Rohandar Blacksteel

Annak ellenére, hogy takarodót fújt Tabu testvére, mégsem aludtam el. Ennek egyik oka az volt, hogy most kezdtem csak egyre jobban aggódni a közelgő összecsapás miatt.
- Érdekes, vajon majd Black Star ellen is ezt fogom érezni az előestén? – tanakodtam.
A gyilkos elleni harcot, s a most soron következő Camille elleni ütközetet is vártam, mint egy kisgyerek, egészen mostanáig. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi is pontosan az az érzés, ami bennem van. Egyfelől izgalom volt az, amiből állt, te még sok más is keveredett bele. Egy kis öröm, hiszen végre haladnak a dolgok; némi félelem, mert hát valljuk be, az is lehet, hogy már ezt a csatát se fogom túlélni, s ha igen, akkor is benne van a pakliban, hogy elárul engem Tabu és mégis végez velem, bár ezt azért nem feltételeztem volna róla. Volt közte harag is, amiért ilyen helyzetbe juttattam magam a vereséggel és még sorolhatnám tovább is, de nem teszem. Összefoglalva tehát egy egyveleg, és massza volt ez az érzés, mely sok apró darabkából épült fel, s amely olyan apróra nyomta össze a gyomrom, hogy azt hittem, az a kevés kis lötty, amit leerőltettem, nos, az sem fér el benne és kijön. De szerencsére ez nem történt meg.
Közben az otthonosabban mozgó testvérpár a macskával együtt elhelyezkedett a búvóhelyen, míg Froozer és Angelina közelebb húzódtak hozzám, s egész az ágyam mellett telepedtek le.
- Hé, Roha, alszol már? – súgta oda Froo.
- Még nem. – feleltem neki halkan, de nem suttogva.
- Használd a telepátiát a beszélgetésre! – súgott még az ordasnál is halkabban a fülembe a lány.
- Jó ég, mit akarhatnak ezek, hogy nem hallhatja a másik három? – gondolkodtam, de végül is a tőlem jelenleg elvárható maximumot nyújtottam és létrehoztam a hármas összeköttetést. – Mit akartok? – kérdeztem tőlük.
- Mégis mi ez az egész? Hogy kerülhettél ekkora slamasztikába? – korholt azonnal a bundás pajtásom.
- De ami ennél is fontosabb, te most voltaképpen fogoly vagy, vagy micsoda? – érdeklődött a csillagmágus is.
- Ide figyeljetek! – vettem fel a vezetői pozíciómat, elvégre mégiscsak én voltam az alfa hím, s nekiláttam a magyarázkodásnak. – Egy balul elsült harc eredménye volt, hogy mondjuk úgy „tárgyalásra” kényszerültem a lánnyal, de most már semmi okom arra, hogy kételkedjem benne. – hazudtam egyet. – Én magam is segíteni akarok neki, ráadásul egy egészen korrekt egyezséget kötöttünk, mely szerint ő is segít majd nekem. – tettem hozzá az igazságot is, mivel mostanra már valóban segítőkész voltam az irányába. - Ezen kívül jó erőpróba lesz, és végre letesztelhetem, hogy egy éles harcban mire is jók a kapuim illetve a többi mágiám. – vázoltam föl nekik az előnyöket is.
- Viszont, ha jól tippelek, azért vagy most ilyen ramaty formában, mert használtad a Kapukat, nem igaz? Megmondta a mester a mellékhatásokat, és én is láttam az első két kapu esetében. – okoskodott Froozer. – Tehát az erőpróba megvolt, te pedig, mivel itt vagyunk, minden bizonnyal elbuktál.
- Nem volt fair küzdelem. Megmérgezett. Az csalásnak számít! – csattantam fel.
- Az nem számít. Azt hiszed, hogy az elközelgő harcban nem vethetnek be ellened mérget? – tette fel a teljesen jogos kérdését, melyre hirtelenjében nem is tudtam mit felelni.
- Nem tudnánk megszökni innét valahogy? – kérdezte ekkor már Angelina is.
- Mondtam már nektek, hogy ti még elmehettek, sőt, mostanra azt hiszem, hogy jobban is örülnék neki, ha elmennétek. – vallottam be nekik.
- Nem hagyunk hátra. – szögezte le az ordas.
- Roha, ígérj meg nekem valamit. – mondta Ange.
- Mit? – kérdeztem kíváncsian.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget és hogy épségben vissza fogsz jönni.
- Mintha ígérhetnék ilyet. – gondoltam kissé komoran, de természetesen mást válaszoltam. – Megígérem. – közöltem vele megnyugtatásként.
- Viszont, ha átvernek, mi odakint leszünk a macskával. Elkapjuk és akkor meg tudjuk őket zsarolni. – vetette fel azonnal Froo.
- Arra nem lesz semmi szükség. Ha akartak volna, már rég elfoghattak volna titeket is, engem meg kinyírhattak volna. Felesleges az aggodalom.
- Bár igazad lenne. – sóhajtottam Angel, majd befejeztük a beszélgetést.
Még jobban nőtt rajtam a stressz és csak még inkább gondterhelté váltam, ami nem könnyítette meg az elalvást, de mégiscsak sikerült valahogy. Azt hiszem már reggel lehetett, ami azt jelenti, hogy az egész éjszakát átaludtam, amikor a kotyvasztómester felvert:
- Hamarosan indulunk, szedd össze magad! – mondta tömören.
- Az normális, hogy hányingerem van? - érdeklődtem, miközben próbáltam visszafojtani a csomagot.
Különös volt, hogy lefekvéskor még nem volt semmi bajom, bár fáradtabb voltam a kelleténél, most meg, noha éreztem, hogy a mágikus erőm több, mint volt, mégis olyan ramaty állapotban voltam testileg, hogy azt szinte elmondani sem lehet. A hányinger pedig csak egy volt a rosszullétem elemei közül.
- A rosszullét legtöbb formája normális ilyenkor. – vonta meg a vállát. - Igyekezz uralkodni magadon. Ha nem megy, majd akkor add ki magadból, mikor hurcolunk, és épp... éledezel. – folytatta, ami cseppet sem tetszett.
- Hurcoltok? - csodálkoztam el. - Tudok menni, ráadásul magamnál is vagyok. - vontam össze a szemem.
Csak egy elmosódott mosolyt kaptam válaszul, s érkezett is az ököl, egyenesen a gyomromba, melytől azonnal összegörnyedtem, s egy másodperc múlva teljes képszakadás állt be, amennyire éreztem még egy ütés eredményeképpen.


Miután Rohandar elvesztette az eszméletét, Tabu bátyja elkapta, hogy ne essen fejjel a földnek, de természetesen ez kicsit sem változtatott azon a tényen, hogy ő maga kábította el.
- Tudtam, hogy bennetek nem lehet megbízni! – kiáltott fel azonnal Froozer bosszúsan, és egy villámot indított útjára egyenesen a gazdája és az őt tartó férfi felé.
Angelina egy ideig habozott, s nem tett semmit, miközben a familiáris villáma elérte a férfit. Majd, végre elszánta magát és segítségül hívta Oriont, akit azonban nem küldött csatába.
- Haha, ez csikizett. – mosolygott a fickó, akit telibe kapott az imént a villámlás, de valahogy nem látszott rajta. - Csak biztosra akarok menni, hogy élethűen fogja játszani a kábultat.
De ez sem győzte meg a ragadozót. Eddig az összes helyzetben, melybe belekerült, a józan eszére hagyatkozott, s mindig mérlegelt, igaz, eddig még sosem került olyan helyzetbe, hogy neki kelljen megvédenie a gazdáját. Így tehát, mint egy eszelős, csak gépiesen vitte tovább a támadást, s a mágiájának erejével eltűnt a földben. De ez persze csak pillanatnyi nyugalmat eredményezett, mivel csak elterelésnek szánta, s a következő pillanatban máris megmozdult a talaj az általa ellenségnek tartott egyén alatt, s a lábai süllyedni kezdtem az Earth Shackles jóvoltából, mely arra volt hivatott, hogy az áldozat lábait, mint egy csizma, bebetonozza a földbe, így meggátolva a mozgásban. Aztán amint ezzel megvolt, azonnal oda is szólt a lánynak is, ki még mindig hezitált:
- Angelina, most! – kiáltotta még mindig a földből.
- Nyugalom Froozer! – felelte neki a lány, aki idő közben szintén a nyugalmon munkálkodott, de lassacskán sikerült lehiggadnia. - Szerintem nem akarják őt bántani. – indokolta meg az iménti kérésén, s továbbra sem tett semmit, holott a harcosa még mindig ott állt mellette ugrásra készen, és szokásával ellentétben szótlanul.
- A kislány jól beszél. Gondolkozz, blöki. Élnétek ti még, ha őt megöltük volna, vagy ilyesmi? – csitította a bátyó is.
Froo már nem sokat tehetett, hiszen egyedül maradt, így tehát jobb híján előbukkant a talajból, ahol eddig rejtőzködött, nagyjából pontosan azon a helyen, ahol az imént eltűnt.
- De ha trükközni próbáltok... – nézett fenyegetően. - És mi az, hogy BLÖKI! – vicsorgott mérgesen, elvégre így még sosem hívták… jobban mondva mióta megnőtt, és plán nem idegenek.
- Aranyos becenév, aranyos... kutyusnak. – felelte neki irritálóan a fehér hajó pasas, amitől az ordas majdhogynem megint nekiugrott, de Angelina közbelépett:
- Ugyan már, hagyd békén! Így sem vagyunk valami jó idegállapotban! - szólt rá a tagra.
- Milyen goromba. Milyen ünneprontó. – fintorodott el az illető, majd átpillantott az eszméletlenül heverő Rohandarra. - Nem is lehetett igazán hányingere! – jegyezte meg, majd a vállára támasztotta az öntudatlan mágust.
A csillagmágusnak szinte lángoltak a szemei, s ha nézéssel ölni lehetne, nagy esély lenne rá, hogy a tagbaszakadt varázsló már nem élne, de mégis visszafogta magát. Egyrészt tudta, hogy nem lenne esélye ellene, másrészt pedig azzal is tisztában volt, hogy Rohanra bízik bennük, vagy legalábbis elfogadja őket, így tehát neki is meg kellett próbálnia. Azonban a haragját, melyet a sértegetések miatt érzett, valószínűleg megszimatolhatta a csillagszelleme is, bár nem volt nehéz észrevenni.
- Akarod, hogy elbánjak vele? – kérdezte Orion.
- Ne, hagyd őt. –intette le Ange.
- Pedig szívesen összemérném a képzettségemet ezzel a jól megtermett harcossal. Bár az öltözködése nem megfelelő, és bár sokat fordít az izommunkára is, mégsem eleget. Egy harcosnak mindig fittnek kell lennie, és annyit kell edzenie, amennyit csak lehet. Itt vagyok például én. Nézd csak meg! – kezdett bele a tőle már jóval megszokottabb kioktatós és tipikusan harcos szemszögből vizsgálódó beszédmódjával és témájával.
- Elég lesz már! – állította le ezúttal erélyesen a megidézője.
- Furcsa haverjaitok vannak. – ráncolta össze a homlokát a sárkányölő. - Most már csak azt ígérjétek meg, hogy egész idő alatt a seggeteken tudtok maradni Tangoval, kinn az erdőben. Nincs futás, hogy segíts, ha robajt hallasz. Nem rohansz mindent magad mögött hagyva, ha meghallod az ordítását. Nem löksz félre semmit azért, hogy megmentsétek, mert ti is vele haltok. – közölte hűvös tárgyilagossággal.
Noha nem kellett felvilágosítani se Froozert sem pedig Angelinát, elvégre tisztában voltak mindezzel, mégis nehéz volt számukra elfogadni a szavakat, melyek kimondásakor valami furcsa, mondhatni szomorúságnak is beillő színezet is bujkált a lány hangjában.
- Nekem ne mondjátok a gagyi szöveget, hogy ha ő hal, vele haltok. Tovább éltek, és később túl léptek rajta. Ne legyetek önzők. – folytatta, még mielőtt netán valamit kitalálna a duó, de felesleges volt, de persze ezt nem tudhatta.
Froo semmi jelét sem adta annak, hogy egyáltalán megértette volna azt, ami az imént elhangzott, nem hogy beleegyezett volna, csak állt némán Ange mellett, aki vele ellentétben azonban bólintott, de ő sem szólt semmit.
- Rendben. Akkor indulás. – zárta le a témát, s ennek megfelelően is cselekedtek.
A búvóhely ismét kinyílt, s a díszes társaság elhagyta azt. Rohandart Riku, Tabu tesója cipelte, elvégre az ő fizikumához volt igazítva a dolog, a többiek pedig a nyomában voltak, és mondani sem kell, nem túl kedélyesen. Még mélyebbre hatoltak az erdőben, amelyben már eddig is benne voltak, s néha-néha meg is álltak, hogy fújjanak egy kicsit, elvégre a terep nem volt valami könnyű. A hajnal még éppen derengeni kezdett, mikor útra keltek, de rövidesen eljött a reggel, s hosszú órák teltek el a gyaloglással, mely közben Roha még mindig eszméletlenül csüngött alá a férfi válláról, amit Angelina és a farkas nem vettek túl jó néven.
- Nem gondolod, hogy már túl régóta nincs magánál. – súgta nagyon halkan Froo, úgy hogy, ne hallja senki, csak a címzett.
- Engem is aggaszt, de mit tehetnénk? – felelte kissé letörten, beletörődve a dolgot állásába a másik.
Aztán a menet végül megállt, s eljött az idő, hogy szét is váljanak.
- Mi itt maradunk. – közölte velük a macska.
A terep nem volt túl jellegzetes, s rejtekhelynek nyomát sem látták, bár persze ezért rejtek, hogy ne találja meg az illetéktele. Nem volt mit tenni, a megegyezés már megszületett, így hát bele kellett törődniük, hogy innét nincs tovább, s egyedül kell hagyniuk társukat.
- Még valami ellenvetés, vagy javaslat a tervünkkel kapcsolatban? – kérdezte gúnyos hangvétellel a fehér hajú fickó.
Froozer legszívesebben ismét harcba bocsátkozott volna az illetővel, de mostanra már megnyugodott annyira, hogy megfontoltabb legyen ennél, bár még mindig tomboltak benne az indulatok. Agnelina már más tészta volt. Ő, ha nem is vette komolyan a kérdést, de a válasz, melyet rá adott, már egészen:
- Csak hozzátok vissza élve! – mondta halkan és aggodalmasan.
Összességében pedig nem volt rá jellemző, hogy másokkal szemben ennyire érzékeny legyen. Nem volt embergyűlölő, sőt, szerette a társaságot, s ha másokkal kötözködhet, de az érzékenység nem tartozott a szokásos tulajdonságai közé. Igazándiból pedig nagyon vágyott rá, de ezt sohasem mutatta ki egészen kicsi gyerekkora óta… mostanáig.
Válasz nélkül hagyták hátra őket, s a hármas, Tabu, Riku és Roha lassacskán eltűnt a fák és bokrok rengetegében. Az exceed felrepítette őket egy fára a szárnyai segítségével, melynek az ordas nagyon nem örült, de kibírta a dolgot, s rövidesen mindhárman ott kuksoltak egy vaskos ágon, a lombok között, s kezdetét vette a várakozás.


Csupasz folyosó, valamiféle fényforrások és elég sok ember. Ezek a képek fogadtak, amikor elkezdtem éledezni Tabu bátyjának a vállán. A bent lévők valószínűleg már Camille-hez tartoztak, és a saját megítélésem szerint már az ellenfél rejtekhelyén lehettünk, bár nem tudhattam, hiszen egészen idáig ki voltam ütve. A bentiek eléggé furcsa szemmel néztek ránk, s sugdolóztak is páran, mikor elhaladtunk mellettük, de a szavaikat nem tudtam kivenni, bár egészen rövid idő alatt teljesen magamhoz tértem.
Körülbelül ugyanakkor, amikor teljesen képbe kerültem, értünk be egy, a folyosóknál jóval tágasabb csarnokba, melynek a falai mindenféle festményekkel, freskókkal voltak díszítve, bár eléggé giccses módon, így nem nyerték el a tetszésemet, ahogyan az sem, ahogy a melák bánt velem. Csak úgy fogott, és ledobott a földre, mint egy zsák krumplit szokás, és mintha csak ez lett volna a legtermészetesebb, utána meg is szólalt:
- Most fog jönni a neccesebb része. Camille kutyái. – magyarázta, miközben az izomzata megfeszült, melytől mintha kisebbnek látszott volna magasságra, bár széltében szélesedett, s úgy kapkodta a fejét, mintha csak minden irányból valami érdekes dolog jönne éppen felénk, vagy nem tudná eldönteni, hogy melyik freskót csodálja meg elsőként.
- És ezért csak úgy le kellett dobnod a földre? – méltatlankodtam közben.
Észrevettem azt is, hogy bár eddig sok emberrel találkoztunk, akkor éppen egyedül voltunk az egész csarnokban.
- Külső erő hatására hátha jobban felkelsz. – vont egyet a vállán, és úgy tűnt, hogy ennyivel le is tudta az egészet. - Ajánlom, hogy készülj fel, bárhonnan jöhet támadás... – váltott témát és beláttam, hogy igaza lehet, és hogy valószínűleg ez lesz a legkisebb fájdalom, ami a mai nap folyamán érni fog.
- Ahogy mondod! – hallatszott egy gúnytól átitatott hang, s egy szép terjedelmes tűzgolyó száguldott felén abból az irányból, ahonnan a hang is jött.
Ha nem lett volna ott a bratyó, akkor bizony csúnyán is járhattam volna, de szerencsére idejében eloszlatta a lángokat a saját mágiájával. Bár az is hozzá tartozik a dolgokhoz, hogy ha nem lett volna az izompacsirta, akkor én nem ültem volna ott a földön, mint egy idióta, ami azt is jelenthette volna, hogy esélyem lett volna a védekezésre, ha nem lett volna ott az a sok „volna”.
- Te mindig rohadtul irritáltál. – mondta ismét a hang.
- Még jó, hogy használt a löttyöd, egészen jól érzem magam, szóval felőlem jöhetnek, bár a kiütésemért is számolunk még. - mosolyodtam el, miközben feltápászkodtam.
- Jobban jársz, ha nem akarsz semmit elszámolni. – figyelmeztetett, majd széttárta a kezeit, s az éppen előttünk lévő támadónk felé azonnal és lépcsőzetesen feltört a föld, s egy kőlépcsőféleség jött létre belőle.
- Lehet, hogy jobb lesz, ha tényleg megfogadom a tanácsát. – tűnődtem el egy rövid pillanatra.
A vörös hajú férfi, mert hogy így nézett ki a tűzmágus, aki megtámadott minket, nemes egyszerűséggel végigugrált a megjelenő oszlopokon, és egyenesen felém tartott, majd egy adag tűzmágiát zúdított rám, talán valami óriás tűzlabdát vagy hasonlót, hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, ami majdnem el is ért, de szerencsémre megmentett egy jégfal, ami Dzsungel Jacktől érkezett.
- Mindent nekem kell csinálnom? – vágott valami barátságtalan pofát, majd elkezdett komolyabban is foglalkozni az illetővel.
Így hát nekem nem maradt több dolgom a tüzeskedővel, ellenben hamarosan én is kaptam egy kis társaságot. Egy alacsonynak mondható, eléggé furcsa frizurával megáldott fiú jelent meg, akinek a barna fürtjei úgy álltak szét, mintha csak megcsapta volna egy villám. Ami viszont még ennél is meglepőbb volt, az a kora, ugyanis első ránézésre még nálam is fiatalabb volt, pedig én sem voltam az a kifejezetten öregember. Ez viszont nem tarthatott vissza, elvégre az ellenség az ellenség, s semmi okom nem volt rá, hogy visszafogjam magam. Első lépésnek a már jól megszokott és megszeretett Storm Mail-t dobtam be, s a szél védelmezőn átölelte körbe a testemet.
- Nem tudhatom, hogy mire képes, szóval óvatosnak kell lennem. – gondoltam, mivel amennyire érzékelni tudtam, nem lehetett sokkal kevesebb varázsereje, mint nekem, már ha egyáltalán kevesebb volt neki, így tehát nem bízhattam a véletlenre.
Idő közben Tabu is szerzett magának egy ellenfelet, így már biztossá vált, hogy egymagamban kell legyűrnöm a srácot, vagy legalábbis le kell foglalnom addig, amíg a többiek nem végeznek. Ez az ötlet azonban nem tetszett, hiszen nem akartam másokra támaszkodni, ha már egyszer itt voltam, akkor már inkább harcolni akartam, amolyan „ami a csövön kifér” szisztémával.
Úgy gondoltam, hogy a Dark Delete megfelelő lesz, mint tesztmágia, csak hogy felmérjem, hogy mire is képes az illető, így hát előre tartottam a kezem, majd útjára engedtem a lövedékeket, szám szerint mind az ötvenet, melyek akadálytalanul száguldottak az ellenfelem felé. Ő azonban nem nagyon hatódott meg. A bőre hirtelen átalakult, és pikkelyszerűvé vált, de nem olyanokká, mint amik a halaknak vannak, hanem sokkal inkább, mint ami a gyíkoknak vagy a krokodiloknak. Aztán összegömbölyödött, s hiába találta el szinte az összes gömböm, ahogy vége volt a támadássorozatomnak, azonnal újra kiegyenesedett, s nem kellett túl sok ész hozzá, hogy rájöjjek, hogy bizony nem tett rá túl nagy benyomást a mágiám.
Noha jómagam is rendelkeztem alakváltó gyűrűvel, s ismertem Tavara társát is, aki szintén ilyen varázslatokkal rendelkezett, mégsem voltam jártas ezen a téren, így hát ő előnnyel indított, bár nem tudhattam, hogy ő mennyire jártas abban, amiben én. Lényeg azonban, hogy amint felállt, a pikkelyei eltűntek, s helyette átalakult egy medvévé, amely máris felém csörtetett.
- Na, szépen nézünk ki. – gondoltam, és szerettem volna, ha most ott van Froozer, aki kisegít egy kicsit, de sajnos nem volt mellettem.
A medve formájában egy-két pofont próbált kiosztani, ami, ha nem vagyok elég ügyes, no meg persze ha nem dolgozik nekem a szélmágia, akkor tuti, elkap, akkor pedig végem is, de szerencsére nem így volt. Némelyik pofon elől elhajoltam, mások elől ellebegtem, s végül sértetlen maradtam.
Közben tőlem nem messze egy támadás csapódott a falba, mely, mint kiderült Tabuchitól származott. Ekkor egy villanásnyi időre átpillantottam a szomszéd hadszíntérre, s láthattam, hogy a lány testét beborítják a vaspikkelyek, s hogy a keze már nem kéz, hanem inkább egy óriási, lefejezéshez használatos pallos.
- Ez nem igazság, neki kellene az én ellenfelemmel harcolnia. Elvégre ő sokkal inkább alakváltó, mint én. – mérgelődtem, de nem volt időm sokáig pepecselni, ugyanis beindult az én partnerem is.
Ezúttal a lábai, ha emlékeim nem csaltak, gepárdéhoz lettek hasonlatossá, a karjai pedig ismét azokkal a fura és problémás pikkelyekkel lettek tele, ami aggasztó volt.
Ezt követően pedig olyan gyorsan vágtázott felém, hogy esélyem sem volt kitérni előle, így hát álltam az ütését, ami neki sem volt egy leányálom, ugyanis a szélpáncélom még mindig ott kavargott körülöttem, így nem adtam olcsón magam. De a mini pajzsai is állták a sarat, végül pedig én húztam a rövidebbet és áthatolva a Storm Mail-en néhány tüske átvágta a ruhámat és vele együtt a bőrömet is, melyből vér serkent, de szerencsére nem túl sok. A sebek nem voltak mélyek, inkább csak felületi karcolások, és ahogy elnéztem, néhány pikkelyt az én mágiám is letört vagy levágott róla, így végül tehát egálban voltunk.
- Oké, ideje bekeményíteni. – mondtam, s egy kicsit veszélyesebb eszközökhöz nyúltam.
Zárt volt a terep odabenn, így kockázatos volt ugyan, de kénytelen voltam feljebb kapcsolni, ha ki akartam ütni, így bevetettem a Dark Écriture: Darkness-t, s jómagam is alakváltóvá avanzsálódtam. A testem eldémoniasodott, a varázserőm pedig megugrott, ahogyan a tűzerőm is.
- Vissza kell fognom magam, különben az egész kóceráj a fejünkre omlik. – gondoltam, s pont ekkor húzott el köztem és az ellenségem közt egy újabb vas sárkányölő támadás, s a fal megint recsegett ott, ahol becsapódott.
Nem volt időm azonban figyelni a másik párharcot, mert pont elég volt nekem a sajátom is, hisz ellenfelem sem hagyta szó nélkül a váltásomat. Vagyis szó nélkül hagyta, mert meg sem mukkant, de ő is újabb alakra váltott. Valami furcsa élőlény lett belőle, amilyet még sosem láttam és nem is akarok soha többé. Olyan volt, mintha összekevert volna az ember egy teknőst egy halat és hozzáadott volna még egy kis sast is. Bőre pikkelyes lett, a hátán egy teknőspáncél jött létre, szája helyén pedig egy csőr éktelenkedett. Már önmagában ez is meglepő volt, de ami az után következett, az még inkább.
Hirtelen egy vízbörtönben találtam magam. Ez már ismerősebb volt, elvégre a varázsbotomban, ami természetesen most nem volt velem, elvégre miért is lennék erősebb… Szóval a varázsbotomban is ez a mágia volt, így hát tisztában volta az erejével, csak éppen azt nem értettem, hogy honnét jött. Körbehordoztam a tekintetemet, hátha meglátom a másik mágus, aki elkapott, de nem láttam senki mást az átalakult hibriden kívül, vagy akit láttam, az éppen mással harcolt. Ebből tehát az következett, hogy az én ellenfelem a ludas.
- Nem is értem, hogy miért lepődöm meg. Elvégre én is elég sokféle mágiát ismerek. – gondoltam, majd úgy döntöttem, hogy elég volt a pancsolásból.
Noha nehezítette a mozgásomat a víz, de teljesen nem tudta meggátolni, s a Storm Mail, mely még mindig óvott, tovább forgott körülöttem, bár egyre gyengébben, így a levegőm is fogytán volt. Leengedtem a védelmi mágiámat, mivel a víz, mely önmagában nem sebzett, folyamatos erőkifejtést igényelt, a távol tartására pedig semmi szükségem sem volt, legalábbis ezt gondoltam elsőre, de tévedtem.
Alig, hogy a páncélom eltűnt, vele együtt a vízburok is, én pedig kiloccsantam a kőre, éppen hogy csak megállva a lábamon, ami megint hiba volt. Nem figyeltem közben oda az ellenségre, aki ezalatt villámgyorsan közeledett felém, lábak nélkül, a földön „folyva”, a kezén, melyet már-már nem is lehetett kéznek nevezni, egy spirálisan kavargó, örvénylő víztömeg keletkezett, majd elért engem. Az ütés olyan erős volt, hogy ha nem lettem volna éppen démon, tuti, hogy legalább néhány bordámat eltöri, hacsak nem szakítja át az egész mellkasomat. Így szerencsére azonban nem ez történt, de ettől még eléggé fájt, s hátra is vetett, nem is keveset. Több métert száguldottam hátrafelé a teremben, míg végül megálltam, és ahogyan csak erőmből tellett, talpra tornáztam maga. Közben megint közeledett felém, ugyanazzal a technikával, de nem volt szerencséje.
- Nem veszem be kétszer ugyanazt! – morogtam, s magamra írtam a Dark Écriture: Absolute Shadow rúnáit is, mellyel felöltöttem a sötétségből álló páncélt, amely még a Storm Mail-nél is erősebb védelmet kölcsönzött nekem.
És ez még nem volt minden. A sebességem és az erőm még tovább nőt, így már el tudtam hajolni annyira az érkező elől, hogy az ütés lecsússzon a páncélomról. Így is meginogtam egy percig, de talpon maradtam, s ami még fontosabb, ott álltam a hibrid formát öltött alakváltó közvetlen közelében. Csak egy villanás volt az egész, s a Dark Capriccio már hasította is a levegőt, majd a testébe hatolt.
Csakhogy megint nem voltam eléggé körültekintő. Nem vettem számításba, hogy magas szinten áll, így ismerheti azt a mágiát is, amiről noha eddig szintén még csak hallottam, de mégis ismertem, a Water Body-t. Az áthatoló varázslat úgy vágta át a vízből álló testét, mint olló a papírt, de sokkal kevesebb hatása volt, mint amit reméltem volna tőle. Elvégre hiába szedtem darabokra, vagy jelen esetben cseppekre, olyan gyorsan összerakta magát, mintha nem is csináltam volna vele semmit. Én viszont nem jöttem zavarba. Járatos voltam már némileg az elemek terén, és bár csak felületesen, de a legtöbb elemről már tudtam, hogy mi ellen jó, meg azt is, hogy mi a gyengéje. A víznek pedig egyértelműen a villám volt az ellenfele.
- Még szerencse, hogy felírtam magamra a teljes árnyékot. – gondoltam elégedetten. – Kár, hogy Froo nincs itt, az ő villámai mégiscsak jobbak lettek volna, de hát ez van. – futott át az agyamon, de nem teketóriáztam.
Ha nem cselekedtem volna azonnal, akkor támadási felületet adtam volna neki, ami pedig eléggé nagy probléma lett volna a helyzetemben, elvégre semmi sem garantálta volna, hogy ismét ellentámadást tudok majd indítani. Így hát a bajt megelőzve a kezemben megteremtettem a villámokból álló gömböt, majd alighogy azt követően, hogy ellenfelem összeállt, szabadjára engedtem a kezemben tartott Electric Shockwave-et, de csak remélni tudtam, hogy ezúttal nem lövök nagy bakot.



A csatlósomnak 250 VE-t adnék.
/Egy kis jelmagyarázat az értékelő mesélőnek: A dőlt betűvel ért részek a karakter gondolatait, a félkövét+dőlt részek pedig a telepatikus kommunikációban ténylegesen elhangzott dolgok./

- Nesze neked! – kiáltottam, amikor hozzávágtam az ellenfelemhez az Electric Shochwave kavargó villámgömbjét, remélve, hogy a vízből álló testében egy kicsit felpörgethetem a dolgokat.
Viszont nem egészen így alakult a történet. Bár a támadást nem tudta kikerülni, így az, ha nem is telibe, de eltalálta, ellenben már egy másik alakban volt addigra. Szárnyai nőttek, melyek egy denevérre emlékeztettek, valamint az ujjai is megnyúltak, bár nem úgy, mint egy igazi denevérnek. Nem az ujjakon feszült ki a bőrlebeny, hanem csak úgy külön, a hátból kiindulva, így meghagyva a négy végtagot. Az említett testrészek azonban nem csak megnyúltak, hanem karmokká alakultak, amivel nem szívesen találkoztam volna még ennél is közelebbről, az egyszer biztos. Ezen kívül még kapott egy kis skorpió beütést is, méghozzá egy farok és annak végén lévő tű formájában, ami megint csak kellemetlennek nézett ki. Azt ugyan nem tudhattam, hogy valóban mérgezett-e, de abból kiindulva, hogy skorpióra hajaz, erős volt a gyanúm afelől, hogy igen.
A támadásomat a szárnyaival gyengítette, így azok nem érték el közvetlenül a testét, ebből kifolyólag pedig nem is bénították meg, amiben pedig nagyon reménykedtem.
- Francba, kezdhetem megint az elemzését. – mérgelődtem.
Ez volt az egyik legnagyobb bajom az alakváltókkal. Egyszerűen nem tudta kiismerni őket az ember. Ha az egyik alakjuk működésére hellyel-közzel rájött, vagy legalábbis sejtette, hogy mit tud, akkor máris új alakra váltottak és már feleslegessé is váltak a korábbi tapasztalatok. Szerencsére még nem sok alakváltóval harcoltam, így eddig jórészt megmenekültem az efféle kellemetlenségektől.
De persze nem hagyott nekem sok időt arra, hogy bosszankodjam, mert rögtön támadott is. Felém emelte a kezét, és mire egyet pislanthattam volna, máris egy jókora, legalább másfél-két méter átmérőjű lángorkán zúdult rám, melyet esélyem sem volt kivédeni. Az első néhány másodperc még nem viselt meg különösebben, révén, hogy rajtam volt a sötétség vértje, de aztán forróvá vált a helyzet, s mire végre abbamaradt a grillezés, már biztos voltam benne, hogy ez bizony komoly veszély lesz a továbbiakban is. Hogy miért? A szag miatt. Nem láttam be a testemet, hiszen nekem sem volt átlátszó a páncélom, de a fájdalmat, melyet az égések váltottak ki az idegrendszeremben, s a szagot, amit a megpörkölődött vagy elégett ruha, szőr és bőr különös egyvelege okozott, az mind-mind éreztem és meg kell mondanom kezdtem is rosszul lenni tőle.
- Jól van, elég volt, mostantól nem fogom vissza magam, akár ránk dől ez a kóceráj, akár nem! És különben is, a többiek is teljes erővel harcolnak, miért pont ne én tenném?! – győztem meg magam gyorsan, aztán bekapcsoltak a turbó sebességet.
A kezemben megteremtettek a sötétségből álló gömböt, a Darkness Flare Bomb-ot, majd szabadjára is engedtem. A becsapódás azonban elvétette a célpontot, mivel az a levegőbe emelkedett közben. A robbanás felkavar ugyan némi állott port, meg egy adag törmelék is szétrepült, de ezzel akkor éppen nem tudtam és nem is akartam foglalkozni.
- Nem rossz, de én is tudok ennél jobbat! – gondoltam, majd a szélmágiámat felhasználva én is repülni kezdtem.
Erre ő felém vette az irányt, s mondhatni megrohamozott, pont, ahogyan számítottam rá. Nem emelkedtem túl magasra, mindössze harminc-negyven centivel a föld fölé, így amikor láttam, hogy közeledik, visszasüllyedtem a talajra, aztán vártam.
- Ez az, gyere csak! – biztattam magamban, ugyanis eddig minden úgy ment, ahogyan reméltem.
Csak egy pillanat választott el a cselekvéstől, aztán beindult minden. Amikor úgy ítéltem meg, hogy elég közel ért, a Shadow Step segítségével a már előre kiszemelt árnyékra ugrottam, amit az egyik fáklya, vagy talán lakrima fényében egy már letört kődarab vetett, amely nem volt nagyobb, mint egy csecsemő, de nekem annyi éppen elég volt. Amint árnyékká váltam, majd ismét megjelentem, már fordultam is hátra, hogy elém kerüljön az ellenségem, aki még alig értette meg, hogy mi is történt, így még nem volt ideje reagálni. Én pedig tettem róla, hogy így is legyen. Útjára engedtem a másik pusztító támadásom, s a sötétségből álló sugár úgy tört ki a kezeim közül, mintha már erre várt volna évek óta.
A csapás egy villanás alatt elérte az alakváltót, aki még félig-meddig háttal volt nekem, így nem sokat tudott reagálni. Noha elkezdett emelkedni, hogy kikerüljön a sugár hatótávjából, csak annyit tudott elérni, hogy ne a centrumba kapja el a tornádó. A szárnyát érte el elsőként, de olyan gyorsan söpört át rajta, hogy nem volt időm jobban kielemezni. Ezen kívül pedig nem volt időm a bámészkodásra. Hogy egészen biztos legyek a dolgomban, még egy Darkness Flare Bomb-ot is az iménti roham után küldtem, ami azt hiszem szintén telibe kaphatta az illetőt, bár ezt már végképp nem láttam. A végeredményt azonban annál inkább, és megelégedéssel nyugtáztam, hogy az eredeti állapotában, azaz ember formájában feküdt a földön és nem is mozdult, szóval elkönyvelhettem a győzelmemet. Ekkor jutott először időm arra, hogy egy kicsit tüzetesebben is körbepillantsak a rögtönzött csatatéren, és megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy már mindenki más is végzett, nagyjából akkor, amikor én is, bár azt már nem láttam, hogy mikor, így az is lehet, hogy én voltam az utolsó győztes. Ami viszont kezdett aggasztani, az az, hogy nem csak én, de a többiek is elég jelentős mágikus erőt öltek bele a harcokba, ami azt jelentette, hogy a legfőbb ellenség azaz a Camille nevű tag legyűréséhez már jóval kevesebb erővel gazdálkodhatunk. Én a magam részéről az erőm körülbelül felét felélhettem, és első ránézésre a többiek is hasonló mérlegen állhattak, ami nem kecsegtetett túl sok jóval.
- Nem jó jelek. Camille összevetve is olyan erős, mint ők, és még valaki hátra van... – szólalt meg ismét a bratyó, majd vizslató tekintetét körülhordozta a már kicsit átrendezett csarnokon. - Csak nem tudom, hol. – fejezte be végül a gondolatmenetét egy kis szünet után.
- Hátra? – kérdeztem meglepődve. - Szerintem inkább lépjünk le innét, ha még a felénél sem vagyunk. A varázserőm jelentős része elszállt, és ahogy érzem a tiétek is, szóval én nem számítanék sok jóra. – akadékoskodtam, s ezúttal ténylegesen is hangot adtam az aggályaimnak.
Noha szó se róla, én is nyerni akartam, s valóban segítő kezet nyújtani, annak azért nem voltam a híve, hogy egy veszett ügyért ölessem meg magam.
- Rohandar... – szólalt meg közben zavartan Tabuchi is, aki megvakarta a fejét, s kinyögte, hogy mit is akar: - A múltkor láttam, hogy trükköztél azzal a kis vasdarabbal a kezedben. Arra gondoltam, megidézhetnél megint valamennyit... – motyogta halk, már-már síron túli hangon, mintha csak épp szerelmet vallana valakinek, vagy ilyesmi.
Egy pillanatig nem értettem, hogy miről is beszél, de aztán gyorsan leesett. Eddig ugyan csak pletykákat és szóbeszédeket hallottam arról, hogy a sárkányölők képesek megenni az elemüket, de kezdtem azt hinni, hogy igaz, így hát nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget, hogy a saját szemmel is láthassam a műveletet.
- Tessék. - dobtam oda neki egy ökölnyi darabot nevetve. - Jó étvágyat!
Se egy köszönöm, se egy hálás szó, csak egyszerűen megkajálta a fémet, amit adtam neki.
- Miért is lepődöm meg ezen? – tűnődtem.
Egyfelől nem voltam az a jófiú típus, akinek köszönetre lett volna hűsége, másfelől pedig Tabu sem volt egy jól nevelt lány, így hát nem is akadtam fenn nagyon a dolgon. Ellenben a köszönöm helyett mondott mást, ami viszont még kevésbé tetszett:
- Minden esetre, nem hinném, hogy innen már elmehetnénk... – sóhajtott fel. - Tudja, hogy itt vagyunk. Nem is értem, még miért nem viharzott ki azon az ajtón. Most biztos mosolyogva ül a székében, és ránk vár.
Nem kellett megkérdeznem, hogy kiről is beszélt, nagyon is tisztában volta vele.
- Hahó, némber, gyere elő! - kiáltottam el magam, téve a hülyét, de teljesen céltudatosan, hiszen tényleg azt akartam, hogy előjöjjön és végre pontot tegyünk ennek a végére így vagy úgy. - Vagy... egyáltalán nő ugye? – kérdeztem meg végül, hiszen ez eddig még nem derült ki számomra.
- Igen, nő. - vonta meg a vállát a sárkányölő. - Persze, ha menni akarsz, akkor siess, mert lehet, tényleg előbújik a barlangjából. – figyelmeztetett.
- Nem futok el, de nincs kedvem ácsorogni se. Utálom a várakozást, szóval essünk túl rajta aztán lesz, ami lesz. – világosítottam fel az én álláspontomról.
- Rendben... – sóhajtott megint, majd kinyitotta azt az ajtót, melyről sejtettem, hogy az illetékes főgonoszhoz visz.
Mindannyian bementünk, de alig léptünk be a következő helyiségbe, máris mindenütt rúnák villantak fel körülöttünk, beleértve az ajtót is, melyen bejöttünk, majd becsukódott mögöttünk a kijárat, így hát már nem volt visszaút.
- Üdvözöllek benneteket az én kis... szentélyemben. – hallatszott egy női hang, melyről reméltem, hogy ezúttal már tényleg Camille-é és nem valami újabb akadályé, aki azért jött, hogy még több varázserőnket eméssze el az igazi ellenséggel való küzdelem előtt.
Ami azonban érdekes volt, s egészen eddig nem is tűnt fel, hogy minél tovább voltam Tabuval és a bátyjával, s minél többet harcoltam velük és értük, egyre inkább magamévá tettem a célt. És nem csak azt. Azon kaptam magam, hogy én is szeretném, ha a lány végre megszabadulna a terhétől, ahogyan én is terveztem megszabadulni az enyémtől. De ez még koránt sem volt minden. Hirtelen felötlött bennem, hogy mit is mondott a mester, amikor arra kértem, hogy tanítsa meg nekem a három démoni kaput:
- „Mit akarsz tenni, ha vége a tanításodnak? Mire akarod használni a megszerzett erőt? A bosszú az egyetlen, amely téged vezérel?”
Akkor azt feleltem neki, hogy egy olyan helyet, egy olyan világot akarok létrehozni, ami mindenkit befogad, s ami esélyt ad mindenkinek, aki arra vágyik, hogy a saját szabályai szerint élhessen, s hogy tartozhasson valahová. Akkoriban még nem gondoltam át mélyebben, hogy ezt hogyan is érhetném el, de végül kezdett előttem kirajzolódni az út. A barátok. Ez volt a kulcs a zárban. Ha valakinek vannak társai, mint nekem Froo és Ange, akkor sokkal könnyebben elérhet bármit, s könnyebben át tud vészelni sok mindent. Az én helyzetemben például sokat tett értem Froozer, hogy kimozdítson az Ann halála után érzett gyászomból, és ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy nem így alakultak volna a dolgok. És kezdtem úgy érezni, bár kicsit bolondságnak tűnt, hogy Tabu is már egy barát. Annak ellenére, hogy meg akart ölni, és hogy gyakorlatilag most is miatta vagyok halálos veszélyben. De lehet, hogy pont ez volt az oka, nem tudnám megmondani. Viszont inkább térjünk vissza a rejtekhelyen folyó eseményekhez:
A nő, aki eddig háttal állt nekünk, most megfordult, s végre szemtől szemben láthattam.
- Kár, hogy ilyen cudar körülmények között kell találkoznunk. – mondta, bár nem colt túl meggyőző.
Ami viszont meglepett, az a kinézete volt. Az arca kislányos, a haja hosszú, fekete, a szemei pedig olyan mélykek voltak, mint a tenger. Egyszóval nem az a tipikus gonosz, kínzós, gyilkolós, elvetemült alak, akinek az ember, vagy legalábbis én elképzeltem. Ráadásul a kora is igen fiatalnak tűnt, bár az is lehet, hogy csak valami alakváltó mágiát használta, vagy valami ahhoz hasonlatosat, természetesen ezt sem tudhattam biztosan.
- Nem tudom, ki teremtette ezeket a körülményeket. – sziszegte közben ingerülten Tabu az iménti sajnálkozásra válaszul.
- Azt viszont elfelejtettétek, hogy nálam van a lány... – mosolyodott el a házigazda, én pedig mindjárt éreztem, hogy az ártatlan külső bizony valóban sötét szívet takar, ahogy azt mondták. - Persze, talán rá most nem is lesz szükségem. Ethan, kérlek, gyere ide! – utasította egy újabb talpnyalóját, ami nem volt ínyemre, hiszen ez szinte biztosan újabb varázserő veszteséget fog jelenteni számunkra, holott minden cseppre szükségünk lesz Camille ellen, már ha mindannak, amit a sárkányölő mondott, csak a fele igaz.
A hívó szóra előjött egy újabb kölyök.
- Most komolyan gyerekek ellen kell küzdenem, vagy mi? – mérgelődtem magamban, de hát nem volt mit tenni.
A megjelenő srácnak szintén ugyanolyan szeme volt, mint a főnökének, de a feketével ellentétben a haja kék volt, mint a jég, akárcsak a viselkedése. Se egy köszönés, se egy gyilkos pillantás, vagy valami, amivel az ellenfelek köszöntik egymást. Ráadásul ami még inkább aggasztani kezdett, az az volt, hogy Dzsungel Jacknek szinte felállt a szőr a hátán a jövevénytől, bár az is igaz, hogy a kékségnek se nagyon tetszett a fehérke.
- Riku, van valami, amit tudnod kell annak fényében, hogy kikkel küzdesz. – mosolyodott el közben Camille, én pedig megtudtam, hogy a fickót Rikunak hívják.
- Érdekes, eddig nem is kérdeztem meg. – villant át az agyamon, de ez most teljesen mellékes volt, így nem is gondolkodtam tovább rajta.
- Ethan az én édestestvérem. Az öcsém. – folytatta a nőszemély, vagy kislány, nem is nagyon tudtam eldönteni, de azt megértettem, hogy nagy lekvárban vagyunk, az tuti.
Szinte még be sem fejezte a mondatát az ellenfelünk. Tabu bátyja már ugrott is volna neki a másik srácnak, csakhogy nem jött össze neki. Nem sokkal előttünk megtorpant, mert egy falba ütközött, mely nem látszott ugyan, de ott volt, s nem tudott átjutni rajta.
- Nem, nem. Addig nem fogunk harcolni, míg ilyen heves érzelmektől fűtöttek vagytok. – mosolygott tovább a vendéglátónk, ami kezdett egyre inkább irritálni, révén, hogy ott rejtőzött benne a fölényesség, s annak a szilárd tudata, hogy ő lesz a győztes, ezt pedig nem hagyhattam. - Addig csak védekeztek.
Amint ezt kimondta, a semmiből mindenféle fegyverek kezdtek el ostromolni minket. Kardok, lándzsák, kések és még más egyebek, valamint elemi mágiák, mint például Fire Ball-ok, s egyéb, alacsonyabb szintű, de nagy mennyiségben problémát okozó támadások. Én csak felhúztam a védelmem, azaz a Dark Écriture: Absolute Shadow-t, a kezemet pedig a szemem elé tartottam, s álltam a sarat egy ideig. Aztán feltűnt, hogy Tabuchi átlépte az a vonalat, melyen az imént Riku megakadt, tehát bármi volt is az akadály, valamilyen módon átjárható volt. S ekkor ütött szöget a fejembe, hogy mi is lehet az a bizonyos akadály, melyen nem tudott átjutni a kolléga, de elméletemet le is kellett tesztelnem, így hát a támadások gyűrűjéből kitörve egészen a falig hatoltam előre, s aztán bebizonyosodott az, amit sejtettem.


- És mégis meddig kell itt szobroznunk szőrgolyó? – morogta nem túl hosszú csendesség után Froozer.
- Nem tudom. Lehet, hogy fél, vagy egy óra, de talán percek alatt lerendezik... nyilvánvalóan az utóbbi helyzet lenne az aggasztóbb. – vakarta meg a fejét az exceed, miután a farkas számára meglepő módon, de egészen készségesen válaszolt neki. - Ha robbanásokat fogunk hallani, az már közel lesz a végkifejlethez.
- Gáhhh, én ezt nem bírom! - akart leugrani a fáról a bundás, de Angelina elkapta a nyakát, így visszatartva őt.
- Nem, itt maradsz! – szólt rá erélyesen.
Még nem telt el sok idő, a ragadozó mégis ezúttal inkább az ösztöneire hagyatkozott volna, és inkább odarohan, felrúgva minden szabályt, sem mint hogy a józan eszére, melyet eddig mindig követett. Ha láthatta volna magát kívülről, biztosan kiröhögi a forrófejűségét, de hát nem látta, így továbbra is ragaszkodott az elgondolásához.
- Belőled erős lány lesz egyszer. – morogta a macska elismerően. - Pedig bizonyára eléggé aggódsz, nem igaz? – kérdezte a voltaképpen felesleges kérdést.
- Hát... igen. – felelte a leány, miközben még mindig a vergődő farkas nyakát markolt, majd rövid szünetet tartott. - De tudom, hogy úgysem tehetek semmit. – ismerte be, majd a fejét a kezében tartott állat bundájába hajtotta, de nem sírt, noha tudott volna, legalább egy pár könnycseppet a tehetetlensége miatt érzett dühtől mindenképp.
- Jobb így. Felhasználhatna Rohandar ellen. Az a nő... mocskosabb, mint bárki el tudná képzelni. – fortyogta a másik familiáris, s a messzeségbe bámult, mintha csak a múltat kémlelné ott.
Időközben Froozer is felhagyott önfejűségéve, s csendben és nyugodtan, magába fordulva állt csak oldalán a társával. Aztán, miután elhangoztak a cica szavai, észbe kapott. Felidézett magában ő is néhány fájó emléket, s ez furcsa mód lehűtötte. No persze nem azért, mert megnyugodott volna, csak beismerte, hogy őrültség lenne odamennie.
- Ez igaz... – szólalt meg a farkas. - Én is láttam már valakit, aki így cselekedet, és nem szeretném, ha Roha még egyszer azon menne keresztül. Hónapokig kellett folyton seggbe rugdosnom, hogy összeszedje már magát végre. – foglalta össze gyakorlatilag egyetlen mondatban az előző pár hónapot megelőző időszakot.
- Black Starra gondolsz? – kérdezte egyből Angelina, hiszen már ő is beavatott volt, s Froo csak bólintott erre.
- Hm. Ti se csípitek Hades-t, igaz? – váltott aztán hirtelen, látszólag teljesen összefüggéstelenül témát a macsek.
- Hát... én nem nagyon találkoztam vele, csak akkor, amikor csatlakoztam a céhez, meg azon kívül talán még egyszer vagy kétszer. – válaszolt neki elsőként Angel.
- Mocskos vén kecske, akit csak a saját dolga érdekel. – szólt már sokkal becsmérlőbben és szabadabban Froozer, mire a cicus csak bólintott egyet.
- Pedig még így is sokkal emberségesebb, mint néhány törvényes céh mestere... – dobolt idegesen a talpával a szőrmók.
- Törvényes céh mestere? – csodálkozott a hallgatósága, elvégre az ember nem ezt hallja úton útfélen, hanem azt, hogy a törvényes céheknél azért mégiscsak emberségesek és segítőkészek a tagok és így tovább.
- Mire gondolsz? – kérdezett rá a lány egyértelműen, mivel nem értette a dolgot, amivel nem volt egyedül.
- Nem tudom, mennyire vagytok-e ezzel tisztában... Tabu eredetileg egy törvényes céh, a Dragon Fang tagja volt. Aztán... egy balul elsült dolog miatt, az almester, Ba'al, hogy rohadna meg, "nemesen" felajánlotta: tovább élheti életét, ha kémkedik neki a Balam szövetség tagjaként. Mivel Tabunak itt volt egy... ne takargassuk, szerelme, hát a Grimoire Heartot választotta. Azóta pedig sorra egy lelki ronccsá válik. Ez a szemét pedig élvezi. – ragadta el egyre jobban az indulat, és már a fogát csikorgatta, miközben a kicsiny csoport többi tagja csak hüledezve hallgatta. - A francba, mennyit beszélek, ha ideges vagyok. – kapott aztán észbe ő is, meg a többiek is.
- Szóval kém mi? - mosolygott Froo, bár nem viccesnek tartotta, sokkal inkább ironikusnak.
- Szegény lány. – jegyezte meg Ange.
- Kezdesz érzelgős lenni Angelina. – használta ki a lehetőséget Froozer, és megpróbálta kicsit feldobni a hangulatot, s feledtetni azt, hogy mi is folyik most éppen körülöttük.
- Mi? Nem is. – pirult el a hölgy.
- Amúgy nyugi, ha minden jól megy, Rohával mi is el fogjuk hagyni a céhet, bár még egy ideig szükségünk van rá. De annyi biztos, hogy nem köpünk be. – nyugtatta meg most már kedvesebb hangnemben az ordas.
Minél hosszasabban beszélgettek, annál inkább kezdett kialakulni a farkas és a csillagmágus irányából is egyfajta elfogadás. Bizalomról persze még mindig nem lehetett szó, de mégis kezdtek egyre inkább úgy állni a dolgokhoz, hogy nem ellenséggel, hanem egy leendő baráttal beszélgetnek, aki azonban még idegennek számít.
- És ki az a... szerencsés, akibe Tabu beleszeretett? – firtatta tovább a történetet Angelina, tipikus női kérdéssel, rákapva a szerelmi szálra.
- Hm, én pedig úgy tudtam, hogy már fesztivált csináltak az "árulókból", akik kiadták másoknak a céhet. – nézett sötéten az exceed. - Nem nehéz kitalálni, ki volt a másik "áruló", és miért lett az. Den. – sóhajtott egyet.
Az igazság azonban az volt, hogy ezzel sokkal nem kerültek beljebb. Noha a familiáris már egészen otthonos volt a céhben, s már ismert is egy-két embert, mégsem volt tisztában a céh ügyeivel. Rohandarral csak akkor tértek be a léghajóra, ha sürgősen kellett egy menedék, vagy ha pénz kellett, s akkor is inkább csak addig maradtak, amíg elült a vihar, kipihenték magukat, vagy találtak egy munkát, amivel pénz állhatott a házhoz.
- Nem sűrűn járunk a céhben szóval nem nagyon vagyunk képben. Én például azt sem tudtam, hogy Tabu kilépett. - ismerte be Froo, ami igaz is volt.
Erről is csak szóbeszédeket hallott és azt se túl régen, s ami még fontosabb nem túl részletesen.
- Nem lépett ki. – mosolyodott el a macska. - Szökésben vagyunk. Többek között ebben is segít Rohandar. – tudatta velük.
A két társ pedig ekkor döbbent csak rá, hogy bár annyit tudnak, hogy segítenek, de vajon miben? Csak foszlányokat kaptak, amiből nem tudták összerakni a teljes történetet, s csak annyit tudtak, hogy harc lesz, de hogy pontosan ki az, akit le kell győzni, vagy hogy miért is küzdenek ellene, azt egyikük sem tudta, ami most kezdte is bosszantani őket.
- Fene abba a fránya fejébe, hogy nem mondd el semmit! – mérgelődött az ordas. - De azért remélem nem lesz baja. – tette hozzá szinte azonnal.
- És te hogyhogy ennyire megbízol bennünk? – tette fel a kérdését Angel is, ami már foglalkoztatta egy ideje. - Mert azt értem, hogy nekünk nincs túl sok más választásunk, de neked? – indokolta is meg az értetlenségének okát.
- Nekünk sincs választásunk... nem véletlen mondtam, hogy borzalmas az a nő. Engem, és egy kislányt használt arra, hogy Tabut bérgyilkosságokra sarkallja. Azt mondta, hogy ha Rohandart megöli, akkor végre szabadon engedi őt. Az a lány... túl sok mindent állt már ki. Törékeny teste mély sebekkel van ellátva, szinte sosincs teljesen magánál a vérveszteség miatt. Néha heccből eltöri a csontjait, és meggyógyítja, majd újra megteszi. Velem pedig végignézette mindezt. – borzongott bele a cicus a szörnyű, horrorba illő históriába.
- Undorítóan hangzik. – fintorodott el ennek hallatára a lány.
- Nem ő az első, aki kínozza az embereket, és biztosan nem is az utolsó. Sajnos mindig vannak ilyenek. – szólalt meg a farkas is, látszólag teljesen érzelemmentesen és természetesnek véve a dolgot, de a valóság az volt, hogy sajnos tisztában volt vele, hogy milyen a valóság, és ez a közöny sokkal inkább a beletörődés hangja volt, sem mint a nemtörődömségé.
- Igen, mindig. De nem ez volt a kérdés, ugyebár? – forgatta meg a szemét a kandúr.
Azonban mielőtt ismét megszólalhatott volna, egy eléggé hangosnak tűnő robaj ért el éppen hozzájuk, mely jelezte, hogy a csata kezd eldurvulni a másik helyen.
- A fenébe is, de utálok várakozni! – adott hangot idegességének a bundás.
- Igen, nem ez volt az eredeti kérdés. – kanyarodott vissza Ange a beszédtémához, elengedve füle mellett a zörejt, amiről próbált is azonnal megfeledkezni. - Szóval, miért bízol bennünk? - vitte tovább a párbeszéd fonalát, hogy elterelje kicsit a figyelmét.
- Én? Magam sem tudom. Talán már csak nincs kiben, és még nekem is kell néha valaki, akinek kiönthetem a... – szakadt félbe a mondata, s megrázta a fejét. - Vagy csak túl sokat beszélek.
- Nyugi, én nem mondom el senkinek. – mosolygott szelíden a varázsló. - És te sem, ugye Froo?
- Hogy? Mi? Nem figyeltem. Mit én sem? – kapta fel a fejét a címzett, aki ekkor már teljes mértékben a közelben dúló harcra volt kiélezve, s a levegőt szimatolta, miközben a fülét is hegyezte.
- Nem árulod el őket... ugye? – nézett rá a lány.
- Persze, persze. – mondta amolyan lerázás gyanánt a négylábú.
Aztán ismét új zajok és morajlások hallatszottak, s kisvártatva a csata irányából emberek érkeztek, amolyan kidobó-félék, kigyúrtak és nagy valószínűséggel nem túl eszesek.
- Francba! Húzódjunk a lombok alá! – súgta a cirmos, melynek Ange azonnal eleget is tett.
- Inkább kapjuk el őket! – javasolta a szerinte hatásosabb megoldást a farkas.
- Csend és bukj le! – nyomta lefelé a fejét Angelina, miközben próbált maga is minél láthatatlanabbá válni.
Mindeközben a hangok, melyek feléjük száguldottak csak még sűrűbbek és még erősebbek lettek, az erdő szinte beleremegett a történésekbe. Az emberek néhány perc alatt elvonultak, és a veszély egyenlőre megszűnni látszott, de nem hamarkodhatták el a kérdést, elvégre a robbanások tompa hangja még mindig feléjük száguldott, és csak egyre hevesebbnek hallatszott.
- Azt hiszem, a dolog kezd elfajulni odabenn. – jegyezte meg a macska.
- Biztos ne menjünk be? – vetette fel kivételesen Angel.
- Ez a beszéd! – mondta elismerően az ordas, és már indult is volna abba az irányba, amerre eltűnni láttak nem sokkal ezelőtt a társaikat, s amerről az iménti emberek érkeztek.
- Jobb ez így. Talán, ha még kicsit várunk, akkor visszatérnek... – mondta reménykedve a macsek, majd elérte őket egy hang, mely egyenesen a csatatérré vált rejtekhelyről érkezett.



A csatlósomnak ismételten 250 VE-t adnék.

Spoiler:

- Biztos vagy benne? - kérdezte Ange, aki még mindig le akart beszélni az ötletről.
- Teljes mértékben. - feleltem neki. - Ha nem eléggé jók ahhoz, hogy kibírják, akkor nem érni meg a kockázatot, hogy magam mellett tartsam őket. - indokoltam továbbra is a döntésem.
A helyzet ugyanis úgy nézett ki, hogy egy amolyan beavatási próbatételt tűztem ki a két újoncnak, Lylanak és Kragenek.
- Ne aggódj, nem leszek túl kőszívű, hiszen ismersz, nem? - mosolyodtam rá.
- De akkor is... én... nem szeretném, ha bajuk esne. - ellenezte továbbra is a döntésem a lány.
- Nem kell őket a fölbe döngölnöd, nem is az a cél. - próbáltam meg a saját pártomra állítani. - Pont ezért fognak veled megküzdeni, nem pedig velem. Így nem kell nagyon aggódni a kockázatok miatt.
- Szóval azt akarod mondani, hogy én olyan gyenge vagyok, hogy nekem úgy sem kell visszafognom magam, vagy mi? - vonta össze morcosan a szemöldökét.
- Ilyet nem mondtam. Viszont legyünk őszinték:  Én jóval erősebb vagyok nálad, vagy nem értesz ezzel egyet?
- Nos... de. Ez tény. - ismerte be kelletlenül.
- Na látod! Na, gyere, ne duzzogj! - vontam oda magamhoz a karjánál fogva, majd a szemébe néztem. - Mindenről gondoskodok, nem lesz semmi baj, rendben?
- Ajánlom is! - morcoskodott még mindig egy kicsit.
Ezt követően elhagytuk a szobámat, s az edzőterembe mentünk, ahol már várt ránk a két delikvens, velük Froozerrel. Már három nap telt el azóta, hogy visszatértünk a kastélyba velük, eddig pedig hagytam őket pihenni. Akkor viszont már elérkezettnek láttam az időt arra, hogy belevessem őket a mély vízbe, s kiderítsük valójában mit is tudnak.
- Jó reggelt! - üdvözölt minket Lyla elsőként, mely köszöntést a bátyja is megismételte.
Miután a formaságokat lerendeztük, bevezettem őket az tágas szobába, amit a küzdelmekhez használni szoktunk.
- Ez itt a mi kis edzőtermünk! Itt fogtok most gyakorolni. Ha valóban elég elszántak vagytok, és tényleg itt akartok maradni velünk, akkor küzdjetek meg Angelinával.
- Küzdjünk meg? - csodálkozott Lyla. - Miért harcolnánk egymás ellen?
- Emlékeztek még, hogy mit mondtam, mikor idehoztalak titeket? Én vagyok a főnök, ezt pedig vehetitek egy parancsnak. - szögeztem le ellentmondást nem tűrően.
Noha láttam Angel tekintetében, hogy koránt sincs oda a viselkedésemért, mégsem szólt közbe, amit értékeltem.
- Nem lenne szerencsés, ha lejáratna előttük. A tekintély a legjobb fegyelmező eszköze az embernek, jó lenne, ha meg is maradna a továbbiakban az enyém.
Egyértelmű volt, hogy Krage is azon az állásponton volt, mint húga, de ő nem ellenkezett egy pillanatra sem, csupán némán felállt testvére mellé, drága csillagmágusommal szemben.
- Rendben, a szabályok a következők! Ange védekezni fog csak. Ha csak egyszer is sikerül eltalálnotok őt, akkor ti nyertetek, és elismerlek titeket, ha viszont nem, akkor ki fogom törölni az emlékeiteket, és kiraklak benneteket a kastélyból. - közöltem velük.
Az emlékeik kitörlésével nyilván csak blöfföltem, hiszen ilyen lehetőségem nem volt, de a többit teljesen komolyan gondoltam.
- Mostantól számítva egy órátok van. Sok sikert! Óra indul!
A csapatmunka úgy tűnt, hogy menni fog nekik, bár nem volt zökkenőmentes az eszmecsere, mely úgy hiszem, hogy stratégiai megbeszélés lehetett, mely vagy öt percig is húzódott. Erre volt lehetőségük, hiszen ahogy megígértem, Angel csak is védekezésre használta az erejét, így nem támadta meg őket. Értelemszerűen éles helyzetben erre nem lett volna lehetőségük, hisz ott pörögnie kellett volna az eseményeknek, de nem szóltam közbe én sem.
- Hagyd már a hülye stratégiákat bátyó, csak támadjuk meg! - fakadt ki aztán a fegyvermágus, s máris két kardot idézett a kezébe, s egyenesen Angelinának rohant.
Ange gyorsan reagált is erre, s Oriont hozta közénk társaságnak. A jól megtermett harcos a pajzsával és lándzsájával meglehetősen jó védelemnek számított, így biztos voltam benne, hogy nem lesz itt semmi gond. Lyla egy másodpercre sem hezitált a megjelenő csillagszellem láttán, egyenesen lerohanta, s valószínűleg teljes erejéből támadott, de a hatás elmaradt. Ugyan nem láttam még harcolni a szöszit, de mivel fegyvermágus volt, így feltételeztem, hogy ért a fegyverekhez, ellenben volt egyetlen gond a helyzettel, legalábbis ami a két "diákom" részéről kellemetlen lehetett. Noha két karddal és lendületből esett neki Orionnak, Lyla kardjai a méretes pajzsnak nekicsapódva szikrákat szórtak, majd nem haladtak tovább. A férfi úgy állt ott, mint egy sziklafal, még csak meg sem rezzent az őt ért támadás hatására, egy millimétert sem mozdult.
- Ezt nevezed te támadásnak! Ilyen gyenge csapással nem vagy méltó rá, hogy fegyvert forgass! - kiáltotta el magát Orion, s ellencsapásra készült.
- Várj, Orion! - állította meg idézője a szellemet. - Kérlek ne bántsd őt! Csak ne hagyd, hogy a közelembe jöjjön. - ismertette vele a helyzetet barátnőm.
- Hmmm, szóval így állunk. Helyes, férfi létemre úgysem szívesen bántanék egy lányt. - vette tudomásul a parancsot a legény.
A következő néhány pillanatban pedig mintha csak villámok cikáztak volna, úgy záporozott az egyik csapás a másik után az új tagunktól, de teljesen hiábavaló volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy bár van érzéke a harchoz, valamint a testi adottságai is megvannak hozzá, értem ez alatt a gyorsaságot illetve az erőt, Lyla mégis pocsék harcos. Úgy véltem, hogy ez leginkább a tapasztalat hiányából fakadhat, hisz azon körülményekből kiindulva, melyek közt találkoztam kettejükkel, azt szűrtem le, hogy nem láttak még éles harcot, amikor ember embernek feszül végül pedig csak egyikük éli túl a küzdelmet. Furcsa dolog ilyet mondani, de az egyetlen, ami sokkal de sokkal erősebbé tehet valakit, az bizony az élet-halál harc. Gyakorlásnak nyilván kiváló az is, ha csak amolyan baráti csetepatéban vesz részt az ember, mint amilyen ez is volt, melyet rendeztem, de igazán sokat abból nem okul az ember, elvégre ha ott áll valakivel szemben, akinek feltett szándéka, hogy végezzen vele, akkor nincs idő gondolkodni, taktikákat kiagyalni, azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha nem sikerül valami, mi az, amit elrontott az illető, vagy hogy csinálhatná jobban. Az efféle ostobaságok eltűnnek, az agy pedig kikapcsol. Egyfajta tudat alatti ösztön tör fel ilyenkor az emberekben, amely veszélyesebb és erősebb az egyénnél. Ölsz vagy megölnek, ez a dzsungel törvénye, de ez voltaképpen az egész világra érvényes.
Miközben tovább folyt a hadakozás Orion és ellenfele közt, figyelmem tovább vándorolt Kragere, aki mondjuk ki nyíltan: még semmit sem csinált.
- Vajon mi járhat a fejében? - tűnődtem.
Már az elején is úgy vélekedtem, hogy bár a fiú az idősebb a testvérpár közül mégis a húg az, aki erősebb és nagyobb potenciállal rendelkezik arra, hogy még inkább kibontakozhasson. Az illúziók bizony nagyon hasznosak, ezt magam is elismerem, de egy éles szituációban egy kard ellen nem sokat lehet tenni, főleg akkor, ha az illető még ilyen kezdő, mint amilyen az újoncunk volt.
Idő közben a kis feladatom már eldőlni látszott. Ange még csak egy tapodtat sem volt kénytelen mozdulni, Orion pedig még mindig olyan szilárdan és könnyedén állt ott, mintha csak most szólították volna, s az eddigi küzdelem még bemelegítésnek sem lett volna méltó neki.
- Értékelem a küzdőszellemed leány, de egy igazi harcost soha nem győzöl le. Fogadd hát el sorsod és halj meg! - kiáltotta a pajzsos harcos, mire idézője hangos kiáltása csattant fel.
- Ne bántsd! - állította meg az izompacsirtát Angel.
- Ő egy harcos, akárcsak én, ez tisztán látszik. Aki pedig ezt az utat követi annak csak két lehetősége van, ha egy ellenféllel csap össze: győz vagy meghal. Nincs más út! - ellenkezett a csillagszellem.
- Ez hülyeség! - kiáltotta ingerülten barátnőm.
- Nem, nem az. - szólt közbe Lyla, kihasználva a kis pihenőt szusszant egyet, s némileg lihegve ugyan, de ismét lesújtott, kardja pedig megint csak szikrákat hányva csattant Orion pajzsán. - Akit legyőznek, az vagy meghal, vagy még rosszabb sors vár rá. - folytatta aztán, miközben azon erőlködött, hogy hátrébb taszíts ellenfelét. - Nem akarok még egyszer olyan helyzetbe kerülni, mint akkor. Soha!
Láttam a szemében a tüzet. Lerítt róla, hogy már fárad, csorgott a veríték a homlokán és a kezein, melyeket szabadon hagyott ruhája, szaporán vette a levegőt és a kezdetekhez képest más a mozgása is lassabb és kiszámíthatóbb volt, de az elszántság még így is teljes gőzzel hajtotta.
Eközben tekintetem ismét áttévedt Kragere, aki még mindig csak állt ott, mint egy darab kő, s nem mondott és nem tett semmit.
- Vajon mire számít? - tanakodtam.
Korábbi tapasztalataim alapján nem efféle reakciót vártam volna tőle, hanem azt, hogy majd foggal-körömmel harcol húga mellett, ám mégsem így lett.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl nagy elvárásokkal vagy feléjük? - kérdezte Froo, ki egészen eddig csak csendben követte az eseményeket az oldalamon.
- Hogy őszinte legyek, nem várok tőlük semmit. Fel sem merült bennem, hogy nyerhetnek. - közöltem a farkassal, aki eddig mit sem sejtett terveimről, ugyanis azokat egészen pontosan csak Angelinával osztottam meg.
- Vagy úgy. - hagyta annyiban a dolgot az ordas. - De akkor meg mi értelme ennek az egész színjátéknak?
- Nem egészen színjáték ez. Ahogy látod Lyla teljesen komolyan veszi és ez a lényeg, ezt akartam látni. - feleltem őszintén. - Ha valaki ilyen eltökélt, akkor az egyszer még sokra vihet, én pedig azt hiszem segíteni is fogok neki ebben. Ami viszont a srácot illeti, nos... - vándorolt a tekintetem a még mindig csak álldogáló illuzionistára. - Rajta nem látom, hogy bármi jelét is adná annak, hogy nyerni szeretne. - mondtam ki aggályaimat hangosan.
- Biztos vagy ebben? - kérdezett vissza Froo megingatva ezzel bizonyosságomat.
- Mire gondolsz? Hisz láthatod, nem csinál semmit. - próbáltam meg elfogadtatni álláspontomat a cimborámmal.
- Az, hogy nem támad agyatlanul az ellenfelére, az nem azt jelenti, hogy nem csinál semmit, sem pedig azt, hogy nem akar nyerni. - szállt velem immáron nyílt vitába a bundás. - Nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy elemzi a helyzetet, figyel. Szerintem inkább arra vár, hogy hogyan kerekedhetne felül.
- Tényleg így lenne? - tűnődtem el egy pillanatra, s jobban megnézve a dolgot elcsodálkoztam.
Ahogy egyre tovább és tovább néztem a srácot, egyre mélyebben élt bennem a feltevés, mely szerint engem biza lóvá tettek, s nem csak engem.
- Nem pislog és a mellkasa sem emelkedik ahogy a légzéskor kéne, sőt... egyáltalán nem mozdul. - állapítottam meg hamarosan. - Lehetséges lenne, hogy... - töprengtem el, de ekkorra már mindegy volt.
A következő, amit láttam az az, hogy Krage ott áll Ange mögött, a keze pedig megérinti a vállát, amire nem csak én lepődtem meg, hanem Angel is, s egy sikoltás kíséretében ugrott arrébb egy lépés, melyre Orion is felkapta a fejét.
- Ezt meg hogy? - értetlenkedtem, aztán szépen lassan összeállt a fejemben a kép, kiváltképpen ahogy jobban szemügyre vettem a környezetet.
A közdelem alatt Ange nem mozdult egy lépést sem, a kezdetekkor pedig nagyjából öt lépésre állhatott meg az edzőterem egyik falától, ez a távolság azonban legfeljebb két lépés lehetett ekkor. Ahogyan a szoba többi mérete is jóval kisebbnek hatott így, hogy jól szemügyre vettem azokat, mint általában. Még Lyla is csak meglepetten szemlélte az eseményeket, bár kardját még mindig két kézzel markolta, készen bármire.
- A mindenit, nem hittem volna, hogy még engem is felültetsz. - néztem fel a plafonra. - De el kell ismernem, nem semmi teljesítmény, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen remekül rekonstruáltad az egész szobát egy kisebb méretben. - dicsértem meg Krage-et.
- Köszönöm... azt hiszem. Ami viszont a próbát illeti...
- Természetesen átmentetek. - szakítottam félbe. - Valószínűleg majdnem az összes mágikus erejét felemésztette ez a kis mutatvány, ha figyelembe vesszük a jelenlegi korlátait. - értékeltem ki a helyzetet.
- De mégis, hogyan csináltad ezt? - kérdezték a lányok értetlenül, szinte egyszerre.
- Tehetek egy próbát a magyarázatra? - kérdeztem, hisz kíváncsi voltam rá, hogy vajon tényleg helyesen következtettem-e ki a történéseket.
Mivel ellenvetés nem érkezett, így a hallgatás beleegyezés elvét használva belekezdtem saját feltevésem kifejtésébe.
- Először is amikor senki nem figyelt, megalkottad a hamis falat magad mögött, majd alkalom adtán elbújtál mögé, s készítettél magadról is egy másolatot, amit arra használtál, hogy azt higgyük, még mindig csak ácsorogsz. Majd ahogy haladtunk tovább, elkészítetted mögöttünk is a hamis falat, amely mögött te nyugodtan elsétálhattál, hiszen eltakart a fal, végül pedig ezt megismételted Ange mögött is, majd a megfelelő pillanatban feloldottad az illúziót és most itt vagyunk. Helyes a feltevésem? - érdeklődtem kíváncsian.
- Igen, így történt. - ismerte be a srác.
- Remek, akkor ezek szerint nem is vagy te akkora tökfilkó, mint hittem. - jegyeztem meg viccesen.
- Te viszont az vagy. - mordult rám Froo csípősen. - Utólag már könnyű okosnak lenni, de te is csak most raktad össze a képet, mi? Én bezzeg már az elején is tudtam. - büszkélkedett.
- Na persze, akkor miért nem mondtad nekem is? - hánytam fel neki.
- És akkor hol az izgalom? - ellenkezett látszólag élvezve helyzetét. - Egy farkas hallását és szaglását nem lehet olyan könnyen megtéveszteni, mint egy közönséges emberét. - nyilatkoztatta ki tisztán látásának okát.
- Legközelebb erre is odafigyelek majd. - mondta Krage.
- Ahhoz előbb még meg kéne erősödnöd, nem gondolod? - törtem le a lelkesedését, de ha egyszer ez volt az igazság...
Noha nem lihegett úgy, mint a húga, látszott rajta, hogy kimerült és bizony a saját erejéhez képes rengeteg energiát felhasznált, hogy folyamatosan mindannyiunknak egy eléggé nagy képet tartson fenn, ráadásul közben még mozgott is, ami nyilván rontotta a koncentrációját. De a lényegen nem változtatott, mégpedig azon, hogy mindkettőjükben immáron teljes bizonyossággal láttam a potenciált, hogy egy nap még ha nem is érnek utol, de remek jobb kezeim legyenek, vagy valami olyasmik.
- Rendben, hagyjuk is ezt! Helyette inkább csináljunk valami hasznosabbat. Lyla! - fordultam a lányhoz. - Van egy hely, amit szeretnék neked megmutatni. A többieknek kimenő, csináljatok amit szeretnétek! - osztottam ki a parancsokat, mintha csak egy katonai egység lettünk volna, persze mindezt csupán amolyan viccnek szánva, ám úgy tűnt a két újonc egészen komolyan vette mindezt.
Noha csak a fegyvermágust invitáltam magammal, mégis az egész kis csapat a nyomomba szegődött. Krage valószínűleg felvigyázóként tartott velünk Froo pedig feltételeztem, hogy csak szórakozni akar, de arra tippem sem volt, hogy Ange miért csatlakozott hozzánk, de voltaképpen nem is volt fontos, elvégre szerettem, amikor mellettem van, hisz addig sem kerül semmilyen bajba, meg hát amúgy is... De hagyjuk ezt most. Szóval visszakanyarodva a sztorihoz, rövid túránk hamar a végállomáshoz ért, mely nem volt más, mint a személyes kis kovácsműhelyem és raktáram.
- A fegyverek könnyen kicsorbulnak vagy épp eltörnek, így nem árt, ha van nálad tartalék. Ezeket itt mind én magam kovácsoltam. - mutattam körbe büszkén a szobában, mely tele volt tőrökkel, kardokkal és egyéb apróságokkal. - Vigyél belőlük annyit, amennyit csak szeretnél, és ha kell, szívesen megjavítom majd a felszerelésed, ha úgy adódik. - ajánlottam fel a szolgálataimat.
- Tényleg? - csillant fel a szőke amazon szeme. - Mármint... tényleg szabad? - nézett rám kérdőn, mintha azt hitte volna, hogy csak szórakozok vele.
- Persze, válogass csak! - biztosítottam a dolgok komolyságáról.
- Köszönöm! - ugrott a nyakamba egy ölelés erejéig, majd mint egy kisgyerek a játékboltba, olyan lelkesedéssel vetette bele magát a kutakodásba.
- Vajon Ange is ilyen vidám lenne, ha szereznék neki egy-két kulcsot? - tűnődtem kíváncsian. - Én azonban magadra is hagylak, ha végeztél zárd be az ajtót magad után! - hagytam meg, aztán azzal a lendülettel elindultam kifelé az ajtón.
Noha még csak kora délelőtt lehetett, én már úgy éreztem, hogy éppen eleget tettem már egy napra, így a szobám irányába indultam el. A testvérek hátramaradtak, hogy kifosszák a kis kincseskamrám, melyet átengedtem nekik, félúton pedig Froozer is leszakadt, mondván hogy éhes, s elindult a konyha irányába, ami persze elsőre kicsit furcsán hangozhat, de tudni kell azt, hogy rendszerint szoktam elöl hagyni neki nasit, ha megéhezne, így nem arról volt szó, hogy nekiállt volna a drága farkas barátom főzni, vagy kipakolni a hűtőt. Lényeg azonban, hogy a csoportunk immáron párra redukálódott, s Angellel kettesben sétáltunk fel a lépcsőn.
- Köszönöm a mai segítségedet is. - mondtam.
- Ugyan már, nem tettem semmit. Ráadásul még ki is kaptam. - ismerte be szomorúan.
- Ne csüggedj, ha ez megnyugtat, én sem vettem észre a turpisságot egészen a végéig. - próbáltam meg kicsit felvidítani a lányt. - És különben is, ez csak gyakorlás volt. Visszafogtad magad.
- Meglehet, de ez könnyen előfordulhatott volna egy éles harcban is. Ha pedig így lett volna, akkor...
- Akkor én ott lettem volna, hogy védjem a hátad. - szakítottam félbe a mondatát, miközben megfogtam a kezét. - Emlékszel, nem? Megígértem, hogy melletted leszek, ezt pedig be is fogom tartani, szóval ne aggódj semmi miatt, azt bízd csak rám!
- Akkor ezek szerint a céhet érintő papírmunkákat és egyebeket is végre rád hagyhatom? - vágott vissza incselkedve.
- Nos, ami azt illeti... - próbáltam kivágni valahogy a helyzetből, de sajnos nem nagyon jutott eszembe egyetlen jó kifogás sem arra, hogy miért is ne tudnék foglalkozni velük.
- Nyugi, megoldom, ahogy eddig is. - mosolygott rám, ami valahogy a szokásosnál is jobban megnyugtatott.
No persze nem azért, mert ennyire rühelltem volna a céhmesteri teendők végzését, hanem sokkal inkább azért, mert egyértelművé vált, hogy Ange elfeledkezett a korábbi aggályairól, s megint régi, vidám önmaga. Másrészt pedig annak is örültem, hogy végre ilyen önfeledten és kettesben lehettem vele. Régen volt már alkalmam arra, hogy eltöltsek némi időt vele, ez pedig komoly hibaként éltem meg.
- Figyelj csak! Mit  szólnál, ha elmennénk valamerre egy kicsit... pihenni, lazítani. Csak mi ketten. - vetettem fel a hirtelen ötletet.
- És mi lesz a többiekkel? - kérdezett vissza a csillagmágus.
- A fenébe velük! Nagyok már mind, nem kisbabák, akik ne tudnának vigyázni vagy kezdeni magukkal valamit. Jó helyen vannak, kötve hiszem, hogy bárki lenne olyan őrült, hogy megtámadná ezt a helyet, főleg, hogy nem is hiszem, hogy túl sok olyan ember lenne, akik ismerik a kastély létezését a tagjainkat leszámítva persze. - próbáltam meg kiállni a tervem mellett.
- Ez mind igaz, de nem gondolod, hogy nem kéne egyből magukra hagyni Lyláékat? Froozer még csak hagyj ám, őt itt merném hagyni, de az a kettő... - ellenkezett tovább. -  Valamint, ha itt hagynánk a céhet, ki ügyelne a tagokra és a rendre? Ki vinné az ügyeket? - ömlöttek belőle az újabb és újabb érvek a maradás mellett.
- Majd ráhagynánk mindent az öregre. - céloztam itt a kastély eredeti tulajára. - Pár napig senki nem halna bele a hiányunkba! - kötöttem az ebet a karóhoz továbbra is, miközben megérkeztünk a szobámhoz.
- Hahhh... nem is tudom. - sóhajtott, de ez már sokkal jobban tetszett, ezek szerint már sikerült elbizonytalanítanom, tehát még volt némi reménysugár számomra, így neki is veselkedtem a következő felvonásnak.
- Ne lény már ilyen felnőttes! Elvégre nem vagyunk még öregemberek nem? Francba mindennel, engedjük már el magunkat legalább néha napján. Egész eddig folyton valamit hajtottunk, jó lenne már csak úgy... "élni" is egy kicsit, nem?
- Először is, aki folyton valamit kergetett eddig, az te voltál egyedül, nem pedig mi. - ellenkezett Ange. - De, hogy egészen őszinte legyek... valóban jól esne már némi pihenés. Az utóbbi időben úgyis én csináltam mindent, révén, hogy rád nem lehet számítani. - mondta, majd lemondóan sóhajtott. - Kössünk kompromisszumot! Elmehetünk valahová, de visszük magunkkal Lyláékat és Froozert is. Mit szólsz?
Egy rövid ideig eltöprengtem, aztán miután rájöttem, hogy a semminél ez is több, végül rábólintottam.
- Megbeszélem velük a dolgot, holnap kora reggel pedig akár indulhatnánk is, rendben?
- Jó. - kaptam meg az engedélyt végre.
- És, van valami konkrét hely, ahová menni szeretnél? - kíváncsiskodtam.
- Rád bízom, lepj meg! - mondta kacéran mosolyogva.
- Ez a beszéd! - mosolyogtam vissza rá elégedetten, majd elbúcsúztunk egymástól, én pedig be is mentem a szállásomra, melynek kilincsén már jó pár mondat óta ott nyugodott a kezem, Angel pedig tovább haladt a könyvtár irányába.
A felmérést és a délelőttöt egy jó kis alvással zártam, mely kifejezetten jót tett, mintha csak újjá születtem volna. Mikor felkeltem, első utam a konyhába vitt, hiszen már majd éhen haltam, ahol pedig belefutottam a testvérpárba, így jobban nem is jöhetett volna ki a lépés számomra.
- Á, ti is épp megéheztetek? - kérdeztem, mikor beléptem. - Jó étvágyat!
- Köszönjük! - válaszolt Lyla, majd egy hatalmasat harapott egy olyan szendvicsből, melyet még én is megirigyeltem.
A szalonna, sonka, hagyma, saláta, ketcup és isten tudja még, hogy mi minden egymáson akkorára növelték a harapnivaló méretét, hogy csak csodálkoztam, hogy hogyan tud egyáltalán harapni belőle, amikor nekem valószínűleg már ez sem ment volna, más részt pedig, hogy hogyan tud elfogyasztani valami ilyesmit anélkül, hogy rosszul lenne. A felsorol összetevők ugyanis még remekül mentek egymáshoz, de voltak olyanok is a kenyérszeletek közt, melyet egyszerűen már bűn volt rátenni, mint például a sült tojás és a legborzasztóbb: a mogyorókrém.
Néhány röpke pillanatig csak szemléltem az eledelt, aztán jobbnak láttam, ha inkább nem is szólok rá semmit és inkább tovább siklok felette, de aztán a tekintetem tovább vándorolt az asztalon, ahol is megláttam, hogy még két további "klón" hever a "finomságból", amit aztán már tényleg nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
- Azt mind meg fogod enni? - kérdeztem kerekre nyílt szemekkel, miközben azt próbáltam eldönteni, hogy a mennyiséget vagy az összetevőket tudom-e nehezebben elfogadni.
- Igen. - válaszolta félig teli szájjal a lány, majd valami hirtelen elpattant benni, mintha csak most eszmélne fel valami álomból, s egyből egy hatalmasat nyelt, majd folytatta. - Mármint, túl sokat vettem volna ki, vagy netán kérsz te is? - érdeklődött zavartan.
- Nem, nem erről van szó, csak... - töprengtem el kissé magam is, hogy megfogalmazzam gondolataimat. - Csak épp nem hittem volna, hogy ekkora étvágya lehet egy hozzád hasonlónak. - mondtam végül, bár kissé furán hangzott kimondva.
- A harc meghozta az étvágyát, ahogy általában. - válaszolt erre helyette Krage. - Elnézést, ezért. Igyekszünk megszolgálni érte a jövőben.
- Megszolgálni? - néztem még értetlenebbül.
- Természetesen. Tetőt adtatok a fejünk felé, ráadásul a ti ételeteket esszük, és mindennek a tetejébe még fegyverzetet is biztosítottál Lyla számára. Mindezt természetesen nem kívánjuk ingyen, de az az igazság, hogy pénzünk az jelenleg nem sok van... vagyis igazából... semmi sincs. - ismerte be végül.
- Ugyan már, ne legyél hülye! - feleltem végül, miután megértettem a dolgok állását. - Ez csak természetes. Most már, hogy közénk tartoztok, mondhatjuk úgy is, hogy egy család lettünk. Te sem kérsz pénzt tőle - mutattam a húgára - ahányszor csak megcsinálsz neki valamit, nem? Nos, itt is ez a helyzet. Mindamellett mindennek eljön majd a maga ideje, hiszen azért ki kell vennetek a részeteket a teendőkből, de az még várat magára egy kicsit. - közöltem a tényeket. - Jó is, hogy összefutottunk, mivel beszélni akartam veletek. Azt terveztem, hogy teszünk egy kisebb kirándulást. Holnap reggel indulunk Angelinával. a van kedvetek, örömmel látnánk titeket is. - invitáltam meg őket, bár közben reménykedtem benne, hogy nemet mondanak, s akkor végre lesz indokom, amire hivatkozatok Ange előtt, hogy miért csak kettesben tudunk menni, de sajnos a számításaim ezúttal nem jöttek be.
- Persze, szívesen csatlakozunk. - felelte egyből két falat közt Lyla, ki sem kérve testvére véleményét.
- Na álljunk csak meg egy szóra! - szólt közbe az illuzionistánk. - Csak a magad nevében beszélj! Honnan tudod, hogy én is menni akarok? - szállt vitába a srác.
- Szegény flótás, még nem tudja, hogy mire vállalkozott. - gondoltam magamban kicsit sajnálva is őt. - A nőket, legyenek azok akár a rokonaid is, csak egy módon lehet meggyőzni: csellel. El kell vele hitetni, hogy ő találta ki az egész ötletet, és akkor már nyert ügyed is van. Minden más esetben az lesz, amit ő akar, egyszerűen nem szállhatsz vitába velük.
De ezen kis életbölcseletemet, melyre ugyan még nem sűrűn volt példa, hogy használnom kelljen... vagy hogy használni tudtam volna, a lényeg, hogy eme tudást nem tudtam és nem is akartam megosztani vele, csak vártam, hogy mi sül ki a dologból.
- Én menni akarok, ha pedig én megyek, akkor téged ismerve úgysem fogod hagyni, hogy csak úgy egyesül lófráljak, menjünk akárhová is, vagy tévedek? - dobta fel a labdát a fegyvermágus, mely voltaképpen már le is volt ütve.
- Ez igaz, de... - kapaszkodott volna még az utolsó szalmaszálba Krage, de ez már késő volt.
- Akkor ez el is dőlt! - fejezte be a diskurzust a lány ismét teli szájjal.
- Remek, akkor holnap. - zártam le én is a magam részéről a csevejt, ezt követően pedig egy adag húst és egy pár szelet kenyeret felpakolva visszaindultam a szobámba.
Miközben falatoztam, a sültet, egy könyvet kezdtem keresni, hogy olvassak valamit. Ez ugyan nem volt rám jellemző, mégis most valami unalmasra vágytam, hogy még egy jót tudjak aludni. Na jó, ez nem egészen igaz. A helyzet ugyanis az volt, hogy megígértem Angelinának, hogy átfutom a feljegyzéseket, melyeket összeírt az elmúlt időszakban, és intézkedek majd azon ügyekben, amelyben szükség van rám. A legtöbb csupán felületes tevékenység volt, melyet nem terveztem sürgősen elvégezni mint például különböző bútorok megjavítása a kastélyban, pénzügyek átnézése, ki keresett, amikor nem voltam az épületben, meg hasonló időpocsékolások.
- Ahhhh, nincs nekem ehhez kedvem. - toltam félre magam elől a lapokat rövidesen, fejemet pedig az asztalra hajtottam. - Senki sem mondta nekem annak idején, hogy ekkora hűhóval és munkával jár egy céhet kordában tartani. És különben is, miért én vagyok egyáltalán a mester? Miért van nekünk egyáltalán olyan, hogy mester? - tanakodtam. - Nem emlékszem, hogy valaha is ki lett mondva, hogy én bármiért felelnék... Ami viszont azt jelenti, hogy ezt az egészet csak Ange varrta a nyakamba?
Belső tépelődésemet Froozer zavarta meg, aki épp ekkor lépett be az ajtón.
- Te jó ég, tudsz olvasni? - mondta köszönés helyett csipkelődve.
- Ha-ha-ha, ma csak úgy sziporkázol. - válaszoltam közönyösen.
Már kezdtem hozzászokni az efféle baráti vállon bokszolásokhoz, sőt, hiányoztak is volna már. Ez is csupán azt jelentette, hogy ismerjük egymást olyan régóta és olyan jól az ordassal, hogy megtehetünk ilyeneket, hisz ahogy egy mondás is tartja, az igaz barát az, aki kinyitja a száját csak azért, hogy sértegessen téged. Ez persze ostobaság, de azért van némi igazságalapja.
- Ugye te nem akarsz velünk jönni nyaralni holnap? - kérdeztem rá se nézve, hanem továbbra is az asztalon fekve.
- Hogy kihagyjam azt, hogy halálra idegesítselek egész idő alatt? Ne viccelj, még szép, hogy jövök! - csapott le egyből a farkas.
Természetesen előre tudtam a válaszát, így felesleges is volt megkérdeznem, de a formaság már csak így kívánta.
- És, hová megyünk? - érdeklődött, miközben leheveredett a szőnyegre, mely neki volt odakészítve a szoba egyik sarkában.
- Még nem döntöttem el. - válaszoltam neki. - De annyi biztos, hogy valami meleg helyre akarok menni. Már elegem van ebből az állandó hóból meg hidegből.
- Akkor miért nem megyünk a tengerpartra? - vetette fel az ötletet.
- Hmm, nem is rossz ötlet. - tűnődtem el rajta. - Egyszer régen voltam Akane Resortban, igaz akkor valami munka miatt, ha jól rémlik és nem volt túl élvezetes. - turkáltam a gondolataim közt, de nem sok emléket sikerült felkutatnom. - Próbáljuk ki azt, hátha most maradandóbb emlékeket tudok szerezni. - döntöttem el.
- És, csak mi ketten? - kíváncsiskodott tovább Froo.
- Nem. Megyünk mind az öten.
- Szóval visszük az újoncokat is? Ez érdekes.
- Már miért volna az? - tudakoltam, miközben nagy nehezen felemeltem a fejem az asztalról, majd a székből is felálltam.
- Elvégre még alig ismerjük őket, te meg egyből pancsolni viszed őket.
- Te hoztad fel a tengert nem én. - ellenkeztem vele.
- Ez igaz. - ismerte be. - Mindegy, a lényeg, hogy jól oda kell figyelni rájuk. A gyenge mágusok olyanok, mint a gyerekek, állandóan pesztrálni és felügyelni kell őket, míg fel nem nőnek.
- Mert te már olyan felnőtt vagy, mi?  - gúnyolódtam.
- Így igaz, már vagy ezer éve pesztrállak téged is, és még mindig nem akarsz felnőni. - méltatlankodott. - Sőt, Angelinára is nekem kell vigyáznom helyetted egy csomó alkalommal, pedig ez is a te dolgod lenne. Vigyázz, mert a végén még lenyúlom tőled.
- Akkor végre lesz egy szép farkasbunda a kandalló fölött. - szúrtam vissza neki egyből.
- Jól van na, csak vicceltem, nem kell mindjárt a torkomnak ugrani. - vigyorgott elégedetten.
Én csak egy beletörődő sóhajjal nyugtáztam ez, miközben elnyúltam az ágyamon, megpróbálva ismét elaludni, bár ezúttal jóval nehezebben ment, melynek két oka volt. Egyrészt nem voltam álmos, hiszen a fél délelőttöt végigszundítottam, másfelől pedig be kell vallanom izgatott voltam a következő napot illetően.
- Hagyjuk is, inkább pihenek még egy kicsit. - zártam le a beszélgetést a cimborámmal, s lehunytam a szemem. - Ha alszom, akkor telik a leggyorsabban az idő... Alig várom már a holnapot! - gondoltam, mint egy kisgyerek, aki arra vár, hogy kibonthassa a karácsonyi ajándékát.

Oh, boi! Mintha csak egy Hunter X Hunter novellát olvastam volna! Én pedig szeretem a HxH-t, szóval rendben van ez a kaland! Minek is fecséreljem itt a szót ennyi várakozás után? Elgépelés persze volt, de kit érdekel ekkora terjedelemben ilyen elenyésző mennyiségben? Persze hogy senki!

Jutalmad: 1300 VE + 1000 VE (késedelmi kamat) + 1300 Gyémánt

A csatlósaid és familiárisod fejenként pedig 400 VE-t és 400 Gyémántot kapnak ( Froozer értelemszerűen nem kap pénzt )

- Naptej?
- Megvan.
- Napszemüveg?
- Azt is eltettem.
- Papucs? Törülköző? Szalmaka... – sorolta volna tovább a lány gyakorlatilag levegővétel nélkül a felszerelés elemeit, hacsak meg nem szakítom ebben.
- Az isten szerelmére, csak menjünk már! - horkantam fel a rögtönzött listaolvasást követően, melyet Angelina természetesen fejből tudott, nem kellett neki még csak még csak leírnia sem.
Csupa felesleges kacat, csupa nélkülözhető apróság, és mégis, úgy tűnt, hogy szeretett csillagmágusomnak mind-mind életbevágóan fontos.
- Tudom, hogy csak jót akarsz azzal, és azt szeretnéd, hogy mindenünk meglegyen, de komolyan mondom, hogy ha csak még egy dolgot megkérdezel, akkor nem megyünk sehová! – adtam ki az ultimátumot, amely szemmel láthatóan lelombozta szegény Ange-t.
- De, én csak… - kezdett volna mentegetőzésbe, de ezt sem hagytam neki befejezni, gyorsan magamhoz vontam a karjánál fogva.
- Minden rendben lesz, csak lazíts! – súgtam a fülébe, miközben magamhoz öleltem.
Válaszként csak egy gyenge fejbiccentést kaptam, amit igazából nem is láttam, csak érzékeltem a nyomásból, melyet a lány feje váltott ki a testemen, ahogy beleegyezéséről próbál tanúbizonyságot tenni.
- Na, látom máris rátértetek az enyelgésre. – lépett be ekkor a szobába szőrös cimboránk is.
- Nem is igaz! – ellenkezett Angel némileg elpirulva.
- És ha igen, akkor mi van? – kérdeztem vissza.
- Akkor, végre valami, ami miatt meg tudnálak dicsérni te mamlasz. – kontrázott erre az ordas.
- Nem erre a válaszra számítottam, de ez esetben rendben. – vallottam be őszintén, mivel nem gondoltam volna, hogy a négylábú ily módon gondolkozna, de végtére is, még ennyi idő után is meg tud lepni.
Akárhogy is, látszott és érződött a levegőben a változás szaga. És nem, csak azért sem fogok ellőni egy pukizós poént, még véletlenül sem… Na, szóval. Annak ellenére, hogy valami frappáns, csípős, esetleg ironikus megnyilvánulásra számítottam volna Froozertől, ehelyett úgy beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy fényes nappal ölelkezünk és „enyelgünk”, ahogy az mancsos pajtim mondotta vala. Ami persze így van, vagyis hogy nem lenne ebben semmi furcsa, vagy elítélendő, azonban abból, hogy Ange még így is, hogy csak Froozerről beszélünk, szóval, még így is belepirul egy teljesen ártatlan ölelésbe… nos… nem magától értetődő. Persze, bevallom, nekem is nehezemre esik sokszor, hogy kimutassam, hogy mit is érzek, és hogy ezt felvállaljam a külvilág előtt. De héj, mégiscsak egy pszichopata tömeggyilkos lennék, egy mászáros, aki hidegvérrel küldi az embereket a másvilágra, csak azért, hogy később őket felhasználva újabb embereket tegyen el láb alól. És ez valahogy így is van, de mégis… mintha attól a naptól más emberré váltam volna. A naptól, amikor megismertem őt…
Jó, elég ebből a szentimentális maszlagból, ideje inkább a történtekre koncentrálni. Szóval, miután végre összepakoltunk, s felnyaláboltuk a… hmm, mi is a megfelelő szó erre? Nem duó és nem is trió… na mindegy, az a hülye idegen szó, amit az öt emberből álló csoportokra használni szokás, tehát mire hozzánk csapódott Lyla és Krage, már egy egész mutatós mennyiségű poggyász „boldog” tulajává is vált a díszes társaságunk.  Az egyetlen kivétel ez alól Lyla volt, aki úgy tűnt, szinte semmit nem is tervez magával hozni.
- Neked csak ennyi cuccod van? – kérdezte csodálkozva Angelina, s mivel ő megtette helyettem, így jómagamnak már nem kellett még csak megszólalnom sem.
- Dehogy! – vágta rá egyből a hölgy. – De a csomagjaim nagy részét el tudtam zárni a… nem is tudom, biztos van valami hivatalos neve is. – gondolkozott el egy darabig, miközben az ujjával az ajkait ütögette, ezzel is jelezvén, hogy erősen gondolkodik. – Szóval maradjunk annyiban, hogy fegyvermágus trükk. – mosolyodott el szélesen, láthatóan jó kedve volt.
- Értem. – mosolygott vissza rá drága barátnőm is, én pedig már ebben a pillanatban kezdtem úgy érezni, hogy az utóbbi pár nap, vagy még inkább hét eseményei annyira jól sikerültek, hogy azt megtervezni sem lehetett volna jobban.
Sokszor láttam már nevetni, mosolyogni Angelinát, de a legtöbb alkalommal tudtam, hogy ez csak udvariasság, esetleg színjáték, vagy épp a zavarodottság jele. A lényeg, hogy nem örömből fakad, s idővel már kezdtem átlátni, hogy mikor örül, vagy szomorú igazán valami miatt és mikor színlel. Igaz, ehhez az is jócskán hozzájárult, hogy előttem már egy jó ideje nem játszotta meg magát, hiszen tudta, hogy nincs rá szükség… legalábbis remélem, hogy ez így van. De mindezek ellenére elmondhatom, hogy előtte még sosem láttam őt ilyen sokszor komolyan ilyen boldognak.
Miután végre mindenkinek meglett a holmija, egy eléggé kellemetlen dologgal kellett szembenéznünk. Az egyetlen dolog, amit kifejezetten rühelltem a csodás kastélyunk nyújtotta sok-sok extra és lehetőség mellett, hogy egyrészt mindentől rohadt messze volt, így rengeteget kellett kutyagolni, ha az ember el akart érni bárhova, elvégre a vasút nem vezet a hegyekben, legalábbis ezen a részen biztosan nem, a másik pedig az időjárás. Teljesen mindegy, hogy az évnek melyik szaka volt, a hegytető közelében a hó soha meg nem szűnt, akárcsak a hideg. Így hát tanácsos volt jól felöltözni. Ha valaki külső szemlélőként nézte volna kis csoportunkat, teljes joggal gondolhatta volna, hogy ezek bolondok, és mosolyoghatott volna is egy jót, elvégre melyik őrült indul el a strandra bundakabátban meg csizmában? Hacsak nem korcsolyázni akar persze, de az más tészta, ezt ne keverjük ide.
Az egyetlen tagja az ötösnek, aki nem volt ennyire kellemetlen helyzetben, hogy legalább három öltözéket kellet magával hoznia, mind a téli, az őszi és a nyári kollekcióját is, az Froozer volt, hisz ő csupán a saját bundájában lézengett, és szemmel láthatóan nem fázott.
- Milyen jó egyeseknek, hogy természetesen bírják a hideget. – jegyeztem meg fennhangon, miközben közvetlen mögöttem lépdelő barátocskámra pillantottam.
- Növessz te is bundát. – vágta rá egyből a négylábú.
- Inkább ne, nem állna jól. – ellenkezett egyből Ange.
- Miért, szerintem Rohandar jól festene farkas fülekkel meg farokkal. – tűnődött el Lyla, mire némi kínos csend állt be.
Részemről azért, mert nem értettem, hogy miért lyukadtunk ki, na meg persze a fejembe kirajzolódó „fakras-Rohandar” képe nem tűnt túl vonzónak. És ha jól sejtettem, Angelinát és hasonló gondolatok kerítették hatalmukba, így ő is próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Miért képzelegsz te ilyenekről? – vonta össze a szemöldökét a csillagmágus.
- Nem vagyok benne biztos, hogy értem a kérdést. – pislogott értetlenül a szöszink, miközben tudatosult bennem a legnagyobb probléma: megállt mindenki rajtam kívül, így én már vagy négy lépéssel előrébb jártam.
- Most egész nap ez a hülye kép fog az agyamba járni. – siránkozott tovább a vöröskénk.
Az igazat megvallva furcsa volt hallgatni őket. Olyan volt, mintha már ezer éve ismerték volna egymást, pedig alig pár hete ismertük meg őket. Tulajdonképpen, akkor még nem akartam beismerni, de egy kicsit zavart is a dolog. Bökte némileg a csőröm, hogy nekem olyan sok idő kellett, míg eljutottam a „valódi” Angelináig, mire megnyílt és el tudott fogadni, míg most, mindenféle jött-mentekkel csak úgy elcsacsog. Igaz, ehhez köze lehetett annak is, hogy Lyla lány volt, velem ellentétben, s miután ezen felvetés is tudatosult bennem, kicsit máris kezdett kevésbé kellemetlenül esni a dolog.
- Igaz is, szegény már hosszú ideje nincs normális kapcsolatban egy lánnyal sem. Nekem még ott van Froo, akivel, mint haverral el lehet dumálni, ki lehet beszélni másokat, de neki… - tűnődtem magamban. – Vagy talán beszélget a csillagszellemeivel is? – tanakodtam tovább. – Milyen szellemei is vannak? Lássuk csak, ott van… Orion. – jutott eszembe az első, aztán ahogy felrémlett előttem a spártai harcos képe, egyből rájöttem, hogy ő bizony nem az a tipikus „barátnő” fajta. – Ki is van még… ott van persze Lupus, de őt se számolhatjuk azt hiszem… Meeeeg…. Ja igen, Herculest is láttam már, de ő sem számít. – elmélkedtem tovább, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy valaha láttam volna női csillagszelemet megidézni Angel-től.
- Te mit szólsz ehhez? – szakított ki a gondolataim világából az egyenesen nekem szegezett kérdés, mely barátnőm száját hagyta el.
- Én… őőő… Miről is volt szó? Azt hiszem elkalandoztam kicsit. – ismerte be, miközben a tarkómat vakargattam.
- Angelináról merengtél farkas fülekkel meg farokkal, mi? – csapott le egyből a lehetőségre, mint zsákmányra Froo.
- Mi? Én nem is… - próbáltam menteni a helyzetet, és némileg zavarba jöttem, mert, bár egyáltalán nem erről töprengtem, a felvetésre a fantáziám bizony elkezdett dolgozni becsülettel.
Aztán hogy, hogyan nem, a farkasból cica lett, az egész pedig egyre furábbá kezdett válni, így inkább csak vettem egy jó mély lélegzetet, hogy a hideg miatt kifejezetten frissítő levegő átjárton és ismét tisztán tudjak gondolkodni.
- A lányok éppen arról diskuráltak, hogy ha odaérünk, akkor kipróbáljuk-e a nem egészen tengerparti sportokat is, vagy azok nincsenek a terítéken. – mentett ki a helyzetből Krage, aki eddig csöndben volt.
- Mit is értünk egész pontosan „nem tengerparti sport” alatt? – néztem a lányokra.
- Azt olvastam, hogy Akane Resortban rengeteg kaszinó van. – vallotta be Angelina. – Arra gondoltam, hogy oda is benézhetnénk, mit szólsz? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Ha kiderül, hogy szerencsejáték függő vagy, akkor azt hiszem, hogy az útjainknak örökre el kell válniuk. – mondtam poénkodva, de a dolog nem egészen úgy sült el, mint ahogy terveztem.
- Fafej! – kiáltott rám némi csend után a csillagmágus, s lehajolva egy hevenyészett hógolyót gyúrt, melyet felém dobott.
Noha nem volt nagy köztünk a távolság, mégis alig talált el, én pedig a sokévi reflexeknek köszönhetően nemes egyszerűséggel a csuklómmal hárítottam a fagyott kis gombócot, ami szétposszant, a darabkái pedig mellettem hullottak le a testvéreikhez, s tértek vissza a nagy fehér takaró szövetébe. Láthatóan ez a kissé talán hevenyészettnek is mondható mozdulat még jobban feldühítette a lányt.
- Ez az, hógolyó csata! – kiáltott fel örömittasan Lyla is, s lehajolva ő is gyorsan gyúrt egy golyóbist, mellyel bátyját célozta meg, aki, velem ellentétben telibe kapta az áldást, s egyenesen az arcában landolt a jéghideg szeretetcsomag.
- Ezek a mai fiatalok. – csóválta a fejét Froo, aki gyorsan néhány lépéssel arrébb szökkent, nehogy az esetlegesen kialakuló tűzvonal közelében tartózkodjon.
A helyzet azonban úgy nézett ki, hogy mindannyiunk csomagokat cipelt, a fegyvermágust leszámítva persze, így a bosszú kitöltése végett Angel is a hóba dobta a cuccait. A nagy csata azonban elmaradt, mivel az egyetlen önként jelentkező Lyla lett volna, de választűz hiányában ő sem lövöldözött tovább, noha a kezében már ott virított a következő hideg pakkocska.
Én azonban mással voltam elfoglalva. Ange arcát vizslattam, mely ki volt vörösödve, valószínűleg csak a hidegtől, a szeme azonban csillogott.
- Könnyek! – vágott egyből hasba a felismerés. – Sír? De miért? – töprengtem, de nem tudtam elképzelni, hogy mi okozhatott neki ekkora megrázkódtatást… hacsak… - Nem mondod, hogy a szívedre vetted az iméntit? – kérdeztem meg a tőlem telhető legkedvesebben mosolyogni.
Nem igazán tudtam, hogy mit kéne tennem. Egyrészt, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen komolyan fogja venni azt az egyszerű kis tréfát, másrészt egyből végigfutott az agyamon, hogy miről lehet szó, és rájöttem, hogy valóban mekkora egy mamlasz vagyok.
- Arról van szó, amit a barlangban mondtam? – nyitottam pillanatok alatt egy telepatikus csatornát kettőn között, mivel úgy véltem, hogy ez a beszélgetés bizony csakis kettőnkre tartozik, senki másra, főként nem a minden lépben két kanál ordasra, aki biztosan a szememre hányná még évekig, ha hallaná.
- Én csak… - hezitált egy pillanatig Angelina, majd szájának mozgása nélkül, az általam létrehozott közegen át folytatta. – Én csak belegondoltam, hogy mi lenne… mi lenne, ha nem lennél. – ismerte be, s láttam, hogy közben a szemeiben egyre csak gyűlnek a könnyek, s már közel van ahhoz, hogy kitörjön belőle a sírás. – Olyan hülye vagyok. Tudom, hogy csak vicceltél, de… de… - ez volt az a pillanat, amikor eltört nála a mécses és kitört belőle a sírás.
- Mi a baj? – kérdezte Lyla és Krage, szinte majdnem egyszerre, s bár a fegyvermágus jóval közelebb volt hozzá, csupán egy karnyújtásnyira, jómagam pedig legalább öt méterre, mégis én voltam a gyorsabb.
A Shadowstep-et használva egy szemvillanás alatt ott teremtem a lánnyal szemben, amikor pedig odaértem, gyengéden átöleltem.
- Nem vagy te hülye, ha belegondolnék, hogy te eltűnnél az életemből, én is sírni kezdenék. – mondtam neki, elfeledkezve a telepátiáról, hangosan kimondva a mondatot.
Két ifjú tanítványom csak pislogott, nem egészen értették a dolgot, nem úgy, mint farkas cimborám, aki nem csak, hogy ismert már minket, de jól tudta, hogy előszeretettel kommunikálok a telepátiával, ha úgy hozza a sors, így könnyedén összerakta a képet.
- Valószínűleg a beszélgetés egy részét mi nem hallottuk. Rá se rántsatok, majd hozzászoktok. – világosította fel Froo a duót a történtekről, én pedig, miután megvártam, hogy Ange a zsebéből előkerült zsebkendővel megtörölje az arcát és a szemét, elengedtem őt.
- Ideje indulni, ha ilyen tempóban haladunk, sosem érünk oda! – próbáltam elterelni a témát, majd azzal a lendülettel megfordultam, ismét az eredeti útirányunkkal nézve szembe, s megindultam tovább a lejtőn, ahogyan azt egy jó vezetőtől elvárhatják az emberek.

Aranyos kis jelenet, bár sok minden nem történt, dehát nem kell mindig az izgalom, meg a véres csatározás. A kalandok legalább annyira szolgálnak a karakterek boncolgatására, mint a varázserejük fejlődésére. Jó látni, hogy már nem félsz elhagyni a komfort zónádat, és egyszerű, életszerű, érzelmekkel dúsított jeleneteket is vállalsz, mióta behoztad a képbe a szerelmi szálat.

"mégiscsak egy pszichopata tömeggyilkos lennék, egy mászáros, aki hidegvérrel küldi az embereket a másvilágra, csak azért, hogy később őket felhasználva újabb embereket tegyen el láb alól"
Azért lássuk be, ezt már nagyon régen magunk mögött hagytuk..

Szerintem a csatlósokkal még nem találkoztam, de az is lehet, hogy csak a rövid agyam miatt nem emlékszem rájuk, mindenesetre szórakoztatónak tűnnek.

Nem is nagyon van mit elemezgetnem, úgyhogy inkább csak jutalmazom a munkádat, és várom a további kalandokat :

Rohandar: 1536 VE + 1536 Gyémánt
Froozer: 768 VE
Csatlósok: 1152 VE + 1152 Gyémánt /koponya

Oh csak még valami! A beszéd színeket változtasd meg légyszi, mert kisült a szemem, mire a végére értem. Gondolok itt főleg Angelina, Rohandar és Lyla színére. Hálás köszönetem!

Spoiler:

Az út nem volt egyszerű és nem is volt rövid, de végül csak megérkeztünk egy darabban a híres üdülőparadicsomba: Akane Resortba. Mind az öten fáradtak voltunk már, pedig, ha csak a távolságot tekintjük, akkor az út legnagyobb részét nem is gyalog, hanem vonattal tettük meg, mégis kimerültünk.
- Hol foglaltál szobát? – kérdezte Froozer, mire én csak pislogtam rá.
- Mi az, hogy foglaltam? Szerinted mégis mikor foglaltam volna? – kérdeztem vissza kíváncsian.
- Akkor ezek szerint azt sem tudjuk, hogy hová megyünk? – kérdezte Angelina.
- Nem hinném, hogy nincs az egész városban egyetlen olyan hely se, ahol ne akadna egy vagy két szabad szoba. – legyintettem.
- De azt remélem, hogy számításba vetted, hogy nekünk legalább három kell, ugye? – fordította kicsit félre a fejét Froo, miközben rám nézett.
Közben a menet megállt, mivel én, aki eddig elöl mentem, rádöbbentem, hogy tényleg nem tudom, hogy hová is megyünk pontosan, így előbb ezt jó lett volna tisztázni, mielőtt folytatjuk az utunkat.
- Mi elvagyunk egy szobában is. – vágta rá gyorsan Lyla, fejével bátyja irányába bökve.
- És azt hiszem, hogy a másik szobában el fogunk férni mi hárman, nem igaz? – fonta tovább a gondolatmenet fonalát Angel.
Mindezen elgondolkodtam ugyan, de két ok miatt nem akartam csak úgy rábólintani. Az egyik, hogy ha már egyszer eljöttünk idáig, akkor a pénz nem lehet akadály, nehogy még a végén az újonckák sóhernek higgyenek, szóval ebből a szempontból a „mindenkinek saját szobát!” elv nyugodtan megállta volna a helyét. A másik fele pedig a problémámnak, az valójában Froozer volt. Egyrészt, ki hallott már olyat, hogy egy farkas saját szobában aludjon egy hotelban? Másfelől viszont a terveim között komolyan szerepelt, hogy romantikázzak egy kicsit Angelinával, ha pedig erre sor került volna úgy, hogy Froozer is a szoba lakója, akkor, ha nem is zavart volna meg mindenben, amit erősen kétlek, akkor is egészen biztos vagyok benne, hogy egy életen át kellett volna hallgatnom az élcelődését, a vicceit és a heccelését a témával kapcsolatban.
- De hogy az ördögben osszam el így az embereket? – töprengtem.
- Na mi az, most próbálod felfogni, amit kérdeztem? – zavart meg a problémamegoldásban négylábú cimborám.
És, bár történetesen erre nekem rendszerint mérgesnek kellett volna lennem, mégis másként hatott a dolog, mivel nem rég olvastam valami újságban, hogy az embernek azok az igaz barátai, akik kinyitják csak azért a szájukat, hogy sértegessék az illetőt… vagy valami hasonló. Ami persze teljesen nonszensz, de legalább jól hangzik, és ha a dolgok rend szerinti felállását nézzük, akkor a barátok rendszeresen ugratják és szekálják egymást, elvégre tudják, hogy megengedhetik maguknak, hiszen a másik nem fog megsértődni.
- Történetesen nem erről van szó. – válaszoltam higgadtan, de azt még mindig nem egészen tudtam, hogy hogyan adjam a tudtára a bundásnak, hogy jó lenne egy kis egyedüllét.
És… bár olvastam egy másik cikket is hasonló témában, bár az nőkről szólt és a barátnők összehangolódásáról, de azt inkább itt nem részletezném, egyrészt, mivel azóta is azon töprengek, hogy hogyan lehetett egy ilyen cikket egyáltalán egy újságban megjelentetni, de még inkább azon, hogy kik voltak ilyen pihentek és elvetemültek, hogy ilyesmikkel foglalkoztak és kutatták, mint ami abban a furcsa tanulmányban le volt írva.
De sebaj, tegyük túl magunkat ezen. Amit ugyanis mondani akartam, az az, hogy Froozer mintha csak megérezte volna, hogy miről is szól a játék, és szokásával ellentétben nem akart belekötni, így elébe ment a dolgoknak:
- Lyla nem aludhat Krage-gel, igaz, hogy testvérek, de ekkora korban már nem szokás. Ebből következik, hogy nekik máris kell két szoba. – kezdett bele az érvelésébe az ordas.
Látszólak Krage, aki… volt, mondott volna valamit, de Froozer vagy nem vette észre, vagy egyszerűen csak ignorálta, s folytatta mondandóját:
- Feltételezem, hogy nektek nem lenne ellenetekre, ha közös szobán osztoznátok, és felteszem nem ártana egy kis egyedüllét. – folytatta, és bár meggyőződésem, hogy a farkasok nem képesek arra, hogy kacsintsanak, mégis úgy tűnt, mintha ez történt volna. – Ebből következne, hogy nekem Krage-gel lenne logikus egy szobába kerülnöm, viszont ekkor Lyla egyedül lenne, ami lehet, hogy nem tetszene neki.
- Én megvagyok egyedül, nem erről van szó… - vágott közbe a fegyvermágus, de ezúttal biztos volt, hogy Froozert ez nem zavarja, bár meg kell jegyeznem, hogy így is sokkal többet el tudott mondani az álláspontjából, mint testvére.
- Úgyhogy íme a javaslatom: Roha és Ange kivesznek egy szobát, Krage, te is kapsz egyet, én pedig, mivel nem szeretem se a horkolást sem pedig a férfi bűzt, így inkább Lylával osztoznék egy szobán. – fejezte be végül a dolgot, majd azzal a lendülettel meg is indult, mintha mindent elrendeztünk volna és semmi más megvitatnivalónk nem lenne, arról nem is beszélve, hogy mintha tudnánk, hogy hová is megyünk.
Szívesen vitatkoztam volna vele, de az volt az igazság, hogy mind az érvelése, mind pedig a problémára kiötlött megoldása tökéletesnek tűnt és tetszett, szóval se okom sem pedig lehetőségem nem volt rá, hogy bárhol belekössek. Bár úgy tűnt, hogy a többiek nem egészen értették a dolgot, de nekik sem volt ellenükre a felvázolt kiosztás, így inkább ők is csendben maradtak, így egy igen négy tartózkodás ellenében a javaslat el lett fogadva és jogerőssé emelkedett. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit aggasztott, az talán Krage volt. Szegény flótás annyira esetlennek tűnt. Sosem kapott szót, sosem tudta érvényesíteni az akaratát, ráadásul úgy tűnt, hogy nagyon véleménye sincs a legtöbb témáról, helyette pedig mindenről húga dönt és ad hangot. Hogy ez szándékos volt-e a bátyó részéről vagy sem, arról csak találgatni tudtam, de koránt sem lehettem biztos semmiben, hiszen még alig ismertük egymást.
Miután ezeken túlestünk, nekiláttunk, s Froozer után szegődtünk, aki látszólag tudta, hogy hová megy. Természetesen egyáltalán nem voltam teljes mértékben meggyőződve arról, hogy ez valóban így van, ugyanis pajtimat viszont már jóval régebb óta ismertem, így annyit bőven tudtam már róla, hogy a legképtelenebb helyzeteket is el tudja adni úgy, hogy ő azt pontosan megtervezte, még ha erre nem is sűrűn került sor, hiszen többségében azért tényleg megfontolt egy bajkeverő volt. Esetünkben azonban úgy tűnt, hogy mégiscsak az első felvetésem volt helytálló, mégpedig hogy hihetetlen meggyőzőerővel improvizál, ugyanis némi kanyargózás után az utcák sorában betértünk egy helyre, egy több emeletes, meglehetősen barátságos és jól felszerelt hotelnak kinéző épületbe, ekkor pedig a legtermészetesebb módon megállt az ordas, s átadta nekem a „lehetőséget”:
- Innét tiéd a terep, jobb lesz, ha nem én beszélek. – nézett rám, nekem pedig ismételten igazat kellett neki adnom.
Magamhoz vettem hát ismét a vezető szerepet, mint rangidős, majd a recepciós pulthoz lépve megszólítottam a csinos leányt, aki a túloldalon állt.
- Szép napot! – köszöntem neki, mert bár már inkább este volt, de még nem sötétedett be, így hát ez tűnt a legidőszerűbb köszönési formának.
- Üdvözlöm Önöket! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Három szobát szeretnénk. – közöltem vele jövetelünk okát. – Két egyfős és egy kétfős szobát, illetve az egyik egyfősben a barátom – mutattam ekkor a farkasra – is meghúzná magát.
Néhány pillanatig a recepciós kisasszony méregette cimborám, aztán egy apró bólintással beleegyezett a dologba.
- Nem sok szabad szobánk maradt, de azt hiszem, hogy lesz elég hely Önöknek. – válaszolta végül. – Viszont a kutyáért felárat kell fizetni, remélem, megértik. – folytatta.
Várakozásaimmal ellentétben Froozer nem kérte ki magának a helyzetet, sőt, úgy tűnt, hogy még csak meg sem sértődött azon, hogy egyszerűen „lekutyázták”. Ennek megfelelően én sem vitatkoztam, s a papírmunkákat követően meg is kaptuk a kulcsokat: Egy szoba az elsőn, egy a harmadikon és a miénk Angelinával a negyediken.
Azt leszámítva, hogy mindannyian meg voltunk lepődve azon, hogy ilyen könnyen és már egyből az első helyen sikerült lebonyolítani a szállás ügyletét, leginkább a megkönnyebbülés volt az általános érvényű hangulat szerény csoportunk berkein belül. Mindenki elfoglalta a maga szobáját és megállapodtunk benne, hogy másnap reggel találkozunk a tengerparton…


A megbeszéltekhez híven Froozer egy szobában kötött ki Lylával, ők foglalták el a harmadikon felkínált szállást.
- És, mit szólsz az úthoz eddig? – kérdezte Froo, mikor már kiválasztotta magának a megfelelő sarkot, s egy szőnyeget odahúzva magának le is heveredett rá.
- Őszintén szólva, izgatott vagyok. – válaszolta a fegyvermágus. – Még nem jártam a tengerparton. – ismerte be.
- Komolyan? Pedig ez errefelé nem is olyan nagy szám, elvégre Fiore egy félsziget. – csodálkozott az ordas.
- Mi sosem jártunk még különösebben messze az otthonunktól Krage-gel. – folytatta a történetet a lány. – A legtávolabb akkor voltunk, mikor egyszer ellátogattunk a fővárosba a családunkkal. – itt tartott némi szünetet, majd folytatta. – Akkor még egészen kicsi voltam, hat éves lehettem talán. Még a szüleinkkel voltunk ott. Az volt az egyetlen kirándulás, amire eljutottunk. – mesélte kissé szomorú hangnemben.
- A főváros kifejezetten ellenszenves nekem. Rohával sokszor megfordultunk már ott kisebb-nagyobb munkák miatt. Tömeg, csatornaszag, kosz és az alvilág legsűrűbb söpredéke. Nem szívesen járok arra. – osztotta meg nézeteit Eráról a négylábú.
- Szerintem nagyon szép hely. A sok épület a díszítésekkel, a szobrok, és a palota… a palota meseszép volt. – ellenkezdett Lyla meglehetősen nagy hévvel.
- Fura, a mentalitásodból adódóan nem hittem volna, hogy tetszenek neked az ilyen dolgok. – vallotta be fejét felemelve Froozer. – Azt hittem, hogy te csak a verekedésnek és kardozásnak élsz-halsz. – folytatta.
- Azokat is szeretem, de van sok minden más is, ami érdekel. – mosolygott a kis amazon. – Például a festészetet is szeretem. Én persze teljesen béna vagyok az ilyen dolgokban, de nézni attól még szeretem. Meg a zenét is.
A történethez hozzá tartozik, hogy a farkas nem csak azért választotta szobatársának a fegyvermágust, mert, mint korábban mondta „jobb szereti a lányok társaságát”, hanem azért is, mert tervei voltak. Elhatározta már a kirándulás kezdete előtt, hogy megpróbálja kicsit jobban megismerni a testvéreket, ha lehet, akkor külön-külön, feltérképezni, hogy milyenek is valójában, amikor nem csak esetlegesen megjátsszák magukat valaki előtt, hanem amikor tényleg csak maguk vannak.
A pizsama-parti pedig még folytatódott is vagy jó két órán keresztül. Fény derült rá, hogy Lyla már azóta szeret „játszadozni” a fegyverekkel, mióta az eszét tudja, azt már nem is említve, hogy első kardját is apjától kapta, aki sajnos, akárcsak édesanyja, már nincsenek az élők sorában. Cserébe Froozer is elmesélt egy-két régebbi történetet, melyet Rohával éltek át, különösen ügyelve arra, hogy minden egyes kínos vagy vicces részlet is a lány tudomására jusson, mely Rohandarral kapcsolatos.
A beszélgetés pedig javarészt kedélyesen folyt, míg végül a páros úgy nem döntött, hogy nyugovóra nem tér.
- Köszönöm, egy élmény volt. – zárta le a diskurzust lámpaoltás után Lyla.
- Részemről a szerencse. – válaszolta Froo, majd mindketten szemüket behunyva megpróbáltak álomba szenderülni.


Krage kapta az első szinten található szobát, egyedül. A fiú számára ugyan különös volt, hogy nincs húga mellett, mint ahogy mindig szokott, de másrészt viszont határozottan kellemesen érezte magát. Volt egy kis ideje arra, hogy összeszedje a gondolatait és háborítatlanul élvezze a csendet. Krage világ életében csendes típus volt, nem beszélt sokat, csak ha muszáj volt és lehetőleg kerülte az embereket is. Családját leszámítva sosem érezte jól magát semmilyen társaságban, barátai sem nagyon voltak, így hát aztán nem volt csoda, hogy többnyire egyedül volt, ha pedig az ember egyedül van, miért beszéljen? Az már klinikai eset lenne, nem?
Szóval az illúziómágus elégedetten nyújtózott végig az ágyon, s a plafont bámulva arról merengett, hogy vajon hogyan is fejleszthetné leghatásosabban a tudományát.
- Akárhogy nézzük, még mindig semmirekellő vagyok, nem de? – gondolkozott, tudta ugyanis, hogy a jelenlegi tudása messze kevés lenne ahhoz, hogy bármiben is legalább segítségére legyen húgának, arról meg már persze álmodni sem merhetett, hogy megvívja helyette azokat a csatákat, melyek valószínűleg elkerülhetetlenek voltak a jövőjüket tekintve.
Ez a téma kötötte le a teljes figyelmét mindaddig, míg végül az út nehézségei miatt végül el nem
szenderült.


Azt szokták mondani, hogy mi történik két ember között a hálószobában, azt nem illik kibeszélni senkinek, éppen ezért nyugodtan jelenthetem, hogy ami köztünk zajlott, az a konyhában történt, vagy legalábbis valami étkezőszerű helyre hasonlított a szoba, melyben voltunk.
- Figyelj, - szólt Ange. – ami a hegyen történt… én…
- Már megint elragadtattad magad, mint már annyiszor. Én pedig pont ezt szeretem benned… sok egyéb mellett persze. – mosolyogtam rá kedvesen, amivel valószínűleg meglephettem, mert nem tudott mit mondani rá. – De ne a múlttal törődjünk! – legyintettem. – Inkább élvezzük ki, hogy kettesben vagyunk végre!
Éééés… ez az a pillanat, amikor a folytatást már mindenkinek a képzelőerejére bízom mivel a tizennyolcas karikát lusta vagyok kirakni.


Reggel, mikor felébredtem, Angelina nem volt ott mellettem, pedig az ágy még tökéletesen kivehetően mutatta testének egykori helyét, melyen most csak üresség árválkodott. Felkeltem hát, s felöltöztem, majd kimentem a „konyhába”, de ott sem találtam senkit.
- Ez furcsa. Hová mehetett úgy, hogy még csak nem is szólt nekem? – tűnődtem.
Lementem tehát Froozer és Lyla szobájához, remélvén, hogy hátha ők tudnak valamit. Mikor odaértem, bekopogtam az ajtón, elvégre mégiscsak volt odabenn egy lány is, annak a ténynek, hogy az ajtó be volt zárva nekem meg nem volt kulcsom, már nyilván nem volt semmilyen köze ehhez.
- Ki az? – hangzott bentről a fegyvermágus kérdése.
- Rohandar vagyok.  – válaszoltam, majd erre fel néhány rövid pillanat múlva kis is nyílt az ajtó.
- Mi újság? – kérdezte egészen kedvesnek tűnő mosollyal a lány.
- Angelinát keresem éppen és azt reméltem, hogy talán itt lehet. – vallottam be.
- Na mi az? Nem jött össze a tegnap este? – jött oda Froozer is az ajtóhoz és természetesen véletlenül sem hagyhatta ki, hogy ne próbáljon meg egyből beszólni valamit.
- Történetesen most le kell lombozzalak, de nagyot tévedsz. – válaszoltam neki elégedett vigyorral.
- Ezt örömmel hallom. – felelte cimborám és első ránézésre úgy tűnt, hogy tényleg komolyan beszél.
- Angelina viszont nincs itt. – felelte korábbi kérdésemre Lyla. – Tegnap óta nem is láttuk.
- Ez különös. – morogtam inkább magamnak sem mint a többieknek.
- Történt valami? – nézett rám a farkas kissé talán aggódóan.
- Nem… vagyis nem hinném. Mikor felkeltem Ange már nem volt sehol. – avattam be őket a részletekbe. – Ezért gondoltam, hogy ha nem is szól, hogy hová megy, akkor talán csak hozzátok jött le.
- Kragenél is kerested? – érdeklődött a hölgyeményünk.
- Nem, de nem hinném, hogy ott lenne. – válaszoltam azonnal, gondolkodás nélkül.
Kicsit később átgondolva a kérdést ismételten, bár nem tűnt túl logikusnak, elvégre Krage… ő csak úgy van, nos, el sem tudtam volna képzelni, hogy mi okból mehetett volna le hozzá Angel? Miért ment volna egy másik srác szobájába... egyedül... a tudtom nélkül...
- De egy próbát megér, megnézem ott. – fogadtam el végül a tippet.
- Várj, veled jövünk mi is. – állított meg Lyla, pedig már épp hátat fordítottam nekik a lépcsőház irányába.
Így hát immáron mindhárman megindultunk lefelé, egészen az illuzionistánk lakosztályához. Mihelyst odaértünk, látszólag a vezető szerepet egyből a fiatal fegyvermágus palánta ragadta magához, s elhappolva előlem a lehetőséget, hangosan, emberesen be… dörömbölt bátyja ajtaján.
- Ébresztő hétalvó! – szólt a reggeli köszöntő is hozzá.
- Gyere, nyitva van! – hangzott fel odabentről.
Így hát az ajtó kinyílt, kicsiny társaságunk pedig be is lépett rajta. Ez nyilván még nem is lenne túl érdekes, mivel általában ez így szokott történni: ha valaki kinyit egy ajtót, akkor azon rendszerint be is megy. Ami ennél sokkal figyelemreméltóbb volt, az az, hogy odabent megtaláltuk Angelinát is.
- Sziasztok! – köszönt nekünk mindkettejük.
- Hát te? – futotta csupán egy kurta kérdésre barátnőm irányába.
Nem is egészen tudnám leírni, hogy mit is éreztem. A meglepődés több indokból is, mint például, hogy miért van itt Angel és hogy egyáltalán miért nem szólt nekem, hogy idejön, másrészt talán egy csipetnyi féltékenység… bár az előző estéből kiindulva ettől azért túl nagy félnivalóm nem lehetett, meg persze kicsit a sértettség érzete is, ugyanis azért az mégis egy tény, hogy ahelyett, hogy velem együtt ébredt volna, váltottunk volna egy „jó reggelt csókot”, esetleg még mást is… szóval a lényeg, hogy ehelyett inkább újonnan összeszedett pártfogoltam szobájában kellett rálelnem. Rendben, így jobban mérlegelve a dolgot, ezt valóban féltékenységnek lehet nevezni, vagy kicsit akár irigységnek is.
- Gondoltam olyan békésen alszol, ezért nem zavarlak fel. – felelte teljesen fesztelenül a vörös hajú szépség. – Épp ezért gondoltam, hogy átmegyek a többiekhez. Lyláék ajtaján hiába kopogtam, gondolom ők is aludtak még, szóval lejöttem ide és most itt vagyok. – vázolta fel röviden a sztorit, mely teljesen logikus volt, bár továbbra sem volt tőle túl jó szájízem.
- És mi jót csináltatok, míg én… míg mi pihentünk? – érdeklődtem kicsit nyájasabb hangnemben.
- Beszélgettünk. – kaptam meg a választ nagy meglepetésemre Krage-től. – Épp arról társalogtunk, hogy vajon van-e esély arra, hogy annak ellenére, hogy korábban milyen véleményen voltál róla, mégis elmenjünk közösen a kaszinóba is az este folyamán. – avattak be a részletekbe.
Erre csak Angelinára pillantottam ismét, aki látszólag kicsit elpirult, talán azért, mert „beárulták”, de nem szólt semmit.
- Meglátjuk. De most inkább mit szólnátok, ha a tengerhez mennénk le? Elvégre mégiscsak azért jöttünk el egész idáig, nem?
Ezzel természetesen senki sem tudott vitába szállni, így hát visszatért ki-ki a maga szobájába, hogy átöltözzön strandfelszerelésbe, s a megbeszéltek szerint tíz perccel később kellett találkoznunk a recepción. Mikor már a szobában voltam ismét, kettesben Ange-vel, úgy éreztem, hogy valamit muszáj elmondanom neki.
- Figyelj csak!
- Mi az?
- Én… - nem igazán tudtam, hogy hogyan is öntsem szavakba a dolgot. – tudom, hogy butaság meg minden, de… azt hiszem az imént féltékeny voltam rá meg Krage-re.
Annyi biztos, hogy akkorára kerekedett szemeket még sosem láttam Angel arcán, látszólag ő sem tudta hová tenni a helyzetet. El is telt néhány pillanat a semmivel, aztán megkaptam a választ: hirtelen, egy nagy lépéssel átszelve köztünk a távolságot ott termett egészen előttem, majd megcsókolt. Hosszú, és érzelmes találkozása volt ez az ajkaknak, a végére pedig minden ami a reggel történt, mintha semmivé foszlott volna. Azt hiszem ez volt az egyenlítés: Rohandar – Angelina érzelmi kilengés egy-egy.
Aztán ezzel a lendülettel Ange be is vonult a fürdőbe, majd gondosan magára csukta az ajtót. No, nem mintha attól félt volna, hogy leskelődnék, vagy épp zavarban lett volna előttem pucéran… bár ebben akkoriban néha még kételkedtem, elvégre szégyenlősség terén eléggé kiszámíthatatlan volt szegényem… na mindegy, a lényeg, hogy nem zavart a dolog, sőt, kihasználtam az időt, hogy én is átöltözzek a strandfelszerelésembe. Ez az én esetemben persze jóval könnyebb volt, hisz csak ledobtam magamról a pólót és a nadrágot, majd felhúztam a jól ismert, hawaii mintás rövidnadrágot, meg a lábamra a strandpapucsot és már készen is álltam.
Meglepetésemre azonban a lánynak sem tartott sokkal tovább a mutatvány, viszont a várt és remélt látvány nem lehetett az enyém, drága barátnőm ugyanis továbbra is egy pólóban és egy igaz nevetségesen vékony, de mégis rövidnadrágnak mondható ruhadarabban feszített előttem.
Valószínűleg látszódhatott az arcomon a csalódottság, vagy legalábbis valamiféle érzelem, mert néhány pillanatnyi hallgatás és ácsorgás után Angel szóvá is tette:
- Mi az, valami baj van?
- Nem, nem… csak… - nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék, elvégre kicsit hülyének éreztem magam a dolog miatt, de ha már egyszer az iménti kis fiaskót bevállaltam, úgy ítéltem meg, hogy ez is belefér. – Csak azt hittem, mikor kijössz már fürdőruhában leszel. – ismertem be a helyzetet.
- Abban is vagyok. – lepődött meg a csillagmágus. – Csak mivel az út a strandig nem túl rövid, és a nap is tűz, meg… meg egy csomó ember is van az úton, így gondoltam addig magamon hagyom ezeket is.
Mindaz, amit mondott teljesen logikus és érthető volt, nekem pedig nem is ezzel lett volna gondom.
- Voltaképpen… csak örültem volna neki, ha elsőnek láthatom az új darabot rajtad. – vittem tovább a gondolat fonalát.
- Te már sokkal többet is láttál tegnap este. – mosolyodott el egyszerre angyalian és ördögien.
Megleptek a szavai, hisz az előttem mindig félénk és néha talán kicsit esetlennek tűnő lánytól nem ezt szoktam meg, de határozottan tetszett ez az új, eddig még nem látott oldala is, mondhatni teljes mértékben beindított.
De nem csak az ő viselkedése volt furcsa, kissé néha a saját viselkedésem is meglepett. Ha bárki nekem évekkel, sőt… mit évekkel, mondhatni csak hónapokkal előbb arról beszél, hogy én valaha ilyen érzéseket és vágyakat fogok érezni valaki iránt, nos, az illetőt biztosan nem hogy kinevetem, de teljességgel bolondnak és idiótának tartottam volna. No, nem mintha a szerelem lett volna ismeretlen vagy épp távoli számomra, hiszen Angel már nem az első, akinek az irányába efféle érzések ütötték fel bennem a fejüket, noha olyan értelemben mégiscsak az első, hogy nem csak hogy be is teljesültek, de mégis inkább az volt a furcsa, hogy azóta csak még többet és többet akarok belőlük, nem hogy elégedett lennék azzal, amit már megkaptam.
Végtére is, erre a válaszra csak én is elmosolyodtam, tudjátok, azon az egyszerre sunyi, kéjenc, vidám, incselkedő és flegma módon, ahogy az ilyen helyzetekben szokás.
- Akkor hát, csak a hölgy után! – nyitottam tágra az ajtót, s kissé meghajolva, színpadiasan kezemmel is az irányt mutatva meghajoltam.
- Milyen lovagias! – nevetett Angelina, s mint szoknyájukat megemelő első bálozó hajadon pukedlizett egyet, majd kilépett a neki felkínált útirányban.
Odalent összeszedve a többieket közösen indultunk útnak a tenger irányába. A nap pedig, amilyen gyorsan kezdődött, annál ezerszer gyorsabban véget is ért. Szinte csak kettőt pislantottunk és már lenyugvóban is volt a narancssárga korong, mely a móka végét jelezte számunkra, vagy inkább egy másfajta móka kezdetét?
Az estére ugyanis már megvoltak a tervek: az útirány a kaszinó volt. Noha még mindig nem rajongtam túlságosan az ötletért, de ha már egyszer belementem, akkor nem volt visszaút. Viszont ahhoz, hogy ezt megtehessük, még egy dolog hibádzott, így a Napon töltött nap után, mihelyst mindenki vett egy zuhanyt a hotelban, ismét összegyűjtöttem a bagázst, majd az élükön meg sem álltam egy üzletig, melyet még a nap folyamán fedeztem fel, mikor lefelé tartottunk a partra.
- Ez egy ruhabolt. – állapította meg furcsállóan Froozer.
- Nohát, micsoda felfedezés. – böktem oda neki, örvendve azon, hogy végre egyszer én szólhattam be neki, s nem fordítva történt az eset.
- Csak gondoltam megosztom veled is, hátha rájössz, hogy nem is ide akartál jönni… nem ez lenne az első eset. – vágott vissza az ordas.
- Miért jöttünk ide? – érdeklődött Lyla is.
- Úgy volt, hogy egy kaszinóba megyünk, nem? – állt be a sorba Angel is.
- És pontosan azt is fogjuk tenni, ehhez viszont szükségünk lesz egy megfelelő öltözetre. – jelentettem be kioktatóan. – A szerencsejáték nem csak szerencsén múlik, de nagyon fontosak benne a külsőségek is. Tehát Krage, neked szükséged lesz egy szmokingra. – mutattam az illuzionista irányába.
- Biztos szükséges ez? – próbált ellenkezni a srác, de meg sem hallva a szavait csak folytattam:
- Hölgyeim, nektek pedig egy estélyi dukál. Tessék körültekintően választani, a számlát pedig természetesen én állom. - fejeztem be mondandómat, majd azzal a lendülettel benyitottam a boltba.
A választás pedig nekünk, férfiaknak azért mégis csak könnyebben ment, hisz nekünk csak egy méretre és szabásra megfelelő darabot kellett kerítenünk, ellenben a lányok már kissé nehezebb, vagy pontosabban fogalmazva összetettebb helyzettel találták szemben magukat, hisz szín, szabás, anyag és még ki tudja mi egy más tekintetében a tárház meglehetősen tág volt.
Krage és én alig tizenöt perc alatt máris készen álltunk rá, hogy távozzunk, csakhogy szívem hölgye, s fegyvermágus társa még közel sem voltak ahhoz, hogy végezzenek, de ami ennél sokkal borzasztóbb volt, hogy teljesen kizártak minket a próbák folyamatából.
- De most komolyan? Nem nézhetem meg őket? – nyafogtam Angelinának, aki kifejezetten megtiltotta, hogy megnézzem a darabokat, melyeket felpróbál, mintha csak egy esküvői ruháról lett volna szó.
- Mondtam már, csak azt nézheted meg, amit meg is veszünk. Ez úttal én akarok dönteni! – erősítette meg korábbi tiltását a drága.
Lelombozva ugyan, de tudomásul vettem a helyzetet, s lehuppantam egy székre, melyet az üzlet kínált a várakozó kísérőknek, az olyanoknak, mint én, s hát meg kell mondjam… nem én voltam az egyedüli aki ebbe a helyzetbe csöppent.


- Miért nem hagyod, hogy megnézzen legalább pár darabot rajtad? – kérdezte az öltözőben Lyla, aki alig bírt az izgatottságával, hisz nem nagyon volt még része hasonló vásárlásban. – Biztosan nagyon tetszenél neki mindegyikben.
- Remélem is. – mosolygott kedvesen Angelina, aki épp egy szűkebb ruhával küzdött, hogy magára húzza végre.
Az öltöző egészen jól el volt ugyan szeparálva a külső részlegtől, így a kintiek, mint Rohandar, Krage, vagy bármely más vásárló nem hallhatta a beszélgetéseket odabentről, ellenben az egyes „fülkéket” csupán egy-egy függöny választotta el egymástól, így a bent lévők könnyedén tudtak egymással csevegni. Arról már nem is beszélve, hogy a függöny Ange és Lyla fülkéje között félig volt csak elhúzva, így időről-időre át is lestek egymáshoz, hogy legalább egymás közt pontozzák a ruhákat.
- De komolyan, miért nem hagytad neki? Ez nem valami esküvői ruha lesz, vagy mi a szösz, nem? – viccelődött a fegyvermágus.
- Nem. – sóhajtott Angel. – De egyrészt kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire ismerem őt. Szeretném én eltalálni, hogy melyik tetszene neki a legjobban.
- Ezzel az eszmefuttatással csak két baj van: egyrészt, ha nem látja a többit, akkor hogy tudná eldönteni, hogy az tetszene-e neki a legjobban, amit a végén kap? – tette fel az első keresztkérdést, mely már önmagában is bőven elég lett volna. – Másodszor pedig, szerintem mindegy mi lenne rajtad, úgyis azt mondaná, hogy csodásan áll és szerintem még komolyan is gondolná. – kuncogott a lány. – Látszik rajta, hogy odavan érted. Akár egy krumplis zsákot is magadra húzhatnál, abban is csinos lennél a szemében. – kacsintott, miközben épp átkukkantott, hogy sikerült-e már belepréselnie magát Angelinának a már első ránézésre is kicsi ruhadarabba.
- Ugyan már, ez hülyeség. – legyintett rá beszélgetőpartnere. – Bár az első állításod valóban jogos lehet… - tűnődött el egy pillanatra. – De mindegy, azt kapja, amit választok és kész! – jelentette ki ismét, teljes határozottsággal.
- Csökönyösebb vagy, mint Froozer. – csóválta kedvesen a fejét Lyla. – De te tudod, én ebbe nem szólok bele többet.
- Köszönöm, nagyra értékelem. – nevetett Ange is. – Inkább gyere és segíts felhúzni ezt a rohadt cipzárt, a világért nem akar feljönni!
- Talán választhattál volna egy nagyobb darabot is. Tudod… - habozott egy pillanatig a szőkeség. – a melleid mérete nem épp a legkisebb, szóval…
- Igen, néha elég idegesítő tud lenni. – morogta a csillagmágus.
- De lefogadom, hogy neki ez is bejön, nem? – huncutkodott.
- Lyla! – szólt szemrehányóan Angelina, bár hangjából azért érezhető volt, hogy nem a sértődöttség szól belőle, csak épp nem érezte komfortosnak a témát.


- Mi az ördög tart már ilyen sokáig? – morgolódtam, mikor már negyedjére változtattam pozíciót a székemen.
- Az ilyesmi nem könnyű a lányoknál. – válaszolt Krage a kérdésemre.
- Lefogadom, hogy ha belopóznál, akkor jó kis látványban lenne részed. – bíztatott Froo, amin meg is lepődtem. – Bár gondolom, nem tennéd zsebre, amit kapnál utána. – nevetett.
- Ha leskelődni mersz a húgom után, akkor én… - akart volna valami frappánsat mondani Krage is, amolyan elrettentésként gondolom, de úgy tűnt, hogy nem nagyon jut eszébe semmi, vagy csak nem meri kimondani.
- Csigavér! Eszem ágában sincs bemenni hozzájuk, nem vagyok én valami perverz kukkoló. – intettem le a próbálkozást. – A fenyegetőzéseiden meg lenne még mit csiszolni. Még a nem létező nagyanyám is röhögő görcsöt kapott volna egy ilyen „kemény” beszólástól. – közöltem vele ridegen, elvégre elveim szerint a tanoncokkal kemény kézzel kell bánni, abból értenek csak.
- Sajnálom. – sütötte le a fejét a srác, amitől be kell valljam, kicsit megsajnáltam.
- Most miért kötsz bele szegénybe? Legalább megpróbálta. – szólt közbe a négylábú is, melyről nem tudtam eldönteni, hogy az irányomba is elég sűrűn alkalmazott piszkálódás vagy tényleg valamiféle védelmező szándék beszél belőle.
- Figyelj Krage! Mostanában nagyon hallgatag vagy, és ez aggaszt. Tudom, hogy nem vagy egy bőbeszédű ember, erre már rájöttem eléggé rég, de már nem is tudom, mióta is csapódtatok hozzánk? Egy éve? Vagy már több?
- Valami olyasmi. – értett egyet velem Froo.
- Szóval ez alatt az idő alatt nagyjából két kezemen meg tudom számolni, hogy hány komoly beszélgetést folytattál le a jelenlétemben. Nem tudom, ez csak nekem szól, vagy mással is hasonlóan… tartózkodó vagy? – érdeklődtem komolyan.
- Én… nos… csak nem szeretek beszélgetni. Nem vagyok jó benne. – közölte kelletlenül Krage.
- Mi az, hogy nem vagy jó benne? – vontam össze a szemöldököm. – Nem ismered a nyelvet? Vagy gond van a hangszálaiddal? – kérdezősködtem, kissé talán túl lekezelőre véve a figurát.
- Nem, csak… - hallgatott el megint, de szándékosan nem szóltam immáron közbe, kíváncsi voltam rá, hogy mit hoz ki ebből. – Csak, amikor köztetek vagyok, nem könnyű szóhoz jutni. – ismerte be végül, ami, be kell vallanom igaz lehetett, hisz tényleg eléggé lepcses szája tudott lenni úgy nagyjából mindannyiunknak rajta kívül, arról nem is beszélve, hogy szerette mindenki, ha hallathatja a hangját, s ő van a középpontba… persze rajtam kívül khm-khm.
Nagyon szívesen vittem volna tovább a témát, de sajnos nem volt már rá több időnk… sajnos a fenéket! Ha a jövőben valaha is választanom kell a között az élmény között, amit ott kaptam, s a között, hogy tovább beszélgessek egy social-fóbiás alakkal, akkor ezerszer is inkább az előbbit választanám.
- Wow… - ennyi volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam nyögni, mikor megláttam Angelinát az új ruhában, melyet végül választott.
Teljesen elállt a szavam és leesett az állam. Sosem gondoltam volna, hogy az élet még tartogathat ilyen kedves, kellemes és csodálatos ajándékokat, mint az a pillanat. A ruha, mintha csak rá öntötték volna, úgy feszült a csillagmágus testén, kiemelve minden egyes porcikáját, elég sokat hagyva a szemnek, ellenben még éppen annyit takarva, hogy az még tökéletesen ízléses legyen, és egy kicsit sem ribancos.
A szőrme kifejezetten elegáns megjelenést adott a bájos barátnőmnek, a vörös és a fekete színek pedig valami fenomenális egyveleget alkottak, kiemelve a vörös haját, a hosszú szoknya pedig, mely combközépig fel volt vágva, minden egyes lépénél kivillantott egy kicsit a lábaiból, de csak egy-egy röpke másodpercre, mert, ahogy megállt, az anyag ismét mindent takart.
- Nos, hogy festek? – kérdezte kissé elpirulva, mely csak még szexibbé tette.
- Mintha csak egy angyal… hmm… vagy inkább egy démon csatlakozott volna közénk. – mosolyodtam el, s kacsintottam egyet.
Úgy gondoltam, a ruha színei mégiscsak inkább egy démonra emlékeztetnek jobban, mint egy angyalra, részemről pedig mindkettő komoly bóknak volt mondható, hiszen a démonok legalább annyira csodálatraméltók voltak, mint égbeli ellenfeleik, nem is értem, hogy a sok ostoba ember miért gondolja másként.
- Látod, mondtam, hogy tetszeni fog neki. – jött ki Lyla is
egy szintén figyelemreméltó, kissé talán merészebb, ám szintén határozottan csinos ruhadarabban.
- Ez csak természetes! – hajoltam meg elegánsan a szmokingban, mely, bár nem volt a legkényelmesebb viselet, melyet hordani szoktam, mégis határozottan jobb volt benne a feszengés, mint egy-egy igazán kényelmetlen páncélban, melyeket hála az égnek még a szmokingnál is kevesebbszer hordtam. – Tehát, Hölgyeim, indulhatunk? – kérdeztem, majd Angelina mellé lépve felajánlottam a karom, melybe ő készségesen bele is karolt.
- Ha az Úr úgy gondolja. – mosolygott rám kifejezetten elégedetten.
A kaszinó pedig tele volt, mint szombaton a piac öreg nénikkel már reggel hatkor. Minden, ahogy elvárható is volt, csillogott-villogott, mint a bordélykilincs, és bizony az árak is az egekben voltak, legyen szó épp a zsetonokról, vagy épp csak egy italról a bárban.
- Szóval, mit szeretne játszani az én drága szívem hölgye? – kérdeztem továbbra is kissé színpadiasan, szerepben maradva.
Persze, nekem is idegen volt ez a személyiség, nem az én stílusom volt, hogy így beszéljek, de úgy döntöttem, hogy egy kis bolondozás belefér, elvégre nem mindennap megy az ember kaszinóba, hogy elverje az összes pénzét, nem? Válasz helyett pedig csak egyenest egy nyerő-automatához vonszolt csillogó szemmel, én pedig már értettem is a célzást.
Viszont be kell valljam, nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy Angel csak játszadozzon, míg én nézem… még akkor sem, ha volt mit nézni rajta, így inkább diplomatikusan megpróbáltam kihúzni magam a hurokból:
- Ha nem bánod, akkor én addig kipróbálom magam az asztalnál. – böktem a fejemmel a pókerezők irányába.
- Nocsak, már engedélyt kérsz az asszonytól? – vigyorgott Froozer.
- Rohandar… - kezdett bele Krage, bár látszott rajta, hogy egy kicsit hezitál. – Biztos, hogy nem gond, hogy mi is jöttünk? – tette fel végül a kérdését.
- Ha baj lenne, akkor nem hívtalak volna meg. – vontam meg a vállam. – Ennyire ismerhetnél már: ha valamihez nincs kedvem, vagy nem akarom megcsinálni, akkor nem teszem.
- Ezek szerint sosem szoktad megcsinálni a papírmunkát sem mi? ÉS ezért nem takarítasz soha, és… folytatta volna valószínűleg napestig Froo azon dolgok felsorolását, melyeket rühelltem, de Angelina valahogy mindig talált rá módot, hogy rávegyen.
- Na jól van, most már elég lesz! – állítottam le még az elején. – Nincs jobb dolgod, mint engem idegesíteni? Menj, és játssz inkább te is valamivel.
- Hah, jó vicc, és szerinted hogyan? Ha nem vetted volna észre egy rohadt farkas vagyok! – mutatott rá a valódi logikai bökkenőre a bundás. – Már azt is csodálom, hogy egyáltalán mindenféle gond nélkül beengedtek.
- Most hogy így mondod… - merengtem el én is egy pillanatra a helyzeten.
- Gyere, adj tippeket nekem! – simított végig kezével Froozer fején Lyla, aki egész eddig csak csillogó szemekkel szemlélte a helyet.
A négylábú erre nem mondott semmit, csak szótlanul követte a lányt a rulett asztalhoz. Ennyi idő elég is volt már ahhoz, hogy Angelina is teljesen elvesszen abban az ördögi masinában és már a második próbálkozásában bedobott zseton is ment a feledés homályába, hisz ezúttal sem nyert.
- Egh, ha végeztetek, keressetek meg! – legyintettem úgy kollektívan mindenkinek, s elindultam az egyetlen irányba, ami számomra is legalább egy kicsit érdekes volt: a pókerasztalhoz.
Sosem rajongtam a szerencsejátékokért. Ott nem múlik rajtad semmi, nem dönthetsz semmiről. De a póker, nos, az már kissé más történet. Nyilván nem mondhatjuk, hogy nem múlik semmi a szerencsén, de ugyanakkor azt sem, hogy csak azon állna, vagy épp bukna az egész. Így hát azzal a lendülettel el is indultam, s egy röpke kitérőt téve, mely során felmarkoltam egy pohár jóféle whisky-t, helyet is foglaltam a legnagyobb tétű asztalnál.

- Tartom és emelem háromszázzal. – dobtam be a pot-ba még néhány zsetont, mely kitette az említett értéket.
Flegmán, fapofával, mintha csak egy kiló kenyeret kértem volna a boltban. A póker legfontosabb alapelve: sose tudják, hogy mikor blöffölsz és mikor van jó lapod. A nyolc fős asztalnál akkor épp heten foglaltunk helyet, az aktuális leosztásban viszont már csak hárman voltunk, akik bírtuk az iramot és még igényt tarthattunk a nyereményre a kör végén.
Az asztalon már lent volt négy lap, melyek igen kedvezők lehettek volna bárkinek. Király, dáma, bubi és egy kilences, ráadásul mind pikk. Ha az ember alaposan végiggondolja az esélyeket, akkor könnyen ki tudja számolni, hogy bárkinek jó esélye lehetett egy jóféle Royal Flush-re. Bárki, kivéve engem, mert az én kezemben egy treff hetes és egy pikk négyes volt, szóval még csak párom sem volt, de még magas lapom sem. Így hát joggal merülhet fel a kérdés mindenkiben: miért hazárdírózik valaki egy ilyen szituációban? A válasz pedig pofon egyszerű: mert ez a játék lényege.
Kezdtem már kiismerni az ellenfeleimet. Tőlem balról sorban haladva egy kopaszodó, ötven év környéki fickó ült, aki csak akkor adott meg valamit, ha volt lapja, akkor pedig így rendszerint alig nyert valamit, ráadásul a körből már ki is szállt, akárcsak a mellette ülő, jellegtelen férfi, aki néhány évvel lehetett nála fiatalabb.
Tőlük tovább nézve az asztalt egy harmincas nő és egy hatvanas bácsika foglalt még helyet, akik közül az öregnek még meg voltak a lapjai, így játékban volt. Az ő játékformája eléggé kaotikusra sikeredett, még nem sikerült rájönnöm, hogy mit is fogat a fejében, így kicsit tartottam tőle, de úgy vettem észre, hogy ha már meg lett volna a Flush a kezében, akkor rég emelt volna és sokkal nagyobbat, ehelyett csak megadott végig, amiből arra következtettem, hogy esetleg egy királya lehet, vagy valamilyen másik magas lappal egy párja.
A problémát viszont a tőle jobbra ülő illető jelentette: a srác, aki nem lehetett nálam sokkal idősebb, vagy még inkább egy idősek lehettünk, eddig nem vesztett egy kört sem, amiben benne volt, így gyaníthatóan lehetett valami a kezében, ha eddig bent maradt, csakhogy ez igaz volt rám is, s lám csak, én is bent voltam még a játékban.
- Megadom. – mondta vigyorogva a srác, aki szintén betette a zsetonokat, ahogy követte a példáját az balomon ülő férfi is.
Majd lejött az utolsó lap, ami nem volt más, mint egy hetes.
- Hmm, el legalább kicsit növeli az esélyeimet, de még mindig reménytelen, ha valakinek sora van. – töprengtem, de persze gondolataimnak nem adtam szót, helyette inkább kortyoltam egyet a második whisky-mből.
- Emelek százzal. - hangzott az idősebb partner hangja.
- Százzal? Szánalmas. – írtam le a helyzetet, majd megléptem, amit meg kellett lépnem. - All in. – toltam be lassan, kimérten és rezzenéstelen arccal az össze zsetonom, melynek értéke majdnem elérte a háromezret.
Az eddig csendes, ifjoncnak elég soká kellett töprengenie, de végül eldobta, majd példáját követte a bácsika is.
- Könnyen szerzett pénz. – konstatáltam elégedetten. – Ejnye Uraim, senki nem merte megadni? Pedig jobban örültem volna, ha nagyot szakíthatok ehelyett. – morogtam, bár a valóságban a zsetonmennyiség, ami nálam volt, már közel a háromszorosa volt annak, mint amennyivel beszálltam a legelső körömben.
A körök pedig csak folytak tovább és tovább, a végére pedig már csak ketten maradtunk az asztalnál, tekintve, hogy a többiek vagy távoztak, vagy kiestek, elvesztve az utolsó garasukat is. Aki ottmaradt, az pedig nem volt más, mint a hatvanas tag a balomon, akivel nagyjából 60-40 arányban osztoztunk az összes zsetonon, melyből a hatvan tartozott hozzám… Amíg el nem nyertem a többi negyven százalékot is, egyetlen leosztással, ahol, bár ász és király pár volt a szerencsétlennél, nálam még ennél is jobb: két ász a kézben, amit a lent lévő harmadikkal összeadva az már kiadott egy drill-t.
- Hát, azt hiszem, hogy köszöntem szépen a lehetőséget. – mondtam nem leplezett elégedettséggel, miközben a zsetonokért nyúltam.
- Várjon, várjon! Csak még egyet! Egy mindent vagy semmi! – kérlelt… látszott rajta, hogy bizony nem annyira tehetős, mint én, sóval ez a vereség minden bizonnyal nagyon fájhatott neki.
- Sajnálatos módon már nincs mit feltennie. – válaszoltam, miközben kiürítettem az utolsó korty italomat.
Az öregen látszott, hogy nagyon erősen elgondolkodik, közben pedig megállás nélkül az ujjaival babrált, míg végül előre nem tartva a tenyerét egy gyűrűt nyújtott felém.
- F-Felteszem ezt! – mondta remegő hangon.
Egy rövid ideig ugyan vizsgáltam a szememmel, de töprengésemnek a kaszinó dolgozója vetett véget:
- Sajnálom uram, de itt csakis zsetonokkal játszhat. Ha óhajt, akkor vásárolhat még, ellenben csakis valutát áll módunkban beváltani.
- Az a csecsebecse úgysem közelíti meg az értékét annak, ami itt van előttem. – vetettem oda neki csak úgy mellékesen.
- De-Dehogy n-nem, ez itt… ez egy mágikus ékszer. – erősködött tovább.
- Mágikus? – tűnődtem magamban. – Akkor is, minek kéne az nekem?
- Úgy tartják, hogy a segítségével meg lehet idézni erős szellemeket. V-valami olyasmi, mint amit azok a hogy is hívjákok csinálnak… tudja, azok a fura szerzetek, akik kulcsokat lóbálnak. – próbálta meg esetlenül körbeírni a csillagmágusok viselkedését.
- Szóval azt mondja, hogy csillagszellemeket lehetne megidézni ezzel a gyűrűvel? – vontam fel a szemöldökömet, ugyanis így már sokkal jobban kezdett érdekelni a dolog. – Ha tényleg így van, akkor remek ajándék lenne Angelinának. – gondoltam elégedetten, hiszen a korábbiak alapján, ha a fickó el tudta volna érni azt, hogy feltehesse a kis csecsebecséjét, akkor biztos voltam benne, hogy el tudom tőle nyerni azt is, méghozzá különösebb gond nélkül.
- Sajnálom Uram, de mint mondtam, az intézményünkben az efféle tétek nem megengedettek. – próbálta meg rendre utasítani ismét a kaszinó alkalmazottja.
- És mi lenne, ha ideiglenesen „megvásárolnám tőle? – néztem az osztóra. – Nekiadom a zsetonjaim negyven százalékát a gyűrűért cserébe. Akkor így a szabályok szerint továbbra is zsetonban játszunk csak, így a szabály nem sérül és mindenki megnyugszik.
Az ötletem csupán az öregembernek tetszett, de némi unszolás után végül a tisztes beosztott is elfogadta, hogy így legyen elrendezve a helyzet. Miután pedig gazdát cseréltek a korongocskák, megkezdődött az alázás, s hamarosan megint visszavándoroltak hozzám, mintha lett volna nálam egy mágnes.
Aztán persze jöttek a szokásos, ilyenkor megszokott jelenetek, mely szerint én csalok meg hasonlók, melynek végül az lett a vége, hogy a fickót kidobták a biztonságiak, én pedig némi farkasszemnézés után, melyben kijelentettem, hogy nem használtam sem mágiát sem egyéb módon nem próbáltam meg manipulálni a játékot, végül elengedtek.
- Mi az ördög történt veled? – kérdezték, mire a kedves biztonsági őrök végre utat engedtek nekem, hogy a hallban csatlakozhassam a kompániámhoz, kik már csak rám vártak, elvégre lassan már hajnalodott odakint, szóval jól elrepült az idő annyi szent.
- Hogy érted? – néztem Froozerre, aki a hangadó volt… megint. – Visszanyertem azt a pénzt, amit ti elszórtatok. – vontam meg a vállam, semmit sem szólva a gyűrűről. – Jó lesz ez nekem még meglepetésnek. – gondoltam elégedetten.
- Nem is szórtuk el… legalábbis nem az összest. – sütötte le a szemét Angelina
- Az sem zavarna. – mosolyodtam rá kedvesen, majd mellé lépve átkaroltam a derekát. – Azért hoztalak ide titeket, hogy szórakozzatok. A pénz pedig nem akadály! – füllentettem egyet, ugyanis nem szerettem pazarolni a pénzt, de egyes dolgok, mint a csapatépítés és legfőképp bájos partnerem szórakoztatása és jó kedve bőven megért ennyit.
Miután visszaváltottuk a tallérokat, végül kisült, hogy szinte alig kerültünk mínuszba, ami nagyon meglepő volt, de nem mondhatnám, hogy bánkódtam volna miatt. Mire visszaértünk a szállodába, a nap már felkelőben volt, az első sugarai már el is érték a földet, így a hajnali derengésnek elejét véve egy nagy lendülettel rántottam be a függönyt, hogy besötétítsem a szobát, melyben már csak kettesben voltunk Angel-lel, miután a többiektől a recepción elválva megléptünk.
- Köszönöm a mai napot… meg úgy minden mást is. – simult hozzám a csillagmágus, miután visszaléptem az immáron besötétített ablaktól.
- Ha boldog vagy, akkor én is. – válaszoltam neki, miközben magamhoz szorítottam.  – És a meglepetéseknek még nincs vége. – csigáztam még tovább az idegeit, s bár jómagam is álmos voltam már, mégsem hagytam, hogy elússzon a pillanat varázsa. – Csak egy kis apróság, de… ez neked hoztam. – mondtam, miközben a zsebemből előkotortam a gyűrűt, melyet korábban nyertem.
- R… Ro-Roha, én… - állt el a szava teljesen Angelinának, mikor a homályban a kezébe adtam az ékszert. – Ez… az, amire gondolok? – kérdezte remegő hangon, de olyan halkan, hogy szinte nem is hallottam.
- Egy idióta vénembertől nyertem. Állítólag valami mágikus ereje van, hasonló, mint a kulcsaidnak… legalábbis ezt mondta, nekem pedig nem kenyerem az ilyesmi, szóval gondoltam, hogy neked adom ajándékba. – mosolyogtam elégedetten, mire ő csak lehorgasztotta a fejét, s nem szólt semmit. – Talán nem tetszik? – kérdeztem rövid várakozás után.
- IDIÓTA!!! – tépte ki magát az ölelésemből, majd vágta hozzám az ékszert, s minden egyéb jelzés vagy épp hang nélkül, már persze ha a lábának a kopogását a padlón nem számoljuk, kiviharzott a szobából, végül pedig hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Ki érti, ezt…? - álltam ott értetlenül, majd felszedtem a földről az elgurult ajándékot.
Az egész olyan gyorsan történt, azt sem tudtam, hogy mit reagálhatnék, elvégre teljesen meglepett a dolog. Még néhány pillanatig tűnődtem, majd zsebre vágva a gyűrűt, én is elhagytam a szobát. Mivel a folyosó üres volt, így úgy ítéltem meg, hogy biztosan Lyla és Froo lakosztálya lehetett a céliránya Angelnek, így hát arra indultam el, de tévednem kellett. Mire a rengeteg kopogás hatására a fegyvermágus végre kinyitotta az ajtót, csupán egy hatalmas ásítás kíséretében közölte, hogy:
- Itt nincs. – dörgölte a szemét a lány, miközben az „Angelina itt van?” feldolgozása valószínűleg még a válasz után is folyhatott a fejében.
Nem tagadhatom, én is álmos voltam már, elvégre közel huszonnégy órája nem aludtam már, arról nem is beszélve, hogy mennyi dologgal és alkohollal töltöttem el az időt illetve meg a gyomrom.
- Valami gond van? – kérdezte Froozer szintén álmos fejjel, de úgy tűnt ő még jobban viseli a dolgot szobatársánál.
- Semmi. – legyintettem. – Bocs a zavarásért. Majd egy jó alvás után beszélünk. – zártam le részemről a diskurzust, s azzal a lendülettel el is tágultam a szobától.
Következő utam pedig Kragehez vitt, de ott sem jártam nagyobb szerencsével.
- Vajon hová mehetett az a lökött? – gondoltam, miközben már én is a szememet dörgöltem.
Jobb ötlet hiányában végül a recepción kötöttem ki, és a pultba álló, középkorú portást interjúvoltam meg:
- Elnézést, nem látta esetleg mostanában a hölgyet, akivel érkeztem nem rég? A vörös hajút. – tudakoltam, elvégre alig húsz-harminc perccel korábban szintén az ő asztala előtt haladtunk el befelé jövet.
- De, nem rég távozott. – bólogatott a fickó némi gondolkodás után. – Elég gyors léptekkel ment el. – részletezte a szituációt.
- És nem mondta esetleg, hogy hová? – érdeklődtem, bár én is éreztem, hogy felesleges köröket futok, bár már az is meglepett, hogy az ürge emlékezett rá, pláne, hogy ilyen segítőkész volt.
- Sajnálom Uram, de nem mondott semmit. – válaszolta illedelmesen a recepciós.
Ötletem sem volt róla, hogy hol kezdjem, de annyit tudtam, hogy mindenképpen meg kell találnom Angelinát. Nem tettem persze semmi rosszat, illetve továbbra sem értettem, hogy miért, de annyi világos volt, hogy valamin megint felhúzta magát a drága, ilyen állapotban az emberek pedig hajlamosak butaságot csinálni, ráadásul abban sem kételkedtem, hogy ő is hasonlóan fáradt lehet, mint én, vagy még inkább sokkal jobban.
Első lecke: információszerzés. Mindennek ez volt az alapja, így magától értetődött, hogy nem okozhat gondot… nos, okozott. Legalábbis percekig törtem a fejem a hotel bejárata előtt, hogy mitévő is legyek, hiszen csak a főbejárattól indulva egyből három irányba lehetett elindulni, a város pedig jóval nagyobb és zsúfoltabb volt, sem mint egyetlen embert csak úgy megtaláljak.
- Akkor ideje improvizálni! – gondoltam, s a levegőbe emelkedtem. – Fentről jobban lát az ember, nem? – biztattam magam.
A Nap már jóval a horizont felett járt, így nappali fények voltak már, de a rengeteg neon még így is mindenütt világított még, ami megkönnyítette a helyzetet, mert legalább hirdette, hogy milyen bár, kaszinó, szálloda és üzlet is fekszik a különböző utcákban.
Noha nem sokat tudtam az okokról, de Ange-t ismertem már egy ideje, így volt róla némi sejtésem, hogy merre is mehetett, vagy inkább, hogy merre nem. Könnyedén kizártam egy pár helyet, majd megkezdődött az ipi-apacs. Sorban bementem körülnézni és kérdezősködni a bárokba, éttermekbe és üzletekbe, ahová esetleg bemehetett, sőt, egy jó nagy partszakaszt is tűvé tettem utána. Könnyebb lett volna, ha a hulláimat is bevethetem, hisz több szem többet lát, de sajnos ez nem az a hely volt, ahol ilyet csak úgy büntetlenül megtehettem volna, felesleges balhét pedig nem akartam, főleg így, hogy a csapatom számomra valószínűleg a legértékesebb tagjának holléte ismeretlen.
Legalább másfél órát kajtattam, mire végül az egyik bárban megpillantottam végre őt magát, ahogy a pultnál ült, előtte pedig vagy egy tucat pohár volt, s valószínűleg egyikben sem gyümölcslé volt előtte… vagy legalábbis nem szűzen. Ellenben még csak nem is ez volt a legmeglepőbb, hanem hogy egy teljesen ismeretlen, nagyjából velem egykorú fickóval beszélgetett, nagyon is kedélyesen, jobban fogalmazva inkább teljesen részegen.
Révén, hogy sosem láttam még őt ilyen állapotban, s mivel valószínűleg már bennem is jelentősen dolgozott a feszültség és a kialvatlanság, határozottan úgy éreztem, hogy felszökik a vérnyomásom.
- Én itt aggódok miatta, ő meg itt piál és épp jó úton halad hozzá, hogy megcsaljon… hát... szép... – morogtam magamban.
Az eset nem volt különleges, már ami azt illeti, hogy valaki már reggel részeg legyen abban a koszfészek városban, hisz a város sosem aludt, valaki mindig játszott, strandolt, evett, aludt és ivott, így itt teljesen megszokott volt az ittasok látványa a nap bármelyik szakában. Pont ezért nem rökönyödött meg sem rajtam, sem pedig Angelinán senki… vagyis rajtam kívül senki. A helyzetet pedig csak tetézte, hogy mikor már épp közeledni kezdtem, az ismeretlen férfi már szinte szó szerint Ange arcában volt, s körülbelül egy másodperc kellett volna még hozzá, hogy meg is csókolja, ha akarja, ez pedig végképp berakta nálam a kaput.
Az árnyak világába ugorva egy szívdobbanásnyi idő alatt máris kettősük között materializálódtam, se egy olyan jobbhorgossal „köszöntem”, hogy a pult adta a másikat a fazonnak, majd onnan a földre zuhant. Angelina csak felsikoltott, majd rám nézett, s látszott rajta, hogy csak ekkor ismert fel.
- Roha! M-i-ér-t? – kérdezte lassan, tagoltan, érezhetően berúgva.
Válaszolni azonban nem volt időm meg kedvem sem, mert máris a biztonságiak érkeztek, méghozzá egyből hárman, s körbeálltak minket.
- Én most távozom a hölggyel, ha pedig szeretnétek megtartani az összes fogatokat, akkor jobb lenne, ha szépen utat nyitnátok! – közöltem velük hűvösen.
Hol volt már az a régi „jó” Rohandar, aki egykor voltam? Pár évvel ezelőtt kérdés nélkül felaprítottam volna mindenkit a bárban és csak utána kérdezek bármit is, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg még élveztem is volna. De eddigre már más volt a helyzet. Csak egy dolgot szerettem volna: nyugodtan távozni a vendéglátó ipari egységből, méghozzá a csillagmágussal.
- Ne-m megyeee-k vel… veled ssseho-va. – magyarázta Angelina, alig érthetően.
- A fenéket nem, INDULÁS! – förmedtem rá.
Valószínűleg még sosem történt hasonló, hogy ilyen módon rá kellett volna ripakodnom, ez pedig őt is meglepte, de nagy megkönnyebbülésemre nagyokat pislogva szót fogadott és megpróbált felállni a székről.
- Sajnálom, de amíg a helyi illetékesek ide nem érnek, addig nem engedhetem el Önöket. – vetette oda az egyik biztonsági ember, valószínűleg a főnök hármuk közül.
Pár pillanat és már nem is volt semmi gond. Egy kis sötétség, mely beborította a termet, néhány élőholt, akik pár ütéssel helyre tettek mindenkit, akit kellett, majd a vállamon átvetve felkaptam Angel-t… amit azon nyomban megbántam, ugyanis azzal a lendülettel egy remek kis csomag terítette be a hátamat. Vettem hát egy nagy levegőt, túltettem magam rajta, majd nagy lendülettel távoztam a bárból, otthagyva a földön fetrengő, eszméletlen vagy épp agonizáló arcokat, meg a rémült vendégeket, majd már mondhatni rutinszerűen nekiláttam az eltűnésnek: egy sikátor itt, némi útlevágás ott, egy apró alakváltás a varázsgyűrűmmel, és hasonlók, s már kész is volt.
Persze a terv koránt sem nevezhető tökéletesnek, sem pedig jónak, hisz Angelina folyamatosan a hátamon kalimpált és nyögdécselt, meg öklendezett, így az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy végülis egy kisebb parkba mentem vele, ahol vére letehettem egy bokor tövében, ahol valamelyest takarásban voltunk.
- El…ment az… eszed? – nézett rám szemrehányóan. – Tudod, hogy… - fecsegett volna tovább, de a  kezemet a szájára tettem, ujjamat pedig a sajátom elé téve csöndre intettem.
- Most szépen visszamegyünk a hotelba, normálisan! – nyomtam meg az utolsó szót. – Egy alvás, meg egy zuhany, aztán most utána beszélünk. Megértetted? – kérdeztem, továbbra is a száján tartva a kezem, mire ő csak hang nélkül bólintott, miután feldolgozta a hallottakat.
Örömmel nyugtázva, hogy végre minden kezdett visszaállnia a rendes kerékvágásba, eleresztettem őt, majd egy mozdulattal lekanyarítottam magamról a lehányt zakómat, amit behajítottam a növényzet közé.
- Erre már nem lesz szükségem. – gondoltam, majd megindultunk vissza a szállásra, lassan, kissé észédelgősen, és ami a legfontosabb: csendben.