A szerelem Ünnepe!

~ Tam tam taramtatam – páppáráppáámpáám ~ Dudorászva pakoltam össze a szokásos „küldetésremenős” cuccaimat a táskámba, és közben percenként az órára pillantottam, Vin ugyanis már legalább három perce késett, ami egyáltalán nem rá vallott. Úgy volt, hogy együtt vállalunk valami munkát, mindkettőnknek jól jött a pénz, és különben is, régen kalandoztunk már együtt.
Kopogás.
- Na végre!
- Máris itt van? – dünnyögte Koko lustán, miközben én bekészítettem a felelősségre vonós arcom, és az ajtóhoz szökelltem, hogy kinyissam. Vin az ajtófélfának támaszkodott, fejét a föld felé fordította, és hangosan lihegett, de amint észrevette, hogy előtte állok, a tüdőbajos lihegést könnyed, de mély szuszogásra cserélte.
- Késtél. – vágtam hozzá elégedetten.
- Tudom, bocsánat. Most haragszol? – nézett rám értetlenül.
- Áá dehogy, csak meg akartalak viccelni, de úgy látom ma nem vagy vevő a humoromra. – intettem le, aztán sarkon fordultam. – Hozom a cuccaimat, aztán induljunk.
- Nem kell a táskád.
- Haa?
- Nem megyünk küldetésre… legalábbis most biztos nem. – húzta el a száját.
- De hát miért nem? – kérdeztem értetlenül.
- Mert nem tudunk. Elképesztő felfordulás van a céhben, valami készül, de nem igazán értettem, hogy mi… - zavartan megvakarta a tarkóját.
- Felfordulás? A céhben? Ezt nem értem.
- Gyere, ezt látnod kell neked is.
- Egyetértek. Koko!
- Jövök.. – a kis pamacs lustán felkapaszkodott a karomra, én pedig kiviharzottam a lakásból, és Vin oldalán, a céh felé vettem az irányt.

Útközben próbáltam faggatózni, de a fiú össze volt zavarodva, tényleg nem tudta mi történik. A rózsaszín épülethez érve, szinte berontottam, a látvány pedig letaglózott. Elképesztő nyüzsgés fogadott, az aula tömve volt a céh mágusaival. Beljebb verekedtük magunkat, aztán felpattantam az első kezem ügyébe akadó székre, és körbenéztem a tömegen. Kellett egy perc, mire kiszúrtam Sorelt a fejek erdejében. Betájoltam, aztán lemásztam, és megragadtam Vin csuklóját.
- Gyere, kérdezzük meg Sorelt mi ez a felhajtás! Ő biztos tudja. – azzal elindultam a célpont felé légvonalban. A nagy lökdösődésben találtam jó néhány ismeretlen arcot, és ha minden igaz, egyszer azt a nagyszájú Kakte-t is oldalba könyököltem… persze véletlenül.
- Sorel! – szólítottam az illetékest fennhangon.
- Hmm? – megpördült a tengelye körül. Nem vett észre rögtön, de a hangomat valószínűleg felismerte.
- Itt vagyok! – átfúrtam magam az utolsó előttem állókon is, majd megállapodtam a fiú mellett.
- Ááh szia Atsu! Mi újság?
- Helló Sorel. – bukkant elő mellettem társam.
- Szia Vin!
- Mi a csuda folyik itt, Sorel?
- Hol? – vigyorgott.
- Ne viccelj már! – sértődötten meglöktem a vállát, amit ő elégedett kacagással hálált meg.
- Na jó jóó.. Szóval.. – mire megszólalhatott volna, Bob Mester tűnt elő a pult tetején, és a tömeghez szólt.
- Jaj drágaságaim, hát nem tudtátok? – mintha csak az én kérdésemre válaszolt volna. – Hát holnap lesz a szerelem ünnepe! – harsogta, majd balerinákat megszégyenítő ügyességgel, a pulton cikázva folytatta. - Mi több, idén abban a megtisztelő feladatban részesültünk, hogy mi, cukorborsóim fogjuk megrendezni! – hangja úgy csengett, mint egy szegény kisgyermeké, aki most tudta meg, hogy idén először, kapni fog egy gombóc fagyit.
- A szerelem ünnepe? – húztam fel a szemöldököm, és Sorelre néztem.
- Rám ne nézz, én eddig minden évben sikeresen elkerültem ezt a banzájt, de úgy tűnik idén én sem úszom meg.
- Szerintem izgalmas. – kontrázott Vin kissé pironkodva.
- Az ünnepek jók… - tettem hozzá, csak hogy én is véleményt mondjak. – Dee mit kell ünnepelni a szerelmen? Nem igazán értem. – húztam el a szám.
- Ó én szép kis virág szálaim, a szerelem oly csodás, beköszöntével a madarak dalra fakadnak, és minden újra éled! – tombolt tovább izgatottan a Mester, még mindig a pulton táncikálva, valószínűleg éppen az említett madarak szárnycsapásait próbálta szemléltetni, s közben egy légies mozdulattal lehuppant a tömegbe, és ott folytatta az előadást.
- Ennek elment az esze? - suttogta fülembe Koko, de egy laza kézmozdulattal leintettem.
- A Tanabata ünnep alatt újra feléled szívem lángja! Ti is, drága kis mézes csupraim meg találjátok a szerelmet, majd én gondoskodom róla!
A céh néhány magának való tagja máris morgolódni kezdett, de Bob Mestert nem lehetett kizökkenteni, pedig valahol egyetértettem az ellenállókkal. Ki akarná, hogy valaki más találja meg neki a szerelmet? Ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell felfedezni. Gondolataimba óhatatlanul befészkelődött Gab, és rögtön éreztem, hogy arcom pirosba vált. Elmerengve hallgattam tovább a Mestert.
- Ne aggódjatok kis szíveim, mindenki szívét átjárja holnap este éjfélkor a szerelem! És céhünket bezengik majd a turbékoló gerlicék! De most munkára én kis mézes cukorborsóim! Még sok dolgunk van! – az egyik fal tövében tornyosuló dobozokra bökött.
- Ez most komoly? - hüledezett Koko.
- Hee? – kikerekedett szemekkel néztem a hegyet, Vin pedig csak egy sokatmondó sóhajtással nyugtázta a hallottakat.

- Igen, folytasd! – ordítottam. - Megőrülök a folytatásért! –húztam még jobban fejemre a párnát.

Ez az idióta Dandelion! Amióta belépett a céhbe, azóta nincs egy nyugodt álmom! Dalol éjjel, dalol nappal. A gitárját már többen összetörték az elmúlt hónapokban, de valami fura mágiával mindig összerakja 10 percen belül. Már megváltás küldetésre menni, esküszöm!
- Add ide azt a szart! – csatlakozott be egy új hang a reggeli rémkoncertbe, majd dulakodás és reccsenés hangok táncoltak be szobám ablakán. – Most dalolj, elmeroggyant!

Semmi kétség, ez Rega volt. Csodálkoztam is, hogy bírta eddig. Dandelion érkezése nem igazán hatotta meg, viszont szokatlanul toleráns volt „rímfaragónk” áldásos tevékenységét illetően. Ezzel kapcsolatban a legvadabb híresztelések kaptak lábra, miszerint morcos szabónk régebben költő volt, vagy csak szimpla vándorzenész, aki egy medvével táncolt éhbérért. Persze aki ilyet mert mondani Rega jelenlétében, annak garantáltan sanyi volt, de hát ez szintén mindennapos volt.
- De legalább csönd van. – nyújtóztam nagyot, majd lajhár lassúsággal felkeltem.
Felkapdostam ruháimat, majd egy jókora reggeliről álmodozva nekiindultam céhépületünk folyosóinak. Furcsa mód csend honolt itt is, ami szokatlan volt, mert általában ilyenkor már a lányok csacsogásától hangos minden, most pedig csak lépteim hallatszottak. Már kezdtek kósza gondolatok szöget ütni a fejembe, mikor az egyik sarkon egy szőke hajkoronába futottam bele.
- Jaj, Firm! Hova ilyen sietősen? – pattant le rólam Liz, miközben seggre huppant.
- Bocsánat Liz! – segítettem fel égő képpel. – Véletlen volt. Épp gondolkodtam.
- Hajaj, gondolkodtál, mi? – incselődött a lány.
- Hátkösz! Ezt érdemlem? – mosolyodtam el.
Csak mosolyt kaptam válaszul, majd belém karolva folytattuk utunkat, immár együtt.

Liz furcsa lány volt. Nem nagyon beszélt a múltjáról, ami azért elég sokunkat foglalkoztatott. Hibiki állított be egyszer vele egy esős napon. Szörnyű állapotban volt, sokáig nem is láttuk. Aztán egyszer csak berobbant a köztudatba. Megnyerő, szerény stílusával mindenki csodálatát elnyerte. Olyan volt, mintha már évek óta a céh tagja lett volna. És ez a siker azóta is töretlen.

A hallba érve kiderült, miért volt csönd. Itt tolongott mindenki és hangoskodott. Még Dandelion is, aki ki volt kötve az egyik oszlophoz. Szája bekötve, de senkit sem zavart. Liz-zel együtt igyekeztünk előrébb furakodni, hátha kiderül valami, de pár oldalbabökésen kívül nem sokkal gazdagodtam.

Dandelion szájkötése kicsit oldódott, így szerencsére csak félfüllel hallottam „dalát”. Az oda ugró Rega kupánvágta egy székkel, majd vigyorogva nyugtázta milyen nélkülözhetetlen, ha ilyen esetekről van szó.
- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem meg az egyik lány mellét.
- Jaj drágaságaim, hát nem tudtátok? – libbent be a képbe Bob Mester, mire mindenki lefagyott. - Hát holnap lesz a szerelem ünnepe! – folytatta repdesve, majd egy szerencsétlen újfiút magához ölelt. - Mi több idén abban a megtisztelő feladatban részesültünk, hogy mi, cukor borsóim , fogjuk megrendezni!

Nem volt több kérdés. A Mester mosolya kiírtott minden gondolatot.
- Juj, ez olyan izgalmasan hangzik, ugye Firm? – ölelgetett Liz.
-Öööööö!
- Ó én szép kis virág szálaim, a szerelem oly csodás, beköszöntével a madarak dalra fakadnak, és minden újra éled! – folytatja a Mester egy üveg rumot fellökve, amire azonnal sírva fakadt valaki. - A Tanabata ünnep alatt újra feléled szívem lángja! Ti is, drága kis mézes csupraim megtaláljátok a szerelemet, majd én gondoskodom róla!
- Hogyaza! – hervadt le minden korábbi mosoly maradvány az arcomról. – Az a srác tényleg rámkacsintott? – lökdöstem meg Lizt.
- Ne légy paranoiás! – intett meg gyorsan. – Nem csak ő kacsintott rád, hanem még legalább három srác és négy lány!
- Affene!
- Csak ugratlak! – kacsintott még extrába rám Liz.
- Ne aggódjatok kis szíveim, mindenki szívét átjárja holnap este éjfélkor a szerelem! És céhünket bezengik majd a turbékoló gerlicék! De most munkára én kis mézes cukorborsóim! Még sok dolgunk van!

- Dolgunk? –néztem a dobozokra. – Én nem akartam ma dolgozni! – fakadtam sírva.

Szokásos reggelek tömkelege közé tartozott ez is. Reggel felkeltem, fél órát álltam a tükör előtt mire sikerült valami értelmes fejet varázsolni magamnak. Gondoltam, hogy ma elindulok valami küldetésre, vagy valami kisebb munkát keresek a közelben, hogy ne üljek mindig itthon a füzeteimen. Ahogy mentem végig az úton, az első amit érdekesnek találtam az az volt, hogy a céhhez egyre közelebb érve, egyre több tagot láttam. Nem szoktak ennyien lenni, ezért még jobban siettem, hátha megtudhatom ennek a nagy felfordulásnak az okát.

Ahogy a céhbe beléptem, rájöttem hogy nehezebb lesz megtalálni az ismerős arcokat mint hittem. A legelső akit kerestem az Pete volt, hiszen őt ismertem itt a legjobban, és egy kicsit féltettem is, hogy belekeveredett a nagy tömegbe, miközben nem csípi azt. Igazából, már nagyon érdekelt, hogy mi lehet itt, de mivel az ismerős arcok mind mással voltak elfoglalva, így gondoltam megvárom ameddig valaki mondd valamit. Ekkor láttam meg, hogy Bob Mester hirtelen felpattan szörnyen nagy könnyedséggel a pultra, és a nagy zajt szinte teljesen elhallgattatva beszélni kezdett, én pedig próbáltam egyre közelebb kerülni Atsuihoz, és Firmushoz, mert Petet még mindig nem láttam sehol, és kicsit zavart, hogy senkitől sem tudok kérdezni semmit. Belegondolva mindannyian a céhtársaim voltak, én meg semmit sem tudtam róluk ez kicsit elgondolkodtatott, hogy talán több emberrel kellene beszélnem meg barátkoznom. Gondolataim közepette már Bob mester mondta is a magáét.


- Jaj drágaságaim, hát nem tudtátok? -aajjaj, itt készül valami... gondoltam magamban, majd a mester folytatta. -Hát holnap lesz a szerelem ünnepe! -zengte mint valami kisgyermek aki az első szerelméről beszél, közben valakit elkapott és nagy boldogan átölelte. Én egy pillanatra lefagytam és elgondolkoztam, hogy most ez jó avagy nem, de inkább jó mert szeretem a hasonló ünnepségeket. - Mi több idén abban a megtisztelő feladatban részesültünk, hogy mi, cukor borsóim , fogjuk megrendezni! -ezt hallva még lelkesebb lettem, hiszen a szervezkedés is kifejezetten tetszett! - Ó én szép kis virág szálaim, a szerelem oly csodás, beköszöntével a madarak dalra fakadnak, és minden újra éled! – folytatja a Mester, és közben balettmozdulatával fellökött egy üveg rumot, mire valaki szörnyű hangot adott ki - A Tanabata ünnep alatt újra feléled szívem lángja! Ti is, drága kis mézes csupraim megtaláljátok a szerelemet, majd én gondoskodom róla! - oké, eddig tetszett, de ettől az infótól már kezdek egy kissé rettegni. Miért akarná nekünk megtalálni Bob mester a szerelmet? Hiszen nem is vagyunk túl öregek hogy elkéstünk volna, meg nem mi találjuk meg a szerelmet, hanem a szerelem talál meg minket. És az hogy más találja meg a szerelmünket az teljességgel képtelenség! Elmélkedés közben még mindig Petet kerestem, és nagy mázlimra ki is szúrtam a nagy tömegben nem túl messze tőlem, és el is indultam felé. - Ne aggódjatok kis szíveim, mindenki szívét átjárja holnap este éjfélkor a szerelem! És céhünket bezengik majd a turbékoló gerlicék! De most munkára én kis mézes cukorborsóim! Még sok dolgunk van! -sok dolgunk? A dolgozással nincsen baj, de remélem engem kihagy a mester a párkeresésből, mert én magam szeretném megtalálni a szerelmem. Majd sikerült elkapnom Petet a nagy tömegáradat közepette.

Egy újabbunalmas nap, ám mégsem átlagos, hisz ezt választottam arra, hogy végre lazítsak egy kicsit. Semmilyen hülye küldi, amiben az életemet kellene kockáztatnom, vagy gyomorforgató gyilkolászás. A mai napom teljesen szabaddá tettem annak érdekében, hogy végre kipihenhessem a közelmúltban történt fárasztó eseményeket. És itt jött képben ennek a furcsa céhnek egy nagy előnye a többivel szemben. Minden lehetőség adott, hogy az ember refresheljen és újratöltse magát energiával, a végére pedig még jól is nézzen ki. Nos ilyen célokkal indultam én el aznap a klánház felé, valamint hogy bedobjak valami nyugtató piát, hogy ne legyek olyan feszült, miközben fűzni próbálok egy masszőrcsajt, viszont a terveim durván keresztül lettek húzva.

- Ez meg mégis mi a fene? - Vontam fel a szemöldököm, amint beléptem a klánba és egy hatalmas tömeggel találtam szemben magam.
~ Ki hitte volna, hogy ennyien vannak egy ilyen céhben.. ~
~ Ki nem szarja le mennyien vannak... de mit keresnek itt, mikor pont lazítani akarnék. ~
- Jaj drágaságaim, hát nem tudtátok? Hát holnap lesz a szerelem ünnepe! - Hangzott a mester hangja, mely olyan hatást váltott ki, mintha egy melegfelvonulás kapargatná a dobhártyámat.
~ Kinek lesz a milye? O.o ~
~ Türelem tornaterem. Valószínűleg hamarosan elmondja. ~ Épp hogy ezt közöltem Dengarimmal, a mester hamgja ismét keresztül szelte a levegőt, hogy fülemhez érve megkínozhasson az az idegesítő "hangja".
- Mi több idén abban a megtisztelő feladatban részesültünk, hogy mi, cukor borsóim , fogjuk megrendezni! - Még így, hogy nem láttam is tudtam, hogy úgy ugrál össze vissza, mint egy meleg viziló, aki balettánconak képzeli magát és úgy osztja meg velünk az információkat.
- Ó én szép kis virág szálaim, a szerelem oly csodás, beköszöntével a madarak dalra fakadnak, és minden újra éled!
~ Ezt nem bírom tovább... eressz ki! Hallod... had tépjem szét >.< ~ Rászta képzeletbeli ketrece rácsait és bár szívesen megtettem volna amit kért, mégsem lehetett.
- A Tanabata ünnep alatt újra feléled szívem lángja! Ti is, drága kis mézes csupraim megtaláljátok a szerelemet, majd én gondoskodom róla!
~ Hallod? Égni akar. Ha kiengedsz eskü felgyújtom. ~
~ Kuss már, nem hallom milyen Trabant ünnepről beszél. Jól hallottam, hogy szeretőt akar nekünk találni? ~
~ Szerintem szerelmet.. -.- ~
- Ne aggódjatok kis szíveim, mindenki szívét átjárja holnap este éjfélkor a szerelem! És céhünket bezengik majd a
turbékoló gerlicék! De most munkára én kis mézes cukorborsóim! Még sok dolgunk van! - Hangzott el és még mielőtt megfordulhatott volna a fejemben, hogy meglógjak a munka elől, a körülöttem lévők magukkal sodortak, egyenesen a sarokban lévő dobozok irányába.

- Ezek itt a díszítő elemek, amikkel a Hanabira parkot, és az ünnepség központi helyszínét, a nagyszínpadot kell feldíszítenetek, bögyörőim! – zengte lelkesen Bob Mester, miközben a dobozokra mutogatott, nehogy összekeverjük, melyik hova kell. – Ezekből itt mindenki fogjon meg egyet, és menjetek ki a parkba, azzal fogjátok kezdeni a munkát. Addig senki ne jöjjön vissza, amíg a saját doboza ki nem ürült, rendben van, mókuskáim? – a tömeg bólintott, mi mást tehetett volna. – Nagyszerűűű! Akkor munkára, munkára, ha ezzel kész vagytok a másik kupacból is vigyetek egy dobozt, és tegyétek varázslatossá a színpadot! Azt akarom, hogy mindenki elámuljon, használjátok a kreativitásotok, a szépségetek, akár a mágiátokat is, ma nem számít semmi, csak az, hogy az ünnepség tökéletes legyen! – pörgött forgott, aztán példamutatóan kilibbent a bejáraton, aminek most mind a két szárnya tárva nyitva állt, mi pedig szépen kivártuk a sorunkat, majd mikor eljutottunk a rakásig, mind a hárman felkaptunk egy-egy dobozt, ahogy azt a többiek is tették, és a Mester nyomában, kivonultunk.
A Hanabira* park csodás kis gyöngyszeme volt városunknak, nem is parknak, inkább kertnek mondanám. Szerettem ide kijárni, Akira kertjére emlékeztetett, amit régen együtt gondoztunk. A szivárvány minden színében pompázó virágrengeteg, különleges fák, bokrok, szinte természetellenesen zöld pázsit, virágzó cseresznyefa csoportok, szökőkutak, sziklakertek, csobogó kis patakocskák, szinte álomba illő volt a látvány, nem is értettem mit kell még rajta díszíteni, hiszen a természet itt önmagában is csodát alkotott, biztos voltam benne, hogy csak torzítani tudunk a képen a csicsás díszekkel.
- Na ez aztán jó muri lesz.. – szólt Sorel, de hangjában iróniát éreztem.
- Minek feldíszíteni egy ilyen gyönyörű helyet? – mondtam ki hangosan is gondolataimat fejcsóválva.
- Szerintem ez nagyon jó program. – vágta rá lelkesen Vin. Utoljára akkor láttam ilyen izgatottnak, amikor az első küldetésére indultunk. Akkor is felvidított, és most is átragadt rám jókedve.
- Itt jók leszünk, nem? – kérdeztem egy kisebb facsoportosulás közé érve, társaim pedig egyetértően bólintottak, lepakoltuk hát a dobozokat, feltéptük a ragasztócsíkokat, és kipakolásztuk a díszeket. Volt ott minden, arany,- vörös,- ezüst,- rózsaszín gömbök, szalagok, szívecskék, lufik, lampionok, papírlámpások, papírvirágok.
- Ejjha… mire ezt mind felrakjuk… - vakarászta tanácstalanul Sorel a tarkóját.
- Kezdjünk is neki. Ez a fa az enyém, az a tiéd, Sorel…
- Az meg az enyém. – bólintott Vin, én pedig belemarkoltam a csillogó cuccokba.
- Te is segítesz Koko, remélem tudod..
- Sejtettem.. – sóhajtotta a kis koala, aztán lustán lemászott a karomról, és ő is magára aggatott néhány szalagot, amikkel aztán rögtön felmászott a nekem jutó fára, és lomhán körbetekergette velük az ágakat, én pedig feladogattam neki a színes gömböket. Ezeket ügyesen felfűzte a szalagokra, így azok a levegőben lógva pörögtek, milliónyi szikrát szórva a magukba szívott napsugarak hatására. Kezdeti pesszimizmusom hamar megtört a látványra, egészen szép volt, egyáltalán nem hatott giccsesnek, talán a park természetes színparádéja miatt volt ez. Sorel kicsit lassabban haladt, mivel neki minden egyes alkalommal fel kellett másznia a fára, aztán le, hogy újra feltankoljon a díszekből. Ezt a feladatot elvégezte helyettem a fán ücsörgő Koko, Vin pedig kihasználta telekinetikus varázserejét, és könnyedén, pusztán elméjének segítségével, felreptette a díszeket, ahova csak akarta. Sorel is hamar megunta a fáramászást, és inkább egy egész pofás kis kristályállványzatot varázsolt a fája köré, amiről aztán hasonló könnyedséggel dekorálta tovább a növényt. Egész szépen haladtunk, sorra pakoltuk fel a dobozok tartalmát. A szalagok és gömbök után a lampionok, és a lámpások jöttek, majd a szívecskék, a papírvirágok, és végül a lufik. Míg én Sorellel már kékeslilás színben pompáztam az ötödik lufi felfújása után, Vin apró nyomásbuborékokat hozott létre, amikkel pillanatok alatt telepumpálta a ballonokat levegővel, és még csak nem is erőlködött. Mielőtt még kidőltünk volna Sor-ral, ezt a tevékenységet rövid úton lepasszoltuk Vinnek, aki persze örömmel vállalta a feladatot, mi pedig azon tanakodtunk az üres dobozokat kémlelve, hogy mivel tudnánk még feldobni a díszítést, amikor is Bob Mester jelent meg a semmiből, ahogy szokott.
- Ó de csodás csodás csodás!!- tapsikolt örömében. – Büszke vagyok rátok, csak így tovább!!
- Köszönjük Mester! – harsogtuk egyszerre, egészen felvidított a dicsérete, de mire kettőt pislogtam, már odébb is libegőzött, és mindenkit rendezgetett, lelkesített.
- Tudom már mivel dobhatnánk fel az összhatást. – mondta Sorel, majd kezét az egyik ág felé szegezte, és varázsigét mormolt. Ragyogó kék mágikus pecsétje azonnal felizzott, majd könnyed mozdulattal elhúzta oldalra a kezét, aminek nyomában a fák között kéken vibráló, apró kristályszilánkok jelentek meg a levegőben, és füzért alkotva törték meg a nap fényét.
- Ez gyönyörű. – ámultam el, aztán követtem példáját, így hamarosan kék és türkiz kristályfüzérek hálózták be a környező fákat. A díszekkel szintén végző céhtársak nevetve figyelték a varázslatot, aztán becsatlakoztak a legkülönbözőbb mágiákkal. Hamarosan lebegő fénygömbök, jégkristályok, komótosan úszkáló hópehelyfelhők, színes feliratok vagy épp a levegőben táncoló kártyalapok tették még varázslatosabbá a parkot.

Miután a Hanabira-t pompába borítottuk, visszamentünk a maradék dobozokért, és kivittük őket a színpadhoz, amit ezek szerint már korábban felállítottak. Koko ismét megkönnyítette dolgomat mászótudásával, így nekem elég volt lentről koordinálni, és feladogatni neki az arany és vörös színű díszeket, amiket a hozzá illő ráérős tempóban, de meglehetősen ügyesen elhelyezett a fémcsöveken és állványokon.
- Te voltál már szerelmes, Atsu? – kérdezte váratlanul a mellettem éppen szalagokat reptető Vin.
- Még hogy volt-e? Hát most is az! – vágta rá Sorel vigyorogva, én pedig hasonlóan intenzív érzelmekkel, nemes egyszerűséggel úgy hátba vágtam, hogy a következő pár percet szanatóriumi köhécseléssel töltötte.
- Tényleg? – nézett rám kíváncsian a fiú.
- Nos… nem is tudom… Nem voltam még szerelmes, de most érzek valamit, aminek talán köze lehet hozzá.. – pironkodtam.
- Szerencsés vagy. – mosolygott rám, aztán visszatért a munkához, én pedig nem is bántam, hogy nem feszegeti tovább a témát. Vin tisztelettudó fiú volt, és mindig tudta meddig mehet el, ez volt az egyik tulajdonsága, amit annyira szerettem benne, bár azt hiszem ezzel nem voltam egyedül. Ezzel szemben Sorel pofátlan őszintesége, furcsa módon legalább olyan imponáló volt, talán azért, mert kicsit magamra ismertem benne.
Most, hogy mindenki a színpadon dolgozott, szinte pillanatok alatt elfogytak a díszek. A hátsó két oszlop között kifeszítve, egy óriási, rózsaszínű, csillogó betűkkel írt banner hirdette a Tanabata ünnepet, az oszlopokon, csöveken pedig keresztbe-kasul cikáztak a színes szalagok, fentről lampionok és szív alakú papírlámpások lógtak be, és persze itt is bevetette mindenki a mágiáját, aki csak tudta. A végeredmény igen impozáns lett, az eddig csak dirigáló Bob Mester percekig csak bámulta a művet, és persze könnyekig meghatódott.
- Csodás munkát végeztetek tündérmókusaim, igazán nagyon büszke vagyok rátok. – rebegte. – Megérdemlitek a kényeztetést! – váltott ismét harsonába, majd intett, hogy kövessük, és elindult vissza a céhházba.

- Most, hogy a Hanabira és a színpad tündököl, már csak nektek kell ragyognotok! – kezdte meg az eligazítást az aulában. – A szépségszalon újra nyitva van, mindenki menjen be, és vesse alá magát a „Ragyogás akciónak”!
- A minek? – pislogott Koko értetlenül a vállamon, de válaszolni nem tudtam neki.
- A lányok először a sminkasztalokhoz üljenek be, amíg a cukipofik (a fiúk – a szerk.), Rega műhelyébe menjenek a ruháikért! Ha a sminkeitek elkészültek, a ruháitokat az öltözőkben találjátok mandulabelecskéim! – ez nyilván nekünk, lányoknak szólt..
Koko átmászott Vin vállára, így én lánytársaimmal egyetemben elindulhattam a szalonba, ahol már készen állt a tucatnyi fodrász és sminkes, Vin pedig Sorel-lel és a többi fiúval lement Rega műhelyébe.
Gyorsan elfoglaltam egy széket, hogy minél előbb túl legyek rajta. A sminkes máris nekiesett az arcomnak az ecsetekkel, miközben a fodrász a hajamat kezdte túrni. Először jól kifésülte, aztán pörgette-forgatta, míg végül kellemes hullámokat varázsolt tincseimbe. Az oldalsó részeket hátrahúzta, és lazán feltűzte, így egyszerre volt elegáns, és játékos a végeredmény. Közben a sminkes is lassan elkészült. Kék szemeimhez illő, fekete és éjkék színeket használt, némi csillámporral. Mire kész lettek, igazi hercegnőnek éreztem magam, már csak a ruha hiányzott. Átadtam a helyem egy másik lánynak, aztán az időközben előkerült Liz-zel, átmentünk az öltözőbe. Ott segédek osztogatták a méretnek megfelelő, egyedi készítésű ruhakölteményeket. Nevetgélve öltöttük magunkra az összes darabot, majd a tükör elé vonultunk, hogy megvizsgáljuk az eredményt. Sötétkék színű, spagettipántos ruha volt, aminek a rövidke szoknyarésze több rétegnyi könnyed tüllből volt összevarrva, így szinte lebegett a legkisebb légmozgástól is, de nem látszott át(!). A tetejétől az aljáig, csillogó ezüstcsíkok futkostak rajta, valószínűleg ez szolgáltatta a „ragyogást”. Kaptunk elegáns nyakláncokat, csillogó ezüstkarkötőket és gyűrűket is, majd a „Ragyogás akció” utolsó fázisában, testfestők rajzoltak egyedi mintákat mindenkinek a bőrére. Ki a lábára kért valami szép motívumot, ki a karjára, megint mások a nyakukhoz, vagy a lapockájukhoz. Mivel az én karomon már két pecsét is volt, a túlzsúfoltságot elkerülendő, a bokám köré rajzoltattam csak egy virágmotívumot. Miután Liz-zel megállapítottuk, hogy remekül festünk, kimentünk a hallba, ahol a fiúk nagy része már talpig úriemberben feszített. Liz intett, hogy csatlakozik Firmushoz, én pedig visszaverekedtem magam Vinékhez. Minden fiú elegáns, sötétkék öltönyt kapott, amit a szegélyeknél csillogó ezüst anyaggal borítottak, így tökéletesen passzoltak a mi ruháinkhoz. A hajukat is megpróbálták „belőni”, de úgy láttam ez nem minden esetben sikerült. Vin kusza tincsei például ellenállóbbak lehettek az átlagnál, bár látszott, hogy kicsit összerendezték őket, mégis érződött rajta a rá jellemző csapzottság.
- Jól nézünk ki, mi? – feszített be Sorel vigyorogva.
- Meghiszem azt. – viszonoztam a vigyort. – De a ruha önmagában még nem tesz elegánssá.. – gúnyolódtam.
- Nagyon szép ruhát kaptatok Atsu, csodásan festesz. – bókolt Vin, mint mindig, ismét ő volt az úriember.
- Köszönöm, te is jól nézel ki.
- Azt hittem már sosem jöttök ki a kínkamrából. – húzta el a száját Koko, még mindig Vin vállán ücsörögve.
Mikor végre mindenki visszaért az aulába, Bob Mester ismét a pult tetejére libbent, és szólni készült.


/*Hanabira jelentése: virágszirom/

Miután Petet elkaptam, nagy nehezen odahúztam magam a tömegen át, és rámosolyogtam.
- Ezek itt a díszítő elemek, amikkel a Hanabira parkot, és az ünnepség központi helyszínét, a nagy színpadot kell feldíszítenetek, bögyörőim! - Adta az utasítást a mester
- Ezekből itt mindenki fogjon meg egyet, és menjetek ki a parkba, azzal fogjátok kezdeni a munkát. Addig senki ne jöjjön vissza, amíg a saját doboza ki nem ürült, rendben van, mókuskáim? – mindenki helyeselt természetesen. – Nagyszerűűű! Akkor munkára, munkára, ha ezzel kész vagytok a másik kupacból is vigyetek egy dobozt, és tegyétek varázslatossá a színpadot! Azt akarom, hogy mindenki elámuljon, használjátok a kreativitásotok, a szépségetek, akár a mágiátokat is, ma nem számít semmi, csak az, hogy az ünnepség tökéletes legyen! -mondta rebegve, teljesen kibújva az izgalomtól a bőréből.
- Megyünk együtt díszíteni? -kérdeztem Petetől, hiszen egyedül nem jó, és jó vele dolgozni is
- Menjünk. -mondta kis meglepődöttséggel az arcán Pete
- Akkor irány két doboz! -mondom a dobozok fele emelve szabad karom.
- Kettő? -kérdezte Pete nem túl lelkesen
- Mindenki egyet-egyet, mi pedig ketten vagyunk. Ha együtt dolgozunk biztos hamar végzünk -mondtam miközben még mindig a kezénél fogva a dobozokhoz húztam. Átmentünk a Hanabira parkon, amit én csak megint csodáltam! Annyira szép volt az a sokszínű virág, és élénk zöld fű!
- Ez a két fa jó lesz! -állapítottam meg, mire végre találtam kettő csupasz fát.
- Ha te mondod. -szólt társamból a teljes kedvetlenség.
- Kicsit több lelkesedéssel, biztos sokkal élvezhetőbb lenne! Na, de munkára -majd papagáj alakomban egy lampiont felakasztottam a fára. Mindenféle dísz volt! Virág, szív alakú lampionok, szalagok a legnemesebb színekben, gyöngysorok és hasonló pompázó díszek. Igazából, nekem annyira nem tetszett amit én csináltam, hiszen a többieket elnézve, sokkal jobban csinálták... Ahogy körbe néztem kristályszilánkok, apró tükrök, jégszobrocskák díszítették a két fa közét a tehetségesebb mágusok körében. Az utolsó díszért már rendes alakomban nyúltam, Petevel egyszerre. Hirtelen valami oknál fogva megijedtem, amit megmagyarázni nem tudtam, de gyorsan mondanom kellett valamit.
- Öööö... elkezdem felfújni a lufikat. -majd hirtelen sebességgel a lufik felé fordultam, és fújni kezdtem egy kék szív alakú lufit, mikor Bob mester hangját hallottam.
- Szép lesz drágaságok, csak így tovább! Menni fog ez!
- Köszönjük mester, igyekszünk - fordultam oda széles mosollyal arcomon.
- Nos akkor, már csak ezeket fel kell rakni, és mehetünk a színpadhoz- mondtam megkönnyebbülve a lufik felfújása után, mivel kicsit elfáradtam a díszítésben.
- Még az is van? -Pete szinte már hisztizett a díszítés miatt, de meg is értem... biztos nem a kedvence a díszítés!
- Nyugi, ha azzal végeztünk utána nem kell semmit csinálni.
- Remélem -mondta már kicsit vidámabban mosolyogva
- Na végre, mosoly is van az arcodon, nem csak a díszítés adta fintor. -miután a lufik is felkerültek a díszletek közé elindultunk a színpad felé, ahol már javában folyt a díszítés, így nekünk nem volt túl sok dolgunk, aminek láthatóan Pete rettentően örült. Én azért ahol tudtam segítettem. Papagáj alakban repkedtem össze-vissza, a legmagasabb helyekre felrakva a díszeket. Ahogy készen lettünk visszaálltam Pete mellé.
- Csodás munkát végeztetek tündérmókusaim, igazán nagyon büszke vagyok rátok. -toppant be Bob mester, boldogan. - Megérdemlitek a kényeztetést! -mondja azt, hogy nem akar párkeresőset játszani! Közben persze a céhház fele rángatott hívott mindenkit, mi pedig mint a jó kiskutyák követtük falkavezérünket.
- Most, hogy a Hanabira és a színpad tündököl, már csak nektek kell ragyognotok! A szépségszalon újra nyitva van, mindenki menjen be, és vesse alá magát a „Ragyogás akciónak”! -huhh, van neve a dolognak!
- A lányok először a sminkasztalokhoz üljenek be, amíg a cukipofik, Rega műhelyébe menjenek a ruháikért! Ha a sminkeitek elkészültek, a ruháitokat az öltözőkben találjátok mandulabelecskéim! – adta az utasítást a mester
- Hát, majd akkor a hallban találkozunk szerintem, addig szia -köszöntem el Petetől, mert ki tudja mikor fogunk mi végezni!
- Remélem is hogy megtaláljuk egymást. -mondta Pete
- Biztosan! -közben már siettem, hátha lesz még szabad hely a sminkeseknél, de nem nagyon volt, így beálltam az egyik sorba, ahol tíz perc után sorra is kerültem. Szemből egy sminkes, hátulról pedig a fésűs gyilkos támadott. Hajam úgy tűzte fel, hogy loknikban lógott le a vége, elől pedig két tincset kihagyott. A sminkesünk pedig sötétkék szemhéjfestéket használt alapból, amire még ráment az ezüst csillogós tus, és némi szájfény, meg púder is az arcomra került. Pirosítót azt mondta inkább nem rak rám, így is elég vörös vagyok, aminek persze nem nagyon örültem. Ahogy készen lettem már küldtek átöltözni. A ruhák mindenkinek méretre lettek varrva. Mikor felhúztam a ruhát a tükörben jobban szemügyre vettem. A felső része kék volt, mell alatt egy ezüst csíkkal. A szoknya rész pedig alul selyemből volt, felette átlátszó, csillogós tüllel. A cipő, amit pedig kaptam egy magassarkú ezüst szandál volt, aminek az orrán apró csillogó rózsa látszott. Ahogy a ruhával megvoltam, kaptam egy gyönyörű ezüst nyakéket, amit egy lepke díszített az alján, valamint bal kezemre kaptam egy karkötőt, és egy lepkés gyűrűt, ami ment a medálhoz. Már csak a testfestőkhöz küldtek minket át, ahol jobb karomra kértem egy kisebb virágos mintát, és készen is álltam arra, hogy kilépjek a nagy hallba. Petet akármerre kerestem nem találtam. Ekkor valamit éreztem magam mögött.
- Csodásan festesz. -mondta egy ismerős hang... Pete volt az, én pedig hirtelen ijedtemben picit megugrottam.
- Hjaaj istenem! Megijesztettél! -éreztem közben, hogy vörösödik még jobban az arcom. -köszönöm -köszöntem meg végül a bókot és megnéztem, hogy a fiúkból mit sikerült kihozni. Egy igen elegáns, méretre szabott kék öltönyt viseltek, aminek ujja ezüst szegéllyel volt körbe varrva.
- Te is nagyon elegáns vagy! -állapítom meg végre
- Ez nagy füllentés. - nevet közben Pete
- Én nem szoktam füllenteni, tényleg nagyon jól nézel ki -mondtam az igazat
- Köszönöm akkor. -vette elő szokásos udvariasságát, majd ez után egy kis csend következett.
Mikor már megint nehezen lehetett mozdulni, mindenki bent volt a hallban, Bob mester ismét szólni készült.

- Ezek itt a díszítő elemek, amikkel a Hanabira parkot, és az ünnepség központi helyszínét, a nagyszínpadot kell feldíszítenetek, bögyörőim!

- Liz! Szökjünk meg! – borultam térdre a lány előtt. – Ígérem jó leszek, csak fussunk!
- Ugyan-ugyan! Gyere te hős! – kezdett el a korábban már észrevett dobozok felé tuszkolni.
- Ezekből itt mindenki fogjon meg egyet, és menjetek ki a parkba, azzal fogjátok kezdeni a munkát. Addig senki ne jöjjön vissza, amíg a saját doboza ki nem ürült, rendben van, mókuskáim? – mutogatott Bob a dobozokra, majd a nyomatékosság kedvéért körbe is repkedte őket. – Látjátok Firm milyen ügyi? Máris megy egy pakkért! – paskolgatta meg fejemet, miután egy stuka támadással rám zuhant.

Ez olyan maradandó élményt jelentett, hogy teljesen lefagytam. Agyam kiürült, testem sóbálvánnyá vált. Az idő viszont bizonyosan nem állt meg, mert mire látásom visszatért, már csak egy doboz árválkodott a hajdani kupac helyén. Nomeg egy rajta ülő Liz, aki morcosan méregetett.
- Már épp ideje volt, hogy felébredj! – vágott pofán, ami teljesen váratlanul ért.
Liz sosem volt verekedős. Mindig mosolygott, békített, segített. Nem is tudtam hova tenni ezt a hirtelen változást. Továbbra is szúrós szemekkel méregetett, míg én égő arcomat tapogattam tátott szájjal.
- Na, ragadd meg a dobozt, aztán irány a park! – rúgott még fenéken is tűsarkas lábával.
Felkaptam a kartont, amiben összerezzentek a dolgok a hirtelen mozdulattól, majd követtem a céltudatosan kimasírozó lányt.

Odakint már élénk munka folyt. Mindenki díszített, cicomázott, tehát serénykedett, ezért kétségem sem volt már, mi lehet a doboz tartalma. Legszörnyűbb gyanús gyorsan be is igazolódott, mikor liz egy szobor mellé irányítva egyetlen intéssel nyitást parancsolt.
- Mi itt fogunk dolgozni, hát nem romantikus? – mosolyodott el Liz, visszatérve régi alakjába.
-Öööööö, bizonyosan! – feleltem tétován, mert még körbenézni is féltem.
- Hát nem tudod hol vagyunk? – nézett rám kérdőn, fejcsóválásomat látva pedig gyorsan folytatta is. – Hát az Ismeretlen Szerelmesek szobránál!

Most hogy így mondta, kezdett rémleni, hogy miért volt ismerős a szobor. Két alakot ábrázolt, akik összebújva ültek egy padon. A szobrász igazi mester lehetett, mert mind a fiú, mind a lány arcán tökéletesen élethű érzelmeket sikerült varázsolnia. A közhiedelem szerint a közelében hamarabb gyúl szerelemre a szív, ezért nagyon sokan keresték már fel, s fogják még a jövőben.
Najó, ezt azért nem hittem el, de azért nem hagytak hidegen az efféle érzelmes dolgok. Elég volt mosolyogva díszítgető Lizt nézni, aki máris jobb kedvre derített, ami azért elég nehéz szokott lenni a Mester támadásai után. Viszont továbbra sem értettem, hogy mi állt a hirtelen előtörő agresszivitása mögött.
- Liz! Te tudtad mi van a dobozokban, igaz?
- Igen. – válaszolta lassan elpirulva.
- Miért akartál első lenni?
- Csodás munkát végeztetek tündérmókusaim, igazán nagyon büszke vagyok rátok. – libbent be Bob, mielőtt a lány szóra nyithatta volna a száját. – Megérdemlitek a kényeztetést!
Na, itt már megint rosszat sejtettem. Mint kiderült, nem is alaptalanul. A Mester úgy látszik ki akarta rittyenteni az egész brigádot, mert egytől-egyig elküldött minket polírozásra és burkolásra. De mese nem volt, beálltam az árba én is.

- Hogy nézel ki, te szerencsétlen?! Ki engedte ki ezt a barmot az állatkertből?! Ne félj, pont illik rád ez a kényszerzubbony! Mit rinyálsz, te kis óvodás? Esküszöm, ti ketten úgy nézek ki, mint akiket most hányt partra egy hasmenéses bálna! Hé, te nőimitátor, takarodj innen! Gyere vissza, ha lesz egy kis szőr a pucér seggeden!
Igen, megérkeztünk Rega műhelyébe. Mindenki kapott egy ilyen fantasztikus „szeretetcsomagot” jó öreg szabónktól. Sokan még mindig becsokiztak tőle, de én már tudtam, hogy több rejtőzik a mogorva külső alatt, ezért is álltam mosolyogva elé.
- Na, itt a kedvencem! – sóhajtott fel hangosan. – Nem is tudom mit adjak rád! Hé, Pocok ,mit adjunk erre a daliás lovagra? – kérdezte egyik vihogó segédjét.
Szegény srác még új volt, nem tudhatta, hogy a válasza annyit ér, mint halottnak a csók.
- Hát, szerintem valami szoknyás kis kosztüm kéne! – nyerítette fuldokolva a nevetéstől.
- Nem is olyan rossz ötlet! – dicsérte meg Rega. – Mivel így vág az eszed, ezért te fogod az említett ruhát hordani egy hétig! Most pedig takarodj a műhelyemből! – hervasztotta le a mosolyt Pocok arcáról.
A szerencsétlen hülyegyereket extraként páran még seggbe is rúgták kifelé menet.
- Már meg is van! – csapott a tenyerébe a szabó. – Remélem ficsúr uraság is kielégítőnek fogja találni! – azzal hozzám vágott egy ruhászsákot és már fordult is a következő megszeppent áldozat felé.

A szeánsz végére mindenki úgy nézett ki, mintha a Talpig Úriember lánymagazin poszteréről ugrott volna le. A vén Regára mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem érti a dolgát. Valamelyik barom még a sminkszobába is be akart tolni minket, a tenyészállományt, de valaki fejjel beleállította egy óriásvázába, így már csak az illető elhaló káromkodásait hallottuk.

Mire felmasíroztunk, a Mester már várt.

Én meg megint ledermedtem, mert megláttam Lizt.
- Tetszik a ruhám? – kérdezte kipirulva.
- Húeznemsemmi! – akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon.

Bezzeg a Mesternek!

- Ezek itt a díszítő elemek, amikkel a Hanabira
parkot, és az ünnepség központi helyszínét, a nagyszínpadot kell
feldíszítenetek, bögyörőim! – Mutatott a dobozokre és ahogy meghallottam, mi is lenne a feladatunk, végkép elszállt minden reményem egy nyugis naphoz, azt pedig csak egyre halványuló életkedvem múlta alul. –
Ezekből itt mindenki fogjon meg egyet, és menjetek ki a parkba, azzal
fogjátok kezdeni a munkát. Addig senki ne jöjjön vissza, amíg a saját
doboza ki nem ürült, rendben van, mókuskáim? - Hangzott a költői kérdés, mire a legtöbben csak egy bólintással feleltek.
~ Hehe, ezt a napot benézted. ~
~ Hehe, te meg belém vagy zárva, szóval te is. ~
~ ... Egyre kevésbé bírlak ._. ~
~ Eddig sem hatott meg, most sem fog nagyon. ~ Kezdtünk bele a már szinte szokásossá vált kis cívódásunkba jobb dolgunk nem lévén, ám mint kiderült, csak mi gondoltuk úgy, hogy nincs semmilyen feladat. Hirtelen egy kéz ragadta meg vállamat és rántott ki a tömegből a dobozok közé.
- Úgy látom Mark bogatam, hogy te már alig várod, hogy belekezdhess a díszítésbe. - Pördült meg mellettem bob mester s mire befejezte a kis fordulatot, máris egy doboz volt kezei között, melyet karjaim közé nyomott és egy fejpaskolással utamra is eresztett. A dolog olyan gyorsan történt, hogy még morgolódni sem volt időm és már azon kaptam magam, hogy a klán kijárata felé ballagok, nyomomban pár hasonló sorsra jutott társammal. A parkba érve nagy sóhajjal tekitettem körbe. Nem igazán értettem, minek kell feldíszítenünk a fákat, padokat, nomeg a különböző szobrokat. Ez már így is elég jól nézett ki ahhoz, hogy partyt csapjunk, nem volt szükséges a mi ügyetlen díszítési alapismereteinkre és különböző stílusaonkra, hogy tönkretegyük a természet kez által megalkotott, így is elég lenyűgöző képet. Egy emo szobotr, mellette egy szivekkel teletűzdelt fával tutira senkinek nem hozza meg azt az érzést, ami egy ilyen rendezvényhez kell, bár kitudja. Az egyetlen, amit tudtam, hogy semmi kedvem itt maradni és színes szalagokkal dobálni a fákat. Meg amúgy is... nem igazán voltak olyan képességeim, melyekkel díszíteni lehetett volna, hacsak Dengarim szemét használva nem veszem rá a fát, hogy öltöztesse fel magát, ami meg ugye elég valószínűtlen, hisz a fáknak nincs szemük.
~ Miért nincs nekik? ~
~ Honnan tudjam... biztos, hogy ne menjenek bele a levelek. ~
~ Hmm... és ha rajzolunk nekik szemet? ~
~ Foglamam sincs... a te erőd. ~
~ Igeeen, de még sosem próbáltam... ~

~ Pár perccel később...

- Neem... ez így nem működik. - Szakadt fel a sóhaj mellkasomból, ahogy a kezemben lébő toll, nem tintás végével vakargattam a fejem.
~ Még jó, hogy nem működik... olyan kancsal lett a fa, hogy azt sem tudja hátra néz e, vagy előre. ~
- Jólvan már, be lehet fogni. Rajzolj te jobbat, ha tudsz.
- Te meg mégis mit csinálsz angyalkám. - Hangzott fel a mester hangja hátam mögött, és az eléggé helytelen hasonlat ellenére is olyan féelelem járta át a testem, mint mi eddig még soha. Nagy lentülettel fordultam a mögöttem álló mágus felé, aki kérdőn nézett hol rá, hol a távolba tekintő fára.
- Hogy haladsz a díszítéssel?
- Ja hogy az... - Rúgdostam a hátam mögött lévő dobozt, a mellettem lévő fa árnyékába, hátha nem veszi észre. - Elég jól megy a dolog, csak közben észrevettem, hogy valami suhanc össze vissza firkál a fákra és megpróbáltam leszedni valahogy. - Vigyorogtam, úgy imádkozva, mint még soha életemben, hogy elhigyje.
- Ááá... értem. De most kérlek, hagyd abba kicsit a szogoskodást és indulj el Rega műhelyébe cukipofi. Itt az ideje, hogy téged is kicsípjen. - Csak pislogtam, hisz magam sem hittem volna, hogy ezt bevesz... bár szerintem nem is ez történt, csak a gondosan beütemezett terveibe nem akar belerondítani így nem is hiszem, hogy számítana, egy fával több, vagy kevesebb van e szivecskékkel tele aggatva. Tovább nem is agyalva ezen, megindultam, hogy megkapjam az öltözéket, melyben az ünnepségen kell résztvennem és nem meglepő módon Rega a már tőle megszokott profizmussal választott nekem ruhát és az úgyszint tőle megszokott modorral gázolt érzékeny kis lelkembe és nevetette meg a belém zárt szörnyeteget egyszerre. Mindenesetre a fekete öltöny, alatta vörös inggel és fekete nyakkendővel tökéletesen állt rajtam, mint minden amit eddig Rega készített nekem. Végre úgy éreztem valami jó is történt ezen a napon, hisz ebben a szerelésben szinte úgy éreztem, újjá születtem, míg egy lány nem ugrott elém. Őszintén megvallva fogalmam sem volt ki lehet, viszont csinos volt, mint az ebben a klánban a lányoktól mindenképp elvárható. Nem értettem pontosan mit magyaráz, de valami olyasmit makogott, hogy mindenképp ki kellene festenem magam és ellenkezésre időt sem hagyva, a táskájából előkapott eszközökkel a klán jelével fedte be arcom jobb felének szinte teljes területét és aimt elkészült az arcomra felskiccelt kis műalkotás, már el is tűnt a tömegben.

- Meg... ne... szólalj!! - Mondtam tagoltan Dengarimnak, ahogy a tükörrel szemben álltam, ám ez felesleges volt. A démon ugyanis úgy röhögött a látványon, hogy megszólalni sem bírt. Úgy néztem ki szemből, mintha arcom bal fele a megszokott Marké lenne, ám jobb féltekéje inkább olyan volt, mintha a céh jelén látható pegazus nézett volna az emberrel szembe.
- Asszem elmegyek a vécébe és ezt lemosom...
~ Remek ötlet... Gyite paci. ~

Megj.: Az előadást kísérő zene
illetve a szépségről szóló idézet Carlotti olasz festőtől származik

- Édeskéim! Édeskéim! Figyeljetek rám! – lépett elő a Mester. – Az imént azért állítottátok fel és díszítettétek fel a színpadot, hogy az este folyamán mindannyian, külön-külön angyalkáim egy előadást adjatok elő a közönség számára. – hogymi?? Na neee!!! A tömeg elégedetlen morajlásba kezdett, aztán Bob torokköszörülése után újra elhallgatott mindenki. – Legyen minél látványosabb! Kreativitásotoknak csak a mágiátok szabjon határt! Most viszont itt a beosztás a kezembe, hogy ki után ki következik.
- Hát ez szuper…. – mérgelődtem.
- Hát ez szuper!! – lelkesedett Vin.
- Sorel! Élsz még? – böktem oldalba a halálra fagyott kristálymágust.
- Hogy én.. a színpadon… előadást csináljak? – dülöngélni kezdett, mint akinek felfordult a gyomra. Mondjuk teljesen megértettem a reakcióját, én hasonlóképpen éreztem, de legalább a hidegvéremet sikerült megőriznem.
- Én már tudom is mit fogok csinálni! – pattogott Vin. – Most megyek, össze kell szednem pár holmit, majd a színpadnál találkozunk! – azzal elrohant, a tömeg szinte magába szippantotta. Ötletem sem volt mit kezdjek magammal, egyáltalán el sem tudtam képzelni magamat egy színpadon. Mit tudnék én mutatni? Nincs semmim, csak a mágiám… ez az… elég ha bemutatózok kicsit pár varázslatomból, és az egyszerű emberek máris le lesznek nyűgözve… Világmegváltó tervem készen állt, már csak Sorelt kellett felpofoznom, hogy magához térjen.
Miután ezzel megvoltunk, kimentünk a parkba, és a színpadhoz sétáltunk. Közben szereztünk egy listát is, sajnos nem volt sok időnk felkészülni, ugyanis eléggé az elején voltunk. Talán fél óra telhetett el, és a színpad előtti füves terület meg is telt a fesztiválra érkező emberekkel. Sok emberrel. Nagyon sok emberrel. A show-t az egyik fiatal mágus nyitotta meg, aki legalább annyira zavarban volt, mint amennyire én, pedig én még nem is voltam a pódiumon. Nem tudtam a nevét, nem ismertem, de azt tudtam, hogy csak nemrég csatlakozott a céhhez.
- Jó estét Hölgyeim és Uraim! – szólt a mikrofonba félénken. – Ma a Tanabata ünnep alkalmából… - a közönség tapsviharral és hangos éljenzéssel tisztelgett a fesztiválnak. – Tehát az Ünnep alkalmából… - kezdett bele újra, amint elcsendesült a tömeg. – ma este a Blue Pegasus mágusai fogják megmutatni magukat a nagyközönség számára. – újabb üdvrivalgás. Azt hittem ezután elkezdi a műsorát, talán ő is, de aztán sóhajtott egyet, és mégis folytatta.
- Ha megengedik, még mondanék pár szót. A Tanabata, a Szerelem ünnepe van ma. De most megkérdezném, hogy mit is jelent a szerelem…? Sokan azt mondják, hogy voltak már szerelmesek, valakik szeretnének azok lenni, valakik, a szerencsések, most is azok. – Sorel rögtön magához tért, ezt jelezte a vigyor a képén, meg a könyöke a bordáim között.
- Fejezd már be!!! – suttogtam neki indulatosan.
- De tudják, hogy mit is jelent? Valószínű mindenkinek mást és mást, de az alap dolgok ugyanazok: elfogadni valakit a hibái ellenére, szeretni benne a jót, vagy rosszat, kinek mire van szüksége, látni benne, hogy szép. Egy művész régen azt mondta, hogy „A szépség a részek olyan összessége, amelyhez nem kell semmit hozzátenni, sem elvenni belőle, sem bármit megváltoztatni rajta.” Nos, őszintén kívánom, kívánjuk, hogy a ma este folyamán találja meg mindenki a számára szépet, találja meg a szerelmet. – észre sem vettem, hogy egyetértően bólogatok, mint valami papagáj. – Nem tudom, hogy volt-e értelme, annak amit az imént mondtam, de ennyit szerettem volna mondani.
- Te már megtaláltad a szerelmet? – kiabálta fel valaki a közönség soraiból.
- Úgy hiszem, hogy igen. – azzal leadta a mikrofont, megszólalt a zene, és látványos alakváltó mágia bemutatóba kezdett. A közönség vastapssal jutalmazta az előadást, a parádé pedig folytatódott a következő előadóval. Sorra váltották egymást a mágusok, szinte mindenki a mágiájával villogott, ami azért nem meglepő egy máguscéh varázslóitól… nem is értem mit vártam. Vin is sorra került, elragadó lelkesedéssel állt ki a színpadra, egy nagy rakás színes szalaggal a kezében. Mosolyogva végigmustrálta a közönséget, akik alig várták, hogy folytatódjon a műsor, aztán az egész csokor szalagot a levegőbe dobta, kezeit kitárta, és telekinetikus erejével, puszta akaratával elkapta az összeset. Először egyenként széthúzta őket, és lebegtette kicsit, aztán szemkápráztató táncra késztette a szalagokat. Még a színük szerint is rendezgette őket, látványosabbnál látványosabb figurákat képezve belőlük a színpad felett a levegőben. Mindenki ámulattal nézte, ahogy a színkavalkád hol úszkált a levegőben, hol szélsebesen robbant a közönség feje fölé, hogy aztán ugyanolyan hatásosan visszahúzódjanak. Még nekem is tátva maradt a szám. Az előadás végén a szalagok hirtelen megálltak a levegőben, majd mind visszahullott a színpadra, ahogy Vin elengedte őket. A közönség lelkes tapsviharral hálálta meg a felejthetetlen élményt, Vin pedig vigyorogva meghajolt, egy kézmozdulattal újra összegyűjtötte kellékeit, aztán levonult a színpadról.
- Na milyen volt? – ugrott mellém teljesen bezsongva, miközben a színpadon már folytatódott a bemutató.
- Csodás voltál Vin! – tapsoltam meg, ő pedig színpadiasan meghajolt, de nem volt időnk több mulatozásra, ugyanis már csak ketten voltak előttem, ezért oda kellett készülnöm az emelvény mellé. Az ott munkálkodó segítők megkérdezték, hogy kérek-e zenét, és ha igen, milyet. Kértem, de fogalmam sem volt milyen legyen, így inkább csak annyit mondtam, hogy rájuk bízom.

Aztán eljött a nagy pillanat. Tapsvihar, aztán csend, az előttem fellépő pedig lesétált a színpadról. Biccentéssel kívánt sok szerencsét, én pedig mély levegőt vettem, és felmentem. Nem terveztem meg mit fogok csinálni, az volt a tervem, hogy majd improvizálok valamit.
Beértem a színpad közepére, és végignéztem a feszülten várakozó közönségen. Behunytam a szemem, hátha akkor kevésbé jövök zavarba, aztán elindult a zene, és hirtelen magamtól kezdtem el mozogni rá. Mindig is imádtam táncolni, még édesanyám tanított meg, de már nem is emlékeztem mikor táncoltam utoljára. Talán akkor, amikor Gab tanított a karforgatásra, hiszen akkor is tánclépések segítségével mutatta meg hogyan mozogjak. A kedves emlék adott egy kis önbizalmat, és egyszerre azon kaptam magam, hogy lágy, de tágas mozdulatokkal úszok a színpadon, kezemből aranyló homok tör elő, és csodás ívű, vékony fonalakként hálózzák be a színpadot. Lendületből forogtam párat a jobb lábfejemen, mint egy igazi balerina, kezemet pedig a fejem fölé emeltem, és hagytam, hogy a hullámzó homokszalagok spirálszerűen eltakarják testemet, aztán megálltam, és egy intéssel szétrobbantottam a homokszemeket úgy, hogy azok egy átlátszó, szabályos gömbalakba álljanak. Apró kézmozdulatokkal szétmaszatoltam a képet, aztán egy óriási szívecskét formáltam belőle, majd újra tettem néhány tánclépést. A zene végére ugrottam egy kecseset, és a csillogó homokszemekből a Blue Pegasus céhjelét formáltam meg, aztán újra szétrobbantottam, és meghajoltam, miközben a szemek komótosan a föld felé kezdtek hullani, azonban mielőtt még elérhették volna a színpadot, vagy az első sorokban ülők fejét, eltűntek.
Jutalmam tapsvihar, és éljenzés volt, nomeg persze az elégedett megkönnyebbülés. Vigyorogva sétáltam le a színről, és gyorsan Vinhez futottam, aki szintén tapssal köszöntött. Elegánsan pukedliztem neki, aztán nevetve lerogytam mellé a padra.
- Gyönyörű voltál Atsu!
- Köszönöm Vin! – mosolyogtam a fiúra. – Bárcsak láthatott volna most édesanyám…
- Látott, ebben biztos vagyok. Nem hallottad, ahogy tapsolt? – mosolygott rám.
- De igen.. – bólintottam, és elmorzsoltam pár könnycseppet, de közben nevetve Vin vállára hajtottam fejem.

Jó néhány előadást megnéztünk még, mire végre Sorel is sorra került. A mindig magabiztos fiút még sosem láttam ennyire zavarodottnak. Feje szinte lángolt, annyira zavarban volt, még léptei is szeretni valóan esetlenné váltak. Aztán neki is elindítottak valami zenét, ez valószínűleg rá is nyugtatólag hatott, nem csak rám. Eleinte borzasztó koncentráció közepette formázgatott különféle szobrokat kékes ragyogású kristályából, aztán a közönség tapsikolására, egyszerre szárnyra kapott. Beindult a fantáziája, és lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb alkotásokkal árasztotta el a színpadot, kitárt szárnyú kristály pegazust reptetett, miközben a szivárvány minden színében pompázó kristályszilánk füzérek hullámoztak mindenfelé, aztán a végszóra egy óriási robbanás kíséretében, csillogó kristályporfelhővel borította be az ujjongó közönséget. No igen, akinek ennyire túlteng a mágiaszintje, annak könnyű lenyűgözni a pórnépet.
Megkönnyebbült mosollyal tért vissza közénk, én pedig Vinnel karöltve őt is tapssal köszöntöttem. Lerogyott mellénk a padra, és immár felszabadultan élveztük a többiek előadását.

- Édeskéim! Édeskéim! Figyeljetek rám! – Szólt hozzánk a mester – Az imént azért állítottátok fel és díszítettétek fel a színpadot, hogy az este folyamán mindannyian, külön-külön angyalkáim egy előadást adjatok elő a közönség számára.
~ Hogy mit? Ez megkattant? ~
– Legyen minél látványosabb! Kreativitásotoknak csak a mágiátok szabjon határt! Most viszont itt a beosztás a kezembe, hogy ki után ki következik.- Nyomott mindenki kezébe egyet a beosztásból.
- Ööö... mester. - Mentem utána, mire megfordult.
- Igen Mark?
- Hát, én nem igazán hiszem, hogy a mágiám alkalmas lenne eféle dolgokra, szóval ha nem gond, én ezt most...
- Ugyan bogaram, tudom jól, hogy ügyi leszel. - Közölte csillogó, bizakodó szemekkel, majd egy ugrással tovalibbent mellőlem.
~ Te elhiszed ezt? ~
~ Én még azt sem, hogy ez tényleg ember.. ~ Felelte, bár most nem volt kedvem a mestert szapulni, inkább azon agyaltam, mit fogok csinálni... nos végül arra jutottam, majd improvizálok valamit és talán Fortuna mellém áll. Csendben vártam az időt, mikor végre én következem, de addig is a többiek produkcióit csodáltam, ha másért nem is, de legalább azért, hogy ihletet nyerjek belőlük. Meg kell mondanom, azért volt néhány előadás, mely teljesen magával ragadott, mint mondjuk Atsui produkciója. A kecses mozdulatok, melyekkel a zenére mozgott és azok a hihetetlen formák, melyeket a homokból alkotott, szinte magukkal ragadták a nézők figyelmét és alig tudtam róla levenni tekintetem.
~ Na ezt hogy fogod felülmúlni? ~ Kérdezte Dengarim, ám választ már nem kapott rá. Lassan elérkezett a pillanat, mikor nekem kellett felmenni a színpadra és még mindig fogalmam sem volt, mit fogok csinálni... úgy tűnt, tényleg marad az improvizálás. Hosszú léptekkel haladtam a színpad felé és mikor már rajta álltam, körbetekintettem a velem szemben lévő nézőseregen, akik mind arra vártak, hogy elkápráztassam őket. A zene hamarosan felcsendült, mely jelezni kívánta, hogy kezdődik a számom. A szám hallatán halvány mosoly jelent meg arcomon... már tudtam, nagyjából mit fogok csinálni. Lassan elkezdtem kigombolni ingemet, majd ahogy lekerült rólam, összehajtva, finoman a színpad szélére helyeztem. Az egyik, nézők közt álldogáló fiatal lányhoz leugrottam először.
- Elnézést kisasszony... nem gond, ha ezt kölcsön kérem? - Kérdeztem ezt a kezében lévő rózsára mutatva, mire kicsit megilletődve, némán jelezte, hogy elvihetem. Egy apró mosollyal megköszöntem, majd visszaugrottam a színpadra és belekezdtem a rövid, ám remélhetőleg így is elegendő hatást elérő produkciómba. A rózsát egy gyors mozdulattal a magasba dobtam, ezt követően pedig lábaimat a démonéira változtatva, hatalmas magasságba "lőttem" ki magam a virág után. A nézők hamarosan csak annyit láthattak, hogy nagy sebességgel zuhanok egyenesen a föld felé, közben valahol félúton egy vörös színben pompázó mágikus kör "csúszik" végig testemen. Többek arcán aggódás, félelem, másokén pedig kíváncsiság jeleit véltem felfedezni. Mielőtt még becsapódtam volna az alattam lévő színpadba, Dengarim két hatalmas, fekete szárnya szinte kirobbant hátamból és így fékeztem le zuhanásom, ám a produkció korántsem ennyiből állt. Még fent, a magasban testem teljesen felvette Dengarim alakját, így a közönség a démonnal találhatta szemben magát. Fekete haj, itt-ott fehéren megvillanó ősz csíkokkal, vörös, teljesen igéző szempár, valamint a testemen többféle, különböző tetoválás. A nézők szinte ámulva néztek a sötét angyal szerű jelenségre, én pedig némán hálát adtam, hogy Dengarim ilyen külsőt választott, nem pedig egy csillámpóniét. Mivel nem akartam túl sokáig pazarolni a varázserőmet arra, hogy ezt az alakot fenntartsam, szárnyaimmal finoman betakartam magam, majd ahogy újra szétnyitottam őket, ismét vörös haj, és aranyszín csillogó szempár köszönt vissza a nézőkre, számban pedig ott virított a rózsa, melyet még az előadás elején dobtam a magasba. Lassan meghajoltam, közben eltűntetve szárnyaimat, a közönség pedig hangos tapssal hálálta meg erőfeszítéseim. Ezután már csak annyi maradt hátra, hogy a lánynak vissza adjam azt a szál rózsát és reménykedjek benne, hogy a mester már semmi mást nem talált ki, amivel meglephet minket.

- Édeskéim! Édeskéim! Figyeljetek rám! - szólt a mester, és megint mindenki csak rá szegezte tekintetét – Az imént azért állítottátok fel és díszítettétek fel a színpadot, hogy az este folyamán mindannyian, külön-külön angyalkáim egy előadást adjatok elő a közönség számára. - istenem! Mit fogok én csinálni? - Legyen minél látványosabb! Kreativitásotoknak csak a mágiátok szabjon határt! Most viszont itt a beosztás a kezembe, hogy ki után ki következik! -mondta a mester, majd ezt közzé is tette. Én valahol a vége fele kullogtam, és egyre csak azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni, és ekkor eszembe jutott egy nagyszerű ötlet. Farkas alakomat felvéve siettem haza, hogy egy produkciót se késsek le, de azért a sajátomat is sikerüljön előkészítenem. Fél óra múlva össze is szedtem a szükséges kellékeket, bár ami rosszul esett, hogy nem tudtam már bent rendet rakni. Ez után szaladtam vissza, hogy le ne késsek egy előadást sem. Szerencsére még pont időben visszaértem, és jobbnál jobb produkciókat láthattam fent a színpadon. Atsui kecses mozgása, valamint a mágiája is mámorító volt, nem voltam meglepődve mikor a közönség nagy üdvrivalgásba kezdett. Előttem még számos kiváló mágus lépett fel a színpadra, én pedig egyre csak azon izgultam, hogy senkinek nem érek majd a nyomába. Még néhány percet vártam majd eljött az a pillanat is, hogy fel kellett mennem a színpadra. Mielőtt kiálltam választottam
zenét. Egy olyan valamit akartam mutatni ezen a napon, amit még soha senkinek. Kint álltam a csend nagy volt, a zene elkezdődött, és minden szempár rám szegeződött, én pedig egyre idegesebb lettem. Ott álltam kezemben 6 darab lufival, amik héliummal voltak felfújva, majd végül belekezdtem az előadásomba.

- "Ne szeresd őt, mert nem lesz jó a vége."
De a lány ment előre másokra hederítve.
"Ne hidd el azt amit a száján kiejt"
De a lány csak bízott, hitt, figyelt.
" ő megtenne értem a világon bármit,
és nem csak hiszem, tudom hogy nem ámít."
S a lány okos volt, hogy nem hallgatott másra,
mert amit rég érzett érzi azt még máma.
A szerelem az amit akkor ő meglelt
és a szeretés az mit soha el nem felejt.

Ahogy sejtettem a zene a kicsit gyorsabb részhez ért. Ekkor felengedtem a lufikat, és egy égő vörös papagáj alakját felvéve cikáztam a színes léggömbök között, egyet egyet szét pattintva a csőrömmel, és mikor azok kidurrantak a nem rég felszedett magnóliavirág szirmok játszadozva hullottak le a közönség feje felett. Ezt követően még egy kisebb légi manővert elkövettem, majd ahogy repültem egy szív alakot formáltam, a zene végére pedig lassan leereszkedtem a színpad közepére, és átvettem a saját alakomat. Miközben a magasban repültem az emberek feje felett és láttam a boldog arcokat, valahogy melegség öntött el. Élveztem amit fent csináltam, és mégis azt akartam, hogy vége legyen, mert valahogy kínos is volt ez az egész. Majd végre meghajoltam, és igen boldog voltam, hogy az emberek mosolyognak, és tapsolnak egy ilyen szép napon mint ez.
- Ügyes volt Natikám. -fogadott Bob mester.
- Köszönöm szépen. -válaszoltam, és már néztem is a következő előadónk.

- Édeskéim! Édeskéim! Figyeljetek rám! – némította el a tömeget két mondatban a Mester. – Az imént azért állítottátok fel és díszítettétek fel a színpadot, hogy az este folyamán mindannyian, külön-külön angyalkáim egy előadást adjatok elő a közönség számára. Legyen minél látványosabb! Kreativitásotoknak csak a mágiátok szabjon határt! Most viszont itt a beosztás a kezembe, hogy ki után ki következik.

- Micsodaaaaa???? – - hűltem el, miután a szavak értelme lecsigalépcsőzött agyam felfogóközpontjába.
- Miért? Ez szerintem tök jó ötlet! – lelkendezett Liz.
- Tényleg? – gúnyolódtam. – Akkor te mit fogsz előadni?
- Meglepetés! – mosolygott, majd elszaladt. – Még találkozunk!

Hátkösz! Jól meg vagyok lőve. Alapból ötletem sem volt, hogy mit kéne előadni, vagy akárcsak mondani is. Az egyébként jó beszélőkém az ilyen dolgokon rendre cserben szokott hagyni, főleg most, hogy egyedül kell kiállnom a reflektorfénybe. Mágiám elég szűk keretek között mozog, ráadásul többen is professzionálisabb szinten űzik, mint én. Nekik nem sok újat lehet mutatni.
Észre sem vettem, de lábam már vitt előre. Ez a baj, ha nagyon a gondolataidba mélyedsz, hogy a végén eltévedsz. Vagy ez egyéni probléma?

- Hé, ficsúr! – zökkentett ki gondolataimból egy ismerős hang. – Min töröd azt a szénakazal fejed?
Rega volt, s meglepő módon magához intett. Más han€yatt-homlok menekült volna, de valami miatt közelebb léptem hozzá, az egyik fa jótékonyan elfedő árnyéka alá. Lassan szívta csikkét, miközben kalapja elfedte fürkésző szemeit.
- Mit fogsz csinálni azon az istenverte színpadon? – fújta rám a füstöt.
- Fogalmam sincs. – vallottam be őszintén, de közben egyre kíváncsibb lettem, hogy mire akar az öreg kilyukadni.
- Szánalmas! – köpött egyet a földre, ami mintha füstölni kezdett volna, bár lehet csak a fények zavartak meg.
- Igen? – gurultam dühbe. – Akkor állj ki a színpadra te! – vágtam a fejéhez, majd elcsendesedtem, mert az isteni szikra olyan gyorsan pattant ki, hogy majdnem hátraestem! – Jesszusom! Neked is fel kell lépned? – röhögtem ki, holott tudtam, hogy a temetőbe való utamat kövezem.
- A vén Bob ragaszkodik hozzá! – mormogta, miközben elpöccintette cigijét. – Akkor hasonló csónakban evezünk! Sok szerencsét Kakte! – vonult végül el nagyot sóhajtva.

Hát ezt nem vártam. Minimális érzelmek Regától, ráadásul egy élő ember jelenlétében! Ez az ünnep tényleg tudhat valamit, ha a Vérengző Regát is „megszelídítette”. De örömre nem sok okom volt, mert hamarosan én kerültem sorra. A színpad felől folyamatos jókedvű kacaj és tapsvihar hallatszott, ami az előttem lévők sikerét bizonyította.

Az újabb elsöprő hangorkán Liz fellépését sejtette, így visszafordultam a színpad felé és pár embert félrelökdösve igyekeztem közelebb helyezkedni, hogy jól láthassam az előadást. Olyannyira nem is kellett előrenyomulnom, mert máris feltűnt Liz egy kisebb pódiumon, ahol rajta kívül egy szék és egy hárfa sorakozott. Kedvesen mosolyogva és integetve a lelkes közönségnek leült, majd a nehéz zeneszerszámhoz helyezkedett és megpendítette a szerelem húrjait. Legalábbis mi, a közönség tagjai ezt éreztük. Minden egyes pendítés a szomorúság és kilátástalanság nehéz terheit gördítette le szívünkről, mire nem maradt más, csak a színtiszta boldogság. Az idő végtelennek tűnt, de az érzés mégsem tarthatott örökké, mert Liz csendben felállt, majd meghajolt.

Ez lehetett a jel, mert minden könnyes szemű és komoran maga elé bámuló elérzékenyült hallgató egyszerre kezdett éktelen tapsolásba. A sikertől meghatódott Liz kiosztott már távcsókot, amitől hárman hanyatt estek, majd levonult a színpadról.

- A következő fellépőnk Firmus Kakte, a mindig elegáns fénymágus! – lebegett be a Mester, majd hívogatóan integetett nekem. – Gyere cukipofi, világítsd be az éjszakát!
- Affene, máris én jövök! – káromkodtam magamban, de azért elindultam a színpad felé. – Mondjuk várható volt, végül is már besötétedett és a résztvevők többsége már eladta a saját kis előadását. – nyugtattam magam a tényekkel.
Fellépdeltem a lépcsőkön és máris a reflektorfényben álltam, velem szemben a „kiéhezett” néppel. És a legszebb az egészben, hogy még mindig nem tudtam mit tegyek.
- Na, mi lesz? – szólt be valamelyik türelmetlenebb egyed.
- Majd én kisegítelek kedves barátom! – robbant be a megmentőm, amitől a jelenlevők álla leesett.

Nomeg persze az enyém is. Dandelion volt.
Megpengette gitárját, majd belekezdett a „szerelem dalába”.

- Üsd agyon Kakte! – kapott erőre a „szerelmetes” tömeg.
– A Szerelem nevében szépen kérlek! – fogta be két fülét egy fiatal lány.
Nem tudtam mit tegyek, csak néztem a groteszk helyzetet földbe gyökerezett lábbal.
- Ha ilyen puhapöcs vagy, majd én intézkedem, te kretén! – robbant be a színpadra Rega.

És ekkor elkezdődött a terror. Éjfekete pecsét izzott fel a színpad padlóján, majd az egész építmény apró darabokra robbant. Fa és fémszilánkok repkedtek össze-vissza, de a népes leesett állú közönség nem sérült meg. Az egész robbanást, vagy nem is tudom mit, egy kéken izzó energiagömb vette körül, ami mindent bent tartott, miközben belül örvénylő szélvihar reptette a roncsokat, maradványokat és minket is. Egyetlen fix pont volt, mégpedig Rega, aki villámló tekintettel ált a exszínpad közepén.
- Hogy mered így megcsúfolni a zenét, te agyhalott? – csapott Rega kérdése villámként Dandelion üvöltve kapálózó testébe.

A választ már nem hallottam, mert jól fejbe nyomott egy repkedő deszka.

- Jobban vagy? –kérdezte egy angyali hang, miközben megpróbáltam kinyitni a szememet.
Persze, hogy Liz volt.
- Igen, de mi történt? – néztem lassan körbe és meglepve tapasztaltam a jelentős felszedett gézmennyiséget a testemen, és hogy az egyik fa alatt fekszem, fejem alatt Liz ölével.
- Dandelion a kötözőben, a gitárja részecskéi pedig a levegőben. – simogatta meg bucimat a lány miközben mesélt. – Regát megdicsérte a Mester, mert életben hagyott titeket, ami szerinte a Szerelem jele. Vagy valami ilyesmi. Ismered a Mestert, nem? – mosolygott rám.
- Ühüm. Az én előadásom bezzeg félbeszakadt. – vágtam gyászos képet, miközben belül lelkendeztem.
- Ideiglenesen! – intett meg Liz. – A Mester most megkegyelmezett, de majd a jövőben számíthatsz majd instant előadásra. – kacsintott rám.
- Juj, akkor nagyon beteg vagyok! – dobtam vissza magam nevetve Liz puha testére.

Elérkezett az utolsó előadás is, amit a közönség szintén tapsviharral jutalmazott, mi előadók pedig vártuk, hogy most mi lesz a következő utasítás Bob mestertől.
- Drágáim! Ó, Drágáim! – a mester megint balerinát játszva suhant fel a pultra, majd folytatta. – Olyan, de olyan büszke vagyok rátok! Ó, Jaj… - Olyan gyönyörűek voltatok ma. Mindegyikőtök egytől egyig… Olyan szépek voltatok Cukorborsóim. – a mester a meghatódottságtól sírt, amin nekem egy kicsit mosolyognom kellett.
- Na, de most figyeljetek rám. – mondta miközben örömkönnyeivel hadakozott, és végig hallgatta a kérdéseket, hogy ugyan miért sír. - A közönség már vár titeket, hát ünnepeljetek velük! Megérdemlitek! -utasított minket a nagy tömeg közé, ahol már javában állt a bál. Igazából nem éreztem túl jól magam, hiszen mindenhol csak párocskák villantak fel a tömegből, egymást csókolgatva ölelgetve... De hát mit lehetett volna tenni, a szerelem ünnepe volt. Én egyedül voltam a sok ember között, és elgondolkoztam azon, hogy konkrétan senkim sincs, akire úgy tekintenék mint nagy szerelmemre. Semmi kedvem nem volt sem pörögni, sem bulizni. Az egyik asztalon megláttam egy üveget, amiben feltehetőleg valamiféle likőr volt. Odamentem, és ittam néhány... pár nem tudom pontosan mennyi pohárral, mikor odalépett hozzám Pete.
- Szia. -köszönt nekem szinte semmi kedvvel.
- Sziiiaaaa Peteee!!! -nekem valahogy nagyobb lelkesedéssel sikerült az üdvözlés az alkoholnak köszönhetően.
- Látom, élvezed az estét. -állapította meg az üveget nézve mellettem.
- Nem olyan rossz… - nem is az estét élveztem, hanem azoknak a ritka pillanatoknak egyikét, amit ivással töltöttem. Reméltem most jobban fogom bírni mint legutoljára és emlékezni is fogok minden egyes mozzanatra, amit elkövettem.
- Szép volt az előadásod. -dicsérte meg Pete azt, amire még akkor sem lennék büszke, ha bottal vernének, mivel én voltam az egyik leggyengébb.
- Szerintem elszartam! De az most mellékes itt… a tied viszont király volt! - dicsértem meg a kezdését.
- Haha, köszönöm.
- És te hogy érzed magad? -mivel a beszélgetés elhalkult, gondoltam kérdezek valamit én is.
- Eléggé… nem igazán tudom... Nati… szeretnék mondani valamit…- nem tudtam mit akarhat mondani, de nem igazán volthatározott, ezért gondoltam biztatom egy kicsit.
- Mond csak nyugodtan! Akármit elmondhatsz, hiszen olyan vagy nekem, mint valami féltestvér! Megbízok benned, megbízhatsz bennem, és melletted nem félek én lenni!
- Fél… féltestvér? -kérdezte kicsit meglepetten a fiú.
- Ahham... mivel teljes biztos nem, vagy... nem is hasonlítunk.. egyáltalán nem! -ami igaz az igaz. Szinte semmi közös nem volt bennünk, se kívül sem belül, így igazi testvérem nem lehetett, meg már alapból neki nagyon jó kis családja volt.
- Óóó... köszönöm, azt hiszem. Én is valami hasonlót akartam mondani. -mondta mosolyogva.
- Az jóóó! Már féltem, hogy azt akarod mondani, hogy utálsz... de most megyek, még körülnézek, na szia! - valahogy nem volt kedvem a nagy beszélgetéshez, úgyhogy gyorsan tovább is álltam egy másik pulthoz. Még mindig a béka feneke alatt volt a kedvem az egyedüllét miatt, de szerencsére nem is telt el olyan borzalmasan az este.
- Szia Mark vagyok. - lépett oda hozzám egy fiú, aki tiszta feketeében és vörösben volt.
- Én meg Nati... de jó a színkombinációd! -dicsértem meg érdekes szavakkal a kinézetét, de amikor ezt mondtam én sem fogtam fel miről is beszélek pontosan. Hiába nem volt kedvem dumálni, jó volt új arcokat megismerni.
- A micsodám? -kérdezett vissza a kissé meglepődött fiú.
- Hát a vörösöd meg a feketéd együtt! -róbáltam magyarázni a dolgot.
- Köszi. -mondta Mark mosolyogva. -neked meg jó a ööö... mindened.
- Öööö... asszem kössz... -mivel éppen ittam, ezért gondoltam, hogy Markot is megkérdezem, hogy kér-e, ne tűnjek már bunkónak, úgyhogy egy teli poharat nyújtottam elé. - kérsz?
- Persze. - majd odaadtam a poharat, aminek pillanatok alatt eltűnt a tartalma. Még egy kicsit beszélgettünk, meg iszogattunk, mikor egy meglepő kérdés jött felém.
- Miért iszol ennyit? -kérdezte kíváncsian a fiú.
- Mert most jól esik... úgysincs senki aki mondaná hogy ne, és nem is iszom sűrűn, szóval... most iszok! - nah, hát a válaszom eléggé értelmetlenre sikeredett, de ezt betudtam annak, hogy alapból nem vagyok jó fogalmazó, és már józannak sem nevezhettem magamat.
- Értem. Akkor... - a mellettünk álló üvegért nyújta a kezét a fiú, majd mondja: - Egészségünkre. -azzal az üveg tartalma csökkent, és hozzám kerül a maradék ital.
- Hát egészségünkre, ahogy mondtad -majd én is lehúztam jó pár kortyot.
Tizenöt perc múlva a dolgok már kicsit durvulásnak indultak, mert egy asztalon ülve énekeltünk Markkal, közben beszélgettünk egy-két teljesen jelentéktelen dologról. Ahogy ott csillogtattuk nagyszerű énektudásunk egy férfi lépett oda hozzánk.
- A mester hívat titeket. - közölte rendüléstelen arccal.
- Köszönjük drága barátom... jelenleg nem érünk rá, de amint tudjuk visszahívjuk.... - a fiú nem nagyon szeretett volna elmennia szónoklatután, úgyhogy Mark egy új próbát tett. - Bííííp - az én fejem ekkor azon járt, hogy ugyan ha ezt látná a mester mit tenne velem. Lehet hogy lecsapná a fejemet, és teljesen ki lenne akadva, hogy mit tettem...
- A mester? Nem mondhatok neki nemet, muszáj mennem...- mondtam végül, majd mint akinek minden alkohol elszállt a szervezetéből el is indultam.
- Na jó, akkor menjünk. -bólintott végül a dologra Mark is majd utánam indult. Valahogy a mester fele vezető úton még kikívánkozott belőlem egy két érdekes ének, és kézmozdulat.
- Megy a nyuszi hopp hopp puff... Nagyot ugrik a kis nyuszi hosszú fülű nyuszi-muszi. - ezeket a sorokat elmondva kezemből nyuszi szerűséget formálva ugrálgattam.

Ahogy a mester ajtaja elé értünk, egy kicsit megszédültem, így a kopogásból inkább hangos dörömbölés lett, de a mester még így is boldog hangon invitált be minket.
-Jó estét mester! -köszöntem kedvesen, közben figyeltem, ahogy a halomnyi rózsaszín zsebkendő közt még mindig könnyeit törölgeti Bob mester.
- Jaaaj drága tündérbögyörőim ma nagyon ügyesek voltatok! - dicséri fel Markot, és vele együtt engem is a mester.
- Köszönjük szépen. -köszöntem meg mind a kettőnk nevében Marknak szinte szót sem hagyva. A mester kutatni kezdett asztalán és fiókjaiban, ezért egy kisebb zsepi forgószelet kavart, majd mikor újra felbukkant kezében két kis dobozt tartott.
- Kaptok egy kis meglepetést szivecskék, amiért ilyen jó munkát végeztetek. -mondta a mester, majd egy rózsaszín csillogós dobozt nyomott a kezembe, amire egy blue pegasus szimbólummal ellátott névkártya is rá volt fűzve.
- Igazán nem kellett volna mester, köszönjük! -mondtam megint mind a kettőnk nevében. Én azonnal ki is nyitottam a dobozt, hogy meg tudjam lesni a tartalmát. Vörös bársony közepén pihent, egy hasonló színű rúzs.
- Köszönöm, igazán tetszik! -mondtam az ajándékra, aminek tényleg jó színe volt.
- Ez nem akármilyen rúzs ám édesem! -mondta a mester, én pedig kérdőn néztem rá. - Ez a rúzs sosem fog kifogyni. Ezen felül pedig, húzz egy csíkot akárhova vele. - a mesterre néztem érdekesen, és reméltem a rúzs egyik tulajdonsága, hogyha akarom akkor lejön bárhonnan. Ahogy a csíkot meghúztam, abból egy kötélszerűség lett.
- Azta! -mondtam nagy csodálkozásomban.
- Most pedig tartsd a csík egyik végén kicsit a rúzst. - ezt is kipróbáltam így egy ostort kaptam.
- Nagyon jó! Köszönöm mester! -mondtam ujjongva, közben az elbambult Markot néztem. - Ugye kipróbálhatom az ostort rajtad? -kérdeztem a fiú felé fordulva.
- Ahham, persze, ahogy mondod. -gondoltam, hogy nem figyel ezért tényleg csaptam rá egyet, mire egy szisszentést megejtett, valamint csúnyán nézett rám.
- Köszönöm mester!!! Nagyon tetszik! -köszöntem meg még egyszer az ajándékot.
- Nincs mit drágaságom. Ezenfelül még van itt valami. - egy kerek kis gömböt húzott elő, ami feltehetőleg lakrima volt. - ez a lakrima egy Ray Of Light-ot hordoz magában. Okosan használd! - utasított a mester.
- Nagyon köszönöm mester! Úgy lesz! -mondtam neki, mire ő Markkal kezdett el foglalkozni. Arra nem annyira figyeltem, hogy Mark mit kapott, inkább a saját ajándékommal voltam elfoglalva.
- Most hogy mindenki megkapott mindent, mehettek is tündérkéim. - utasított minket vissza a bálba Bob mester.
- Rendben, még egyszer nagyon köszönjük! -majd az ajtón kimentünk, és utána elköszöntünk Markkal egymástól, én hiába volt fiatal az este hazakullogtam aludni.