Rohandar Blacksteel

Jé, egy polip!

- Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte Froozer, mikor megmutatta az általa talált felhívást.
- Hát… nem is tudom, annyira nem hangzik rosszul, de tudtommal te tengeri beteg vagy nem? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Igazság szerint én úgy gondoltam, hogy csak te mennél. – vallotta be kissé félénken.
- És te addig mit csinálnál? – faggattam.
- Én addig itt maradnék és elintéznék ezt-azt.
- Ezt-azt mi? – néztem rá szúrós tekintettel.
- Jaj ne faggass már annyit! Nem tartozik rád! – fakadt ki néhány másodperc múlva, mivel láthatóan feszélyezte a nézésem.
- Hát jól van, de ha visszajöttem, akkor beszámolsz nekem arról, hogy miben is ügyködsz. – hagytam helyben az álláspontját, és felkeltem a székről, melyen eddig ültem.
A felhívás papírját a zsebembe csúsztattam, magamhoz vettem a mágikus botomat meg a kardomat, majd elhagytam a szobámat. Utam egy kis halászfaluba vezetett, néhány mérföldnyire Hargeontól. A kikötőben mindössze csónakok egyensúlyoztak a hullámzásban, valamint egy, nem túl nagy halászhajó hánykódott még az egyik dokknál. Ránézésre már legalább harminc éves lehetett, itt-ott vastag kagyló és moszatréteg fedte már. Olyan volt, mintha már évek óta nem használná senki, és már csak arra a sorsra várna, hogy a tenger egy erősebb hulláma végleg meggyengítse a korhadozó deszkák finom együttesét, és a habok örökre elnyeljék.
Összefoglalva pedig szánalmasan kicsiny és szegény helynek tűnt az egész, nem is értettem, hogy miért is vagyok itt.
- Biztos, hogy ide szól a megbízás? – kutattam elő a cetlit a zsebemből, de hamar megbizonyosodhattam róla, hogy itt nincs tévedés, valóban ide kell jönnöm.
Nem volt hát más hátra, mit hogy a pontosabb címet is felkutassam. Elsőnek azt gondoltam, hogy valamilyen kocsma vagy fogadó lehet a kérdéses „Sellő”, de tévedtem. Rövid kérdezősködés után felvilágosítottak, hogy a Sellő bizony egy hajó, méghozzá a kikötő igazi monstruma, az egyetlen halászladiknál nagyobb hajó, amelyet láttam.
- De aztán kösse fel a gatyáját uram, ha annak a hajónak a kapitányával van valami dolga! Tudja… - hajolt közelebb. – Nincs ki mind a négy kereke, de ha engem kérdez, akkor egy sincs neki. – mondta bizalmasan a halászok egyiket.
- Ez egyre jobb és jobb lesz. – morgolódtam magamban. – Megállj Froo, csak érjek haza! Olyat kapsz te még ezért! – terveztem már előre a fenyítést, de eltökéltem, hogy már csak azért is megmutatom neki, hogy még egy ilyen, látszólag lehetetlen és idióta helyzetet is képes vagyok kezelni.
No meg aztán, nem ez lett volna az első munkám, amikor nem teljesen normális emberekkel kellett együttműködnöm, sőt, nekik dolgoznom. Visszagondoltam a régebbi időkre, amikor fel kellett kutatnom a gyűrűt a flúgos úrnak. Aztán gyorsan ki is vertem a fejemből, amikor eszembe jutott a feleség, hiszen a rossz emlékeket senki sem szereti.
Szóval, túltéve magam a gondok egy részén, elsétáltam a kérdéses hajóhoz, és hangosan beköszöntem a fedélzetre:
- Ahoy! A Sellő kapitányát keresem!
Először nem volt semmi válasz, aztán végül valaki mégis előbotorkált az első fedélzetről. Egy nagyjából az ötvenes éveinek a közepén járó , ősz hajó és szakállú emberke jött elő, aki nem lehetett magasabb százhatvan centinél. Az orra jóval nagyobb volt az átlagnál, és látszott rajta, hogy bizony nem veti meg az alkoholt, mivel olyan borvirágok voltak rajta, amilyet nem sűrűn lát az ember.
- Mi kőne, ha vóna te szárazföldi? – kérdezte mogorván, de valahogy már kezdtem megszokni, hogy a tengerészek nem túl barátságosak.
- Ha minden igaz, maga terjesztetett el egy felkérést, méghozzá ezt itt. – mutattam meg neki a plakátot.
- Há végre, hogy valaki bevállalta eztet a kemény munkát hejj! No gyere fel a hajóra oszt iszunk rája egy jót, hogy a Tricky vigye el! – nevetett fel.
Kissé irritált a beszédstílusa, meg úgy összességében az egész lénye a fickónak, de figyelmen kívül hagytam, és inkább azonnal rátértem nála a lényegre, mégpedig, hogy mi lesz a feladatom, valamint arra, hogy mennyi lesz a bérem az elvégzendő munkáért.
- Holnap kora hajnalban kihajózunk fiam, és elkapjuk a Tricky-t. – mosolygott, melyből csak úgy villogtak a fémmel kipótolt fogak.
- És pontosan mi is ez a Traki vagy mi? – kérdeztem.
- Nem Traki, hanem Tricky te félnótás! – rivallt rám. – Há honnan szalajtottak tégedet, hogy még ennyit se tudol megjegyezni?
- Te atya ég! Én meg fogok őszülni ennél a félnótásnál! – emeltem fel a tekintetem az égre.
- A Tricky az a tengeri szörny, amelyik itten él minálunk a partoktól néhány száz méterre. Évekkel ezelőtt fiam nekem még egy hatalmas hajóm vót ám, akkora, mint az egész kikötő itten e! De jött az az átkozott vadállat, és darabokra törte az egészet! Érted, az egészet! – rázta ingerülten az ujjait.
- Igen, azt hiszem, értem. – motyogtam.
- De amikor elmeséltem az itteni mocskos halászoknak, nem hitték el nekem a piszkok. Azt állították, hogy én mán megin csak részeg vótam oszt nekimentem valami zátonynak vagy ilyesmi. – bömbölte egyre ingerültebben.
- És ha a hajó elsüllyedt…
- Nem elsüllyedt! Mondom hogy széjjeltört! – vágott a szavamba.
- Jó, szóval ha széttört, akkor maga hogy úszta meg az egészet? – kíváncsiskodtam.
- Há… aztat nem tudom. Én mán itten tértem magamhó a parton. – vakarta a már kopaszodó tarkóját.
A beszélgetést próbáltam innentől fogva a lehető legrövidebbre fogni, és pihenni egy keveset a közelgő megmérettetés előtt. A rövid éjszaka után pedig valóban kora hajnalban, mondhatni még éjjel futott ki a hajó a kikötőből, fedélzetén velem és az elmeroggyant kapitánnyal. Csoda volt, hogy egyáltalán még úszik a bárka, mivel jobban illett volna egy múzeumba, hogy ott mutogassák, hogy: „nézzék csak ez volt az a hajó, amelyik itt meg itt süllyedt el nyolcvan éve, de mi kihalásztuk” feliratokkal.
Egész nap hasítottuk a vizet és jóformán már arra sem maradt erőm a nap végére, hogy a karom felemeljem. És hogy miért, ha egyszer nem is történt semmi? A válasz egyszerű, ugyanis én voltam a teljes legénység. Az első tiszt és a matrózok mind egy személyben. A pocakos vén tengeri medve a kormányos szerepét vállalta csak magára, meg dirigált, hogy mit nem csinálok jól, hogy csináljam és hogy mit csináljak még meg. Már-már kezdtem azt érezni, hogy csak simán legénység kellett neki, aki nem fél a csotrogányán vitorlát bontani, míg ő röhög a markába, de hát ha egyszer ezért fizetnek, akkor ezt kell csinálni, intéztem el magamban egyszerűen, és beletörődtem. Persze nem volt túl egyszerű a dolog, hiszen, bár láttam már néhányszor, hogy a matrózok mit és miként csinálnak a hajón, én magam még soha sem próbáltam, így nem egyszer csináltam rosszul valamit, nem beszélve arról, ha valami kimaradt a teendők listájáról.
- Há fiam, nálad rosszabb legénységem se vót még annyi szent, hogy a Tricky vigye el! – bosszankodott a rumivó.
- Már megbocsásson, de engem tudtommal a tengeri szörny elintézésére szerződtetett, nem pedig tengerésznek! – tettem szóvá morogva az álláspontomat.
- Ez is igaz. – húzta meg az orrát, majd köpött egyet egyenesen a vízbe. – No de a prédát még mindig nem kaptuk el szóval hónap megin ki kő hajózni. – informált.
- Rendben. – mondtam a fejemet lehajtva, szinte megadva magamat.
Ennek megfelelően tehát másnap is kihajóztunk, meg az elkövetkező két másik nap is, de semmi nyomát nem leltük még csak egy tengeri állatnak sem, nem hogy szörnyek. Kezdtem egyre inkább paprikás lenni a kapitányra, hiszen nem csak, hogy munkakörömön kívül eső feladatokat osztott rám folyton, még csak nem is tűnt olyan embernek, aki ki tudta volna fizetni azt az összeget, melyet megígért, és még ha lett is volna annyi a zsebében, akkor sem tartottam volna reálisnak, hogy ki is karja perkálon nekem, bár erre az esetre azért nekem is voltak terveim.
A hatodik, vagy talán hetedik, lassan már nem is tudtam, hogy hányadik alkalommal vagyok kinn, na mindegy, szóval a sokadik napon eléggé zord volt az óceán. A hullámok keményen csapkodtak körülöttünk, meg néha felettünk is, mert át- átcsaptak a tákolmány oldalain, így eláztatva engem.
- Kapitány, inkább forduljunk vissza! Majd kijövünk, ha lecsendesedett a tenger! – kiáltottam oda a kormánynál állónak.
Az én álláspontomat támasztotta még alá az is, hogy a felhők is egyre csak gyülekeztek, ráadásul a szél még jobban kezdett feltámadni.
- Azt má nem! A Tricky pont az ilyen időbe szeret előgyünni! Nem hagyom, hogy egy kis víz megakadályozzon abban, hogy végre ellássam a baját annak a mocskos bestiának! – fröcsögte.
Látszólag mondta volna még tovább is, de szerencsére elnyomta a hangját a közeledő vihar moraja.
Én a magam részéről nem aggódtam különösebben, mivel hogy tudtam repülni, így hát ha netán a hajó össze is törik, vagy csak simán elsüllyed, akkor könnyedén megléphettem volna, már ha bírtam volna varázserővel egésze a partig, bár az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, hogy milyen messze is lehettünk a biztonságot nyújtó szárazföldtől. Így hát a vihar végül elkapott minket, és még az eddiginél is jobban megtépázta a vitorlázatot, amelyet persze nekem kellett volna minél előbb bevonni, amit nem hogy gyorsan, de szinte csiga sebességgel csináltam, hiszen ezt eddig mindig a tengeri róka csinálta eddig, révén, hogy a kikötés után történt meg mindez.
- Igyekezzé má te tengerészek szégyene! Ha így folytatod, akkor mind itt veszünk! – kiáltozott velem a rikácsoló hangján a kormány mögül, miközben próbálta megtartani a hajó egyensúlyát a hullámhegyes és völgyes felszínen.
- Csak te veszel itt és nem vagyok tengerész! – dühöngtem magamban.
Közel öt perce küzdhettünk az elemek csapásaitól, mire végtére is egy újabb csapás érkezett. A hajó fara felől egy hatalmas, polipra emlékeztető csáp nyúlt fel, és lecsapott a fedélzetre. Néhány deszka ugyan széttört, de a kinézetét meghazudtolva egészen masszívnak mutatkozott az úszó roncs. Nem így a kötelek, melyek sorban pattantak el a csapás nyomán, így kiengedve a vitorlákat, melyeket az ekkor már viharos erővel tomboló szél egytől egyig leszaggatott.
- Hát… ezzel sem megyünk már haza. – gondoltam, de ekkor ez volt a legkisebb problémám.
- Végre megérkezett a mocsok! – örvendezett a megbízóm.
- És most mi lesz? – kérdeztem ránézve a férfire. – Van valami szigony vagy valami? – néztem kérdőn, miközben még két új csáp érkezett, melyből az egyiket már nekem is ki kellett kerüljem, nehogy rám zuhanjon.
- Há nem ezér gyütté? Minek ide szigony? Agyá neki! – perelt velem.
- Hogy mi van? – akadtam ki. – Én egyedül intézzek el egy akkora dögöt? – guvadt ki a szemem.
- Mér, mit gondótá? – lepődött meg a vén szivar.
- Igaza volt a halásznak, ez nem normális. – törődtem bele a helyzetembe. – Jól van, akkor lássunk is hozzá! – gondoltam. – Ha feldobja a pacskert, én bukom a pénzt, tehát jó lenne, ha életben marad, viszont ha nem nyomom le a szörnyet, akkor valószínűleg szintén nem fog fizetni, tehát mind a kettőt meg kellene oldanom egyszerre.
Ilyen hozzáállássál indultam neki a munka immáron végre tényleges teljesítésének, de fogalmam sem volt róla, hogy sikerülhet-e ez az egész.
A négy csáp mellé, melyek már a hajót fogták, érkezett még négy és szinte mozdulni sem lehetett már a fedélzeten, olyan mértékben megtelt minden ocsmány poliprészekkel. Ahogy mind a nyolc kar a bárkát ölelte, hirtelen összehúzódtak, és megkezdték összeroppantani a hajót, amit persze nem hagyhattam.
Tervem még ugyan nem volt, de az elsődleges szempontnak hirtelenjében azt vettem, hogy a csápokat le kell választani a hajóról, amihez jó hasznát vettem a Dark Capriccio-nak, melynek segítségével elvágtam öt végtagot, amik vonaglás közepette le is szakadtak a testről. Csakhogy nem volt ilyen egyszerű a képlet. Amint ez megtörtént, erős, szinte másvilági üvöltés hallatszott, amely mindent elborított. Mintha egy halott kiáltott volna át a síron túlról, de olyan hangerővel, amely még a hegyeket is megrepeszti. Azonnal a fülemhez kaptam, és mindkét kezemmel szorosan szorítottam, hogy minél kevesebb kárt okozza a dobhártyámnak.
A néhány másodperc hosszú már-már sikoly után a megmaradt karok visszahúzódtak, maguk után hagyva a levágott részeket. Pillanatnyi csend állt be, amolyan vihar előtti csend. Persze közben tombolt tovább a tengeri vihar, de legalább a másik zavaró tényező megoldódottnak látszott.
- Mondtam én, hogy létezik, ugye mondtam! – mondta szinte örvendezve a kapitány.
- Ez mekkora egy idióta! – csóváltam a fejemet.
- De mi vót ez az eljárás he? El kéne kapnod nem pedig elijesztened! – tért át az én lehordásomra.
- Ezer bocsánat, hogy meg mertem menteni a szánalmas életét maga öreg barom! – vágtam mindent a képébe, gondolván, hogy úgyis el fogja felejteni, no meg azért is, mert már kezdett nagyon elegem lenni az ostoba és értelmetlen utasításaiból, meg abból, hogy folyton csak cseszeget.
- Nem, nem és nem! El kő kapni és vissza és vissza kő vinni, különben sosem hiszik el nekem, hogy ez a fránya Tricky zúzta széjjel a hajómat!
- De ha itt pusztulunk akkor nem mindegy, hogy elhiszik-e vagy sem? – próbáltam tovább érvelni, de eredménye az nem volt.
Miközben a tengerész egyre hevesebb lett, a vihar annál inkább csöndesedett, mígnem elült a hullámzás, és a szél is jelentősen meggyengült. Egy ideig még próbáltam vitatkozni a rumivóval, de néhány perc után feladtam, és szemügyre vettem a hajót inkább, miközben folyamatosan pörölt velem az az idegesítő alak.
A vitorlázat és az árboc szinte teljesen megsemmisültek, és a hajótörzs is károsodott némileg, de még úsztunk.
- Vissza kell jutnunk a szárazföldre!
- Amíg él az a szörnyeteg, addig nem megyünk sehová! Biztosan itt van még a közelben. Nem járhat még messze.
- Még ha így is van, akkor sincs értelme annak, hogy megvárjuk, míg megint megtalál és ezúttal végez velünk! – akadékoskodtam.
- De nem fognak hinni nekem, ha…
- Itt van öt b*szottnagy polipcsáp a hajón! – fakadtam ki indulatosan, már nem fékezve a nyelvemet. – Ha valaki ezek után sem hiszi el a Tricky létezését, akkor később sem fogja, szóval szedje össze végre a gondolatait, találja ki, hogy hogyan juthatunk vissza ezzel az úszó koporsóval a szárazföldre, aztán fizesse ki legalább a bérem egy részét, amiért itt töltöttem annyi időt, aztán már itt sem vagyok, soha többet nem látjuk egymást, és nem fog érdekelni utána, hogy mit akar majd! – osztottam ki keményen.
A félnótás köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől és nagy valószínűséggel a haragtól, de hamarosan leesett neki, hogy igazam lehet, és kissé lecsillapodott.
- A hajón nincsen mentőcsónak vagy hasonló, így ezzel kell visszajutnunk. – válaszolta nem sokkal azután, hogy helyben hagytam.
- Ez aztán remek. – mérgelődtem.
A fejemben több lehetőség is megfogalmazódott, de egyiknek a sikerességében sem voltam biztos. Egyfelől megpróbálhattuk volna megjavítani a vitorlázatot a megmaradt árbocrészeken, hogy legalább mozgásra késztessük a gályát, de szóba jöhetett volna az is, hogy egyszerűen a Flight-tal repüljünk vissza a partra. Ez utóbbi lehet, hogy sok mágikus erőmbe került volna, de jóval praktikusabbnak ígérkezett, így én inkább emellett tettem le a voksomat, csakhogy a tengerész már megint makacskodott, mondván, hogy ő aztán nem hagyja hátra a hajóját, hiszen a hajó a kapitánnyal süllyed. Erre persze azonnal tudtam volna neki mondani azt, hogy akkor már elsüllyedhetett volna a másik hajójával is, de végül visszafogtam magam. Aztán kibújt a szög a zsákból, méghozzá az, hogy voltaképpen csak azért nem megy bele a tervembe, mert akkor a csápokat nem vihetnénk magunkkal.
Nem volt hát mit tenni, így a vitorla javításába fogtunk bele, kerülgetve a levágott testrészeket, mivel nem szabadulhattunk meg egytől sem, hiába állítottam, hogy nekünk bizony egy is bőven elég lenne.
Már órák óta robotoltunk, és kezdett összeállni a dolog, mikor megint egy nagy hullám érkezett meg, megbillentve a hajót, majd a víz alól előbukkant a tengeri szörny, megcsonkítva és még mindig dühösen.
- Éljen, visszagyütt, visszagyütt! – tapsolt és örvendezett az aggastyán, de nekem persze már sokkal kevésbé tetszett a helyzet.
A legésszerűbb még mindig az lett volna, ha szépen fogom magam és egyedül kereket oldok, de sajnáltam volna ennyi időt és energiát elpazarolni, főleg, hogy a polip miatt túlóráztam ennyit, ami meg most itt van a szemem előtt. Felhúztam tehát magamra a Storm Mail-t, és felkészültem az összecsapásra.
Ezúttal nem csak a karjai támadtak, de egész fejét is a víz fölé emelte, miközben a hajóra kapaszkodott a megmaradt csonkjaival és az ép részeivel egyaránt. Közben a feje alsó felén láthatóvá vált a nagy, csőrszerű szája is, melyet tágra tátott, és ismételten előtört belőle a már legutóbb megismert sikoly szerű hang, bár ezúttal kevésbé fülsértően, de sokkal nagyobb dühöt sugárzóan. A következő pillanatban pedig megfeszítve izmait, nekilendült, és szájával megpróbált bekapni. Én csak félreugrottam előle, a helyemről pedig mindösszesen néhány ócska deszkát tudott összeroppantani, melyeket mind ki is köpött, majd újra nyelő helyzetbe vitte magát, fölénk helyezkedve.
- Tehát meg akarsz enni mi, te rusnya dög! – gondoltam.
- Gyerünk! Intézd el! Mire vársz! Adjá neki! – kiabálta folyamatosan a hajós.
A következő támadásnál pedig már majdnem célba talált az állatka, és a szája már úgy záródott, hogy és a szájában volt egy jókora darab a hajó vitorlázatából, melyet már hosszú percek sőt majdhogynem órák óta toldozgattam, foltozgattam. Itt már bennem is eltört valami, és most már magam is a halálát kívántam a dögnek. Így semmibe venni mások munkáját! Hallatlan! Tehát gyorsan eldöntöttem magamban, hogy mit kéne tennem, majd a következő pillanatban már be is kapott a drágalátos Tricky… De nem, ezzel nem akadályozott meg semmiben, sőt, pontosan ez volt az, amit el akartam érni. És hogy mért? Nos, a válasz igen egyszerű: Mert belülről könnyű csak igazán bomlasztani.
Úgy koordináltam magam a szél segítségével, hogy a két, jó eséllyel szaruból lévő „csőre” ne hasítson ketté, és egészben kerüljek a belsejébe. Onnan pedig mér gyerekjáték volt az egész. Mindkét kezemmel megformáztam egy-egy Dark Capriccio-t, és módszeresen, belülről trancsíroztam fel a dögöt.
Persze az első pillanatban, mikor megérezte, hogy mi is készül itt valójában, megpróbálkozott vele, hogy megszabaduljon tőlem, és kiköpjön, de addigra már késő volt. A feje búbján kiért a két sötét spirál, maguk előtt lökve a lucskos, nyálkás anyagot, amely a trancsírozás után a nyolckarú fejéből maradt, majd visszatértek a fejbe, hogy kijáratot nyissanak nekem a külvilágba. Bár mondhatni takonyban tocsogva, de diadalmasan kecmeregtem ki a hajóra roskadt szörny teteméből, majd miután felálltam, amennyire lehetett, lefújtam magamról az undorító trutyit.
- Megcsináltad! Ennek most aztán má tényleg kampeca! – rugdosta meg a kapitány is ujjongva a tetemet.
- Igen, de ettől mi még mindig nem jutottunk haza. – kaffogtam vissza neki.
- Ugyan már, rá se ránts! Gyósan összefótozzuk aztat a vitorlát oszt mán hasíthatjuk is a vizet, mint az álom! – vigasztalt.
Bár nem voltam elragadtatva tőle, de be kellett ismernem, hogy túl kellett esni az újabb javítási munkálatokon.
Késő este volt már, mire visszaértünk a kikötőbe, ahonnét hajnalban kifutottunk. Fáradtan és viharverten, egy rozoga roncs hajón, melyen ott nyúlt végig a döglött polip, a győzelmi trófea. Az estét még a városban töltöttem, és hallhattam, hogy a tengeri medve mindenkinek az orra alá dörgöli, hogy ő bizony egyedül kapta el a fenevadat, és hogy milyen ostoba volt mindenki, hogy nem hitték el neki, hogy az előző hajóját is ez a monstrum vitte a tenger fenekére.
Mindez engem nem zavart, ugyanis abban maradtunk, hogy a következő nap ki fog fizetni, de mivel nem nagyon bíztam benne, azért rajta tartottam a szemet egészen hajnalig. Aludni se sokat aludtam, és azt is csak szakaszosan, mivel közbe-közbe az öreg körmére néztem, hogy megvan-e még és nem szelelt-e el netán fizetés nélkül. De minden rendben volt, és másnap valóban megkaptam a csinos kis summát.
Nem firtattam, hogy honnan volt, nem is érdekelt, inkább csak gyorsan zsebre vágtam, és még mielőtt kitalált volna valami újabb sületlenséget, szedtem a sátorfámat és elinaltam.

Spoiler:

Rémálom felsőfokon

Froozer még mindig Taravával edzett, mikor is egy számára ismeretlen illető érkezett a rejtekhelyre, ahol voltak. Tarava nem aggodalmaskodott, így feltételezte, hogy az érkező ismerős itt, így nem kell aggódni miatta. Miután megjött, lepakolta a nála levő kevés holmit, majd leült. Az egésszel nem is lett volna semmi gond, azonban az arca kifejezetten megviseltnek tűnt, mintha egész éjjel fenn lett volna, vagy mintha valami szörnyűség nyomasztaná.
- Mi történt, Josh? – kérdezett rá a kristálymágus, de csak úgy fél szemmel odasandítva, folytatva az edzést a farkassal.
- Hallottam ma egy sztorit... Egy gyilkosról. – válaszolta.
- Hát, tudom, hogy itt nincsenek gyilkosságok, de csak nem annyira meglepő...
- Nem is lenne... Csak az a rohadt ács... Megint adta az eszét, és úgy kifestette a történetet, hogy felfordult tőle a gyomrom. – magyarázta az ismeretlen.
Erre egyre jobban elkezdett figyelni a tréner, és már-már teljesen meg is feledkezett a tanításról.
- Azt mondta, hogy a gyilkos egy kannibál. Az áldozatait úgy öli meg, hogy halálukig szabdalja őket... Szájjal és kézzel... – osztotta meg a szörnyű részleteket, melytől még Froozer is undorodni kezdett, noha ő is látott és hallott már egyet s mást.
- És honnan jött a hír? Üldözik már, vagy el is fogták? Honnan tudják, hogy nem egy állat, vagy valami mágikus lény? – kezdte kíváncsian ostromolni a kérdéseivel Tarava a másik férfit, aki erre kissé darabosan, mondhatni vontatottan felnézett rá.
- Ja, igen... Többen hallottak már róluk a kereskedőktől is, de csak most jött róla hírtávirat. Kiadtak egy körözést is, mert már állítólag látták a gyilkost. Egy fogadót irtott ki, de megzavarták, és mielőtt meghalt, az egyik dolgozó azt mondta, hogy egy ember volt.... Szokatlan, az tény, de a varázslók között nyílt, hogy némely sötét céhek sötét mágusokat, praktikákat, és isteneket imádnak, akiktől ilyen nem állhat távol. De azt mondták, hogy csak egy gyerek! – adta át minden eszébe jutó információját.
- Egy gyerek? Akkor viszont azt nem értem, hogy hogyan nem kapták el még. – gondolkozott el mélyen a varázsló.
Froozer mindeközben csak hallgatott, nem mondott és nem is kérdezett semmit, egészen eddig:
- Attól, hogy gyerek, még nem biztos, hogy nem elég agyafúrt ahhoz, hogy kijátsszon mindenkit. - szólt közbe a farkas.
- Biztosan valamilyen mágia áll a háttérben, vagy ha nem az, akkor viszont valaki segíti a gyereket... Helyőrség, vagy sereg az egy dolog, de ne becsüld alá a Mágikus Tanácsot! - mondta kissé szigorúan Tarava. - Ha nem lenne a kapcsolatom, már én sem lennék életben... Egy ember soha nem lesz elég gyors és ügyes annyira, amennyire egy állat, és gyerekként túl éretlen is ahhoz, hogy komplex döntéseket hozhasson. Vagy egy zsenivel állunk szemben, akit a lábra állása óta valaki nevelt erre a létre, vagy pedig egy mágiával állunk szemben. – közölte a véleményét.
- Vagy mind a kettővel. – egészítette ki az ordas.
- Ahhoz annyi hatalom kellene, amennyi ritkán van ebben az országban. Ezek a részletek ritkán jönnek össze ilyen kényelmesen. Erről többet nem éri meg vitatkozni, ha nem járunk utána komolyabban. Mit szólsz, Froozer, Rohandarnak vajon mennyire van szüksége pénzre?
- Ha pénzről van szó, rá mindig számíthatsz. - mondta kissé lenézően, hiszen nem szerette gazdájának ezen vonását. - Nincs az a pénz, amit ne tudna elkölteni, szóval szinte minden munkát elvállal, kivált, ha érdekes.
- Akkor már indulhatsz is. – folytatta a másik.
- Hozzam ide Rohát? - kérdezte.
- Meg vagytok őrülve? Nem hallottátok, mit mondtam? – fakadt ki közben a zavart hírmondó.
- Nem, nem szükséges. Találkozzunk Crocusban. – válaszolt a farkasnak, figyelmen kívül hagyva a másik férfi közbevágását.
- Rendben, ott leszünk, de nekünk legalább három nap kell, mire jönni tudunk.
- Addig a nyomozásba bele tudok kezdeni. Keresd meg Tedet Crocusban, ő majd eligazít hozzám. – adta le az utolsó instrukciókat, majd elváltak.
- Okés. – felelte még búcsúzóul, majd kiment az épületből.


Froozer, mikor visszaérkezett, én pont akkor fejeztem be az új mágia elsajátításának második lépcsőfokát, így már csak az utolsó volt hátra.
- Áh, hát megjöttél! – üdvözöltem. – Na, sikerült megtudni valamit? – kíváncsiskodtam.
- Még nem, de folyamatban van az ügy. – válaszolta. – Ellenben lenne itt egy munka, már amennyiben érdekel. – folytatta.
Elmondta mindazt, ami a távolléte alatt történt, majd, miután figyelmesen végighallgattam, kissé komoran ugyan, de elutasítottam:
- Most sajnos nem érek rá az ilyesmikre. Edzenem és tanulnom kell.
- Szerintem viszont jót tenne neked, ha egy kicsit kimozdulnál innét és valami mással is foglalkoznál. – szólt közbe a mester. – Különben is, úgy hiszem, hogy még nem állsz készen arra, hogy megtanuld az utolsó lépcsőfokot. Előbb még erősödnöd kell és tapasztalatokat gyűjteni. Ehhez pedig kiváló lehet egy megbízás. – magyarázta.
- Egye fene, akkor elvállalom. – adtam be a derekamat némi gondolkodási idő után, bár nem nagyon volt ínyemre, hogy a tanárom nem bízik meg a képességeimben.
Összeszedelőzködtem, és már útra is keltünk Froo-val, egyenesen Corcusba. Hála az ordas szimatának, rá tudtunk bukkanni Tedre, az általam már ismert fickóra, akivel még a Korani cégtől kapott megbízatásom során ismerkedtem meg. Egy bárban akadtunk a nyomára, és amint észrevett minket, kiment a mosdóba.
- Ez fura. – gondoltam, de nem tettem semmit, jobbnak láttam, ha megvárom, hogy visszajön, már ha visszajön egyáltalán.
Kértem egy pohár italt, amit elszürcsöltem, majd én is az illemhelyiség felé vettem az irányt. Alig, hogy benyitottam, Ted máris jött kifelé, s enyhén meglökve engem, távozott is az épületből. A lökés viszont nem volt véletlen, mivel arra használta fel, hogy egy papirost csúsztasson a zsebembe, melyet én észre is vettem.
Kimentünk hát a csehóból, és ott leellenőriztem a fecnit, amin egy cím volt, és a következő utasítás: „Csak és kizárólag a padlásra mehettek föl, és oda is csak repülve, éjjel, kerülve bármilyen feltűnést!”
Ennek megfelelően is cselekedtünk tehát a cimborámmal, és az építményhez mentünk, mely az ipar negyedben állt, elhagyatottan. A padláson pedig csakugyan megleltük Taravát is, aki éppen valamiféle iratokat tanulmányozott egy pislákoló gyertya fényénél.
- Baromi komplikált vagy, mint mindig. - mondtam köszönés helyett.
- Úgy hívják, hogy önvédelem. – válaszolta vissza.
- Szóval munka adódott és ezért kellek én is igaz? – faggattam tovább, csak hogy biztos legyek benne, hogy eddig nem történt semmi félreértés.
- Igen. Habár nem vagyok benne biztos, hogy szükség volna rád... – felelte kisvártatva.
- Ha most kitalálod, hogy nem kellek és feleslegesen kellett eljönnöm, akkor morcos leszek! – morogtam.
- Pont ez a bajom, Rohandar. Froozer, nem mondtál el semmit? – kérdezte, miközben úgy nézett ránk, mintha totál idióták lennénk.
- De, tömören vázoltam neki a dolgot, de amúgy sem tudunk valami sokat nem? – vágott vissza a farkas.
- Pont ez az. Azért vagy itt, mert egyáltalán nem lehet tudni, hogy a gyilkost ki vagy mi segíti. Egy erős szervezet, legalábbis a következtetéseim alapján biztos, és még mágia, vagy egy mágus maga sem kizárt...
- Hát akkor... mire várunk még? Menjünk és derítsük ki! – mondtam, mivel buzgott bennem a tettvágy, elvégre minél hamarabb túl vagyok ezen, annál előbb lesz pénzem, no meg annál előbb mehetek vissza gyakorolni.
- Szerinted mit csináltam egészen idáig?
A férfi lerakta a papírjait, és elkezdte a szemét dörzsölgetni. Láttam rajta, hogy valószínűleg már fáradt lehet, de legalábbis sokat olvashatott.
- Ücsörögtél, ha így elsőre kéne válaszolnom. – feleltem mégis szurkálódva, s téve a hülyegyereket.
- Ezek a jelentések a gyilkosságokkal kapcsolatban. A legjobb nyomokat már eltakarították, és a fogadó újraindult, így csak ezekre hagyatkozhattam. El kellett lopnom őket a sereg helyi állomásáról, de megérte. A jelentések szerint a legtöbb gyilkosság éjjel történt, viszont szemtanúk sosem voltak, mert bárki, aki láthatta volna azokat, meghalt. Az egyetlen tömeges gyilkosság pedig, ahonnan az azóta meghalt szemtanú jelentése is megvolt, igazolta, hogy a gyilkos jóval az éjszaka vége után érkezett, amikor már csak pár lézengő, és késői vendég volt a helyen. – vezette le hosszasan az általa kiderített eseményeket.
- Jól hangzik. Legalább nem amatőrökkel van dolgunk.
Nem vettem túl komolyan az ügyet. Az igaz, hogy a brutális gyilkosságok még egy kicsit nekem is túl morbidnak voltak, de mégsem okozott problémát az ügy. Egyszerűen csak szerettem volna pontot tenni a végére, nem pedig csak itt üldögélni és elméleteket gyártani.
- Ha helyesen lehet következtetni, akkor a gyilkos vagy helyi, vagy egy helyi szervezet segíti. – ötletelt tovább.
- Akkor csak a helyi alvilágot kell feltérképezni, ami pedig ugyebár nem lesz túl nehéz két ilyen fickónak mint mi. – mondtam, hiszen az alvilág tárt karokkal fogadja az illegális varázslókat… már a legtöbb esetben persze.
- Azzal most nem mennénk semmire. – lombozott le.
- Én azért nem vagyok ebben olyan biztos. De miért gondolod ezt? – akadékoskodtam.
- Képzelj el egy gyilkost, aki megjelenik az éjszakai életben, és sorra öl meg látszólag véletlenszerűen embercsoportokat. Ennek a gyilkosnak viszont van esze, és rendszere, ami szerint halad, mert a holt órákban csap le csak, és olyan helyeken, ahol akár több tíz emberrel végezhet különleges kegyetlenséggel.
- De ha azt mondod, hogy valaki segíti, akkor csak van valami kötődése nem? – próbáltam alátámasztani az én álláspontomat.
- Kötve hiszem. – válaszolta vissza keményen. - Szerintem a gyereket erre nevelték, kondicionálták, hogy öljön, és akik használják csupán az újabb ketrecgazdái. El bírsz képzelni egy kéjgyilkost, aki élve marcangolja fel az áldozatait, hogy ép ésszel választja ki a célpontjait?... Ha tehetné lehet, hogy a saját gazdáit is felfalná. – vázolta az általa helyesnek vélt szempontokat.
- Éppenséggel engem ez hidegen hagy. De attól, hogy itt elmélkedünk, nem leszünk előrébb. Inkább menjünk ki a terepre és próbáljunk meg ott érvényesülni. – kardoskodtam még mindig amellett, hogy inkább a gyakorlatban csináljunk valamit, mintsem, hogy itt vitatkozunk.
- Még nincs éjközép. Egyébként sem biztos, hogy egyáltalán képes lennél feltérképezni minden éjszakai helyet Crocusban, nem hogy megfigyeld mindet gyanús jelekért. – ellenkezett velem már megint. - A gyilkos akkor támad, amikor a helyek zárás közelbe érnek, amikor alig van már vendég, és az egyetlen dolog, ami történik, az a kasszák ürítése. Valószínűleg ez lehet a cél.
- És minden este ölni szokott? Vagy milyen gyakran? – tudakoltam. - Mert ha igen, akkor elég lesz mindössze feltérképezni az esetleg szóba jöhető helyeket, ahol lecsaphat, ott pedig elhelyezni csapdákat, hajnalban pedig körbejárni, és megnézni, hogy fogtunk-e valamit. – ötlöttem ki pillanatok alatt egy tervet.
- Eleinte ritkán, most már minden este. – felelt elsőnek az előbbi kérdésemre. - Milyen csapdát állítanál?
- Rúna mágia. Az épületeket körbeírom a Jutsu Shiki-vel, ami nem is aktiválódik mindaddig, míg a célpont bele nem lép. A többi pedig már pofon egyszerű. Igaz, ez eléggé sok időbe telne, és lehetőleg észrevétlenül kéne megoldani. – ismertem el a terv buktatóit is. - De szerintem egy nap alatt össze lehetne hozni az egészet.
- Jó ötletnek tűnik, a Jutsu Shiki kifejezetten jó ötlet lenne, de hogyan alkotsz jó szabálykitételt a célpontnak? Azt sem tudjuk mágus-e vagy sem. Még azt sem, hogy érzékeli-e amit csinál, ami akár olyan szabályalkotást is kizárhat, hogy magával a gyilkolás tényével jelöld meg őt. – közölte aggályait.
- Nem értek egyet. Egy olyan szabály szerintem pontosan elég, hogy ha gyilkosság történik a területen, akkor mindenki, aki bent van, az bent is marad. Ha abból indulunk ki, hogy elmebeteg és mindenkivel végez, akkor mire mi odaérünk, már csak ő lesz az, aki a területen marad és él is. Akik esetleg ottmaradtak... nos, járulékos veszteség. – vontam meg a vállam.
- Mi lenne, ha egy gyilkosság megtörténtekor inkább mindenkinek kiiktatnád az összes izomzatát? – gondolta egy kicsit tovább Tarava. - Persze csak azokat, amik nem életfenntartók. És magát a kört a hely köré írnád fel úgy, hogy esetleg kinn tartózkodó társakat is elfogj vele?
- Ez is egy jó ötlet, viszont egy hiba van benne: Ha mindenki odabenn életben marad, akkor honnan tudjuk, hogy melyikük a gyilkos? Attól, hogy netán látta valaki, még nem feltétlen, hogy ő az. Úgy értem... hazudhatnak is. – kétkedtem.
- Ha a gyilkosság megtörtént, akkor már valószínűleg mindenki tudja ki a gyilkos, aki valószínűleg csupa vér is. Illetve mivel aktiválódik a csapda, senki sem mozdulhat az izmukat sújtó átok miatt. Csak annyi kitételt kell, hogy írj a szabályokba, hogy levehesd a hatást akiről akarod. Két-három alacsony valószínűségű és külön csoportba tartozó emberről levehetjük a bénítást, és ők elmondhatják mi történt. Ha valaki hazudik ki tudjuk szűrni, csak arra kell ügyelnünk, hogy ne tudják, hogy másoktól is megkérdeztük mi történt. – tette immáron számomra is elfogadhatóvá a lebonyolítást.
- Nos, így már jónak tűnik a szabályozás. - értettem egyet végül.
Ted, az informátor ezúttal is a segítségünkre volt, és hála neki, nagyjából fel tudtuk térképezni azokat a helyeket, ahová esélyes, hogy lecsaphat a kölyök. Miután ezzel megvoltunk, kettéváltunk, és külön-külön elhelyeztük a képleteket a megjelölt helyeken, ügyelve arra, hogy az éj eltakarjon minket, és senki ne lásson semmit. A szabályalkotás a megbeszéltek szerint történt, és minden simán ment. A felírások után ismét találkoztunk Taravával, és nem volt más teendőnk, mint hogy várjunk.
Az éjszaka órái lassan teltek, de végül bekövetkezett az, amire számítottunk, és az egyik csapda aktiválódott. Azonnal odasiettünk. A ház előtt két alak feküdt, de őket egyelőre figyelmen kívül hagytuk, és az épület belsejébe léptünk. A látvány nem volt mindennapi. Én, aki már rengeteg embert megölt, ráadásul még hullákat irányított, nos, még én is elundorodtam, mondhatni elborzadtam a látványtól. A terem közepén egy halott ember teteme feküdt. A belei át voltak vetve a fogadó mestergerendáján, a belsőségei pedig szanaszét hevertek körülötte a földön. A légcsöve teljesen szét volt vagdalva, és az egyik lengőborda, akár egy ék ágaskodott a többi között, mintha csak szét akarták volna vele feszíteni a mellkast.
- És még rám szokták mondani, hogy kegyetlen vagyok. – jegyeztem meg enyhén borzongva.
Mindenki aki még a teremben volt, a falaknál, hátráló pózba volt fagyva, mintha mindenki végignézte volna az egészet, és senki sem tett volna semmit. Ezt meglehetősen furcsálltam is, de nem annyira, mint azt, hogy két katona is volt a szobában.
- Hol van a kölyök? – szólalt meg Tarava is.
- Mondtam én, hogy azt kellett volna csinálni, amit elsőnek javasoltam. - morogtam. - De kezdjük meg a kikérdezést, hátha valaki tud valamit.
Révén a szabályoknak, hatalmamban állt az érintésemmel feloldani a megmerevedett emberek bármelyikét, így hát megfogtam a csapost, aki felnyögött, és rettegve pillantott a terem egyik pontjára, mereven, mintha lenne ott valami. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek oda én is, hiszen annyira fókuszált, így én is megláttam a koránt sem kedvesnek kinéző lurkót, aki az egyik tetőgerendán guggolt.
Ez még csak a kisebb furcsaság volt. Ami ennél sokkal érdesebbnek bizonyult, az az, hogy amint megláttuk, a gyerkőc leugrott.
- Vajon hogyan tud mozogni? – tanakodtam magamban.
Olyan hat év körüli emberke volt, a testén pedig alig volt ruha. A karjai csak úgy lógtak a levegőben, mintha használhatatlanok lennének, és valahogy a testtartása sem volt természetes. Mintha fémből lett volna és egy mágneses mezőbe raktuk volna bele. Nem tűnt úgy, mintha magától mozogna, sokkal inkább, mintha egy báb lenne, akit valaki rángat.
- Froozer, volnál olyan kedves és elkapnád őt? - fordultam oda a farkashoz, várva, hogy a villámmal odapörköl neki egy kicsit.
Ekkor vettem észre, hogy az állat szinte maga alá csinál a félelemtől.
- Mi a gond cimbi, talán valami baj van? - kérdeztem.
- Nagyon nem kéne itt lennünk!... El kéne húznunk de nagyon gyorsan! - felelte.
- Ez nem vall rád. - motyogtam. - Tarava, itt valami gáz van. Froo még sosem mondott ilyeneket. – informáltam.
- Ne nézz el a kölyökről, Rohandar. Egy gyilkos, aki képes mozogni a rúnák alatt is. Látod a testét? Valaki, vagy valami segíti...
- Valóban így lehet, de nem mondhatjuk ki biztosan, hogy a rúnákra immúnis, míg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy másra nem az. Szerintem támadjuk meg. – javasoltam.
- Te vagy a front. Csinálj nekem helyzetet! – mondta.
- Aha, biztos. - konstatáltam, hogy semmit nem értek abból, hogy mit hadovál, de bedobtam maga.
Tizenöt élőholtat idéztem meg, akiket felszereltem a Demonic Power-rel és a Demonic Intelligent-tel is, csak hogy ne érhessen meglepetés, és rohamra vezényeltem őket. De még támadni sem támadtam, a kölyök szemei máris tágra nyíltak, és megszólalt:
- Hogy merészelsz a saját fegyveremmel szembeszállni velem? - mondta olyan basszussal, hogy a ház beleremegett, majd a kis srác félig bénán elmosolyodott. - Akkor most tanulj! - a fiú keze az arca elé emelkedtek, majd erős mágikus erő áramlott ki a testéből: - Forced Sleep! – mondta ki az általam még sosem hallott mágia nevét.
A kezei élettelenül estek le, a szemei pedig becsukódtak, és mintha csak elaludt volna, egy pillanatra lebukott a feje. Ezt követően a bőre obszidián feketévé vált, a szemei alatt pedig a valószínűleg a kialvatlanságból származó árkok vöröslöttek.
- Na jó, most már aztán tényleg kezdesz idegesíteni pajtikám. Kapjátok el! - utasítottam a hullákat, elvégre milyen dolog az, hogy csak úgy harc közben elalszik a lustája!
Már majdnem elérték a célpontot a katonáim, mikor a homlokán hirtelen felnyílt egy harmadik szem, mely vörös volt, az írisze pedig fekete színt mutatott. A hulláim pedig, mintha csak megbolondultak volna, eszeveszettül elkezdték püfölni a nagy büdös semmit.
- Hát ezeket meg mi lelet? – néztem furcsán, majd rövidesen megértettem, mikor engem is hatalmába kerített a mágia.
Kezdetben csak hangokat hallottam. Ördögi nevetést, halálsikolyt és halálhörgést. Majd megjelent egy alak a semmiből, kinek az arcát először nem láthattam, mert a haja elfedte azt, de aztán hirtelen felkapta a fejét és rám kiáltott:
- Miért nem mentettél meg?! – hörögte a már oszladozó félben lévő ember, aki nem volt más, mint Ann.
Megfagyott bennem a vér. Nem sok olyan dolog volt, mellyel engem meg lehetett volna ijeszteni, vagy jobban mondva sakkban lehetett volna tartani pszichésen, de ez minden bizonnyal azok közé tartozott.
Több éjszaka is küzdöttem már hasonló rémálommal, és mindig csak az ébredés segített. De ezúttal nem volt hová felébrednem, hiszen tudtam, hogy most bizony a kőkemény valóságban vagyok, vagy legalábbis nem alszom, az egyszer biztos. Az oly kedves halott pedig nekem rontott, mondhatni rám támadt, én pedig nem tudtam semmit sem tenni ellene, csak próbáltam kikerülgetni a felém csapkodó kezeit. Nem vitás, ténylegesen is az őrület szélén álltam. Nem volt elég az, hogy az a valaki, aki itt előszeretettel öldököl, tudja, hogy mitől rettegek, de még a lány teste is a kezében van.
Hiába kerülgettem a csapásokat, némelyik eltalált, de furcsa módon nem mindig történt bármiféle kölcsönhatás. Mintha csak átsiklott volna a testemen a keze, míg máskor pedig vágás avagy szúrás keletkezett ott, ahol eltalált.
- Egy pillanat! Ez nem lehet a valódi Ann! – kaptam észbe néhány percnyi fogócska után.
Egy pillanatra visszatért a józan eszem, és ez elég is volt ahhoz, hogy belássam, itt valami átverés folyik. Egyfelől nem így kellett volna kinéznie a testnek, ha az eredetiről lenne szó, és még ha az is lenne, akkor sem valósághű. Elképzelhetetlen, hogy ő legyen az eredeti, elvégre már meghalt. Aztán eszembe jutottak a szavak, melyeket mondott, s melyeket minden egyes rémálmomban is hallani szoktam. Ez ismételten egy löketet adott, és felnyitotta a szemet arra nézve, hogy nagyjából mi is folyik itt.
Az ügy felgöngyölítésében pedig, bizony jó hasznát vettem annak a tanításnak, melyet a mester adott nekem: Ha nem ismerem magam, akkor nem győzhetek a harcban, ahhoz pedig, hogy magamat megismerjem, előbb le kell győznöm önnön lényemet.
- Ez csak valami trükk. Belelátott a fejembe, és valahogy elhitette velem ezt az egészet. – győzködtem magam. – Ez nem valóság!
Nagy valószínűséggel, ha a hegyi remete tanításai előtt találkozok ezzel a valakivel, akkor nem lettem volna képes felülkerekedni a félelemeimen és az elmémen, de így most már minden más volt.
Éreztem, hogy kezdek felülkerekedni a saját tébolyomon és rettegésemen, és átláttam a dolgot. A csapkodó lány nem volt több valamiféle illúziónál, vagy kivetülésnél, aki pedig valójában sebzett engem, az nem volt más, mint a valódi ellenfél, a kiskölyök.
Bár nem nagyon láttam, de próbáltam kiszámítani a következő csapást, hogy vajon melyik irányból érkezhet majd, s utána máris lőttem a Dark Delete mágiámmal. Nem történt semmi, de a rajtam átnyúló kéz sem okozott sebzést bennem. Megálltam és vártam. Többször is lőttem, de sosem történt semmi. Közben a zombi Ann folyamatosan ütlegelt, és bár külsőre nem fájt, belül mégis hatalmas sebeket okozott. Hiába tudtam, hogy nem valódi, mégis fájt, hogy itt van, és fájt, hogy így van itt. Aztán egyszer csak egy villanásszerű dolgot láttam, láttam elsuhanni a célpontomat, majd céloztam, lőttem, majd eltűnt a látomás, és minden visszatért a régibe.
Tarava is besegített, bár ezt csak később vettem észre, mivel ugyan oda, ahová én is lőttem, kristálypengéket torpedózott, így végül nem lehetett eldönteni, hogy ki is intézte el a kis görcsöt.
A földön elterült a meglehetősen megviselt állapotban levő holttest, melytől én undorodtam. Tudtam magamról, hogy gyilkos vagyok, és előszeretettel aknáztam ki a gyengeségeiket és sok esetben a félelmeiket is, de ez még nekem is sok volt. Aki ilyet mer tenni másokkal, az megérdemli a halált, éppen ezért elégtételt éreztem, hogy holtan láttam a kölyköt.
Froozer is, aki egész idő alatt egy sarokban gubbasztva rettegett, most megnyugodott, és láthatóan eltűnt róla az a nyomasztó érzés, amely eddig az uralmában tartotta. Feltételeztem, hogy a Terror lehetett az, amely hatott rá, hiszen ismertem már ezt a mágiát, no meg a hatásait is, de még nem sűrűn láttam és még kevesebbet használtam a gyakorlatban.
Mindeközben megérkezett a városi őrség is. Kapitányuk, kinek arcán egy rút sebhely éktelenkedett, csak végigmérte a tetemet és ennyit kérdezett:
- Ő lenne az?
A többi katona már nem volt ennyire tárgyilagos, a legtöbben elborzadva szemlélték a helyszínt.
- Igen. Már vége. – válaszolta neki Tarava, kivel a tiszt gyorsan kezet is fogott, majd elkezdte osztogatni a parancsokat.
Minket kivezettek a kint álló kocsihoz, ahol kaptunk egy-egy pokrócot. Miután végeztek a helyszínen, visszavittek bennünket a sereg főparancsnokságára. Nem nagyon füllött hozzá a fogam, révén, hogy én voltaképpen egy körözött bűnöző voltam, ellenben nem volt semmi gyanús jel. Senki nem kérdezett semmit, és teljes mértékben rendesen bántak velünk.
Amint megérkeztük, elvezettek minket az ottani parancsnokhoz, aki vállveregetések közepette átadta nekünk a gyerek fejére kitűzött vérdíjat, majd néhány szó kíséretében kikísértek minket. A meglepő a dologban annyi volt, hogy valamiféle Warren testvéreknek hívtak minket, ami nem tudom, hogy honnan jött, de minden esetre nem világosítottam fel őket a tévedésről.
Végül tehát pénzzel a zsebben, az ügyet megoldva hagyhattuk el a tábort.

Spoiler:

Harc a Szentlángért

Hogy hol is kezdődött ez az egész? Nos, már magam sem tudom, így csak valahol belekezdek. Két hete lehetett annak, hogy egy furcsa megbízást kaptam, méghozzá postán. Nem kifejezetten nekem volt címezve, inkább amolyan formanyomtatványnak tűnt, melyet sok embernek elküldhettek. A levél tartalma nagyjából annyi volt hogy a Neridoz-ok segítséget kénre abban, hogy legyőzhessék az ellenséges törzset a Kreton-okat. Mindkét csoport egy szigeten élt, és már évek óta kisebb-nagyobb csetepatékat vívtak egymással, melyről persze szinte senki sem hallott, ahogyan én sem, egészen addig, míg el nem látogattam a szigetre:
- Üdvözlöm! Emiatt jöttem. – mutattam meg a harcosnak a levelet.
Eléggé furcsa látvány volt maga a sziget. Üdülőparadicsom is lehetett volna, hiszen homokos tengerpartja és sok-sok pálmafája egészen esztétikus látványt nyújtott, még nekem is, aki nem sokat törődtem az efféle dolgokkal.
A katona, akin nem sok ruha volt, mondhatni csak egy ágyékkötő, elvezetett a falujukba. Kezében egy lándzsát cipelt, mely nagy valószínűséggel egyetlen fegyverük volt. Nem sűrűn láttam hozzá hasonlót, hiszen ennél azért már civilizáltabb volt a világ, melyben éltem, de hát annyi baj legyen, hozzá tudtam szokni a látványhoz. A falu sem volt sokkal modernebb. Faházak voltak szorosan egymás mellé tákolva, a települést pedig fal vette kerül, mely szintén fából készült.
- Légy üdvözölve nálunk idegen! – köszöntött az öreg törzsfőnök, akin már valamivel több ruha volt, s a botjára görnyedt. – Te vagy az első, aki válaszolt a felkérésünkre, így tiéd a lehetőség, hogy megpróbáld a lehetetlent! – mondta patetikus hangvételben.
- Ez egyre furcsább és furcsább lesz. – gondoltam, de csak vártam, hogy mivel is fogja folytatni.
- Mint arról netán már értesültél, népem évek óta háborúban áll a Kreton törzzsel, kik a szigetünk túloldalán élnek. Már több csatát is vívtunk velük, de sosem sikerült felülkerekednünk rajtuk, mégpedig azért nem, mert a Szentláng nem hagyja, hogy a sziget egyensúlya felboruljon. Azt akarjuk tehát, hogy oltsd ki a tüzet, hogy lerohanhassuk és elpusztíthassuk ellenségeinket! – mondta, majd egy erők köhögő görcs kapta el.
- Szóval annyit kéne tennem, hogy oltsak el valami lángot? – kérdeztem vissza csodálkozva, hiszen ennyiért nem szokott senki sem felbérelni embereket.
- Ahogy mondod, fiam. – felelte a vénség, mikor már csillapodott a rohama.
- De miért nem oltottátok el ti magatok? – kérdeztem rá, mire minden lakos felháborodva kezdett el morgolódni, és eléggé csúnyán néztek rá.
- A lángot már évszázadokkal ezelőtt gyújtották meg őseink, és azóta lobog. A legenda szerint az a törzs, mely kioltja, örökre meg fog semmisülni. – válaszolt a papa.
- És így nem fogtok elpusztulni, ha velem csináltatjátok meg? – érdeklődtem.
- Nem, hiszen te nem közülünk való vagy. – felelte egyszerűen.
- Értem. És hol is találom pontosan ezt a tűzet? – tettem fel utolsó megválaszolatlan kérdésem.
- A hegy tetején van. – mutatott a sziget közepe felé, ahol egy néhány száz méteres inkább csak domb, mint sem hegy magasodott.
- Rendben, akkor mindjárt jövök vissza, addigra legyen előkészítve a jutalmam! – hagytam meg, és távoztam a helységről.
Jobbára gyalog mentem, mivel sajnos vonat avagy felvonó nem volt ami felvitt volna a tetőre, pedig tudtam volna értékelni a meglétét. Az erdő kihaltnak tűnt, csak itt-ott zavarta meg a csendet egy-egy madár füttye, vagy egy kistestű állat matatása a bozótban. Szerencsémre az emelkedő sem volt annyira vészes, így egy könnyedebb túrának megfelelő edzést vittem véghez, mire felsétáltam a magaslatra.
Bár nem kaptam pontos tájékoztatást arról, hogy hol is keressem a lobogó lángokat, mégsem volt nehéz dolgom, ugyanis a csúcson ott állt egy négy kőoszlopon nyugvó tetővel ellátott, fal nélküli építmény, melynek közepén ott magasodott egy majdnem ember nagyságú kőtömb, melybe bele volt vésve, hogy: „A Szentláng betölti egész Galgamulét, s ragyogni fog a tengeri szigetek közt”, ellenben a kőasztalon nem volt semmi. Még csak egy szikrát sem találtam, nem hogy egy komplett tüzet.
- Most vajon mi legyen? – tanakodtam. – Áh, visszamegyek a faluba, és bejelentem nekik, hogy elvégeztem a melót, aztán kész is vagyunk. – jutottam végül elhatározásra, és visszaballagtam a faluba.
Odaérve előadtam a törzsfőnöknek, hogy felmentem, megtaláltam a kőoszlopot, elfújtam a lángokat és kész, már végeztem is. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű.
- Hazudsz! – vágta rá egyből. – A Szentlángot nem lehet csak úgy elfújni! – ordította.
- Hát pedig nekem sikerült! – erősködtem.
- Teljességgel képtelenség! – tombolt tovább, mire megint csak köhögnie kellett. – Ha mégis sikerült, akkor az biztosan nem az eredeti volt. Azok az átkozott Kreton-ok biztosan magukkal vitték valahová az eredetit. – folytatta véleményem szerint inkább magának mondva, mint sem hogy nekem. – Találd meg, és oltsd el, addig nem kapsz jutalmat! – krákogta.
- És mi van, ha nemet mondok, és inkább feldúlom a falutokat a jutalmamért? – tettem fel a pofon egyszerű kérdést, hiszen megtehettem volna, hisz mi akadályozott volna meg?
A harcosok erre kifejezetten dühösen néztek rám, melyet meg is tudtam érteni, némelyek pedig a dárdájukat is felém szegezték, amik persze nem ijesztettek meg.
- Próbáld csak meg! – nevetett a főnök. – Nekünk is van annyi eszünk, hogy nem tartunk kincseket a falunkban, mikor egy farkast hívunk magunk közé. Nem találnál semmit. – felelte teljesen higgadtan.
- Biztos vagy te ebben? – próbáltam sarokba szorítani, hátha kiugrik a nyuszi a bokorból, hogy hazudik, de sajnos nem jött be.
- Persze hogy az, ne nézz ennyire ostobának! – kérte ki magának. – De egye fene, ha elveszed tőlük a lángot, akkor a dupláját kapod annak, mint amennyit eredetileg szántunk volna. – próbált meg lefizetni.
- Azt sem tudom, hogy eredetileg mennyit kaptam volna, akkor mégis miből tudnám, hogy mennyi a duplája? – kötekedtem, bár belül már eldöntöttem, hogy el fogom vállalni ha valóban duplázhatok vele.
Miután megtudtam az összeget, már mindjárt barátságosabb lennem. Elfogadtam hát ismételten a megbízást, melynek értelmében be kellett hatolnom az ellenségeik falujába, megtalálnom a lángot, eloltanom és kijutnom. Első lépésnek elgyalogoltam a szomszéd faluba, mely a sziget túloldalán volt, majd elköltöttem egy szerényebb uzsonnát, ugyanis az út hosszú volt, én meg éhes lettem.
Szerencsére a települést egyik irányból a tenger, míg a másikról az erdő határolta, így észrevétlenül, az erdő felől érkezve bejuthattam. Kihasználtam természetesen a Shadow Form nyújtotta előnyöket is a beosonáshoz, és mivel már a nap lemenőben volt, így a dolgaim csak még egyszerűbbé váltak. Rövidesen már csak a tüzek fényét kellett kerülnöm, hogy teljesen észrevétlenül mozoghassak a kunyhók közt. Ugyan a helység fallal volt körülvéve, az őrzése mégis eléggé gyengének, vagy leginkább elhanyagolhatónak volt mondható. Alig találkoztam egy-egy őrködő vagy őrjáratozó férfival, és azok nagy része sem volt különösebben éber.
- Mondhatni háborúban állnak, és így vigyáznak a saját biztonságukra? Hát ez szégyen. – gondoltam magamban.
Egy fél óra leforgása alatt feltérképeztem a falu teljes területét. Nagyjából megjegyeztem, hogy az utcák merre visznek, már ha utcának lehet nevezni azokat a teljesen szabálytalan vonalvezetésű és mindössze föld alappal rendelkező kitaposott ösvényeket, amik ott voltak. A szent baromsággal viszont az volt a problémám, hogy mindenfelé fáklyák égtek, így fogalmam sem volt róla, hogy melyik is lehet az, amelyiket én keresem, vagy, hogy egyáltalán köztük van-e. De voltaképpen egyre kevésbé kezdett izgatni a dolog. Engem „tűzoltónak küldtek ide, szóval csak annyi volt a dolgom, hogy elintézzem az összes égő dolgot. Ennek azonban a falu lakói voltak az akadálya. Még ha nem is voltak éberek, nagy valószínűséggel nem hagyták volna szó nélkül, ha egyszer csak elkezdenek elfogyni a világosságot adó lobogó fáklyák. Szóval egy rövid ideig tanakodtam, hogy mi legyen, aztán döntésre jutottam. Az információk alapján, no meg az alapján, amit a másik településen láttam, nem tartottam valószínűnek, hogy akár csak egy mágus is legyen köztük, vagy ha netán mégis, akkor az az egy avagy két személy komolyabb erővel rendelkezne. Tehát ami az ellenállást illeti, el tudtam volna intézni őket. Ami sokkal inkább gondot okozhatott volna, az az volt, hogy mi van akkor, ha valaki gondol egyet, és menekülni kezd, teszem azt az általam keresett lobogással. Nekem személy szerint teljes mértékben mindegy volt ugyan, hogy ég-e vagy nem az a cucc, viszont ha megint nem fizetnek, akkor az már gondot okozott volna, elvégre voltak útiköltségeim, ráadásul már időt és energiát öltem bele a dologba, így nem lett volna szerencsés végkifejlet, ha üres kézzel megyek el innét. Másfelől valóban megtehettem volna, hogy a másik települést dúlom fel, hogy hátha hazudtak és mégis csak van náluk valami eladható érték, viszont ebből a szempontból megvizsgálva ugyan ezt megtehettem volna a jelenlegi tartózkodási helyemen is, és akkor még arra is volt esélyem, hogy kifizetik az eredeti jutalmam is. Én pedig pontosan erre készültem.
Először kilopóztam a fal bejáratához, majd ott elhelyeztem húsz darab élőholtat, és miután felruháztam őket a Demonic Intelligent-tel, meghagytam nekik, hogy bármi történjék is, egyetlen lakos sem juthat ki innét élve. Ezzel nem is lett volna semmi gond, csak azzal, hogy mégis mivel irtsak ki ennyi embert, hisz első ránézésre talán százan is lehettek a szóban forgó őslakosok. No persze nem az lett volna a gond, hogy nem tudtam volna elbánni velük, vagy hogy kevésnek éreztem volna magam hozzá, hanem az, hogy melyik lenne a legcélravezetőbb a sok-sok kínálkozó lehetőség közül. Végül arra jutottam, hogy spontán leszek és nem tervezem meg előre ezt a lépést.
Kiléptem tehát az eddig takarást nyújtó fák és bokrok közül, és elindultam a bajárat felé, nyomomban a zombikkal. Még pár méternyi utat a falu belsejében is megtehettem anélkül, hogy bárki is feltűnt volna az utamban, mint akadályozó tényező. Viszont amikor kiléptem az egyik faház oldala mögül, megpillantott két bennszülött is, és igencsak furcsán és érthető módon ellenségesen néztek rám. Nem akartam elkerülni azt, hogy riasszák a többieket, így nem öltem meg őket se csendben, sem pedig gyorsan, vagyis nem mindkettőjüket.
- Legyen a… bal oldali. – döntöttem el a dolgot, és a Bone Teeth segítségével leterítettem a dárdáját éppen csak kezébe kapó lakót.
A másik erre kiabálni kezdett, amit nem értettem, valószínűleg olyan nyelven beszélt, amely itt volt csak honos, ezért nem voltam tisztában a szavainak a jelentésével. Rövidesen felbolydult az egész helység és mindenfelé kiabálás támadt. Több irányból és lándzsával felszerelt emberek rohantak felénk, és egyre több helyen gyújtottak gyertyát vagy fáklyát.
- Nagyszerű. – konstatáltam a történéseket.
Az első fickó is, akivel összefutottam, révén, hogy ő volt hozzám a legközelebb, elindult felém a kezében a fegyverével, de nem volt kedven túl sokat foglalkozni vele. Míg régen az ölés némileg örömet okozott, mostanra már nem számított, mondhatni immunissá váltam rá. Csak egy ember vérére szomjaztam és az nem volt köztük. Szóval minél gyorsabban ki akartam végezni minden élő és mozgó falusit, hogy aztán mehessek a dolgomra. Éppen ezért hasonlóan a társához, miután megtette azt a szívességet, hogy riasztotta a többieket, a fogakkal őt is átküldtem az örök vadászmezőkre.
Azok, akik arra készültek, hogy felvegyék velem a harcot, már volt annyi eszük, hogy nem rontottak egyenesen nekem, mintha csak vártak volna valamire, mindössze megálltak előttem. Több irányból is jöttek még hozzájuk harcosok, mígnem teljesen be nem lettem kerítve. Ekkor tűnt fel, hogy a gyerekek és a nők, meg egy-két öreg, akik nagy valószínűséggel eddig a házakban voltak, most nagy igyekezet közepette a fal bejáratához, a főkapuhoz igyekeznek, miközben a férfiak úgy helyezkedtek el, hogy ne tudjak kárt tenni a menekülőkben anélkül, hogy rajtuk át ne vágjam magam. Természetesen nem lett volna az sem túl nagy kihívás, hogy utat törjek magamnak rajtuk, hogy elkaphassam az iszkoló harcképteleneket, de nem tettem. Pontosan erre a célra hagytam hátra a csapatomat odakint, és bíztam benne, hogy megfelelően végre fogják tudni hajtani a rájuk bízott feladatot, és nem fognak elengedni senkit sem.
Szóval én inkább a valódi ellenfelekre figyeltem oda. Megközelítőleg húszan lehettek azok, akik hátra maradtak, és nem volt más fegyverük, mint a lándzsájuk. Tisztában lehettek vele, hogy semmi esélyük sincs ellenem, de ennek ellenére elszántság és harci tűz égett a szemükben. Kedveltem az ilyen embereket, és ha nem ütközött volna az érdekeimmel, még életben is hagytam volna őket, de jelen esetben ez most nem volt kivitelezhető.
- Sajnálom skacok, de mindannyiótoknak meg kell halnotok…. Ha netán ti béreltetek volna fel, akkor másképpen alakultak volna a dolgok, de így nem tehetek mást, bocsi. – mondtam el egy mindössze néhány szavas monológot, és választ sem várva nekikezdtem, hogy elbánjak velük.
Megidéztem a maradék harcosaimat is, így közel kiegyenlítetté vált a létszám, majd megkezdődött a valós összecsapás. A hulláim kardjai a dárdák fa nyelein csapódtak, én pedig csak középen álltam, és vártam, hogy a holtak serege győzedelmeskedjék. Nem is volt kétséges, hogy ez így lesz, ezért nem is maradtam túl sokáig egy helyben. Elindultam, és átvágva magam a csatázók gyűrűjén, amely körülöttem kígyózott, megindultam hogy eloltogassam szépen sorban a fáklyákat. Ehhez le kellet vágnom az oldalamon lógó karddal az egyik törzsi vitézt, de ez sem okozott nagyon nagy megerőltetést, mivel bevetettem ellene a Blinding Flash-t, így még azt a kevéske esélyt is elvéve tőle, amely megvolt neki. Az ideiglenesen megvakuló bajnokot pedig, noha fizikailag talán még nálam is sokkal jobb kondícióban volt, egyetlen gyors szökkenéssel levágtam. A jobb vállától egészen a bal medencéjéig szabdaltam át a húsát a pengémmel, így szinte azonnal meghalt, de legalábbis harcképtelenné vált, és jelen pillanatban nekem már ez is elég volt. Futni kezdtem végig a település kitaposott csapásain, és a szél segítségével sorban elfújtam az „utcai világítást”. Amint a nagy részével megvoltam, sorra jártam a házakat, és áttúrva mindent, felkutattam a minden értéket, amely sajnos nem volt túlzottan sok, azok is inkább csak tovább adható ékszerek voltak.
- Hát, a semminél azért ez is több. – gondoltam. – Legalább az útiköltségemre futja majd, ha másra nem is.
Mire visszajutottam a kiindulási pontra, a tusának már régen vége volt, és a telepatikus úton küldött parancs értelmében a megmaradt csapataim mind a kapuhoz vonultak át, hogy az ottani tömeget is megsemmisítsék.
A mérleg eléggé nagymértékben dőlt felém. Mindösszesen hat katonámat tudták ártalmatlanítani, és mind odavesztek. Azt persze nem tudhattam, hogy az intézkedéseim ellenére nem maradt-e esetleg valaki élő, aki kijutott a blokádom alól, de ez most már lényegtelen volt. Minden világosság kihunyt, ami a lakosoknak szolgált, és már csak a holt pislogott le a véres földre. Mindenfelé holtak feküdtek azokban a pózokban, ahogyan a halál érte őket.
- Ez így nem lesz jó. – gondoltam.
Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi késztetett arra, hogy problémának érzékeljem ezt az egészet, de annyi biztos volt, hogy nem akartam így hagyni. Utasítottam hát a csapatomat, hogy minden hullát hordjanak be a falul belülre. Amint ezzel megvoltak, kerestem egy fáklyát és meggyújtottam. Mivel fából épült az egész hely, és mivel eléggé szűkek voltak az házak között a hézagos helyek, így nem kellett túl sok dolgot meggyújtanom ahhoz, hogy az egész falu lángra kapjon. Ropogva és hatalmas hőt bocsátva lángolt az egész, és az égő hús szaga mindent beborított, így amellett döntöttem, hogy nem várom meg, hogy kialudjon a tűz, hanem inkább tovább állok, mivel még az én orromat is facsarta a hullaszag, noha ha valakinek, akkor nekem nem kellett volna, hogy ez gondot jelentsen.
Szerencsére szélcsend volt, így a füst nem követte a mozgásom, valamint nem állt fenn annak a veszélye sem, hogy netán átterjedjen a láng a közeli erdőre is, melyben éppenséggel én is kalandoztam akkor.
Hajnal volt, mikor elértem a sziget túloldalán a települést, ahol felbéreltek a minap. Már a határon vártak rám, holott nem is szóltam arról, hogy jövök, és annak ellenére, hogy végrehajtottam a küldetést, hiszen megérkezésemre már minden tűz kialudt, mégis eléggé mérgesen néztek rám.
- Mégis mi volt az a tűz az éjszaka? – kérdezett rá mindenféle köszönést vagy valami hasonlót mellőzve a törzs vezetője.
- Hát ha éppenséggel tudni akarja, akkor teljesítettem a megbízást. Azt kérték, hogy oltsam el a tüzet, nos, mielőtt ez meggyulladt, minden más tűz kialudt már, magam ellenőriztem. – válaszoltam.
- Biztos ez? – kérdezte most ő, amit az előző nap én szegeztem neki az értékek kapcsán.
- Igen, teljesen biztos, mondtam már, hogy én magam ellenőriztem le. – morogtam vissza kissé morcosan, mivel nem szerettem ismételni magam, ráadásul az éjszaka nem is aludtam valami sokat, ami szintén nem tett jót a kedélyállapotomnak.
- És akkor mégis miért volt szükség az újabb lángok felszítására? – sandított rám fürkésző tekintetével.
- Az az én dolgom. – zártam el könnyedén a kérdést. – Adják ide a fizetségemet, aztán már itt sem vagyok. – sürgettem őket, hiszen nem érdekeltek már a továbbiakban, csak a pénzem kellett.
- Lassan a testtel! – vonta össze bozontos, ősz szemöldökét a vénember. – Majd akkor kapsz csak pénz, hogy ha valaki közülünk elment, és megbizonyosodott arról, hogy igazat mondtál és nem ég már ott semmi. Mert ha ég, akkor nem rohanhatjuk le a mocskokat! – fortyogott, mintha már előre azt látta volna, hogy ezúttal is füllentek és nem teljesítettem semmit.
- A lerohanásra semmi szükség, ahogyan az ellenőrzésre sem. – szóltam teljesen higgadtan, mire a vén még furcsábban meresztette felém a tekintetét. – A rivális törzset ugyanis az éjszaka folyamán teljes mértékben likvidáltam. Túlélő nincs. – folytattam, mintha csak annyit mondtam volna, hogy lehetséges, hogy a holnapi napra megjön a lehűlés és talán még eső is lesz.
- Hogy micsoda? – nyílt tágra a szeme a papának. – Te egymagad végeztél velük?... Az teljességgel ki van zárva! – kiabálta, miközben a harcosai már arra készültek, hogy rám támadjanak, vagy hogy legalábbis ha gyanúsan cselekednék, akkor megállítsanak.
- Már pedig így van. Az éjszakai tűzre azért volt szükség, mert nem bírtam a sok hullát, ezért összehordtam őket és elégettem a tetemeket. – tetéztem tovább a meglepetésüket. – Ha akarjátok, nyugodtan leellenőrizhetitek, de csak az után, hogy engem kifizettetek.
- Még mit nem! – háborodott fel az öreg, mire én csak annyit tettem, hogy közelebb léptem hozzá, és mélyen a szemébe néztem, s a következőket mondtam.
- Ha kell, én elveszem erővel azt, ami nekem jár. Nem kerülne több energiámba kiirtani ezt a falut, mint a másikat. Te döntsz öreg. Fizetsz, vagy mind meghaltok. – adtam ki neki végül az ultimátumot, amely bizonyos szempontból jogos is volt, elvégre csak azt követeltem, ami már az enyémnek kellett volna hogy legyen, hisz a munkát már elvégeztem.
Látszott a bácsikán, hogy egyfelől vérig van sértve, másik oldalról azonban tisztában volt vele, hogy ki is vagyok és mennyivel vagyok erősebb nála és egész „népénél”. Így hát, holott a szeméből azt olvastam ki, hogy „dögölj meg te rohadék”, a szájával mégis mást mondott:
- Rendben van, fizetünk, de csak egy feltétellel: azonnal el is hagyod a szigetet! – alkudozott.
- Megegyeztük. – vágtam rá azonnal, elvégre eszem ágában sem volt itt maradnom ebben az isten háta mögötti földdarabon, messze a normális, vibráló életvitelemtől.
- Három harcosom elmegy, és elhozza neked a jussodat, addig kérlek, maradj itt és várd meg őket. – mondta legyűrve a még mindig benne dúló haragot.
- Csak siessenek! – vetettem oda, miközben én már hátat is fordítottam a mukinak, és elsétálva egy pont méretes sziklához, helyet foglaltam rajta.
A harcosok, kik eddig előttem álltak, most sem tágítottak, és árgus szemekkel figyelték minden rezzenésemet, csakhogy nem állt szándékomban bármit is tenni. Mindössze kényelmesen vártam, hogy megérkezzen a pénzem. Megtehettem volna azt is, hogy elküldök egy zombit, hogy kikémlelje a rejtekhelyet, és meglopjam őket egy kicsit, de nem történt így, noha megfordult a fejemben az ötlet. Úgy döntöttem, hogy azzal, amit a másik telepről összeszedtem, meg a mostani összeggel, mellyel tartoznak nekem, azzal bőven kiegyezem, nincs szükségem még több felesleges macerára. Ráadásul abból kiindulva, hogy milyen helyen is laknak ezek a népek, nem tartottam valószínűnek, hogy egyáltalán nagyobb mennyiségű pénzük vagy értékük lehetne, amiből én hasznot tudok húzni.
A várakozás idegesítő volt, mivel legalább egy óra hosszat eltartott, de végre visszatért az a három megbízott, akik a jutalmamért mentek, kezükben pedig egy bőr erszény volt, melyet érkezésükkor átadtak a vezetőjüknek.
- Nos, ha jól sejtem, akkor az nekem jött. – nyújtottam a kezemet, hogy megkapjam végre.
Mindössze messziről odadobták nekem, miután a törzsfőnök visszaadta az egyik katonának.
A biztonság kedvéért kibontottam, s leellenőriztem, hogy valóban pénz van-e benne, és nagyjából ránézésre megegyezik-e a kívánt summával. Mivel mindent rendben találtam, így hát fogtam magam, és hajóra szálltam, amely visszament a kontinensre, fedélzetén velem. Ezt a hajót ugyanis még akkor béreltem mi a két fős legénységével együtt, amikor ideérkeztem a szigetre, és némi pénzösszegért cserébe persze, de hajlandóak voltak rá, hogy meg is várjanak, amíg végzek. Így hát egy nem túl megerőltető kaland végén visszatérhettem Hargeonba, és onnan pedig már ismét mehettem, amerre csak akartam, zsebemben a pénzzel.

Csiki-csuki

- Nyomás Froozer, a megbízás nem fogja elvégezni magát! – sürgettem a társamat, aki éppen egy nagyobb darab cubákon rágódott.
- Miért, dolgozni fogunk? – kérdezte teli szájjal.
- Igen. Vetettem egy pillantást a pénzügyi helyzetünkre és… nem valami rózsás. – grimaszoltam. – Szóval kénytelenek leszünk elvállalni valamit. Még szerencse, hogy már meg is találtam, hogy mit. – vigyorodtam el.
- És mi volna az? – ropogtatta tovább a csontot, és eléggé úgy tűnt, hogy csak formaságból kérdez és most kifejezetten hidegen hagyja, hogy mit fogok válaszolni.
- Egyszerű rutin feladat. Likvidálni kell néhány utazót, akik túl sokat tudnak. – közöltem. – Viszont a jutalom több millió gyémánt, tehát eléggé megérni ennyiért.
- Oké, akkor csináljuk meg! – bólintott rá ő is. – De ezt azért még megehetem? – tudakolta reménykedő nézéssel kísérve.
- Csak igyekezz! – engedtem meg neki, majd nekiláttam a készülődésnek.
Egy pár üveg méreg, néhány kés, az alakváltó gyűrűm és természetesen a Water Lock lacrymával ellátott varázsbot alkotta a felszerelésem. A botot különösen kedveltem, mivel vándorbotnak is nagyon jó volt és nem okozott túl nagy feltűnés, ha éppen egy öregember képében utaztam a gyűrűm segítségével.
Miután a farkasom elmajszolta a csontját, csatlakozott hozzám, s miután leszálltunk a léghajóról, kelet felé indultunk el. A cetlin az állt, hogy nem messze Shirutsume-tól kell találkoznunk a megbízóval, az erdőben.
- Szerinted milyen utasítás az, hogy az erdőben mi már majd megtaláljuk? – kérdeztem a mellettem lépdelő társamtól.
- Most miért vagy meglepve? Hazai pályán elképzelhető, hogy tényleg mindenről tudnak. – fogadta sokkal egyszerűbben a dolgot, mint én.
- De akkor is. – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Amúgy meg nem mindegy?
- Hát… voltaképpen de. – vallottam be.
- Akkor meg?
- Nem tudom. Csak simán utálom, hogyha mások tudják, hogy hol vagyok.
- Ne foglalkozz már ilyen apróságokkal! Menjünk oda, kapjuk el, akit kell, szedjük fel a pénz és kész is.
- Na igen, ez lenne a cél. – mosolyodtam el.
Szerencsére csak fél napi járóföldre voltunk a megjelölt rengetegtől, így alkonyatra már ott is voltunk. Nem látszott rajta, hogy bárki vagy bármi is az uralma alatt tartaná a helyet, de alig sétálgattunk húsz percet, máris valami megzavart minket.
- Földre! – kiáltottam el magam, és oldalra ugrottam, majd gurultam egyet, s guggolva álltam meg.
A pengék, melyek a helyünkre csapódtak be, nem voltak valami bizalom gerjesztőek, de ami még rosszabb volt, az az, hogy fogalmam sem volt róla, hogy honnan érkeztek, csak a hangjukat vettem észre.
- A fán! – kiáltott vissza Froozer.
Valószínűleg segítségnek szánta, de mégis kicsit komikus volt, hogy egy erdő közepén az mondja, hogy „a fán”. Mégis melyiken? Nem volt időm azonban kérdezősködni, hanem eszeveszett sebességgel kezdtem a tekintetemmel cikázni, míg végre én is megleltem a támadóinkat, akik ismételten késeket, illetve most már egy Fire Ball-t is címeztek nekünk.
Persze ennyivel nem nagyon tudtak kárt tenni még Froo-ban sem, nem hogy bennem. Egy szemvillanás, kis játék az árnyékokkal és máris ott tornyosultam előttük a fa tetején, egy vaskos ágon állva.
- Add meg magad és akkor talán nem öllek meg. – szorított hirtelen egy pengét valaki a hátam mögül a torkomnak.
- A talán az nem eléggé biztos nekem. – feleltem nyugodtan. – De nem harcolni jöttem. Egy felhívásnak szeretnék eleget tenni, amit a céhemben találtam.
- Vagy úgy, melyik céh? – faggatott a mögöttem álló ismeretlen.
- Grimmoire Heart. – feleltem hidegvérrel, hiszen egy kard mégsem végezhetett volna velem olyan könnyen, révén, hogy még mindig birtokoltam az árnyak segítségét, az ezernyi apró levél köz pedig, amit a lemenő nap fényében táncoltak, szinte végtelen lehetőségem kínálkozott.
- Kezdhetted volna ezzel is. – vette el a nyakamtól a fémet.
- Ezzel kezdtem. – szálltam vele vitába, de elengedte a füle mellett.
- Most elviszünk a főnökhöz. – mondta, majd a következő pillanatban bemosott nekem egyet, és eltűnt a világ.


Egy szobában ébredtem. Ablak nem volt sehol, a berendezés pedig szintén elég szegényes volt, akárcsak a világítás is. Félhomály volt, így nem láttam be a teljes teret.
- Elnézést a durva bánásmódért, de jobb szeretném megőrizni az inkognitómat. – mondta egy torz hang.
Jómagam egy széken ültem, a kezeim összekötve.
- Leengedtem a védelmem, ez hiba volt. – gondoltam közben, de mégis higgadt voltam, hiszen ha meg akartak volna ölni, akkor már halott lettem volna.
- Ha jól értesültem, akkor a felhívásomat szeretné elfogadni, jól mondom? – folytatta a deformált hang.
- Így van. – feleltem rá.
- Nagyszerű! Az embereim át fognak adni egy mappát, melyben minden információt meg fog találni, melyre szüksége lesz. Ha végzett, jöjjön vissza ide az erdőbe és itt majd megkapja a pénzt is a munkáért. Megegyeztünk?
- Nekem megfelel. – mondtam.
- Ennek örülök, akkor mi végeztünk is. – zárta le a részéről a dolgot, és a következő dolog, amit észrevettem, az egy felém száguldó valami és megint képszakadás.


- A fenébe is! Egy nap kétszer? – méltatlankodtam, amikor magamhoz tértem a fűben.
- Csak hogy előkerültél. – ballagott oda hozzám az ordasom. – Már azt hittem, hogy sosem talállak meg. Egyben vagy még? – tudakolta.
- Az hiszem. – simogattam a fejem, ahol másodjára kupán vágtak. – Egyébként te merre jártál? Nem láttalak odabent. – érdeklődtem.
- Engem kint hagytak. Addig itt maradt két jól megtermett fickó, hogy nehogy utánad menjek. Amikor kihoztak, akkor mentek el. – mesélte el.
- Értem. – pislogtam két nagyon, hogy kissé jobban magamhoz térjek.
Közben talpra kecmeregtem, és magam mellett felfedeztem a mappát is, amelyről szó esett.
- Ennyiért tényleg felesleges volt találkoznia velem. – morogtam magamban, hiszen akkor két púppal kevesebbel is megúszhattam volna.
Felvettem a földtől az iratokat, és kibontottam.
- Az mi? – kíváncsiskodott Froozer.
- Nem tudom, azt hiszem, hogy a küldetésünk információi, de amíg nem néztem meg, én sem vagyok benne biztos. – feleltem.
Kibontottam tehát az aktát, melybe térképek, iratok és bemutató anyagok voltak. Minden pontosan fel volt benne tüntetve. Képek a likvidálandó személyekről, egy kép az összekötőről, aki az információkat szolgáltatta eddig, s aki még mindig a csoporttal van, legalábbis a jelentés szerint. Térkép a pontos útvonalról, és egy rövid leírás az előforduló esetleges „nehézségekről”, mint például, hogy néhány mágus fogja védeni a célpontokat, s hogy még az előtt el kell őket kapnom, hogy Era-ba érhetnének.
- Így nem lesz valami nehéz. – jelentettem ki, mert máris volt egy tervem.
- Azt hiszem, hogy kicsit előnyben vagyunk. – ismerte el Froozer is.
Mivel tudtam, hogy merre fog elhaladni a csoport, amit igaz, hogy nem vehettem száz százalékra, mivel mindig közbejöhet valami, de így is a lehető legjobb esélyek kínálkoztak egy csapda felállítására.
Tanulmányoztuk a farkassal a térképet, és megállapítottuk, hogy hol lehetne a legjobban kelepcébe csalni a csapatot. Egy völgyet szemeltünk ki, amelyen csak egy keskeny út vezetett át. Ha netán mégsem itt jöttek volna, akkor is csak a vasút volt a másik lehetőség, melyen netán át tudtak haladni a térségen, így tehát nem volt kérdéses, hogy ennél jobb lehetőségünk nem lesz.
- Mindenképpen fel kell készülnünk egy B tervvel is. – mondtam.
- Igen. – bólintott rá az ordas is. – Viszont ha a vonattal fognak menni, akkor azt hogy tudjuk megakadályozni? – nézett rám kíváncsian.
Én a tarkómat vakargatva gondolkoztam, és hirtelenjében nem sok minden jutott eszembe, legalábbis így látatlanban.
- Van még két napunk, még mielőtt erre vetődnének. – szólaltam meg végül. – Ez a hely innét alig egy napnyira van, szóval ha igyekszünk, még bőven lesz időnk felmérni jobban a terepet és akkor meg fogjuk tudni oldani a problémánkat. – álltam hozzá a dolgokhoz optimistán.
Így hát a lehető leggyorsabb tempót diktálva el is indultunk a kérdéses földrajzi helyre. Mit mondhatnék, az ember kívánni sem tudna jobbat arra, ha valakit el akar kapni, mint ezt. A völgy ugyan viszonylag könnyen járható volt, mégis mindkét oldalról meredeken emelkedtek ki a sziklafalak, amiket megmászni szinte lehetetlen lett volna, jómagam is csak a Flight segítségével tudtam közlekedni és közelebbről megvizsgálni a köveket. Maga a teknő, ahol haladni lehetett, nem volt szélesebb huszonöt-harminc méternél, ami ugyan könnyű haladást biztosíthatott minden erre járónak, ám mégsem volt olyan nagy terep, melyet lehetetlen lett volna a számomra teleírni képletekkel.
Igen, azt terveztem, hogy a rúna mágiámat vetem be. Azonban volt egy komoly probléma, amit meg kellett valahogy oldanom, ami nem volt más, mint a feltételrendszer. Ha a csapda túl hamar aktiválódik, akkor az ugyanakkora probléma lenne, mint ha túl későn. Ezen felül az aktiváció mibenléte is kifejezetten fogós dió volt. Hosszan gondolkodtam rajta, hogy mit is kéne tennem, míg végül egy egészen elfogadható összeállítást sikerült kigondolnom.
Úgy időzítettem a csapdát, hogy akkor lépjen működésbe, amikor én vagy Froozer belép a kérdéses területre. Ez persze kizárta annak a lehetőségét, hogy odabent korlátozhassam a mágiát, hiszen akkor semmi értelme sem lett volna az egésznek, viszont így teljes biztonságot nyújtó indítási mechanizmus jött létre. Továbbá azt a működési elvet alkalmaztam, hogy egy falat emelnek majd a rúnáim, melyből nem lehet se kis se be menni, kivéve ha csak egy ember van még életben odabent, vagy ha eltelik három óra, hiszen ennyi idő alatt vagy győzök vagy veszítek, de egy biztos, az esetleges harc mindenképpen el fog dőlni.
Azt követően, hogy ezeket végiggondoltam, s közöltem Froo-val is a működési elvet, nekiláttam, hogy felírjam a képletet a talajra. Biztos akartam lenni benne, hogy mindenképpen az összes embert elkapom, akit kell, így hát a járható terep teljes szélességében végig vittem a rúnákat, s körülbelül húsz méter mélységben is, így egy eléggé nagy területet kaptam, mely kifejezetten jónak ígérkezett, hiszen szinte teljesen kopár volt, mindössze két darab fa és néhány bokor tarkította a csupasz sziklákat, s ezek sem nőttek túlzottan magasra.
- Remek, ezzel akkor meg is volnánk! – poroltam le a kezeimet elégedetten.
Elég hosszú időt felemésztett a felírás, és a hátam is elgémberedett benne, de úgy véltem, hogy megérte.
- Akkor most már csak a vonattal kell valamit kezdeni.
- Mit terveztél vele? – kíváncsiskodott a farkasom.
- Nem gondolnám, hogy nagyon megorrolnának ránk, ha az összekötőjüket is eltennénk láb alól, szóval szerintem egy egyszerű sziklaakadály és talán a sín megrongálása elég is lesz. Onnantól kezdve meg vagy kisiklik a vonat vagy nekirohan az akadálynak. Így vagy úgy, de nekünk jó lesz. – ismertettem a terv következő fázisát.
Ugyanis a vasút ezen a szakaszon a hegybe vájt szakaszon tudott csak közlekedni, ráadásul eléggé lassan, mivel nagy kanyarokat kellett leírnia. Ellenben a sínektől balra egy meredek sziklafal emelkedett, amely megakadályozta volna, hogy a vonat arra csússzon ki. A jó azonban az volt, hogy jobb oldalra nem volt túl sok hely s utána máris egy igen erősen lejtős terület feküdt, melyen ugyan voltak fák egész nagy számban, mégis amondó voltam, hogy ha felülről megindulnának a vagonok, akkor bizony nem állnának meg a szurdok aljáig, ami pedig sok-sok méteres csúszást és zuhanást jelentett volna.
- És mi lesz, ha egyszerűen csak lefékez a szerelvény? – vetette fel a problémát a bundás.
- Jó kérdés, erre nem gondoltam. – ismertem el. – Akkor az egyikünknek ott kell maradnia, hogy figyelemmel kísérje a terepet, míg én itt maradok.
- Úgy érted, hogy míg a másik itt marad nem? – próbálta meg kijavítani a nyelvtani botlásnak hitt mondatomat.
- Nem. – feleltem nyersen. – Pontosan ezt akartam mondani. Nekem kell itt maradnom, mivel ezen az úton mindenképpen harcolni kell, s az én erőm kell ide, pláne, hogy más mágusok is vannak velük, akikről nem tudunk semmit. Így hát egyértelmű, hogy neked kell a síneknél készenlétben állnod, és ha nem a terv szerint történik valami, akkor értesítesz engem és már megyek is. – indokoltam meg a szavaimat. – Viszont a köveket majd elintézem én, gyere!
- Rendben.
Így hát átmentünk a vasúthoz, melyben segítségére voltam cimborámnak, hiszen még neki is komoly gondot okozott volna feljutni a hegytetőre s onnét a túloldalra, de a Flight szerencsére az ő szállítását is lehetővé tette.
- Ha azt a követ lezúzzuk onnét, akkor szerintem az elégnek kell, hogy legyen. – méregettem a terepet, miután már néhány perc alatt felmértük a környezetet.
- Nem tűnik rossznak, de hogyan akarsz egy ekkora monstrumot megmozdítani? – billentette félre a fejét kérdős a társam, hiszen a kőtömb lehetett vagy egy tonnás is.
- Mi sem egyszerűbb ennél?! – mosolyodtam el, s a Dark Capricciot hívtam segítségül, melynek segítségével széttörtem a szila alatti rétegeket, a többit pedig már elintézte helyettem a gravitáció s a kiszemelt úttorlasz máris a sínekre csúszott, jobban mondva dübörgött s csak kis híja volt, hogy nem omlott még tovább alatta a hegy.
- Mázli. – mondta vidáman Froozer.
- Nem! Biztos voltam benne, hogy meg fog állni. – hantáztam.
- Na persze. – vette a lapot a barátocskám is.
- Viszont nekem most ideje visszamennem a másik helyre. Rejtőzz itt el valahol. Ha valami van, akkor a kommunikátoron keresztül értesíts! – hagytam meg neki, ugyanis az ő mancsán is ott virított a portable lacrymaphone.
- Úgy lesz! – bólintott én pedig elindultam visszafelé a kalitkámhoz.
- Engem követ vagy veled maradt? – tudakoltam telepatikus úton az agyarastól.
- Egyre gyengébb a szaga szóval szerintem utánad ment. – felelte.
Ugyanis mióta elhagytuk a megbízót, azóta követett minket valaki. Froo hívta fel rá a figyelmemet, és onnantól kezdve a szaga alapján ő követte nyomon a kis piócánkat, akiről nem tudtuk ugyan, hogy mit akar, de jobb volt az elővigyázatosság, így tehát megpróbáltam félre vezetni, amely sikerült is. Ugyanis úgy határoztunk, hogy mivel az ordas tudta csak megfelelően nyomon követni, így neki kell elkapnia, s igazság szerint ezért váltunk ketté, nem azért, hogy felügyelni tudjuk mindkét utat.
- Légy óvatos, de kapd el bármi történjék is! – közöltem vele a tömör kérésemet.
- Meglesz. – kaptam meg a választ, s néhány perc múlva ismét befutott a familiárisom hangja a fejembe: - Elkaptam, félúton vagyunk a két csapda közt, igyekezz!
- Úton vagyok! – közöltem s a lehető leggyorsabban el is indultam.
A fickó, ugyanis egy férfi volt az, aki a nyomunkban koslatott, látható módon nem volt elragadtatva attól, hogy a négylábú az kristály mágiát felhasználva jó könyék magasságig beborította, így meggátolva a mozgásban s a mágiahasználatban.
- Szép fogás Froo! – dicsértem meg a fogva tartót. – Most pedig ki vele, ki vagy és miért koslatsz utánunk? – fordultam a fogolyhoz.
- Ostobák, engem a megbízótok küldött, azonnal engedjetek el! – méltatlankodott.
- És mégis miért küldött volna? – néztem rá szúrósan.
- Ahhoz semmi közötök! – üvöltött tovább. – Azonnal követelem, hogy engedjetek szabadon.
- Hát, ha ragaszkodsz hozzá… - vontam meg a vállamat, s egy Wildfire-t kreáltam.
Egyszerre két gömböt helyeztem el a feje előtt, hogy biztosan belenézzen legalább az egyikbe.
- Ez meg mi a pokol? – idegeskedett elsőre, aztán egyre inkább a gömbökre kezdett el koncentrálni, míg végül már csak a golyókat nézte, semmi mással nem törődve.
- Egész könnyen ment nem? – néztem a társamra, s csak ekkor jöttem rá, hogy neki elfelejtettem szólni, hogy hunyja be a szemét, emiatt pedig ő is a fény bűvkörébe került. – Francba, ez most elszúrtam. – morogtam, de nem volt idő ilyenekkel foglalkozni.
Úgy döntöttem, hogy a bundást majd később felszabadítom, mivel erre csak akkor lett volna lehetőség, hogyha feloldom a gömböket, ami viszont azt is jelentette volna, hogy a kémünket is megszabadítom, így hátrahagytam egy gömböt Froozer-nek, míg a másikat mozgatva s közben elindultam egy mély árok felé. Mögöttem cipelték a csontvázaim a félig kristályba zárt embert, aki még mindig csak a Wildfire-re figyelt.
Még néhány lépés, egy lendítés, s már zuhant is a mélybe az illető, én pedig, mint aki jól végezte dolgát, visszasétáltam a haveromhoz és felszabadítottam őt is a félig-meddig rabságnak számító állapotból.
- Mi történt? – pislogott hevesen, amikor feleszmélt.
- Egy kis malőr. Bocsi, többet nem fordul elő. – vakargattam a tarkómat.
Ő csak összehúzta a homlokán a bőrt a szeme pedig beszűkült, de nem szólt semmit.
- És az utánunk koslató alak? – jutott eszébe néhány pillanat múlva.
- Megszabadultam tőle. Biztos vagyok benne, hogy nem élte túl a zuhanást. – jelentettem ki. – És mivel én fekete mágus vagyok és egy kicsit sem konyítok a kristály mágiához, így nem lesz gyanús az sem, ha megtalálják körülötte a börtönöd maradványait.
- Nem lenne jobb, ha kiemelném onnét őket? Tudom még mozgatni… az hiszem. - vetette fel az ötletet.
- Rendben, akkor tegyél így, de nekem viszont vissza kell mennem a találkozási pontra. Biztos vagy benne, hogy már senki más nem követ? – tudakoltam.
- Egészen biztos. – vágta rá magabiztosan, ami engem is meggyőzött.
- Nagyszerű, akkor bizonyosodj meg róla, hogy a vonat kisiklik és lezuhan a mélybe. Én addig fogadom a népet. – mosolyodtam el.
- Rendben, akkor minden a terv szerint? – kíváncsiskodott.
- Pontosan. – voltam még elégedettebb.
És hogy mi volt a terv? Hát egyáltalán nem az, mint amit egészen eddig csináltunk a társammal. Mikor ugyanis megérkeztem a szobámba a céhben s megmutattam neki a felhívást, az csak az egyik fele volt annak, amit valójában terveztünk. Társultam ugyanis egy másik céhtaggal, aki ugyan nem volt annyira erős, mint én, ellenben jó üzleti érzékkel volt megáldva és vágott is az esze ezen a téren. Fellelt egy mondhatni iker megbízást, melynek egyik megbízója azért fizet, ha az a csoport, amelyiket nekem most el kell kapnom, nem ér célba, míg a másik azért, ha eljut Era városába.
Ez szép és jó, de egyértelmű, hogy mindkettő egyszerre nem tud teljesülni. A valóságban legalábbis nem. De hogy ki mit hisz… nos, az már egy másik dolog. Ezért hát társultunk, így tehát képesek leszünk elvégezni mindkét feladatott és ami még fontosabb, fel tudjuk venni mindkét jutalmat s végül majd felezünk mindkettőből.
A bökkenő csak a likvidálást kérő megbízóval volt. Hogy honnan volt annyira informált Gregor, ugyanis így hívták a céhtársam, azt nem tudnám még most sem megmondani, de felvilágosított arról, hogy a legtöbb esetben az illető megfigyelőket küld a megbízottjai nyomában, hogy megbizonyosodjon arról, hogy valóban elvégezték a rájuk kiszabott küldetést. Nos, ezt az illetőt dobtam a szakadékba, amit nem foghatnak majd rám, hiszen én hozzá sem értem, mindössze szerencsétlen volt és belezuhant egy hasadékba, ahol is kitörte a nyakát.
Visszaballagtam hát a felállított rúnákhoz, s egyetlen mozdulattal megsemmisítettem a felírást, mivel kitöröltem egy kisebb területet, így megszakítva a folytonosságát, s használhatatlanná téve azt.
- Egek, ennyi munka a semmiért. – mérgelődtem magamban. – Miért is nem likvidáltuk már előbb az a szánalmas kopót. – tanakodtam, hiszen ha előbb megyünk a vasúthoz, akkor nem kellett volna ezzel vesződnöm, hisz már ott leakadt volna Froozer-ről.
Igaz, hogy ez viszont kicsit gyanús is lehetett volna mivel az infók szerint ott kellett áthaladni a csoportnak, így oda kellett mennem először.
- Sebaj, legalább a jutalom jó lesz! – biztattam magam, hiszen ha minden jól alakul, akkor milliók üthették a tenyerem.
Miután eltöröltem a kelepcét, már csak várnom kellett néhány órácskát, amit éber pihenéssel töltöttem el, mire végre megérkezett a menetoszlop. Ekkor szépen háttérbe vonultam s beleolvadtam az árnyékokba a mágiám segítségével, melyek már szép hosszan nyújtózkodtak a lemenő nap fénye miatt.
- Vajon sikerült meggyőznie őket, hogy valóban felszálljanak a vonatra? – gondoltam.
Ami viszont bizakodásra adott okot, hogy azt a bizonyos összekötőt, aki a nekem adott információk szerint még mindig a csoporttal tartott, nem fedeztem fel. Ugyanis úgy volt megbeszélve, hogy őt pedig Gregor teszi el láb alól valami hihető módon.
Azt követően, hogy elhaladtak, kimásztam az árnyékok közül, majd nekiindultam, hogy felkeressem a vasutat, ahol már állt a bál. A szerelvény, melyen a kérdéses utazóinknak is fenn kellett volna lennie még időben le tudott fékezni, így nem zuhant bele a mélységbe, ahogy reméltem, ám továbbmenni sem tudott. Ennek okán az utasok és a vonat személyzete azon fáradozott, hogy lekászálódjon a kocsikról és valami alternatív megoldást találjanak a problémára.
- Remélem nincs köztük mágus, vagy ha igen, akkor nem erős! – fohászkodtam magamban, majd bevetettem a Dark Écriture: Darkness-t így felöltve a démonra emlékeztető alakot. – Így legalább nem fognak felismerni sem. – gondoltam megelégedéssel. – Froozer, te maradj hátul! – utasítottam a pajtim, s levetettem magam a szikla tetejéről, ahol eddig rejtőztünk, s egy Darkness Flare Bomb-ot kreáltam a jobb kezemben, majd eldobtam.
A robbanás máris megingatta mind a vasút szerkezetét, mind pedig a sziklákat, s a középső kocsik a mélybe zuhantak, magukkal rántva szépen sorba egy újabbat majd egy újabbat, míg végül az egész monstrum alá nem hullott a meredélyről, az utasok döntő többségével együtt, ami nem volt több mint nagyjából húsz ember. Néhányan üvöltve vagy éppen kővé dermedve álltak az egész előtt. Ők is hamarosan követték a többit a következő néhány bombám következtében, mígnem egyedül maradtam odafent a szétroncsolódott acél sínek és a kőtörmelékek között.
- Ez túl könnyen ment. – gondoltam, s igazam is lett, ugyanis odalent a roncsok közül előkászálódott néhány ember. – Vajon végezzek velük is? – tanakodtam. – Ha Gregor nem vette rá a kompániát, hogy felszálljanak a vonatra, akkor akár gondot is okozhatnak majd nekünk, bá nem hiszem, hogy a jutalmam előtt a bandavezér fülébe jutna. Ha pedig mégiscsak fenn voltak a kocsikon, csak leszálltak, akkor pedig még kapóra is jöhetnek. – tépelődtem. – Mi legyen?
Közben egy hegyi kecskét megszégyenítő ügyességgel ugrott oda mellém Froozer is, hogy lássa mit alkottam.
- Feladat teljesítve. – döntöttem el végül.
- Akkor most mi következik? – kérdezte.
- Irány vissza a megbízóhoz, felvesszük a lét aztán nyomás a céhbe! – ismertettem vele a továbbiakat.
Így is tettünk, s mivel éjszakára megpihentünk, így csak másnap dél tájékán érkeztünk vissza az erdőbe. Az ellenszenves fazonok ismételten megjelentek, bár ezúttal némileg barátságosabbak voltak, mint első találkozásunk alkalmával, de ezúttal is megpróbáltak volna leverni, ha csak el nem hajolok és fel nem emelem ellene nemtetszésem szavait:
- Erre igazán semmi szükség! – kezdtem bele. – A feladatot elvégeztem. Csak adjátok ide a pénz és én meg már itt sem vagyok.
- Nem fogsz minket átejteni! – fenyegetőzött az egyikük.
- Honnan tudjuk, hogy valóban sikerrel jártál? – kérdezte egy másik.
- Nem bíztok meg a szavaim igazában? Ez nagy szomorúsággal tölt el. – görbült le a szám színpadiasan.
- Ezt te sem gondoltad komolyan. – morgott megint az, aki elsőnek szólalt meg.
- A főnök szerint nem jött vissza az egyik társunk, aki utánad ment, ellenben te itt vagy. Mit tudsz erről nekünk mondani? – vonta össze a szemöldökét egy harmadik.
Mindeközben körbevettek legalább tízen.
- A vonat, amint utaztak a likvidálandó személyek hála a közreműködésemnek egy szép kis esést mutatott be, melynek nem volt valami sok túlélője, és azok között sem volt olyan ember, akivel végeznem kellett, erről megbizonyosodtam a saját szememmel. – bizonygattam tovább. – Én pedig egyedül mentem el innét, nem jött velem egyik társatok sem. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően és a lehető legtermészetesebben.
- Ne hazudj! Mit tettél vele?
- Mondtam már, hogy nem találkoztam senkivel! – feleltem a legőszintébb hangomon.
- Elég! Igazat mondott! – hallottam egy hangot, de nem láttam, hogy honnét jött, azonban be tudtam azonosítani, hogy ahhoz tartozik, aki felbérelt. – Adjátok oda neki a pénz utána pedig hordja el magát! De figyelmeztetlek mágus, ha becsaptál engem, akkor meg foglak keresni és akkor nem fogod élve megúszni! – fenyegetett meg.
- Persze, persze, csak a jutalmam virítsátok már! – türelmetlenkedtem, ami meggyőzte őket.
Átadták a bőröndöt, melyben a kérdéses összeg pihent, s miután magamhoz vettem, elsétáltam.
- Szerinted bevették? – kérdezte Froo, miután bár biztonságosnak ítélte meg a távolságot.
- A pénzt megkaptuk ezek pedig nem olyan jók, hogy fel tudnák velem venni a versenyt. Már az elején is csak azért kaphattak el, mert hagytam. –világosítottam fel, mely csak félig volt igaz, mivel ha nem számítottam volna rájuk, akkor nem valószínű, hogy egyáltalán feltűnnek nekem.
Ismét felkerestük hát a céhet, mivel ott volt a pénzünk többi része, mivel a védelmi megbízás számomra is érthetetlen módon jobban fizetett, mint a gyilkosság.
- Hová süllyed ez a világ. – gondoltam borúson.
Visszaérve a léghajóra nem kellett sok idő, hogy megtaláljam Gregort.
- Remek munka volt! – jött oda hozzám mosolyogva.
- Nem volt túl nagy kihívás. – legyintettem. – De térjünk rá a pénzügyekre! – javasoltam szinte azonnal, mivel ez érdekelt a legjobban.
- Ahogy gondolod. – egyezett bele, majd elmentünk egy félreesőbb helyre, ahol lebonyolítottuk a részleteket, így a végösszeget elkönyvelve elégedetten dőlhettem hátra s végre valahára szövögethettem tovább a terveimet a biztos anyagi háttérrel a hátam mögött. Bár hogy meddig tart ki a pénz? Nem addig, ameddig szeretném, az biztos.

Törjünk!

Egy egészen kellemesnek ígérkező, késő őszi éjjelen kezdődött az egész. Én mindössze egy korsó jóféle sört szürcsölgettem egy normálisabb fogadó teraszán, oldalamon Froozerrel, amikor egy hideg szellő söpört végig a városkán, ahol voltam. Természetesen nem a szél volt különleges, hiszen ebben az évszakban eléggé gyakori volt, hanem az, hogy néhány másodperc múlva, mindenkinek, aki a közelben volt, legyen az vendég, vagy csupán járókelő, a feje le-lebukott, a szempillái elnehezedtek, és kisvártatva már az egész környezetem húzta is a lóbőrt, mintha csak egy átmulatott éjszaka állt volna mindenki mögött. Kinek a feje a saját tányérjában feküdt, de volt olyan is, aki, révén, hogy sétált, ott helyben összeesett, és a földön, kiterülve durmolt. Mindenki, kivéve engem és Froo-t.
- Hát ez fura. – jegyeztem meg normál beszédhangon, de nem is volt sokkal több időm, mivel a kocsma tetejéről leugrott elém két, talpig fekete ruhában levő alak.
Az első gondolatom természetesen az volt, hogy ellenszenvesek, és hogy kicsit kilyuggatom őket valamivel, de ahogy lepattantak, egyikük máris lehúzta a maszkját, és megszólalt:
- Rohandar Blacksteel? – kérdezte kimérten.
- Én volnék, életnagyságban. – mondtam, bár nem tetszett, hogy ennyire jól tudják, hogy ki is vagyok.
- Volna egy megbízásunk önnek. Amennyiben elfogadja, elkísérjük a főnökünkhöz, ha pedig nem, akkor kitöröljük az emlékeit, és már itt sem vagyunk. – folytatta, mintha csak arról beszélne egy boltban, hogy kér egy liter tejet.
Igazság szerint nem voltam benne biztos, hogy ilyen mágia egyáltalán létezik, amivel emlékeket lehet törölni, bár az is lehet, hogy csak arra gondoltak, hogy jól fejbe vágnak egy husánggal, és azzal máris minden emlékem elszáll. Bárhogy is legyen, annyi biztos volt, hogy az illetők nem kispályások, tehát jól meg kellett fontolnom, hogy mit is mondok nekik.
- Mi volna a feladat? – kérdeztem nem mondva választ arra, hogy el fogom- e fogadni a felkérésüket.
- Amennyiben érdekli, a főnökünktől megtudja, mi nem mondhatunk semmit. – jelentette ki.
- Elég nehéz látatlanban válaszolni bármire is, de egye fene, ma bevállalós formámban találtatok. – mondtam, és lassan felálltam a székemből. – Ha nemet mondok, jó eséllyel végeznek is velem, és semmi kedvem harcolni velük. – gondoltam közben.
Froozer, aki eddig a székem mellett ült, és kivárt, szintén felállt. Nem voltam benne biztos, hogy én szeretnék-e dolgozni a fekete emberkékkel, vagy nekik, de arra nagyon kíváncsi voltam, hogy ki az az ember, aki ekkora felhajtást csap csak azért, hogy felkínáljon nekem egy melót, hisz ennyi ember elkábítani nem lehetett kis dolog.
- Ezt megkérnénk, hogy tegye fel. – nyújtott felém egy fekete kendőt. – A szemére. – tette hozzá sietve, még mielőtt másra gondoltam volna.
Megtettem, közben pedig a farkasom is kapott egyet, ami ugyan nem volt egyszerű feladat a két hírvivőre nézve, de azért megoldották.
Valamilyen járműbe kísértek be, révén, hogy be volt kötve a szemem, nem tudnám megmondani, hogy milyenbe, de az biztos, hogy jó gyors volt a kicsike. Közel húsz percen át robogtunk és zötykölődtünk, mire végre leszállhattam, és levehettem a kendőt is. Egy jellegtelen, egy-két fával tarkított domboldal tövében voltunk, előttünk pedig egy barlang nyílt a hegy belsejébe, mely nem volt nagyobb annál, mint amin egy ember kényelmesen elférhetett. Nem értettem, hogy ha hárman vagyunk, és ha minden igaz, egy negyedik emberhez visznek, akkor egy olyan kicsiny járatban hogy férünk el négyen, de rájuk hagytam, és nem kérdeztem semmit. Ami viszont különös volt, az az, hogy nem éreztem túlzottan nagy mágikus energiát egyikőjükből sem, közel olyan erősek lehettek, mint Froozer. Ami azért volt furcsa, mert biztos, hogy nekik kellett elaltatni az embereket ott a kocsmában, amihez pedig ennyi varázserő vajmi kevésnek kéne hogy legyen, nem is beszélve az említett emléktörlésről. De persze volt annyi eszem, hogy nekik egy szót sem szóltam az aggályaimról, hanem csak egyszerűen besétáltam a barlangba, ahogy kérték.
A várakozásimmal ellentétben odabent azonban jóval tágasabb volt a hely. Néhány, a falra függesztett fáklya világította be a helyet, egy asztal mögött pedig egy kényelmes, bőrborítású székben terpeszkedett egy kissé kövér, fickó, akin maszk volt, így nem tudtam kivenni az arcát.
- Örömömre szolgál, hogy elfogadtad a felkérésem, fiam! – köszöntött. – Egy pohár italt? – kérdezte, miközben töltött magának valószínűleg bort.
- Nem kérek köszönöm. – feleltem udvariasan, hisz nem tudhattam, hogy nem mérgezett-e.
- Akkor viszont rögtön a tárgyra is térek. – csapta össze a tenyereit, miután letette a kezéből az üveget.
- Már pont kérni akartam. – gondoltam magamban, de ennél azért több eszem volt, hogy mondjam is.
- A feladatot az lenne, hogy a következő birtokra betörj, megölj közben minél több őrt, elhozd a feltüntetett tárgyakat és eljuttasd nekünk. – mondta, miközben egy dossziét vett elő, melyből tervrajzokat és egyéb iratokat kotort ki, és az asztalon szétteregette. – Ha elbuksz, akkor vagy az őrök ölnek meg, vagy mi fogunk likvidálni, tehát a kudarc ki van zárva. Valamint a sikeres akcióért járó pénzen kívül hajlandók vagyunk még egy vastagabb összeget fizetni a hallgatásért is. – fejezte be a mondókáját. – Minden egyéb információt megtalálsz a papírokon. Most pedig elmehetsz. – mondta, majd elkezdte meginni az asztalon álló pohárból az itókáját.
Felvettem a köteget a vastag asztallapról, a kísérőim pedig kivezettek. Noha tettem volna még fel kérdéseket, mégsem így történt, mivel ahogyan mondta, a kis pakkban, amit adott, minden információ megvolt, amit csak tudni akartam. A fickók pedig nem cécóztak. Miután egy darabon megint rajtam volt a kendő, levették, és a hintóban, mivel, mint kiderült, azzal utaztunk, elolvashattam az aktákat. Persze nem amolyan hétköznapi, ló vontatta hintó volt, hanem lacrymával üzemelő, ami komoly anyagi hátteret feltételezett.
A birtoktól, ahová mennem kellett, mindössze egy kőhajításnyira tettek ki, de persze így is ügyeltek rá, hogy senki ne vegyen észre minket, mivel egy erdős részen szálltam ki, ami jól elrejtett minket az esetleges kíváncsi szemek elől.
- Ez jó kis belső munkának tűnik. – mondtam Froo-nak, amikor otthagytak a fuvarosaim.
- Mire gondolsz? – nézett rám kérdőn.
- Ez itt arról szól, hogy mikor vannak őrváltások, és melyik pozíciókban mikor vannak az őrök. Ezen kívül a tervrajz is igen pontosnak tűnik, ráadásul az őrség fizikai és mágiaügyi tekintetben is jellemezve van nagyjából csoportok szerint. – fejtettem ki, hogy miért jutottam erre a következtetésre. – Viszont ami nem világos, hogy miért kell minél több őrt megölnöm. – tettem hozzá. – Ez nem logikus.
- Nem volna egyszerűbb szép csendben lenyúlni a szajrét?
- Épp ez az. Ésszerűbb és praktikusabb lenne, de feketén-fehéren leírták, hogy halniuk kell. – mutattam meg neki is az írást.
Ezen kívül persze még sok aggályom volt, mint például az, hogy ha ekkora profik, akkor hogy adhatták a kezembe a sok-sok adatot, amikor éppen arra készülök, hogy bemenjek az oroszlán torkába. Ha hozzájuk kerül, még a végén a megbízóm személyére is fény derülhet, így nem tartottam logikus lépésnek. Viszont az meg már legyen az ő bajuk!
Megindultam tehát a telek felé. Három rétegen kellett átjutnom: Egy vaskos sövény övezte az egész földet, majd nem sokkal utána egy nagyjából négy méter magas fal tornyosult. A falon itt-ott őrök sétáltak, a belső udvarra pedig feltüntették, hogy harci kutyák vannak kieresztve. Ezt követte a harmadik és egyben utolsó akadály, maga a ház. Egy labirintus is elbújhatott volna mellette a sok emelettel és a még több folyosóval. Ezen kívül olyan falai voltak, amit egy erődítmény is megirigyelhetett volna.
Ennek ellenére azonban abba az ellentmondásba ütköztem, hogy a megfújandó tárgyak nem olyan nagy értékek, hogy egy mágus kelljen hozzá, különösen úgy, hogy a jelentések szerint az őrség nem képes a mágiahasználatra, csak lakrimákat használhatnak fegyverként. Pontosan ezért nem volt világos az sem, hogy miért csaptak ekkora hűhót értem, és miért nem oldották meg ők maguk. A villa ugyan egy gazdag, talán egy nemes családé lehetett, így komoly büntetés járhatott az esetleges behatolóknak, de még így is értetlenül álltam a sok felesleges lépésük előtt. De végül is mindegy volt, a lényegen nem változtatott, hogy enyém a felkérés, és hogy teljesítenem kell.
Froozert elküldtem, hogy a főkapunál csapjon majd egy kis hepajt, ha jelt adok neki, én pedig addig hátulról bejutok és elhozom, ami kell, aztán, ha az már megvan, akkor megritkítom az őrséget is és már készen is vagyunk. Igaz, hogy az infók alapján ki is játszhattam volna az őrséget, nem kellett volna elterelés, de az ilyen dolgokban én nem bízom, akárkitől kapjam is.
A jel természetesen telepatikus úton érkezett:
- Ha készen állsz, kezdheted. – tudattam vele.
- Rendben. - felelte.
- Ha bármi gond van, szólj és kijövök érted, világos? – kérdeztem, mivel nem akartam, hogy baja essen a hű barátomnak, hisz még ha nincs is mágia az ellenfelek birtokában, eléggé nagy túlerőben lesznek majd, és az nem jó.
- Nem kell parázni, megoldom. – vágta rá magabiztosan, aztán belecsaptunk.
Használtam a gyűrűmet, így felvéve egy másik, általam kitalált ember alakját, hogy ha meglátnak, akkor ne ismerhessenek fel. Való igaz, hogy szerettem, ha mindenki tudja, hogy velem van dolga, de ez alkalommal valami kisördög mégis azt súgta, hogy jobb lesz, ha nem így cselekszem. Szóval átváltoztam, egy nálam valamivel kövérebb és idősebbnek kinéző, szakállal és ritkuló hajjal megáldott figurává. Ezt követően magasba emelkedtem a Flight erejével és a sövényt és a falakat messze alattam hagyva a ház, jobban mondva az erőd felé repültem. Hallottam közben, hogy Froo a villámokkal és a földdel már harcba lendült, és ez így is volt jól. Elvégre, kinek jutna eszébe az eget vizslatni, ha a közelében éppen támadás érte?
Minden gond nélkül el is értem az épület vastag falait, és a lehető leghalkabban betörtem egy ablakot, hogy bejussak rajta. Persze hogyan is lehet halkan törni bármit, de reméltem, hogy nem veszi észre senki, ha meg mégis, akkor gyorsan végzek vele. Odabent meglehetősen sötét volt, annak ellenére, hogy kint az egész udvar fényárban úszott a lakrimával működő kerti lámpák és a fáklyák tüzének világától. Mindössze amikor kiléptem abból a szobából, ahova megérkeztem, akkor láttam balra egy halvány fényességet, de kiabálást és léptek dübörgésének zaját is, így nem arra mentem.
Ugyan odakint még megpróbáltam betájolni magam a térképhez viszonyítva, amit kaptam, de így is eltartott egy ideig, amíg sikerült meglelnem, hogy hol is vagyok pontosan. Onnantól kezdve azonban már egészen egyszerűen ment minden. Sorban szeltem át a folyosókat, melyek közül némelyik éjsötét volt, hiszen odakint már besötétedett, míg máshol olyan fényesség volt, hogy csak hunyorítva tudtam átmenni rajta, ami részben persze annak is volt köszönhető, hogy a sötétségből érkeztem. Ami meglepett, az pedig az volt, hogy nem találkoztam össze egy lélekkel sem. Sehol egy őr, sehol egy lakó vagy bárki más, olyan üresen kongott az egész hely, mintha egy lakatlan szigeten lettem volna, leszámítva persze a kinti kiabálást.
- Remélem Foozer boldogul. – gondoltam, amikor beléptem az első szobába, ami fel volt tüntetve a papíron, mint az egyik tárgy helye, amit vinnem kell.
Eléggé jellegtelen hely volt, de nem is törődtem vele, csak felkaptam a dobozt, ami rögtön megütötte a szememet, mivel a hétköznapi berendezési tárgyak közül kifejezetten kiugrott a maga díszítettségével, mivel festett motívumok voltak rajta, méghozzá igen kidolgozottak, s a néhány drágakő, amely rajta volt, szintén szembeötlő volt. Révén, hogy nem volt nagyobb, mint egy ékszeres doboz, könnyedén a hónom alá kaptam, és már robogtam is tovább a következő célállomásom irányába, ami nem is volt túl messze, mindössze egy folyosón kellett végighaladnom.
Nem törődtem most már azzal, hogy csendes legyek, futottam inkább, hogy minél hamarabb végezzek és, hogy fel tudjam menteni a farkasomat. Odakint a kiabálás csak egyre hangosabb lett, ami aggasztott, de nem törődtem vele. A következő szoba ajtaja zárva volt. Ez is érdekesnek hatott a szememben, hogy sehol senki és mégis minden nyitva van, mintha csak meg szeretnék könnyíteni a dolgom. Persze egy aprócska zár sem állhatta utamat, még akkor sem, ha egy vaskos fa ajtóhoz tartozott, ami nyomhatott legalább vagy száz kilót. A Dark Capriccio-nak azonban nem volt akadály.
Ha már egyszer úgyis ölnöm is kellett, akkor már annyira mindegy volt, hogy rombolok-e vagy nem. A fa egy része és persze az ajtó zárszerkezete pillanatok alatt darabokra hullott, én pedig már benn is voltam. Viszont így magamra vontam az őrök figyelmét is, mert hallottam, hogy a közelemben léptek dobognak, és közelednek, valahonnan az alattam lévő szint irányából. Nem sokat teketóriáztam, hanem végigjárattam a szemem a benti területen, kutatva a következő szajréért, egy kis szobor volt a cél, ami egy lándzsát tartó fickót ábrázolt, amint éppen döfni készül. Rövidesen az egyik sarokpolc legtetején meg is leltem, mivel azért volt egy közel negyven centiméteres magassága, így, ha nem is nagynak, de láthatónak lehetett nevezni.
Odaszökkentem hát a polchoz, de kénytelen voltam bevetni a Flight-ot, ugyanis nem értem volna fel másképpen a régiséget, létrát vagy széket hozni meg mégsem volt se időm sem pedig kedvem. Már éppen indultam volna kifelé a szobából, amikor az ajtó kivágódott, és három őr rontott be rajta eléggé vérmes ábrázattal.
- Megállj és tedd le azokat! – kiáltotta az egyik, amikor észrevette, hogy gyűjtögetek.
- Na persze, majd biztos ott is fogom hagyni. – gondoltam vidáman.
Már éppen a zsebéhez nyúlt az egyik, a másik kettő pedig a kardjaiért, de én megelőztem őket. Úgy ítéltem meg, hogy a zsebe felé orientálódó a legveszélyesebb, hiszen két karddal biztosan tudok majd mit kezdeni, ezért a szóban forgó őrt iktattam ki elsőként. Egy szemvillanás alatt máris csont fogacskák száguldottak felé, és le is terítették, ahogy annak rendje és módja. Egyik kezem azonban tele volt a ládával illetve a másik rabolandó tárggyal, így kissé nehézkes volt a harc, különösen azért is, mert eléggé súlyosak is voltak a cipelendő holmik a méretük ellenére, de azért nem estem kétségbe.
- Te szemét! – rántotta elő hevesen a kardját közben az immáron halott fickó balján álló egyén, de neki sem volt sokkal több esélye.
Nem volt kedven sokáig szöszmötölni velük, így hát a Wind Ring-re esett a választásom, és pillanatok alatt a maradék kettő is követte a kollégáját a sírba. Azzal azonban nem számoltam, hogy mögöttem egy szép nagy felületű ablak húzódik, és bizony a támadásom azt sem fogja kímélni, így az üveg csörömpölve szilánkokra tört, és kihullott az udvarra. Így nem csak, hogy magamra vontam a figyelmet a kinti harcosok körében, de ráadásul még a pozíciómat is tökéletesen elárultam a bentieknek is.
- Akkor azt hiszem, ennyit az előbb lopjunk taktikáról. – mosolyodtam el keserédesen, és kimentem a helyiségből.
Pedig már csak egyetlen dolgot kellett volna elhoznom, egy vázát, ami a fölöttem lévő, talán negyedik, de az is lehet, hogy az ötödik emelten volt. Elrohantam a lépcsőig, de felülről és alulról is őrök rohantak felém, ránézésre legalább tizenöten lehettek. Elérkezett a döntés ideje. Megtehettem volna, hogy csak elosonok mellettük, hiszen a Dark Moment ezt könnyedén elrendezte volna a számomra, de ugyebár gyilkolnom is kellett, és hát ez most egészen jó alaklomnak ígérkezett, így végül kicsit megspékeltem a történetet. A Dark Moment volt így is a kulcs, de ahogy leszállt a sötétség a támadóim szemére, máris egy rohamosztagnyi élőhalott állt mellettem és már rontottak is az ellenségeimnek. Azok pedig hullottak, mint a legyek.
- Ezek az idióták is inkább a fényhez tartoztak, sem mint a sötéthez. – gondoltam, mivel úgy hadonásztak és olyan ijedtek voltak a vaksötétben, mint egy kisgyerek. – Meg kéne kérdeznem Froo-t is, hogy vajon mi a helyzet vele. – tűnődtem tovább, miközben hátrahagyva a fekvő halottakat, és magam mögött tudva a mozgókat, elkezdtem felfelé kocogni a célszoba felé. - Froozer, hallasz engem? – kezdtem bele a telepátiába.
Egy ideig nem érkezett semmi válasz, de azért még egyszer megpróbálkoztam, hátha összejön, de akkor sem történt semmi.
- Nem tetszik ez nekem. – morogtam, de szerencsére már éppen ott álltam a megjelölt szoba ajtaja előtt.
Előttem is voltak zombijaim, köztük olyanok is, akiket az imént végeztem ki, hiszen remek szolgákká váltak, miután kimúltak. Nos, tekintve, hogy előttem mentek, velük nyittattam ki az ajtót, ami alighanem az életemet, mentette meg, de annyi biztos, hogy néhány komoly sérülést úsztam meg általuk. Ugyanis ahogy nyílt az ajtó, úgy abban a pillanatban vagy egy tucat lándzsa tőrt elő, átszaggatva az ajtó faanyagát is, meg persze két szolgám, akik éppen a hatósugarában voltak.
- Még jó, hogy lusta vagyok. – örvendeztem egy pillanatig, majd a Dark Capriccio-t vettem elő megint, hogy kicsit „kitakarítsam” a bejáratot, de időközben megint társaságot kaptam.
A lépcsőn alulról újabb őrök tódultak fel, akiknek a kezében már lacrymák villogtak, ami mindenképpen bajt jelentett.
- Tartsátok fel őket! – vakkantottam a hulláknak, akik engedelmeskedtek is, és elállták az útjukat, valamelyik fegyveresen, s van, amelyik csak úgy pusztakézzel.
Jómagam berohantam az immáron nyitott ajtós szobába, és hevesen kutatni kezdtem az után a rohadt váza után.
- Milyen hülye megbízás ez, hogy ilyen vackokat kelljen összeszednem? – mérgelődtem, magamban, miközben a mögöttem tátongó folyosóról behallatszottak a harc hangjai. – Gyerünk, hol bujkálsz? Gyere elő! – kapkodtam jobbra-balra a szemem, és lassan lépkedtem egyre beljebb a valószínűleg újabb dolgozószobába.
Világítás nem volt, így a saját fénymágiámra kellett hagyatkoznom, s azzal láthatóvá tennem a körülöttem lévő teret. Az irányításom egyre kevesebb halottra terjedt ki közben, mialatt én felborogattam a különféle berendezési tárgyakat, míg végre az egyik sarokban, a legnagyobb szekrény mellett, amit csak láttam életemben, meg nem leltem a keresett vázát.
Viszont ez nem csak azt jelentette, hogy végeztem a kereséssel, hanem azt is, hogy ha magamhoz akartam venni, akkor a másik, eddig szabad kezemre kellet hagyatkoznom, így pedig megtelt mindkét karom.
- Francba, így már jóval kevesebb mágiát tudok használni. – gondoltam mérgemben, ráadásul az őrök is szépen ritkították a szolgáimat odakint, így gyorsan ki kellett szelnem valami B tervet. – Akkor hát, irány az ablak és majd rábízom a cuccokat Froo-ra. – döntöttem el villámgyorsan, és már rohantam is az üveg felé, amely egy újabb hangos csörömpöléssel tört ki, amikor átvetettem rajta magam.
Alattam vagy tizenkét méteres mélység tátongott, de hála a Flight-nak, gyerekjáték volt a földet érés, már persze ami a gravitációt illette. Odalent ugyanis már rendesen állt a bál, hogy mást ne mondjak. Az őrök, akiknek teljesen azonos egyenruhájuk volt, amely eddig még fel sem tűnt nekem eddig, éppen azon voltak, hogy elkapják Froozert. A farkasom azonban okosabb volt náluk, így használta a Stealth In Earth mágiát, mellyel rendre eltűnt a földben, majd a legkülönbözőbb pontokon jött elő, hogy egy-egy csapást mérjen a védőkre, majd újra eltűnjön.
El kellett ismernem, hogy okos taktika, ellenben nem volt időm tovább figyelni néhány pillanatnál, mert nem kis feltűnést keltettem, és máris három harapós kutya, no meg vagy egy tucatnyi biztonsági ember rohant felém, ki ordibálva, ki meg ugatva. Szokásos esetben gyerekjáték lett volna elbánni velük, de teli kézzel már más volt a helyzet.
- Hát… reméljük, hogy jók a reflexeim. – gondoltam, majd úgy döntöttem, hogy kockáztatok.
Összeszedtem magam, majd jó magasra dobtam a levegőben mindhárom tárgyat, melyet eddig szorongattam, s támadtam. Az előre vágódó Bone Teeth azonnal leterítette két tagjukat, akikkel már nem kellett törődnöm soha többé. Viszont voltak még elegen, a levegőben pörgő-forgó kacatok már elérték a röppályájuk tetejét, és már majdnem hullottak vissza, így már csak arra volt időm, hogy egy Bone Prison-t hozzak létre, melybe elkaptam hat vagy hát embert, így már csak kettő támadó maradt, és ami sokkal nagyobb gond volt, még a blökik is ott voltak.
A dolgok pedig visszazuhantak, én meg elkaptam a szobrot, mivel az ért le elsőnek, aztán a szelencét és végül megragadtam volna a vázát is, csakhogy ekkor vetette rám magát az egyik véreb, és fájdalom mart a nyújtózkodó bal karomba, én pedig hanyatt estem, a váza pedig csörömpölve darabokra tört és szétterült a földön. A szerencsém az volt, hogy az ordasom a segítségemre siettet, és egy éles kristállyal eltalálta a másik kutyát, amely, mint egy lándzsa állt bele a dögbe, amely felvonyított, s elterült holtan, még mielőtt ő is lekezdhetett volna marcangolni.
Több élőholtam nem maradt a másik dimenzióban, mint tartalék, de tekintetemet a fájdalmat leküzdte végighordoztam a környéken, és megláttam a halott kutya mellett azt a kettőt, akit én öltem meg az imént és még néhányat, kicsit távolabb, de késő volt, mert a vadállat elengedte a kezemet és hirtelen a torkom felé kapott. Minden megfontolás nélkül, mondhatni ösztönből lendült a jobb kezem, és olyan erővel vágtam a fejéhez a markomban szorongatott szobrocskát, hogy a blöki legurult rólam, egészen mellém, a műalkotás pedig, a váza testvéréhez hasonlóan darabokra zúzódott a fejen, melyet eltalált.
- Ebből baj lesz. – futott át az agyamon, de nem volt időm gondolkodni.
A mellettem hempergő négylábú kezdte összeszedni magát, pedig reméltem, hogy kinyírtam, de nem így volt. Tehát nekem is össze kellett kapnom magam, sőt, közben a másik két őr is odaért hozzám, és egyikük a kardját vonta ki, így a másik egy lakrimát kapott elő, célzott, aztán lőtt is.
Ezredmásodperceken múlt, hogy nem pörkölődtem oda a mágikus tűztől, s csak a testem helyén lévő gyep égett el. Két teljes fordulatot gurultam, aztán elengedtem a dobozkát is, mely kicsit megrongálódva ugyan, de még egyben volt, aztán céloztam és a ruhámba rejtett kések kiröppentek s az egyiket torkon és hason, míg a másikat vállon és mellkason találta, de a végeredmény ugyanaz volt mindkét esetben: halál.
Ekkor volt megint egy villanásnyi időm, amikor megláthattam Froozert, aki egy villámcsapással küzd le egy ellenfelet, majd eltűnik a földben, de már látszódott rajta a fáradtság, így tehát gyorsan kellett cselekednem, különben mindkettőnk nagy lekvárban lesz. Különös mód ez az eset még az egyik legelső küldetésemre emlékeztetett, amikor kezdő mágusként meg kellett küzdenem néhány vérebbel egy alagútban, akik alaposan helyben hagytak akkor, noha legyőztem őket. Nos, itt már csak egy eb volt, de az ismét talpon volt, míg én ülő helyzetben, és egy ugrásra voltam csak tőlem. Szóval nem lett volna időm se felállni sem pedig bármilyen mozdulatot tenni, szóval csak vártam, s amikor elrugaszkodott, akkor rántottam elő még egy tört, s amikor leérkezett rám, az előre tartott fegyver a szügyébe mélyedt, és egy nagy vinnyogás közepette fér fröcskölt elő a sebből.
- Ennek annyi. – nyugtáztam elégedetten, amikor legördítettem magamról, és felmértem gyorsan a helyzetet.
Az udvaron még hat ember volt, mindegyiknél lacryma, s a ketrecemet is éppen kitörték és ketten már ki is másztak, a többiek pedig igyekeztek kijutni.
- Na azt már nem!
A Bone Skewers, mely saját mágiám volt, úgy hasította át őket minden irányból, mintha csak tűpárnák lettek volna, s máris sok gondom megoldódott. Ekkor Froo jött elő mögöttem a földből.
- Elfogyott a varázserőm. – közölte lihegve.
- Nem gond, kitettél magadért, innét átveszem. – mosolyodtam rá, majd kivédtem egy adag jeget, melyet egy másik lacrymából zúdítottak felénk.
A jég recsegve tört össze a Storm Wall-on, mi pedig sértetlenek maradtunk mögötte. A kezem viszont, melyet a kutya megharapott egyre jobban lüktetett és sajgott, s közben vér szivárgott elő a fogak nyomából. Eljött az ideje, hogy kicsit bekeményítsek, így hát magamra írtam a Dark Écriture-rel a sötétség, azaz a Darkness rúnáit, s így átalakultam a démonszerű alakomba.
- Ezt kapjátok el, ne a náthát! – kiáltottam, s feléjük hajítottam egy Darkness Flare Bomb-ot, amely mondhatni jó nagy port kavart s máris csak két ellenféllel néztünk szembe, akik a csontbörtönömből léptek meg.
Azonban ők sem éltek sokkal tovább, őket is elkapta egy gömb, s a robbanás szétszaggatta mindkettőt. Szerencsére olyan távol voltak, hogy a minket elérő lökéshullám gyengévé vált, mire hozzánk jutott, így nem lett komoly bajunk.
Bent még mindig lehettek ellenfelek, de kint már nem volt senki, ezért jobbnak láttam, ha kereket oldunk, még amíg megvan még a harmadik és egyben utolsó tárgy, amit vinnem kellett. Felkaptam hát a ládikát.
- Nyomás Froo, lépjünk le innét! – szóltam a társamnak is.
- Várj! A többit nem visszük? – kérdezte meg.
- Minek, hiszen széttörtek. – értetlenkedtem.
- Szerintem kaparjuk össze, különben nem fogják elhinni, hogy simán összetörtek. – érvelt.
- Felesleges, gyere már! – mordultam rá.
- Ugyan már, szedjük össze őket! – makacskodott, s az orrával elkezdte egy kupacba tolni a váza darabjait.
- Egek! – sóhajtottam egyet, majd gyorsan segítettem neki és pár pillanat alatt begyűjtöttük a szilánkokat, majd rohantunk is a fal és a sövény felé.
Ismét a Flight-on volt a sor, s sebesen, immáron a farkassal kiegészülve átlebegtem az akadályokat, s amink kiértük a birtokról, eltűntünk a közeli erdőben, ahonnét az elején útnak indultunk.
A fák között pedig, a semmiből megjelent a két fura alak, akik eljöttek értem a megbízást átadni. Csak néhány pillanatig láttam őket, mert a szemem elnehezedett, s nem csak az enyém. Pár másodperc alatt Froozerrel együtt úgy húztuk a lóbőrt, mintha csak a délutáni sziesztánkat töltöttük volna, noha minden erőmmel küzdöttem, hogy ne aludjak el, de feleslegesen.
Amikor felébredtem, már egyből meglepődtem, alapjában véve azon, hogy egyáltalán fel tudtam kelni.
- Különös. Azt hittem, hogy ezek után kinyírnak. – gondoltam.
A következő furcsaság pedig az volt, hogy nem csak hogy életben voltam, egy tömött erszény feküdt ott mellettem, a tárgyak pedig, legyen az törött vagy nem, mind eltűntek.
Nem tudhattam, hogy mennyi idő telhetett el, ezért gyorsan felkeltettem Froo-t és ahogy ő is beszámíthatóvá vált, felkerekedtünk, hogy minél messzebb menjünk a helyszínről.