A sárkány hét feje Petersen Ruw vs. Strago Rhelm vs. 5 jómadár

Igazi kincstalálóvá növöm ki magam. Lehet, hogy tényleg fel kellene vágnom egy nap kalóznak, már csak a hecc kedvéért. Két szem, egy rubin és egy zafír. Jól nézne ki ezek mellé egy topáz, vagy ametiszt, bár egy gyémánt is jól tudna mutatni, esetleg egy smaragd, de majd meglátom, mit sodor elém az élet. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy hogyan fogok én ismeretlen behemótszobrokra bukkanni, de reménykedtem, hátha megint csak véletlenül fogok találni egyet, mint legutóbb. Igen, reménykedni lehetett, és nem is tudtam nagyon mást csinálni, ugyanis nem igen volt más ötletem, nyomom, amin elindulhattam volna. Eddig is, mintha egy ismeretlen erő irányította volna az eseményeket; a professzor, a ládika, ezek mind a véletlen művei voltak, nem a nem létező kutatásaim eredményei. Próbálgattam azért én is "életre kelteni" a szobromat a szemekkel, illetve beszéddel, sose lehessen tudni, mikor reagál valamire, és vezet el valahova, de eddig nem volt sikerem.
Hirtelen elsötétedett a előttem minden, de azért kiláttam az ujjak résein. Valaki alattomosan befogta a szemem. Valami kellemes, és puha hozzányomódott a hátamnak. Összetettem az egyet a mégeggyel és az eredmény egy nőnemű egyed volt.
- Ki vagyoook? - kérdezte egy kellemes hang, de én már tudtam, hogy megint rám kényszerítik a társasági életet.
- Ayumi - mondtam rezignáltan - azt hittem a bohócok jobb műsorral tudnak ébren tartani téged, mint én, kinek arca az uborkát megsavanyítja. - Ayumi elnevette magát. Kissé megsértődtem ezen.
- Furcsa kalóz vagy te Strago, hiába fogalmazol fellengzősen, a hanglejtésedből kiveszem, hogy irigykedsz. - Erre felhördültem.
- Még, hogy én, irigy, engem aztán nem érdekel, hogyan csinálnak a újoncok magukból egy perc alatt idiótát. -
- Akkor miért szidod őket? -
- Nem szidom őket, csak így tudnám jellemezni az akcióikat: feltűnési viszketegség. -
- Csak azért, mert te ezt az oldalukat látod csak, nem kellene azonnal elítélően viselkedni. Nagyon is kedves fiatalok, és nagyon kellemes a társaságuk, neked is meg kellene őket ismerned; megmutatnák, hogy van élet a romvárosodon kívül. - mondta szemrehányóan. Lehet, hogy igaza van, de én nehezen ismerkedem, sok kedvem nincsen új ismeretségekkel bővíteni az arzenálom. És leminősítette kedvenc pihenőhelyem, erre nekem is valami frappánssal kellett visszavágnom.
- Értem a problémád, de sajnos most nem tudok rajtad segíteni. - mondtam flegmán. frappáns egy válasz volt, mondhatom.
- Rajtam segíteni? Miféle ökör feltételezéseid vannak? Én akarok rajtad segíteni, nem fordítva. De ha jobban elszórakozol a földdel és a kövekkel, akkor inkább nem is zavarlak. - mondta nyugodtan, bár hallottam az árnyalatnyi szomorúságot, és frusztrációt a hangjában. Sajnálom, nem tehetek róla, de egy magányos alak vagyok. Így jártatok emberek.
Később belegondolva, talán jobban jártam volna, ha visszamegyek a céhépületbe Ayumival és megismerem a két majmot, mivel egy órányi semmittevés után elkönyveltem a behemótprojektet, szerencsétől függőnek.
Visszamentem a zajos céhembe, és a küldetéstábla felé vettem az irányt. Izoláltnak éreztem magam; senkivel nem álltam le egyszer sem beszélgetni, mióta megérkeztem, csak Meiel és Ayumival. Ahogy körbenéztem, láttam a vidám arcokat, a nevető barátokat, az egymást ölelő szerelmeseket, és mellkasomban éreztem valami szorító érzést: ürességet. Nem sikerült egyáltalán beilleszkedni sem a társaságba, sem a társadalomba. Néha az az érzésem, hogy jobban jártam volna, ha egyszerűen ott maradtam volna a felsőbb rétegben. Ilyenkor jól megrázom magam, és eszembe jut a szabadság, az elvárások hiánya, a kötelezettségeim alól való mentesség. Igaza van Ayuminak, ki kell használnom azt, hogy emberek között vagyok.
Kicsit mérges voltam magamra, és büntetésképp nem én akartam kiválasztani, hogy milyen küldetést csinálok, hanem hagytam, hogy a sors válasszon helyettem. Becsuktam szemeim, és csak akkor nyitottam ki őket, amikor egy lap volt a kezemben. A sors most gonosz volt. Megint egy gazdag, sznobot kellett kisegíteni, kulcsokat kellett megtalálni a keleti erdőkben, Magnoliába volt a találkozó, és sietni opcionális volt. Nem is húztam az időt.

Magnolia. Nem rég jártam itt, és semmit nem változott azóta. Emlékeim vissza-visszatértek: az első igazi megmérettetésem, Ayumival való megismerkedés, élet-halál szituációk, ezek mindennaposak errefelé. Lord Falcon házát nem volt nehéz megtalálni; nagy volt és puccos. Bár nem rendelkezett akkora kerttel, mint a Clover-i főuraké, biztos voltam benne, hogy volt valami belső udvarféleség. A szobalány, aki az ajtóban fogadott, elvezetett egy szobához, amin a hatos szám állt. Nem értettem, mit jelent, de nem is nagyon zavartattam magam vele; biztosan valamiféle helyi szokás. Estig pihenéssel és elmélkedéssel múlattam az időt, és még a helyi könyveket is volt időm megnézegetni, de mind unalmas volt, és látszólag csak azért voltak odatéve, hogy foglalja valami ebben a szobában is a helyet. Este a vacsorameghívást elfogadtam, és megrökönyödve láttam, hogy az étkezőben rajtam kívül még hat ismeretlen áll, megszeppenve, vagy morcosan, esetleg érdeklődve, talán csodálkozva.
Hogy egy küldetést heten végezzünk? Itt valami nem kóser. Hasam egy kellemetlen rándulással tudatta velem, hogy itt megint olyasmi lesz, aminek nem fogok örülni.

Nem találtam nagyon megnyerőnek a "7 ember csinál egy küldetést" felállást. Sok pénzt nem igen remélhettem, no, de mindegy, már itt vagyok, de, ha a kocsiutat nem fogom vissza kapni, akkor nem fogok örülni, Nagyon nem. Leültem én is, és a házigazda felállt, természetesen az asztalfőnél. Egy meglehetősen kövér, alacsony termetű volt. Arcán a teljes nyugalom ült, és egy undorító elégedettség. Nekem azonnal antipatikus volt.
- Üdvözletem, ifjú mágusok. - Ifjú? Volt egy öregebb férfi is köztünk, az meglehetősen morcosan rángatta a szemöldökét. - Jason Falcon a nevem. Egy kalandra hívtam jelentkezőket, és önök lettek a szerencsés kiválasztott hét. - Nagyszerű. Az, hogy nyugodalmas küldetésem lesz, az már ki van zárva. De legalább a nevén lehetett mulatni. És szerintem azért vagyunk mi a szerencsés hét, mivel mi értünk ide leghamarabb. - Nem megyek bele a részletezésbe, gondolom már inkább a vacsorára gondolnak, így elmondom miről lenne szó, és mindannyiuknak kiosztanám a feladatát. - Mindenkinek külön feladata lesz? Kezd az ügy komplikálttá válni. - Van egy öreg ládám, amihez hét kulcs kell, hogy ki lehessen nyitni. - folytatta - Nem tudom, miért, de ez nem is fontos. Ez a hét kulcs, ahogyan a nyomokból utalni tudtam, a keleti Erdőkben vannak elrejtve. Holnap az önök feladata lesz felderíteni a kulcsokat. Reggel kiegészítő dolgokat is fogok közölni, de nem akarom leterhelni egyelőre a társaságot. Nos, akkor, jó étvágyat. - azzal helyet foglalt, és a hét fős csapat nekilátott az étkezésnek. A nekilátott, az néhánynál szép kifejezésnek számított, ugyanis ordított az étkezési stílusukról, hogy nem igazán tanultak illemet. Igyekeztem hozni az átlagot, de sajnos a hatalmas csámcsogás mellett nehéz volt az étvágyamat megtartani. Valamiért a vendéglátónkat egyáltalán nem zavarta ez, sőt, még mosolygott is. Furcsa. Feltűnt, hogy rajtam kívül még volt egy igazán kulturáltan evő ember. Eléggé semmitmondó alak volt; a szürke egér benyomását keltette, bár annyira nem volt kicsi. Talán az egyszerű megjelenése tette azzá, de ő legalább tudott viselkedni.
Vacsora végeztével Falcon úr tapsolt egyet, és az egyik inas készségesen felpattant, majd kiosztott mindenkinek egy-egy lapot.
- Ezen van rajta, amit főként tudniuk kell, a többit holnap közlöm önökkel. Nem árt, ha alaposan megvizsgálják az a lapot, ugyanis holnapra nem árt tudni, hogy mi áll benne. Nos, ezennel jó éjszakát kívánok. Minél korábban kelnek, annál jobb önöknek is, meg nekem is. - Azzal megrázta az övén lévő zsákocskát, amiben nem volt valami sok pénz, méretéből ítélve, de, akinek volt egy kis esze, az értette az utalást. Elindultam visszafelé a "lakosztályomba", és ásítottam egyet. Holnapig találjam ki mi van azon a lapon? Tényleg, mi van azon a lapon? Elővettem és képeket láttam egymás után felrajzolva.
Volt egy nyíl, ami jobbra mutatott, amire én reflexből jobbra fordítottam a fejem, és kis híján hasra estem egy alattomosan elém ugró lépcsőben. Remélem ezt nem látta senki. Újból a cetlire pillantottam és egy elfordított fa volt a nyíl mellé rajzolva. A fa ugyanúgy jobbra volt fordítva, és a koronája teljesen kopasz volt. A következő kép egy egy oldalról nézett lyukat mutatott, és lehetett látni, hogy volt egy emberke a lyukban. Az utolsó kép is egy embert ábrázolt közelítve, ahogyan egy jel felé mutat nyitott tenyérrel, és valamiféle energiát talán?, annak irányába küld, lő, sugároz, nem volt világos pontosan. Tanakodtam, legalább egy órát azon, hogy mit jelenthetnek a jelek, de csak tippjeim voltak, és nem igazán akart összeállni a kép. Minek mutat jobbra a nyíl? Miért rajzolna valaki egy jobbra, horizontálisan elforgatott fát? Mi értelme van az emberkének a lyukban? És mi a fenét csinál az azzal a jellel? Ezek a dilemmák hasogatták a fejemet, amíg nagy nehezen el nem aludtam.

Másnap reggel rosszkedvűen ébredtem. Álmaim visszatérő szereplői voltak a jelek. Volt egy nyíl, ami a fenéért sem akart leszállni rólam, folyton üldözött, volt egy óriás, aki egy nagy fával akart elcsépelni, egy lyukba ragadt emberkét nem voltam képes kimenteni, és hiába nyomogattam egy fura alakú, mágikus csengőt, az a fenéért sem akart megszólalni. Ezek után érthető volt, hogy máris mínusz pontokkal nyitott a jeleket tartalmazó lapocska. A reggeliző asztalnál nem volt teljes a létszám: ketten hiányoztak. Máris megléptek volna? Végül is, nem egy rossz ötlet, aki helybéli az beugrik egy vacsoráért, alszik egy jót, és aztán meglép. De Falcon úr kiábrándított, örökös mosolyával.
- Ketten, amint látják, nem tartanak velünk ma reggel. Ők bizony sokáig alszanak, így majd délelőtt indítom útnak őket. Kérem, ne is zavartassák magukat. - Nem is zavartattam magam, viszont jobban szemügyre vettem a csapattársaimat. Az öt jelenlévő közül (magamat is belevéve) volt kettő hölgy, és három úr. Az egyik lány magam korabeli lehetett, és keveset adott a megjelenésére, morcos arca azt sugallta, hogy nem érdemes vele ujjat húzni. A szürke egeret már ismertem látásból. A másik hölgy egy jó fokkal kellemesebb társaságnak bizonyulhatott, arcszínéből ítélve, ami pirospozsgás volt, jól ápolt volt a külseje, és talán ő volt az egyedüli, akinek jó kedve volt. Az utolsó társunk volt a mélypont megítélésem szerint, megjelenést ítélve. Koszos volt, ápolatlan, láttam egy bennszülöttet a hajában, viszont ijesztően baljós arca, és hatalmas testalkata ugyancsak veszélyes ellenfél hírét hirdették. Hamar végeztem a reggelivel, és kimenekültem a feszült teremből, ki a kertbe. Itt volt időm összeszedni magam, és némi friss levegőt szívni, amikor egyesével csatlakoztak hozzám a társak, és végül a házigazda is.
- Örülök, hogy eljött ez a pillanat is, nem is húznám tovább a szót. - de azért húzta - Egy-két szabállyal dúsítanám a kalandot, de magukra bízom, hogy betartják e vagy sem. Remélem sikerült megfejteni a rejtélyeket, mert, ha nem, nos, akkor nem fogják tudni megtalálni a kulcsaikat. Ugyanis azok a jelek árulják el. - Éreztem, hogy nem csak én vágtam savanyú arckifejezést. - Amit én nézni fogok, az a gyorsaság, és a kulcsok mennyisége. Én örökké itt fogom magukat várni, de csak akkor térhetnek vissza, ha minimum egy kulccsal rendelkeznek. Akinek több kulcsa van visszatérésnél, annak nagyon jutalom üti a markát. - Aha, szóval erre megy ki a játék. Egy Battle Royale gyengébb verziója. Ezért nem szeretem a gazdag sznobokat. Őket csak a maguk baja érdekli, semmi más. - Tulajdonképpen ennyit akartam mondani. Minden jót, és sok sikert a kereséshez. - mondta vidáman, azzal sarkon fordult, és visszamasírozott a házába. Én pár percig csak tátogni tudtam, és igyekeztem feldolgozni a hallottakat.

Zölderdő közepében.
Lila foltok közelében.
Feketeföld mélyében.
Vörösek védelmében.
Kék víz tükrében.
Sárga nap fényében.

Meglepődve láttam, hogy az ember, aki tolvajt kiáltott, szerintem a társaság majdhogynem egyetlen értelmes tagja volt. Természetesen szinte a semmiből rendfenntartók tűntek fel, de, amikor visszafordultam, hogy megkérdezzem a szépfiútól, aki annyira nem is volt szép, de a kezén lévő ikon alapján már csak így tudtam hívni, hogy legyen oly szíves elmagyarázni, hogy mit is tulajdonítottam el tőle, már hűlt helyét láttam. Volt néhány civil, aki szemtanúja volt az egésznek; ők csak értetlenül álltak a váratlan eseménynek a még váratlanabb fejleményén. A biztonság őrei is tanácstalanul ácsorogtak, mivel nem volt áldozat, és senki sem viselkedett úgy, mintha valami rossz fát tett volna a tűzre. Az egyik megelégelte a várakozást és odajött hozzám, mivel amúgy is sokan néztek, és mégiscsak kalózfelszerelés volt rajtam. Biztos én voltam a tettes.
- Öhm, ön az áldozat, vagy netalán a tolvaj? - kérdezte kevés magabiztossággal. Eléggé komikus jelenet volt, és csak mosolyogtam ellenfelem kicsinyes tervén, bár elérte, amit akart: sikerült némi időt nyernie, bár ez semelyikőnket sem vitt közelebb a célunkhoz.
- Én vagyok elvileg a tolvaj - mondtam megértően mosolyogva a megrökönyödött arcokba -, de sajnos az áldozat vagy rájött, hogy semmi sem tűnt el szütyőjéből, vagy beletörődött abba, hogy nálam van az egyik ingósága, de lényeg, hogy indokolatlanul, idő előtt távozott. - Mondhattam volna, hogy én vagyok az áldozat, és ráuszíthattam volna a szépfiúra a rendészeket, de mivel nem sikerült igazán kiszúrnia velem, nem láttam értelmét, hogy megnehezítsem az életét. Majd, ha az erdőben találkozunk, akkor talán elveszem tőle a kulcsát. Akkor tényleg megnehezíteném az életét.
A rendőrök feladták arra tett kísérletüket, hogy akármi értelmeset is megtudjanak tőlem, vagy a járókelőktől, és elhagyták a terepet. Én komótosan folytattam az utamat a keleti erdők felé, gondolataimat immáron a feladat körül járatva. Approximatíve negyed órámba tellett elérni az erdőt, amit főként annak lehetett betudni, hogy nagyon közel volt. Időközben rájöttem, legalábbis remélem, hogy rájöttem, a jobbra mutató nyíl jelentésére: Kelet. Tehát az erdő keleti felénél kell körbenéznem. A jobbra elforgatott fa jelentésére nem volt nehéz rájönni, mert már az erdő elején volt egy példa rá: egy kidőlt fáról volt szó. A levelek teljes hiánya azt jelentette, hogy már régóta van ilyen állapotban, szerencsétlen fa, és valószínű a törzs is már a szétesés szélén állhatott. Szerencsére voltak térképek Magnoliáról és az erdőről a szobámba és hálát adtam a saját eszemnek, hogy eltöltöttem egy szolid fél órát a tanulmányozásával, így valamennyire sejtettem, hogy merre kellett mennem, de egyetlen problémám az volt, hogy a keleti oldalt két féleképpen lehetett értelmezni: a folyóig, vagy az azon túl lévő oldal. Ha a legkeletibb oldalt kellett volna becéloznom, az jó pár napba beletelt volna csak odaérni. A keresgélésről és a visszaútról nem is beszélve, így majd egy hetet kellett volna eltöltenem a természet lágy ölén, éttermek teljes hiányában. És ez nem igen derítette a kedvemet.
Elkezdtem futni. Jobbat nem tudtam kitalálni, reménykedtem benne, hogy nem fogok a sok ide-oda ugrálástól a rossz irányba terelődni. Célom egyenlőre a folyó volt. Ott majd végig megyek a bal partján, és megnézem mennyire sok ott a kidőlt fa.
A saját lépteimen kívül nem igen hallottam semmit, csak az erdő fura zajait. Néhányszor meg kellett állnom pihenni; húsz év mozgás hiányában és itt az eredmény. Mindig is próbáltam magamat rávenni, hogy köröket fussak Shirotsume körül, és képes legyek a fizikai kellemetlenségeket bírni, de lustaságom mindig közbeszólt.
Étel után kajtatni egy élmény volt, és mivel nem szóltak arról, hogy jobb, ha hozunk magunkkal néhány napra ellátást, ezért magamnak kellett a természetet kergetni, hogy ne haljak éhen. Kabátomat használtam, mint háló, így sikerült némi halhoz jutnom. A tűz kreálása már macerásabb kihívásnak bizonyult: a két véletlenszerűen felkapott kő igen nehezen akart szikrát produkálni. Kovakövet kellett keresnem, ami szintén jó részét felemésztette a napomnak, plusz egy vizes kabátban, a zsebeimből menekülő halak visszagyömöszölése közben ez egy igen nehéz feladatnak bizonyult. Szerencsére találtam egy nagy szikladarabot, aminek az egyik oldala kovásodva volt, és onnan szereztem két szép darab követ. Némi gyümölcsöt is felszedegettem, vagy letépkedtem az útban lévő fákról, és sok munka után elköltöttem egy igencsak kiábrándító vacsorát. A hal fűszer, és só nélkül meglehetősen ízetlen volt, nem tudtam eltalálni a sütési időt, ezért szétesett, és a gyümölcs nagy része már jó ideje heverhetett a földön, vagy lóghatott az ágakon. Hadd ne részletezzem, volt egy igen szeles éjszakám.

A következő reggel már csak azért is volt jobb a tegnap esténél, mert nem kellett korán kelnem (nem mintha eddig korán kellett volna), és tudtam már, hogy mire figyeljek oda, ha a reggelimet vadásztam össze. A hal már jobban át lett sütve, és a gyümölcsöket is óvatosabban válogattam, de biztos voltam benne, hogy egy hétnél tovább nem fogom bírni ezt az igencsak hússzegény kosztot. Mert a hal az nem hús, csak nagyon hasonló.
Kitartóan haladtam a folyó felé, amit sikeresen délre el is értem, és nekiláttam, hogy végigsétáljak az innenső partján.

Hmmm, lehet, hogy egy kicsit túlzás volt szerencsétlent kilőni.... Aztán hamar túltettem magam ezen a problémán. Az a sár előbb vagy utóbb, de elveszti ragacsos állagát. Meg aztán, ha abból nem tud kikászálódni, akkor eléggé gyenge kell, hogy legyen. Én sem vagyok erős, így tehát annak a - Mud Shot - nak sem kellett volna túl erősnek lennie.
Folytattam utamat a folyó mentén. Reménykedtem benne, hogy az jelek erre, a nyugati részre utalnak, mert nem volt kedvem jó pár napig ezen a szörnyű koszton élni. Bár valószínű, hogy idővel én is adoptáltam volna a környezetemhez és igazi vademberként nőttem volna ki magam, de már volt szerencsém vad emberekhez, nem is egyhez, és köszönöm szépen, de nem. Nekem éttermi kosztot, puha ágyat adjanak. Magamat edzeni meg tudom, amikor csak szeretném, nem akarom, hogy minden napom a túlélésről szólna. Nem lenne egy életbiztosítás, az biztos.
Az úton láttam több félig, vagy teljesen kidőlt fát. Volt valaki, aki jó érzékkel egy hidat formált a fából, de valami hiányzott róluk, jobban mondva nem hiányzott. Ezek a levelek voltak. A cetlin egy kopasz fa volt kidőlve, és egyik sem volt az, ami azt jelenthette, hogy... argh, nem értem. A rajzok biztosan korábban készültek, mint, hogy én megszülettem, ami azt jelentette, hogy a több, mint egy év után kidőlt fák mind kopaszaknak kéne lenniük, tehát, ha több kidőlt fa is van a part mentén, és nem idén dőltek ki, akkor jelentősen megnehezedett a helyzetem. Áh, ott egy kopasz kidőlt fa. Hol a papír, hol a papír? Áh, megvan, lássuk; egy gödör, amiben egy ember van. Talán van valahol egy lyuk, amibe beleesett valaki és segítséget kér? Badarság, már régen egy kupac csonttá éhezte volna magát. Először is meg kellett, hogy vizsgáljam a fa környékét, mert mi van, ha nincs lyuk itt? Meglehetősen kellemetlen lenne, ha az egész napot ezzel kellene eltöltenem.
Néhány kört megtettem a fa körül, és közben ugráltam, hátha valaki rögzítette az egészet, hogy csak az találhassa meg, aki keresi. Az egész nyúlimitálás abba torkollott, hogy egy sikamlósabb résznél hátravágódtam, és elkezdtem csúszni... lefelé. Mire felocsúdtam, egy gödörben találtam magam. Úgy tűnik, hogy a természet megtette a hatását: tiszta moha volt az egész, vizes, sáros volt a talaj, és felzavart békák menekültek, felháborodottan brekegve. Talpra küzdöttem magam, és körbenéztem. Semmi különöset nem láttam. Semmi világító fényt, vagy túlságosan feltűnni akaró kiszögellést, semmit. Elővettem a lapot, amin a képek rajta voltak, de annak már késő volt: egy kellemes réteg sár volt rajta. Rémülten próbáltam a sarat leszedegetni róla, amivel annyit értem el, hogy a lap elkezdett szétbomlani. Síró szemekkel néztem a szerencsétlenül járt információhordozóra, majd visszaadtam a természetnek, ami az övé volt. Ideje volt saját magamra hagyatkozni. Mi is volt az utolsó képen.... hmmm, egy emberke valamilyen világító izével mutatott valamerre. Logikusan, gondolkozz logikusan. Biztosan nem fénymágiáról van szó, mert akkor csak egy specifikus réteg tudná megtalálni a kulcsot, de minden kétséget kizáróan mágusról van szó. Mi az, ami világít, de nem fény? Tűz? Kétlem; akkor hol vannak a lángok? És mutat valamerre, biztosan arrafelé, ahol a rejtek van. Energia? Anyag nélküli, de mégis világíthat? De nem világít. Vagy mi? Vagy csak az illusztráció miatt van? Tehát semmi sem világít, de a képnek muszáj valahogyan jelezni, hogy történik valami? Áhááá.
Teóriámat kipróbáltam. Kezeimbe gyűjtöttem némi mágikus energiát, aminek hatására a kövek felemelkedtek, vízcseppek jelenetek meg, de én nem gyúrtam őket formába, hanem felemelt kezeimmel végigmentem a verem oldala mentén. Igen, úgy tűnik, megint sikerült jó irányba forgatnom az eszem, mivel a falból egy jókora darab kiesett, hátraugrottam, de ez csak attól mentett meg, hogy ne essen rám a föld, de azért a vizet jól felcsapta rám, úgyhogy a fürdéssel sem kell majd bajlódnom. A mélyedésben megcsillant valami. Sáros kezemet felemeltem, és mikor kihúztam vájatból, egy barna színű kulcs volt benne.
Nos, a küldetés első rész teljesítve. Most már csak egy visszaút és egy leadás van hátra.

Azt hittem, hogy a kifelé vezető út könnyebb lesz, mint az idejövet. Nos, igazam lett, mivel tudtam, hogy merre kell menni, így nem tartott olyan sokáig, mint hittem volna, ennek ellenére megint csak el kellett töltenem egy éjszakát ebben az ominózus erdőben. Nem örültem neki: csak háromszor riadtam fel az erdő idétlen hangjaira, vagy az ágak reccsenésére, és az életemért hallgatóztam. Nekem azt mondták, hogy az itteni kellemetlen állatok, lények elkerülik az embert, de nem voltam ebben olyan biztos. Legvégső eshetőségnek, valamelyik vetélytársam jön, hogy elvegye a kulcsom, rosszabb esetben kicsontozzon. Szerencsére nem történt ilyesmi, de azért volt egy kellemetlen éjszakám. Nem is beszélve arról, hogy a rossz étrendtől érdekes gázokkal láttam el az atmoszférát.

Másnap nagyon igyekeztem, hogy minél több utat tudjak magam mögött relatíve kevés idő alatt. De szerencsém sajnos kifogyott az utolsó pillanatban: az ógretermetű- és testszagú ellenfél kis híján rám döntött egy fát, amikor a semmiből rám támadt.
- Kis ember, kár, hogy téged találtalak meg. - röhögött, majd megmagyarázta, hogy miért kár. - Mármint nekem. Ha csaj lennél, halálra kúrnálak. - azzal jót derült saját beteg fantáziáján, ami alig volt rondább a beszédstílusánál. A kezein ismerős réteget láttam. Tehát ő is földmágus volt. Vagy legalább is részben. De nem volt időm azon filozofálni, hogy mégis milyen más mágiaágakat sajátíthatott el, mert támadásba lendült. Nagyon kiszámítható volt a stílusa, kb. egy perccel, hogy támadott volna tudtam, hogy hova fog az menni, így odébb léptem, és ő agyonvágott egy fűcsomót. Lendületből fordult, hogy üssön, amire én lehajolással válaszoltam. Egy rém büdös hónalj nézett velem farkasszemet, és a tulajdonosa meg egy pillanatig nem tudta, hova tűntem, majd, amikor rájött, akkor egy rúgással próbálkozott, amire viszont én nem számítottam, többek között azért, mert a hónaljszagától öklendeztem. A rúgásnak volt ereje, és repültem egy-két métert hátra. Levegő után kapkodtam, és láttam, ahogy ő valamiféle örömtáncba kezd bele.
Azt hiszed, ilyen könnyen el lehet engem intézni? Egyik kezembe vizet, másikba földet gyűjtöttem, összegyúrtam sárrá, majd belevágtam a diadalittas arcába. Ennek már nem örült: elkezdett bömbölve tántorogni, és a sarat a szeméből kivakarni, amit így jobban beledogozott, majd egy jól irányzott - Stone Fist -el kiütöttem.

Az erdő szélén jöttem rá, hogy jobb lett volna futnom. Éhes voltam, emiatt fáradtnak, elcsigázottnak éreztem magam, és valamikor napnyugta tájt sikerült is kiérnem a labirintusból. Ugyan volt nálam két kulcs, de nem voltam benne biztos, hogy a feladatnak vége lenne, és biztos voltam benne, hogy lesz még valami fricska az egészben.
Nem örültem, amikor láttam, hogy rajtam kívül már mindenki megérkezett. Hatan maradtunk.
- No lám, no lám, megérkezett ön is - Lord Falcon ugyanolyan kitörő örömmel köszöntött, mintha mi sem történt volna. - gondolom, önnél van a kulcs? -
Odanyújtottam neki a két kulcsot, ő pedig csillogó szemekkel nézett. - Ohó, tehát Mr. Drewberry nem fog csatlakozni hozzánk már, ez sajnos nagyon kellemetlen, mert van egy kis feladat, amire minél többen vannak, annál jobb, no, de egye fene. - Azzal visszament a társasághoz, velem a nyomában.
Törölgettem a szemeimet, ütögettem az arcomat, hogy tisztábban lássak. Hatan vagyunk pedig öten indultunk el. Kettővel megnőtt a létszem, és eggyel csökkent. A két új alak ijesztő volt: egy nő és egy férfi. A nőt csinosnak lehetett mondani, hisz Fióréban nem voltak ronda lányok, nem is tudom miért, de volt egy őt körüllengő aura, ami nem kecsegtetett semmi jóval. Szemiben unalom tükröződött; gondolom már régóta várhattak rám. A férfi pont az ellenkezője volt: olvasott valamiféle lapot, ami látszólag mulatságos lehetett, mivel mosolygott rajta. Egyáltalán nem lehetett volna félelmetesnek nevezni. Az ember azt sem hitte volna el róla, hogy mágus. A srác, akit az erdőben megdobtam, úgy tűnik sikeresen kiverekedte magát a kellemetlenségekből, de ő valamiért nem tűnt annyira ütött kopottnak, mint én. Talán azért, mert neki nem kellett egy drabális, perverz majmot megleckéztetnie. A megbízónk visszajött.
- Kedves egybegyűltek, itt az idő, hogy döntést hozzanak. Igen önök. A kulcsok megvannak, vihetnék a jutalmat, és mindenki mehetne a saját dolgára. De; van önöknek egy visszautasíthatatlan ajánlatom. - Vagyis azt szeretné, hogy ne utasítsuk vissza. - Egy eseményt sajnos le kellett mondanom, mert a szereplők nem jelentek meg, de a közönség igen. Itt a lehetőség, hogy híressé váljanak a királyságban. Nem is szaporítanám a szót; egy gladiátormérkőzésen kellene részt venniük. A nézők mind magas pozíciót foglalnak el a társadalmi ranglétrán, így a nyertesnek hamar híre menne, és egy hatalmas bónusszal is megtoldanám a fizetését, csak úgy, mint a többi résztvevőnek is. Szavazás alapján döntsék el. Döntetlen esetén megkérjük a kiütött urat, hogy válasszon, bár eltarthat napokba is, mire megtaláljuk. - tette hozzá sunyin. Tehát dönteni kellett. Végül is, 5-1 arányban nyert az arénázás ötlete. Ki volt az egyetlen, aki ellenezte? Én. Miért? Nézzetek rám. Nekem ebből a kalandból már a legelső erdei étkezés után elegem volt.

Egy meglehetősen hagyománybontó arénában álltunk egymással szemben ellenfelemmel. Én mindig is úgy gondoltam, hogy az arénákban nem szoktak "természeti" akadályok lenni, hanem egy "puszta közepén" szokott lenni a vérontás. Bár meg voltak emelve a sorok, és mi két különböző ajtón, vagy kapun léptünk a csatatérre, úgy tűnt, hogy az építők lusták voltak eltakarítani a fákat, köveket, és azzal a kifogással, hogy színesebbé teheti a küzdelmet, ott hagytak mindent.
Az előző küzdelmek maradékai láthatóak voltak: vérfoltok. Nem is kevés. Itt tényleg vérre mentek a küzdelmek: a legelső meccsen a koszos és a tiszta lányok egyáltalán nem nőies harca volt, ami abba torkollott, hogy a koszosnak le lett vágva a fél karja, mivel a tiszta az egy igen tapasztalt fegyvermágus volt, és mellékesen jobb is volt nála. A következő küzdelem a két későn érkezett között volt, akik egy igen pörgős, váltakozó oldalú párbajt vívtak. Itt a férfi bizonyult rátermettebbnek; ismeretlen fekete mágiájával legyűrte az ellenfele szintúgy, de gyengébbnek bizonyuló fekete mágiáját. Mindkét fordulón tombolt a közönség, és nagyon nem voltam biztos benne, hogy nekünk sikerülni fog az elvárásiknak megfelelni. Bár, engem nem igazán érdekelt a közönség véleménye. Főleg azért nem, mert volt nekem elég problémám így is: gyomrom hasogatott az éhségtől, mivel már vagy fél napja nem igen ettem semmi normálisat, pihenésre nekem nem volt lehetőségem, legfeljebb a harcok erejéig, ami nem tűnt elégségesnek. Elcsigázott voltam, szédelegtem, nem igen voltam harcképes, és szinte biztos voltam benne, hogy, ha valamilyen csoda folytán megnyerem ezt a kört, akkor a többi nyertesnek nem lennék kihívás.
Felnéztem ellenfelemre. Törékenynek nézett ki, amit eléggé egyszerű ruházata ki is emelt. De lábai mintha kissé remegtek volna, tehát ő nem igen volt hozzászokva az élet-halál küzdelmekhez. Én már kezdem megemészteni ezt a tényt: új életemben mindennaposnak számított ez.
Kihúztam magam, már, amennyire képes voltam rá. Gong szó hallatszott, ami elindította a harcot. "Felhúztam" hőn szeretett kőkesztyűimet, és kilőttem felé, egyértelmű szándékkal. Felemeltem karom, ütöttem, de ő egy lépéssel még előttem volt, vagyis könnyen kitalálta szándékomat, majd valami kellemetlenül orrba vágott. Jól láttam? A karja megnyúlt? Nem voltam benne biztos, mert hirtelen jött, és én nem igen tudtam figyelni rá, de nem voltunk ütéstávolságban és mégis sikerült eltalálnia. Hátratántorogtam, fél szemmel próbálva követni az eseményeket. A szürke egér azonnal kihasználta a pillanatbeli hátrányos helyzetemet és most ő támadt. Gyorsan beért a hatósugárba, és nekem csak arra volt időm, hogy kezeimet magam elé helyezzem, mint egy improvizált fal; ő nem számítva arra, hogy mit talál el, beletérdelt a kőbe.
- Fenébe! - kiáltotta akaratlanul. Látszólag váratlanul érte őt is ez a fejlemény, de a lendület engem még jobban hátrébb lökött, és majdnem felborultam. Ellenfelem hamar túltette magát a fájdalmán, és megint karnyújtásnyira jött, de most ütni akart, amit sikerült, nem tudom hogyan, de észrevenni, és kitérni előle. Az előkészített sárlövedéket döbbenten ráloccsantottam az arcára, ugyanis nem sikerült a földdel összegyúrni, úgyhogy egy ragacsos sártömeg helyett egy enyhén saras vízhalommal kaptam arcba. Sikerült rendkívül meglepnem, de nekem nem ez volt a szándékom. Dühösen felmordultam saját baklövésemre, majd megint ütéssel próbálkoztam. Éreztem, hogy a kesztyűm kezd morzsolódni. Ennyire nem lehetek gyenge fizikumú. Úgy tűnik mégis; ütésem gyengének bizonyult szerintem, de ellenfelem ennek ellenére könnyen kitért előle. Én hirtelen ötlettel oldalra vetődtem, amire viszont már nem számított, így telibe vágtam, nos, önmagammal. Sok kárt nem tettem, szerintem, benne, de legalább kiborult az egyensúlyából, és levegő után kapkodva csinált egy hátra bukfencet, de talpra tudott belőle gurulni. Én meg félig a földre kerültem. Nem voltam jó helyzetben.
A közönség közben látta, hogy nem igazán történik az, amire ők számítottak. Hangosan nevettek rajtunk, fújogattak, fütyültek, amivel így is labilis idegrendszeremet alaposan kikészítve.

Talpra állásom után, nem tudom mi szándékkal, a lilakabátos ellenfelem a saját arcát pofozta, mintha gyengéket ütöttem volna és fájdalmat akart volna még magának. Minthogy nem rám figyelt, szándékomba is állt megmutatni neki, hogy tudok erősebben is ütni, mint az előbb. Jobb karomat ismételten megnyújtva telibe találtam az kemény orrát, és sikeremet nyugtázva bal karommal folytattam az ütést... Vagyis folytattam volna, de váratlanul hátradőlt, így karom elsuhant a teste felett és a lendületnek köszönhetően elborultam én is.
Az orrát fájlalva állt fel nehezen, de próbáltam gyorsabbnak lenni, és egy rúgást kezdeményeztem irányába.
Nem vagyok jártas a harcművészetekben, verekedésekben, de ha már itt vagyok, beleadok mindent.
Lábam, mint ahogy térdem, ismét öklei keménységébe ütközött.
- Ááá…! – adtam hangot a fájdalmamnak. ~ Hogy lehet ilyen kemény?! – de koncentrálásom az egyensúlyom felé kellett irányítanom, minthogy kezdtem sántulni a jobb lábamra.
Nem tudom mi szándékkal keményöklű ellenfelem a port kapirgálta a talajon, majd meglepetésemre felém jött egy nagyobb, szilárd földtömeg. Annyira sikerült csak kitérni előle, hogy a mellkasom helyett a vállamat találta el, mit nem annyira, de mégis megéreztem.
Minthogy ő szerencsétlenségemre távolra is jó harcos volt, így közelebb kellett menni hozzá.
A megállás szándéka nélkül rohantunk egymásnak, majd ütésre emelve a kezét, port rúgott a levegőbe.
~ Szemét! – minthogy nem láttam semmit egyhelyben álltam, karomat a testem elé emeltem, hogy mégis csak védjem magam és port köpdöstem a számból.
Kerestem a szememmel, de csak homályosan láttam az alakját. Nem sokat várva kellemetlen valami ütközött a lábamnak, próbáltam odébb állni, de nem tudtam. Ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam, mint a folyóparton, mikor a földhöz szegeződtem.
A porfelhő lassan leült a földre és ismét tisztán láttam. A lilakabátos ellenfelem egy veszélyesen keménynek tűnő öklöt formálta földből, mit csakhamar felém küldött. Már-már azon gondolkodtam, hogy levágom a lábam, csakhogy szabadulhassak, de csak eldőlni tudtam. Fél sikernek nyugtáztam, hogy nem úgy talált el, ahogy ő akarta, de így is fájdalmasan estem a földre.
A hátamon fekve nyújtottam a karom a lába irányába, hogy ő is kerüljön abba a helyzetbe, ahol most én vagyok. Gyorsaságomnak köszönhetően, - mármint, hogy tőle gyorsabb voltam - sikerült megmarkolni a csizmáját, de egy kellemetlen ütést érezve az alkaromon el is engedtem fájdalmamban.
~ Akkor a kabátját! – gondoltam magamba, és csak letépni tudtam a hosszú ruhájából egy darabot.
Vissza akartam húzni a karom, de idő előtt megfogta, és mintha új erőt nyert volna abból, hogy megvált az igen szép ruhája egy darabjától, úgy húzott engem maga felé. Testem megállt egy pillanatra, de egy újabb próbálkozást követően már a lábam elvált a talajtól, mit az előbb tapasztott oda.
Küszködve felállva ismét egymással szemben álltunk és lihegve szemléltük egymást.
A közönség már csendesebben nézet minket, gondolom számukra kezdett izgalmasabbá válni a műsor.

Fájt az orrom, sajogtak a sarkaim, görcsölt, szúrt a gyomrom, égtek lábaim egyszóval: ramaty egy állapotban voltam. Talán jó ötletnek tűnhetett az, hogy most néhány órán keresztül farkas szemezünk, de ez nem fog az éhségemen javítani, ráadásul, ha ellenfelem összeszedi magát, akkor simán agyonvág növekedő karjaival, ami nem volt egy jó kilátás. Nem igazán tudtam kihasználni a környezet adta lehetőségeket, mert sajnos nem voltam képes egy szikladarab felemeléséhez.... még. A farönkökkel meg nem tudtam mit kezdeni, fa- vagy növénymágia hiányában, bár ebben az esetben azzal sem mentem volna sokra. Nem volt jobb ötletem; megint kénytelen voltam húzni az időt, tehát alapmágiámat használva felemeltem egy garmadányi követ, ami vagy már ott hevert a földön, vagy útközben megidéztem őket, és megdobáltam vele ellenfelem. Őt ezzel így váratlanul értem, de túl sok eredményt nem tudtam elérni. Karjaival védte a fejét és el is fordult, hogy hátát találják meg az ütések. Én fenntartottam az ostromot, és néha sikerült is jó helyen eltalálnom, de ennyi nem lesz elég, ezt én is tudtam. Ekkor váratlanul felém fordult, bár karjaival még mindig védte a fejét, nekem rohant. Tudtam, hogy kevés ilyen esélyem lesz, ezért egy - Mud Shot - al összeragasztottam a kezeit. Örültem, hogy végre valami jól is sült el a mai nap, viszont korai örömömre hamar ráfáztam. Hiába volt összenőve a két keze, megnyújtani azért meg tudta őket, és így igen hamar sáros lettem én is, azon felül, hogy megint az orromat foghattam. Lüktetett az agyam már a frusztrációtól; ez a terv sem jött össze úgy, ahogyan én azt elképzeltem. A frusztrációmra még az is rátett egy lapáttal, amikor a közönség megint hahotába tört ki látván, hogy megint megy az ökörködés, mivel én újfent a földön fetrengtem, és próbáltam porral bevonni a sarat, hogy ne ragadjon, ellenfelem meg kezeit igyekezett szétválasztani. Nem szoktam hagyni, hogy érzelmeim irányítsák cselekedeteimet, de itt már határok lettek feszegetve, és átlépve, agyvízhőmérséklet szempontjából. Eldurrant a fejem, átvitt értelemben, persze. Egyre hangosodó morgással kilőttem a szépfiú felé, miközben egy kőöklöt formáltam két kezemmel. A fent említett szépfiú nem tudom, miért, nem is érdekelt, nem mozdult, hanem állt, és csak későn próbálkozott sűrű helyváltoztatással megzavarni, kevés sikerrel. Engem nem tudott már meglepni, ha kinyúl a kezével, tűrni fogom, ha port rúg rám, nem fog érdekelni, ha menekül, megyek utána. ezt itt és most le kellett rendezni, mert már végére járt az alig létező erőm. Amikor elég közel kerültem hozzá, tulajdonképpen ütőtávolságba, eleresztettem mágiámat, egyenesen a nyakába...

Próbáltam menekülni ellenfelem rohama elől, de nem igazán tudtam mit csinálni. Próbáltam kitérni előle, de nem tudtam már hova. Ütései centiméterekre mentek el a testem és az arcom mellett, éreztem, ahogy a lendületükkel, hozták a levegőt magukkal.
~ Nem találhat el. Valamit csinálnom kell! – a szándék megvolt, de tehetetlen voltam, nem tudtam megfordítani a helyzetem, nem tudtam támadási pozícióba kerülni.
Néhány ütésével telibe találta volna a gyomrom, de a tenyeremmel sikerült hárítani őket. A düh vagy a befejezés akarása még jobban megkeményítette az ökleit, és felgyorsította az ütéseit. Gondolkodás nélkül mozogtam.
~ Nem találhat el! – de már- már csak sötét foltokat, csíkokat láttam magam mellett, mik a nem sikerült ütéseinek maradványai voltak.
- Ne! – botlottam meg egy mögöttem lévő természeti akadályba.
Nem tudom, hogy ilyen gyorsan feltűnt e neki, hogy elvesztettem egy pillanatra az egyensúlyom, vagy a véletlen műve volt, de a földből készült kemény ököl meglepő gyorsasággal közelített felém.
De most nem tudtam kitérni. Csak vártam, csak néztem ahogy jön felém.
Az földtömeg találkozása az álammal nem fájt különösebben, vagyis akkor nem éreztem, hogy fájt volna. Nem tudtam mozogni, de hangot se adtam ki a torkomból. Csak dőltem el és nem tudtam tompítani az esésem. Mint mikor guggolásból hirtelen felállok és vér kerül gyorsan a fejembe, úgy kezdett el homályosodni körülöttem minden, majd nem láttam semmit, nem hallottam semmit.

Ébredésem után iszonyúan fájt a fejem. A földön feküdve fáztam, és kényelmetlen helyzetbe is voltam, kezeim a testem alatt, a lábaim kifordítva.
- Mi a... - nem fejezem be a kérdésem, hanem fájdalmak közt gurultam odébb pár métert. Minél távolabb akartam lenni a lilakabátos ellenfelemtől - Mi történt? - kérdeztem tőle, minthogy ájult voltam és nem tudtam mi történt.
- Döntetlen. – mondta halkan, mintha pihent volna, és merengett a felhők bámulása közben - Utolsó támadásom után önmagamat is legyőztem, bár akaratlanul. Nem jó, ha az ember üres hassal, fáradtan próbálja bizonyítani harci értékét. – magyarázta a történteket.
- Azért... - kuncogtam fel - Azért én örülök, hogy nem voltál formában. – igen gyors véget ért volna a küzdelem, így legalább az esély megvolt számomra.
- Nos, így jártam. Mindenkinek vannak rossz napjai, és most, úgy látszik, eljött az én köröm. Lehet, hogy rondán összevertelek, de legalább el tudnál húzni egy étkezdéhez?. Meghálálnám, de amikor kiráncigáltak az arénából ~ szóval így kerültünk ide - sikerült bevágnom a lábam, így most járni is alig tudok, nemhogy megmozdulni a gyomorcsikarástól. Nem kívánom senkinek.
A fájdalmaim ellenére - mit most már rendesen éreztem - mosolyogva ültem fel, bár hirtelen támasztani kellett magam, mert az a fránya homályosság ismét látszódni kezdett.
- Inkább kihagynám. Valamiért nem vagy nekem szimpatikus. – más szavakkal mondva, megvertél, nem hiszem, hogy jó ötlet lett volna, még ha csak egy békülős ebéd is.
- Felettébb kellemetlen, de nem hibáztatlak. – nem akartam rosszindulatú lenni, de azért örültem, hogy ő is érezte rendesen a testét. - Hát akkor minden jót, Petersen Ruw. Remélhetőleg legközelebb nem kell egymás szemét kivájnunk. – remélem én is.
- Strago Rhelm, nem felejtem a találkozásunkat.
Felejteni nem fogom, és pár méter után, már valamiért nem is hibáztattam Őt.
Fejembe felkerült a listára, hogy hatalmas legyek, még találkoznom kell vele.

Egy étkezdében tértem úgy istenigazából magamhoz. Miután lecsúszott egy kiadós, meleg vacsora, a gondolkodás szempillantás alatt könnyebben ment. Próbáltam elemezni a helyzetet, de egy valamire még most sem tudtam igazán választ adni magamnak. Miért, ó miért a fenéért kellett nekem ebbe az arénás marhaságba beszállnom? Mert mindenki beleegyezett, és kellett a pénz, mondhatnám, de ez egy kézenfekvő, és gyenge indok volt. Ha igazán akartam volna, akkor otthagyom az egész bagázst, mészárolják csak le egymást kényükre-kedvükre. De mégis kiálltam, mégis harcoltam, és végül persze, hogy azok közé tartoztam, akik a rövidebbet húzták. Az egész küldetés egy nagy pénzkidobás volt, és a jelen anyagi helyzetemben nem igazán engedhettem meg magamnak az ilyesmit. De azt meg kellett hagyni az sznob munkaadósnak, hogy trükkösen csinálta ezt a beszervezősdit: mindig csak apránként adagolta az információt, és a végére hagyta a cukormázat a torta tetejére, hogy mindenki örüljön és ne tudjon már kiszállni az egészből, mert már túl sokat fecséreltek rá, hogy minden egyéb nélkül kiszálljanak. Kellett a kompenzálás, kellett a pénz.
Tanulság: mindenkinek vannak rossza napjai. Sajnos nekem most elég sok kihagyott rossz napom torlódott fel egy nagyon kellemetlen napra. Abba a városba kellett mennem, amit a legkevésbé sem szeretek, egy meglehetősen problémás küldetést kellett teljesítenem, és még a jutalomért is meg kellett küzdenem. Nehéz volt elhinni, hogy tényleg léteznek ilyen emberek, akiket ennyire csak a pénz hajt. Persze ekkor még nem tudtam, de a hír máris elterjedt egész Magnoliában, miközben én a vonaton robogtam Onibus felé. A Lordot vadóc mágusok meggyilkolták. Elvileg az indíték az volt, hogy elmaradt egy fizetés, aminek nem szabadott volna. Viszont a Falcon család elfeledett emlékiratokat, írásokat, és muzeális értékű tárgyakat fedezett fel egy régi ládában, ami évek óta porosodott a padlásukon. Értékükre csupán néhány héttel a gyilkosság után jöttek rá, és addig mindenki csak ócskavasnak titulálta a leleteket. Segítség nélkül is könnyen ki lehet találni, mi volt a egészből a fontosabb tanulnivaló: olyan kincseket ne ígérjük, amikről nem is tudjuk, hogy mik. Ez elsőre furán csenghet, de én hamar rájöttem, mit jelenthet, és magamban vigyorogva gondoltam, hogy végül is, nem nekem sült fel az állam a legjobban.

//Ezennel befejeződött ez a mindennek, csak epikusnak nem nevezhető csata, tulajdonképpen a semmiért. //