Rohandar Blacksteel

/Az előző Zerefes dolog javítva, és jön a következő rész is, melyben sok izgalom várható, vagy nekem legalábbis izgalmas volt megírni /

Az elillanó test furcsán hatott, így még körültekintőbben folytattam az utamat. Nem telt bele sok idő, amíg megérkezett a következő ellenfelem. Egy hatalmas, szinte hegynek mondható fazon volt. Az egész folyosó belerengett a lépteibe, a plafonról pedig kis kövecskék hullottak le a rázkódástól.
- Szóval te lennél a második? – szóltam oda neki.
- ÖLNI… ÖLNI… ÖLNI KELL! – hörögte démoni hangon, de mégis szinte suttogva, ami szöges ellentétben volt a hatalmas testméreteivel, és csak még hátborzongatóbbá tette a dolgot.
- Hát… Ezzel sem fogok eldiskurálni. – gondoltam felvillanyozva, és még szorosabban markoltam meg a lándzsámat.
- Ölni!! – üvöltötte megint, majd nekem esett.
A puszta öklét használta, és ha nem térek ki, akkor valószínűleg nem úsztam volna meg csonttörés nélkül. Szerencsémre átláttam a helyzetet, és villámgyorsan léptem el ezúttal jobbra, és a folyosó falához simulva kerültem ki az ökölcsapást, majd a mellettem elsuhanó karon keresztül döftem a fegyveremet. Ellenfelem fájdalmasan felordított, de a java még csak most jött, ugyanis egy szemvillanás alatt lekaptam a vállamon fityegő kardot, és a hüvelyéből kirántva lesújtottam. A csapás a velem szemben álló fickót baloldalról érte, és a bal medencecsontjától egészen a jobb válláig felhasította.
- Ezt nevezem én vágásnak. – dagadtam az önbizalomtól.
Félve, hogy mint sebzett vadnál szokás, csak még veszélyesebb lesz, így hát hátrébb húzódtam néhány lépést, de reménykedtem benne, hogy elég volt ahhoz, hogy végezzek vele. A sebesült fel-alá tántorgott, és szemmel láthatóan rosszul volt. Nagyjából fél perc telt el, mire összeesett, és az előzőhöz hasonlóan ő is fekete füstté vált, majd eloszlott a levegőben.
- Mégis mik lehetnek ezek? – tanakodtam rajta, de nem volt túl sok időm, mivel egy nyíl suhant el mellettem.
- Én leszek a következő! – szólt ismét egy másik hang.
- Ezek sosem fogynak el? – gondoltam bosszúsan, majd eszembe jutottak Ann szavai, miszerint tíz ellenfelet kell majd megölnöm. – Szóval te vagy a harmadik öcsisajt? – gondoltam, és ismételten harcra kész voltam.
Újabb nyilak zúgtak felém. Szemből érkeztek, onnan, amerről a többi ellenfelem is jött.
- Tehát arra kéne haladnom tovább. – gondoltam, de inkább a nyilakra koncentráltam, és megpróbáltam kikerülni őket.
Az egyik lépést elvétettem, és a jobb vállamat kissé megsértette.
- Szemét, ez volt a kedvenc köpenyem! – rivalltam rá az aktuális harci partneremre, akit mellesleg alig láttam, mivel meglehetősen messze volt tőlem, legalább kétszáz méterre.
Vad futásba kezdtem, közben pedig táncoltam a lövedékek elől. Szinte ember feletti gyorsasággal és pontossággal lőtt, ugyan eléggé gyorsnak tartottam magam, de nem kis fejfájást okozott mindnek az elkerülése. Legalább három percnyi balettozásba került, amire végre valahára a közelébe értem, és rövidre zártam a dolgot. Ahelyett, hogy magam végeztem volna vele, csak megidéztem egy hullát a háta mögé, aki lesújtott, és kettévágta a koponyáját. Ellenségem felnyögött, majd akár csak a többi, ő is füstté vált.
- Na, most aztán már tényleg kezdenek idegesíteni ezek a füstös fazonok. – bosszankodtam magamban. – Mégis honnan jöhetnek?
Nem volt túl sok időm ezúttal sem arra, hogy a gondolataimat pátyolgassam, meg a folyosó egy pillanat alatt elsötétült, és csak egy vörös szempárt láttam magam előtt.
- Ez sem igazán fog bejönni, ezt már ismerem. Dark Moment! – vetettem be én is ugyan azt a mágiát, így hát mondhatni kibontakozott a „szemek csatája”. Kissé kihátráltam a közeledő szempár elől, és mondhatni találomra támadtam: Megidéztem öt testet a vörösen izzó pontok közelében, és mint aki megveszett, céltalan hadonászásba kezdtem velük, aminek eredménye képpen összekaszaboltam az ellenfelem, meg a megidézett szolgáimat is.
- Úgy fest, hogy mutatnak valami erősségi sorrendet. – szűrtem le a dolgot, mivel egyre csak erősebb harcosokkal kerültem szembe. – Hányadik is volt ez? Harmadik vagy negyedik? – tanakodtam, de ismételten félbevágták a gondolataimat, majdnem, hogy szó szerint, mert egy lezuhanó bárd közelített a fejem felé a hátam mögül.
Nem volt egyszerű tört másodperc alatt kitalálni a menekülés útját, de mindent elkövettem, így akrobatákat megszégyenítő módon hajoltam el a lesújtó fegyver elől, és ezzel egy időben utasítva az egyik közeli testemet arra, hogy kardjával felfogja a csapást. A kép úgy nézett ki, hogy volt egy lebegő bárd, melyet a halott csontvázam kardja tartott ellen, én magam pedig, mint a gumiember tekeregtem a földön. A lábaim a térdemnél be voltak hajlítva, a kezeimet szintén letettem a földre, hogy megtámasszam magam, és egyfajta pókjárást utánozva terpeszkedtem szét a talaj fölött.
- Húhh, ez nem sokon múlt! – lélegeztem fel kissé.
Ekkor a fegyver egyszerűen visszalebegett a használója kezébe, akit csak ekkor láttam meg. Egészen fiatal, átlagos magasságú, kissé vézna, szemüveget viselő fiú állt ott.
- Nem hittem volna, hogy túléled. Most megleptél. – mondta teljesen közönyös hangon, semmi érzelmet nem tanúsítva.
- Ne becsülj le ennyire! – mondtam kissé sértődötten, miközben talpra kecmeregtem.
A srác ismét mondhatni kiengedte a kezéből a bárdot, amely nagy gyorsasággal és erővel közeledett hozzám.
- Ez nem fog még egyszer bejönni. – gondoltam, és kissé elmosolyodtam.
Már volt tervem. Egyszerűen hagytam, hogy a mellettem levő testbe csapódjon a támadás, én pedig néhány szökkenéssel ellenfelem elé kerültem, és a kardommal véget vetettem a harcnak.
- Milyen kiábrándító. Kissé azért több kihívást vártam volna. – filóztam.
Több további harcom is volt még, amelyek eléggé hasonlóak voltak az előzőekhez, valamilyen fura képességű fazon lesből lecsapott, én pedig legyőztem. Az összes probléma annyi volt, hogy egy testet vesztettem, valamint a bal felkaromra és a jobb combomra kaptam egy-egy nem túl mély vágást.
- Basszus, ez most hányadik is volt? – merengtem el az aktuális ellenségem legyőzést követően. – Vajon ez volt a tizedik, vagy csak a kilencedik?
- Gratulálok! – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. – Legyőzted mind a tíz ellenfeledet! – mondta a hang, akiben Ann-t véltem felfedezni.
Megfordultam, és valóban őt láttam magam előtt, arcán a szokott mosollyal.
- Mégis milyen próbatétel volt ez? – kérdeztem kissé komoran, mivel nem igazán tetszett a dolog.
- Mindjárt megtudsz mindent. Gyere, elviszlek az apámhoz. – mondta.
Követtem hát, de néhány lépés múlva máris egy ajtóhoz értünk.
- Jé, ez nem volt itt eddig. – mondtam.
- Csak akkor jelenik meg az átjáró, ha minden ellenfeledet kiiktattad. – világosított fel a lány. – Először neked kell belépned rajta. – mondta, és hátrébb lépett egyet.
- Rendben van. – feleltem, és az ajtó és Ann közé léptem, amikor olyan dolog történt, amit sosem hittem volna: Hátba szúrtak. - Mi… Miért? – hörögtem a számba tóduló vértől eltorzultan, és tekintetemet megpróbáltam hátrafordítani.
Ann alakja teljesen eltűnt, helyén egy maszkot viselő alak volt.
- Nem voltál elég körültekintő fekete mágus… ÉN vagyok a tizedik. – jelentette ki drámai hangsúllyal.
- A picsába! – hörögtem, de megőriztem a lélekjelenlétemet. – Lehet, hogy elbántál velem, de te sem úszod meg! – mondtam, és egyetlen pillanat alatt körbevettem a hulláimmal, és vagy egy tucat szúrást vittem be neki.
A fickó, akárcsak az előzők, füstté vált, én pedig elterültem a földön.
- Szóval itt lenne az út vége? – gondoltam, miközben a szememre elkezdett rákúszni az átláthatatlan sötétség. – Azért… mókás volt... Csak sajnálom, hogy nem találkozhattam vele csak még egyszer... – mosolyodtam el, és lehunytam a szememet.


- Hála az égnek! – kiáltotta Ann, mikor felnyitottam a szemem, és a nyakamba borult zokogva.
- Mi… Mi történt? Hol vagyok? – kérdeztem zavartan.
- A próbák után vérben fekve találtalak meg. – mondta komoran. – Aztán miután elláttam a sebeidet, ide hoztalak. Ez a bázis egyik szobája. Itt nyugodtan kipihenheted magad. – válaszolt a kérdéseimre.
- Értem. – mondtam, majd ismét lecsuktam a szeme.
- De mond csak… - kezdett bele, de látszott rajta, hogy nehezen tudja folytatni. – Ki volt az utolsó ellenfeled? – fejezte be végül a kérdését.
- Nem tudom igazán. Először pont úgy nézett ki és pont úgy viselkedett, mint te. De mégis mi volt ez az egész? – kérdeztem felettébb kíváncsian.
- Nos, a próba alatt egyfajta mágia hatása alatt álltál. Kilenc véletlenszerűen kreált ellenfelet kapsz, a tizedik pedig először egy olyan személy képében jelenik meg, aki közel áll hozzád. Először nem akar harcolni, csak ha rákényszerítik, vagy jó alkalmat talál a lesből támadásra. Ha jól sejtem te a második kategória vagy. – mondta együtt érzőn, és kissé vidáman is.
- Igen, így volt. Hátba szúrt a rohadék. – mondtam sötéten. – De neked mitől van ilyen jó kedved? – kérdeztem gyanakvó mosollyal.
- Semmi, semmi, csak örülök, hogy átjutottál a próbán, és hogy életben vagy. – mondta, miközben teljesen elvörösödött, és kerülte a tekintetemet.
- Ha te mondod. – hagytam rá a dolgot, és fel akartam volna kelni, de nem tudtam, a sebem iszonyatosan fájt, így azonnal visszazuhantam az ágyba.
- Nem szabad még felkelned! – mondta ijedten Ann. – Még pár napig legalább ágyban kell maradnod! – utasított.
- Igaz is, meddig voltam eszméletlen? – tudakoltam, mivel ezt még meg sem kérdeztem.
- Két napig. – felelte gyorsan.
- Két napig? – kérdeztem vissza csodálkozva, mire egy megerősítő bólintást kaptam. – A mindenit, nem gondoltam volna, hogy ennyire elbánik velem valaki. – mondtam elmosolyodva.
- Elmegyek, kerítek valamit enni, már biztosan éhes vagy. Addig maradj itt, és pihenj! – ajánlkozott a lány.
- Köszönöm. – feleltem, ezzel elfogadva az ajánlatot.
A néhány nap eltelt, és egészen jó ütemben lábadoztam. Ann mindvégig ott volt mellettem, és hosszasan beszélgettem vele, egyre közelebb kerültem hozzá, legalábbis így éreztem. Egészen eddig csak úgy tekintettem rá, mint egy „kollégára”, akit kedveltem, de most már sokkal inkább baráttá, vagy akár még többé is vált számomra ebben a néhány napban.
Felgyógyulva a sebemből megjelenhettem Ann apja előtt, és készen álltam arra, hogy folytassam a „beavatást”.
- Köszöntelek ifjú fekete mágus! Örvendek a találkozásnak. – mondta, mikor találkoztunk, és most először láttam őt az arcába húzott csuklya nélkül.
Egészen átlagos férfi volt, egy kisebb bajsza volt, az arca egy közönséges emberé, mindössze egyetlen sebhelye volt, mely a bal szeme felett húzódott.
- Én is örvendek. – feleltem.

Spoiler:

- Igen érdekes harcot produkáltál, ráadás képpen pedig felettébb színvonalas is volt. – mondta elégedetten.
- Ez meg honnan tudja, hogy én hogyan harcoltam? Vajon volt valami megfigyelője az összecsapásoknak? Nem, az nem lehet, hiszen akivel találkoztam, azt mind megöltem... Azt hiszem erre sosem fogok rájönni. – álltam tanácstalanul.
- A legérdekesebb az egészben az utolsó küzdelmed volt. Mond csak, hogy lehettél annyira természetes és bizalmas a lányommal? – érdeklődött átható tekintettel.
- Hát… - próbáltam volna valami magyarázatot adni, de nem igazán tudtam, hogy mire mit reagálna rá a kedves papa.
- No, nehogy félre értsd a dolgot! Nem baj, ha Ann barátja vagy, sőt, én személy szerint örülök neki, ha vannak bizalmasai, meg ilyenek. De mint jó tanácsként mondom: Ne bízz meg senkiben! Nem tudhatod, hogy ki fog hátba szúrni. – oktatott ki.
Nem igazán örültem a dolognak, de el kellett ismernem, hogy van valóságalapja, és hogy akármilyen erős mágus vagyok, én sem vagyok sem sérthetetlen, sem pedig halhatatlan. Bármikor meg tudnak ölni, akárcsak bárki mást.
- No de lépjünk túl ezen a dolgon. Hogy vannak a sebeid? Teljesen felgyógyultál már? – érdeklődött az állapotom felől.
- Igen, már teljesen egészséges vagyok. – feleltem.
- Remek, akkor hozzá is kezdhetünk a beavatásod második, és egyben utolsó szakaszának. – mondta felvillanyozva. – Kövess kérlek! – adta ki az utasítást, és elindult egy hosszú, egyenes folyosón.
Nem volt mit tenni, kénytelen voltam utána menni. A pasas eléggé gyorsan lépkedett, nekem is gyorsan kellett szednem a lábam, hogy tudjam tartani a lépést. Ann, aki egészen eddig ott állt az oldalamon a szobában, most már nem jött velem. A folyosót végig lakrimák világították meg.
- Most hová is megyünk pontosan? – próbáltam megtudni a dolgot.
- Majd meglátod! – kaptam meg a nem túl bőbeszédű és informatív választ.
- Hát ez nagyszerű. – morgolódtam.
Nagyjából három percnyi sétába került, mire elértünk egy kanyart a folyosón, ahol meg is álltunk. Nem voltunk egyedül, két másik csuklyába és köpenybe burkolózott fazon ácsorgott ott, kezükben egy-egy öltözékkel, melyből az egyik olyan volt, mint a sajátjuk, a másik pedig sokkal díszesebb, és fekete színű helyett bíborvörös volt.
Ann apja a bíbor köpenyt öltötte magára, majd hozzám fordult:
- Vedd fel te is a köpenyt, de a csuklyát ne tedd fel! – mondta el a feladatom.
- Azt hiszem, ez még menni fog. - gondoltam és eleget tettem neki, majd vártam a folytatást.
- Összegyűltek már? – kérdezte az egyik ott állótól.
- Még nem egészen. De hamarosan mindenki megérkezik. – felelte.
- Nagyszerű, akkor addig itt megvárjuk. – jelentette ki.
Már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi fog most következni, és kiknek kell összegyűlniük, de nem kérdeztem meg, hiszen úgysem mondott volna semmit. Legalábbis én így gondoltam. Percekig vártunk, mire egy harmadik tag jött oda hozzánk, és közölte a vezérrel, hogy mindenki megérkezett, akit vártak.
- Na végre, már ideje volt. – örvendezett a munkáltató, és ismét hozzám intézte a szavát: - Gyere velem! Hamarosan teljes jogú tagja leszel az én Fekete Armadám-nak. – mondta óriási büszkeséggel, ami inkább a „Fekete Armadám”-nak szólt, sem mint nekem.
- Ez meg milyen név már?... Nem túl szellemes. - gondoltam, de ügyeltem rá, hogy a mimikám ne árulja el a nemtetszésem.
Teljesítettem a parancsot, és folytattuk az utunkat a folyosón, de ezúttal csak fél percnyit sétáltunk, majd még egy fordulót követően közvetlenül egy ajtóhoz értünk.
- Miután itt belépünk, te megállsz a jobb oldalamon, és amíg nem utasítalak valamire, ott is maradsz, rendben? – okított.
- Értettem. – feleltem, és egy bólintással is megerősítettem a válaszomat.
Az ajtó kitárult, és beléptünk rajta. Mondhatni tátva maradt a szám: Az ajtó egy hatalmas erkélyre nyílt, amely egy óriási terembe lógott be. Az alattunk lévő helység pedig teljesen zsúfolásig volt ugyan olyan fekete köpenyes emberekkel, mint amilyen rajtam is volt, a különbség csak annyi volt, hogy rajtam kívül mindenkin rajta volt a köpenyhez tartozó csuklya is.
Az utasítás szerint én csak megálltam a kellő helyen, és vártam, hogy mi következik. Ann apja kinyújtotta a kezét, mire a teremben lévő halk sustorgás is teljesen elhalt.
- Fiaim! Nagy örömmel jelenthetem, hogy új taggal bővül a mai napon a szervezetünk. – kezdett bele szónoklatába. – Eme ifjú, ki itt áll mögöttem, teljesítette a tízek-próbáját, és túlélve a küzdelmeket bizonyította rátermettségét és bátorságát. – mondta nagy átéléssel, és be kell valljam, egészen jól estek a dicsérő szavak. – Így hát rendünk szabályai értelmében, ezennel teljes jogú taggá avatom! – mondta, mire a tömegből valami furcsa kántálás szerű hang indult meg. – Lépj ide mellém! – kaptam meg az első utasításomat, melyet teljesítettem is.
Miután elhelyezkedtem, intett egyet a kezével, mire a több tag elhallgatott.
- Most pedig térdelj le, és mond hangosan utánam az eskü szavait! Én, saját név…
- Én, Rohandar Blacksteel…
- ezennel fogadom…
- ezennel fogadom…
- hogy életemmel és halálommal mindig a rendet fogom szolgálni…
- hogy életemmel és halálommal mindig a rendet fogom szolgálni…
- annak szabályait örökké betartom…
- annak szabályait örökké betartom…
- és titkait soha senkinek ki nem adom.
- és titkait soha ki nem adom. – fejeződött be végül az eléggé rövidkének mondható eskü, ami meglátásom szerint eléggé felesleges, és kissé idióta dolog volt, de kénytelen voltam teljesíteni.
- Most pedig állj fel! – kaptam meg a következő parancsot, és ahogy felegyenesedtem, valaki odalépett a hátam mögé.
Nem néztem hátra, de anélkül is tudtam, hogy ki az. Az illata elárulta Ann-t. Megfogta, és a csuklyát, mely eddig a vállamon omlott alá, lassan, méltóságteljesen a fejemre tette.
- Üdvözlünk a rendben! – hangzott a szónoki köszöntés, és a tömegben is mindenki mormolt valamit, akárcsak az előbb.
- De fura egy szertartás. – gondoltam.
- Most már csak egyetlen dolog van hátra ahhoz, hogy teljes jogú tag legyél. – folytatta a beszédet, és bár feltételeztem, hogy rajtam kívül mindenki tudja, hogy mi is az az „egy dolog”, mégis fennhangon mondta, a tömeghez fordulva. – Választanod kell valakit a rendünkből, és meg kell vele küzdened, ezáltal is bizonyítva rátermettségedet. – világosított fel a feladatról. – Rajta, bárkit választhatsz, de csak okosan. – figyelmeztetett most már jóval kisebb hangerővel, és sokkal inkább nekem beszélve, mint sem a nézőseregnek.
- Am, értem, de… hogyan válasszak? – tettem fel halkan a kérdést, mivel eléggé furcsán hatott a dolog. – Nem ismerem egyiket sem, hogyan tudnám megmondani, hogy kivel harcoljak? Ráadásul, hogyan válasszak „okosan”? Egyikőjük erejét sem ismerem, tehát nem tudok a szintemhez megfelelő ellenfelet választani. – tépelődtem.
- Nos, ha jobban megnézet, teljesen rendezetten állnak. Tíz sorban, ééés – gondolkozott el egy rövid ideig. - húsz oszlopban. – fejezte be végül a mondatát.
- Hát… ettől még nem lettem okosabb. – morfondíroztam, és valószínűleg az arckifejezésem is elárulhatta ezt, vagy eddig is így tervezte a vezér, de végül folytatta a kiselőadást:
- Szóval, mondasz egy sorszámot, amivel megjelölöd a sort, és mondasz egy sorszámot, amivel megjelölöd az oszlopot. Ennyi az egész. – fejtette ki a feladatomat.
- Akkor… - gondolkodtam el egy pillanat erejéig. – Legyen a hatos sor és a négyes oszlop. – választottam végül, és nagy meglepetésemre az ebben a pozícióban álló személy máris megindult felém. - Húha! Ezek pontosan tudják, hogy melyik sorban és oszlopban állnak? Ez érdekes, bár eléggé bizarr. Vajon mi lenne, ha sakkozni akarnék velük? Bar ahhoz kevesebb ember kéne, és a sorok elrendeződése sem jó. Pedig jó ötletnek tűnt. – merengtem el, és a végén már én sem igazán értettem, hogy honnan a fenéből jutnak ilyen értelmetlen dolgok az eszembe, de arra legalább jó volt, hogy nem stresszeltem.
- Kövess! – súgta oda nekem Ann apja, majd elindult az ajtó felé, amelyen az erkélyre beléptünk. – A szabály annyi, hogy a legjobb tudásod szerint kell küzdened. Nem kell nyerned, de mindenképpen el kell ismernie téged a többi tagnak, így válhatsz csak teljes jogúvá. – magyarázta tovább, miközben gyors ütemben haladtunk végig a már ismerős folyosón.
Miután végighaladtunk a két hosszú, egyenes szakaszon, tovább vezetett, és egy labirintushoz hasonló folyosórendszeren végül egy ismételten tág és magas terembe kerültünk. A helyiséget már megtöltötték az ugyan olyan köpenyes fickók, mint akik az előbb a kis ceremónián is ott voltak, de nem tudtam volna eldönteni, hogy vajon ugyan azokról van-e szó, vagy ezek teljesen mások, mint az előbbiek. A terem közepén egy nagy kört hagytak, és egyetlen köpenyes alak állt a kör közepén.
- Menj be te is! – utasított a főnök.
- Tehát ő lenne az, akit választottam? – töprengtem. – De vajon hogy ért ide az egész bagázs ilyen gyorsan, amikor én is eléggé gyors léptekkel jöttem? Ráadásul tökéletesen el is helyezkedtek már, mire megérkeztünk. Na de mindegy is, inkább kezelésbe veszem ezt itt. – vetettem véget a gondolatmenetemnek, mikor a leendő ellenfelemre pillantottam.
- Sok szerencsét! – hallottam a hátam mögül egy suttogó hangot, amely természetesen nem volt másé, mint Ann-é.
- De most már igazán kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet ez a szervezet, ha ilyen nehezen lehet ide bekerülni. – morfondíroztam tovább, miközben a körbe beléptem.
Alig álltam meg pár lépésre a kiválasztott harcostársamtól, mikor alattam a föld elkezdett remegni, és lassan süllyedni.
- Ez meg mit jelentsen? – néztem körbe, és akkor jöttem rá, hogy honnan fúj a szél.
Az egész hely egyfajta amfiteátrummá alakult át. A nézők alatti terület lépcsőzetesen kiemelkedett, míg a kör, ahová beléptem, egyre csak lefelé mélyedt.
Kezdett zavarni a csuklya, de nem mertem levenni, mivel mind ellenfelemen, mind pedig az összes nézőn rajta volt, így hát én sem akartam kilógni a sorból.
Az átrendeződés nagyjából fél percet vett igénybe, majd minden megállt, a nézők pedig, akárcsak eddig, most is csöndben figyeltek.
- Inkább üvöltöznének, vagy nem tudom, de ez a csend, ez kikészít. – morgolódtam.
- Nos tehát, ezennel kezdetét veszi a harc! – üvöltötte el magát a kedves papa, a közönség pedig végre valahára tombolásba kezdett, megtörvén az eddigi, számomra nyomasztó csendet.
- Na, így már mindjárt más. – gondoltam elégedetten hallgatva az ovációt.
- Utolsó szavak? – szólalt meg ellenfelem, mély, szinte dübörgő hangon.
- Azt hiszem, még van jó pár évem ezen gondolkozni. – válaszoltam vissza nyugodtan, és máris felkészültem a harcra.

- Hagyom, hogy te kezdj. Gyere, ha mersz! – fitogtatta rögtön erejét a srác.
- Nem, köszi, támadj csak te. – dobtam vissza a labdát. – Persze. Ha én támadok, akkor máris úgy van, ahogy ő szeretné. Először jöjjön csak ő, legalább felfedi a mágiája fajtáját. – gondoltam.
- Rendben van, de ezt még meg fogod bánni. – mosolyodott el, és a köpenye alá nyúlt, és késeket dobott felé.
- Ez lenne minden? – kiáltottam, és egyszerűen elugrottam a támadás elől.
Ez azonban csak elterelés volt. Szinte meghűlt bennem a vér, amikor megláttam magam mellett az ellenfelemet.
- Hogyan? Ez lehetetlen, hogy lehet ilyen gyors? – futott át az agyamon, de ekkor bekaptam egy ütést, méghozzá egyenesen a gyomorszájamba.
Esélyem sem volt kivédeni. Úgy nézett ki, mintha én csak totyognék, miközben ő egy motoron ülve száguldozna fel és alá.
- Mi lehet ez? Illúzió mágia?... Nem, akkor a fájdalmat nem így érezném. Akkor mégis miféle trükk lehet ez? – gondolkodtam, miközben megpróbáltam talpra kecmeregni, ami egyenlőre egészen könnyen ment, de ekkor már ismételten előttem állt a fazon, és ismét ütni készült. Ezúttal volt egy fél másodpercnyi időm, ami elégnek is bizonyult arra, hogy valami ellenlépést tegyek, és az ütést egy magam elé idézett bábbal fogjam fel.
- Hó! Szóval nekromanta mágiád van mi? – mondta gúnyosan, ahogy hátrább ugrott, majd szinte suhant még néhány métert. – Az nem fog megmenteni. – nevette el magát.
Olyan volt, mint ha nem is menne, vagy haladna, hanem inkább teleportálna vagy hasonló.
- Mit csináljak? Mi legyen? – törtem a fejem, mivel nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, ha nem akartam azt, hogy felmossák velem a padlót. – Megvan! – jutott eszembe valami, és én is elmosolyodtam. – Elismerem, gyors vagy, de ez nem elég. Dark Moment! – vetettem be a mágiámat, és ezzel egy időben észrevétlenül testeket idéztem meg szerte a rendelkezésre álló területen.
- A szemed így is elárul! – vagánykodott a fazon, és el is indult volna felém, de máris beleütközött az egyik csontvázamba, amelyről lepattant, majd egy jó nagy rúgást eszközöltem volna, de villámgyorsan kitért előle.
A szerencse így is velem volt, mert pont egy olyan helyre ment tovább, ahol szintén állt egy, az irányításom alatt levő halott, aki egyenesen az arcába ütött.
- Ebből holnapra szép kis monokli lesz. – gondoltam megelégedettséggel. – Tudtam én, hogy nem is olyan nagy-legény. – morfondíroztam tovább.
- Liquid Ground! – kaptam meg a választ a sikeres találatra, és öt bábomat be is mosott a földbe, ami pillanatokkal később ismét keménnyé vált.
- A fene vinné el, ez így mégsem lesz olyan egyszerű. – járattam tovább az agyam.
A közönség eközben kezdett zúgolódni, hiszen nem csak ellenfelem nem látott semmit, hanem a nézők sem, így hát az egyetlen személy, aki tudta azt, hogy mi történik, az én voltam.
Jobb ötlet híján megpróbálkoztam egy Bone Prison-nel, lesz, ami lesz. És hogy mi lett? Siker. Könnyű szerrel bezártam a fickót, anélkül, hogy ezt észrevette volna.
- Ez túl könnyen ment. – tanakodtam, de ettől függetlenül a ketrec belsejébe idéztem meg további két testet, akiket ütésre állítottam be.
A mutatványt lefülelte a harcostársam, és kitért az egyik ököl elől, de ekkor beleütközött a csontfalba, ami körülötte tornyosult, ezáltal bekapva a második szolgám támadását.
- Így már egy-egy. – gondoltam elégedetten, mivel visszaszolgáltattam az iménti gyomorszájba kapott találatot.
Hiába sikerült újabb csapást mérnem ellenfelemre, szinte semmit sem használt, és megint föld típusú ellentámadással válaszolt a fejleményekre.
- Iron Rock Skewer Spike! – vetette be erejét, és három hatalmas kőlándzsát teremtett, amiket három különböző irányba repített, ezáltal szétzúzva az őt foglyul ejtő falakat.
Ugyan sikerült elkerülnöm a zombijaimmal a csapást, de így is benne voltak a kulimászban, méghozzá nyakig. Egy gyors taktikai csellel sikerült elrejtenem a szemet, hogy ne lásson meg, ez pedig a következő volt: Nemes egyszerűséggel becsuktam, és a Carsass Eye segítségével az egyik zombim szemén keresztül figyeltem, aki mellesleg mellettem állt.
- A legtöbb használható mágiámat már bevetettem. Ezen felül folyamatosan csökken a varázserőm is. Vagy elintézem a következő négy-öt támadással, vagy nagy bajban leszek. De mi legyen az a támadás? – tanakodtam továbbra is. – Vagy egyszerűen jelentsem ki, hogy vége a harcnak és döntsenek így? – jutott eszembe egy másik ötlet. – Nem, az nem lehet. Az nem az én stílusom lenne, és különben is… - néztem ki a nézőtérre, és a „drukkerek” közt pásztázva megkerestem Ann alakját. – Igen, akkor ő is egy beszari alaknak tartana. – zártam le végül a belső vitámat egy egyértelmű „Harcolok amíg tudok” hozzáállással.
- Lehet, hogy nem látlak, de még így is bedarállak újonc! – mondta magabiztosan az ellenfelem, amely eléggé irritáló volt, tekintve, hogy jómagam, még ha nem tudtam mit csinálni, mégis jobban álltam, hiszen a kezdeményezés és a sötétség ténye nekem kedvezett.
- Várjunk csak! Már azt hiszem értem, hogy mire megy ki a játék. – mosolyodtam el, mert egy mögöttes szándékot fedeztem fel az iménti kijelentésben, vagy legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. – Valószínűleg azt akarja, hogy válaszoljak neki valakit, és akkor be tudja mérni nagyjából a helyzetem. – vittem tovább az eszmefuttatást. – Ám legyen, elfogadom a kihívásodat. – döntöttem el a dolgot, és a szükséges előkészület után feleltem: - Úgy beszélsz, mintha tiéd lenne a győzelem! – szóltam vissza.
- Idióta! – nevette el magát a mágus, majd szinte tökéletesen szemből nekem jött.
- Még hogy én vagyok az idióta. – gondoltam gúnyosan, mikor három penge járta át a harcos testét.
Ebben a pillanatban máris feloldottam a Dark Moment technikámat, és magabiztosan megálltam az aréna középén, miközben az iménti ellenfelem elterült a padlón. Nem öltem meg, de a sérülései elég komolyak voltak ahhoz, hogy a harcnak vége legyen.
A közönség csak némán meresztette a szemét, látható volt rajtuk, hogy nem tudják hova rakni a dolgot, hogy én nyertem.
Idő közben a rögtönzött lelátó ismét süllyedni kezdett, és rövidesen az aréna jelleg eltűnt, és ismét csak egy sima terem maradt a helyén.
- Ez nagyon pöpec, mindenképpen meg kell majd kérdeznem, hogy hogyan csinálják. – gondoltam.
Ahogy minden a helyére került, több tag és néhány más ruhába öltözött ember sietett az általam legyőzött fazonhoz, és mihamarabb ellátták a sebeit. Eközben odajött hozzám Ann, az apja, és még néhány csuklyás ember.
- Sajnos ebből nem sokat láttunk. – mondta kissé korholva, más részről pedig dicsérően a kedves papa.
- Igen, nos, ez így sikerült. – mondtam zavartan, mivel nem igazán tudtam eldönteni, hogy most mi a helyzet, megfeleltem-e vagy sem.
- Elmondanád, hogy mi is történt pontosan, miután használtad a Dark Moment mágiát? – kérdezte.
- Nos, megidéztem a csontseregemet, és a segítségükkel kiiktattam a fickó gyorsaságát, de még így sem tudtam elkapni. Ezután a Bone Prison mágiával bebörtönöztem, melyből azonban kitört. Aztán mikor odaszólt nekem, akkor már sejtettem, hogy az lehet a célja, hogy bemérje a helyzetemet, így tehát még mielőtt feleltem volna neki, a csontvázaimat magam és az ellenfelem közé állítottam. Ebből következőleg, amikor nekem jött a Stone Gloves-zal, nem érhetett el, hiszen belefutott a pengéimbe, melyek azokat a sebeket ejtették rajta. – foglaltam össze igen tömören a történetet.
- Értem, ez igen érdekes. – felelte a vezér. – Akkor hát itt az ideje, hogy eldöntsük, hogy teljes jogúvá válhatsz-e, avagy nem. Ezúttal nem én hozom meg a döntést, hanem a tagok. – mondta nekem, majd a tömeghez fordult: - Eljött a pillanat, hogy elmondjátok a véleményeteket. Aki egyetért azzal, hogy Rohandar Blacksteel is a rendünk tagja legyen, az emelje fel a kezét és kiáltsa a jelmondatot! – szónokolt egy pár szót, melynek eredményét nagy kíváncsisággal vártam.
A körülöttünk állók közül szinte mindenki a magasba emelte a karját, és ezt kiáltották:
- Élve vagy halva, de a végsőkig küzdve!
- Ne már, ez lenne a jelmondat? – gondoltam lelombozva. – Ez eléggé gázul hangzik.
- Akkor ezennel kijelentem, - vette ismét magához a szót a vezető – hogy új taggal bővültünk. – zárta le a kissé hosszúra nyúlt kiválasztást.
- Na végre, akkor most már talán szabadulok. – gondoltam kissé megkönnyebbülve.
A tagok nagy része elkezdett szétszéledni, mindössze hárman maradtunk: Ann, az apja és én.
- Gratulálok fiam, tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni. – veregette meg a vállamat az öreg.
- Fiam? – gondoltam értetlenül. – Nem szeretnék a fia lenn, hiszen akkor Ann a testvérem lenne, és… na mindegy, hagyjuk. – vetettem véget erőszakosan a gondolatmenetemnek, és csak egy „köszönömöt” nyögtem ki.
- Nos, mostantól neked is jár egy szoba. Nem túl nagy, de az ittléted alatt használhatod kedvedre. Ann majd megmutatja, hogy melyik a tiéd. – fejezte be a papa, majd ott is hagyott minket.
Ahogyan az imént elhangzott, Ann elkísért a lakosztályomhoz, melyre hogy is mondjam, még a szoba szó sem lett volna a legtalálóbb jelző. Ami talán leírhatja a méreteit, az a lyuk szó. Egy körülbelül három méterszer három méteres mélyedés volt a sziklában, melyben egyetlen ágyon kívül semmilyen más bútorzat nem volt, ráadásul, ha nyitva volt az ajtó, akkor még azt is csak nehézkesen lehetett megközelíteni. Ezen felül, bár a szellőzése meg volt oldva, de ablaka nem volt, ebből következően az egyetlen be- illetve kijárat az az ajtó volt.
- Hát… ez lenne az. – mondta a lány.
- Köszönöm. – mondtam, bár nem igazán tudtam, hogy mit is köszönök.
- Nos, akkor én megyek is. – mondta tétován.
- Rendben. – nyögtem ki.
- Ja, még valami. – szólt vissza néhány lépést megtéve. – Én is büszke vagyok rád. – jelentette ki, majd elmosolyodott és otthagyott.
- Nocsak, ezek szerint szereztem egy jó pontot nála? – gondoltam megelégedetten.
A harc voltaképpen nem nagyon erőltetett meg, mindössze a varázserőmből szívott le jó sokat, de ettől függetlenül eléggé fáradtnak éreztem magam, tehát elhatároztam, hogy ki is próbálom a szobám. Leheveredtem hát az ágyamba, miután a szomszéd sarokba elhelyeztem a motyómat.
- Már kíváncsi vagyok, hogy milyen előnyökre teszek szer ezzel a tagsággal. Hiszen, ha már egyszer ennyit küzdöttem érte, akkor nem árt, ha valahogyan honorálják is. – gondoltam még utoljára, majd lehunytam a szeme és nyugovóra tértem.

Késő estére járt az idő. Az emberek, akik földműveléssel foglalkoztak, meg azok is, akik egyéb munkakörben mozogtak, szépen lassan befejezték a műszakjukat, és ezzel egyidejűleg megnyitották kapuikat a kocsmák is. Persze csak képletesen kell érteni azt, hogy most nyitottak, hiszen már jóval előbb is be lehetett térni egyikbe, másikba, de most indult meg az igazi forgalom.
Én ekkor még csak az utcákon lézengtem, és nem is sejtettem, hogy mi fog még a mai este folyamán történni.
Mikor lement a nap, úgy döntöttem, hogy jó szokásomhoz híven betérek egy fogadóba, ahol elütöm az estét egy kis iszogatással, no meg persze vacsorával, és a bérelt szobában nyugovóra is térhetek majd. Kezdetben minden úgy ment, mint bármikor máskor. Megrendeltem az italom, az ételem és megegyeztem a szobám ügyében is, melynek kulcsát ekkor meg is kaptam.
Az alkohollal sosem álltam hadi lábon, hiszen még egyszer sem sikerült annyit innom, hogy a tudatom befolyásolva legyen tőle, legalábbis számottevő mértékben, pedig már megpróbáltam egy párszor. Már nem emlékszem rá pontosan, hogy hányadik korsónál járhattam, végül is nem is annyira fontos, de túl voltam már legalább az ötödiken, mikor is támadt egy hirtelen gondolatom.
- Még meg sem szemlétem alaposan azt a tojást. – ötlött az agyamba a felismerés.
A tojás egészen eddig a táskámban volt, ahonnan elő is vettem rögtön, és az asztal tetejére raktam. Már vagy két nap telt el azóta, hogy megkaptam a kicsikét, és még nem nagyon foglalkoztam vele, így hát úgy véltem, itt az ideje ezt bepótolni.
- Farkas tojás. Milyen furcsa... – merengtem. – Egy ekkora kis valamiből kel ki egy akkora állat, mint egy farkas. – gondolkoztam, majd magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.
Még talán néhány perc telhetett el ilyen nyugalomban, amikor egy szemrevaló leányzó jött oda hozzám.
- Szia szépfiú! – köszönt oda nekem csábosan.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem teljesen közönyösen.
- Hát… lenne egy-két ötletem. – ült le mellém, és teljesen közel hajolt hozzám, már-már az arcomba lihegett.
- Sajnálom, de nem szeretem, ha valaki idegen csak így behatol a személyes szférámba. Még akkor sem, ha az egy hozzád hasonló lány. – mondtam elutasítóan.
Nos, ez a jelenet egy olyan embernek, aki ismer engem, nos, enyhén szólva is bizarrnak hathatott volna, hiszen nem szokásom a jópofizás. Akkor mégis hogy lehet, hogy nem rögtön egy kis acélt állítottam az illetőbe? A válasz pofon egyszerű: jelen helyzetben nem akartam balhét csinálni. Ha ketten lettünk volna egy erdő közepén, akkor minden gond nélkül végeztem volna vele, de egy ilyen nyilvános helyen sok lett volna a szemtanú.
Másfelől pedig minden valamire való férfi jogosan tehetné fel nekem a szemrehányást, hogy ha egy csinos hölgy mondjuk úgy, felkínálja magát nekem, akkor miért nem örülök neki és fogadom el? Elvégre én is férfi vagyok. Igen, a férfiúsággal nincs is gond, mindössze annyi volt a probléma, hogy nem szeretem az idegen lányokat, a részegeket még kevésbé, ezen felül pedig nem volt az esetem.
Sajnos a rossz sejtésem, mely már a szavak kimondásakor ott motoszkáltak a fejembe, beigazolódni látszottak, mely szerint nem szabadulok meg ilyen könnyen a rám tapadó kis leányzótól.
- Jé, egy tojás. A tiéd? – kérdezte, és már nyúlt is feléje.
Így vagy úgy, de a tojás az enyém volt és elfogadhatatlan dolognak tűnt, hogy egy olyan ember hozzányúljon, mint ez a lány. Ezen okoktól vezetve tehát megragadtam a csuklóját, és a következőket mondtam:
- Igen, az enyém, de nem nyúlhatsz hozzá. – jelentettem ki szigorral.
- Biztos vagy te ebben? – incselkedett tovább.
- Ezek szerint ennyire nem lennék félelmetes? – tanakodtam és próbáltam összekapni az egómat.
A félelmetességem, a tekintélyem és ez erőm elismerése volt az a három dolog, melyekre nagyon odafigyeltem, és kényes voltam rá, ha ezeket valaki semmibe veszi. Jelen állás szerint kettő máris kilőve, tehát kezdtem kijönni a sodromból.
- Teljesen biztos vagyok benne! – förmedtem rá kissé.
Ekkor érkezett a következő atrocitás, melyet már nem hagyhattam megtorlatlanul. A kényszeredett tojásfogdosása ugyanis nem csak az asztalon lévő apróságra terjedt ki, hanem más területekre is. Ez egy olyan reakciót váltott ki belőlem, hogy akkorát taszítottam a fehérnépen, hogy egyszerűen kiesett mellőlem az asztaltól és elterült a földön, mint egy zsák krumpli.
- Lehet, hogy túlzásba vittem?… Szó sincs róla, teljesen jogos volt. – rendeztem le magamban pillanatok alatt a dolgokat.
Ami az érdekes az egészben, hogy az ijedtségen kívül nem lett más baja a némbernek, ellenben egy kisebb fajta feltűnést keltettem, hiszen zuhanás közben egy elég magas frekvenciájú hangot adott ki, amely nem csak az én fülemet sértette, hanem az ivóban ücsörgő, alkohol gőztől bűzlő férfiállatokét is, melyek közül az egyik, aki megjegyzem eléggé termetes volt, fel is állt a helyéről. Nem volt egyedül, az asztalától másik két, szintén nagyobb mérető bika kelt fel, és mindhárman felém tartottak.
- Ennyit a békés, nyugodt iszogatásról és pihenésről. – gondoltam közben kissé szomorkásan.
Eközben a lány is, akit az imént fellöktem, felállt a padlóról, és mérges szemekkel nézett rám.
Nem igazán tudtam, hogy mit is tegyek, de közben odaért a három szekrény is. Ekkor éreztem úgy, hogy nem ártana szegény tojáskámat elcsomagolni, természetesen azt, amelyik az asztalon volt, de ekkor már késő volt, mivel rátette a kezét az elsőnek felálló fazon.
- Hejhó, mi folyik itt kérem szépen azt a teringettét nekíje no! – bömbölte.
- Legközelebb csak szótárral jövök erre. – jegyzeteltem gondolatban.
- Ez a perverz vadállat ki akart velem kezdeni. – sipákolta a leányzó, még mindig igen magas hangon.
- Igaz ez te jött-ment senkiházi, hogy a rák egye ki a beledet hej! Tényleg kikezdté’ a kishúgommal? He? Válaszoljá’ má’! – kezdett őrjöngésbe a fazon, és az eddig az asztalon pihenő fakrastojásomat felemelte, és elkezdte lóbálni.
- Ha nem teszed le rögtön azt a tojást, ígérem, eljátszom neked a diótörőt. – fenyegetőztem.
- Tegyen le he? – röhögte el magát a fickó, és már emelte is a kezét, hogy a földhöz vágja.
- Én szóltam. – mormogtam, és egy szemvillanás alatt közbeléptem.
Három hullát idéztem meg. Egyiket az idióta háta mögé, hogy megfogjam a kezét és ne tudja eltörni a kicsikémet. A másodikat azért, hogy kivegye a kezéből a tojást, a harmadikat pedig a már megígért diótörő miatt.
Mindhárom művelet sikerrel járt, és könnyű szerrel visszaszereztem azt, ami az enyém volt, és a szütyőt is telibe találtam, ami el kell ismerni egy csontos lábtól igen csak fájhat. A melák rögtön elterült, és mint ahogy annak rendje s módja, a húgáéhoz hasonló hangtartományba kezdett el konvergálni a hangszíne, amely, ha nem is örökre, de számításaim szerint legalább percekig így is fog maradni.
A másik két böszme ember csak nézett, mint borjú az új kapura, majd összenéztek, és végül nagyjából öt másodperces hatásszünet után elinaltak.
- Ezeket az idiótákat. – gondoltam megelégedéssel, mivel az egóm sérült darabjait végre sikerült visszaállítani, és a kis apróságomnak sem esett semmi baja.
Én ugyan elégedett voltam, de a kocsmalakók annál kevésbé. Bennük megfagyott a vér, látva a csontvázaimat, és ki pánikszerűen menekült, ki egyszerűen az asztal alá bújt, ki pedig nekem akart rontani.
- Mire nem képes az alkohol ereje. Ennyi bátorságot adni ilyen nyusziknak… pazarlás. – gondoltam, és sötétségbe borítottam a helyet.
A hevesebbeket ez nem igazán hatotta meg, és fel-alá botorkáltak a helységben, és amint beleütköztek valakibe, vagy gyakrabban inkább valamibe, akkor azt elkezdték ütlegelni, ezen felül pedig ordibálni vele. Eléggé komikus jelenetek zajlottak le, hiszen nem minden nap lát az ember egy oszlopot ütő és arra szitkokat dobáló embert, vagy egy széket legyűrő másikat, de sajnos nem volt időm arra, hogy szórakozva nézzem a dolgokat. Egy kis akadálykerülgetés után tehát sikerült kijutnom az ádázul harcolók tömegéből, melyek közül jó páran gondolták úgy, hogy éppen velem harcolna, ráadásul még olyanok is voltak, akik kijelentették, hogy legyőztek engem.
Ugyan a sörháborúból sikeresen kiléptem, és az ajtót átlépve már a friss levegőn voltam, a problémáim még csak most kezdődtek.
- Ő volt az, ő az, őt kell elkapniuk! – hebegte az egyik férfi, aki az imént elszaladt, miközben a barátját kiütöttem, illetve kirúgtam.
Akinek habogott, az nem volt más, mint egy magasabb rangú királyi gárdista, oldalán pedig tíz egyszerű sorkatona.
- Felszólítom, hogy jöjjön velem kihallgatás céljából. Ha ellenállást tanúsít, akkor erőszakhoz folyamodunk. – mondta a parancsnok.
- Ugyan kérem, ezek csak egyszerű iszákosok, akik kicsit többet ittak a kelleténél. Nem kell ezt olyan nagy dobra verni. – próbáltam menteni, ami még menthető, mivel itt nem akartam semmi balhét csinálni.
- Ez nem magán múlik. Felsőbb utasításra velem kell jönnie. – jelentette ki nyersen és határozottan a kapitány, akit nehéz volt komolyan venni, mivel igencsak nevetséges bajuszkája volt, amely jobban emlékeztette az embert egy gyerekre, aki bajuszt rajzolt magának, sem mint egy férfira, akinek az szőrből nőtt.
Sajnos a kis megnyilvánulásom tehát nem hozta meg a várt eredményt, mivel a sereg emberei nem tágítottak, így tehát még egy utolsó próbát tettem, hogy kikerüljem az összecsapást, és a Flight mágiámmal felreppentem, de akkor nyilak kerültek elő, valamint egy tűzgolyó suhant felém.
- Érdekes, hogy milyen sok a tűzmágus. – morfondíroztam, de természetesen nem nagyon hatott meg a dolog.
Egyszerűen kikerültem a csapást, majd megidézve a halott seregemet, elbántam az ellenséggel. A tűzmágus is tehetetlen volt ellenem, bár két csontomat elégette volna, ha nem robbantak fel a parancsomra, magukkal vive az ellenfeleim egy részét. Rövid volt a harc, és teljesen kiirtottam a gárdistákat.
- Ejnye, még csak meg sem izzadtam a harcban. – gondoltam rosszallóan, majd gyorsan elhagytam a helyszínt, még mielőtt újabb játszótársakat kapnék.

Az élet értéke

A céh, mint mindig, most sem tudott túl sok izgalmat nyújtani számomra, igazándiból csak aludni jártam oda, no meg persze munkát keresni. A lényeg a lényeg, hogy ezúttal is egy munkát kerestem volna, csakhogy belebotlottam Ann-be.
- Szia! – köszöntött már jó messziről és odaszaladt hozzám.
- Szia. – viszonoztam én is az üdvözlést.
- Épp egy kis pihenésre megyek a Losenran-i erdőbe. Azt mondják, ilyenkor nagyon csodálatos hely. Nincs kedved elkísérni? – kérdezte reménykedve.
- Hát… - gondolkodtam el, majd folytattam. – Igazándiból épp dolgozni készültem, de miért is ne. Mennyi időre akarsz menni? – érdeklődtem.
- Csak egy-két napra. Sajnos én sem érek rá túl hosszú ideig. – felelte.
- Rendben van, de akkor kérlek adj egy tíz percet, átválogatom a csomagomat.
- Hogyne, csak tessék. – mosolyodott el. – Én addig megvárlak a nagyteremben rendben?
- Tökéletes lesz. – viszonoztam a mosolyt és máris robogtam a szobám felé.
Néhány felesleges dolgot kiraktam, míg mások helyet kaptak a pakkban, mint például a tojásom is, amely eddig úgy gondoltam, hogy felesleges lesz számomra, hiszen csak még egy dolog, amire vigyáznom kell. Ahogy elkészültem, máris mentem a nagyterembe, ahogy megbeszéltük.
- Kész vagyok. – jelentettem be.
- Akkor indulhatunk?
- Persze. – válaszoltam, majd máris leszálltunk a léghajóról.
Jómagam nem tudtam, hogy merre is van ez a bizonyos erdő, de szerencsére Ann ezzel teljes mértékben tisztában volt, így hát egy néhány órás gyaloglást követően el is értük a határát.
A fák éppen virágoztak, és kellemesen lengedezett a szellő, amely le-lekapott egy-egy virágszirmot az ágakról, és mint egy furcsa eső hullottak alá a különféle színű és méretű szirmok.
- Hát nem gyönyörű? – kérdezte a lány.
Furcsa volt bevallani, de én is szépnek találtam. Mielőtt találkoztam Ann-nel, minden csupa sötétség volt. Nem volt fontos számomra senki és semmi… Na jó, legfeljebb a mesterem, de ha úgy hozta volna a sors, vele is nyugodt szívvel végeztem volna. Az egész világ csak egy szennyel és mocsokkal átitatott csatatér volt számomra.
- Igen, valóban szép. – mondtam halkan, kissé furcsa hangnemben.
- Talán valami baj van? – kérdezte Ann.
- Nem, nincsen semmi gond, éppen ellenkezőleg. – mondtam kissé zavartan. – Csak tudod… kicsit elgondolkoztam és rájöttem, hogy most először érzem azt, hogy valóban van értelme annak, hogy éljek. – mondtam ki nyíltan.
A lány igen meglepődött ezen kijelentésemen és nem is hagyta szó nélkül:
- Ezt meg mégis hogy érted? – faggatott.
- Hát, gyerekkoromban nem volt senkim. Az utcán kóboroltam és már akkor is meg kellett küzdenem az életben maradásért. Később pedig, mikor mágus lettem, a céh színeiben csak öltem és öltem.
- Ez nem igaz! – vágott közbe a lány. – Megmentettél engem. – szúrta oda kedvesen.
- Igen. – mosolyodtam el, majd felnéztem az égre. – És azt hiszem, hogy akkor kezdtem csak el élni. – mondtam.
Erre választ már nem kaptam, legalábbis szóban, viszont közelebb lépett hozzám Ann, a fejét pedig a vállamra hajtotta, miközben átölelte a karom. Néhány perces néma mozdulatlanság következett, melyet én törtem meg.
- És azóta már kezdem úgy érezni, hogy még ez is jó lesz nekem valamire. – vettem elő a hátizsákomból a tojást.
- Van egy tojásod? Mi ez? Mi ez? Mi ez? – kérdezte, mint egy kisgyerek, aki éppen ajándékot kap és kíváncsi rá, hogy vajon mi lehet benne.
- Hát, elméletileg egy farkas tojása. – mondtam büszkén.
- Mekkora mázlista vagy… nekem még egyet sem sikerült szereznem.
- Akkor ezt majd egyszer bepótoljuk rendben? – mondtam, hogy jobb kedvre derítsem. – De most inkább miért nem megyünk beljebb az erdőbe, hiszen azért jöttünk nem? – tereltem tovább a témát.
- De. – bólintott Ann, és lassú komótos léptekkel sétáltunk tovább a természet eme csodás jelensége, a virágeső kavargó tengerében.
Nagyjából másfél órát mehettünk még, amikor egy kisebb tisztásra értünk.
- Mit szólnál hozzá, ha itt táboroznánk? – kérdeztem.
- Szerintem tökéletes lenne. – ismerte el ő is.
- Remek, akkor én gyűjtök némi száraz ágat, estére azért nem árt majd egy kis tűz, és hamarosan úgy is besötétedik. – vetítettem előre az első feladatot.
- Rendben. Én meg majd készítek valami vacsorát, ha kész a tűz. – ajánlkozott Ann is.
A gyűjtögetés nem ment olyan könnyen, mint máskor, mivel viráglepel borított szinte mindent, így nehéz volt megtalálni a letörött ágakat. Jó fél órát vehetett igénybe, mire összeszedtem egy jó öl fát, amivel vissza is tértem a tisztásra, ahol is nagy meglepetésemre nem volt senki.
- Furcsa, hová mehetett? – tanakodtam, amikor is rossz előérzetem támadt.
Odaléptem a csomagokhoz, belenyúltam és a sejtésem beigazolódott.
- Valami itt nincs rendjén. – tudatosodott bennem, amikor rájöttem, hogy se a tojás, se a felszerelésem nagy része nincs meg, csak felesleges dolgok maradtak a táskában. – Ezek szerint vagy rántottát akar főzni a tojásomból, ami egy probléma, vagy pedig valami még rosszabb történt. – körvonalazódott a fejemben egy rossz sejtés.
Körbepásztáztam a környéket, és bár nem voltam valami nagy nyomszakértő, de tisztán kivehető volt, hogy a fűben nem egy, és még csak nem is kettő, de legalább hat ember lábnyomai vannak.
- Tehát tényleg jártak itt valakik. – gondoltam.
Bár a nap már éppen kezdett lenyugodni és ezáltal a látási viszonyok jelentősen romlani kezdtek, én mégis követni kezdtem a nyomokat, melyek ismét bevezettek az erdőbe. Bár a sötétben nagyon nehéz volt azt az utat követnem, melyet kitapostak, valahogy mégis csak sikerült, és vagy éjfélig meneteltem minél gyorsabban és csendesebben, mikor is egy újabb tisztás kezdett körvonalazódni előttem a holdfényben, melynek a közepén egy kis házikó állt, melyben világosság volt. A nyomok egyértelműen oda vezettek.
- Most mit csináljak? – tanakodtam, míg végül arra nem jutottam, hogy előbb mindenképpen fel kell derítenem a terepet, mielőtt valami őrültséget nem csinálok.
Úgy döntöttem, hogy a legcsendesebb és legészrevétlenebb mód, ha repülve teszem meg az a távot, ami köztem és a házikó közt volt, így hát fel is emelkedtem. Sima utam volt, és az épület egyik sarkánál landoltam, ahol nem volt ablak. Ugyan nem voltam hozzászokva a lopakodáshoz és a felderítéshez, tekintve, hogy általában fejjel szoktam menni a falnak, de ennek ellenére egészen jól boldogultam. A leszállás után a legközelebbi ablakhoz kúsztam, és benéztem rajta:
Az egész helyen összesen hat ember volt, valamint a sarokban megpillantottam Ann-t is, aki meg volt bilincselve, méghozzá egy eléggé különös bilinccsel. Ezen kívül az asztalon szét volt szórva mindenféle tárgy, melyek egy részére rá is ismertem, hogy az enyém, kifejezetten a tojásra, amely az asztal közepén állt.
- Na megálljatok csak, mindjárt megkapjátok a magatokét! – gondoltam dühösen, és fellibbentem a tetőre, ahol is megidéztem a teljes hadseregem, azaz húsz főt.
Az ajtóhoz közel helyeztem el közülük négyet, és minden ablak fölé is egyet-egyet, és természetesen mindezt hangtalanul. Amint elkészültem, jöhetett az akció. A tető közepére gyűjtöttem az erőimet, és a Dark Blast, valamint a megnövekedett súly segítségével sikerült beszakítanom az egészet. Én a Flight segítségével a levegőben maradtam, a csontvázaimat ellenben azonnal csatára rendeltem és a meglepetés erejének hála négy ellenféllel pillanatok alatt végeztem. Nem feledkeztem meg a két legfőbb célomról sem. Öt hullát vezényeltem Ann-hez, hogy megvédjék és kiszabadítsák, és még egyet a tojáskáért, hiszen azt sem hagyhattam csak úgy ott.
- Te… te... te.. .te ki… ki az ördög vagy? – hebegte az egyik, ellenben a másik fickó nagyon is éber volt, és egy fura kötelet dobott felém, melynek a végén egy penge volt.
A támadást könnyedén kivédtem, méghozzá úgy, hogy elkaptam a kötelet, mikor a penge már elhaladt mellettem, ellenben ez hiba volt. Azonnal elkezdtem érezni, hogy a varázserőm csökkenni kezd, és máris tudtam, hogy mi a dörgés.
- Tehát így kapták el. – jöttem rá a titok nyitjára, hiszen nem értettem, hogy hogyan tudták csak egy pillanat alatt elkapni Ann-t, mindenféle harc nélkül, elvégre ő is képzett mágus. – Ezúttal rossz lóra tettetek! – kiáltottam, és egy, a közelben álló csatlósommal máris elvágattam a tartókötelet, a hatás pedig meg is szűnt, de persze én is elengedtem az eszközt. Innentől kezdve már eléggé egyoldalú lett a harc, mivel a mágiához már nem értetek az alanyok, így gyorsan elhaláloztak.
Ahogy végeztem, én is leszálltam a talajra, és azonnal Ann-hez siettem, akit eddig a csontjaimnak nem sikerült kiszabadítani, ellenben két kardot már sikeresen széttörtek a próbálkozások közepette.
- Idióták, még ennyit sem lehet rátok bízni! – korholtam őket, bár teljesen értelmetlen volt, és nekiláttam, hogy magam szabadítsam ki a bilincsből. – Lássuk csak, hogy is működik ez? – nézegettem, majd pár perc alatt meg is fejtettem a szerkezetet. Valami módon elszívta a bele zárt személy mágikus erejét, és egy lakrimába gyűjtötte azt, és az összeszedett varázserőből tartotta fogva a foglyot.
A lakrimát széttörve a hatás megszűnt, és könnyedén széttörhettem a bilincseket. Ann mindeközben eszméletlen volt, így semmit nem vett észre a történtekből.
- Remélem, jól van. – gondoltam aggódva. – Ann… hé Ann! – próbáltam ébresztgetni a lányt.
Egy-két percnek el kellett telnie, mire nyitogatni kezdte a szemét, és további egy percnek, mire magához tért.
– Jól vagy? – kérdeztem továbbra is aggódva, mire ő csak bágyadtan bólintott. – Mi történt? – faggattam tovább.
- Nem igazán tudom. Amikor elmentél fáért, akkor hirtelen valami körém tekeredett, aztán pár pillanat múlva elájultam. Most pedig itt vagyok. – felelte. – Mellesleg, hol az az itt?
- Valami rejtekhely szerűség lehet, de nem kell aggódnod, a lakóikat már kitakarítottam. – válaszoltam neki.
- Már megint neked kellett megmentened. – mosolyodott el a lány, és a segítségemmel felállt a földről.
- Ugyan, oda se neki. Tudsz járni? Ne vigyelek? – ajánlkoztam.
- Tudok, de azért köszönöm. – mosolyodott el megint, majd egy kisebb szünet után folytatta. – Mondd csak!... Amit az érkezésünkkor mondtál, azt komolyan gondoltad?
- Még szép, hogy komolyan! – vágtam rá egyből, mire egy pördülttel elém került, és megcsókolt.
Szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől és meg egy érzéstől, amit nem tudtam meghatározni, még sosem éreztem hasonlót, de annyiban biztos voltam, hogy jó érzés, és szeretném, hogy minél tovább érezzem.
- Gyere, menjünk vissza a céhbe, azt hiszem a vakációnak már úgyis lőttek.
- J…jó. – nyögtem ki, majd követtem a lányt és kisétáltam az ajtón. – Ó, majd el felejtettem. – torpantam meg, és visszamentem. – A tojást majdnem itt felejtettem. – mondtam, miközben a hullaseregemet visszazártam a helyükre. – Mondd csak, ha kikel, akkor majd adunk neki együtt nevet? – kérdeztem.
- Persze. – válaszolta izgatottan, miközben az arca felderült.
További kedélyes beszélgetésben zajlott a visszaút is, de valahogy a csókos jelenet nem került szóba egyikünk felől sem. Ahogy visszaérkeztünk a céhbe, el is váltunk, mivel, mint kiderült Ann-t hívatta az apja, én meg egy kis pihenés után a szobámban, elindultam, hogy most már tényleg dolgozzak is valamit.
Sok dolog történt velem ezen a kis túrán, és sok újat tanultam meg. De ami legfontosabb, az valószínűleg az volt, hogy az életnek igen is van értéke, és hogy én nem csak egy gyilkoló gép vagyok. Ettől kezdve a dolgokat máris új szemszögből kezdtem látni.

A jövevény

(Az élet értéke kaland folytatása)

Már azt hittem, hogy vége a túrának, hiszen már majdnem elértünk a léghajóhoz, de hirtelen hangokat hallottam a hátam mögött. Olyan volt, mint ha valami, mondjuk egy fa vagy egy kő repedezett volna. Megfordultam hirtelen, de nem volt ott semmi és senki.
- Mi a baj, mi történt? – kérdezte Ann, aki mellettem gyalogolt.
- Furcsa, úgy éreztem, mintha valami lenne mögöttünk. De azt hiszem, tévedtem. – mondtam, majd folytattuk az utat.
Nem telt bele még egy perc sem, mikor ismét hallottam a hangot. Ezúttal csak hátrasandítottam, de most sem vettem észre semmit. Az eset harmadszorra is megismétlődött, és megint csak nagyot ugrottam, és megfordultam a tengelyem körül, de nem láttam semmit. Ekkor azonban a furcsa repedező hang megint csak felhangozz, és nagy csodálkozásomra, ismételten a hátsó felemen, pedig még mindig nem fordultam vissza. Ekkor kellett rájönnöm, hogy bizony nincs is olyan messze a forrása, mint én azt elsőre hittem, mivel a hátizsákomból jött a zaj.
Levettem hát a táskát, és kinyitva megláttam, hogy a tojáskán repedések vannak, melyek egyre nagyobbak és hosszabbak lesznek, benne pedig mocorgást éreztem.
- Csak nem?! – kiáltott fel Ann nagyon izgatottan.
- De, azt hiszem, hogy most szeretne kikelni a kicsike. – mosolyodtam el, és a tojáskát letettem magunk elé úgy, hogy kitámasztottam a táskával, hogy nehogy eldőljön. – Nem kéne feltörni, hogy segítsünk neki? – kérdeztem, hiszen még sosem volt szerencsém tojást látni, amikor abból valami kibújik.
- Isten ments, még a végén kárt tennél szegénykében! – sikoltott fel a lány.
- Akkor mit kéne csinálnunk?
- Nem egyértelmű? Várnunk. Bízzuk csak rá, hogy mikor szeretne kijönni. – mondta szigorúan.
- Hát legyen. – feleltem beletörődően, és kíváncsian vártam, hogy ebből mi fog kisülni.
Még néhány perc telhetett el, mire végül teljesen eltölt a tojás, mely ekkor felborult, és egy apró, farkasra csak nagyon bajosan hasonlító csöppség gurult ki belőle.
Mivel a szőre még csutakos és ragacsos volt a tojás tartalmától, így tiszta por lett, és a levelek is szép számmal ragadtak rá a földről.
- Jaj te, máris összepiszkolod magad? – szidtam nevetve a kicsit.
- Ugyan már, hiszen ez a picúr nem tehet róla igaz? – hajolt közelebb a pöttömhöz.
- És most mit kéne vele csinálnunk? – álltam tanácstalanul.
Ha volt bármi ezen a világon, melyre rá lehetett fogni azt, hogy annyira értek hozzá, mint egy epilepsziás teve az északi sarkon a jegesmedve vadászathoz, akkor az biztosan a gyerekgondozás volt, vagy legalábbis közel állt ehhez a kategóriához.
Ann persze rögtön feltalálta magát, és a táskámat, melyben eddig tojásként utazott, máris felhasználta, hogy ismét az utasává tegye, és beletakargatta.
- Így ni! Nem messze innen láttam egy tavacskát, szerintem oda kéne mennünk, hogy egy kicsit lemossuk róla ezt a szutykot. – nézett most már ő is nevetve a kicsire.
- Semmi akadálya. – egyeztem bele a dologba, és már indultunk is.
Ann nem hagyta, hogy én vigyem a bébit, mivel szerinte én csak összetörném a kicsi testét, amit nem vettem nagyon a lelkemre, mivel volt egy aprócska igazság alapja, mely abban merült ki, hogy még életemben nem volt olyan élőlény a kezemben, mellyel óvatosan kellett volna bánni.
A tó, melyről beszélt, tényleg nem volt messze, és szerencsénkre nem is volt túl hideg, tekintve, hogy már közeledett a nyár és egész nap verőfényes napsütés volt.
- Na gyere csak, most megfürdünk! – bátorította a kicsikét, aki jobb szeretett volna piszkosan benne maradni a táskában és inkább aludt volna.
- Nem kéne várni vele egy kicsit, hogy… nem is tudom, kialudja magát? – kérdeztem.
- Ugyan már, gyorsan megleszünk és már vissza is bújhat az ágyikójába. – válaszolta Ann.
Kénytelen voltam ráhagyni a dolgot, elvégre mégis csak ő a nő, neki van anyai ösztöne meg ilyenek. Szóval gyorsan megmosdatta, majd a szárításnál besegítettem a szél mágiámmal, és máris egy sokkal farkasosabb külsőt kapott a kicsike.
- Mennyivel másképpen néz ki! – jegyeztem meg.
- Igen. – mosolygott rá a picire Ann, majd becsomagolta ismét a táskába, de előtte kifordította, hogy ne legyen megint mocskos attól, hogy visszakerül a szutyokba.
- Na, ezek szerint gyorsan beválthatom az előző kérdésemet. – nevettem el magam.
- Mire gondolsz? – kérdezte értetlenül.
- Hát amikor megkérdeztem, hogy segítesz-e nevet adni neki. – feleltem.
- Ja! Már emlékszem. Hát… nem is tudom. Hirtelen nem jut eszembe semmi.
- Sajnos nekem sem igazán. – mondtam letörten.
Közben visszaindultunk a léghajóhoz, de még ötletelgettünk a hirtelen kitalált nevekkel.
- Mit szólsz a Killer-hez? – kérdeztem.
- Jaj ugyan, képes lennél ilyen csúf nevet adni ennek a cukorfalatnak? - korholt a lány.
- Miért, majd megnő nem? – kérdeztem vissza széttárt kezekkel.
Ekkor Ann is éppen mondott volna egy ötletet, de ekkor a csöppség, nagy valószínűséggel tüsszentett, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót csinált.
- Megvan, legyen a neve Froozer! – adott ez a szituáció egy ötletet neki.
- Hm, Froozer. Ez nem is tűnik rossznak. Mit szólsz hozzá öcsi, tetszik a neved? – birizgáltam meg az apró kis fülét.
Az kicsike csak egy nagyot ásított, majd aludt tovább.
- Hát… Ezt igennek vettem. – nevettem fel hangosan.
Közben felértünk a hajóra és kénytelenek voltunk elválni, mivel Ann-nek sürgős dolga akadt, így hát kettesben maradtam a kis Froozer-rel.
Mivel a bébi aludt, így hát én is nyugovóra tértem.
Valamivel később arra ébredtem, hogy egy vékonyka kis hang fülsiketítően nyüszít mellettem. Az álmosság pillanatok alatt kiment a szememből, és máris talpra ugrottam.
- Mi az, mi történt? – kiáltottam, majd rájöttem, hogy honnan is jön a hang.
Az apróság nyüszített, majd mikor meglátta, hogy felkeltem, egy pillanatra elhallgatott, majd megint rákezdte.
- Mi a baj Froozer? – térdeltem le hozzá, majd ölbe vettem.
Számomra is meglepő volt, hogy milyen könnyen megy az égész, de a nyöszörgés okát nem igazán tudtam megfejteni, mivel beszélni még nem tudott az apróság.
- Biztosan éhes vagy igaz? – jutott eszembe egy gondolat, melyhez az inspirációt az adta, hogy a saját gyomrom is igencsak nagy hangerővel kezdte jelezni, hogy nem ártana valamit beletenni, mert üzemanyag nélkül nem megy a dolog.
Gyorsan felöltöztem, addig pedig csak leraktam a kicsit az előző helyére, melytől csak még jobban visított.
- Jól van na, nem kell pánikolni, mindjárt kapsz fincsi nyami-nyamit! – nyugtatgattam, de ettől nem igazán lett jobb kedve.
Amint elkészültem, felnyaláboltam a kicsit és elindultam vele az ebédlő felé, ahol is rendeltem egy jó adag kaját magamnak, megy egy kisebbet Froozer-nek.
- Gyerünk kishaver, egyél! Rajta, finom! – biztattam, de jól láthatóan nem igazán fűlött a foga az előtte levő ételhez, így továbbra is keservesen nyivákolt. – Fenébe is, mégis mit ehet egy ilyen kis izé? – tanakodtam.
- A tejet próbáltad már? – hangzott a hátam mögül a jól ismert, kedves hang, mely Ann-hez tartozott.
- Azt hittem, te elmentél dolgozni. – mondtam neki, de örültem a jelenlétének, mivel fogalmam sem volt róla, hogy mihez is kezdjek.
- De, azonban mégsem kellett elmennem, és hallottam a lármát, amit ez a kis aranyos csinált itt igaz? – guggolt le az ölemben levő állatkához, és megsimogatta, melyet az egy kis kéznyalogatással hálált meg.
A tej valóban jó ötlet volt, olyan mohón itta meg, mintha csak évek óta nem evett volna.
- Köszi a segítséget, nélküled még most sem tudnám, hogy mit csináljak vele. – ismertem be kissé szégyenkezve.
- Ugyan, oda se neki. Én örülök, hogy átengeded egy kicsit nekem is ezt a kis cukorfalatot. – nevetett a lány.
Közben Froozer befejezte a tejecskéjét, és kissé ügyetlenül, de odasétált hozzám az asztalon, hiszen annak a tetején fogyasztotta el az elemózsiáját.
- Nézd csak, már jár is. – mosolyodtam el.
- Gyorsan tanulnak, nem kell ezen meglepődni. – mondta Ann.
- Kíváncsi vagyok, hogy mikor kezd majd el beszélni. – folytattam.
- Hát, ha foglalkozol vele, talán még ma. – jegyezte meg.
- Még ma? – csodálkoztam el. – Tényleg gyorsan tanulnak. – mondtam.
- Bizony.
- Na gyerünk kisharcos, akkor kezdjük valami könnyűvel. Mit szólsz mondjuk a kaja szóhoz? Hm? Vagy a tejhez? – néztem az apróságra, aki csak álmosan visszapislogott rám, majd egy nagy ásítást követően elfeküdt és el is aludt.
- Ezt veheted annak, hogy nem érdekli a tanulás. – nevetett a lány.
- Én is így vélem. – csatlakoztam be én is a kacagásba.
Én is megettem a magam ennivalóját, melyet rendeltem, majd ezt követően Ann-nel ismételten szétváltunk, én pedig visszavittem a kicsit a szobámba, ahol belebugyoláltam a zsákba, ahol az éjszaka is aludt, és én is megengedtem magamnak egy kis sziesztát az evés után.
- Kaja... Tej. – ébredtem fel álmomból valami furcsa hangokra. – Kaja... Tej. – hallottam megint.
Felültem az ágyon, és láttam, hogy a kis Froozer ül előtte, és az ő hangját hallottam.
- Ó, hát máris beszélsz? – csodálkoztam el. - Szóval, már megint éhes vagy kishaver? Gyere, eszünk valamit. – nyaláboltam fel kedvesen a kicsit, és az ölemben tartva ismét kisétáltam vele az étkezdébe és egy újabb adag tejecskét sikerült elpusztítania.
- És mit tudsz még mondani? Froozer. Ez a neved. Hogy tetszik? – tanítgattam.
- Fr… Froo... Froozer. – nyögte ki nagy nehezen a kicsi, valószínűleg kissé túlzás volt tőlem ilyen nehéz szóval kezdeni.
- Igen, ez az, ügyes vagy. – örvendeztem.
Miután a legfontosabb szót, azaz a nevét megtanítottam neki, máris jöhettek a nehezebb és kevésbé fontos szavak, melyeket ismernie kellett.
- Ha tejecskét szeretnél, akkor azt kell mondanod, hogy éhes vagyok. Rajta, ismételd csak, éhes vagyok.
- Éhes vagyok. – mondta.
- Remek, nagyon ügyes vagy! – dicsértem meg.
A továbbiakban még sikerült megtanítanom neki: az álmos szót, a várj és a gyere szavak jelentését, a nevemet, meg még vagy egy tucat szót, melyről hirtelen azt gondoltam, hogy fontosak lehetnek.
- Na, azt hiszem, egyenlőre ennyit kell mindenképpen tudnod, a többit meg majd megtanulod. – mondtam elégedetten, megsimogatva a fejét.
Ezután pedig elindultam, hogy keressek magamnak valami használható megbízást, ahol egy kicsit tréningezhetem az újdonsült társamat.

/Rendben Cana, megpróbálom kihozni belőle, amit tudok, köszi a kritikát /


Néhány nap telt még csak el azóta, hogy Ann-nel sikeresen kikeltettük Froozert. A kicsi szépen haladt, már egész jól ment neki a beszéd és sok mindent megértett már.
- Mi az, hogy munka? – kérdezte.
- Az egy feladat, amit, ha teljesítünk, akkor pénzt kapunk érte. – magyaráztam neki, hiszen még rengeteget kellett tanulnia.
Éppen e küldetésfal előtt álltunk, és valami zsírosabb, de nem túl nehéz megbízást kerestem, hiszen magammal akartam vinni az „újoncot”, de nem szerettem volna, ha túl nagy veszélynek lenne kitéve máris az első alkalommal. Eközben egy fura kinézetű pasas rontott be a terembe. Még soha sem láttam, de a sötét sereg egyenruháját, már ha egyenruhának lehetett nevezni azt a maskarát, de mindegy, szóval, egyenruhát viselt, és nagyon megörült, amikor meglátott.
- Blacksteel-dono, csak hogy megtaláltam. – szólt oda nekem, és rohamléptekben közeledett hozzám.
- Nocsak, ez meg mire véljem? – gondoltam.
Amint odaért hozzám, egy mágikus levet adott át nekem.
- A nagyúr küldi. – mondta.
Nem először találkoztam ilyen üzenettel, így hát pillanatok alatt kibontottam, és máris megjelent a hologram, amely Ann apját ábrázolta.
- Nagy baj történt! Azonnal térj vissza a déli bázisra a vízesésekhez. – hangzott el az üzenetben, amely ezt követően véget is ért.
- Hát, ez nem volt túl bőbeszédű. – mormoltam, de a parancs az parancs, így hát felnyaláboltam a kis Froozert, és leszálltam a hajóról, majd a megjelölt hely felé indultam. A futár is velem tartott egy darabon, de ő más helyre ment, így nagyjából félúton elváltunk egymástól. Nem hatott meg az egyedüli séta, sőt, jobb is szerettem, így hát örültem is, hogy nem lóg tovább a nyakamon a tag. A bázis helyzetét nagyon jól ismertem, mivel archívum mágia segítségével ültették be a fejembe még néhány hónappal ezelőtt.
Amint megérkeztem, beléptem a hatalmas kőajtón, majd a folyosórendszeren keresztül be, végig a főcsarnokba. Ott megláttam a nagymestert, aki a csarnok közepén állt, láthatóan eléggé gondterhelten.
- Megérkeztem! – kiáltottam oda neki, majd odalebegtem hozzá.
- Csakhogy itt vagy! – örült meg nekem. – Rettenetes dolog történt. – mondta a dühével és a sírásával küszködve. – Ann-t elrabolták. – mondta.
Nem volt új a szituáció nekem, hiszen már kétszer megmentettem, így nem nagyon hatódtam meg rajta, bár azért némi rossz érzésem mégis volt.
- És hol van? – kérdeztem, hogy mehessek végre kiszabadítani harmadszorra is.
- Épp itt a baj, de ne szaladjunk ennyire előre, előbb tudj meg minden információt! – mondta.
- Rendben van, csupa fül vagyok. – feleltem.
- Van egy sötét rend, melynek neve a Népbírók. Az összes többi szervezettől elkülönülve élnek, és mindenkivel háborúban állnak. Négy nappal ezelőtt meglepték az egyik támaszpontunkat, ahol éppen a lányom is tartózkodott. A közel hatszáz mágusból, aki ott volt, mindössze tizenhat élte túl és tudott elmenekülni, másik, nagyjából húsz tagunkat pedig foglyul ejtették. Mindenki más meghalt. – mondta komoran.
- Ezek szerint ők is jó sokan lehettek. – jegyeztem meg.
- Dehogy, éppen ez itt a probléma. A támadók mindössze húszan voltak.
- Húszan? – kérdeztem vissza meglepetten. – Mégis hogy győzhettek akkora túlerővel szemben? – értetlenkedtem.
- Hihetetlen erejük van. Vetekednek a Grimmoire Heart Hét rokon a Purgatoryum-ból csapatával is, bár többen vannak.
- Ez baj. – gondoltam sötéten, hiszen ismertem már, hogy mit jelent ennek a névnek az ereje.
- Vannak róluk információink, és tudjuk, hogy egy szigeten tanyáznak. De ez a sziget, nem akár milyen egy hely. Az információink szerint a közepén egy gigászi torony áll, amely legalább kétszáz emeletes, ha nem több, és olyan nagy alappal rendelkezik, mint egész Magnolia vagy Era méretei.
- Klassz, tehát egy város nagyságú torony. – nőttek felettem egyre nagyobbra a felhők.
- A toronyból pedig még egyetlen emberünk sem tért vissza élve, így nem tudjuk, hogy mi van odabenn. Szedj össze annyi embert, amennyit csak tudsz, és toborozz legénységet meg hajót! A költségeket én mind állni fogom, csak kérlek, hozd vissza Ann-t! – kezdett el könyörögni igen csak furcsa, szinte kétségbeesett hangon.
Még sosem láttam ilyennek. Mindig erősnek és határozottnak tűnt, legalábbis előttem.
- Nem kell kétszer mondania, magamtól is megtenném. – feleltem. – Csak mondja meg a sziget pontos helyét és már itt sem vagyok.
- Hogyne, máris. – mondta, és átadta a térképet, ahol minden be volt jelölve. – Sajnálom, hogy a rendből nem küldhetek veled senkit, de most veszélyes idők járnak, félő, hogy a többi riválisunk is megtámad, ha hírt szerez a történtekről, ráadásul újjá kell építenünk a bázist is. – fogadkozott.
- Semmi gond, elintézem. – mondtam magabiztosan, bár korántsem éreztem magam olyan biztosnak a dolgomba, mint ennek előtte. – A hét rokon erejével vetekednek?... akkor ez kemény harc lesz. – merengtem még mindig, miközben a legközelebbi vasútállomásra mentem.
Ezúttal nem volt időm gyalogolni, így hát az utat jobbnak láttam vonattal megtenni, annál is inkább, mivel az uticélom Hargeon volt, ahol is hajót akartam bérelni.
Az iménti beszélgetést Froozer csak csendben hallgatta végig, nem beszélt bele, és ezt értékeltem is, de most szót kért magának:
- Ki az az Ann? – kérdezte a hátamról a vállamra mászva.
- Ő az, akivel az erdőben voltam. Aki megmosdatott, mikor kikeltél. És tőle kaptad a tejet is. – tettem hozzá a kaját, mivel láttam, hogy nem igazán jutottak eszébe a dolgok.
A tej persze máris mindent megoldott, és a következő hatást váltotta ki:
- Akkor igyekezzünk! Meg kell menteni! – mondta, mintha csak egy tábornok állna a serege előtt, akik éppen a csatába indulnak.
- Igen, ahogy mondod! – nevettem el magam, majd elmentem a vonatállomásra a szőrmókkal, és elpöfögtünk egészen Hargeonig.
Az utam máris a kikötőbe vitt, amint leszálltam a vonatról.
- Szép napot kapitány! – köszöntöttem az egyik utamba tévedő hajótulajt, aki látszatra kalóznak nézett ki, így hát nagyon is illett a terveimbe.
- Mit akarsz tőlem te szárazföldi patkány? – morogta rám.
- Ejnye, de fel van vágva valakinek a nyelve. Lehetnél kedvesebb is egy bérlővel. – mondtam neki felsőbbrendűséget tanúsítva.
- Bérlővel? – röhögött azzal a pár fogával, ami még meg volt neki.
- Igen. Olyannak tűnsz, akinek van hajója meg legénysége, és nekem pont egy ilyen ember kell. – feleltem.
- Nocsak, micsoda tájékozottság. – jegyezte meg.
- Dehogy tájékozottság, csak ráhibáztam. – gondoltam magamban jót vidulva.
- És mégis hová lenne az út? – kérdezte most már nyájasabban.
- Egy szigetre visz az utam, de előtte még összeszedek pár embert.
- És mégis melyik szigetre? – kérdezősködött tovább.
- Ha elviszel, akkor majd meglátod.
- Ravasz egy fickó vagy te hallod-e! – röhögött megint.
- Köszönöm a dicséretet, de inkább egy árat mondj és azt, hogy mikor indulhatunk. – sürgettem, hiszen sok mindenben bővelkedtem, de az idő nem tartozott közéjük. – Tarts ki Ann, jövök! – gondoltam.
Még néhány szót beszéltem a kapitánnyal, aki bele is egyezett a fuvarba, és megegyeztünk az árban is, no meg abban, hogy másnap hajnalban indulhatunk. Tökéletes volt nekem az időpont, mivel még szükségem volt egy csapatra, méghozzá minél több emberre.
- Ha valóban olyan erősek, mint mondta, akkor nem mehetek egyedül. – tanakodtam.
Szerencsére tudtam is egy helyet, ahol remélhetőleg bérenceket szerezhettem. Még sosem jártam ott, de hallottam már róla. Rövidesen el is botorkáltam a szűk utcákon keresztül, aztán befordultam az egyik sikátorba, míg el nem értem egy tűzfalat. Ezen egy követ benyomva el is jutottam a megfelelő helyre, egy föld alatti zsiványtanyára.
Mindenki szúrós, szinte gyilkos tekintettel nézett rám.
- Nem kedvelhetik az idegeneket. – feltételeztem. – Froozer, te csak maradj a hátizsákban jó? – utasítottak a picúrt, aki engedelmeskedett is.
Ezt követően a terem közepére sétáltam, és elkezdtem beszélni:
- Tisztelt hölgyeim és uraim! Zsoldosokra van szükségem, akik segítenek végrehajtani nekem egy igen fontos és nehéz feladatot. – mondtam, bár magam is éreztem, hogy ezek nem valami jó szavak, hiszen még magam sem lelkesültem be tőlük, nem hogy a zsoldosok, így hát kicsit újragondoltam a felhívást: - Hadd fogalmazzam másként: Aki nem félti az életét és sok pénzt akar keresni, az nálam jelentkezzen! – kiáltottam.
Ez persze mindjárt más hatást hozott, mivel máris körbevettek az érdeklődők.
- Mennyi az a sok pénz?
- Mennyi időre kellünk?
- Ki vagy te, hogy ilyen ajánlatot teszel?
Ostromoltak mindenfelől a kérdésekkel, de nem jöttem zavarba.
- Csendet! – utasítottam őket, mire valóban csend lett. – A kilétem lényegtelen, de csak azokat viszem magammal, akik előtte bizonyítják a képességeiket, méghozzá úgy, hogy megküzdenek velem. – jelentettem ki.
- Heh, egy ilyen semmirekellővel, mint te, még álmomban is elbánok. – hangzott a tömeg hátuljából egy kijelentés, melyre mindenki, aki a hang forrása és köztem állt, félrehúzódott, és utat nyitottak a fickónak.
Nem volt nálam sokkal magasabb, bár az izomzata erősebbnek tűnt, mint az enyém, és ezt hangsúlyozta is, mivel a felső testén nem viselt ruhát.
- A nevem Logarson. Én vagyok ennek a helynek a góréja és csak akkor viheted el az embereimet, ha én megengedem. – mondta méregetve és szinte vicsorogva.
- Rendben, legyen hát. Akkor küzdj meg velem te, és akkor, ha nyersz, te vagy a főnök, ha pedig én nyerek, akkor te is velem jössz. – mondtam teljes nyugodtsággal.
- Elfogadom a kihívást! – mondta örömmel.
Kimentünk az épületből, hiszen egyikünk sem akarta kifizetni az esetleges károkat. Velünk jöttek a zsoldosok is, hogy megnézzék a főnökük harcát.
- Végre egy olyan bandavezér, aki maga harcol. – gondoltam elismerően, hiszen eddig még nem találkoztam ilyennel.
Az igazat megvallva, ha nem tudtam volna, hogy legalább két napos hajóútnak nézünk elébe, akkor nem hagytam volna, hogy ilyen csipp-csupp ügyekre használjam fel a mágikus erőmet, de annyi idő alatt szinte még a nulláról is feltöltök.
- Ha legyőzlek, te és az általad legjobbnak tartott embereid velem jöttük. – mondtam el még egyszer hangosan a feltételt, csak hogy tisztázzuk a dolgot.
- Ahogy mondod. –felelte.
Nem kezdeményeztem, csak vártam és figyeltem, hogy a másik mit tesz, mire készül.
- Na mi az, nem mersz támadni? – kérdezte hergelve engem.
- Merni éppenséggel mernék, csakhogy megadom neked azt az örömet, hogy elsőként támadj. – vágtam vissza.
- Ám legyen, de aztán ha pórul jársz, ne engem hibáztass! – vetette oda, és máris egy adag tüzet küldött felém, alattam pedig mozogni kezdett a föld.
- Tehát tűz és föld mágiát használ. – vontam le a következtetést. – Ez nem lesz jó ellenem! – kiáltottam, és a talajtól felrepülve megállítottam a tüzet a Storm Wall-lal, majd ellentámadásba lendültem.
Megidéztem nyolc csontvázat, miközben megkezdtem felhúzni a fazon körül egy nagyjából háromszor három méter oldalhosszúságú Bone Prisont, és mindeközben észrevétlenül megteremtettem a kezemre a fém karmaimat is.
- Ezen járj túl, ha tudsz! – gondoltam elégedetten.
Minden úgy ment, ahogyan elterveztem. A föld alakításával sikeresen kitört a csontbörtönből, és szembeszállt a csontbrigádommal, csakhogy velem személyesen nem számolt, így odalebegtem mögé, majd a kardom pengéjével, melyet a bal kezemben fogtam, felé szúrtam. Sejtésem beigazolódott, és a fegyverem csapását kivédte egy kő ököllel, méghozzá úgy, hogy ki is ütötte a kezemből. Ellenben itt jött a trükk, előkerültek a jobb kezemen levő karmok, melyeket egészen a torkáig vittem, majd visszahúztam anélkül, hogy kárt tettem volna benne.
- Úgy hiszem, hogy nyertem. – jelentettem ki.
- Valóban. – mosolyodott el.

Bár az összecsapás rövidke volt, mégis sokat megtudhattam belőle az ellenfelemről. Nem csak a képességeiről, de a gondolkozásmódjáról is. Kissé közhelyesnek tűnhet, ha az ember azt mondja, hogy a támadásai beszélnek valaki helyett, vagy, hogy egy harcból meg tudja mondani, hogy az ellenfele milyen ember, de ez valóban így van. Már számtalan csatát vívtam meg és kezdtem én is megérteni, hogy hogyan is működik ez.
- Legyőztelek. Te ismered az embereket, tehát szedj össze nekem egy csapatot! Holnap hajnalban legyetek a kikötőben! Pirkadatkor indulunk! – adtam ki az utasítást, és éppen indulni készültem volna, hogy szállást keressek magamnak éjszakára, hiszen most már másnak kellett a csapatot összeverbuválnia helyettem.
- Várjon! – kiáltott utánam immáron elfogadva megbízójául, s ezért magázva. – Mégis hány embert hozzak? És mi lesz a feladat? – kérdezte.
- Harcolniuk kell. És minél több harcost hozol, annál jobb. De csak olyanokat hozz, akik tudnak is valamit! – válaszoltam tömören, és már haladtam is tovább.
Bár később megingottam az elhatározásban, hogy vajon tényleg jó ötlet-e másra bízni ezt, de ekkor már mindegy volt. Szállást nem volt nehéz találnom, hiszen a hely tele volt fogadókkal, így az egyik legközelebbibe betérve máris kaptam egy szobát. Megvacsoráztam, majd álomba szenderültem, de nem tudtam sokat aludni. Folyton csak Ann járt a fejemben és az, hogy vajon ki tudom-e hozni onnan.
A farkas bébit nem nagyon izgatták a történések, akárcsak eddig, most is kifejezetten békésen és jóízűen aludt a padlón, ahol fekvőhelyet csináltam neki.
Egy furcsa érzés kevergett bennem. Egészen eddig sosem éreztem még ilyet. Féltem, de igazából nem tudtam megmondani, hogy mitől. Aztán kezdtem megérteni: attól félek, hogy elveszítem a lányt. Soha sem volt még semmi olyan tárgyam, se egyetlen olyan személy az életemben, akihez kötődtem volna, vagy fájt volna, ha elveszítem. De most ezt éreztem. Nem tudtam volna elfogadni, ha elveszítem Ann-t és nem is akartam ilyenre gondolni.
Már pirkadat előtt felkeltem és elhagytam a szállásomat, majd a kikötőbe mentem, hogy ott megkeressem a kapitányt, akivel tegnap megszerveztem a hajóutat. Froozernek, nem igazán volt az ínyére az, hogy már ilyen hajnalok hajnalán felverem, de hát nem volt választása, velem kellett jönnie.
- Korán jöttél, még nem hajózhatunk ki! – morogta mogorván, mikor megleltem.
- Tudom, nem is azért jöttem, csak éppen… nem tudtam aludni. Tudok valamit segíteni? – kérdeztem gondolván, hogy ha csinálok valamit, akkor mégis csak gyorsabban telik az idő.
- Azokat a ládákat – mutatott egy kupacra. – még fel kell vinni a hajóra. Ha gondolod, ott besegíthetsz. – felelte, majd ment ő is a dolgára.
Nem akartam már a varázserőmet pocsékolni, így hát a saját erőmre hagyatkoztam, és végül egymagam vittem fel az összes ládát a hajóra. Társam, aki morcos volt az ébresztőért, inkább felment a hajóra, melyet én nem is elleneztem, gondolván, hogy legalább biztosan nem hagyjuk itt a kikötőben. Eközben a nap megjelent a horizonton és fokozatosan egyre világosabb lett.
Alig, hogy a fényes korong felragyogott, a tegnapi ellenfelem, aki immár a bérencem volt, megjelent egy pontosan húszfős társaság élén.
- Meghoztam a kért zsoldosokat főnök. – mondta, mikor megállt előttem.
- Remek! És mit tudnak? – kérdeztem, majd a választ meg sem várva folytattam is: - Vezess körbe és mutass be nekik kérlek! – utasítottam meglehetősen udvariasan.
- Ahogy kívánod. – felelte, és sorba állította az általa hozott embereket.
Lassan kezdtünk egy kisebb hadseregre hasonlítani, ahol én voltam a százados, a hajó kapitánya és a tegnap legyőzött zsoldos egy-egy tizedes, a többiek pedig közlegények. Na de visszakanyarodva: elkezdődött a seregszemle.
- Ő itt Lenord. – mutatott rá a sor elején álló férfira. – A specialitása a kések. Senki sem dob úgy velük, mint ő. Hatva méterről eltalál velük egy legyet is. – dicsérte, majd tovább léptünk a második emberre: - Ő Norag. Tűz, víz és szél mágiákat használ alap szinten, emellett nem utolsó sorban fegyvermágus. – informált tovább.
Röpke tizenöt perc alatt végigmentünk a teljes gárdán, és bár nem nyugodtam meg teljesen, tudtam, hogy több és jobb embert nem kaphattam volna egy ilyen helyen. Volt köztük mindenféle. Mágus és nem mágus, fiatal és idős, férfi és nő, egyszóval eléggé színes egy társaság volt.
- No, most már készen állunk a kihajózásra! – kiabálta a kapitány a hajóról.
- Nagyszerű, máris indulhatunk! – válaszoltam, és a harcosokat felpakolva a hajóra csakugyan kifutottunk a kikötőből.
Jó szelünk volt, majdnem teljesen hátszél, így nagy sebességgel szeltük a habokat. Nem volt okom panaszkodni, mivel mindent megkaptam, amit akartam, de valahogy valami mégis hiányzott, és ez a hiány nem hagyott nyugodni. Nem tudtam rájönni, hogy mi hiányzik, de aztán rájöttem:
- Froozer! – kiáltottam fel rémülten.
Feleszméltem, hogy mióta megkezdtem a ládák cipekedését, azóta nem is láttam őt. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy fel sem tűnt a hiánya, főleg, hogy még meg sem szoktam teljesen, hogy mindenhová velem jön, és nem egyedül kell mennem. Persze azt láttam, hogy feljött a hajóra, de hát mégis, ha már egyszer kifutottunk, akkor csak megkereshetett volna, vagy valami.
Eszeveszett keresgélésbe kezdtem, és jóformán mindenki hülyének nézett, hogy mi a ménkűt csinálok.
- Froozer! Froozer! Merre vagy? – kiabáltam, míg végül megleltem a kicsikét, méghozzá a hajó hátulján, a korlátok közt kilógatott fejjel. – Hát te meg? – néztem rá furcsán, mivel nem volt valami jó állapotban.
- Nem tetszik ez az izé. – mondta, majd láttam rajta, hogy ismét csomagot kapott, melyet diszkréten a tenger gondjaira bízott.
- A hajóra gondolsz? – kérdeztem.
- Erre a fa tákolmányra itt alattunk. – felelte, majd megint könnyített magán, de ezúttal már jobban is lett.
Úgy tűnt, már nincs, ami kijöjjön belőle.
- Hát pedig le kell, hogy lombozzalak, mert még legalább két napot itt leszünk.
- Olyan sokat! – kiáltott fel felháborodva. – Én márpedig nem leszek itt annyit! – jelentette ki határozottan.
- Szívesebben szeretnél inkább úszni? – kérdeztem ironikusan.
A kicsi kinézett a hajó deszkái közt, s megszemlélve a hullámokat csak némán felelte, hogy esze ágában sincs.
- Ne aggódj, ha nem fogsz sokat kapálózni, meg persze enni, akkor nem is lesz olyan rossz. – biztattam.
- Ez nem volt valami meggyőző. – mondta morcosan, és továbbra sem távolodott el a korláttól.
Hirtelen egy hatalmas hullám érte el a hajót, amely meglehetősen nagy ívben megdöntötte azt, így mindannyian megtántorodtunk, egyesek még el is estek.
- Mi a fene? Csak a semmiből jön egy ekkora hullám? – gondoltam gyanakvóan, de akkor hirtelen más kötötte le a figyelmemet: - Hová tűnt már megint Froozer? – néztem körül, és akkor jöttem rá a történtekre: A kicsike kiesett a lökéstől.
Az elméletemet gyorsan le is ellenőriztem, mivel egy lépéssel közelebb mentem a korláthoz, így átnézve felette megláttam a rémülten evickélő apróságot a vízben.
Nem törődtem egyebekkel, azonnal beleugrottam a vízbe magam is, és odaúsztam a pajtihoz, és gyorsan elkaptam, majd a víz fölé tartottam a fejét. Ezt követően felemeltem magunkat a Flight segítségével, és visszalebegtem a hajóra.
- Utálom a hajót és a tengert! Sose jövök veled többet ilyen helyekre! – mérgelődött, amint megint „talajt” értünk.
- Ne aggódj, én sem élvezem túlságosan a dolgot, de csak így juthatunk el Ann-hez. – magyaráztam neki.
- Hát… ha muszáj. – engedett, és inkább a sarokba vonult, majd egy láda biztonságában leheveredett.
- De azért tényleg különös volt az a hullám. – gondoltam, mivel azt az egy vízi képződményt leszámítva teljesen csendes volt az egész utunk, szinte tükör sima volt a tenger.
Kisebb gondom is nagyobb volt azonban annál, hogy tovább törjem a fejem egy kósza löketen, s inkább a kapitány meg az emberek után néztem.
- Mikor érünk oda kapitány? – kérdeztem, felsétálva a kormányhoz, ahol a navigátor és a kormányos társaságában megleltem a vén tengerészt.
Persze tudtam, hogy nem mostanában lesz, de azért mégis csak rákérdeztem, hogy legalább egy közelítő értéket kapjak.
- Ilyen szélben akár három napba is beletelhet. – felelte.
- Miért, mi baj a széllel? – kérdeztem értetlenül, hiszen eléggé erős volt.
- Mi, mi? Hát az, hogy rossz irányból fúj! Oldalról jön, így nehezebb meglovagolni, mint ha hátszelünk lenne. – oktatott ki a kapitány.
- Hát, ha csak ez a hiba, akkor ilyen apróságokon ne múljon! – mondtam diadalmasan, és a hajó hátsóján helyet foglalva a szélmágiám erejével egy kicsit megtekertem a széljárást a közelünkben, hogy hátszelet adjon.
Bár én eddig is gyorsnak gondoltam a sebességünket, ezután még gyorsabbak lettünk. A hajó közel kétszeres tempóval szelte a habokat, mint annak előtte, én pedig kitartóan hajlítottam a szelet.
- A mindenségit neki! – kiáltott fel a kapitány. – Ez már valami! – dicsért meg a maga módján.
- Ugyan, ez semmiség. – válaszoltam legyintve.
Bár semmiségnek neveztem, de közel három óra múlva teljesen kimerültem, és a varázserőm is meglehetősen lecsökkent.
- Ezt nem bírom tovább. – roskadtam le, és elfeküdtem a padlón.
- Rosszul van uram? – lépett oda hozzám az egyik zsoldos.
- Rendben vagyok, csak egy kicsit pihennem kell. – válaszoltam.
Magamra is hagyott, én pedig nem sokkal ezután elszenderültem. Sokáig aludhattam, mert a nap még előbb járt felettünk, mint mikor lefeküdtem, ebből gondoltam, hogy már másnap lehet. Froozer jött oda hozzám elsőként, mikor feltápászkodtam.
- Éhes vagyok! – ült le előttem.
- Én is. – nevetem el magam, s ebben a pillanatban a gyomron nagyot kordult. – Gyere, keresünk valami ennivalót! – hívtam magam után az apróságot.
A hajón persze nem volt nagy választék az élelemből: volt ott szárított hús, meg egy kis sózott hús, és a változatosság kedvéért némi savanyúság.
- Azt hiszem itt nem találunk neked tejet. – fordultam oda Froozerhez. – Nem próbálod ki a húst? Elvégre az erős farkasok azt esznek nem igaz?
- Mi az a hús? – kérdezte.
- Mindjárt megkóstolhatod. – mondtam magyarázat helyett.
Egy kisebb szeletet levágtam a magam számára kivett húsból, és odatettem elé. A kicsi megszaglászta, megnyalta, majd végül beleharapott. Jó ízűen befalta, és máris megnyalta a szája szélét.
- Ez finom! – mondta elégedetten.
- Kérsz még?
- Igen! – felelte azonnal és nagy lelkesedéssel.
Még több alkalommal is vágtam neki, és én is kétszer vettem az ellátmányból. Miután jól megtömtük a bendőnket, ismét a kapitányhoz mentem, hogy megint jelentést kérjek tőle.
- Hogy állunk?
- Egészen jól uram. Azután, hogy ön elaludt, a széljárás megfordult, és most már természetes hátszelet kapunk. Ha minden jól megy, akkor ma este vagy éjszaka elérjük a kijelölt célállomást. – tudatta velem a jó hírt.

Érdekes új történetszál van itt kibontakozóban, nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogod megoldani ezt a meglehetősen megoldhatatlannak tűnő problémát.

Arra azért figyelj oda, hogy ne csinálj a karakterből Vérpistát, még nem áll olyan szinten, hogy az ellenfél minden egyes mozdulatát kitalálja előre, hacsak nem szörnyen buta, egyszerű és gyenge a szemben álló fél.

Mást most nem is fűznék hozzá, csak várom a folytatást.

Jutalmad a két kalandért összesen 1000 VE, Froozer pedig 200 VE-vel erősödik!
A bírálat természetesen májusra vonatkozik.

Ahogyan azt jósolták, az este, vagyis inkább a fiatal éjszaka folyamán elértük a szigetet, melyet kerestünk. És, hogy honnan tudtuk, hogy biztosan jó helyen járunk? Igen egyszerű, már jó mérföldekről látszott a köd, amely a szigetet ölelte körül. Ennek ellenére viszont, elmosódva kivehető volt a hatalmas torony, ahová tartottunk. Nem tudtam, hogy miért is fáradtak azzal, hogy ködösítsenek, hiszen azt már első pillantásból kiszűrtem, hogy nem természetes okból van csak azon a kis területen a vízpára, de voltaképpen nem is volt lényeges a kérdés. Az azonban annál inkább, hogy hogyan fogunk kikötőt találni ilyen látási viszonyok mellett.
- Uram, a kapitány szerint, ha a köd nem oszlik, akkor leghamarabb reggel köthetünk ki, mivel addig semmi esély arra, hogy bármilyen, horgonyzásra alkalmas helyet találjunk a sziget körül. – jelentette be egyik emberem.
- Értem. Semmilyen más lehetőségünk sincs, hogy előbb partot érhessünk? – kérdeztem, sejtve a választ.
- Úgy tájékoztattak, hogy nem. – felelte.
- Rendben, akkor hát kénytelenek leszünk várni reggelig. – mondtam, majd intettem neki, hogy elmehet.
Az igazat megvallva, nagyon élveztem a parancsolgatást és a főnökösödést, de nem tudtam maradéktalanul kiélvezni, mivel mindig ott motoszkált bennem a tudat, hogy miért is van mindez, miért vagyok én itt.
- Ann, vajon mi lehet veled? – néztem fel az égre, melyen a sűrű masszától sem a csillagokat, sem a holdat nem lehetett látni.
Mindössze egy halvány derengés járt körbe az égen, ebből lehetett arra következtetni, hogy a hold fenn jár az égbolton.
Az éjszaka eseménytelenül és feszülten telt, legalábbis ami engem illet. Egészen pirkadatig egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni.
- Uram, a fényviszonyok most már megfelelőek ahhoz, hogy partot érjünk. – jelentette ugyanaz a bérencem, mint érkezésünkkor.
- Kiváló, akkor kezdjék meg a kikötést, és amint megvagyunk, máris partra szállunk! – utasítottam.
Ez pontosan így is történt. Egyre közelebb érve a parthoz, a köd folyamatosan oszlott, és ahogyan partot értünk, a szárazföld felett már teljesen el is tűnt, ezáltal teljes egészében láttatva a robusztus építményt, amelyet nagy valószínűséggel meg kell majd másznunk.
- Ez hatalmas! – tátotta el a száját Froozer.
- Hát, nem piskóta. – bólintottam, és egyre rosszabb előérzetem támadt. – Hogy fogjuk egy ekkora helyen megtalálni? – tépelődtem.
- Ugye nem kell az egészet megmászni? – nézett rám megrettenve közben a kishaver.
- Hát, nagyon remélem, hogy nem. – nevettem el magam. – Gyerünk fiúk, irány a torony, hiszen ezért jöttünk! – parancsoltam, és az élen haladva megindultam.
Jó félórányi feszített tempójú gyaloglással elértük a torony bejáratát.
- Különös. Egy vitorlással érkeztünk, ráadásul eléggé sokan is vagyunk, és ennek ellenére mégsem találtunk egyetlen csapdát vagy ellenfelet sem. Nem tetszik ez nekem. – gondoltam magamban.
A kapu hű volt a toronyhoz. Tízen kellettünk, hogy az egyik szárnyát fel tudjuk nyitni. Masszív, vaskapu volt, legalább tíz méter magas és közel hat méter széles.
- Mindenki maradjon éber! Ez ellenséges terület. Egyetlen rossz mozdulat az életünkbe kerülhet. – figyelmeztettem mindenkit, majd beléptünk az ismeretlenbe.
A folyosókon félhomály uralkodott, és több óriási terembe is beértünk. Az embernek az volt az érzése, hogy nem is egy ember alkotta toronyban, hanem inkább egy hatalmas barlangban van. Jó ideig nem találkoztunk semmivel, de néhány órányi bolyongás után hangokat kezdtem el hallani. Felemeltem a kezem ökölbe szorítva, majd leguggoltam. A többiek mind megálltak és követve példámat szintén elrejtőztek.
A zaj egyre hangosodott. Már tisztán kivehető volt, hogy valami közeledik, és ez a valami nem egyetlen dolog, hanem több. A velünk szemben levő, nagyjából ötven méterre elhelyezkedő egyik járatból jött a hang. Úgy egy perc telhetett bele, amikor megjelent az első lény, úgy, hogy nagyjából látható is legyen. Furcsa teremtmények voltak. A fejük a farkasokéra hasonlított, a felső testük inkább egy majmot idézett, míg a lábaik egy jól megtermett vízilóra emlékeztettek. Két lábon jártak, a kezükben pedig mindenféle eszközt cipeltek a kardtól kezdve egészen a darab szikláig.
- Mégis mi a pokol folyik itt? – gondoltam.
Egy rövid ideig vártunk, de így elvesztettük a meglepetés erejét, mivel a dögök kiszagoltak minket, és eszeveszettül rohanni kezdtek felénk.
- Kiszúrtak minket! Támadás! – üvöltöttem, és a hulláim egy részét megidézve, valamint a kardomat előrántva én is harcba indultam. Mágikus erejük szerencsére nem volt, ellenben jó nagy számbeli fölényben voltak, az óriási fizikai erejükről nem is beszélve.
Az első csapással máris bezúzták egy csontvázam, akit azonban gyorsan felrobbantva kiiktattam egy szörnyecskét. A következőt a pengém által érte a halál, mivel szíven szúrtam, vagy legalábbis azon a helyen, ahol egy normális embernek szokott lenni a szíve.
Jó fél órás hadakozás után sikerült megfutamítanunk őket, és visszamenekültek arra, amerre jöttek.
- Jelentést kérek a veszteségekről! – fordultam az embereimhez, miután kicsit összeszedtük magunkat.
- Három sebesültünk van, halott nincs. – felelte egyikük.
- A sebesülteket ellátjuk és pihenünk itt egy órát, utána indulunk tovább! – adtak ki a parancsot. – Vajon ezeket a valamiket is tudom irányítani? – tanakodtam szétnézve a tetemeken. Tizenkét csontvázat elvesztettem a küzdelemben, így nem ártott volna a pótlás.
Az Animate Dead-del sikeresen az irányításom alá tudtam vonni őket, így hát feltöltve a készleteimet belőlük, én is megpihentem egy kicsit.
- Mik voltak ezek? – kérdezte Froozer, aki magától is a harc perifériájára húzódott, hiszen még nem ismert mágiát.
- Azt én is szeretném tudni. – mondtam gondterhelten.
- Mi a baj? – kérdezte, látva rajtam, hogy nincs velem minden rendben.
- Semmi. Csak… ha már egy ilyen kis támadás is megállít minket, akkor gondolni sem merek arra, hogy mi lesz akkor, ha komolyabb ellenfeleket kapunk majd. – mondtam el neki végül az aggályaimat.
- Ugyan, majd én elbánok velük! – húzta ki magát büszkén.
- Persze, persze. – nevettem el magam, és ráhagytam a dolgot.
A pihenő gyorsan letelt, és haladtunk is tovább.
- Főnök, nem akarok akadékoskodni, de honnan tudjuk, hogy jó irányba tartunk? – kérdezte meg az egyik emberem.
- Jó kérdés. Nem tudom biztosra, de úgy hiszem, hogy ha felfelé megyünk, akkor csak magasabbra jutunk nem? – feleltem.
Jó tempóban tudtunk haladni, és egy hatalmas terembe értünk úgy két órányi menetelést követően. A teremben óriási pillérszerű kövek tartották a felettünk tornyosuló súlyt, a hely közepén pedig egy kisebb domb állt.
- Ez tökéletes hely lesz a tábornak. Itt ismét pihenünk, de ezúttal kicsit többet. Őrt kell állítani, és ennünk is kéne már valami meleget. – osztogattam a feladatokat.
Nem telt bele sok idő, és már fortyogott is az üstben a finom étel, amit aztán gyorsan be is falhattunk, és aludtunk is egy keveset. Azonban a jólét nem tartott sokáig, mivel a már megvert lények ismételten ránk támadtak. Már a feltűnésük előtt, akárcsak az elmúlt alkalommal, így most is lehetett hallani a lábaik dobogását, ahogyan felénk közeledtek.
- Mindenki harckészültségbe! – kiáltottam el magam.
Már egészen belejöttem a parancsok osztogatásába, és meg is voltam elégedve a helyzettel, tetszett, hogy mindenki egyetlen szavamra ugrik.
A támadóink pillanatokon belül elkezdtek kiözönleni az alagutakból, melyek a kamrába vezettek. Teljesen körbevettek minket. Több százan lehettek, ellenben most más fajtákat is el tudtam különíteni. A már ismert farkas fejűek mellett voltak bika, oroszlán és medve fejjel büszkélkedő példányok is, a test ellenben mindenhol azonos volt. Bár körbefogtak minket, mégsem támadtak ránk. Ezúttal világos volt, mivel a tüzeink bevilágítottak a „barlangot”, éppen ezért jól ki tudtam venni, hogy a sor megnyílik, és egy csuklyás valaki lépked felénk lassan, és nyugodtan.
Nem akartam elhamarkodni semmit, így csak kivártam, hogy vajon mi fog történni. A köpenyes valaki egyre közeledett, míg végül átérve a szörnyetegek gyűrűjén, egészen közel ért hozzánk. Ekkor kezeivel a fejét fedő csuklyához nyúlt, és leemelte azt. Tisztán kivehető volt, hogy az illető valóban ember, méghozzá férfi, mivel egy kisebb szakáll borította az arcát.
- Üdvözlöm Mr. Blacksteel, már vártam magára. – mondta érces hangon.
Nem tettem semmit, de a fogás egyre szorosabbá vált a kardomon, és bármelyik pillanatban készen álltam a harcra.
- Ejnye-ejnye, nem kell ennyire ellenségesnek lenni, hiszen segíteni szeretnék. Jobban mondva meghagyták nekem, hogy segítsek, de mindegy is. A nagy Black Star-sama üzenetét kell átadnom. Már előre megmondta, hogy el fog jönni. Az üzenet a következő: „A lány már nincs itt, tehát a toronyban kutatni felesleges. Ellenben érdekes egyénnek találtalak Blacksteel, tehát szeretnélek kicsit jobban megismerni. Azt az idegesítő fruskát egy Kaladron nevű kisvárosba vitettem át. A következő újholdkor pedig ki fogják végezni, ha csak addig nem érsz oda. Ott foglak várni, igyekezz!” – tolmácsolta a szavakat. – Ennyi lenne az üzenet. – zárta le végül.
Egészen eddig csak hallgattam, hiszen kíváncsi voltam a mondandójára, de ekkorra már kezdett dühíteni ez a dolog, méghozzá nagyon. Megpróbáltam lehiggadni, mivel a forrófejűségem már nem egyszer bajba sodort.
- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz, és nem csak menekülni akarsz? – kérdeztem némileg lenyugodva, és rengeteg gyanakvással.
- Mi értelme lenne? – kérdezte nevetve a fickó. – Még több ezer ilyen lényem van szerte a toronyban, nem számolva a csapdákat és a mágusokat, akik szintén nekem dolgoznak. Ha Black Star-sama nem akarna találkozni magával, akkor már rég halott lenne. – legyintett a kezével, mintha csak egy bogár lennék, akit le lehet csapni.
Bár még mindig nem igazán értettem, hogy mi is folyik itt, ellenben igazat kellett adnom neki abban, hogy ha valóban át akarna ejteni, akkor annak jóval egyszerűbb módja is volna, arról nem is beszélve, hogy meg is próbálhatna egyszerűen eltenni láb alól. Sokáig tépelődtem, és ezt észrevéve tovább folytatta az alak a beszédet.
- De ha nekem nem hiszel, akkor megmutatom neked a lányt. – mondta, és egy lakrimát vett ki a köpenye alól, ami felizzott, és valóban Ann alakja jelent meg benne.
- Roha! – kiáltotta kétségbeesetten. – Ne keress, ez csapda! – mondta sírva.
- Ann, jól vagy? – kérdeztem én is kissé kétségbe esve, de a csapdára még nem vesztettem el a fejem.
- Igen. De kérlek, bárhol is vagy, ne gyere ide! – könyörgött tovább.
- Miért, hol vagy most? – tettem fel az újabb kérdésemet, immáron egyre aggódóbban.
- Nem tudom. De ne is keress! Ha ezekkel találkozol véged!
- Ej-ej, lejárt az idő! – tette el a lakrimát a fickó, és gonoszan mosolygott. – Nos, mi lesz? Sietni kéne nem? Elvégre nincs valami jó bőrben a kicsike nem?
Én csak a fogamat csikorgattam, de ekkora túlerő ellen nem engedhettem meg magamnak, hogy csak úgy rátámadjak.
- Még mindig nem vagyok meggyőzve. – mondtam dühösen.
- Sejtettem, hogy ez lesz. – ingatta a fejét. – Nos, az idő fogytán van, de ha ragaszkodik hozzá, teljesen szabad kezet kap az épületben, minden zugot átkutathat mindenféle ellenállás nélkül. Viszont előre szólok, hogy, az legalább öt nap, és ennyi idő múlva a kis hölgy már megy a vágóhídra. – nevetett fel elmebetegen.
- A francba! A francba! A francba! – hajtogattam magamban. – Miért nem voltam ott akkor! És most mégis mit tegyek? Mi a jó döntés? – tépelődtem.

- Ketyeg az óra Blacksteel! Ketyeg, és nem nekem sietős. – sürgetett a csuklyás ember egészen vidáman.
- Mi legyen? Vajon igazat mond? – tépelődtem tovább, majd felvetettem egy ötletet, hogy leteszteljem a reakcióját. - Itt hagyom az embereim egy részét, akik átkutatják a helyet. Ha barmit találnak, visszajövök és végzek veled! – fenyegettem meg. – Én pedig a többiekkel felkeresem azt a helyet, amit mondtál. – folytattam.
- Kiváló stratégia. – felelte, és nem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja-e, vagy csak gúnyolódik velem. - Parancsoljon! – dobott oda két követ folytatásként, melyeket jobban megnézve rájöhettem, hogy valójában apró lakrimákról van szó. – Ezek kommunikátorok, hogy tarthassa a kapcsolatot az embereivel, valamint itt van ez is. – dobott át nekem egy térképet is. – Ez majd segít eligazodni és megtalálni a várost. – mosolygott ördögien.
- Igen érdekes. – gondoltam. – Vajon még mindig csak blöfföl?... Nem, ennyire részletesen nem érné meg neki a dolog, ráadásul valóban igaz lehet az, hogy még egy kész hadserege van. Ezen felül pedig nem tárgyalna, ha valóban csak holtan akarna látni minket. – vezettem végig a gondolatmenetemet, melynek végén meg is hoztam a döntésemet, melynek értelmében az iménti kósza ötletet a szétválásról valóban kivitelezni is fogom.
Néhány embert kiválasztva, akik hátramaradtak, elindultam a többiekkel a hajóra. Ahogy visszaértünk, máris kiadtam a parancsot:
- Vitorlát bonts! Teljes sebességgel irány Hargeon! – kiáltottam a fedélzet közepén.
- Mi az uram, hol vannak a többiek? – kérdezte a kapitány.
- Ne azzal törődj, hanem tedd, amit mondtam! – förmedtem rá, hiszen nem voltam valami jó hangulatban.
A korláton támaszkodva kezdtem meg az utat, méghozzá eléggé gondterhelten, mikor odajött hozzám a pajtásom.
- Biztosan jó lesz ez így? – kérdezte Froozer.
- Akár igen, akár nem, ez volt a legjobb lehetőségünk. – mondtam neki kedvetlenül. – Bár nem bízom ebben az emberben, akivel tárgyaltunk, de az az érzésem, hogy nem hazudott nekünk, legalábbis Ann-t illetően semmiképpen. – magyaráztam meg neki a gondolataimat.
A hajó most is két napot hánykódott a vízen, mire visszaértünk a kikötőbe. Egész úton szinte senkihez sem szóltam, ha pedig szóltam is, akkor csak egy-egy ingerült szót vagy parancsot morrantottam el. Jobbára a gondolataimba merültem, melyek, akárcsak egészen eddig az emberrablás óta kínoztak. A félelem, melyet egészen eddig csak hallomásból ismertem, a kezdetinél is jobban rám telepedett, pedig nem is tudtam, hogy mitől félek igazán. Miután kikötöttünk, a kapitányt kifizettem, és meghagytam neki, hogy álljon készen egy azonnali indulásra, ha úgy alakulnak a dolgok.
- Ki tudja, lehet, hogy nem árt majd visszamennem arra a szigetre.
Froozer most is rosszul viselte a tengert, de amint partot értünk, mindjárt jobban lett.
- Igyekeznünk kell emberek! – utasítottam őket immáron a hajóúthoz képest kedvesebben, de továbbra is erélyesen és mogorván.
- Igenis! – kiáltották, és az első pár órában rohanva közeledtünk a célunk felé.
Egy teljes napot vett igénybe, míg odaértünk a városkához. Az erdő kellős közepén volt, így a szélén, a fák között megbújhattunk.
- Ma éjszaka még pihenünk egyet, és holnap hajnalban fogunk támadni. – mondtam, mivel már mindenki kimerült volt az égész napos meneteléstől, és ez alól én sem voltam kivétel.
Idő közben kaptam egy hívást a kommunikátorról, mely szerint a torony már több mint felét át tudták nézni, de még nem találtak semmit, ami persze nem volt mérvadó.
A térképen, melyet kaptam, nem csak a város, hanem a városon belül az az épület is meg volt jelölve, ahová mennem kellett. Egy ódon várkastélyhoz hasonló, hatalmas épület volt, méghozzá a város közepén, elkülönülve a többi háztól.
Az éjszaka folyamán erőt tudtunk gyűjteni, és aludtunk is, így felfrissülve indulhattunk harcba.
Feltűnésmentesen próbáltam megközelíteni az építményt, ami nem volt túl egyszerű ennyi emberrel a hátam mögött, de egészen jól sikerült a dolog. A hátsó bejáraton mentem be, néhány embert pedig a főbejárathoz küldtem, hogy minden út zárva legyen, ahol az ellenség menekülhet. Tudtam ugyan, hogy olyan erős ellenféllel állunk szemben, akit valószínűleg nem tudunk legyőzni, de mégis meg kellett próbálnom.
- Froozer, te maradj mindig hátul, értve vagyok? – utasítottam.
- Rendben. – bólintott kissé letörve, és ekkor lenyomva a kilincset, az ajtó máris kinyílt előttünk.
Bár a kastély eléggé ódon kinézető volt, mégis az bejárat olyan hangtalanul tárult fel előttünk, mintha éppen frissen olajozták volna a zsanérokat.
- Furcsa, még csak be sem zárták. – gondoltam tűnődve, majd beléptem.
Két embert kint hagytunk, hogy őrködjenek, a többiek velem jöttek be. Bent eléggé sötét volt, jobban mondva félhomály, tekintve, hogy az ablakokat végig vastag függönyök borították, melyen nem törhetett át a fény, mindössze egy apró töredéke szűrődött át. Egy lelket sem lehetett látni odabenn, bár ez nem volt valami meglepő.
- Nem tetszik ez nekem. – gondoltam komoran, és nagy éberséggel pásztáztam a terepet.
- Csak hogy ideértél! – hallottam a hátam mögül egy elégedett rikkantást, és ebben a pillanatban minden világossá vált.
Nem, nem az agyam borult világosságba, hanem a terem, amelyben voltunk, ugyanis a függönyöket elhúzva a felkelő nap fénye mindent bevilágított. Komor kőtömbök néztek ránk a falak képében, és nem volt túl sok díszítése a helynek, leszámítva egy-két festményt, meg két darab lovagi páncélt. Velünk szemben volt egy lépcsősor, melynek tetején egy magas, és izmos férfi állt, igencsak kifinomult öltözékben, ugyanis öltönyben volt.
- A nevem Black Star, már vártam rád Rohandar Blacksteel! – mondta elégedetten. – Nem sok ember jutott el a szigetemre, és még kevesebben jöttek vissza, ezt vedd megtiszteltetésnek! – mosolyodott el.
- Elég a bájcsevejből, hol van Ann? – kérdeztem határozottan és lényegre törően, főleg, hogy nem voltam kíváncsi a rizsájára.
- Miért vagy ilyen forrófejű? Mindent a maga idejében! – ingatta a fejét.
- Ne szórakozz velem! – kiáltottam dühösen.
- Hhümm, ezek szerint az információk mégis csak helytállóak, mely szerint közel áll hozzád az a szajha. – mondta.
- Elhallgass! – bömböltem, és elveszítve önkontrollom, felé rohantam, miközben előrántottam a kardomat.
- Ezaz! Harcra fel! – jelenet meg egy pszichopata vigyor a képén, és máris támadott, méghozzá a Duble Capriccio-val.
- A fenébe, az tényleg erős! – gondoltam, és kisebb nagyobb nehézségek árán, de sikerült kikerülnöm a csapást. – Mire vártok még?! Támadás!! – utasítottam az embereimet, is, akik követve a parancsomat, valóban mozgásba is lendültek.
Én magam egy Bone Teeth-et lőttem a pasas felé, valamint közvetlenül utána hullákat idéztem meg, akik körbevéve őt, máris szúrásra emelkedtek.
- Ez így túl unalmas. – mondta ridegen, és ismét varázsolt. - Genesis Zero! – használta fel a következő technikáját.
- Ez nem lehet!... Esélyem sincs ellene! – dühöngtem magamban, és tusakodtam a félelemmel. – Ha azok elkapnak, végem!
Azonban nem én voltam a célpont. A bérenceimet érte a támadás, és a felüket elragadták az árnyak. A csontfogakat közben hatástalanította egy Dark Barrier-rel, a hulláimat pedig egyszerűen meggátoltam abban, hogy kárt tegyenek benne a Guard Shadow segítségével. Miután kivédte a támadásaimat, Dark Capriccio Scream-et használva egyszerűen elsöpörte a megidézett csapataimat, és a maradék néhány emberem nagy részét is. Az ereje és a gyorsasága ellen nem sokat tudtam tenni, se én, sem pedig a csatlósaim, mindössze csak próbáltuk követni őt.
- Mi az, ez minden, amit tudsz Blacksteel? – kérdezte látszólag kissé lehangoltan. - Ennél azért jóval többet vártam tőled. – magyarázta tovább.
Ekkor sorban bevetettem az összes létező mágiámat. Kitért a Dark Delete elől, Felvette a versenyt a Demonic Power-rel felszerelt embereimmel, és mindezt úgy, hogy közben még csak nem is látszott rajta, hogy mindez nehezére esne. A bivalyerős és villámgyors csapásokat úgy kerülgette ki, mintha azok csak állnának, vagy máskor pedig úgy állította meg mindet, mintha csak egy tollpihe esett volna rá épp a fegyverére. Nem volt különleges fegyvere, csak egy egyszerű kard volt, bár nem tudhattam biztosra, de nem láttam jelét, hogy mágikus fegyver lenne.
Közben a felbérelt mágusok és fegyverforgatók sem tétlenkedtek. A legkülönbözőbb támadások repkedtek felé, a villámoktól kezdve a sziklákon át, a homokig minden elem képviseltette magát, nem beszélve a fegyverek arzenáljáról, amit felvonultattak ellene, de mindhiába. Az egész meg sem kottyant neki. Olyan volt, mint az ovis kisgyerek a játszótéren, amikor kidobóznak: A labdákat szépen kikerüli vagy megfogja, míg végül ki nem tudja dobni a többi játékost.
- Úgy hiszem, hogy tévedtem. – állt meg, mikor a Shadow Spike-kal leterítette az egyik bérencemet. – Mégsem vagy olyan erős, mint azt hallottam. Pedig azt hittem, hogy jó móka lesz. – folytatta kissé szomorúan.
- Na ne szórakozz velem! – rontottam neki ismételten, ezúttal egy szál karddal a kezemben.
Az igazat megvallva, nem számítottam rá, hogy nyerhetek ellene, de mindent meg kellett tennem. Tudtam, hogy erősebb nálam és azt is, hogy bármelyik pillanatban megölhet, amikor csak akar, de ezt mégsem tette meg.
- Unalmas. – mormogta ásítást színlelve, és egyetlen villámgyors rúgással olyat kaptam, hogy lebucskáztam az egész lépcsőn, mintha csak egy zsák krumpli lennék.
- Nem hiszem el, ilyen nincs! – mérgelődtem, miközben próbáltam felállni.
Néhány bordám nagy valószínűséggel eltört a kemény csapás és a kő lépcsőfokok eredményeképpen, és a néha rám törő köhögéssel vért is köptem, amely a padlón, mint apró vörös esőcseppek terültek szét. De ez a jelen pillanatban mind-mind lényegtelen volt.
- Hol van Ann?! – bömböltem, mikor ismét két lábbal álltam a földön.
- Ne aggódj, hamarosan ő is csatlakozni fog hozzánk – nevetett megint.
- Ne húzz fel, mert ha ideges leszek, akkor nagyon megjárhatod! – fenyegettem meg, bár persze teljesen alaptalanul, hiszen mit tehettem volna még?
- Valóban? Én ezt nem hinném. – mondta, majd csettintett egyet az újjával.
Parancsára két harcos jelent meg talpig feketében, kezükben pedig Ann-t tartották.

A Froozer-rel kötött ünnepélyes, mondhatni eskünk után ismét egy hosszasabb hallgatás következett. Én elmerültem a gondolataimban, és úgy tűnt, hogy társam is ezt teszi.
- Mindjárt jövök, megnézem, hogy mennyin áll a számláló. – mondtam, és a testet, mely még mindig az ölemben hevert, gyengéden lefektettem a földre, majd felálltam.
- Rendben. – felelt közben kurtán a farkas.
Az óra, mely a feltételezéseink szerint a mágia végét jelezte, még kicsivel több, mint kilenc órát mutatott. Visszalépkedtem hát az előző helyemre, és leültem, de Ann testéhez nem nyúltam, otthagytam ahová tettem.
- Figyelj! – szólt Froozer. – Azon gondolkodtam, hogy szerinted miért kellettél annak a Black Star fickónak? – nyögte ki a kérdését.
- Ezt hogy érted?
- Hát… hogy… miért te kellettél neki, meg egyáltalán, honnan tud rólad? Amióta veled vagyok, nekem nem úgy tűnik, hogy azon a Tarava fazonon kívül túl közlékeny lennél. – fejtette ki aggályait.
- Jó kérdés. – merengtem el egy rövid ideig. – De sajnos én is csak annyit tudok, mint te. Viszont… ha visszamegyünk a rejtekhelyre, akkor megkérdem az öreget róla. – feleltem.
- Az öreget? Az ki? – csodálkozott el.
- Hát Ann apját. – mondtam ki, és megint csak sajgó fájdalom mart belém, és ismét végignéztem a halott testen. – Valóban eléggé homályos a kép, hogy minek volt körülöttem ez az egész felhajtás, de hallottad te is: látta bennem a lehetőséget. Szóval lehet, hogy ezzel a kezére játszok, de úgy teszek, ahogy mondta. – döntöttem el vasakarattal.
- Mi jár a fejedben? – kérdezte meg Froozer kissé talán félve a válaszomtól.
- Edzeni fogok és erősödni mindaddig, amíg nem lesz elég erőm ahhoz, hogy a földbe döngöljem azt a rohadékot, meg az egész szervezetét is. – mondtam lobogó harci kedvvel és elhatározással.
- Féltem, hogy ezt fogod mondani. – válaszolta rá rögtön, miközben kissé ingatta a fejét.
- Ugyan, mi az már megint? Ez most miért baj? Meg különben is, mióta vagy te ekkora filozófus? – köptem ki ,ami már egy ideje ott motoszkált a fejemben.
- Emlékszel, amikor elmentél arra a viadalra? Mi is volt a neve?... Ja igen, szivárvány viadal.
- Igen, valami dereng róla. – feleltem.
- Nos, én addig Ann-nel voltam, és sok mindent elmondott nekem, bár a legtöbbről azt mondta, hogy ne beszéljek neked. – ismerte be némi lelkiismeret furdalással.
- És mégis mi volt ez a „sok minden”? – érdeklődtem egyre növekvő kíváncsisággal.
- Azt mondta, hogy te nem is vagy olyan rossz ember, mint amilyennek mutatod magad, és ha kicsit nyitottabb lennél, akkor talán lehetnének olyanok, akikre számíthatsz.
Én csak elmosolyodtam, ami persze jelenhelyzetben nem volt teljesen felhőtlen, de azért mégis kicsit megvidámított.
- Igen, te mindig is naiv voltál Ann. – gondoltam, és egy kis mosoly jelent meg az arcomon. – És mondott még mást is? – faggattam tovább a pajtit.
- Hát, sok olyat is mondott, amit felesleges lenne elmondanom. Beszélt az emberi kapcsolatokról, meg hasonlókról, és folyton azt hajtogatta, hogy megfontolt legyek, főleg melletted.
- Miért pont mellettem? – csodálkoztam el.
- Hát azért, mert te nem vagy az. – jelentette ki kíméletlenül.
- Mi az, hogy nem vagyok megfontolt? – háborodtam fel. – Jó, elismerem, most kicsit forrófejű voltam, de akkor is, az ő élete volt a tét és… - akadt el bennem a szó, nem tudtam már hozzátenni azt, hogy és nézd meg, hogy így is mi lett belőle.
- Ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem te máskor sem vagy az. Igaz, én nem vagyok és nem is voltam ott veled mindig, de amennyire én láttam, sosem gondolkozol túlzottan előre, inkább csak improvizálsz a hirtelen adódott helyzetekben.
Bár minden egyes szó idegesített,mégsem tiltakoztam, mert tisztában voltam vele, hogy az esetek nagy részében valóban igazak. Nem sok olyan helyzetet tudtam volna felsorolni, ahová konkrét tervvel mentem volna, ellenben a már említett „fejjel a falnak” esetek tömegével jutottak az eszembe, így hát inkább hallgattam.
- Furcsa. – szólaltam meg egy rövid hallgatás után. – Mindenki tanácsokat osztogat nekem, akit csak ismerek, pedig nincsenek is barátaim. – néztem fel a mennyezetre. - Na jó, persze téged leszámítva. – tettem hozzá gyorsan, látva, hogy már éppen bosszúsan szólna hozzám az ordas.
- Akkor nem gondolod, hogy talán itt az ideje annak, hogy szerezz párat? Biztosan Ann is ezt akarná.
Megint csak hallgattam. Érleltem magamban a hallott szavakat, és elgondolkoztam rajtuk.
- Minden rendben? – kérdezett rá Froozer néhány perc múlva, mikor látta, hogy csak bámulok a semmibe.
- Igen, már amennyire rendben lehet most. – feleltem kelletlenül. – Csak eltöprengtem, és arra jutottam, hogy igaz. Lehet, hogy mostantól, ha mással nem is, legalább a hozzám hasonlókkal lehetnék kicsit… kedvesebb, vagy nem tudom, hogy milyen szót is használjak.
- Ez a beszéd! – mondta vidáman társam. - Bár... mi az, hogy a "hozzám hasonlókkal"?
- Hát... Nem is tudom... Fogalmazzunk úgy, hogy a törvényen kívüliekkel. - válaszoltam, de elég nehezen, hiszen magam sem tudtam definiálni, hogy milyen is vagyok valójában.
Eme beszélgetést ismét egy hosszabb csend követte, ami alatt én továbbra is a gondolataimba révedtem.
- Kitől hallhatott rólam? Mit akart velem? Miért ölte meg Ann-t? Engem miért hagyott életben? Hogy vehetném fel a versenyt egy ilyen erős ellenféllel? Mit kéne tennem most? Mi legyen az első lépés? És mi legyen Taravával? Bízhatok benne, vagy ő is csak akar tőlem valamit? Vagy talán ő is benne van ebben az egészben?
Ezen kérdések, és még sok más futott át az agyamon, de ha mindet részletezném, akkor itt ülhetnénk estig, ahogyan velem is történt a barlangban. Addig-addig tanakodtam, mígnem Froozer felzavart a mélázásból:
- Eltűnt az akadály. Ideje lenne indulni nem?
- Igen… jól mondod. – válaszoltam értetlenül is, mivel kellett pár másodperc, hogy felfogjam egyáltalán mit is mondott.
- És most hogy visszük el a holttestet? És egyáltalán hová? – érdeklődött a farkaskoma.
- Hmm, igaz is, nem kéne megint elkövetnek azt a hibát, mint akkor. – gondoltam ismét a kristálykupolás jelenetre. – Nem igazán szerettem volna, hogy így kelljen csinálnom, de azt hiszem, hogy ez a legjobb döntés. – mondtam inkább magamnak, sem mint Froozernek, és a Rise of Dead mágiához használatos térbe helyeztem el Ann testét a szállítás végett. – Induljunk!
- Rendben! – vágta rá egyből.
Egyenlőre nem a céhbe tértem vissza, hiszen gondoskodni akartam a temetésről, így hát ismételten a lány apját akartam felkeresni. Szerencsémre még a legutóbbi rejtekhelyen találtam, bár éppen készült, hogy máshová utazzon.
- Elnézést, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem, mikor végre megtaláltam a búvóhely termeinek egyikében.
- Hogyne. De előre szólok, hogy nincs sok időm, szóval fogd rövidre, ha lehet. – mondta, majd egy félreeső helyre mentünk.
- Nos, visszahoztam a lánya testét. – mondtam szomorúan. – Hogyan szeretné a temetést? – érdeklődtem.
- Temetést? Minek? – kérdezte szinte csodálkozva.
Én pedig a reakcióján ütköztem meg. Nem fért a fejembe, hogy mi is folyik itt. Amikor elrabolták Ann-t, szinte sírva könyörgött, hogy mentsem meg, most meg mintha nem is ugyan arról az emberről lenne szó, majdhogynem olyan, mint egy kőszikla.
- Mégis mi az ördög folyik itt? – tanakodtam magamban.
- Csak ennyiről akartál velem beszélni? – faggatott. – Mert ha igen, akkor rád bízom a dolgot, tégy belátásod szerint a holttesttel, nekem most fontosabb dolgaim vannak. – legyintett, és mivel nem mondtam semmit, így ott is hagyott.
- Nem értem. – töprengtem tovább. – Itt valami nagyon nincs rendjén.
Bár meg akartam kérdezni több mindenről is, mégsem sikerült. Egyszerűen nem tudtam előhozakodni velük ezek után.
– Hé Froozer, te mit gondolsz? – fordultam oda a farkashoz halkan.
- Mi, miről mit gondolok?
- Igaz is, nem vagy gondolatolvasó. – tértem észhez, majd leguggoltam hozzá, hogy még halkabban el tudjam neki magyarázni a problémámat. – Nagyon megváltozott, a legutóbbi… vagyis a harc előtti énjéhez képest, nem gondolod?
- Mármint a góré? – nézett rám némileg tanácstalanul.
- Igen, ő. – feleltem.
- Hát, egyet kell, hogy értsek veled. Szerintem is más volt akkor. – helyeselt.
- Tehát nem csak nekem gyanús. – gondoltam valamelyest elégedetten, bár inkább aggasztott a dolog, sem mint hogy örömömet leltem volna benne. – Viszont hallottat te is igaz? Rám bízta a temetést. – mondtam, hiszen ez olyan tény volt, ami így is úgy is igaz volt. – Van ötleted hozzá? – érdeklődtem.
- Mit szólnál hozzá, ha abban az erdőben lenne a sír, ahol megtaláltatok engem? – kérdezte.
- Ilyen jó a memóriád, hogy még ilyenekre is emlékszel? – kérdeztem vissza, hiszen akkor még éppen hogy csak kikelt, nem gondoltam volna, hogy emlékszik már azokra az időkre is.
- Nem, éppenséggel csak Ann mesélt nekem róla. És nagyon boldog volt, amikor eszébe jutott, ezért gondoltam, hogy ott talán jó helyen lenne. – válaszolta.
- Értem. – mondtam halkan. – Boldog volt mi? – gondolkodtam el mélyen. – Rendben van. – kezdtem hozzá pár perc hallgatás után. – Akkor hát oda visszük. De előbb még meg kell tennem pár dolgot.
- Rám is szükséged van? – érdeklődött a társam.
- Éppenséggel pont azt akartam mondani, hogy te addig összeszedhetnél némi élelmet az útra.
- Oké. – fordította félre a fejét, mintha csak azt mondaná, hogy „és te addig mit csinálsz?”.
- Két óra múlva találkozunk a bejáratnál rendben? – mondtam válasz nélkül, bár észrevettem a kérdő tekintetet.
Így hát szétváltunk, én pedig belelendültem, hogy egy kis magánnyomozásba kezdjek. Egyfelől arról a Black Star nevű ürgéről is minél többet akartam tudni, másfelől pedig a főnök hirtelen jellemváltozásáról sem ártott volna megtudni ezt-azt.
- Vajon csak én képzelem be az egészet? – morfondíroztam, miközben a folyosókon sétáltam.
Első utam a könyvtárba vitt, ami itt bár nem volt túl nagy, se túl gazdag a könyveket tekintve, kiindulási pontnak mégis jó volt. Az első órámat ott töltöttem, és a titokzatos szervezetről próbáltam meg anyagot gyűjteni, de mindhiába. egy árva betűt sem sikerült róluk lelnem, így hát fel kellett függesztenem a kutakodást, mondván, hogy majd a céh könyvtárában biztosan több minden lesz. A következő órámat a találkozóig pedig mondhatni füleléssel töltöttem el. Beleolvadva az árnyékokba a Shadow Form segítségével, fel-alá jártam a létesítményt, gondolva, hogy hátha valaki kikotyog valami olyasmit, amit fel tudok használni. Mivel kezdetben ezzel sem mentem sokra, így egy még vakmerőbb dolgot eszeltem ki: belopóztam a tanácsterembe, ahol éppen néhány magasabb beosztású tag tartott megbeszélést.
- Ahogy mondod, szerintem is különös. – mondta egyikük, bár sajnos nem tudtam, hogy mi is különös.
- Akkor hát eldőlt végre? – kérdezte a középen álló férfi.
A többiek csak bólintotta, némelyek pedig egy nagyot nyeltek.
- Rendben van, akkor hát holnap hajnalban amikor visszatér, megöljük azt a férget. – jelentette ki a középső fazon.
- Megölik? Mégis kit? – tanakodtam, majd megvártam, amíg kiürül a szoba, és csak azután léptem elő az árnyak közül.
Járattam az agyamat, hogy vajon ki lehet az, aki holnap hajnalban tér ide vissza, és néhány pillanat múlva eszembe jutott. Még régebben, az egész incidens kezdete előtt beszéltem a vezérrel arról, hogy lesz egy konferencia, ahová el kell utaznia. Jobban mondva nem beszéltem, csak véletlenül meghallottam. Visszagondolva pedig az a bizonyos találkozó most van, szóval valószínűleg oda mehetett. Az pedig egy napos szokott lenni, már amennyire én tudom, és mindig másnap hajnalban szokott visszatérni a főnök.
- Lehetséges, hogy azt tervezik, hogy megölik Ann apját? – rémültem meg kissé saját eszmefuttatásom eredményén. – Nem, az nem lehet. Miért tennének ilyet? – hessegettem el magamtól a gondolatot, és inkább mentem is a találkára Froozerrel.
Viszont akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből az ügyet, nem sikerült.
- Na, indulhatunk végre? – kérdezte a farkas, mikor odaértem hozzá.
- Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy jobb lesz, ha inkább csak holnap indulunk. Még van valami, amit el kéne intéznem. – mondtam sejtelmesen.
Kíváncsi voltam rá, hogy mi folyik itt, szóval eldöntöttem, hogy holnap megbújok ismét a sötétben, és megvárom, hogy mi sül ki a dologból. Nem mondtam semmi egyebet a társamnak, hiszen féltem attól, hogy bárki más is meghallja, így hát csak biccentettem neki, hogy menjünk és keressünk egy szabad szobát. Nem kellett sokat kutakodnunk, hiszen akkora volt a hely, hogy egy egész hadsereget el tudtak volna szállásolni, így mindig akadt üres férőhely. Lepakoltam a kardom és a köpenyem az egyik szék támlájára, majd odaléptem Froozerhez és suttogva elmondtam neki, hogy mit is hallottam, valamint azt is, hogy ebből én milyen következtetéseket vontam le.
- Hát ez a helyzet. – mondtam végül halk beszédre váltva.
Nem válaszolt rá semmit, de látható volt, hogy az ő agyát is gondolkodásra kényszeríti a felvetésem.
- Szóval most aludjunk egy kicsit, aztán majd minden kiderül holnap. – motyogtam, és elnyúltam az ágyon.
Fáradt voltam már a sok esemény miatt, így gyorsan el tudtam aludni, de a pihenésem nem volt tartós, ugyanis a kispajtás az éjszaka kellős közepén felkeltett:
- Hallod? Ébren vagy már? – böködött az orrával.
- Mi az? – kérdeztem szinte nyöszörögve, és inkább csak félálomban, mint sem ébren.
- Gondolkodtam a dolgon, és szerintem jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha elmennénk innen. Nem jó, hogy tudják, hogy itt vagyunk. – közölte velem aggályait.
- És mégis miért nem? – kérdeztem már nagyobb éberséggel, de még mindig fekve.
- Ha igaz, amit mondtál, mi pedig itt maradunk, akkor két lehetőséged lesz: vagy a vezér mellett, vagy pedig ellene kell harcolnod. Szerintem viszont bölcsebb lenne csak megfigyelni a csetepatét, már ha lesz egyáltalán.
- Hm, azt hiszem, hogy igazad lehet. – ismertem el a dolgot, mivel magam is a kezdetektől fogva csak azt terveztem, hogy megnézem a küzdelmet, de nem avatkozok bele. – Akkor ne is vesztegessük tovább az időt, hanem menjünk!
Felkaptam a cuccaimat, és kidörgöltem a szememből az álmosságot, ami meg kell hagyni nem ment valami könnyen, de azért sikerült. Nem kerültük a feltűnést, de azért nem akartam azt sem, hogy gyanút keltsünk, így alig mentünk el kirívóbban, mint bármikor máskor. Így is többen láthattak minket, hiszen ez a hely sosem alszik. Folyton ébren van valaki, ki ezért, ki azért. Csak pár száz métert mentünk a bejárattól, mivel az erdő ott már jól elrejtett minket a kíváncsi szemek elől, pláne, hogy éjszaka volt. Ugyan a holt fenn volt az égen, és felhő is alig volt, mégis szinte vaksötét volt, ami nekem nem okozott gondolt, hála farkas barátomnak, aki még az ilyen látási viszonyok mellett is kiválóan tudott tájékozódni.
- Itt már jó lesz. – suttogtam. - Itt lepihenhetünk, és ha bármi van, akkor azt hallani fogjuk. – nyugtáztam a tényeket.
- Van egy még jobb ötletem. – vágott közbe Froozer. – Mi lenne, ha a szikla csúcsára másznánk fel? Onnan azonnal látni is lehet mindent. – javasolta, és egyet kellett értenem vele, valóban nem volt rossz felvetés.
A búvóhely ugyanis egy kisebb méretű, inkább talán csak dombnak mondható sziklában kezdődött, amely nagyjából kopár volt, de azért a tetején akard egy-két fenyő, meg némi fő és zsurló. Ebbe a sziklába vájták bele a bejáratot, ami egy kisebb üreget nyújtott a kőtömb belsejében, majd a föld alá ment le, ahol a létesítmény nagy része feküdt. Ennek a sziklának a tetejére másztunk, jobban mondva repültünk fel egy kisebb kerülő után, melyre azért volt szükség, hogy ne láthassanak meg minket, miközben felfelé tartunk. Egy kisebb párkányon még fekhelyet is találtam, amit három fenyő is határolt a kapu felől, így jól elrejtett minket, ugyanakkor látni engedte a lenti tájat.
- Itt már tényleg jó lesz nem?
- Szerintem is. – válaszolta.
A köpenyemet leterítve már készen is állt az ágy, és szerencsére nem volt túl hideg, így takaró nélkül is komfortosan elszundikálhattam.
A felkelő nap első sugarainál már talpon is voltam, Froozerrel egyetemben, és már izgatottam vártuk, hogy mi sül ki az egészből.
- Vajon tényleg Ann apját akarják megtámadni? Vagy csak én vagyok ennyire idióta, hogy így túlkomplikáltam az egészet? – tanakodtam, de választ csak az idő adhatott.
Fél óra telhetett bele, mire észrevettem, hogy valaki közeledik a búvóhely felé. Nem volt egyedül, három másik ember is ment mögötte.
- Ő lesz az. – gondoltam, bár a lombok miatt, no meg persze a távolságból adódóan nem láthattam rendesen, hogy kik azok. – Te maradj itt Froozer, amíg nem szólok! Én addig közelebb megyek. – mondtam, és végre elérkezettnek láttam az időt arra, hogy ismét bevessem egyik új mágiámat, a Shadow Form-ot.
Segítségével pillanatok alatt árnyékká alakultam, és úgy kúsztam le a hegyoldalon keresztül. Ez egyáltalán nem volt feltűnő, hiszen a felkelő nap olyan hosszú árnyakat vetett a sziklákra, hogy köztük én könnyedén tudtam haladni, egyik árnyékból a másikba. Egészen addig ereszkedtem, míg nagyjából tizenöt lépésnyi távolságba nem értem a bejárattól, ahová idő közben már majdnem oda is ért a csoport, melyet kiszúrtam. Valóban a főnök és a testőrei voltak, ilyen távolból ezt könnyű szerrel megállapíthattam. Ami viszont aggasztani kezdett, az az volt, hogy az „ajtó” körül a fák közt megannyi rendtársam gyülekezett.
- Tehát valóban készül itt valami. – gondoltam, hiszen ez nem lehetett véletlen.
Már csak pár méterre voltak a nyílástól, amikor előlépett az a néhány tag, akiket kihallgattam a tanácsteremben. Így utólag visszagondolva, még a mai napig sem értem, hogy vajon miért is mentem akkor oda abba a szobába, hiszen miért beszéltek volna pont olyan dolgokról, amiről én éppen hallani akartam. Valami arra késztetett, hogy akkor oda kell mennem, és nem is bántam meg még most sem. De visszatérve a történethez, a tagok előjöttek és feltartóztatták a vezért:
- Már meg is jött uram? – kérdezte egyikük.
Kissé nehézkesen értettem meg ugyan, de hallhattam a beszélgetésüket.
- Ahogy azt te is láthatod, igen. – felelte. – De mi ez a nagy fogadóbizottság?
- Csak kérdezni szeretnénk öntől valamit. – felelte ugyan az, aki az imént is megszólalt.
- Valóban? És mégis mi lenne az?
- Letagadja azt, hogy maga valójában már nem a mester, pusztán egy alakváltó, aki a meggyilkolt vezetőnk helyébe lépett, miután megölte? – szegezte neki fennhangon a kérdést.
- Ez nevetséges! Mégis miről beszélsz? – háborodott fel azonnal.
- Alakváltó? Megölték a főnököt? – álmélkodtam, de aztán eszembe jutottak a saját aggályaim is.
A viselkedés, a beszédstílusa, de még az érzelmei is mind-mind mások voltak, legalábbis ahhoz képest mások, mint amiket nekem szokott mutatni. Ez persze még nem volt meggyőző érv számomra sem, hiszen én is abszurd módon viselkedtem Ann halálakor, az apjától is elfogadtam volna ugyan ezt, csakhogy éppen az ellenkezőjére változott a személyisége, mint amilyenre az ember számítana.
- Tehát tagadod?! – kiáltottam immáron hangosan a vádló. – Tagadod Jashin Flegor, alakváltók szégyene, hogy te vagy az?! – üvöltötte.
Ann apja erre csak elmosolyodott, majd néhány másodperc múlva szólalt csak meg.
- Heh, ezek szerint lebuktam. – nevette el magát, és visszaváltozott eredeti alakjába.
Egy száznyolcvan cm körüli, kopasz férfi volt. Fülében fülbevalók lógtak, fején pedig kék színű tetoválás virított. Öltözete egyszerű volt, egyetlen kiegészítője, már persze a bizsukon kívül, az egy enyhén vörös lencséjű napszemüveg volt.
- Lehetetlen! – tátottam el a számat.

- Csodálom, hogy átláttatok rajtam. – mondta teljesen nyugodtan a férfi.
- Ne add itt a hülyét! Nem játszottad valami jól a szereped! – förmedt rá az egyik rendtársam.
- Valóban? Az baj. – tette tovább az idiótát. – És most mit szándékoztok tenni, hogy lebuktam? – mosolygott ördögien.
- Végzünk veled, mi mást! – bömbölte a legelöl álló emberke, és nekirohant egy sebtében teremtett jégkarddal.
- Rossz válasz. – hallottam még az alakváltótól, majd egy hatalmas fény tört elő a testéből, ami mindenkit ideiglenesen megvakított.
Amint visszatért a látásom, ami nagyjából egy másodperccel a fényforrás megszűnése után be is következett, a férfi helyén már egy szörnyeteg volt. Kutatásaim és tanulmányaim során már találkoztam ezzel az alakváltó mágiával, ez volt a Take Over. Azt, ugyan csak sejtettem, hogy itt is erről van szó, de hamarosan bizonyítékot is kaptam rá.
- Nos, most megláthatjátok, hogy miért hívnak engem, Jashin Flegort, a Baal-i démonfattynak. – nevetett a szörnyeteg ruhába bugyolált mágus, és kezében egy gömb jelent meg, melyet hirtelen kilőtt, s becsapódásakor egy hatalmas robbanás keletkezett.
Én, aki legalább tíz méterre bújtam meg a helytől, szintén hamuvá foszlottam volna, ha a Shadowstep-pel nem ugrom feljebb a kaptatón legalább húsz méterrel. A lökéshullám és a hő egy része még így is eltrafált, és a földre kényszerültem.
- A rohadt életbe már, még egy ilyen bivalyerős fickó?! – dühöngtem. – Mintha az első nem lett volna elég.
A fejemben készülő lista azonban így egy újabb névvel bővült, hogy kivel kell leszámolnom. Nem néztem vissza, hogy mi történik odalenn, csak visszasiettem Froozer-ért, aki a tetőn várt rám, és ketten elhúztuk a csíkot.
- Mégis mi történt ott? – kérdezte kíváncsian és kissé aggódva is.
- Egy fura fickó egyetlen támadással lesöpörte a lenti tagokat… Ha nem menekülök, akkor engem is elkapott volna az az átkozott bomba. – mondtam el neki nagyon tömören a dolgot.
- Értem. És most hogyan tovább? – érdeklődött.
- Elsőnek megtesszük azt, ami már régóta esedékes, és eltemetjük végre Ann-t. Aztán vissza kell mennünk a céhbe, hogy egy pár információt összegyűjtsek. És hogy utána merre?... Azt nem tudom. – ismertem be az igazat.
Végezni akartam a gyilkosokkal, mind a kettővel, de ehhez erőt kellett gyűjtenem. Erőt, méghozzá nem is keveset. Viszont már tanultam az előző hibáimból is, és rájöttem, hogy nem vállalhatom az összes terhet és harcot egyedül. Kezdtem ráébredni, hogy szövetségeseket és társakat kell gyűjtenem ahhoz, hogy a céljaimat elérhessem.
A terv szerint tehát visszamentünk abba az erdőbe, ahol Froozer annak idején kikelt, s ahol olyan jól éreztük magunkat a lánnyal. Nem sokat változott azóta a hely. A patak, amely végigszelte a helyet, most is kristálytisztán csordogált le, a fák lombjai zölden virítottak a verőfényes napsütésben, a madarak éneke pedig szinte simogatta az embert. Akár csak akkor, most is megragadott a hely, mintha lett volna benne valami varázslatos, ami még a legzordabb és legszomorúbb embereket is vidámságra hívta. A gyász, amely már sokat enyhült bennem, mostanra szinte el is tűnt a helynek köszönhetően, bár abban biztos voltam, hogy soha sem fogom teljesen túltenni magam a történeteken.
A sír megásásához egy nagy és öreg tölgy alatti területet szemeltem ki. Ásót még útközben szereztem az erdő szélétől nem messze fekvő kis falucskában, így nem volt probléma a föld feltúrásával. Megtehettem volna, hogy a zombiimnak adom ki parancsban, hogy ássanak, de úgy éreztem, hogy az a legkevesebb, amit megtehetek, hogy saját kezűleg ásom meg a sírt. A ruhám ujját feltűrtem, és belekezdtem, hogy a felső réteget áttörjem.
A föld a tetején kemény volt, de lejjebb haladva egyre nedvesebb és könnyebben átvágható lett. Jó fél órán át kapirgáltam, mivel végre kezdett úgy kinézni a dolog, ahogyan annak kellett. Közben Froozer csak némán ült mellettem, és nézte, ahogyan dolgozom. Én sem szóltam semmit, csak ástam. Aztán hirtelen felfigyeltem valamire, jobban mondva valakire. Egy kéttagú társaság közeledett felénk.
- Froozer! Menj és bújj el! – utasítottam a társamat, hiszen, ha támadás ér engem, akkor hatásosabb lesz, ha segédem lesből támad majd.
Partnerem így is tett, én pedig a közeledőket figyeltem. Nem rejtőzködtek, és látszólag nem volt nekik sietős sem. Ahogy közelebb értek, ki tudtam venni, hogy egyikük nem más, mint Tarava, méghozzá ingben és mellényben, a kezében pedig valamiféle kristály volt, ami az embert leginkább virágra emlékeztette.
- Mit akarhat itt? – gondoltam, és bevártam őket.
Amíg várakoztam, meg tudtam figyelni az ismerős arc melletti új jövevényt is. Az arcán eléggé otromba sebek éktelenkedtek, amiket vagy harcban kaphatott, vagy valami szörnyű baleset eredményei. Ő sem üres kézzel jött, nála egy fonott tárgy volt, amely növényekből készült, és jobbára koszorúra emlékeztetett, bár jóval kisebb volt az átlagos daraboknál.
Közben a bagoly, Kuudo is megérkezett, csőrében egy tollal, és egy közeli fára szállt le. A kétszemélyes csapat pedig ugyan az alá a fa alá sétált, és ott megálltak. Én egy darabig néztem őket, kissé gyanakodva, de mivel nem tettek semmi gyanúsat, és nem is szóltak egy árva mukkot sem, így végül én törtem meg a csendet.
- Előjöhetsz Froozer. - mondtam higgadtan, mire a bokrok közül elő is merészkedett a pajtim. - Minek köszönhetem a látogatást? – fordultam immáron Taravához.
- Tisztelettétel. – válaszolta. - Az előző alkalommal is megbíztál bennem, holott semmi okod nem volt rá, és nem is először így viszonozom a bizalmadat. – fejtettek ki egy kicsit jobban. - Ez itt Shasu. – mutatta be a mellette álló sebhelyes fickót. - Kuudot pedig már ismered. De nem szeretném feltartani, bármilyen ceremóniát követsz is. Ha szeretnél egyedül maradni, akkor pedig egyedül hagyunk. – mondta.
A ceremónia viccesen hatott, hiszen jóformán semmilyen ceremóniát nem követtem. Még sosem temettem embert, de még csak látni sem láttam. Az pedig, hogy bármilyen előírás alapján cselekednék, szintén komikus, hiszen mondhatni nem hiszem semmiben. Egyik egyháznak sem vagyok a tagja, és semmi sem köt magához.
- Tegyetek, ahogy gondoljátok, nekem mindegy. – feleltem végül, és visszamásztam a gödörbe, ami már majdnem kész volt, hogy befejezzem.
Nem mozdultak, csak álltak és néztek. Én pedig az ásóval ismét munkához láttam, majd amikor elkészültem, kimásztam a lyukból. Ekkor jött el a mágia ideje, és visszaidéztem Ann testét a Rise of Dead-del, de nem vontam az uralmam alá. Egyenesen a neki készített fekhelybe érkezett a halott. Egy ideig némán és mozdulatlanul álltam. Csak néztem az arcát, amely már fehér volt, mint a márvány, és sima, akár a víztükör.
- Isten veled! – gondoltam szomorúan, és lassan elkezdtem betemetni a nyughelyet.
Amint megfogtam az ásó nyelét, és az első kupac földet vissza akartam rakni oda, ahonnan kivettem, a díszes kompánia egyesével odajött, és a kezükben tartott tárgyakat a sírba helyezték. Nem volt idegzetem a gondolkodáshoz, csak szórtam a földet, amíg el nem fogyott mind, és egy kis domb nem maradt a kiásott gödör helyén. Ekkor a feji részhez léptem, és egy csontdárdát idéztem meg, melyet a földbe szúrtam. Hogy ellenállóbb legyen, egy vékony fémbevonatot is készítettem rá. Majd, miután ezzel megvoltam, a Bone Prison-t vetettem be, de félúton abbahagytam a csontok készítését. Mindössze egy mondhatni kerítést húztam a sírhely köré, amely nem volt magasabb fél méternél, de mégis jól kijelölte a helyet, ahol a lány nyugodott.
Még néhány percig csöndesen álldogáltam, majd mindenféle jelzés nélkül elindultam abba az irányba, ahol az a ház volt, ahonnan annak idején kiszabadítottam Ann-t.
- Rohandar. Beszélnünk kell. – állított meg Tarava.
- Hallgatlak. – álltam meg, de nem fordultam vissza, hanem maradtam neki háttal.
- Azt hiszem, hogy jobb időben nem is beszélhetnénk, és már akkor is szövetségesei vagyunk egymásnak, ha nem is akarjuk. – magyarázta.
- Csak hogy tudd, a legutóbb nem voltam önmagam. Bár alapvetően nincs bajom veled, sőt... mégse hidd, hogy ha bármi történne, nem állnék ki ellened újra. A céhtársaimmal is végeznék, ha az utamba állnának. Csak gondoltam, jobb, ha ezt tudod. – vágtam vissza neki keményen.
- Már megint milyen mogorva vagy. – motyogta közben korholóan Froozer, mire kissé dühös lettem.
- Melyik szövetség szólt arról a történelmünkben, hogy a felek egymás keblére borultak? Nem, szerintem te is tudod, nem arról beszélek, hogy mostantól úgy bízhatunk egymásban, mint testvérek, de te akárhányszor találkozunk, folyamatosan, akarva-akaratlanul mented meg vagy építed tovább az én utamat, míg én folyamatosan mentem meg az életedet. – próbálta alátámasztani az elméletét. - Az, hogy most itt vagyok, inkább azt jelenti, szerintem mindennek vége. Szerintem már azokban a napokban járunk ahol nem az én luxusom meghagyni az életedet, és te nem csupán egy csak vagy előttem. Egyenrangúak vagyunk, akik ismerik egymást, jobban, mint anya a gyermekét. Küzdöttünk egymással, és láttuk egymást akkor is, amikor senki, többször is. – monologizált tovább.
- Szent ég, vajon mit akarhat ez tőlem? – gondolkodtam, és bár kissé nehezemre esett beismerni, de valóban volt némi igazságalapja a dolognak. - Hm, mire akarsz kilyukadni? - fordultam meg, hogy szembe kerüljek vele.
- Arra, hogy szükségem van a segítségedre, és ezt szeretném viszonozni is, olyan információkkal és szövetséggel, amelyek minden bizonnyal kincset érnek majd a jövőben. – tett ajánlatot.
Ahogyan azt terveztem, szövetségeseket és követőket kellett magam köré gyűjtenem, méghozzá minél erősebbeket. És bárhogy is néztem a dolgot, Tarava eléggé erős volt, így hát nem lehetett rossz választás, annyi bizonyos.
- Megfontolandó ajánlat. - mondtam halkan. - De gyertek, ezt inkább beszéljük meg máshol, mindjárt sötét lesz. Tudok egy házat nem messze innen, ott meghúzhatjuk magunkat éjszakára. – javasoltam. - Bár... nincs a legjobb állapotban, de jobb, mint a szabad ég alatt. - tettem hozzá.
A ház, ahová visszahúzódtunk, még most is kicsit romos volt. A lyuk, melyet a tetőbe vájtam, még most is ott éktelenkedett, és a kitört ablakok sem lettek kicserélve, szóval kicsit huzatos volt az épület. Odabenn is kissé rendetlenség volt, a bútorok is fel voltak borogatva, és még vérnyomok is voltak itt-ott. Úgy tűnt, hogy csak a holttesteket távolították el a helyszínről, de semmi más változás nem történt azóta, hogy legutoljára ott jártam.
- A segítségedet kérem. Elmondom miben, és ha nem látod akadályát, előbb tálalom is, amit adhatok cserébe. – kezdett bele odabenn a mondókába a fickó.
- Nos, amennyiben nekem nem származik belőle hátrányom, benne vagyok. Halljuk hát, hogy milyen üzletet ajánlasz! – néztem elébe kíváncsian a fejleményeknek.
- Tudni szeretnék mindent a Grimoire Heartról, és ha tetszik amit megtudok, a segítségedet kérném, hogy bekerüljek. – kezdte el.
- Nocsak, milyen érdekes. – gondoltam.
- Kell egy hely, aminek a támogatását élvezem, amikor szembeszállok a célommal. Különböző módokon már megtámogattam magamat, de szövetségesem nincs. Azaz azt hiszem eddig nem volt. Most itt az ideje valahová beállnom, hogy a nagy céljaimig eljuthassak. És persze egy olyan hely, ahol már van egy biztos szövetséges, akit ismerek, és akiről tudom, hogy képes a hátam mögött állni, nos akkor azt választom.
- Egek, ezt a tömjénezést meg nyalizást… Mint ha valami limonádé komédiát hallgatnék a színházban. – gondoltam, mivel a sok-sok jelző, amelyben itt-ott magamra ismertem már-már túlment az ésszerűség határain. - Nos, a bejutás nem az én tisztem, viszont annyit megígérhetek, hogy elviszlek téged a léghajónkra. Viszont ha a mester nem fogad be, nem tudom garantálni, hogy élve megúszod. Bár… ilyen nem sűrűn szokott előfordulni, pláne a te szinteden levő mágusokkal. – válaszoltam meg neki kerek perec.
- Nos, akkor itt az én kártyám: A Blackened Tears. – jelentette be.
Én csak pislogtam, és értetlenül álltam a dolog előtt, nem tudtam hová tenni.
- Be akarok jutni a céhbe. A célom az egyik mágusuk. Az egyik vezetőjüknek mágikus szemei vannak, amiről az járja, hogy minden egyes létező mágiát lemásolt már. – folytatta.
- Na, így már mindjárt érthetőbb a dolog. – konstatáltam.
- Meg akarom szerezni. – mondta ki végül az eléggé magától értetődő célját.
- Te aztán nem aprózod el a dolgot. - mosolyodtam el. - Viszont ez engem miért is érint? – tettem fel a kérdésem, ami már a céhnév óta foglalkoztatott.
- Szükségem lesz egy háttércéhre, hogy biztosan beolvadjak a Blackened Tearsbe, és hogy az igazat megmondjam, nem bízom benne, hogy amit keresek, végül megtalálom majd azokban a szemekben, így szükségem lehet arra a céhre, amiben esélyem van a mágia eredetéig jutni. – nyomta meg nagyon drámaian a „mágia eredetéig” szavakat. - Mert ugye ez a Grimoire Heart célja, amit nem sokan, vagyis aligha tudnak rajtuk kívül mások. – tette hozzá.
Bár kissé meglepett, hogy tisztában van a terveinkkel, jobban mondva Hades terveivel, nem nagyon érdekelt az ügy. Addig, amíg én magam jól jövök ki belőle, nem számít a többi.
- Valóban. Nem véletlenül keressük, jobban mondva keresik Zerefet. De ha ennyire jól informált vagy, akkor nekem miért is kell még mesélnem neked? Plusz, még mindig nem látom, hogy nekem ez miért lesz jó. – próbáltam a témát a rám eső részre terelni.
- Először is: annak a mágusnak két szeme van. Ha pedig megtanultam, ami nekem kell, már ha egyáltalán benne van, nekem többé nem kell majd. Nem mondom, hogy nem tartanám meg, de feláldozható, főleg ha nem érek közelebb vele a célomhoz.
Meg kellett hagyni, nem volt rossz ajánlat, hogy egy kis mesélésért, meg némi protekcióért cserébe ilyen hatalmas fegyvert adna a kezembe, bár aggasztott is kicsit a tény.
- Ha az a szem valóban ekkora erőt hordoz, nem biztos, hogy jó lenne, ha megszerezné. Ki tudja, hogy mit akar megtudni belőle. – morfondíroztam. – Viszont jó üzletnek hangzik, legfeljebb még ezelőtt elveszem tőle, hogy magától lepasszolná nekem. – határoztam el magam.
- A második indok talán nem ilyen fajsúlyú, de nem is ígéret, hanem tény. – mesélt tovább.
- Mégpedig? – lettem egyre kíváncsibb.
- Van egy beépített emberem a Mágikus Tanács legelérhetetlenebb szekciójában. Shasu, itt, a hírszerző egység tagja. – jelentette be nekem.
- Nocsak. - méregettem. - Azt hiszem, hogy a lehető legjobb dolgokat ajánlottad fel nekem. - mosolyodtam el kissé gonoszul. - Talán a fejembe látsz? - nevettem el magam. - Erő kell, hogy eltapossak néhány személyt, és befolyás, hogy utána elsimítsák az ügyemet, én pedig nyugton élhessek tovább. Te pedig tálcán kínálod mindkettőt. – tálaltam ki én is egy pár dolgot magamról, ami teljesen igaz volt.
Tisztában voltam vele, hogy ha egy olyan ellenséggel találja szembe magát az ember, mint amilyenekkel én, akkor bizony nem számíthat könnyű csatára, ami pedig azt is maga után vonzza, hogy nem lehet szépen csendben elintézni, anélkül, hogy a Tanács elé ne kerülne. Ha pedig ilyen horderejű dolgokat tálalnak a Tanácsnak, akkor könnyen lehet, hogy még a legyőzött ellenfeleknél is komolyabb fenyegetéssel kell majd szembenéznem. A gondolataim miatt egy kis szünetet tartottam, majd folytattam:
- Rendben van, elfogadom az üzletet. Halljam hát, mit szeretnél, hogy meséljek? – érdeklődtem.
Kissé furcsálltam magam. Most temettem el azt a lányt, akit szerettem, s akitől az első csókot kaptam, ráadásul még csak nem is olyan régen halt meg, én meg máris hidegvérűen gondolkozom a saját terveim megvalósításán, ahelyett, hogy gyászolnék. Vagy legalábbis legbelül ezt éreztem. Viszont nem akartam gyászolni sem. Az a gyengék kiváltsága, és én nem akartam oda tartozni. Át akartam jutni a túloldalra, tovább tenni magamat mindenen. De mégis… az önvád folytonosan ott volt bennem: Miért vagy ennyire közönyös?
- Nos, ha elfogadod, akkor mindent.
- Elfogadom. - válaszoltam ismét elégedetten, nyomatékosítva előző szavamat.
- Kivételek és titkok nélkül. Úgy akarok közel, majd bekerülni, hogy ne vesztegessem az időmet. Ha Hadessel akarok elsőnek beszélni, akkor ismerni akarom őt mielőtt látnám. A léghajót is ismerni akarom, és a fontosabb, erősebb tagokat. A feladatok jellegét általában, és hogy mennyire vannak beavatva az emberek, hogy mit tudtok arról, hogyan áll a kutatás... Mindent. – ismertette a kérését újra.
Így hát belekezdtem a mesélésbe, és minden egyes apró részletet kitálaltam. Nem volt nehéz dolog a céhről beszélni, hiszen nem kötődtem hozzájuk. Csakis arra kellet, hogy a munkákat könnyebben fölvegyem, meg persze azért, hogy legyen egy hely, ahol megpihenhetek. A mester és az egész Grimmoire Heart céljai engem mind-mind hidegen hagytak. Eddig csak azért éltem, hogy öljek: Ölök, tehát vagyok. Aztán jött Ann, és megváltoztatta az életem értelmét, és most, megint miatta ismét fordulatot vett a felfogásom. Immáron a bosszú és a hatalom vált a legfőbb célommá. Akinek hatalma van, az tud bosszút állni, legalábbis én így tartottam. De persze ez nem volt a teljes igazság. Nem csak azért akartam erőt, hogy legyőzhessem a gyilkosokat. Volt még egy ok is, amit még magamnak is időbe telt bevallanom. Ez pedig nem volt más, mint a félelem. Igen, a félelem. Féltem ettől, hogy ez a tragédia az életemben valamilyen formában megismétlődhet. Bár Froozer-en kívül nem volt olyan lény a földön, aki fontos volt nekem, akár egy kicsit is… na jó, talán a volt tanítómesterem is számított valamennyit, de akkor is. A lényeg, hogy nem akartam soha többé tehetetlenül nézni, hogy valami olyasmit tapossanak a porba, ami nekem számít, akár egy hangyányit is. Nem, nem és nem! Soha többé!
Közben Kuudo és Froozer is nyugtalankodni kezdtek, és társam oda is jött hozzám:
- Valami nem stimmel a környéken. Van itt még valami rajtunk kívül! – suttogta nem túl feltűnően.
Tarava csak legyintett, mikor a bagoly is mondott neki valamit, valószínűleg hasonlót, mint nekem az imént a farkas, majd az állat ki is repült az ablakon, mint ha mi sem történt volna.
Kisvártatva a madárka visszaröppent, és jelentett gazdájának, amit én is hallhattam, mely szerint egy teljesen feketébe burkolt maszkos mágus és egy furcsa szagú társa rejtőznek odakinn, egy fán, tőlünk délre a bejárati ajtó irányába.

Spoiler:

Élet a halál után

III. fejezet: Lorelei felfedezése

- Mindjárt intézkedem. - mondtam, miután megtudtam a pozícióját, majd az ablakon kipillantottam.
A hold, bár csak halványan pislogott, de mégis adott egy kevés kis fényt az éjszakában, ahol pedig fény van, ott mindig lesz árnyák is, hiszen e kettő elválaszthatatlan egymástól. A megadott irányban tehát kerestem egy megfelelő árnyékot, és a Shadowstep már intézte is a többit. Amint megérkeztem a célállomásomhoz, jobban mondva a célárnyékhoz, körbepillantottam, és megláttam azt, akit valószínűleg kerestünk. Nem hagytam neki időt arra, hogy észrevegyen, tovább ugrottam az ő árnyékára, és hátulról egyetlen csapással leterítettem, melyet a tarkójára mértem.
Ájultan esett volna le a fáról, ahol volt, hacsak nem kapom el az egyik hullám segítségével. A másik taggal pedig, aki vele volt, nem kellett foglalkoznom, illetve nem tudtam foglalkozni, ugyanis szőrén szálán eltűnt.
- Még ilyet! – csodálkoztam, de aztán gyorsan rájöttem a dolgok nyitjára.
A behatoló övén megvillant valami, és közelebbről megvizsgálva nem volt nehéz eldönteni az eredetét: egy kulcscsomó fityegett ott. Még tüzetesebben megvizsgálva pedig arra is rájöttem, hogy nem közönséges kulcsok, hanem kapukulcsok, én pedig egy csillagmágus fogtam. Levettem az övéről a csomót, nehogy netán még galibát próbáljon okozni a későbbiekben.
Lemásztam hát a fáról, és amint lehozta nekem a zombim a „rakományt”, és is tüntettem, és saját kezűleg vittem be a jómadarat a házikóba.
- Őt találtam odakinn. Aki vele volt, abban a pillanatban eltűnt, amikor kiütöttem a kölyköt. Bár nem vagyok jártas ezen a téren, de meg merem kockáztatni, hogy egy csillagszellem volt. – jelentettem be fennhangon a bentieknek. - Ezt bizonyítaná az is, hogy kulcsok voltak nála. - dobtam oda Taravának az idő közben magamhoz vett csecsebecsét. - Megkötözné valaki? Nálam sajna nincsen kötél. - folytattam, mikor a padló közepére vontam a testet.
Tarava a kötél helyett egyetlen érintéssel „bebugyolálta szerencsétlent egy vastag kristálytakaróba, a nyakától kezdve egészen a bokájáig.
- Ez jobb, mint a kötél.
- Tökéletes mozdulatlanság, - tette hozzá Kuudo. - Semmi kézjel.
- Ha valóban csillagmágus, akkor tudtommal a kulcsok nélkül úgyis használhatatlan, de ettől függetlenül igaz. - mondtam.
- Biztosan mondhatom, engem ide senki nem követett. - vetett egy jelentőségteljes pillantást felém. - Esetleg tudod, ki lehet? – érdeklődött.
- Hmm, mintha ismerős lenne, de fogalmam sincs, hogy honnan. - gondolkodtam el egy ideig. - A legjobb az lesz, ha megvárjuk, hogy felébred és dalol nekünk. - javasoltam végül, mivel a morfondírozásom eredménytelennek bizonyult.
Rövid időn belül magához is tért a fogoly, Tarava pedig, mint ahogyan egy megijedt kisgyerek tesz, ha kóbor kutyával találkozik, hátrább lépett, újdonsült ismerősöm pedig, Shashu, akár csak a védelmező szülő elé toppant.
- Na mi az, csak nem berezeltél tőle? - néztem rád viccelődve. - Egyetlen ütéssel elkaptam a tagot, nem kell tőle félni. - mondogattam. - Viszont kicsit kicsomagolhatnád, egyáltalán tud így beszélni? - méregettem a burkot, mivel nekem igen csak vastagnak és keménynek tűnt, jóformán abban sem voltam biztos, hogy levegőt kap benne.
- Csupán védem az inkognitómat. – súgta válaszként a nyuszi.
- Akár így, akár úgy, akkor is úgy néz ki, mint egy gyáva nyuszi. – vidultam továbbra is magamban, de nem szóltam többet e felől, már ami a szekálás részt illeti. - Ohh! - emeltem fel a fejem. - Na ez egy olyan dolog, ami engem hidegen hagy. - mosolyodtam el még jobban, majd leguggoltam a fickóhoz. - Üdv öcsi! - köszöntöttem. - Most hogy így szépen ki lettél terítve, beszélnél nekünk arról, hogy mégis mit keresel itt? - néztem rá sötéten.
- Rohandar Blacksteel. – mért végig a tag, és mondhatni még bólintott is hozzá.
- Hoppácska kapácska! Ismeri a nevem? Ennyire híres lennék? – tanakodtam, de láttam, hogy folytatja is a mondandóját:
- Hades küldött. – mondta. - Tudni akarja, hogy mi történt Victor Nearwood-dal, és teljes jelentést vár, gondolom legalábbis.
- Ajaj, ez rosszul hangzik. Nem szeretem azt a vénséget… Bár nemek is beszédem van vele szóval mindegy. – gondoltam.
Az agytekervényeim forogtak, és próbáltak kisilabizálni, hogy ki is az a Victor Nearwood, míg vére rájöttem, hogy Ann apjáról van szó. Most gondoltam csak bele, hogy ennyi idő keresztül, bár sokszor találkoztam és beszéltem vele, mégsem szólítottam egyszer sem a nevén… Különös.
- Semmit nem kötöttek az orromra, így csak ennyit mondhatok... – zárta le részéről a mondanivalóját.
- Szóval a Grimmoire Heart embere vagy? – kérdeztem vissza.
- Nem. A Pink Pratchetté. – válaszolta vissza nem spórolva a cinizmussal.
- Ha-ha-ha. - mondtam monoton fapofával, jelezve, hogy nem tartottam olyan viccesnek, mint amilyennek szánta. - Ha Hades küldött, akkor miért nem jöttél egyenesen értem? Minek kellett bujkálnod? Tudhatnád, hogy nem vagyok olyan gyenge, hogy ne vegyelek észre! – faggattam tovább.
- Nem nagyon volt időm. Épp csak a közelbe értem, amikor elkaptál. Ha kérdezel elhiheted szívesen jövök magamtól is... – magyarázkodott.
- Egye fene, Kristály, szedd ki kérlek ebből a valamiből. - hívtam kódnéven Taravát, ha már egyszer ennyire féltette azt a drágalátos inkognitóját. - Te meg, - fordultam a fogolyhoz. - amint kienged, megmutatod a céhpecsétedet, különben nem leszünk jóban! – fenyegettem meg a tekintetemmel.
- Egy kést! – fordult oda a fickó Shashuhoz, aki igencsak vonakodott eleget tenni a kérésnek.
A sebhelyes végül csak engedett, és elővette kését, de nem adta a jelenleg még mindig fogoly státuszban lévő csillagmágus kezébe, azonban neki ennyi is elég volt: Felvágta a segítségével a ruháját, és a szakadás helyén kivillant a Grimmoire Heart pecsétje. A jel azonban hamarosan el is tűnt, mivel a ruha, mint egy élőlény, gyorsan nőni kezdett, azaz összeforrni, és eltűnt róla a lyuk.
- Celesztiális öltözék. – jegyezte meg Tarava, és kilépett Shasu mögül. - Rhandar, nem is mondtad, hogy egy ilyen szellemek által nagy becsben tartott újoncunk is van. - nézett rám jelentőségteljesen, és egy aprót bólint. - Van már mentorod, fiú? – nyergelt át a céhtársamra.
- Bocsi, de az újoncokkal nem nagyon cimborálok, mivel nem sok időt töltök mostanság a céhben, ahogyan azt te is tudod. – feleltem neki szinte csak reflexből, hiszen inkább költői kérdésnek szánhatta, mint sem hogy komolyan érdekelje.
- Ennyire kelendő lenne egy szellemmágus? – kérdezett rá a srác, miközben rám nézett.
- Ne aggódj, a kulcsaid nálam vannak. - lobogtatom meg őket. - Szóval úgyse mennél semmire. – vágtam vissza neki.
- Te vagy a főnök, én elvégeztem, amiért jöttem, de gondolom, ha úgy érzitek, akkor még ti is megbíztok ezzel-azzal. – emelte fel a kezeit a levegőbe.
- Inkább menj vissza a mesterhez, és mondd meg neki, hogy én is megyek hamarosan, és viszek neki egy érdekes vendéget is. - fogalmaztam sejtelmesen. - Vagy még nem szeretnél vele találkozni? - fordultam Taravához.
- Nem, sajnos még mindig nem tudok eljutni a hajóra, azonban egy kis segítségre szükségem lenne. – felelte. - Mit gondolsz? A mester megsértődne, ha az ifjú mentorálását átvenném egy időre? Az a helyzet, hogy kiválóan illik a feladatra...
- Passzolom. Hadest, ahogy már mondtam, elég nehéz kiismerni. Bár... nem hiszem, hogy egy ilyen szintű mágus hiányát megérezné, már bocs. - mondtam a fiúnak.
- Nekem viszont nagy szükségem lenne rá pont ezek után. A szellemeket nem lehet lemásolni. - mondta Tarava jelentőségteljesen, majd a csillagmágusra nézett.
- Remek. - nevettem el magam. - Szóval vele szeretnél szembeszállni vele? - mondtam kissé zavarosan, mivel nem akartam, hogy az új jövevény olyan infót kapjon, amit nem kéne. - Szerintem nyugodtan vidd. - vontam meg végül a vállam.
- És az én szavam az egészről? - kérdezett közbe az újonc.
- Ő kérdezett, én válaszoltam. - feleltem egyszerűen. - Csináljatok, amit szeretnétek, én nem szólok bele. - mondtam folytatva, és jelzésük kijjebb is húzódtam a figyelemből, és a sarokban lévő Froozerhez mentem.
- Készen érzed magad egy hosszú feladatra, fiú? – faggatózott a kristálymágus.
- Mi van benne nekem?
Tarava erre csak felnevetett.
- Helyes gondolkodás. Ha velem tartasz kegyetlenül meg foglak gyötörni, amíg elég erős nem leszel, hogy önmagad is szembeszállhass egy egész céhvel. – felelte.
- Már bocsi, de ez még neked... nekünk is sok lenne, hogy akarod őt ilyen szintre hozni? - szóltam közbe kétkedve, hiszen egy Titan Nose kvalitású céh ellen legalább egy másik céhnyi mágus kellett volna, már ami az én olvasatomban a „szembeszállhass egy egész céhvel” értelmet takart.
- Szövetségeseket tud magához hívni, ami tökéletes képesség ha egyedül harcol, és ne feledd, egy céh általában nem a mi szintünket ütő mágusoké. Az igazi probléma a mágikus egyesülések legtöbbjével, hogy túl sokan vannak, és egy célért cselekszenek. – magyarázta, de ezúttal megint kezdtem úgy érezni, hogy annak, amit mond, se füle, se farka.
- Oké, már megint kezdem elveszteni a fonalat... – jeleztem.
- Még mindig jól teszed a hülyét, de ez már nem is lényeges.
Bár örültem, hogy azt gondolja, hogy csak teszem a hülyét, de ettől függetlenül még mindig nem értettem, hogy mit is akart kihozni a történetből.
Tarava elindult kifelé, majd még egyszer a társai mellől visszanézett ránk. Mellette Shasu már éppen húzta felfelé a csuklyáját és maszkját, Kuudo pedig a vállára telepedett.
- Rohandar, leköteleznél, ha továbbítanád Hades mesternek a terveimet. Túl sok teendőm van ahhoz, hogy átutazgassak Fiorén csupán egy találkozásért, és lehet, hogy az érkezésem szükség is lesz egyben. – intézte szavait hozzám, majd a birtokló mágushoz fordult. - Mi a neved? – tudakolta.
- Lance Throum. – felelte a fiú.
- Akkor mozdítsd meg a segged, Lance! – szólt rá erélyesen Kristály.
- Még mielőtt elmész! - vágtam közbe. - Az, hogy ismertessem vele a terved... az úgy érted, hogy mindent… – kérdeztem.
Mondtam én volna tovább is, de a „mindent”-nél máris közbevágott:
- Amit magadnak akarsz megtartani azt tartsd meg magadnak, a többi az a mesterre is tartozik...
- Vettem. - mosolyodtam el megint, de látszik rajtam, hogy szinte zavar, hogy ennyit vidámkodom.
Majd ezt követően mindannyian eltűntek az éjszakába, és ketten maradtunk Froozerrel.
- Na, mit szólsz ehhez pajti? – kérdeztem a farkast.
- Érdekes egy műsor volt, azt egyszer meg kell hagyni. – válaszolta.
- Na, de inkább aludjunk egy keveset, holnap pedig induljunk vissza a céhbe. – javasoltam.
- Rendben. – bólintott rá.
Egy kisebb kanapéféleség volt az egyetlen fekvőhely a házban, de az erdő talajához képest még ez is csábító volt. Hamar elnyomott mindkettőnket az álom, viszont már korán reggel útra is keltünk, hogy minél előbb eljuthassunk a léghajóra. Kissé nyomasztott, hogy Hades tud a gyilkosságról, más felől azonban kecsegtető is volt, hiszen ez egyben azt is sugallta, hogy talán tud valami olyat, amit én nem. Ha pedig így volt, akkor jó eséllyel tudott nekem legalább valami kezdőinfóval szolgálni.
Több napot vett igénybe az utazásom, mivel az akkori pozíciója a céh léghajójának eléggé messze volt a tartózkodási helyemtől, így sokat kellett gyalogolnom, valamint vonatoztam is bizonyos távokon, viszont nem vittem túlzásba a járműhasználatot. Ennek egyik oka az volt, hogy nem szerettem se a tömeget, ami a mozdonyokon lenni szokott, sem pedig a sok figyelő szempárt. Jobb volt az erdőben és a hegyek közt haladni, ahol az ember maga lehetett csak. Másfelől pedig a legutóbbi felhajtás óta, ami a gyilkosság körül volt, nem tudhattam, hogy mennyien látták az arcomat, és hogy keresnek-e a Tanács emberei, így ebből a szempontból sem ártott az elővigyázatosság.
- A fene vinné el Taravát, ez az átkozott paranoiás hajlam biztos tőle ragadt most át rám. – bosszankodtam. – Még jó, hogy úgy néz ki, hogy egy darabig nem futok össze vele. – gondoltam.
Hiszen a történtek után, bár mondhatni szövetségesek lettünk, mégis, valahogy úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy megbíztam benne, de mégsem. Azt nem gondoltam volna róla, hogy csak úgy szó nélkül hátba támadna, azt viszont továbbra is el tudtam volna hinni róla, hogy gondol egyet, és közli velem, hogy mégsem akar velem társulni, és készüljek a harcra. De nem rágódtam sokat a történteken, hiszen ami volt, az elmúlt, sokkal inkább az előttem álló események miatt aggódtam, és azon, hogy vajon megtalálom-e azt, ami végre nyomra fog vezetni, és ha igen, akkor utána mit is tegyek.
A nehézségek ellenére elértem a lebegő erődöt, és első utam máris a mester színe elé vezetett.
- Csakhogy végre itt vagy! – fogadott.
Elmondtam neki a találkozásomat Lance-szel, valamint Tarava szándékainak egy részét is, kihagyva a szemet és azt, hogy én ezért mit is kapok majd cserébe. Ezen felül még beszámoltam neki arról is, hogy mit tudok a rendfőnök megöléséről, no meg arról is, hogy mi történt a kisvárosban köztem és Black Star között.
- … Ezért kérném mester, hogy engedjen meg nekem egy kis nyomozást az archívumban. – tértem rá a számomra legfontosabb részre a mondandóm végén.
- Rendben. Megkapod a hozzáférést. – válaszolta.
Elmondta még azt is, hogy a két gyilkos: Black Star és Jashin Flegor is egy és ugyanazon céh tagja. Jobban mondva nem is céh, és még a Grimmoire Heart se tud róluk túl sokat, mivel frissen alakultak, mindössze pár hónapja, de a rendelkezésre álló adatokat elmondta:
- Hét tagjuk van, legalábbis azt nézve, hogy ki az, aki számít is. A hét gróf, ahogy magukat nevezik. Közül van mind a két férfi, akiről beszámoltál. Ők vezetik a Lorelei rendet. – magyarázta.
- Lorelei rend? – kérdeztem vissza érdeklődve, mivel még sosem hallottam felőlük, holott tájékozottnak mertem volna magam mondani ilyen téren.
- Pontosan. Ők úgy tartják, hogy minden mágia forrása Lorelei, egy mágikus erőből megtestesült lény. Ami persze ostobaság, hiszen csakis Zeref a mágia gyökeréhez vezető út és senki más. – szögezte le.
- Értem. Köszönöm Hades mester! – távoztam, és máris az archívum felé vettem az irányt Froozerrel egyetemben, aki megvárt az ajtó előtt a beszélgetés ideje alatt, mondván, hogy a mestertől kirázza a hideg, ami meg kellett hagynom teljesen érthető álláspont.
- Na, sikerült megtudnod valamit? – érdeklődött.
- Nagyon is sokat. – feleltem vidáman, hogy végre valahára haladnak az ügyeim. – Egy kis kutatás kell még, és azt hiszem, hogy utána már csak arra kell koncentrálnom, hogy eléggé erős legyek ahhoz, hogy legyőzzem őket. – meséltem tovább a terveim.
- És, mégis mi után fogunk kutatni? – faggatózott tovább Froo.
- Válaszok után barátom, válaszok után. – feleltem sejtelmesen, mivel egészen pontosan még én sem tudtam, hogy mit is szeretnék tudni, de az volt a sejtésem, hogy ha megtudok valamit arról a bizonyos Lorelei nevezetű dologról, akkor sok minden értelmet fog nyerni, így hát azt tettem meg végül a fő célpontomnak.
- Ez nem volt valami kimerítő. – morgolódott a pajtim.
- Igaz. Kaptam egy tippet a mestertől, azon el tudunk indulni. – mondtam neki, majd egy kicsit részletesebben elmagyarázva elmondtam neki, hogy mit hallottam, és hogy ebből mit szeretném kihozni.
- Így már mindjárt világosabb! – elégedett meg.
Beszélgetés közben pedig oda is értünk az archívum ajtajához, ahol is egy őrrel futottunk össze:
- Megállni! Ide nem mehet be senki a mester engedélye nélkül! – förmedt ránk.
- Még szerencse, hogy nekem van olyan. – vágtam neki vissza, és belenyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a papirost, amit még az irodában adott a vénség mint egyfajta meghatalmazást, csakhogy nem találtam. – A fene vinné el, hová tettem? – kotorásztam tovább. – Csak egy pillanat, mindjárt meglesz. – mondtam az ajtónállónak.
- Persze, persze, én is ezt mondanám. Na kotródj innét! – lökött meg, mire én kénytelen voltam egy-két lépést hátrálni, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
- Froozer! – fordultam oda a farkashoz. – Te is láttad, amikor kifelé jövet betettem a kabátzsebembe a levelet, vagy mit nem?
- Én nem láttam nálad semmiféle papírt. – felelte.
- A francba, akkor biztos, hogy… hogy… hogy otthagytam a mesternél. – törtem le. – Ki fog nyírni, hogy már megint zargatom. – aggodalmaskodtam, de nem volt más választásom, mint hogy visszamenjek az irodához.
- Ha netán tényleg kinyírna, hová szeretnéd a sírhelyed? – kérdezte viccelődve a társam.
- Fogd be, ez egyáltalán nem volt vicces! – korholtam.
- De, szerintem nagyon is az volt. – vidult tovább rajtam.
- Nesze neked csapatszellem. – gondoltam mérgesen, majd bekopogtam az ajtón, majd benyitottam, viszont nem volt ott senki. – Am… elnézést! Van itt valaki? – szóltam be hangosan. – Ez furcsa. Nem szokták az ajtót nyitva hagyni, ha üres a szoba. – gondoltam, de nem akadtam fenn rajta sokáig, inkább felkaptam az asztal szélén fekvő levelet, amire szükségem volt, és máris felhúztam a nyúlcipőt, jobban mondva csak húztam volna, de amint kiléptem volna az ajtón, Hades jött velem szembe.
- Hát te mit csináltál itt? – nézett rám szúrósan.
- Én csak… itt felejtettem ezt a meghatalmazást. – mondtam ki lassan, mivel olyan képet vágott a mester, mint aki éppen arra készül, hogy elevenen megnyúz, vagy valami hasonló. – Már éppen indultam is volna.
- Á, vagy úgy! – emelte meg a fejét. – Akkor menj csak. – engedett végül utamra néhány másodperc múlva.
- Ha ő hívat magához, és akar valamit, akkor egészen jófej tud lenni, de azon kívül félelmetes egy fazon. – borsóztam még a folyosón is.
Az őr a könyvtár előtt immáron beengedett, én pedig szabadon kutatgathattam. Az órák teltek, meg a napok is, sőt, még a hetek is. Reggel kelés, aztán valami kis reggeli, aztán máris mentünk Froozerrel a könyveket bújni. Mindaddig, míg végre nem találtam egy olyan feljegyzést, ami végre áttörést hozott.
- Hé haver, ezt nézd meg! – szóltam az ordasnak.
- Mi az? – jött oda hozzám, magára hagyva a saját könyvkupacát.
Megmutattam neki a fellelt oldalt, melyen a következő sorok ragadták meg a figyelmemet:

„x666 Feltűnt egy férfi, ki magát Lorelei utódjának és örökösének mondta. Ereje vetekedett a Szent Mágusokéval, és a Mágus Tanács bármely tagjáéval. A férfit bebörtönözték egy speciális dimenzióba, melyet több tucat magasan képzett mágus hozott létre, s amelyből lehetetlen megszökni…

x686 Ismét feltűnt Lorelei ereje. Fiore déli területein óriási pusztítást vitt végbe egy nő, akit több mágikus céh összefogásával végül sikeresen legyőztek. Az áldozatok száma mind mágiahasználó, mind pedig arra képtelen emberek körében azonban igen magas volt…

x710 A Grammer Kristal máguscéh megkísérelte ismételten emberbe zárni Lorelei erejét. A kísérletet még sikerült időben meghiúsítani a Tanácsnak, ezáltal megmentve az országot egy újabb csapástól.”

- Ezek szerint már régóta kutatják ezt a lényt. – mormogta Froozer.
- Igen, és van még más is. – mondtam, és elővettem egy másik könyvet, amit szintén áttanulmányoztam már. – Ez itt – mutattam egy ábrára benne. – egy olyan varázsképlet, amelyet olyan mágiához használnak, amit a démonmágusokon is alkalmazni szoktak, hogy beléjük zárják a démont. – mondtam. – Azonban ez itt nem hagy nyugodni. – böktem az egyik írásra.
- Valóban. Az van odaírva, hogy Lorelei. – bólogatott.
- Igen, pontosan ez a problémám. És látod a leírást? - faggattam tovább, hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem csak az én szemem káprázik, vagy lát rosszul, hanem valóban az van a papiroson, aminek én gondolom.
- Hol? – kérdezett vissza.
- Itt ni! Eszerint az eljárás három évig tart. És látod a lépéseket? – kérdeztem tovább.
- Ez nem lehet! – hűlt meg benne is a vér, akárcsak bennem, amikor először megláttam.
- De igen. Meghatározott emberáldozat szükséges a végrehajtáshoz, ráadásul még a sorrend és az időpontok is meg vannak kötve.
- Viszont ha ez tényleg így van, akkor ezek szerint…

To be continued…

- Úgy van. – hunytam le a szemem. – Nagy a valószínűsége, hogy Ann megölése, és az apja halála is ennek a tervnek a része. Ha pedig ezt vesszük alapul, akkor már a második évük elején járnak a tervükben. Nézd csak! – mutattam a szöveg egy pontjára, mellyel próbáltam alátámasztani a feltételezésem. – Eszerint kell egy rokoni kapcsolatban lévő férfi és egy nő, méghozzá egy-egy katedrálisban megölve őket. – mondtam ki hangosan is a gondolataimat, majd egy darabig magamba mélyedtem. – Froo, ideadnád a térképet? – szólaltam meg nagyjából fél perces csend után.
- Persze. – kotorta elő készségesen.
Elővettem egy ceruzás, és bejelöltem rajta azt a helyet, ahol a lányt megölték. Ezután a közelmúltról készült naplókat, feljegyzéseket kotortam össze, melyeket felleltem, és gyanús, esetlegesen idevágó eltűnt személyekről vagy halottakról kerestem írásokat bennük. Ehhez kétség kívül a Tanács könyvtára lett volna a legideálisabb, hiszen a céhem csak a fontosabb eseményeket és személyeket tartott nyilván, de úgy véltem, hogy nekem talán ez is elég lesz. És azt kellett tapasztalnom, hogy sajnos valóban elég volt. A már megkezdett térképen sorra jelöltem be az esetleges potenciált jelentő történéseket, és a nap végeztére már kezdett felrajzolódni az, amitől tartottam.
- Ezek szerint valóban van bennük rendszer. – mondtam a pajtimnak.
- Rájöttél valamire? – kérdezte, úgy tűnt, hogy ő nem érti.
- Nézd csak meg a pontokat, amiket felvettem! – mutogattam. – Ha összekötöm őket, már kiadják annak a pecsétmintának a felét, amely szükséges ahhoz, hogy ezt az izét megszerezzék. – világosítottam fel.
- Ugyan már, ne legyél ennyire paranoiás! Ma már túl sokat olvasgattál és keresgettél, jó formán nem is csináltál mást. Jobb lenne, ha inkább pihennél végre egyet. – noszogatott.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem. – mondtam tőlem talán kissé meglepően. – De nem aggódok feleslegesen és nem látok rémeket se, csakis a valóságot. – mondtam keményen.
- De még ha ez tényleg így is van, akkor mit számít ez? – tudakolta.
- Hogy mit számít? – gurultam be egy kicsit. – Hogy mit számít?! Azt, hogy Ann halott és csak azért, hogy egy mocskos kis féreg erősebbé válhasson! – kiáltottam indulatosan.
- És ezért én vagyok a felelős?! – csattant vissza keményen. – Szedd már össze magad! – tett helyre.
- Igazad van, sajnálom! – tértem vissza a normál hangerőre kisvártatva. – Viszont ha ilyen ütemben haladnak, akkor nekünk sincs vesztegetni való időnk! Edzenünk kell és csapatot toborozni, hogy szembe tudjunk szállni a végső csatában az ellenségeinkkel. – szónokoltam, mintha csak egy népet kéne meggyőznöm arról, hogy támogassák a háborús törekvéseimet.
- Mi ez a nagy pátosz? Milyen végső csata? – hökkent meg Froozer.
- Igaz is, én ezt még csak magamban gondoltam ki. – kaptam észbe.
A farkas csak bámult rám, nagy valószínűséggel azon gondolkozott, hogy csak részben, vagy teljesen elment-e az eszem.
- A feljegyzések szerint az erő megidézése előtti napon kell elvégezni az utolsó áldozatot, mégpedig szó szerint meg van adva, hogy hol.
- És hol? – kíváncsiskodott.
- Egyenesen a Mennyország tornyában… már ami megmaradt belőle azóta az incidens óta. – tűnődtem el egy cseppet, majd folytattam. – Szóval ott kell lecsapnunk!
- Én… nem vagyok ebben annyira biztos. – vitatkozott.
- És mégis miért nem?
- Gondolj csak bele, hogy milyen könnyedén elintézett téged. Még csak nem is jelentettél neki kihívást.
- Muszáj folyton felhánytorgatnod? – lettem ismét egyre idegesebb.
- Bocs, de akkor is így van. – jelentette ki.
- Tudom. – motyogtam halkan. – De akkor is meg kell próbálnunk! Én nem fogom hagyni, hogy az a két gyilkos csak úgy szabadon garázdálkodjon! – kiáltottam fel, mintha csak én lennék a megtestesült igazság.
- És mi van, ha mások ugyan ezt gondolják rólad? – faggatott tovább.
- Hmm, meglehet. – tértem vissza ismételten a halk, szinte alig hallható hangnemre.
Belegondoltam abba, amit mondott, és el kellett benne ismernem az igazságtartalmat. Én, aki annyi embert megöltem már, most egy gyilkosság után nyomozok, és próbálom elkapni a tettest. Így lesz a rablóból pandúr. Viszont már kezdett zavarni ez a gondolat. Az utóbbi néhány napban szinte csak ezek körül a problémák körül forgott minden. Sokáig tartott, mire egyáltalán magam rájöttem, hogy mi az az, amit valóban szeretnék, és milyen is az az út, melyen járni fogok. Hosszú volt, de végül eldöntöttem, és készen álltam már arra is, hogy ezt megossza a bundás barátommal is.
- Igen, ennek tényleg nagy a valószínűsége, hogy sokan meg akarnak ölni engem, és lehet, hogy egy nap valamelyiküknek sikerülni is fog. – kezdem bele normál hangerővel a válaszadásba. – Eddig én is csak egy gyilkos voltam, aki válogatás nélkül megölt mindenkit, de most már értem, hogy mi is az, ami igazán számít. Minden embernek van értéke, és én ezt sokáig nem tudtam. Csakhogy – szúrtam be egy kemény ellentétet. – ez nem azt jelenti, hogy nem fogok többé ölni, és azt sem, hogy feladnám magam a bűneimért! – kántáltam határozottan. – Csupán annyit jelent, hogy erősebbé kell válnom. A világot farkastörvények uralják. Az erős győzedelmeskedik, a gyenge pedig elbukik. Ha akad valaki, aki le tud győzni, ám legyen, én kész vagyok a halálra! De amíg meg nem halok, ha valaki az utamba áll, akkor azzal végzek, ha utasítanak rá, hogy pénzért öljek meg valakit, akkor azzal is végzek. Én így döntöttem. Viszont, ettől függetlenül, ha valaki a szövetségesem, vagy a barátom, amelyik kategóriába csak te tartozol, – pillantottam rá az állatra. – akkor őket gondolkodás nélkül kisegítem, ha szükséges. Ez az utam, amin járni fogok. – fejeztem be a kicsit talán túl hosszúra nyújtott monológomat.
- Hát… nem tudom, hogy erre mit mondjak. – fogadkozott Froo.
- Semmit. – feleltem hetykén. – Inkább menjünk és pihenjünk egy kicsit. Kezdem én is úgy érezni, hogy igazad van, és tényleg kezdek megbolondulni ebben a kutakodásban. – fogadtam el a véleményét.
Hosszú alvást iktattunk be, de felébredve csak még elszántabb lettem. Elszántabb és céltudatosabb. Tudtam, hogy mit akarok, és azt is sejtettem, hogy hogyan. Annyiban biztos lehettem, hogy a céh fontos lesz még a számomra, így nem tanácsos elhagynom, hisz az információk tárházát kínálja. Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy mikor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy elhagyjam a céhet, nos az joggal teszi, hiszen erről még nem beszéltem.
Ugyan a farkasnak sem említettem a beszélgetésünk során, de amikor azt mondtam, hogy nem egyedül akarok szembeszállni a prédáimmal, akkor nem csak rá gondoltam, mint szárnysegédre. Az utazásaim és munkáim során sok emberrel találkoztam már, és közülük többről úgy véltem, hogy még hasznosak lehetnek számomra a terv kivitelezésében. Azonban ez még egy későbbi történet volt. Ahhoz, hogy rávegyek valakit arra, hogy segítsen, tudtam, hogy kicsit azért több kell annál, hogy szépen nézek rá és pár kedves szóval megkérem, hogy segítsen. Különösen igaz volt ez arra a fajta emberre, mint amilyen én voltam. Ha csak nem állt szándékomban, avagy érdekemben, hogy valakinek segítsek, vagy valamit megtegyek másoknak, akkor bizony rám várhattak. Éppen ezért két dologra kellett koncentrálnom. Ahhoz, hogy valakit meg lehessen győzni valamiről, három dolog segíthet hozzá. Az egyik az észérvek, tehát addig verem laposra a fejét, míg bele nem megy. A másik az agresszív véleménycsere… ja nem, az ugyan az, mint az előbb. Szóval a második az, ami még beszélni is tud. Igen, a válasz helyes, a pénz! A harmadik hatásos módszert pedig talán úgy tudnám leírni, hogy egyenértékű csere. A lényege, hogy én felkínálok a személynek bizonyos segítséget, juttatást, ami megegyezik azzal a szolgáltatással, melyet én várok el az illetőtől.
Tehát fel kellett szerelkeznem mind az első, mind pedig a második pont értelmébe, ebből a kettőből pedig már majdnem egyenesen következett a harmadik, mindössze annyi kiegészítéssel, hogy némi kapcsolatépítés sem ártott volna még hozzá. A sorrend tehát adott volt, akár csak a feladatok, már csak a megvalósítás hibádzott.
- Szóval a legsürgetőbb problémánk az cimbi, hogy nem egészen két évünk van arra, hogy közel S osztályúvá nőjünk, és közben még támogatókat is szerezzünk magunknak. – vázoltam a tervet Froozernek is, miután felvilágosítottam a három lépcsős akciótervemről.
- Nem lesz könnyű annyi szent. – bólogatott. – De hogy akarod kezdeni? – kíváncsiskodott, immáron elfogadva a terveimet.
- Hát nem teljesen egyértelmű? – húztam fel a szemöldökömet. – Ahhoz, hogy megfelelően fel tudjunk készülni a harchoz, nincs is jobb tréning, mint maga a harc. Persze nem megfeledkezve az új mágiák megtanulásáról sem. – tettem hozzá sietve.
- Ez nekem kissé paradoxonnak tűnik. – ellenkezett velem már megint.
- Muszáj neked minden egyes gondolatommal kötekedned? – kérdeztem vissza.
- Ha egyszer mindegyikben van valami hiba? – mondta szinte maró gúnnyal.
- Na megállj te kis mocsok! – mosolyodtam el. – Veled fogom kezdeni az edzést! – kacsintottam rá.
- Velem? – lepődött meg.
- Veled bizony. Már indulhatunk is. Ha legyőzöl, akkor annyiszor és annyit kritizálhatsz, amennyit csak szeretnél, de ha nem, akkor mostantól tartsd meg magadnak a kis megjegyzéseidet! – jelentettem ki tekintélyesen.
Ez nem volt komoly sértődés a részemről, sem egyéb probléma. Tudtam jól, hogy sokszor vannak dolgok, amiket nem látok át tisztán, és erre ő volt a legjobb személy, aki rá tudott világítani. A kihívást viszont valóban komolyan gondoltam, és bár nem tartottam ellenfélnek a házi kedvencem, mégis kíváncsi voltam rá, hogy vajon mi fog kisülni ebből az akcióból.
- Legyen! De aztán nehogy megbánd és felmossam veled a padlót. – keménykedett.
Ahogyan megegyeztünk, el is hagytuk a termet, de némi diszkutálás után eldöntöttük közösen, hogy majd később ütközünk meg, előbb ránk fér egy kis pihenés. Szemmel láthatóan Froo is tisztában volt vele, hogy játékosságból és persze csak a felkészülés céljából akarok vele szembeszállni, és nincs szó semmi komoly ellentétről, vagy ilyesmiről.
A könyvtárban mindent visszatettünk a helyére a távozásunk előtt, mindössze az elsőnek felkutatott könyvet és a telefirkált térképet vittem magammal, gondolván, hogy arra nagy valószínűséggel még szükségem lehet.
Vagy egy fél napot sikerült szundítanom, mire kipihentem magam némileg. A csatlósom sem volt rest, ő is átaludta velem ezt az időtartamot. Én ébredtem elsőnek, de hamar felkeltettem az alvó oroszlánt, akarom mondani farkast, aki egy majdnem lábharapással díjazta a próbálkozásom.
- Megőrültél! – rivalltam rá. – Mi lett volna, ha tényleg megharapsz? – akadtam ki, mivel csak a reflexeimnek köszönhettem, hogy el tudtam rántani a lábamat.
- De nem tettem. – ejtett pofára egészen egyszerűen.
- Ezt még megjárod! – fenyegettem meg ismét, és bár most nem voltam kedélyes, mivel ez az incidens valóban felhúzott, mégsem gondoltam véresen komolyan ezúttal sem.
Elhagytuk hát a léghajót is, és egy alkalmasnak tűnő helyet kerestünk arra, hogy megmérkőzzünk egymással. Egy mindössze néhány fával büszkélkedő tisztásra esett a választás, ami nyújtott annyi fedezéket mindkettőnknek, amennyire szükségünk volt, de mégsem akadályozták meg a szabad mozgásunkat.
- Na jó, csak hogy egyenlők legyenek az esélyek, nem fogok nekromanta és szél mágiákat használni. – szögeztem le már az elején.
- Óh, de kegyes vagy. – gúnyolódott.
- Akkor kezdhetjük? – kérdeztem, mire a válasz egy villámlabda volt egyenesen a képembe.
Illetve csak a képembe szerette volna küldeni, de nem jött be neki, mivel a Shadowstep-pet felhasználva könnyedén kiugrottam az útjából, és egy körülbelül öt méterre levő lombos fa árnyékában érkeztem meg.
- Hé! Ez nem volt szép tőled! Tessék megvárni, hogy befejezzem a… - szakított félbe megint egy villámnyalábbal, mely elől újra tovább kellett állnom, révén, hogy a szinte egyetlen védőmágiám a Storm Wall-t nem vethettem be az ígéretem miatt. - Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem sértődötten.
- A valódi ellenség sem fogja megvárni, hogy mit akarsz neki szónokolni! – fellelte, nekem pedig el kellett fogadnom a kijelentése igazságtartalmát.
- Tehát ő valóban ilyen komolyan veszi. – gondoltam magamban. – Én még most is csak játszom, de ő már nem. Majdnem el is felejtettem, hogy ha fölénybe akarok kerülni valaki fölött, akkor az ő fejével kell gondolkodnom, és előre kell látnom azt, hogy mit akar csinálni. Előbb, mint ő maga.
Nem akartam komolyan megsebesíteni az edzőpartneremet, így hát a keményebb mágiáim, mint például a Dark Capriccio, nem jöhettek szóba, pláne, hogy tudtam, hogy ő sem tenne bennem különösebb károkat a villám elemével, legfeljebb egy kicsit lebénulnék. Éppen azért a döntésem a még nem olyan régiben megismert és megtanult fénymágiák felé kalandozott, közülük is a Blinding Flash volt az, amit végül be is vetettem. A villanás eléggé elemi erővel hatott, és a környezetet beragyogta. Erre aztán tényleg igaz volt a régi mondás, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, hiszen a pajtásom is belefutott abba a hibába, hogy szinte megvakult tőle. Ezen felül pedig, ahol fény van, ott ott van a sötétség is, jobban mondva az árnyék. A villanástól megnyúlt árnyékok pedig tökéletes lehetőségeket biztosítottak nekem a további szabad mozgásra, és néhány másodperc leforgása alatt máris Froozer torkának szegeztem az eddig a hátamon függő kardot.
- Itt a vége, nyertem. – jelentettem ki, mire a felelt az volt, hogy egy jókora villámlás sújtott belém. – Ez meg mégis mi a fészkes fenére volt jó! – patáliáztam ismételten, hiszen a legyőzött már ne bántsa a győztest.
- Attól, hogy itt a kardod, még nem nyertél. – világosított fel.
- Hogy mi van? – néztem rá csúnyán.
- Ha élesben küzdesz valaki ellen, az is valószínűleg hasonlóan cselekedett volna, és minden lehetőséget megragad arra, hogy föléd kerekedve legyőzzön téged. Én mindössze demonstráltam ennek egy lehetséges módját.
- A jó életbe! – bosszankodtam tovább hangosan. – És te mégis mikor lettél ilyen nagy tudora a sötét lélek rejtelmeinek, meg a harcművészeteknek, meg úgy általánosságban mindennek? – kíváncsiskodtam.
- Többet kéne olvasnod. – javasolta totális fapofával, ami csak még jobban felnyomta bennem a pumpát.
- Na megállj csak! – kiáltottam, tajtékzó indulattal, és már éppen arra készültem, hogy valami igazán nagyot domborítva felmossam vele a padlót, de ekkor némi nem várt probléma, jobban mondva csak nem várt történés csúszott be.
A fák közül emberek jöttek elő, méghozzá meglehetősen sokan, legalább százan. Eléggé furcsák voltak. Bár a mozgásuk és a kinézetük teljesen megegyezett egy normális emberével, a szemükből mégis valamiféle különös kisugárzás áradt. Magam sem tudtam hová tenni, hogy miért, de teljes mértékben az volt az érzésem, hogy ezek nem emberek, vagy ha azok is, akkor sincs velük minden rendben.
- Froozer!
- Igen? – állt szolgálatomra.
- A láncvillámoddal kínáld meg a legközelebbi csoportot! – utasítottam, miközben a tömeg minden irányból egyre csak közeledett felén néma csendben.
- Ahogy gondolod. – felelte az asszisztensen, és kérésemnek megfelelően kissé felvillanyozta a közeledők néhány tagját, akik, láss csodát, úgy estek össze, mintha csak halálos sebet kaptak volna, noha alig érte őket némi sokk, és ami még ennél is furcsább volt, kis idő múltán el is tűntek. - Szóval innen fúj a szél? – gondoltam, és egy apró mosoly jelent meg az arcomon. – Nem igazán szeretem az illúziókat, különösen akkor nem, ha a használójuk nincs is köztük! – ordítottam fennhangon.
- Miről beszélsz? – kérdezte Froo, aki még mindig értetlenül állt az eltűnt emberek esete előtt.
- Ezek itt mind csak illúziók, nem valódiak. Viszont valahol a közelben kell lennie a mágusnak, aki létrehozta ezt az egész mutatványt. – magyaráztam el neki gyorstalpalón a tényállást.
- Gratulálok, lebuktam! – hallottam a hátam mögül egy hangot, majd a képzeletbeli sereg eloszlott.
Most már csak egyetlen helyről hallottunk zajt, oda pillantva pedig mindketten megláthattuk a régi jó mesteremet, akivel már hosszú-hosszú idő óta nem találkoztam.
- Te vagy az? – kérdeztem szinte akaratlanul is, hiszen meglepett a felbukkanása.
- Hogy buktam le ilyen könnyen? – kérdezte nevetve, miközben felénk sétált.
- Nem volt elég élethű a szemük, ráadásul nagyon csöndben voltak. – feleltem én is kissé felvidulva az ismerős arc láttán. – És, mi járatban vagy? – kérdeztem. – Nem láttalak már azóta, hogy… - csuklott el a hangom, mivel azt akartam mondani, hogy mióta Ann-t első ízben kiszabadítottam, de ezt még nem tudtam kimondani, ismét visszatért a gyász és a tomboló düh érzése.
- Igen, tényleg régen volt már. – mondta ő is elkomorodva. – Kérdésedre válaszolva pedig, ezért jöttem, mert hallottam, hogy milyen dolgok történtek veled mostanság. Ezért már a léghajóról való távozásod óta követlek titeket. – mondta.
- Már olyan régóta? – ámultam el. – Észre sem vettelek.
- Nekem pedig pontosan ez volt a célom. – mondta ismét vidámabb hangulattal. – Mit szólnál hozzá, ha megint elmennénk inni egyet, mint akkor? – vetette fel rövidke hallgatás után.
- Azt hiszem, hogy az most nem volna jó ötlet. – feleltem. – Nem vagyok abban az állapotban, hogy csak úgy italozzak. – indokoltam meg a válaszomat.
- Pedig az alkohol az mindenre jó ám! Bánatra, örömre… mindenre! – noszogatott.
- Akkor sem akarok most kocsmázni! – zártam le részemről a kérdést.
- Roha, ő kicsoda? – bökött közben oldalba Froo, aki egészen eddig nem mert, vagy csak egyszerűen nem akart hangot adni annak a problémájának, hogy fogalma sincs arról, hogy ki az az ember, akivel én ilyen kedélyesen és nyíltan beszélgetek.
Elmagyaráztam neki, hogy milyen kapcsolat is van köztünk.
- Akkor visszatérve a témára. – szólalt meg ismét a volt tanítóm. – Ha nem beszélhetjük meg egy korsó sör mellett, akkor kénytelen leszek csak így egyszerűen kimondanom: Ne akarj bosszút állni! – mondta keményen.
- Hogy micsoda? – lettem kissé dühös. – Mégis miért nem? – kezdtem bele a faggatásába.
- A bosszú sohasem megoldás. Csak felemészti az embert, mígnem az összeroppan a súlya alatt. A bosszú csak az ostobáknak való.
- Akkor én ostoba vagyok! – csattantam fel.
- Nem győzheted le őket! – folytatta még az én hangerőmnél is hangosabban.
- Márpedig én akkor is meg fogok velük küzdeni! – kiáltottam vissza.
- Bolond vagy. – folytatta halkan.
- Lehet. – mondtam én is immáron normális beszédhangon, majd néhány másodpercig elrévedtem. – Viszont akkor is így fogok tenni. Én döntöttem így, és ezen már nem változtathat semmi. – szögeztem le.
- Tehát semmivel sem tudlak meggyőzni arról, hogy tegyél le az eszelős terveidről? – kérdezte kissé szomorúan.
- Semmivel.
- Értem. – sóhajtott egy nagyot. – Ebben az esetben viszont van néhány dolog, amit tudnod kell. – nézett mélyen a szemembe. – Azok, akikkel szembe akarsz szállni, heten vannak, és egyenként is erősebbek nálad. Ha jól vagyok informálva, akkor kettejükkel már találkoztál is. – magyarázta, mire én csak bólintottam egyet. – Már egy ideje én is nyomon követem azt a tervet, amelyről úgy gondolom, hogy már te is tudsz, a Lorelei erejére irányuló törekvésekre gondolok.
- Igen, tudok róla. – erősítettem meg.
- Akkor, amikor a katedrálisban voltál, nem véletlenül hagytak életben. Szükségük van rád.
- Rám? – néztem rá furcsán, mivel kissé értetlenül álltam a kijelentés előtt.
- Igen, rád. – ismételte el még egyszer. – Az alapján, amit már eddig megtudtam, nagy valószínűséggel kijelenthetem, hogy téged választottak ki az utolsó áldozatnak. – mesélte komoran.
- Áldozatnak? Engem? Mégis miért? – dobáltam fel a kérdéseket.
- Fogalmam sincs. – válaszolta nyíltan. – Nem mondott neked semmit az a Black Star nevű férfi? Vele találkoztál ugye?
- Igen, vele, de nem hiszem, hogy bármi, amit mondott, fontos lehetne. – fogadkoztam.
- Nem tudhatjuk, hogy mi a fontos és mi nem az. Kérlek, próbálj meg visszaemlékezni arra, hogy mit mondott!
- Rendben van. – feleltem, és mélyen elgondolkoztam.
Megpróbáltam visszaidézni az a borzalmas napot, és emlékezni azokra a mondatokra, melyeket annak a mocsoknak a szájából hallottam. Mint valami az eszembe jutott, rögtön el is mondtam, míg végül közel a teljes beszélgetést fel nem tudtam vázolni.
- Szóval így áll a helyzet. – hümmögött.
- Mondtam én, hogy nincs benne semmi használható. – legyintettem, ám a mesterem más állásponton volt:
- Szerintem viszont igenis van! – hangoztatta. – Teljesen egybevág a téziseimmel. Az utolsó áldozatnak önként kell mennie a halálának színhelyére, ráadásul egyéb egyezések is vannak közted és a felvázolt figura között. – mondta sejtelmesen. – Többet egyenlőre nem mondok, mivel nem akarok felesleges, elhamarkodott és esetleg ostoba következtetéseket levonni, de ennek minden valószínűséggel csak egy színjáték szerepe volt, annak elérésére, hogy téged erre az útra térítsenek, ahol most vagy. – fejezte be a mondókáját.
- Ugyan már, ez baromság! – hitetlenkedtem.
- Legyen neked igazad! – hunyta be a szemét, ezzel is erősítve helyeslését.

- Viszont, ha már mindenképpen eltökélted, hogy végig akarod csinálni, akkor örülnék neki, ha elfogadnád a segítségem. Jobban mondva… ha megfogadnád a tanácsomat. – mondta az egykori mester.
- És mi lenne az a tanács? – kérdeztem kíváncsian.
- Van egy bölcs, aki a Hakobe-hegységben él. Keresd fel őt! Hidd el, sokat fog tanítani neked, amit kamatoztathatsz majd az elkövetkező időkben. A hegy észak-keleti vonulatán van a háza. Biztos vagyok benne, hogy meg fogod találni.
- Rendben, felkeresem. – válaszoltam. – Ennyi kitérő úgyis kell, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet.
Nem bíztam benne, hogy bármi hasznosat is tanulhatnék egy hegyi remetétől, de mégis úgy véltem, hogy káromra nem fog válni, ha egy ilyen emberrel is megismerkedem.
- De ha már a segítségnyújtást említetted, - fordítottam vissza a beszélgetés medrét a nekem fontos részhez. – akkor nem áll szándékodban segíteni nekem a harcban igaz? – kérdeztem, bár sejtettem a választ.
- Eszem ágában sincs megöletni magam. – húzta ki magát. – Kösz szépen, de én még élni szeretnék néhány évtizedet legalább!
- Sejtettem, hogy valami hasonlót fogsz mondani. – sóhajtottam egyet beletörődésem jeléül. – Viszont, ha nem akarsz csatlakozni a célomhoz, akkor megbocsáss, de nekem mennem kell. Kevés az idő és oly sok a teendő. – kezdeményeztem a búcsúzást.
- Ennyi idő után megint találkozunk, és te ilyen gyorsan le akarsz rázni engem? Ennyire rossz társaság volnék? – kérdezte vidáman.
- Nem, csak éppenséggel sietnem kéne. Nem érek rá csak úgy mászkálgatni össze-vissza. – feleltem félvállról, miközben hát hátat fordítottam neki, és elindultam az erdő irányába.
- Mégis hová mész? – kérdezte meghökkenve.
- Hogyhogy hová? Hát a Hakobe-hegységbe. Nem nyilvánvaló? – kérdeztem vissza unottan.
- De az a másik irányba van. – lombozott le egy pillanat alatt.
- Csak teszteltem, hogy figyelsz-e. – mentettem ki magam gyorsan a kissé kínos helyzetből, aztán megfordulva elbattyogtam a másik, immáron helyes irányba Froozer társaságában.
Csak egyetlen intést ejtettem meg hátrafelé búcsú gyanánt, mellőzve minden egyéb érzelgősséget vagy formalitást.
- És akkor most tényleg elmész ahhoz a valakihez, akit mondott? – kérdezte Froozer, néhány perccel azután, hogy elhagytuk az edzőterepet.
- Igen, úgy tervezem. – feleltem.
- Furcsa. – motyogta halkan.
- Mégis mi? – kíváncsiskodtam.
- Hogy én még csak nem is hallottam erről a fickóról, pedig ahogy elnéztem, eléggé jóban vagytok. – ecsetelte problémáját.
- És ez mégis miért lenne furcsa? – értetlenkedtem. – Nem csoda, hogy nem ismered minden barátom és ismerősöm, hiszen még nem vagy velem olyan régóta. – magyaráztam el neki az álláspontomat.
- Mintha olyan sok emberi kapcsolatod lenne. – morogta a bajsza alatt.
- Ugyan már, fogd be!
A tervnek megfelelően valóban a Hakobe-hegy felé tartottunk, és tényleg felkerestük azt a házat, amelyet a régi barátom ajánlott, mely mindössze egy napunkat emésztette fel.
- Nem tévedett akkor, amikor azt mondta, hogy biztos, hogy meg fogom találni. – gondoltam, mivel a megfelelő hegyvonulat megmászása után valóban felleltük az egyetlen épületet, amely a havas és jeges tájból, mint egy kis oázis nyúlt ki.
Vastag fa gerendák és súlyos, ódon kőfalak alkották az épület gerincét, rajtuk pedig ablakok és egy cserepes tető függeszkedett.
- Nem rossz.
- Ja, én is el tudnék itt lenni. – helyeselt Froo is.
- Akkor azt hiszem, hogy nincs más hátra, mint hogy bemenjünk. – indultam el a vastag, első ránézésre fa ajtó irányába.
- Nem tudom, nekem valahogy rossz érzésem van ettől a helytől. – akadékoskodott.
- Ne baromkodj már. Mégis mi lehet itt a legrosszabb, amivel találkozhatunk? – tettem fel a legostobább kérdést, ami csak létezhetett.
A következő pillanatban ugyanis egy méretes, sárkányra emlékeztető fehér gyík jelent meg az épület tetején, és igencsak felénk sandított.
- Na jó, erről nem volt szó! – morogtam, és kissé be is rezeltem, hiszen egyfelől nem tudtam, hogy mivel állok szemben, más részről pedig hatalmas, legalább húsz méteres volt a szörnyeteg.
Szinte reflexszerűen lassan elkezdtem hátrálni, ekkor pedig ráléptem valamire a hóban, ami egy szépet reccsent, én pedig kicsit jobban belesüllyedtem a talajba.
- Ugye ez nem az volt, amire gondolok? – néztem le lassan a lábam alá, de sajnos jól tippeltem.
Egy emberi koponyára sikerült rátaposnom, ami egészen eddig szinte ki sem látszott a hóréteg alól. Ismertem már a csontok törésének hangját, így támadt az az ötletem, hogy vajon mibe is botlottam.
- Jó kisfiú, vagy kislány, legyél bármelyik is! – beszéltem a fenevadhoz. – Frozoer, azt hiszem, most jobb lenne, ha felhúznánk a nyúlcipőt! – javasoltam, de mire az oldalamra pillantottam, észrevettem, hogy a farkasnak se híre, se hamva. – Máris elszelelt volna? – tanakodtam.
Közben a gyík csak méregetett engem, látszólag nem tudta eldönteni, hogy én most a vacsija vagyok-e, vagy csak egy átutazó, akit kivételesen még hagy is elmenekülni. Én a részemről az átutazós részt preferáltam volna jobban, de ebbe nem nagyon volt beleszólásom. Továbbra is hátráltam, a lény pedig nem tett semmit, csak figyelt. Aztán hirtelen kitárult a nagy ajtó, ami a mondhatni kastélyba vezetett, hiszen a ház a méretei miatt nehézkesen illett volna rá, az így keletkezett nyíláson pedig kibotorkált egy öreg, botjára támaszkodó apóka. Haja már szinte nem is volt, szakálla viszont annál több. A szőrzete viszont már jobban világított, mint a hó, hiszen olyannyira megőszült már, hogy az eredeti színét már nem is lehetett tudni.
- Mi járatban vagy erre ifjú mágus? – intézte hozzám első kérdését.
- Egy öregembert keresek, akiről azt mondták nekem, hogy itt lakik, valamint azt is, hogy megosztaná velem a tudását, vagy valami olyasmi. – feleltem.
- Öregembert azt találtál, de hogy megosztja-e veled a bölcsességét, az már csakis attól függ, hogy mire akarod használni azt. – mondta sejtelmesen. – Jöjj hát beljebb, a többit majd megbeszéljük egy csésze forró tea mellett . – invitált beljebb, és nekem hátat fordítva ismét eltűnt az ajtónyílásban.
Ahogy felpillantottam, láttam, hogy a fehér pikkelyes állat Froozerhez hasonlóan eltűnt.
- Mit állsz itt így? – hallottam meg néhány másodperc múlva a csatlósom hangját a hátam mögül
- Te meg hol jártál ilyenkor, amikor ennyi minden történik? – néztem rá furcsán.
- Dolgom volt. –válaszolta tömören.
- Dolgod? És mégis miféle? – faggattam tovább.
- Szólított a természet, ha ennyire tudni akarod. És most már sokkal kevésbé érzem nyomasztónak a helyet is.
- Szóval akkor te nem láttad se az idős emberkét, sem pedig azt a böszme nagy valamit? – kérdeztem csodálkozva.
- Böszme nagy valami? – nézett rám egyre furcsábban és értetlenül. – Nem ütötted be közben a fejed vagy ilyesmi?
- Nem. – válaszoltam azonnal és keményen. – Vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem. De gyere, a házigazda már beinvitált minket, nem szép dolog, ha megváratjuk. – váltottam témát, és a még mindig nyitva tátongó bejáraton bementem az épületbe.
Odabenn gyertyák világítottak, nagyjából méterenként egy pár, mivel az ablakok be voltak függönyözve, ezért volt szükség a világításra. A viszonylag rövidke folyosói rész után egy eléggé tágas terembe érkeztünk, amely a ház mind a három szintjét egyetlen légtérbe egyesítette. terasz szerűen nyíltak az egyes szintek az építmény további területén, melyekre mind egyetlen összefüggő csigalépcsőn át lehetett eljutni, mely még most is fényesen csillogó lakkozott fából készült. A központi teremben volt egy hatalmas kandalló, melyben lobogott a tűz, előtte pedig ott ült a vén apóka, akivel már találkoztam.
- Gyere, foglalj helyet itt mellettem. – nyújtotta ki kezét, s egy székre mutatott, mely egészen közel volt a tűzhöz.
A bácsika egy hintaszékben lóbálta magát, kezében egy csésze teával. Előtte egy asztal volt, melyen ott gőzölgött még egy adag itóka. Eleget tettem a felkérésének, és elhelyezkedtem az ülőalkalmatosságban.
- Igyál velem! –mosolygott, mire én még mindig nem szóltam semmit. – A farkas veled van? – kérdezte közben Froozerre nézve.
- Igen, ő hozzám tartozik.
- Akkor jó. Már azt hittem, hogy csak úgy beszökött. Mert akkor bizony szólni kellett volna Bruno-nak, hogy kergesse ki. – hunyta le a szemét.
- Ki az a Bruno? – kérdeztem kicsit félénken.
- A segédem. De hiszen már találkoztál vele. – mondta vicceskedve.
- Az a nagy szürke gyík a tetőn? – konkretizáltam a kérdést.
- Igen. – bólintott. – De elég ebből a csevejből, inkább térjünk vissza az én kérdésemre, méghozzá arra, hogy miért jöttél el hozzám? – húzta fel a bal szemöldökét.
- Az egykori tanárom küldött, hogy az itt élő remetétől segítséget kaphatok ahhoz, hogy le tudjam győzni az ellenségeimet és bosszút tudjak állni. – feleltem teljesen nyíltan.
Az öreg csak hümmögött, majd ennyit mondott:
- Mesélj!
- Mégis miről?
- Hát arról, hogy mire fel ez a nagy harci kedv és mi végett akarsz bosszút. – hangja parancsoló volt és kemény, noha nem beszélt egy kicsit sem hangosabban, mint az átlag ember.
Egy mély levegőt vettem, és néhány másodperc alatt megfontoltam a magamban felvetült kérdéses pontokat, majd mindegyiken túljutva úgy döntöttem, hogy elmondok ennek a teljesen ismeretlen embernek mindent magamról, a céljaimról és úgy egyetemesen mindenről. Órákon át beszéltem, és így is csak nagy vonalakban tudtam kifejteni a legfontosabb dolgokat. Ő folyamatosan jelzett, hogy követi a cselekményt, hol hümmögött, hol bólogatott, hogy pedig vissza-visszakérdezett, ha valami nem volt világos neki.
- Megértelek ifjú varázsló. Az érzéseid jogosak. – hunyta be a szemét, mintha csak aludni akarna. – Mindazonáltal a bosszú sosem hoz jót a világra.
- Na, megint kezdődik. – gondoltam magamban.
- Ezért most megkérdezem tőled: Csakis azért akarod legyőzni azt a férfit, aki megölte a szerelmedet, hogy bosszút állj, vagy van más oka is? – faggatott.
Furcsán beszélt. Olyan érzések kavarogtak bennem tőle, mintha valamire rá akarna vezetni, ráadásul az, hogy azt mondta, hogy a „szerelmed”, szintén érdekesen érintett. Valójában én is hasonlóképpen éreztem, de ilyen nyíltan még magam sem mertem soha nevezni Ann-t, és az, hogy egy vadidegen így jellemezze végképp új volt nekem.
- Ez az egyetlen célom jelenleg. – gondoltam át a dolgot.
- És éppen ez az, ami miatt nem kerülhetsz ki győztesen egy ilyen harcból. – mordult fel kissé megemelve a hangját.
- Sokan jártak már nálam, ki azért, hogy megöljön, ki azért, hogy tanítsam. A tanítványok közül ki az erőt szomjazta, ki a hatalmat, ki pedig csak egyszerűen magára a tudásra volt szomjas. És olyanok is akadtak szép számmal, akiket a bosszú vezérelt. És tudod mit? – tartott egy rövidke drámai szünetet: - Ők mind elbuktak, kivéve azok, akiknek még volt miért élniük. Volt más céljuk is, amiért tovább akartak létezni a bosszú bevégezte után is. – kezdett bele látszólag máris az okításomba. – Ide hallgass! Ahhoz, hogy a tanítványom lehess, ki kell állnod két próbát. Az első az elme próbája, amely azonnal indul is. Négy órád van arra, hogy megfejtsd a következő találós kérdést. Ha sikerül, kiálltad a próbát, ha nem, máris mehetsz haza. És még valami: Ha a társad segít neked, akkor azonnal ki vagy zárva világos? – mondta, majd felállt a hintaszékből, hogy még teátrálisabban adhassa elő a feladványát: - Egy menekülő 40 méter mély szakadék szélére ér. Az üldözői hamarosan beérik, le kell valahogy ereszkednie a mélybe, hogy megmeneküljön. Van nála egy 30 m hosszú kötél és egy kés. Félúton, vagyis 20 méter mélyen van a szakadékban egy párkány, ahol meg tud pihenni. El tudja vágni a kötelet bárhol, tud rá csomót, hurkot kötni, ami az egyszerűség kedvéért nem csökkenti a kötél hosszúságát, de egy megkötött csomót rángatással kioldani nem tud. Leugrani, lepottyanni nem lehet. Hogy tud a 30 méteres kötél segítségével mégis leereszkedni a 40 méteres szakadék mélyére? – vezette le hosszan és lassan a találós kérdését. – Ne feledd, négy óra múlva visszajövök és kikérdezlek! – mondta, majd a csigalépcsőn felcammogott a második emeletre, majd eltűnt az épület folyosóinak egyikén.
- Hát ez remek! Egy kíváncsi öregembe, aki feladványokkal tesztel. Ráadásul milyen ostoba egy feladvány. Egyszerűen átlebegek a szakadék fölött, vagy megölöm az üldözőimet és kész is. – merengtem. – Egyáltalán szükségem van nekem minderre? Nem lenne egyszerűbb inkább elhúzni innét? – tanakodtam, de egy kis ördög ott motoszkált bennem, azt sugallva, hogy neked márpedig akkor is meg kell oldanod ezt.
Szóval nekigyürkőztem és elkezdtem pörgetni az agyi fogaskerekeimet. Eközben Froo tudomásul véve, hogy nem segíthet hozzá a megfejtéshez, amit őt ismerve sokkal hamarabb kitalált, mint én.
- Gyerünk, van rá négy teljes órám. Nehogy már ne tudjam megoldani egy ilyen egyszerű kis feladatot? – biztattam magam. – Mindenképpen kell, hogy legyen egy húsz méteres kötelem, amivel a párkányról le tudok jutni az aljára. És ha már van kés, akkor biztosan vágni is kell, különben mi értelme lenne az egésznek. – okoskodtam, de nem eléggé jól.
A másodpercek csak úgy peregtek, melyből percek lettek, majd eltelt az első é s második óra is, én pedig még mindig nem álltam készen a megfejtéssel. Aztán egyszer csak beugrott valami, és felpattantam a székemből!
- Rájöttem! – kiáltottam fel hangosan. – Hé, apó, merre vagy? – harsogtam, mivel minél előbb el akartam neki mondani az ötletemet, még mielőtt netán elfelejtem vagy valami hasonló.
Rövidesen elő is csoszogott, és a korlátra támaszkodva a szájára tette az ujját, és csendre intett.
- Ne üvölts már, mert még a holtakat is felébreszted! – kiabálta aztán olyan erővel, hogy enyhe túlzással az egész ház beleremegett.
Én csak álltam és pislogtam. Nem tudtam mire véljem ezt, hogy csak szórakozik velem, vagy valóban megőrült? Aztán a rövid meghökkenésem után visszafogva a hangerőmet ismertettem vele a megoldásomat:
- Elvágja a kötelet 10 méternél, így lesz egy 10 és egy 20 méteres darabja. A 10 méteres egyik végét kiköti a szakadék peremére, a másik végére köt egy kis hurkot, amin át tudja bújtatni a 20 méteres kötelet. A 20 méteres kötéldarabot félig áthúzza a hurkon, aztán a két lelógó végét egybefogja. Így most két 10 méteres darabból összeállt az első 20 méternyi kötél. Ezen leereszkedik a párkányig. Ott kihúzza a 20 méteres kötelet a hurokból, és ezzel a kötéldarabbal már meg tudja tenni a hátralevő 20 méteres utat. – tartottam egy kis hatásszünetet a neki szánt kiselőadásom után, majd hozzátettem: - Na? Eltaláltam? – néztem rá kíváncsian, mire ő csak elmosolyodott, majd annyit mondott csak, hogy:
- El.
Majd lesétált hozzám a fenti szintről, és előttem néhány lépésre megállt.
- Mellesleg… Kit neveztél te apónak? – üvöltött ismét a képembe.
Én ugyebár természetemnél fogva nem ijedtem meg gyakran, de ez a hely valahogy kihozta belőlem a frászt. Elsőnek a sárkány, most meg a papa. Utoljára embertől talán csak akkor ijedtem meg, mikor felástam egy úrhölgy kertjét annak gyűrűje után kutatva, hogy teljesíthessem a megbízást. A szemei szinte izzottak, úgy nézett rám, mint aki azonnal kettéhasít. Nem tudtam rá válaszolni semmit, csak álltam és pislogtam.
- Na mindegy. – legyintett. – Térjünk át a következő pontra, méghozzá a testi vizsgádra. – mosolyodott el, szinte látszott rajta, hogy tetszik neki a helyzet. – Bruno igencsak válogatós fajta, és csak a gyógynövényeket kedveli.
- Növényeket? – kérdeztem vissza furcsán.
- Igen, ő növényevő. De visszatérve a témára, az lesz a feladatod, hogy hozz neki enni. A kedvenc növénye a Havasi gyopár, ami kizárólag a Hakobe-hegy legmagasabb csúcsán nő. Ha feljutsz oda, és hozol nekem, illetve Bruno-nak belőle, akkor tanítványommá fogadlak. – tett ígéretet.
- Ez nem is hangzik olyan nehéznek. – gondoltam, és már indultam is volna, de még egyszer megállított.
- Majd elfelejtettem! Nem használhatsz semmiféle mágiát, és a farkas veled mehet, de ő sem segíthet! Figyelni foglak, szóval nehogy megpróbálj csalni! – mutogatott fenyegetően az ujjával.
Tudomásul vettem a próba részleteit, és Froozer társaságában kimentem a házból. Odakint éppen kezdett felerősödni a szél, és egyre keményebben hordta a havat. A látótávolság egyre csökkent és a hideg is egyre cudarabb lett.
- Te, mond csak, mégis miért teljesíted ennek az eszelősnek a kérését? – nézett rám kérdőn a bundás.
- Igazándiból… én sem tudom. – válaszoltam őszintén. – De úgy gondolom, hogy az edzésnek nagyon jót tesz, ha pallérozom az elmém és erősítem a testem, márpedig ez a két feladat pontosan arra jó. – vázoltam az álláspontomat. – Ezen kívül pedig ki tudja, még lehet, hogy valami hasznosat is tanulhatok ettől a vénségtől. – tettem hozzá némi szünetet követően.
A hóvihar miatt a haladási tempónk nagyon lecsökkent, ráadásul hófelhők is érkeztek, és a már így is kellemesen kavargó port még tetézte az égből hulló utánpótlása is. Nem nagyon beszélgettünk a farkassal. Részben azért nem, mert nem volt mondandónk, legalábbis, ami engem illet, másfelől pedig azért nem, mert a levegő süvítése miatt bajos lett volna a kommunikáció. Minden nehézség ellenére azonban mégis csak elértünk a magaslatra, nagyjából akkor, amikor a vihar is kezdett eloszlani.
- Mi volt ebben a kihívás? – gondoltam, mikor egy párkányra felkapaszkodva megpillantottam a növényt, amelyért jöttem.
Csakhogy nem volt minden olyan rózsás, mint ahogyan azt én elképzeltem, mivel amint felküzdöttem magam a kiszögellésre, kaptunk is némi társaságot a társammal, aki közvetlen mögöttem kullogott. A kedves látogató, avagy házigazda, attól függően, hogy milyen szemszögből vizsgáljuk, nem volt más, mint egy szép nagy Hegyi Balkan. Közel egyszerre vettük észre egymást, a szeméből pedig azonnal kiolvastam, hogy nem fog csak úgy simán elengedni, azt meg pláne nem, hogy előtte még egy pár virágot is gyűjtsek. Beleszagolt a levegőbe a majom, majd a mellső végtagjaival elkezdte verni a mellét, miközben ordított egyet, majd felém rohant. Én félre ugrottam a lesújtó karjai elől, melyek össze voltak kulcsolva, és a kardomat előkapva máris talpra ugrottam, már amilyen gyorsan a hóban képes mozogni az ember.
- Véged! – makogta a támadó, és ismételten felém vetettem magát.
- Akkor sem fogok mágiát használni! – ismételgettem magamban, hiszen ha nem lett volna ilyen téren kikötés, akkor már réges-rég leápoltam volna a kis mitugrászt.
- Elintézzem? – kérdezte közben Froo, akit egyenlőre nem akart elintézni a maki.
- Egyedül is menni fog! – válaszoltam neki elszántan, és a következő pillanatban már én vettem át a kezdeményező szerepet.
Egy biztos pontot, azaz a hóból kiálló sziklát szemeltem ki magamnak, mint kiindulási pontot, majd oda futva felléptem rá, és lendületet véve elrugaszkodtam, majd a magasból érkezve sikeresen megvágtam a meglepett emberszabásút. A helyzet nem volt az ínyére, ahogyan nekem sem. Bár megsebeztem, a seb mégsem volt olyan súlyos, hogy végezzek vele, de még annyira sem, hogy legalább megfutamítsam. csak annyit értem el, hogy a kezén keletkezett sérülés miatt még dühösebb lett rám, és egy jókora ütést kaptam az ép bal kezétől. Mivel hogy közel voltam hozzá, így nem tudtam kikerülni, de még csak tompítani se nagyon, ezért pár métert repülve belevágódtam a hóba. Eléggé fájt a találat, de első érzékelésre nem tört el semmim. Ahogyan a kicsit kába lehetőségeim engedték, ismét talpra keveredtem, majd észlelve, hogy megint felém tart a felbőszített állat, kénytelen voltam menekülőre fogni.
- Mégis hogyan győzzem le, ha nem használhatok mágiát? – gondolkodtam tovább.
Egy rövid fogócska vette kezdetét, amelyben a gyorsasági előny a Balkan-nál volt, ellenben én mozgékonyabb és fordulékonyabb voltam, éppen ezért kiegyenlítődtek a lehetőségeink. Perceken keresztül kergetett, amitől csak még idegesebb lett, de látszott rajta, hogy már fárad.
- Biztos, hogy ne segítsek be? – hallottam közben a pajtim baráti felajánlását, melyre ismételten nemet mondtam.
Aztán végre szöget ütött a fejembe egy gondolat. Még a kezdet kezdetén, mikor be kellett hatolnom a börtönbe, amelyben Ann-t tartották fogva, kihasználtam azt, amit most is szándékoztam: a környezetet. Körbejáratva a tekintetemet felfedeztem a győzelmem kulcsát, egy szép nagy jégcsapcsoport képében.
Úgy intéztem a mozgásom, hogy az üldözőm áthaladjon a kőfalról lecsüngő képződmények alatt, és amikor az bekövetkezett, a kezemben lévő kardot elhajítva letörtem egy részét, melyek, mint a lándzsák zuhantak le, és súlyuknál fogva el is intézték a hegyi lakót.