátian mosolyogva.
Az iménti tűz eltűnt a szeméből, és hirtelen teljesen megértő lett.
– A maga fajták nem nyughatnak, ha csak nincsenek folyton veszélyben nem igaz?
- Ahogy mondja. – feleltem.
- Minden esetre köszönöm a segítségét, és nem fogok elfeledkezni a közreműködéséről, fel fogom tüntetni a nevét a… tényleg! – kapott a fejéhez. – Még meg sem kérdeztem a nevét! – sopánkodott.
- Oda se neki, csak fizessen ki és már itt sem vagyok. – nyugtattam.
- Nem úgy megy az! Igen is fel fogom tüntetni, mint közreműködőt. Kérem, árulja el a nevét!
- A nevem Rohandar, elég, ha ennyit tud. – mondtam félvállról.
- Rohandar. Ez mindenképpen megjegyzem. – mormogta maga elé, majd átadta a fizetségemet.
Amint az anyagiak rendezésre kerültek, én máris elhagytam a házat és megindultam vissza a céhbe.
– Majd küldök magának egy dedikált példányt a könyvemből, ha kiadják! – kiáltotta utánam a szerző.
- Hogyne, hogyne! – hagytam rá a dolgot. – Mintha tudnád, hogy hová küldd. – gondoltam magamban nevetve. – Fura alakok ezek a művészek. Lehet, hogy a maguk területén kiemelkedőek, de egy kicsit az összes flúgos. – szűrtem le a tanulságot. – De azért lehet, hogy én is nekifoghatnék néha az írásnak, ha nincs jobb dolgom. Ki tudja, talán még plusz pénzt is hozhat a konyhára. – morfondíroztam, miközben sebes léptekkel haladtam előre az új kalandok felé.

A nagy verseny

Egy kocsmában múlattam éppen az időmet. A napok már egy ideje csak monoton repültek tova, nem volt semmi izgalom, semmi kihívás. Néha már-már őrült dolgokon kezdtem el gondolkozni, mint például, hogy vajon lehet-e fejen állva inni? A kísérletek szerint, melyeket nem én végeztem, lehet, de ez mégis olyan abszurd. Persze csak kínomban gondolkoztam ilyen felesleges és ostoba dolgokon, de szerencsémre már nem kellett sokat várom egy kis izgalomra:
- Hé te! – hallottam a hátam mögül egy hangot, mire félig odafordultam. – A helyemen ülsz! – folytatta egy nagydarab fickó.
Még csak szóra sem méltattam, egyszerűen visszafordultam a széken, és tovább ittam a sörömet.
- Nem hallottad te disznó? – bömbölte, és megragadta a vállamat.
A könyökömmel a hasába ütöttem, a fejemmel hátrafelé pedig lefejeltem, melynek következtében hanyatt esett, és elterült a földön. Gondoltam, hogy felkel, ezért inkább megittam gyorsan a maradék italomat, és mielőtt kinyírtam volna a fickót, megpróbáltam távozni, de utamat állta egy öregember, aki a kezét dörzsölgette, s a szemében a kapzsiság fénye csillogott.
- Nagy lehetőségek vannak benned barátocskám! – mondta.
- Hagyj engem békén öreg! – morogtam, és tovább indultam volna, de megint csak elém állt.
- Hát nem szeretnél sok pénzt keresni? – kérdezte ravaszul.
- Hogyan és mennyit? – kérdeztem vissza érdektelenül.
- Nem messze innen van egy illegális motorverseny. Nekem van motorom, és egy pilóta kell hozzá. Láttam a céhpecsétet is a válladon. – tette hozzá suttogva.
Elcsodálkoztam, és a köpenyemre pillantottam, de az sértetlen volt, így hát nem értettem, hogy hogyan vette észre a jelet, de nem is volt annyira fontos.
- Rendben, de a mennyire még nem válaszoltál. – faggattam immáron kissé kedvesebben.
- Ha nyersz, akkor több százezer gyémánt is ütheti a markodat. Mit szólsz? – vizslatta a reakciómat.
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán feleltem:
- Rendben van, elfogadom a felkérést.
- Nagyszerű, akkor kövess! – vont maga után, és elindultunk a „buli” színhelyére.
Az ivó a városka szélén állt, így hamar az erdőbe értünk, ahol vagy fél órán keresztül bolyongtunk, mire egy tisztás féleséghez értünk, ahol hemzsegtek az emberek. Mindenféle rossz arcú figura mászkált fel-alá, és csinos lányok mászkáltak össze-vissza. Vagy két tucat mágikus motor is a tartozéka volt a felhajtásnak, melyek előtt büszkén álldogáltak a versenyzőik.
Az öreg engem is az egyik járgányhoz kísért, majd azt mondta:
- Várj meg itt, én benevezek!
- Rendben. – mondtam beleegyezően, majd végigmértem a mocimat. – Nem is rossz. – gondoltam elismerően, majd fel is ültem rá.
Felcsatoltam a csatlakozót a csuklómra, és be is indítottam. Szépen duruzsolt a motor, így le is álltam vele, még mielőtt a vénség visszajön, engem pedig letol, amiért beindítottam.
Nem kellett többet várnom öt percnél, és az újdonsült edzőm máris visszatért.
- A nevezés megtörtént, most már csak nyerned kell. Minden megengedett a verseny alatt, legyen az mágia, vagy bármi más. – közölte a részleteket.
- Erről eddig nem volt szó, de tetszik. – gondoltam.
- Szóval tegyél meg mindent a győzelemért és jóban leszünk. – mosolyodott el.
- Úgy lesz. – feleltem, és már éreztem is a sok pénz illatát, melyet kapni fogok.
Felsorakoztunk a rajtvonalnál, és végignéztem a többi indulón. Mindegyiknél volt valami harci eszköz, kinél kard, kinél lánc, kinél pedig egy egyszerű husáng.
- Amatőrök. – gondoltam, bár tudtam, hogy mindegyikük mágus, így igyekeztem nem túlságosan lebecsülni őket.
Az indulás előtt nem sokkal még ismertették az útvonalat: Az erdőn átmenő egyik ösvényen kellett áthaladnunk, amelyik nagyjából tíz kilométeres út. Némileg kanyargós volt, de nem lehetett eltéveszteni. Aztán egy kissé lengén öltözött leányzó lépett elénk, kezében egy zászlóval, mellyel megnyitotta a versenyt.
A motorok felbőgtek, és mindenki megindult. Bár még sosem motoroztam, mégis sikerült a középmezőnybe rajtolnom, ahol jól tartottam magam, és lassan le is előztem az első ellenfelemet. Ekkor szembesültem a szabályok eléggé liberális mivoltával, mivel, mint kisült a győzelemért minden megengedett, tekintve, hogy egy penge húzott el a fejem mellett, egy pár szál hajamat le is vágva.
- Azt a rohadt élet, ha ez nekem előbb eszembe jutott volna!... – gondoltam, és máris hátulról lelőttem két rivális is a Dark Delete mágiámmal, akik nagyot esve, majd bucskázva elszálltak a versenyből. – Ez már döfi! – nevettem el magam.
Ekkor azonban ismételt támadás ért, egy tűzlövedéket lőttek hátrafelé, ami egyenesen felém tartott.
- Nem eszik olyan forrón a kását! Vagy… jelen esetben engem, már ha kannibál az illető. De miért lenne bárki is kannibál? Még a gonosz mágusok sem kannibálok, pedig ők nyugodtan megtehetnék, és mégsem. Na de hagyjuk ezt a baromságot, még a végén tényleg pirítós leszek! – vetettem véget azonnal a gondolatmenetnek, s megidézve egy Storm Wallt, könnyű szerrel kivédtem a forró lövedéket.
A harc a jobb pozícióért egyre keményebb és egyre nehezebb formát öltött. Néhány perc alatt olyan mágiatenger vett körül, hogy nem hogy a támadásra, de még a védekezésre is alig volt időm. Ellenben, ahogyan a pálya negyedéhez közeledtünk, a megcsappant mezőnynek, valamint az ügyes manőverezésemnek köszönhetően egészen a negyedik helyig tornáztam fel magam, mögöttem pedig még vagy két tucat induló sorakozott.
- Gyerünk, már csak három fazon, és már nyertem is. – gondoltam megelégedetten, de a közvetlen mögöttem robogó vetélytársam ebben a pillanatban megpróbált megelőzni balról. – Arról ne is álmodj barátocskám! – kiabáltam, bár nagy valószínűséggel nem hallott belőle semmit a járgányok bőgése miatt, de nem is ez volt a lényeg.
Miközben ordítottam, a lábammal egy hatalmasat rúgtam felé, amitől ő elvesztette az egyensúlyát, és egy, a közelben álló fába rohant, majd lefejelve azt, átment az örök vadászmezőkre, vagy legalábbis nagyon közel került hozzá.
- Idióta! – írtam le magamban gyorsan, és nekiláttam én is az előzésnek. – A fene vinné el, ezek a gépek eléggé sok varázserőt esznek. – konstatáltam, mivel alig használtam mágiát, de így is jelentős energiám elveszett. – Még a végén tartalékolnom kell. – mérgelődtem.
A gázt tövig húzva máris felzárkóztam az előttem haladó mellé, aki egy fejszével próbált meg eltenni láb alól, mire én egy Bone Teeth ellövésével máris kiütöttem, ezzel megszerezve a harmadik pozíciót.
- A következő a tűzmágus. – merengtem, mivel az első tűzgolyót ő küldte a társaságra. – A tűz ellen nincs is jobb, mint a szél. – mosolyodtam el. – Na jó, talán a víz meg a jég mégis csak jobb, de nem számít, a szél is teljesen jó lesz. – gondolkodtam tovább.
Így hát egy rövidebb szakasz alatt lefaragtam a hátrányomat, és néhány méterrel az előttem hajtó mágushoz zárkóztam fel. A mezőny hátulja már meglehetősen lemaradt tőlünk, valószínűleg nem volt elég mágikus erejük a sebesség tartásához. Ez persze nekem nagyon előnyös volt, hiszen csak az előttem levőkkel kellett foglalkoznom.
- Na gyerünk te kis mocsok, most elkaplak! – döntöttem el határozottan, majd ismét, akárcsak az előbb, ráhúztam a gázt, és felzárkóztam még jobban.
Meglepetésemre semmilyen mágiát nem használt.
- Csak nem neki is fogytán van az ereje? – tanakodtam. – Vagy talán csak vár?
Nem volt mit tenni, bátraké a szerencse, így hát még jobban felemeltem a sebességet, így teljesen mellé kerültem. Csak ekkor vette rá a fáradtságot, hogy egyáltalán bármit is kezdjen velem. Rám rántotta a kormányt, és oldalról belém jött, amitől én kissé elvesztettem az egyensúlyom, de rövid galoppozás után ismételten stabil állapotba kerültem. Éppen akkor, amikor ismételten ki akart babrálni velem.
- Kétszer ugyan az nem fog bejönni öcsi sajt. – vidultam fel, és amikor már majdnem belém jött volna, egyszerűen padlóféket húztam, így lemaradva, ő pedig szépen bement a bokrok közé, és egy szépet randevúzott az egyik fával.
- Tehát már csak egy ellenfelem maradt. – konstatáltam a történéseket.
Az első helyezett előnye már tetemesebb volt, így már a táv jó nyolcvan százalékát megtettük, mire sikerült nagyjából felzárkóznom hozzá.
- Hogy az a… ez így nem fog menni. – morgolódtam, mivel már előre láttam, hogy megelőzni nem fogom tudni a még hátra levő szakaszon.
Így hát mit volt mit tenni, egy kis csaláshoz folyamodtam. Egyszerűen leszálltam a motoromról, szó szerint, mivel felemelkedtem a Flight mágiával, melynek segítségével már képes voltam olyan sebességre, mellyel már el tudtam érni a versenyzőt. Mivel motorverseny volt, így hát nem érhettem célt jármű nélkül, szóval egy jól irányzott rúgással lekapcsoltam a férfit, aki nyolc-kilenc teljes fordulatot megtéve a földön, végül megállt, én pedig birtokba vehettem a járgányát.
- Ennyit a nagy profikról. – legyintettem gondolatban, s könnyedén begaloppoztam a célba, ahol már mindenki izgatottan várta az eredményt.
- Megcsináltad! – rohant oda hozzám örvendezve a megbízó. – De… ez nem az én motorom.
- Hát… történt egy kis affér út közben, így járgányt kellett cserélnem. – vakargattam a fejem.
- Áh, oda se neki, a lényeg, hogy nyertél. – dörzsölgette a tenyereit. – Most pedig ideje átvenni a jutalmat.
Még megvárták a többi megmaradt versenyzőt is, majd megtartották az eredményhirdetést, melynek végén én a dobogó legfelső fokára állhattam fel. Egy szép kis aranyérmet is kaptam a nyakamba, ami nálam is maradt.
- Majd jó lesz emlékbe. – gondoltam vidáman, mikor vége volt az ünnepségnek. – Na és, hol a jutalmam? – kérdeztem a fickót, aki felbérelt.
- Tessék, tessék! – nyújtott át egy köteg pénzt. – Ahogyan megegyeztünk, pontosan elszámolva, ahogyan az tőlem mindig várható! – húzta ki magát büszkén.
- Persze, ha maga mondja. – engedtem el a fülem mellett az egoista kijelentését, és zsebre vágtam a pénzt.
- Mondja csak fiatalember, nem gondolt még rá, hogy hivatásos versenyző legyen? – kérdezte teljesen komolyan, immáron magázva engem.
- Nem, és nem is fogok többet versenyezni. – fordítottam neki hátat, majd elsétáltam.
Még kiabált utánam egy ideig bizonyos ajánlatokat, de nem érdekeltek. Az igazat megvallva, nem láttam a sportágban kellő kihívást, ezért is nem maradtam.
- Azért… mindig tanul az ember. – jelent meg az arcomon egy fél mosoly, és máris vígan tervezgettem, hogy mire is fogom költeni a megérdemelt összeget.

A kvíz párbaj

Egy apró városka utcáin sétálgattam éppen, és nem voltam valami jó hangulatban. Erősen fújt a szél, és bár értettem a szélmágiához, mégis zavart, mivel szemből érkezett, így gátolta az előrehaladásomat. Ha ez még nem lett volna elég, egy papiros, hirtelen, a semmiből feltűnve az arcomba repült, ezáltal elvakítva engem.
- Hogy a fene vinné el! – bosszankodtam, miközben leszedtem az arcomról, de mikor már éppen eldobtam volna, hogy ismét a szél gondjaira bízzam, feltűnt, hogy nem egy közönséges papírdarab. Az egyik felére nyomtatva volt, méghozzá egy felhívás, melyet Fiore legális céhbe tartozó mágusaihoz intéztek:
„Minden női és férfi mágus figyelem!
Úgy érzed, hogy tájékozott vagy a világ és legfőképpen a mágia területén? Szeretsz szerepelni? Szeretsz másokat legyőzni, de nem szeretsz sérülést okozni, vagy szerezni? Akkor itt a helyed, ugyanis megrendezésre kerül Fiore elsőszámú kvíz versenye!” - állt tömören a cetlin.
- Hmm, ez talán még érdekes is lehet. – gondoltam, és nagy érdeklődéssel tartottam Magnoliába, mivel a plakát szerint ott kerül lebonyolításra a viadal.
Szerencsére még volt két napom az eseményig, így hát nyugodt tempóban mehettem célom felé. Bő másfél napba telt, mire odaértem, hiszen időnként meg-megálltam enni, vagy éppenséggel éjszakára aludni.
Az utcákon már nagy tömeg hömpölygött, bár ez nem feltétlen volt betudható a vetélkedőnek, mivel itt mindig zajlik az élet. Megkerestem a közelebbi célomat is, tehát az utcát és a házszámot, majd bekopogtattam az ajtón.
- Üdvözlöm! Miben segíthetek? – nyitott ajtót egy fiatal lány.
- Üdvözlöm kisasszony, emiatt a felkérés miatt jöttem. – válaszoltam neki, és a papír fecnit bemutatva pontosítottam az iménti megszólalásom.
- Á értem, fáradjon beljebb, még pont időben jött. – invitált a ház belsejébe, ahol már sok ember mászkált fel-alá, méghozzá igen türelmetlen tekintettel. – Kérem, foglaljon helyet! A főnököm hamarosan jön és leteszteli. – mondta, majd magamra hagyott.
- Letesztel?... Ezt meg mire véljem? – gondoltam kissé megütközve.
Nem várakoztattak meg nagyon, mindössze pár percig ültem ott magamban, mire végre megjött az említett főnök.
- Jó napot uram! A nevem Alexander Hegenfrost. Én vagyok a verseny főszervezője. – nyújtotta a kezét.
Én kezet fogtam vele, majd, mint Boregardként mutatkoztam be neki, elvégre nem lett volna értelme lelepleznem magam.
- Nos tehát, akkor rögtön a tárgyra is térnék. – mondta. – Mint azt tudja, ez egy kvíz verseny, ellenben a jelentkezőket már előzetesen megszortírozzuk kissé, mivel elég nagy a túljelentkezés. – magyarázta. – Nincs ez ellenére? – érdeklődött.
- Nem, dehogy. Megértem az indokot. – feleltem.
- Ennek örülök, akkor mindössze három kérdést tennék fel. – vett elő egy tollat meg egy papirost. – Az első: Mi annak a tíz mágusnak a neve, akiket a legerősebbeknek szoktak titulálni?
Rövid gondolkodás után máris rávágtam a választ:
- A tíz szent mágus.
- Helyes! – rikkantott fel örömtelin.
- Hát ez nem volt valami nehéz kérdés… - gondoltam némileg lehangoltan.
- Akkor hát jöjjön a második: Ki jelenleg a Quatro Cerberos céhmester?
- Goldmine. – vágtam rá erre is a helyes választ. – Még szerencse, hogy nem olyan régen olvastam. – gondoltam.
Olvastam, igen. Bármily meglepő, nem csak öldökölni szoktam, hanem szabadidőmben sokat olvastam is, tájékozódtam a régi dolgokról, meg hébe-hóba az újakról is, bár az ízlésem eléggé tematikus volt.
- És megint csak helyes! Már csak egy kicsi kérdés, és akkor a selejtező körön már túl is jutott. – biztatott. – Tehát, a harmadik: Melyik a Blue Pegasus egyik leghíresebb csapatának neve, melynek vezetője Ichiya Wanderlei Kotobuki.
El kellett ismernem, hogy ez már egy fogósabb kérdés volt, így hát össze kellett szednem minden információmat, amit csak tudtam, hogy megoldjam.
- The… The… The Trimens? – válaszoltam kissé bizonytalanul.
- És igen! Eltalálta! Üdvözlöm a versenyzők között. Készüljön fel, hamarosan kezdünk. – világosított fel, és már ment is tovább.
- Ez nem is volt olyan nehéz, bár az utolsó kérdés nem tartozott az egyszerű kategóriába. – elemeztem ki magamban a történteket.
Ahogyan a pasas is megmondta, rövidesen kezdődött a vetélkedő. Leültettek egy székre a színpad bal oldalán, majd fellebben a függöny, felkapcsolták a lámpákat, és kezdetét vette Fiore elsőszámú kvíz versenye!
- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit, a nevem Grothem Frecher, én leszek a mai este kvíz mestere. – mutatkozott be egy eléggé irritáló mentalitású fiatalember. – Akkor hát gyorsan ismertetem a szabályokat. Minden jó válasz egy pontot ér. Akinek a játék végén a legtöbb jó válasza lesz, az lesz a győztes. Ha valaki tudja a megfelelő dolgot, amit ki kellett találni, az az előtte lévő gombbal jelezze. Minden világos? – kérdezte meg költőien, majd folytatta is a monológját. – Akkor hát játékra fel! Az első kérdés: Ki híresült el azon a néven, hogy Szalamandra?
A kezem máris lenyomta a gombot, mivel tudtam a megfejtést. Én voltam a szerencsés, aki válaszolhatott, mivel a leggyorsabbnak sikerült lecsapnom.
- Natsu Dragneel.
- Helyes! Egy pont Boregard nevű játékosunknak.
Hosszú sorai jöttek még a kérdéseknek, váltogatott nehézséggel. Leginkább a gyorsaság döntött, de természetesen voltak olyan feladványok is, amiről fogalmam sem volt, hogy vajon mi lehet rá a helyes válasz.
Így hát csak pörögtek a kérdések, meg az idő is, és egy eléggé szoros verseny alakult ki köztem és egy hölgy között.
- Nos, a többi játékostól ezennel elbúcsúzunk, már csak a két, eddig legtöbb pontot szerző induló maradt játékban. Név szerint Boregard és Chatrina. Megkérdezhetem, hogy mit terveznek a nyereményből? – fordult először a lányhoz.
- Hát, én szeretnék egy pár új ruhát, meg cipőket, meg egy hét pihenést a…
- Jó ég, már megint egy ilyen kis plázacica. – gondoltam undorodva.
- És maga Boregard? – nézett rám.
- Befektetem. – válaszoltam nagyon tömören és titokzatosan. – Nem fogom az orrukra kötni, az csak az én dolgom. – gondoltam.
- Hát, jó, akkor menjünk tovább. A következőkben öt kérdést teszek fel. Aki ebből az ötből többet válaszol meg helyesen és persze gyorsabban, az lesz a nyertes. Kezdjük hát! Egyes kutatók szerint melyik évben tűntek el titokzatos módon a sárkányok Fiore területéről?
Forogtak az agytekervényeim, de egyszerűen sehogy sem jutott eszembe, pedig tudtam, hogy valahol már találkoztam ilyenekkel. Ekkor azonban hirtelen lenyomódott a riválisom gombja, és megmondta a válaszát:
- X777!
- Helyes a válasz! – kiáltott fel a játékvezető. – Egy null a kisasszonynak. A következő feladvány: Melyik sötét céh az, amelyiknek a tagjai a legtöbb pusztítást és kárt okozták az elmúlt évben a Mágia Tanács szerint?
Már nyomtam is a jelzőt és nyögtem a választ:
- A Grimmoire Heart!
- És ez is helyes! – kiabált megint a mikrofonba. - Jöjjön hát a következő! Hol fotózták a Heti Mágus legutóbbi címlapján levő képet?
- Erában! – válaszolta meg az ellenfelem.
- Tipikus, még jó, hogy az ilyen sületlenségeket jobban tudja. – morgolódtam.
- Akkor még két kérdés, az állás pedig kettő egy. Mi a Fairy Tali céh legerősebb mágiája, amit csak a mesterük, Makarov ismer a tagok közül?
Megint sikerült magamhoz ragadnom a válasz lehetőségét.
- Fairy Low! – feleltem.
Erre a kérdésre könnyedén tudtam a választ, hiszen nagyon hasonló volt a Grimmoire Low-hoz a mágia, így nem volt nehéz megjegyezni.
- Így tehát megint egál! Jöjjön hát a mindent eldöntő utolsó kérdés! Mint az sokan tudják, letartóztattak egy férfit a közelmúltban, aki tagja volt a mágustanácsnak, de tönkretette azt, valamit sok egyéb gaztett is a számlájára írható. Ki volt ez a személy?
Bár siettem a gombbal, de nem voltam elég gyors, így a hölgyike előbb lenyomta, mint én.
- Hogy az a… Ezt elcsesztem. – mérgelődtem, miközben kimondta a válaszát, így nem is hallottam, hogy mit mond, mindössze ennyit, hogy:
- És a válasz helytelen! A lehetőség most Boregard kezében van. Halljuk hát az ő válaszát!
Mivel meglepődtem kissé, így beletelt pár másodpercbe, míg összeszedtem magam, és kimondtam, hogy:
- Gerard Fernandes. – mondtam határozottan.
- Helyes a válasz! Megvan a mai este nyertese! – kiáltotta, a közönség pedig tapsolni kezdett.
- Na, mindjárt más a szitu. – mosolyodtam el, de csak nagyon halványan a megelégedéstől, no meg a kárörömtől is.
Még egy rövidke búcsúzás következett a nézőktől, meg némi ünneplés, aztán a függöny visszagördült, én pedig megint békében lehettem.
- Nagy mázlid volt seggfej! – vágta a fejemhez a kemény szavakat a kis pláza cica, mikor dühösen elrobogott.
- Milyen szép is a káröröm. – gondoltam, és elmosolyodtam, immáron egészen jól láthatóan.
- Áh, látom örül a győzelmének. – jött oda hozzám ismét a show házigazdája.
- Igen. – feleltem kurtán.
- Meg kell mondja, maga igen tájékozott, gratulálok a sikeréhez! – nyalizott nagy, fancsali vigyorral.
- Köszönöm. – mondtam, de alig bírtam megállni, hogy ki ne mutassam, hogy mennyire irritál a fazon.
Ezután megint az a férfi jött oda hozzám, aki a beugró kérdéseket tette fel nekem.
- Nos hát akkor nincs más hátra, mint kifizetni a nyereményét. – mondta.
- Erre vártam már mióta. – gondoltam elégedetten, hogy végre idáig jutottunk.
- Amint az a felhíváson is szerepelt, a jegyek bevételének és az egyéb, apró betűvel feltüntetett befolyó összegek mindenkori huszonöt százalékát kapja meg a nyertes.
- Jé, ilyen is volt rajta? – meresztettem szemeket, de nem szóltam egy mukkor sem.
- Parancsoljon, itt egy lista a pontos összegekről, ha gondolja, nyugodtan számolja át, és itt van a kimutatás is a pontos nyereményről. No meg persze a pénz is itt van. – vett elő papírokat és egy szép kövér kis csomagot.
Átvettem tőle mindent, majd átfutottam a pénzügyi egyenlegeket.
- A fene sem fog matekozni! – gondoltam, mivel agyilag már teljesen a nulla határán voltam, így csak átvettem a zsozsót, és szép csendben elhagytam a helyszínt, megelégedve mind a teljesítményemmel, mind pedig a jutalmazással.

A nagy vonatrablás

Egy furcsa felkérés érkezett hozzám, méghozzá személyre szólóan. Egy futár hozta, aki azt mondta, hogy a megbízói tudnak rólam, méghozzá egy bizonyos „tengerparti incidens” óta, ahol is megfelelőnek találták a képességeimet, hogy részt vegyek az akcióban.
- És mégis mikor volt ez az incidens, ahogy nevezted? – érdeklődtem a "postástól".
- Az lényegtelen úgy hiszem, inkább koncentráljunk a feladatra! – terelte a témát, én pedig egyet kellett, hogy értsek vele.
- Rendben van, halljuk a részleteket! – feleltem az iménti mondatára.
- Tehát, amennyiben elvállalja, én elvezetem egy vasútállomásra. Az ott egy privát vonal, mindössze egy vonat fog közlekedni rajta.
- Talán ki kell rabolnom a vonatot? – kérdeztem, mivel ennyire részletesen nem érdekelt a dolog.
- Éppen ellenkezőleg! – vágta rá az illető. – Meg kell védenie a rakományt az esetleges támadóktól és biztosítania kell, hogy a rakomány épen és sértetlenül odaér a rendeltetési helyére. – válaszolta.
- Megvédenem? – csodálkoztam el, hiszen ilyen munkákra jobbára legális céhek embereit hívják.
- Pontosan. Szóval vállalja? Ha igen, a helyszínen további információkkal is szolgálhatok.
- Legyen hát, benne vagyok. És te? Te is velem jössz Froozer? – kérdeztem a farkastól, aki ott feküdt mellettünk.
- Miért is ne, rám is rám fér már egy kis mozgás. – mondta, miközben felállt, és nyújtózott egyet.
- Akkor hát indulhatunk. – mondtam a kalauzunknak.
Mindössze néhány óra alatt elértük a mozdonyt, és a hozzá tartozó szerelvényeket. Nem voltak túl feltűnőek, átlagos személy és tehervagon volt mind.
- Erre! – vezetett minket az egyik kocsihoz, ahol már másik öt ember várakozott.
- Ezek meg kik lehetnek? – néztem rájuk kissé bizalmatlanul.
- Akkor ismertetném mindenkinek a pontos útitervet. – kért magának szót a pasas, aki idevezetett engem. – A vonatot a végállomásig kell kísérniük, de máshol nem is fog megállni. Az egész üres, leszámítva a középső tehervagont, ahol is a csomag van, melyet minden áron meg kell védeniük. A csomagot kinyitni szigorúan tilos! Van bármi kérdés?
- Nekem lenne. – szólt az egyik ott ácsorgó férfi. – Mégis milyen ellenfelekre vagy akadályokra kell készülnünk?
- Nos, ezt még mi sem tudjuk. De abban biztosak vagyunk, hogy nem lesz zökkenőmentes az út. – felelte a fazon, engem pedig kifejezetten zavart az a királyi többes, melyben beszélt. – De nem is fecséreljük tovább az időt, inkább induljunk is! Én a végállomáson fogok várni magukra. Sok sikert! – búcsúzott el, és egy mágikus járműbe beülve elhajtott.
- Na, ez is egy szép küldetésnek ígérkezik. – gondoltam kissé komoran, majd a többiekkel együtt felszálltam a vonatra.
A csapatban két női és négy férfi tagot számlált, engem is beleértve, no meg ott volt Froozer is. A masina lassan elkezdett gyorsulni és egy percen belül már süvített is mellettünk a táj. A kocsikban a gyári berendezésen kívül semmi nem volt, és bármelyikben szabadon járhattunk, még a csomagot tartalmazó vagyonban is, hiszen ha az ellenség bejut oda, valahogy nekünk is be kell majd menni. Mindössze a masiniszta tartózkodott a vonaton kicsiny csapatunkon kívül, így hát szerencsére nem sokat kellett beszélgetnem. Illetve, ezt gondoltam én.
- Az én nevem Valgar. – állt fel az egyik pasas.
Eléggé nagydarab volt, egy fejsze lógott a hátán, felső teste pedig meztelen volt, így látszottak a kidolgozott izmai is.
- Azt hiszem, hogy nem ártana, ha egy kissé csapatba szerveződnénk és megtudnánk egymásról ezt-azt. – folytatta.
- Na azt lesheted. – gondoltam.
Bár már sokat változtam a kezdeti „öljünk meg mindenkit, aki él és mozog” moráltól, de még most sem szívesen voltam közösségben, magamról pedig főleg nem szívesen beszéltem senkinek, tehát válasz helyett én csak felálltam, majd biccentettem Froozer-nek, hogy kövessen. Kimentem a vagonból és átsétáltam a szállítmányt tartalmazó kocsiba, ott leheveredtem és továbbra is szótlanul néztem magam elé.
- Nem lett volna jobb, ha meghallgatjuk, hogy ők mit tudnak, és csak utána jöttünk volna el? – érdeklődött Froozer.
- Meglehet, de őszintén szólva… engem nem igazán érdekel. Itt a rakomány, tehát ha megvédjük, akkor azt mindegy, hogy hogyan tesszük. – fejtettem ki a véleményem, majd becsuktam a szemem, és megpróbáltam aludni egy kicsit.
Közben a pajtim is leheveredett mellém, de ő sokkal éberebben figyelt, már ameddig én el nem aludtam, hiszen utána nem tudhatom, hogy mi következett. Egészen szépeket álmodtam, és már éppen az eddigi legjobb részhez közeledtem az álomvilágban, mikor is valaki galád módon felébresztett.
- Izé… haló! Ébren vagy? – kérdezte félénken egy női hang.
- Hála neked, most már igen. – válaszoltam morcosan, a szemem ki sem nyitva.
- Bocsi, nem akartalak felzavarni. – mentegetőzött.
- Hát… pedig sikerült. – jegyeztem meg.
- Csak azért jöttem, mert éppen szavazást szeretnénk tartani arról, hogy ki legyen a csapat vezére, és ehhez a te szavazatodat is szeretnénk kikérni. – folytatta félénken.
- Nem érdekel a dolog. Én nem fogok vezetni senkit, és követni sem, tehát nyugodtan kihagyhattok az egészből. – zsémbelődtem tovább. – Viszont, ha már felkeltettél, engesztelésül megmondhatnád, hogy nagyjából mennyit aludtam és mennyi van még vissza az útból? – kérdeztem, mivel furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
- Nem sokat, legfeljebb egy órát, de szerintem még annyit sem. Szóval még hosszú út vár ránk, éjfél előtt nem érünk oda a végállomásra. – felelte a lány, majd elköszönve elment.
- Lehettél volna egy kicsit kedvesebb is vele nem gondolod? – kérdezte némileg szemrehányóan Froozer.
- Hagyjál már te is! Különben meg mióta lettél ilyen kis érzékeny?
- Jól van na! Csak megjegyeztem. Már ez is baj? – kaffogott vissza.
Mivel az álom kiment a szememből, így hát felkeltem, és a mozdony irányába indultam el. Elérve a vezetőfülkét, bekopogtam. A masiniszta kikukucskált az ablakon, majd kinyitotta az ajtót.
- Mi a’ he? – kérdezte hetykén.
- Csak azt szeretném megtudni, hogy nagyjából mikorra érjük el az állomást.
- Há’ ezzel a sebességge’ legalább olyan tíz órát megyünk még. – mondta, s közben a szuvas fogai csak úgy villogtak, ami még engem is taszított, így hát el is mentem onnan.
- Jó ég, honnan szalajtották ezt a Jungel Jack-et? - méltatlankodtam.
És alig, hogy kiléptem az első vagonból, máris egy kiáltásra lettem figyelmes.
- Vajon mi történhetett? – gondoltam, és Froozerrel az oldalamon rohanni kezdtem a csomag irányába, hogy ellenőrizzem.
Eléggé kellemetlen lett volna, ha már ennyire az elején elbaltázunk valamit, de szerencsére minden a helyén volt, azonban aggasztó zajok hallatszottak a leghátsó kocsiból, ahol a csapat több tagja tartózkodott.
- Mégis mi a ménkő lehet ez? – filóztam.
Amint kinéztem a feléjük néző egyik ablakon, láttam, hogy nincsenek, azaz nem vagyunk egyedül, ugyanis különféle járművek tucatjai haladnak a vonat után, és emberek hada ugrál fel mindenfelől a szerelvényre.
- Na abból nem esztek barátocskáim! – mosolyodtam el kissé, és harcostársammal máris elindultam, hogy kivegyem a részem a csatából.
Szerencse volt, hogy én nem voltam ott a többiekkel, mivel akkor nem vehettem volna észre a cselt. Támadóink jobbára mágia képtelenek voltak, mindössze néhányuknak volt csekély mágikus ereje. Ellenben hatalmas számbeli fölényben voltak, így, amíg lefoglalták a társaim, addig egy kisebb csoportjuk a tetőn keresztül indult meg a középső kocsi felé. A Flight segítségével kireptettem magam és Froozert is az egyik vagon tetejére, így útjukat állva az ellenfeleknek.
- Hova-hova olyan sietősen? – kérdeztem a kardomat a kezembe véve. - A mocskok. Ezek olyanok, mint a sáskák. Jobb lesz, ha gyorsan kiirtom őket. - gondoltam
Már meg sem várva a kérésemet, familiáris barátom azonnal akcióba lendült, és a láncvillámmal két ellenfelet kiütött, másik kettőt pedig megsebzett.
- Szép volt! – dicsértem meg elismerően a pajtit.
A pillanatnyi meglepetés után azonnal támadásba lendültek a banda tagjai, akiknek maszk volt a szemük alatt. Olyanok voltak, mint a ninják, csak nekik nem volt annyi eszük, hogy lesből támadjanak, ehelyett frontálisan rontottak nekünk. Kezdtem kicsit úgy érezni, hogy a kezdeti aggodalmam hiábavaló volt.
- Jesszusom! Ezek a mai rablók már rabolni sem tudnak rendesen. – motyogtam, majd húsz halottat idézve rájuk hagytam a többit.
A csata az én részemről nem volt túl nehéz, mivel alig harminc ellenfelet kaptam, amiből Froozer is kiütött párat, így hát nagyjából tíz perc alatt végeztünk is. Néhányan holtan vagy eszméletlenül feküdtek a kocsi tetején, mások pedig vagy teljesen lezuhantak a vonatról, vagy beestek a két kocsi közötti átjáróra.
- Ezzel azt hiszem, hogy meg is volnánk. – mondtam derűsen, hogy ilyen könnyen ment minden.
- Nem voltak valami erősek. – jegyezte meg barátom, szinte szomorúan.
- Viszont nem értem, hogy ha csak ennyi volt az egész, akkor minek kellett ennyi embert felbérelniük. – tanakodtam, de nem sokáig kötött le ez a gondolat. – Gyere, nézzük meg, hogy mi a helyzet a többiekkel! – szóltam, és leugrottam az átjáróra. – Ezeket nem ártana majd lepucolni innét. – gondoltam az éppen ott fekvő három halottra.
Aztán végiggondoltam a dolgot, és rájöttem a megoldásra is. A csata során én is elvesztettem öt zombit, így hát ezt a hármat, mint utánpótlás el is tároltam a többi mellett, és így léptem be az utolsó kocsiba.
A helyből nem sok minden maradt. Minden összetörve, és mindenütt halottak hevertek. Az öt másik bérenc közül csak hárman voltak ott.
- Hol vannak a többiek? – kérdeztem nem túl nagy érdeklődést mutatva ki a hangomból.
- Leestek. Számukra már megjött a végállomás. – mondta egyikük.
Pont a vadember esett le a bárddal, meg a lány, aki felébresztett.
- Mennyi ellenség menekült el? – faggattam őket tovább.
- Miután látták, hogy legyőzted a különítményüket, elszelelt az összes. De még legalább annyian vannak, mint amennyit már legyőztünk. – válaszolta ezúttal az egyetlen megmaradt lány.
Tudomásul véve a dolgot megint csak szó nélkül otthagytam őket, és visszamentem a középső kocsi csomagjához. Minden érintetlen volt, odáig nem jutott el egyikük sem.
- Akkor a küldetés máris letudva. – nevettem el magam, és ismét aludni szerettem volna, de megint nem volt rá túl sok lehetőségem, mivel a fékek fülsiketítő csikorgása felkeltett. – Mi a manó? Már ott is lennénk? – furcsálltam a dolgot, és kinéztem a vagon egyik ablakán.
Sajnos nem úgy tűnt, hogy megérkeztünk. Egyhatalmas kőtorlasz zárta el az utunkat, és a vezetőnek muszáj volt fékeznie, ha nem akarta, hogy mind idd vesszünk a karambolban. A torlasznál pedig még nagyobb gondokat is felleltem, méghozzá a Mágia Tanács embereinek a képében.
- Mi a bánatot kereshetnek ezek itt? – mérgelődtem magamban, és azon töprengtem, hogy most vajon mi lesz, de a helyzet tőlem függetlenül is megoldódott.
Az egyik tagunk, egy kissé alacsony, köpcös, szemüveges fiú rohant végig a vagonon, melyben voltam, és a másik oldalán ki is ment.
- Hát ezt meg mi lelte? – néztem utána furcsán.
Bár már vagy egy perce csikorogtak a fékek, mégsem álltunk még meg teljesen, bár már közel voltunk hozzá. Azonban csodálkozásomra a zaj abbamaradt, és a vonat ismét gyorsulni kezdett, méghozzá egészen jó ütemben.
- Jó ég, ez meg akar minket ölni? – ámultam el, mivel esélytelen volt, hogy túléljünk egy ütközést azzal a kőtömeggel.
Én is a mozdonyhoz rohantam tehát, hogy megnézzem mi is folyik ott. A szemüveges alak már a masina tetején állt, és láthatóan koncentrált valamire. Beletelt némi időbe, míg megértettem, hogy mit is csinál, de onnantól már tetszett a dolog. A kölyök földmágus volt, és próbálta a köveket az erejével elmozdítani, ami láthatóan nem nagyon ment. Nem is csoda, hiszen közel egy szinten lehetett velem, a kövek eléggé nagyon voltak, mi meg egy robogó vonaton voltunk, bár most éppen inkább csak döcögött, hisz még nem gyorsult rendesen vissza.
- Tuti nem fog neki sikerülni. – gondoltam, és én is felpattantam a mozdony tetejére, ahol ő is állt. – Majd én megoldom! – mondtam neki ellentmondást nem tűrően és lehetőséget sem adtam neki arra, hogy netán tiltakozzon.
Még mielőtt bármit is mondhatott volna, bevetettem a Dark Cappriccio-t, amely száguldva ment a torlasz felé. Úgy tűnt, bár nem volt sas szemem, de amennyire ki tudtam venni, a Mágus Tanács emberei nem készültek ekkora… ellenállásra, nem védték ki a mágiámat, ami így majdnem tökéletes utat tört nekünk át a síneken. Azonban nem lett volna mindez elég, hiszen ha csak egy nagyobb kő is marad a szerelvény útjában, jó esély lett volna rá, hogy az kisiklik. A maradékról viszont gondoskodott a földmágusunk. Erejével ledobta a törmeléket, így már teljesen szabaddá vált az út előttünk.
- Szép csapatmunka! – mosolygott rám a fickó.
- Ne érts félre, csupán a feladat miatt dolgoztam össze veled, nem akarok barátkozni vagy ilyenek. – vetettem oda neki mogorván, és visszaugrottam a tetőről.
- Tényleg lehetnél néha kicsit kedvesebb is. – mormogta Froozer, aki odalent várt rám.
- Ugyan már. Fogd be! – mondtam egy szemernyi dühvel, mivel untam már, hogy folyton valamivel piszkál.
Én már szépen hátra dőltem volna, mint aki jól végezte dolgát, csakhogy még koránt sem volt vége a csomagszállításnak. Attól, hogy a vonat nem állt meg, a gárdisták nem adták fel, és amikor elrobogtunk, részben mágiával, részben pedig a környező nagyobb sziklák magasságát kihasználva megpróbáltak felugrálni a vonatra. Eléggé veszélyes mutatvány volt, azt még nekem is el kellett ismernem, de nem az én gondom volt. Páran lepotyogtak, de a többség sikeresen megkapaszkodott valamin.
Én mindeközben gyorsan abba a kocsiba mentem, ahol a láda volt, gondolván, hogy ha nem ezt akarják, akkor úgy is mindegy, ha meg ezt, akkor jobb helyem meg úgysem lehetne. Hogy a csapat többi tagja is így gondolkodott-e, vagy valami teljesen más hajtotta őket, nos azt nem tudhattam, de pillanatokon belül mindannyian, akik megmaradtunk, ott voltunk a vagonban.
- Én, Volger Martin, a Mágus Tanács ötödik századának parancsnoka ezennel felszólítok mindenkit a vonaton, hogy ne tanúsítsanak ellenállást! Ez hivatalos ügy. Amennyiben ellenszegülnek, a Tanács ellenségévé nyilváníttatnak és letartóztatjuk magukat! – kiabálta valami nagyokos az ajtó előtt.
- Na persze, mintha engednék is nekik. – gondoltam.
Az igazat megvallva úgy gondoltam, hogy nekem kell szembeszállni minddel, és a többiek megadják magukat, de nem. Némi csodálkozásomra senkinek sem esett nehezére a hivatallal szembe szállni, és ebből azt a következtetést vonhattam le, hogy vagy ők is illegális mágusok, vagy nagyon hülyék és ezután lesznek azok.
- Jöjjenek ki feltartott kézzel, különben behatolunk! – kiabálta megint a főkolompos.
- Eleget beszélt már, inkább üssük ki. – mondtam halkan, és ismét eléggé gyorsan meg tudtam oldani a dolgot, bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a varázserővel sem nagyon spóroltam, így hát már kezdett fogyni.
Megint eljött az ideje a Dark Cappriccio-nak. A hang irányába lőttem vele. Átszakítottam az ajtót, és jó eséllyel a nagyszájú pasast is, de nem ez volt a végső célom. Amint az ajtón áttörtem, a Master Manipulate segítségével lefelé irányítottam a támadásomat, így összetörve az illesztékeket, melyek a szerelvény hátrébb levő részeit a mi kocsinkhoz kapcsolták. Páran felismerték a helyzetet, és megpróbáltak átugrani még az előtt, hogy a részek nagyon különváltak volna. Öt jómadárnak sikerült, ketten pedig leestek a sínek közé, ott meg vagy ledarálták őket a kerekek, vagy szerencséjük volt és csak kicsit összetörték magukat, amíg átment felettük a kocsi tömeg. Az állás sokat javult a mi oldalunkra, mert azt az ötöt leszámítva, akik előttünk voltak, mindössze páran érkeztek meg előrébb, mint amit leválasztottam. Ezúttal sem kommunikáltam a többiekkel, csak Froozerrel:
- Én elintézem a hátrébb lévő részeket, az itteni dolgokat rád bízom!
- Oké! – bólintott, én pedig a még ép ajtón kirohanva máris ellenfelekbe ütköztem, akik szemmel láthatóan nem repestek az örömtől, hogy nem adtam meg magam, ahogyan kérték, no meg, hogy megöltem a parancsnokukat.
Első hullámban egy tűzlabda érkezett, melyet a már jól megszokott Storm Wall varázslatommal védtem ki, majd azonnal megidéztem a hullaseregemet, hogy kicsit támogassanak. Eléggé hosszúra nyúlt a harc. Magam sem értettem ugyan, hogy ha a Mágiatanácshoz tartoznak, akkor hogy lehet, hogy a mágikus erejük ennyire gyenge, de inkább örültem a helyzetnek. Mindössze pár mágiát tudtak hasznosítani, majd el is fogyott az erejük. Bár némileg tizedelték a soraimat, nem okoztak kritikus veszteséget, így hát nem kellett végül saját magamnak is személyesen beleavatkoznom a küzdelem menetébe. Sorban hullottak el a harcosok, és miután a másik fertályon végeztek, a többiek is beszálltak az oldalamon a küzdelembe. A kezdetekkor is mindössze tizenegy fős társaság eddigre már hat fősre csökkent, mivel három leesett a vonatról, kettő pedig elesett a harcban. Miután megérkeztek a többiek, tényleg semmi kétség sem volt afelől, hogy melyik oldal fogy nyerni, bár számomra ez már a csata kezdete óta világos volt. Gyorsan lepucoltuk tehát a placcot, és mindössze tizenhat hullát vesztettem el az egész folyamán, tehát még mindig volt egy kisebb csapásmérő erőm.
- Különös, hogy ilyen gyengék voltak. Akivel eddig a tanács környezetéből találkoztam, mind eléggé erősnek tűnt. – tanakodtam, de inkább örültem neki, mint sem bánkódtam volna miatta.
Az út nagy részét már megtettük, mindössze pár órára voltunk már a céltól. A leválasztott kocsikkal ugyan nagyobb feltűnést keltettünk a mellettünk elsuhanó állomásokon, de nem nagyon törődtünk vele, illetve én nem. Több incidens már nem volt, így volt némi időnk arra is, hogy fújjunk egyet. Aztán késő estére végül befutottunk a végállomásra, hol már egy nagyobb csapat fekete ruhás fickó várt ránk.
- Hol a vonat többi része? – kérdezte elsőnek egyikük.
- Volt némi gondunk, és így tudtuk megoldani. – válaszolta mögülem az egyik „társam”.
- No mindegy, a csomag épségben van? – váltott témát.
- Természetesen. – szólaltam meg most én.
Szavaim hitelességét alátámasztva kihozták a ládát.
- Nagyszerű! – dörzsölgette a kezét a hapsi. – Akkor már nincs is már hátra, mint hogy átvegyék a fizetségüket. – folytatta.
Azon azért csodálkoztam, hogy a másik kettő felbérelt mágus felől egy szót sem szólt, de nem az én bajom volt. Teljesen egyet kellett értenem vele, és meg kellett hagyni, hogy megadta a módját is a pénzosztásnak. A mögötte álló emberek mindnyájunkhoz egyesével mentek oda, és egy-egy aktatáskát nyújtottak át, melyben kisebb illetve nagyobb címletekben.
- Na, ezt már szeretem! – gondoltam elismerően.
- Ja, és még valami! – jutott az eszébe valami a bérlőnek. – Ugye senki sem nyitotta ki a ládát? – nézett ránk felettébb szúrós tekintettel.
- Nem, a láda teljesen érintetlen. – válaszolt erre a kérdésre egy harmadik csapattag.
- Helyes! Akkor hát a további viszont látásra. – biccentett nekünk, majd az embereivel együtt, no meg a ládával elhagyták a helyszínt.

Spoiler:

Furcsamód manapság a Tanács embereit minden jött-ment alak elveri még annak ellenére is hogy kezdô kis tökmag. Valamiért ez nekem nagyon nem akar tetszeni... Persze lehet hantázni hogy az nem is úgy volt hanem amúgy és a Pisti haver SSJ-be vágta magát. Ám mindez engem nem tud meghatni. ATanács sem azzal a barna bigyóval gurít. Mivel nem találtam egetrengetô hibát ezért még most utóljára nem hajítom vissza a munkádat. Jutalmad: 1.200.000 Gyémánt

Guildwar – A győztes mindent visz!

A mindennapjaim kezdtek visszatérni a megszokott, unalmas kerékvágásukba. Már túl voltam egy pár dolgon, és már kipihentem magam annyira, hogy ne akarjam lógatni a lában tovább.
- Gyerünk Froozer, elmegyünk melózni! – keltettem fel a farkast is, aki éppen a lábam mellett aludt az ágyon.
- Mi? Ilyenkor? – nézett fel rám álmos tekintettel.
- Igen. Már lassan kezdek begolyózni, hogy mindig csak itt bent kuksolok a léghajóban. Kell végre egy kis pörgés. – mondtam komolyan.
- Oké, akkor jó szórakozást. – mondta, és visszadőlt az ágyra.
- Ne csináld már te hétalvó! – nyavalyogtam. – Komolyan cserben akarsz hagyni?
- Akkor legalább még tíz percet hadd szundítsak! – kérlelt.
- Legyen, addig én keresek egy megbízást. – mondtam kissé azért morcosan, de végül ráhagyva a dolgot.
Kimentem a szobából, egyenesen a küldetések falához, de hosszas kutakodás után sem leltem egyetlen egy kedvemre való felhívást sem.
- Hé haver, menj arrébb egy kicsit, hadd tegyem ezt fel ide. – szólított meg hátulról valaki.
Hátrafordultam, és egy nagydarab, furcsa kinézetű, tetovált fickót láttam ott. A haja kócos volt, és majdhogynem csimbókokban lógott. A kabátja szakadozott, a nadrágján pedig több volt a folt, mint az eredeti anyag, már ha volt egyáltalán eredeti még abban a kavalkádban. Nem igazán örültem neki, hogy valaki csak így simán arrébb tessékel, de ez voltaképpen azt jelentette, hogy közzé akar tenni egy munkát, ez pedig épp kapóra jött nekem.
- Ki tudja, lehet, hogy még a végén valami jó megbízásra akadok. – gondoltam, és helyet adtam neki.
Feltűzte a papírt a táblára, majd el is ment. Én elolvastam a felhívást, és örömmel állapítottam meg, hogy az összes eddigi közül ez a legkecsegtetőbb.
Visszasiettem Froozerhez, aki még mindig a szobában volt, bár a kérésemnek megfelelően már felkelt.
- Nézd csak, milyen jó kis feladatot találtam. – újságoltam neki felvillanyozva.
- Hadd lássam! – kérte el a papírt.
Már egy ideje tanítottam olvasni, így ki tudta venni, hogy mi is áll ott, még akkor is, ha nem volt tökéletes a tudása.
- Ez most komoly? – nézett rám értetlenül.
- Nagyon úgy tűnik. – válaszoltam.
A felhívás ugyanis nem egy szokványos munkáról szólt. Nem kellett senkit levadászni, nem kellett semmit megvédeni, de még csak lopni vagy betörni sem. A felhívás egyenesen egy háborúról szólt:
„Minden harcolni vágyó mágusnak!

Aki úgy érzi, hogy a hasznára válhat ügyünknek, és nem fél bemocskolni a kezét, azt busás jutalom ellenében várjuk sorainkba. A Frengol céh hadat üzent nekünk. Ha valaki erősítené sorainkat, a kellő jutalma nem marad el győzelmünk esetén.

Frank Albar, céhmester.”
A papíron mindössze egyetlen cím volt csak feltüntetve még a fentieken kívül.
- Ne is vesztegessük tovább az időnket, inkább induljunk! – mondtam, és felkaptam a cuccom.
Gyorsan meg is érkeztem a helyszínre, melyet a papír jelölt, de a várakozásaimmal ellentétben semmilyen hadi tábort vagy hasonlót nem láttam, csupán egy kis házikó állt ott. Látva, hogy „vendég” érkezett, egy apró, öreg apóka jött ki az ajtón, és vizslató tekintetét rögtön rám vetette, anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna.
- Hm… hm… - hümmögetett, miközben az állát vakargatta. – Maga csak nem arra ja csetapatéra gyütt amit ezek a kölkök rendeztek nekem itten? – kérdezte eléggé erő tájszólással.
- De. – feleltem, bár nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán jól értettem-e a kérdést.
- Akkó még pon idejébe gyütt, me’ mingyá kezdetét is foggya venni a dolog. – hümmögetett közben.
- És mondja csak uram, hol is lesz pontosan ez a… csetepaté? – érdeklődtem, mivel nem hittem volna, hogy csak a hátsó kertbe kell átruccannom egy csatára.
- Há’ az ottan lesz az erdűbe. – mutatott a hátam mögé.
A házzal szemben egy kisebb tisztás volt, melynek a túloldalán erdő kezdődött, méghozzá hatalmas, ránézésre több száz éves fákkal. Minden további szócséplés nélkül elindultam a fák irányába, és keresni kezdtem a harcoló feleket.
- Nem kellett volna megköszönni neki az útbaigazítást? – korholt Froozer.
- Jaj, szállj már le erről a "jópofizós" viselkedésről. - morogtam, és csak tovább mentem.
Nem telt bele sok idő, és máris elnyelt minket az erdő, majd néhány percnyi séta után az egyik bokorból zörej hallatszott, és egy férfi lépett ki belőle fegyverrel a kezében.
- Barát vagy ellenség? – kérdezte.
- Az attól függ. – mondtam. – Ezért jöttem. – nyúltam a zsebembe, de nem tudtam elővenni a papírt, mert fenyegetve érezte magát a fickó, és lőtt egyet a puskájával.
Persze engem egy egyszerű puskával nem lehetett leteríteni, és mivel szerencsémre pont egy nagy és göcsörtös fa árnyékán álltam, már nem volt kérdés számomra, hogy mi jön. A Shadowstep-pel könnyedén oda „ugrottam” közvetlenül él, és előhúztam a lapot.
- Szóval ezért jöttem. – folytattam, mint ha mi sem történt volna.
Bár kissé rémülten, de a fazon felfogta, hogy mi is történt, vagy legalábbis azt, hogy mi van a papírra írva, és a következőkkel folytatta:
- Ez esetben a legjobb helyen jársz barátom. Kövess! – mondta.
Természetesen a partnerem is velünk jött, így hármasban értük el a táborukat.
- Főnök, hoztam még egyet! – kiáltotta, mire egy nagydarab férfi jött elém, méretes izmokkal.
- Te is a megbízásra jöttél? – kérdezte.
- Igen. – válaszoltam kurtán.
- Melyik céhből?
- Grimmoire Heart. – feleltem ezúttal kivételesen teljesen őszintén.
- Azokat szeretem. Ők nem félnek bemocskolni a kezüket! – mondta elégedetten vigyorogva. – Üdvözöllek a köreinkben, a nevem Frank Albar, én vagyok ennek a szedett-vedett céhnek a mestere. Bár az igazat megvallva alig a háromnegyedük konyít a mágiához, ezért is kellenek nekünk megbízható zsoldosok. – magyarázta.
- Egek ura, milyen egy balfék ez? Kifecseg minden belső titkot, ráadásul azt képzeli, hogy vannak megbízható zsoldosok. - nevettem magamban.
Gyorsan elmagyarázta a főbb tudnivalókat, mint például azt, hogy hány emberük van, az ellenség mennyire erős, hányan vannak stb. Majd rátért arra a részre is, ami engem már kezdetektől fogva érdekelt: a jutalomra.
- Tehát, a jutalmad pedig nem fog elmaradni, már amennyiben győzünk. – mondta. – Ha levernek minket, nem tejesítetted a megbízást, és nem kapsz semmit, ha nyerünk, akkor meg a zsákmányból mindenki bőven megkapja majd a részét. – magyarázta tovább.
El kellett ismernem, hogy egészen korrekt ajánlatot tett, így hát belementem, noha az elhangzott arányok nem sok jóval kecsegtettek. Ellenfeleink túlerőben voltak a mágia tekintetében, ráadásul még létszámban is felülmúltak minket.
- Látom pont a legjobb észre futottam be. Egy lelkes bérgyilkos áll szolgálatára, Uram! – toppant be egy újabb jövevény, aki mélyen meg is hajolt előttünk.
- Ez meg ki lehet? – tanakodtam.
- Nagyszerű, még egy jelentkező! Minél több, annál jobb. - dörzsölte a tenyerét a megbízónk. - Nos, nekem még más teendőim is vannak, de hamarosan indulunk, és ellátjuk a bajukat. Addig is érezzétek otthon magatokat! - mondta, majd elviharzott valahová a fák között.
- Nagyszerű. – morogtam magamban, de nem mozdultam, és még Froozerhez sem szóltam.
- Látom mindkettőnket vonz a gyilkolás utáni vágy. Vagy anyagi okokból vagy itt? – törte meg a csendet a másik bérenc.
- Is-is. - válaszoltam röviden, mire a farkasom megköszörülte a torkát. - Mi van már megint? - mordultam rá.
- Semmi, semmi. - tette az ártatlant az ordas.
- Honnan jöttél? - kérdeztem meg kelletlenül, mivel tudtam, hogy mi is jár a társam fejében, tekintve, hogy már egy jó ideje a kedvességgel nyaggat.
- A léghajóról, pont mint te. Biztos vagyok benne, hogy már láttál engem. De ha mégse, akkor azt elismerésnek veszem. – válaszolta.
- Tehát ő is Grimmoire Heart tag. – vontam le a következtetést. - Bocsi, de fogalmam sincs, hogy ki vagy. - nyögtem ki pár pillanat gondolkodás után.
- Ez esetben ezt hagyjuk is ennyiben. Elég azt tudnotok, hogy megbízhattok bennem. A másik fickóban, hááát… érte nem vállalok felelősséget. – folytatta.
- Másik fickó? – adtam hangot az értetlenségemnek.
- Démonmágus vagyok, egyebek mellett. – válaszolta.
- Ja, így már értem. - biggyesztettem le közben az első ajkamat. - Hát, bár nem bízom meg teljesen a saját képességeimben, úgy tippelem, hogy kettőnk közül úgy is én kerülnék ki győztesen. - mondtam viccelődve.
Közben a főnökünk visszajött, és utasított mindenkit az indulásra. Így hát felkerekedtünk, és az erdő belseje felé nyomultunk előre. Alig fél órás menetelést követően előttünk egy hangos és éles kiáltást lehetett hallani, olyan volt, mint egy harci üvöltés.
- Ők azok! Adjunk nekik! – kiáltotta el magát a vezérünk, és futva nekiiramodik.
Jobb híján én is nekiindultam, viszont pár méter megtétele után a fák egyre ritkultak, míg végül ki nem értünk a nyílt terepre, ahol már vártak minket. Az arányok helytállóak voltak, valóban többen voltak, ránézésre mintegy háromszázan.
- Nézzük csak, mennyire lehetnek erősek? – elmélkedtem futás közben, de nem volt időm sokat gondolkodni.
Puskalövések dördültek mindenfelé, és néhányan máris holtan estek össze. Belevágtam hát, és egy három fős csoporttal vettem fel a harcot. A Rise of Dead mágiával máris magamhoz hívtam tíz élőholtat, így a számbeli fölényük máris ellenük fordult. Nem nagyon lepte meg a dolog őket, mondhatni, ugyan úgy nyomultak tovább, bár egyikük lőtt egyet, mire a zombijaim egyike, akit a találat ért, megtorpant, majd loholt tovább.
- Ez nem ilyen könnyű! – gondoltam szinte nevetve, majd végre elértük egymást.
Egyik ellenfelem a puskáját elhajítva egy kardot vett elő, mellyel felvette a versenyt két élőhalottammal. Őket egymásra is hagytam, hadd foglalják le egymást, és a másik két ellenfél után néztem. Egyikük fegyvereket idézett a kezébe, ebből leszűrtem, hogy fegyvermágussal van dolgom, míg a másik a számomra már olyan jól ismert sötétség mágiával rukkolt elő, méghozzá egy Dark Blast formájában.
- Tehát nem valami erősek. – állapítottam meg a felhasznált mágikus erőből, és rövid úton rendeztem is őket.
Az elsőt, a fegyverhasználót közvetlen közelről lőttem le a Bone Teeth-fel, míg a sötét mágus utána pár pillanattal a Dark Delete mágiámtól kapott egy jókor löketett, így egyikük holtan, míg másikuk élve, de eszméletlenül esett el előttem. Froozer sem tétlenkedett, a Chain Lightning-gal ő is kiütött két másik fickót, még egyet pedig alaposan legyengített.
- Ez kész időpazarlás. – gondoltam, de mivel a feladat adott volt már egy ideje, így hát győznöm kellett, akár kihívás volt, akár nem.
Eléggé vegyes volt a felhozatal. Fekete mágusok, fegyver és elemi mágiát használók, no meg pár alakváltó is akadt köztük, de mind meglehetősen gyengécskék voltak, akár csak a mi szövetségeseink is. Bár gyengék voltak mind, sokan voltak, és ez megnehezítette a dolgot. Legalább tíz mágust és vagy egy tucat mágiára képtelen harcost intéztem el, és a farkas társam is vagy tíz ellenfelet kiütött, mire látni lehetett, hogy jól állunk. Mindkét oldalon hullottak az ellenfelek, és már csak néhányan voltak talpon a vidéken, köztük a démonmágus céhtársam is, akit megleltem a felfordulást követően.
A mi főnökünk pedig szintén kiemelkedő teljesítményt nyújtott, éreztem, hogy ő a legerősebb a mezőnyben, bár az ellenfél mestere sem volt kutya. Ők egymás ellen harcoltak, valamint az ellenségünk oldalán másik két mágus is helyet kapott, de már mind a négyükön mutatkoztak a fáradtság jelei, akár csak rajtam.
Viszont nem hezitáltam, és nekivetettem magam a másik fél támogatójának, a bal oldali mágusnak, miközben láttam, hogy a céhtársam szintén akcióba lép, méghozzá a jobb oldali emberkét veszi kezelésbe. A varázserőm több mint a felét felhasználtam már, így észnél kellett lennem, hogy nyerhessek.
- Nem győzhettek le minket! – kiáltotta a másik oldal embere, majd a pengéink összeértek, ugyanis ő is egy karddal próbálkozott.
- Valóban? Én azért mégis megpróbálnám! – izzottak fel a szemeim. – Froozer! – kiáltottam, miközben gyorsan hátra ugrottam.
Parancsomra egy villámlabda repült a másik férfira, de kivédte, méghozzá a Dark Barrier-t bevetve.
- Próbálkozni lehet, te vesztes! – kaptam még egyet szóban, majd egy Dark Delete repült felém.
- Én sem vagyok már kezdő! – vágtam vissza, és a Storm Wall-lal hárítottam a csapást. – Mintha csak magammal harcolnék. –villant át a fejemen a gondolat, ami mókásnak bizonyult.
Majd meglepetésemre egy Dark Capriccio száguldása szakította félbe az elmélkedésemet, amellyel baj is lett volna, ha nincs a birtokomban a Shadowstep, mellyel „elugorhattam” a mágia útjából. A nagy szerencsém az volt, hogy egy, a földbe állt kard árnyékot vetett, amit kiindulási pontnak használhattam fel, és az ellenfelem mögött jó tizenöt méterre volt egy bokor, aminek az árnyéka tökéletes érkezést biztosított nekem. Ekkor újabb problémák következtek, ugyanis nem csak a Dark Capriccio, hanem a hozzá tartozó Master Manipulate is a birtokában volt a manusnak, akárcsak nekem.
- Játszani szeretnél? Akkor lássuk, hogy melyikünk is az erősebb! – gondoltam feltüzelve, és én is létrehoztam egy sötétség örvényt, amit az övé ellenfordítottam. – Az győz, aki tovább bírja. – vontam le a következtetést az ütközés pillanatában.
A két sugár egymásnak feszült, a varázserőm pedig folyamatosan fogyott a lepergő másodpercek alatt. Végül eldőlt, hogy én fogok nyerni, ugyanis az ellenfelem Capriccio-ja szertefoszlott, az enyém pedig a felső testét darabokra szaggatva suhant tova, majd oszlott el, miután már nem tápláltam tovább.
- A mindenit! Sok erőmet felemésztette a fazon. – gondoltam, hiszen már alig maradt némi erőm az iménti heves csapások után.
Körbepillantottam, és szinte már csak a két harcoló mester voltak harcképesek az egész tisztáson. Mindenhol máshol halottak és sebesültek feküdtek. A két nagyágyú a legkülönfélébb elemekkel vívott párharcot egymással. Volt ott szél, víz, tűz, no meg némi föld mágia is, de már mindketten az erejük végéhez közeledtek, mondhatni már-már farkasszem nézéssel szándékoztak eldönteni, hogy ki kerüljön ki győztesen az ütközetből. Közben felleltem a céhtársamat, akit kerestem is, hogy befejezzük végre a harcokat.
- Na, látom te is végeztél. – szólítottam meg, mikor odaértem hozzá, hiszen ő is éppen akkor győzte le legutolsó ellenfelét. - Nyomás és rúgjuk szét a seggét annak a fickónak, aztán hadd menjünk végre a lével. - böktem fejemmel a másik céhmesterre.
- Ahogy óhajtod. - mondta, miközben lazán a földre hajította a törött kardjának a darabjait. - Reméljük nem túl vastag bőre. – rántott elő egy tőrt.
- Bőre? Mit gondol ez, hogy rinocéroszra vadászunk? – gondoltam értetlenkedve, de végül nem mondtam ki hangosan. - Inkább reméljük, hogy már nincs túl sok ereje, mert én kezdek kifogyni. - jegyeztem meg kissé kelletlenül. - Van egy ötletem, viszont, ha nem jön be, akkor bajban leszünk. - mosolyodtam el kényszeresen, mint egy őrült. - Te megtámadod szemből, én pedig a háta mögé kerülök, és elkapom. De már csak egy támadásra van elég erőm.
- Ezzel? – mutatott a kicsiny tőrjére. - Talán halálra röhögi magát. De legyen. – felelte.
- Kérsz egy dárdás? Annyira még futja az erőmből. – ajánlottam fel neki a lehetőséget.
- Megköszönném. – biccentett, mire én teremtettem egy Dead Spike-ot, amit át is adtam neki.
- Akkor szorítsd hátra addig az árnyékig. - mutattam előre egy vastag fa irányába. - A többit onnan már intézem. – mondtam.
- Meglesz. Egyébként meg tetszik a stílusod. - mondta a dárdára nézve.
- Köszi. De inkább húzzunk bele, még mielőtt rosszul sülnének el a dolgok. – sürgettem tovább, amire végre el is indult.
A mi megbízónk még csak nem is tiltakozott az ellen, hogy belepofátlankodunk a csatájába, sőt, inkább kíváncsian és érdeklődően figyelte, hogy mi fog kisülni az egészből.
Meg kellett hagyni, becsülettel végezte a dolgát a démonmágus barátunk, és gyorsabb ütemben szorította vissza az ellenfél mesterét, mint ahogyan azt vártam. Bejöttek a számításaim, amit nem is volt nehéz kikövetkeztetni, név szerint, hogy már szinte nulla a varázsereje, akárcsak nekünk. Egy-két percnyi nyomulást követően pedig elérték az árnyékot, amire vártam. Ismét a Shadowstep-é volt a főszerep, és átlépve az árnyvilágba a fa által vetett sötétségből kiléptem, majd egy villanás alatt máris a mellkasából lyukadt ki a pengém, melyet a jobb lapockája tájékán küldtem bele hátulról. Nagy valószínűséggel átszúrta a szívét is út közben a fekete pengém, mivel szinte abban a másodpercben, ahogy kiért a testéből, meg is halt.
- És ezzel vége is. – gondoltam elégedetten, és nyugtáztam, hogy egy nagyon minimális varázserőm még maradt is.
- Hufff... hafff… kösz. – szuszogta a céhtársam. - Már nem bírtam volna sokáig. – tette hozzá. - Ezt megtarthatom? - kérdezett rá végül a dárda sorsára, felmutatva azt.
- Persze, szuvenír. - röhögtem fel.
Kapott mindenki egy rövid pihenőt, melyet én is kihasználtam, és lerogytam a földre. Odajött Froozer is, és megnyugodva szemléltem meg, hogy nem történt semmi baja, ahogyan nekem semmi, ami azért eléggé csodának mondható, tekintve, hogy egy kisebb méretű háborút végig küzdöttünk, még akkor is, ha csak csapnivalóan gyenge ellenfelekkel kellett is elbánnunk.
Kicsivel később odajött hozzánk a főnökünk is, és megdicsért minket.
- Gratulálok, szép munka volt! – mondta lihegve. - A fizetséget hamarosan megkapjátok, de előbb még rendeznünk kell a sorainkat. – folytatta.
Néhány órára még valóban szükség volt, hogy minden sebesültet begyűjtsenek, és a halottakat, amiből meglepően kevés volt, legalábbis nekem, összerendezzék. Miután ezzel kész voltak, akkor következett a pénzosztás, amit a rivális céh kasszájából fizettek, hiszen az volt a zsákmány, amiről a megbízás elején beszéltünk. Zsebre téve a megígért pénzösszeget, megelégedve távoztam is volna, ha nem tart fel a szuveníres:
- Szóval, kedves céhtársam, lenne egy fontos kérdésem. – állt elém.
- Ez meg mit akarhat? – méregettem.
- Te hogyan szoktál visszajutni a léghajóra? – tette fel a kérdését.
- Vannak módszereim rá... miért? - kérdeztem vissza a nem túl sokat mondó választ követően.
- Nos mert én, fogalmazzunk úgy, csak idővel szoktam.
- Idővel? – faggattam tovább, mivel a fejemben lévő sötétség, amely azon a téren uralkodott, hogy mit akar, csak egyre mélyebb lett.
- Türelmesen várok míg leszáll. – felelte.
- Egek, ez most komoly? – morfondíroztam.
- Biztos ez az egyik oka, hogy eddig nem láttál. – folytatta.
- Na, azt kötve hiszem. – kétkedtem magamban. - Egye fene, most az egyszer akkor kisegítelek. - nevettem fel hangosan. - Gyere velem és feljuttatlak. – zártam le a kérdést a részemről.