Gilbert Barker

„ A remény apró kis sugara pedig beragyogta az életemet. Minden remény, mely az ott töltött idő alatt kihalt belőlem, visszatért és olyan önbecsüléssel és vággyal telített be, hogy a hívó szavának, a parancsának, nem tudtam nemet mondani. Mert hiába nehéz már az indulás, hiába kell az embernek a fájdalom és akarat próbáját kiállnia az útja során, a mindenkiben megtalálható érzés, a túlélés visszautasíthatatlan vágya végül felülkerekedik az emberen és engem is egy addig nem látott akarattal vértezett fel. ”



Negyedik Fejezet: Ó azok a békés napok

Eleinte igencsak stresszesen indult a kis életem a szigeten Agehával, hisz sok minden volt amit nem tudtam akkor még megcsinálni, nem tudtam hogyan szerezzek ételt a tengerből, hogyan húzzam meg magam a hatalmas viharok elől, de talán mind közül a legnehezebb megpróbáltatás az volt, hogy hogyan éljem túl egy nő szeszélyeit. Ki ne stresszelne egy ilyen helyzetben nemde? Ám az idő mindent megoldott magától, megtanultam ételt szerezni magunknak, egy barlang képében menedékre leltünk a nagyobb viharok elől, bár a női szeszélyt sehogy sem sikerült megoldanom, viszont találtam egy módot amivel levezethettem. A kavicsok ütögetése a tenger vizébe, bármilyen hihetetlen, de rendkívül nyugtató volt és így kerültem abba a szituációba amibe most is vagyok. Hogy miről is beszélek? Épp a hátamon fekszem fájlalva a fejemet és értetlenül nézek a szőnyegre ami még két másodperccel ezelőtt alattam volt, majd hirtelen felborítva az előttem lévő világot, a levegőben termett és könnyedén szállingózott a part felé.
- Oy oy oy oy Oy! Állj meg, állj már meg! - Kiáltoztam a szőnyeg után, mintha csak hallgatna a szavaimra, és közben kergettem azt, nehogy a végén a vízben landoljon és teljesen átázzon. Szerencsémre a szőnyeg a víztől nem messze a homokparton állapodott meg nagy megkönnyebbülésemre. Egy gyors mozdulattal felkaptam a földről azt, megmentve a part felé közelítő hullám és a teljes átázás elől. - Na nézzük csak mi történik itt... - Mondtam, ahogyan a víztől kicsit távolabb a földre dobtam, majd méregetni kezdtem azt közelről és távolról, távolról és közelről is. - Mi üthetett ebbe bele? Csak úgy hirtelen kiugrott alólam... Mivel egy szőnyegről van szó, azok között is a kicsit vastagabbik fajtáról, kizárt, hogy magától megemelkedett volna... - Gondolkoztam el, habár a hosszas fejtörés ellenére sem jutott semmi ésszerű magyarázat, így az ésszerűtlen magyarázatok irányába fordultam el. - Ahááá tudom már. Megijedtél az ütéseimtől igaz? Féltél, hogy eltalállak és kárt okozok benned, ezért inkább kiugrottál alólam! Te kis gyáva!- Mutogattam az ujjammal a szőnyeg felé mintha csak egy vallatás lett volna és vártam, hogy a szőnyeg beismerje a tetteit, ám annak esze ágában sem volt megszólalni. - Csendkirályt játszunk mi? Na majd akkor megmutatom ki az aki itt szóra bír valakit! - Fenyegettem meg a szőnyeget teljesen komoly arccal. Na igen mit mondhatnék... a szigeten töltött három hét kicsit elvette a józan ítélőképességemet és ezért is csináltam azt, hogy a szőnyeget felcsavartam egy közeli fára, majd a bunkósbotom végét egy könnyed mozdulattal végighúztam a szőnyegen. - Nos picinyem? Van valami mondanivalód nekem? Hmm? Semmi? Remek! Akkor ideje egy kicsit megmotiválni téged. - Arcomon ördögi vigyor jelent meg, ahogyan a bunkósbot meglendült a kezemben, majd egy egyenes ütést mértem a közepére, ám a szőnyeg még így sem adott ki egy árva hangot sem, ezért folytattam a dolgot. A bot egyre lendült a kezemben, majd újra és újra és újra teljesen addig amíg ki nem fáradtam a vallatás közben. Ekkor a botot ledobtam a földre és saját magamat is mellé, ahogyan lihegve a már kissé foltos ám mégis szakadatlan szőnyegre néztem. - Kemény fából faragtak nem igaz? Rendben rendben.. kössünk fegyverszünetet. Ha te elkezdesz beszélni, akkor abbahagyom az ütlegelést na? NA?! - Ám a szőnyeget még így sem sikerült szóra bírnom, amitől egy kicsit dühössé váltam és újból megragadva a botomat, olyan ütést mértem rá, mintha a száz előző, ebben az egy suhintásban összpontosult volna. Az eredménye persze meg is volt, Szőnyeg - Gilbert 1-0, ráadásul, hogy a dolgokat tetézzük is, az ütés erejétől a kezemben lévő bunkósbot több darabra tört szét és hullott alább a kezemből. - Neeeeeeeee Oda a lett a vadász/szórakozóbotom...- Kiáltottam fel, amire csodák csodájára érkezett egy válasz.
- Mi történt?! - A fejemet egyből felkaptam és a szőnyegre tekintettem, hátha ő volt az aki végre kegyeskedett némi szót váltani velem, ám csak Ageha ért vissza az önbarnító lazulásáról. - Miért van a szőnyeg felcsavarva a fára? - Vont kérdőre a lány érdeklődő tekintettel amit én el is magyaráztam neki egy nagy levegővételt követően. Na persze a minden alatt nem kell tényleg mindent érteni, azt nem mondtam el neki, hogy bottal ütlegeltem a szőnyeget, helyett csak azzal magyaráztam a fára csavarodott tárgyat, hogy amikor kiszállt alólam egyenesen ennek a fának "ütközött" így keletkezett rajta a kopásnyom is. Ötletes mi?
- Egyszerűen kirepült alólad? Vajon mitől lehetett? El tudod pontosan mondani, hogy mit csináltál? - Kérdezte a lány, amire én csak bólintottam egyet, bár már egyszer elmondtam neki.
- Épp a botommal ütögettem a kavicsokat a tenger vizébe, amikor az egyik ütésem során amit kicsit feljavítottam a mágikus erőmet használva, erre egyszerűen kiszállt alólam. - Amint elmondtam, lehetett látni, hogy Ageha fejében körvonalazódik valamilyen magyarázat amire én is kíváncsi voltam. A lány közel hajolt a szőnyeghez, amitől a dekoltázsa egy kicsit kivillant, amin persze nem győztem a nyálamat csorgatni.
- Nem vagyok biztos benne, de szerintem a mágiára reagált a szőnyeg. Megpróbálod óvatosan belevezetni?- Kérdezte, miközben leszedte a fáról a szőnyeget, majd a földre terítette. - Csak óvatosan. - Erre bólintottam egyet, majd letérdeltem a szőnyeg mellé és a kezeimet felé tartottam, hogy belevezethessek egy kevéskét a bennem lévő mágikus energiát. A szőnyeg szinte azonnal reagált és megemelkedett a földről. - Szerintem ez egy mágikus eszköz. Méghozzá egy elég régi és ritka fajta. - Ez a magyarázat valamivel ésszerűbb volt mint az én elméletem miszerint direkt életre kelt, hogy kiszúrjon velem, így ennyiben is maradtunk, ám a szemeim hirtelen hatalmas lobogó lángcsóvában égtek, hisz végre kitaláltam, hogy hogyan hagyhatnánk el a szigetet.
- Ageha. Gyűjts össze annyi édesvizet amennyit csak tudsz és készíts elő ételt is, mert itt hagyjuk végre ezt a nyavalyás szigetet.- Mondtam a lánynak, ahogyan a vállamra kaptam a szőnyeget és a már kész tutaj felé futottam. Eddig nemigazán próbálkoztunk a tutajjal megszökni a szigetről mert a partot körülvevő hullámok túl nagyok voltak ahhoz, hogy áttörjünk rajtuk, de ez a helyzet most változott.

***

Körülbelül öt óra készülődés után sikerült abba az állapotba jutni, hogy már csak az volt hátra, hogy a tutajra szálljunk és folytassuk kalandunkat a nyílt óceánon. Ageha szorgosan összegyűjtött négy napra elegendő ételt na meg ivóvizet is, míg én azon ügyködtem, hogy hasznosíthassuk a szőnyeg különleges tulajdonságát.
A tutajt a partra vittem, ahogyan Ageha is odajött, hogy felpakolja a kaját, azonban volt egy kis aggasztó tényező is a tervünkben amivel nem számoltunk. A víz cseppet sem volt nyugodt, meglehetősen háborgós volt holott viharnak semmi jele sem volt.
- Mi legyen? Nekivágjunk most, vagy megvárjuk, hogy lecsillapodjon a víz? - Kérdeztem a lánytól aki mérlegelés nélkül rávágta a választ.
- Minél előbb annál jobb. Az idő tiszta, csak sziget körül nagyok a hullámok. - Érvelt az azonnali indulás mellett így nem is tétováztam tovább. A szőnyeget leterítettem a homokba, majd hozzákötöttük a sokáig készült kis kreálmányomat melyet szorgosan építgettem a szigeten töltött idő alatt, majd amint mindketten felszálltunk a szőnyegre, a mágikus erőmnek hála a szőnyeg újra lebegni kezdett és már csak az volt hátra, hogy utat törjünk magunknak a hullámokon keresztül. A part közelében még könnyű volt áttörni a hullámokat, mert akkorra már azok veszítettek erejükből, de ahogyan haladtunk úgy erősödtek. És az egyre nagyobb hullámok miatt kellemetlenné vált az út. A szőnyeg a víz felett lebegett, elég nagy távolságra, hogy ne érjék el a hűs habok, de ugyanakkor az utazási irodánk alkalmazkodott a habokhoz. A hullámoknál olyan érzése volt az embernek, mintha liftezve. Fel a dombra és le a dombról, mindezt egy másodperc alatt.
- Kapaszkodj erősen! Még csak most jön a neheze. - Kiáltottam oda Agehának, ahogyan felálltam. Ha ezt a pillanatot elképzelnénk egy képen, akkor az valahogy így festene: egy fiú aki hősiesen kiáll a hullámokkal szemben, miközben kezében tartja az egyetlen esélyüket és arcára az adrenalin őrült vigyort festett, míg a mellette lévő lány a lábába kapaszkodott és kiáltozott az életéért. Na jó, azért az életéért nem kiáltozott, de a többi részlet viszonylag helytálló.
- Nincs sok hátra és kiérünk a nyílt óceánra ahol már nincsenek hullámok. -Adtam le a helyzetjelentést amire Ageha csak bólintott én meg tovább koncentráltam a mágikus erőmet, hogy kijussunk erről a helyről végre. A dolgok szépen is mentek, teljesen az utolsó, legnagyobb hullámig, mely már nagy falatnak bizonyult. A hullám magasba emelkedett, ahogy a szőnyeg ás tutaj engedelmeskedett a ráható erőknek és annak "hátán" kezdett el felfelé haladni ami a legjobb dolog volt azok közül ami történhetett, hisz ha túljutunk a hullámon, már a nyugodt víz várt, ám még mielőtt felértünk volna a tetejére, a hullám megtréfált minket és a tetejéről a víz kezdett aláborulni, pontosan ránk. A ránk zúduló víz hatalmas erővel csapódott folyamatosan a nyakunkba, mely már így is a határain volt.
- Gilbert! Több erőt a szőnyegbe, még többet. - Kiáltott rám a lány és rá kellett jönnöm, hogy nincs más választásom, adtam neki még egy löketet, melynek köszönhetően sikerült átjutnunk a hullámon, deegy nem várt esemény történ. A szőnyeg cafatokra szakadt a rá nehezedő nyomás miatt, de nem ez volt az egyetlen elszenvedett kárunk. Amikor hátranéztem Agehára, hogy egy elégedett vigyorral nyugtázzam neki azt, hogy kijutottunk a nyílt vízre, ő csak elvörösödött arccal tekintett rám miközben mindkét kezét maga elé tartva takarta el kebleit, melyen még az imént határozottan volt ruha.
- Mi..mi.. mitö-rötönt..?- Kérdeztem tőle zavarodottan, na meg persze paradicsom vörösen miközben a vér az orromból sugárnyalábban spriccelt.
- Az utolsó hullám volt... letépte rólam a víz a ruhámat...- Közölte miközben fejét elfordítva inkább a vizet bámulta mint a csurom véres perverz arckifejezésemet.
- Most mit vagy így zavarba... elvégre már láttam őket nem? - Kérdeztem értetlenkedve, amire azonnal érkezett is a válasz.
- Látni láttad, ám ez akkor is kínos nekem. -Mondta, ami teljesen érthető volt.
- Tessék itt van ez... - Vettem le a felsőmet, majd átadtam neki. Milyen lenne már ha végig meztelennek kellene lennie míg hazafelé sodródunk?! Természetesen én élveztem volna a dolgot, mivel mióta vele voltam szó szerint perverzé kezdtem válni, de valahogy Ageha érzései fontosabbak voltak mint az én perverz kis, kialakulóban lévő mániám és ezért kész voltam feláldozni a pulcsimat az egészség oltárán.
Miután pedig ki kecmeregtünk a hűs habok közül a tutajra, végre felsóhajthattunk. Lassan rendeztem a hajóban és annak utasaiban keletkezett fizikai és erkölcsi károkat, ideje volt kicsit megdolgoztatni a lábaimat. Felálltam a tutajon, majd kisétáltam a víz mellé és az előre elkészített lapátokat igénybe véve, hosszú útra indultunk a tengeren. A helyzetünket nem ismertük és az útirány is csupán találomra lett meghatározva. Vakon bele a nagyvilágba.

***

Szerencsére minden a legjobban történt, nem kerültünk bele viharba és az út irány is helyes volt. Mondhatni minden a legnagyobb rendben volt, kivéve az az egy apró tény, hogy már a negyedik napja vagyunk a nyílt vízen és az élelem már vészesen fogyóban volt. A becsomagolt kaja mindössze négy napra volt elég és már az a bizonyos ütő sincs nálam valamilyen okból kifolyólag, így a halfogás ismét nehézkessé, majdhogynem lehetetlenné vált.
- Úgy tűnik, már csak három hal maradt... remélem még ma partot érünk valahol. Elég kellemetlen lenne korgó gyomor miatt végezni, már ha idáig eljutottunk. - Mondtam fapofával Agehának aki szintén csak reménykedni tudott abban amiben én. [/i]*Bár ha jobban megnézem... talán a halon kívül mást is tudnék enni...*[/i] ekkor tekintetem a lány mellkasa felé irányult, amelyet az általam hordott ruhák takartak [/i]*...ha talán kicsit megcsikizem, megdörzsölöm vagy valami, akkor azokból ki tudok nyerni egy kis teje...*[/i]
- Kyaa!! Mi a fenét bámulsz már megint! - Kiáltott fel, ahogyan arcon csapott és csak arra tudtam gondolni, hogy az arckifejezésemből következtette ki, hogy mi is az amit tervezek.
- Ööö... semmit semmit... - mondtam lehangoltan, ahogyan elnyammogtam a halamon ami előttem volt. Ageha is így tett és ezzel már csak egy hal maradt előttünk. Természetesen egy darab hal nem elég arra, hogy jól lakjunk és ezt mindkettőnk hasa egy hatalmas korgással be is bizonyította.
- Edd meg nyugodtan az utolsót, én kibírom majd. - Toltam elé a halat, mire ő vissza tolta azt.
- Te dolgoztál egészen idáig, megérdemled, meg egyébként is kell az erőd az úthoz. - Mondta, ahogyan ismét elém került az étel.
- Mondom, ki fogom bírni. - Toltam vissza.
- De nekem nem kell! - Emelte feljebb a lány a hangját, holott a hasa másról tett tanúbizonyságot.
- Ha nem eszed meg ebben a percben a halat...- toltam ekkor elé -...akkor én fogom de jóízűen!
- Jó edd csak meg nyugodtan.
- Jó meg is eszem.
- Jó! - JÓ! - Jó!!! - Jó!!!

Kiáltottam fel, de még mielőtt ő rá rávághatta volna az övét, a semmiből egy sirály bukkant fel, mely a másodperc tört része alatt csapott le a védtelen halra a tutajon és elragadta tőlünk azt, mondván "ha nem kell senkinek, akkor az enyém lesz". Mindketten csak ámultunk a dolgon, majd egymás nyakába kapaszkodva egyszerre mindkettőnk szeme hatalmas, könnyektől duzzadó Niagara vízeséssé alakult át. Nem volt mit tenni, teljesen kifeküdtem a fán, majd vártam, hogy történjen valami, valami isteni csoda, mint például repülő halak, önfeláldozó lelkületű madarak... hogy éljek a szép magyar mondásokkal, vártam, hogy a sült galamb repüljön a számba.
Közel másfél óra sodródás után meg is történt a várva várt csoda. Továbbra is a semmi közepén lebegve arra kaptam fel a fejem, hogy egy sirály lebeg el a fejem felett. Majd még egy és egy újabb. Erőtlenül fordultam meg a tutajon és néztem a messzeségeb. A homályos látásom csak lassan javult fel, ahogyan feltűnt a messzeségből egy barna kis folt, mely lassan egyre nagyobb alakot öltött.
- Szárazföld!. Ageha... föld! - kiáltottam a lánynak, azonban ő csak az eget nézte erőtlenül – Végre megmenekültünk! - kúsztam tutajt oldalához és lapátot ragadva próbáltam sürgetni az haladási segítséget. Körülbelül másfél óra tutajozás után elértünk egy hatalmas kikötő közelébe, méghozzá egy egészen forgalmas kikötő közelébe, ahol egyszerre több szállítóhajó is volt. - Mindjárt ott vagyunk. - zuhantam össze a fáradságtól. A kis tutaj pedig lassan siklott be a kikötőbe.


„ hazaértem... ezt szerettem volna mondani. Hargeon kikötője a sikeres menekülésünket jelezte, de ez csupán egy csalfa remény volt. A gonosz, mely lassan teljesen behálózott, csak arra vágyott, hogy ez a nap eljöjjön és lecsaphasson rám, akkor mikor védtelen és sebezhető vagyok és végre beteljesítse az annyira vágyott bosszúját a számára mindennél jobban gyűlölt világ felé. ”

„ Lassan pedig az néhány napból, egy hét, majd egy hónap lett. Lassan pedig a szüleim arcára sem emlékeztem már, olyan régóta voltam már távol tőlük. De életem akkori története csak szakadatlanul folyt tovább a patakjában, lassan ahhoz a vízeséshez közelítve, mely teljesen darabokra fogja szaggatni a lelkemet. Egyedül csak Noriko volt már velem, kinek bár megbocsájtottam rég, mégsem voltam képes a szemébe nézni. Túl fájdalmas a bocsánatkérés. De az események zajlottak a kis városban és engemet is magával ragadtak az események... ”



Nyolcadik fejezet: Csók a viharban

A dolgok hamar lecsendesedtek Westerly-ben . Amint a sötét céh által keltett zűrzavar elült és a károkat elkezdték helyrehozni, napok lassan hetekké olvadtak össze, a sötét céh kérdése pedig a második helyre szorult vissza, atél közeledtének nagyon is kézzelfogható fenyegetése mögött. Ugyanis sok volt a tennivaló: az utolsó betakarítások, a hús tartósítása, a kunyhók foldozása, a kémények kitisztítása. A mágusok veszedelme egyre távolibb lett, s egyre kevesebb időt fordítottak a Rendfenntartó erők tagjai is, hogy a még mindig bujkáló céhmestert után kutassanak.
Rearden parancsnok és lovagok lassan úgy érezték, hogy az az alak, ha eddig nem mutatkozott vagy halott már, vagy pedig már messze jár. A felnőttek számára úgyis hihetetlen volt, hogy a város alatti csatornában rejtőzködő céh szinte összes tagját egy ismeretlen alak győzte le, senkit sem hagyva életben. A város közepén lévő hatalmas gödör pedig még most is arra emlékeztetett mindenkit, hogy ezek a gazemberek mindvégig a tőlük reszkető emberek alatt rejtőzködtek. És az hihetetlen megmentő története a helyi fiatalok számára, akiknek sokkal élénkebben működött a fantáziája, s akiknek kalandvágyát nem csorbította még igazi veszteség, a mágusüldözés lehetőségének izgalmát, kihívását, hősiességet akarták, teljesen irányíthatatlanná váltak. Elhitették saját magukkal, hogy ők is képesek hasonlókra.
A fiatalok, bár korban inkább hozzám álltak közelebb, hiszen voltak fiatalabbak és idősebbek is nála, de ugyanakkor megingathatatlan elhatározással ajánlották fel szinte minden nap, hogy járőröznek. Minden reggel odasomfordáltak a falu vezetőihez, s minden reggel udvarias elutasítás volt az osztályrészük, hogy inkább arra kényszerüljenek, hogy a saját kezükbe vegyék az álmaikat. Még Elbryan is, aki lassan felnőttsorba került és a város vezetőjének a fia volt, egy koszos kéményben töltötte az idejét. A fiú azonban megőrizte hitét, és tartotta a lelket a többiekben is, ő vált a vezetőjükké. Tudta, hogy a rúnalovagok kezdenek belefáradni a járőrözésbe és a céhmester utáni kutatásba. És egyre biztosabbak benne, hogy mágus teljesen eltűnt, megvert banda életben maradt tagjai már messzire elmenekültek, nemhogy a falui közelében rejtőzzenek el.
És most, hogy már két nyugalmas hét állt mögöttük, s néhány vad pletykán kívül semmi sem történt, Elbryan érezte, hogy apja ellenállása meggyengült. Nem is volt igazán meglepve, amikor egy reggelen Olwan ahelyett, hogy a fejét rázta volna, az asztalra rakta a város térképét, majd elmagyarázta fiának, hogy merre menjenek. Azon viszont már joggal – és kellemesen – lepődött meg Elbryan, amikor Olwan átadta neki a családi kardot: egy két láb hosszú, rövid, zömök pengét. Nem volt túl figyelemreméltó fegyver – a pengéje karcosnak és kissé rozsdásnak is tűnt –, de egyike volt a faluban található ősi kardok egyikének, mely inkább presztízzsel ért fel, mind komoly fegyvernek
- De még mielőtt indulnátok...- nézett fiára a város vezetője. - Rearder parancsnok ragaszkodik hozzá, hogy két mágus is veletek tartson...- léptünk elő végre a félhomályból és néztem szembe a fiúval, aki kérkedve nézett rajtunk végig, hiszen maga sem hitt abban, hogy komoly az amit lát. - Te leszel a parancsnokuk, de gondoskodj róla, hogy a csapatod minden tagja felkészült legyen. – figyelmeztette Olwan. – És arról is gondoskodj, hogy mindenki tisztában legyen a feladatotok veszélyességével. -Olwan pontosan tudta, hogy mit jelent ez a fiának. Ha csak mosolygott volna és találomra kiküldi a csapatot, akkor megfosztotta volna Elbryant valamitől: a fontosság tudatától, amire a fiúnak nagy szüksége volt.
- Gondolod, hogy okos dolog fegyverrel kiengedni a gyerekeket? – kérdezte a mellettem álló Rearden parancsnok , miután Elbryan elment. – Vagy egyáltalán kiengedni őket? - Olwan horkantott és vállat vont.
- Az embereid már tehetetlenek. Nem találtak semmit és amúgy is, ha tovább tiltom előttük a lehetőséget, végül a saját kezükbe vették volna a dolgokat. – felelte. –Máskülönben. Te bízol ebben a két kölyökben. – Olwan ismét horkantott egyet, s ebben a hangban volt valami tehetetlenség, ami meglepte Rearden-t. Ő Olwan-t mindig is a falu leghiggadtabb és legmagabiztosabb fejének ismerte. – Amellett – folytatta a férfi – Megmondtam nekik, hogy ha találnak is valamit, csak jelezzék nektek és ne tegyenek semmit. De ha eldurvulna helyzet, vagy váratlan esemény történne...- nézett ránk. Rám, és Noriko-ra. - … ők képesek lesznek a helyzet kezelésére. - A parancsnok ezzel nem szállhatott vitába, de a kimondott szavak eléggé nyomasztották őt és engem is.

***

A gyerekek járőrözése aznap el is kezdődött. Huszonöten jártuk körbe Westerly tál alakú völgyének peremét. Volt egy másik csapat is, egy maroknyi nagyobb tizenévesé, akik északkelet felé indultak a fenyők és zuzmók között. Tiszteletteljesen biccentettek fiatalabb kollégáiknak, amikor azok elhaladtak mellettük a peremen: egyesek azt is emlegették, hogy Elbryan őrjárata remek összekötőjük lehet a falu felé. A kötelező udvariaskodások után még a végtelennek tetsző, eseménytelen órák sem tudták csillapítani a fiatalok izgalmát. Elbryanékat most nem hagyták ki a fontos dolgokból, nem gyerekként kezelték őket.
Elbryan négy ötfős csapatot hozott létre, és egy három főst, amelyik csapatról csapatra járt, míg én és Noriko afféle hátvédként szolgáltunk és a Westerly melletti legmagasabb északi gerinctetőn, ahonnan beláttuk az egész völgyet, várakoztunk csendesen a jelre. Ugyanis Elbryan okosan kitervelve mindet, adott minden csapatnak egy sípot, melyet megfújva csakis mi voltunk képesek meghallani annak fülsiketítő hangját. Egy egyszerű varázssíp, amelyet minden boltban lehetett venni, de ugyanakkor az ára elég szép kis összeget kóstált.

- Még mindig haragszol rám? – kérdezte Noriko, miközben egymás mellett üldögéltek a hegyoldal egyik bemélyedésében, két hatalmas fenyőfa védelmében. Későre járt már, s szürke fellegek gördültek a délutáni nap elé. – Mert tudod, azóta nem is vagy velem hajlandó beszélgetni...- Noriko az ujjával apró kis jeleket piszkált a porba. – … még most sem, mikor kettesben vagyunk. – jegyezte meg nyíltan.
Kiéreztem a csalódottságot Noriko hangjából, pedig igyekezett leplezni. Igazából már magam sem tudtam, hogy miért haragszok rá. Hiszen mióta kikerültem a kórházból, hosszasan beszélgettem el a parancsnokkal, aki felfedte előttem az igazságot. Elmondta, hogy a hírszerző osztag tagjainak ilyen hálátlan feladatott is teljesíteniük kell a mágikus béke érdekében. És én lassan kezdtem elfogadni és megérteni, miért is tette ezt Noriko. Igazából már régen megbocsájtottam neki, de mégsem mertem újra a szemébe nézni, elmondani azt, melyet már hetek óta elkellet volna mondanom. De, igazából csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy Noriko a némaságom miatt, még jobban szenvedett mind én.
- Igazából már magam sem tudom, hogy miért teszem ezt...– mondtam ki szelíden azokat a szavakat, melyekre Noriko hetek óta várt. - Már régóta eldöntöttem, hogy nem haragszok rád, hogy te csak azt tetted, amit tenned kellett és inkább őrülnöm kellene, hogy megismerhettem egy olyan lányt is, mind te. - Noriko rám nézett, s kicsit felhős lett máskor oly csillogó tekintete
- De lehet, hogy szükség is volt rá. – tette hozzá Noriko- Csak így tudtam rájönni, hogy milyen érzés, mikor becsapok valakit. - mosolygott rám – Ez lett volna a végső próbám és mindenre hajlandó voltam, hogy sikerrel járjak. de...- Noriko félrebillentette fejét, és beletúrt világosbarna hajába. –... nem gondoltam, hogy ennyire képtelen leszek elkülöníteni az érzéseimet a feladatomtól. – folytatta a mondandóját – Megbuktam, de nem bánom. Mert így találkozhattam veled. És a veled töltött pillanatok voltam életem legszebb napjai...
Nem feleltem, de szememben kigyúlt az ismerős szikra. Lassan lenéztem a kusza ábrára melyet a máguslány rajzolt maga elé rajzolt a földre. Erre Noriko is elmosolyodott. Végre úgy érezte, hogy megszűntek azok a néma percek és minden olyan lesz mind régen. Nagyon jól esett neki, hogy kimondhatta a titkolt szavakat, hogy elmondhatta az érzelmeit.
- Megígérem, hogy soha többé nem fogom hagyni, hogy megsérülj... -suttogtam lágyan. - Nem fogom hagyni, hogy könnyeket ejts. Megvédelek... - kezdtem bele valami fontosba, de a lány váratlanul a számra tapasztotta az ujját, ezzel pedig egy pillanat alatt elhallgattatott.
Csak akkor fogtam fel, milyen közel vagyunk egymáshoz, a testünk szinte összeért. Hirtelen melegséget éreztem és szédelegni kezdem, s meg is rémültem. Noriko közelebb húzódott hozzám és váratlanul megcsókolt! A számon! Megijedtem, de le is voltam nyűgözve. Tudtam, hogy el kéne húzódnom tőle, a földre köpnie, és azt mondania „ Fújj! mit csinálsz?!”, hisz ez volt a szokásos reakcióm, ha valaki ilyennek próbálkozott be. De valójában most a legkevésbé sem akartam elhúzódni. Eszembe jutott, hogy sohasem gondoltam arra, hogy Noriko több legyen nekem mind egy barát, de nem akartam beismerni még saját magamnak sem, hogy közelebb kerültem hozzá, mind eddig bárkihez. És ezt vajon ő is érezte, csak eddig jól tudta, hogy nem állók készen egy csókra? Igen, ez lehetett az oka, miközben a gyengéd csók – csukott szájunk alig ért össze – még mindig folytatódott.
Noriko jól ismert, jobban, mint én saját magamat. Az elmúlt időszak, a kettesben töltött hosszú órák még közelebb hoztak minket egymáshoz. Most meg itt van ez és nem akartam, hogy véget érjen. Kicsit megmozdultam, felemeltem a kezem, aztán eszembe jutott, hogy ez talán veszélyes is lehet, de nem érdekelt. Merészen Noriko hátára tettem a kezem, közelebb húztam magamhoz, s a testemen érezte annak furcsán érdekes domborulatait. A pánik szélén jártam – nem tudtam, mit kéne tennem, hová kellene raknom a kezem, vagy hogy egyáltalán szabad-e mozognom. Csak azt tudtam: nem akartam, hogy ez a csók véget érjen, s valami többet, habár nem tudtam biztosan, hogy mit. Szeretettem volna még közelebb lenni a lányhoz, testileg és lelkileg egyaránt. Noriko volt a legjobb barátom, ez a lány – vagy inkább már ifjú nő –, aki megszeretett. És már én is közel voltam a tizenöthöz. Mi van ha ő többet akar majd, együtt maradunk mindörökké és akkor később, talán meg is kérnem a kezét...
Ez a gondolat félelmet hozott, s megpróbáltam elhúzódni. Nagy nehezen végül el is szakadtam a lánytól annyi időre, hogy lélegzethez juthassak. A félelmek azonban megint egy csapásra elvesztek, amikor belenéztem Noriko csillogó szemeibe, s láttam a mosolyt, amelynél őszintébbet és boldogabbat még sosem láttam. Nemigen kellett semmit mondania, hogy újra megcsókoljam őt. Szorosan bújtunk össze, és az újabb csók kíváncsi, majd sürgető lett, aztán újra szelíd. A ruhánk összegyűrődött, s inkább kényelmetlen akadálynak tűnt, mint szükségesnek. Habár hideg volt, úgy éreztem, mintha melegebb lenne ruha nélkül. És a kezem elindult, s már nem féltem attól, hogy megérintsem őt. Megsimogattam a lány nyakát, végigfuttattam az ujjaimat az oldalán, s izmos lábának külső felén. De elképedtem, amikor Noriko szája egy kicsit felnyílt, s megéreztem a lány nyelvét a szájban, puhán és hívogatóan. Ez a pillanat volt életem legcsodálatosabbika...
Aztán egy csapásra végét ért minden: fülsiketítő sípszó hallatszott. A mi pedig azonnal szétrebbentünk, talpra ugrottunk, s tágra nyílt szemmel meredtünk a faluhoz vezető lejtőit szaladgáló alakokra, és az egyik házból – de nem a kéményből – felszálló füstoszlopra. Mégis igaza volt annak a kölyöknek. És azon az éjjelen, mikor azt hittem, hogy életem legszebb napja lesz, a legszörnyűbb éjszakába csapott át.


„ … igen. Végre elérkezett az a nap, mitől legjobban véltem. Az az éjszaka megváltoztatott és mindenki, aki eddig fontos volt a számomra, összegyűlt és köszöntött engemet. Magam sem hittem el, hogy létezhet olyan hogy sors, de ez több volt annál. Egy jövendölés, mely elkerülhetetlen volt. ”

„ A hajónk lassan a partra sodródott. Még láttam, ahogyan az emberek felénk szaladnak és éreztem ahogyan segítenek a tehetetlen testünknek. Tudtam, hogy megmenekültünk. Három napba telt, míg újra lábra tudtunk állni és egy hét is eltellett mire kiengedtek minket a kórházból. De már nem voltam egyedül. Ageha mellettem volt és úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük végre a megmenekülésünk pillanatát. ”


Nyolcadok Fejezet: Ageha

- Örülök, hogy végül mégis jól vagy...- néztem szembe Adelheit mesterrel a Kommunikációs Lacrima segítségével. Már egy ideje beszélgettünk, mivel én Agehara vártam, akit már eltűnt egy ideje, egy igencsak kitűnő indokkal. - … a szüleid már aggodnak érted. Jó lenne ha végre hazamennél hozzájuk...
- Tudom mester...- vakartam meg a tarkóm - … a legkorábban induló vonattal már indulok is haza.
- Ezt örömmel hallom. - mosolyodott el. - De lenne itt valami...- nézett félre egy pillanatra, miközben biztos arról gondolkodott, hogy elmondja-e nekem azt amibe belekezdett. - Ha amúgy is Hargeon-ban vagy, akkor segítened kellene nekem. - vigyorgott zavarában- A várós már ideje kitűzött egy megbízást, mivel a környéken elszaporodtak a banditák és a tolvajok, akik nagy valószínűséggel egy céhet alkottak valahol a város mellet.
- Mit akar pontosan mester... mit tegyek? -kérdeztem tőle kíváncsian.
- Csak szerez információt a rejtekükről...- válaszolta azonnal- … tud meg hogy hol tanyáznak. Holnap én is indulok a városba...- intett búcsút és szakadt meg abban a pillanatban a kapcsolat. És nekem újra nem volt már más dolgom, csak várni.
Már sötét volt kissé, a nap egyre jobban eltűnt a horizont sávja mögött, de az említett leányzó csak nem jelent meg. Már egy órája eltűnt a szemeim elől és csak annyit volt képes mondani, „Mindjárt jövök, van egy meglepetésem a számodra!”. És bár forrtam a dühtől, melyet az a kis idegesség és türelmetlenség váltott ki, melyet éreztem azokban a percekben. De minden minden eltűnt, mikor valaki eltakarta a szemeimet hátulról és a fülembe súgta. -
- Csukd be a szemed... - és én engedelmeskedtem a jól ismert hangnak, ahogyan a kezei eltűntek a szemeimről, majd csak arra vártam, mikor adja be a parancsot. - Már kinyithatod...
Mire kinyitottam a szemem, Ageha már ott állt előttem, sőt nem másban, mind egy Kimonoban ült előttem és olyan gyönyörű volt, amitől a könnyem is megindult.
- Hogy a fenébe szerezted ezt a ruhát, de ami ennél is fontosabb, miért vagy te Kimonóban? - Kérdeztem értetlenkedve a lányt, amire ő csak szerényen kuncogott egyet.
- Fufufu... megvannak az én trükkjeim is. Ami pedig a Kimonót illeti, épp ma este kezdődik a tavaszi Sakura fesztivál, ami pont kapóra jön nekünk. - kezdett el kotorászni a mellette lévő kis táskában. - Hoztam neked egy is kimonót, valamint egy maszkot is, és így könnyedén el tudunk majd vegyülni az emberek között.
- És te honnan tudod, hogy ez pont kapóra jön nekem? -a kezeim a csípőmön heverésztek, de ő csak kiöltötte rám a nyelvét boldogan és rám kacsintott.
- Hallgatóztam.
Megcsóváltam a fejem, majd lassan feltápászkodtam a székről, de még mielőtt bármit is csinálhattam volna, Ageha már ott is állt mögöttem, méghozzá a nekem szánt kimonoval. Sóhajtottam egyet, mert tudtam, hogy mire készül de engedtem neki, elvégre mégiscsak sikerült szereznie ruhát, legyen ez az ő jutalma. Széttártam a karomat és hagytam, hogy ő öltöztessen fel.
- Gondolom mondanom sem kell, hogy rossz ötletnek tartom azt, hogy velem gyere! Inkább várj meg itt...[/color]- Mondtam teljesen komolyan, de ő mit sem törődött mindazzal amit mondta, csak öltöztetett tovább. - [color=orange]Nem szeretném azt, hogy miattam kerülj veszélybe, elvégre a szigeten is miattam kellett szenvedned. - Mondtam, ahogyan szembe fordultam vele.
- Hoo... a Nagy Gilbert-sama milyen kis esetlen lett hirtelen... Nem mintha nem önszántamból mentem volna akkor utánad a szigetre és ez most is így lesz akár tetszik akár nem. - A mondata utolsó szavát kicsit megnyomta, ugyanis pont akkor szorította meg az övet a ruhámon, hogy az egyben maradjon. - Kész is, ahogyan én is készen állok. - Szavai hallatán csak mosolyogtam egyet, majd még mielőtt nekivágtunk volna a fesztiválnak, odaadtam neki azt a Tantot melyet a támadóim hagytak nekem a szigeten, hogy ne legyen teljesen védtelen egy esetleges támadás során.
- Akkor induljunk. - Mondatomat követően mindketten felvettük a fejünkre a maszkunkat és kiléptünk a fesztiváli hangulatban lévő emberek közé.

***

A hatalmas kikötőváros telis-tele volt minden egyes pontján standokkal ahol rengeteg érdekes játék, verseny, vagy éppen étel volt, ami már önmagában varázslatossá tette a fesztivált, ám Ageha és rajtam kívül senkinek sem csillogott úgy a szeme mint ahogyan kellett volna. Az emberek lehangoltan sétálgattak az utcán, az eladókról nem is beszélve hisz akkorákat sóhajtoztak mintha az életükre untak volna rá. Kicsit furcsálltuk a dolgot, ezért egy egyedül ballagó emberhez mentünk.
- Jó estét!- köszöntem oda - Nem gondolja, hogy gyönyörű ez a fesztivál? Imádom a tavaszt, abban is a cseresznyefa virágzását. Nem ért velem egyet?- Tekintetem ekkor az egyik közelben lévő cseresznyefára irányult mely rózsaszínben pompázott.
- Oh Konbanwa... Na igen, gyönyörű ez a fesztivál, azonban már csaknem két hete, hogy az emberek nem önszántukból jönnek, teszik azt amit tenniük kell, hanem mert parancsba adták. Ha az emberek nem teszik azt amit parancsolnak, akkor az ide befészkelődött banda büntet meg, ám azt tesszük amit mondanak, akkor az otthonainkat feldúlják és elviszik az értékeinket. -Mondta keseregve a férfi, mire én rátettem a kezemet a vállára.
- Ez szomorú... mond csak, milyen banda ez és hol tudnám megtalálni őket?- Tértem rá a lényegre, amire a férfi azonnal felkapta a fejét.
- HaHAHAA...- nevette fel hangosan az öreg, mire mindenki tekintette ránk szegeződött. - Miért érdekel ez kölyök? -kérdezett rá nyíltan.
- Hajaj...- sóhajtottam fel, ahogyan félrehúztam a maszkomat, hogy nyíltan a szemembe nézhessen. - Mert mágus vagyok, és éppen azon vagyok, hogy megállítsam őket! -mondtam ki nyíltan, és talán az őszinte és magabiztos szemeimnek hála, de az ő nyelve is megeredt.
- A legtöbbjük piti Yakuza, ám vannak köztük mágusok is... A hegy oldalán lévő szentélyt foglalták el és onnan irányítják az egész várost...- Ekkor már a férfi hitt nekem -... ugye nem akarsz ellenük szegülni? Rengetegen próbálták már meg kiűzni őket, de mind hullámsírban végezték, vagy még rosszabb dolog történt velük. Őrültség ellenkezni velük és csak egy idióta nem képes mérlegelni azt, hogy mit tehetnek vele.- Figyelmeztetett a járókelő, azonban ő nemtudta azt amit én tudok, hogy ide tart egy olyan mágus, akire könnyedén mondhatnám azt, hogy Fiora egyik legerősebbje.
- Ha gondolja, akkor nevezzen bolondnak, de van egy kis dolgom ezzel a bandával. Ami pedig a büntetést jelenti, a hullámsírt már megjártam, tehát gond nem lehet. - húztam vissza az arcomra a maszkot, miközben rámosolyogtam, majd levettem a válláról a kezemet és elindultunk a szentély felé ahol a banda bázisa van.

***

A rövid kis séta, amely kivezetett a városból, egyenesen a város mellett elterülő nagyobb, fákkal tarkított domb irányába, ahogyan a néma csend, mely ránk telepedett, csak akkor tört meg, miután a hegy oldalából vezető lépcsősorhoz értünk. A végeláthatatlan lépcsőkhöz, mely egyenesen a szentélyhez vezetett. De nem mentünk tovább. azonban nem mentünk tovább.
- Hát itt vagyunk... -néztem Ageha-ra .- … most már sokkal óvatosnak kell lennünk. Végül is, csak annyi van hátra, hogy megtudjuk, mennyi ellenféllel hoz minket össze a sors. - a maszkok még mindig elrejtették az arcunkat, de a furcsa érzés, ami a hatalmába kerített, nyughatatlanná és óvatossá tett.
- Rendben. - Válaszolt rá egyből Ageha, de a váratlanul hangos nevetést, női ricsajt és egy még hangosabb dórmóló férfi hangját hozta elénk a szél. Egyenesen a lépcsősor felől.
Azonnal eltűntünk a bokrok között,melyek teljesen elrejtettek minket. A hang egyre hangosabb és hangosabb lett, ahogyan feltűntek előttünk. A férfin fekete kimono volt rajta, a kopasz fején megcsillant a hol fénye, megvilágítva a rajta éktelenkedő hegeket. Vagyis amolyan tökéletes Yakuza képet alkotott, ám amin még én is fennakadtam, az az volt hogy egyszerre több lány kis körberajongta. A férfi épp egy kisebb bemutatót tartott a lányoknak egy katanával és közben azt mondogatta, hogy ő egy elismert mágus.
- Támadt egy tervem...- vigyorodtam el, ahogyan kiléptem a bokrok közül. mivel szerencsére megálltak a lécspők aljánál és a férfi teljes sületlenségeket hordott össze. - Maradj itt...- nem néztem vissza Ageha-ra, de a csengő hangját tisztán hallotam.
- Mit csinálsz? - a hangja tele volt aggodalommal, de nem válaszoltam rá. Teljesen biztos voltam abban, amit csinálni fogok. És közben még annak az idiótának a szavait is hallgatnom kellet.
- A kardforgatók első számú és legfontosabb szabálya, hogy mindég hátulról, egy mozdulattal végezzünk az ellenféllel... valahogy így!- Mondta, majd suhintott egyet a levegőben a katanaval amire a lányok természetesen elcsodálkoztak milyen "menő" az előttük lévő fickó. - Az olyan nagy mágusik mint én, már a kisujjunkból rázzuk ki a kardforgatás minden csínját-bínját. -Na ekkor vet csak észre, a halk lépteimre figyelve fel, és én úgy döntöttem, hogy kicsit érdekesebbé teszem a dolgokat. Pár lépésnyire megálltam a férfihoz aki mosolyogva nyugtázta, hogy egy újabb taggal bővült nézői létszámra.
- Jó estét! Nem lehetett nem észrevenni ezt a remek kardbemutatót amit tartott. Igaz a pletyka, hogy egy mágushoz van szerencsém?
- Így van, méghozzá a legnevesebbek között is az egyik legelismertebbhez.
- Hooóó.. Érdekes. Bár még soha nem hallottam rólad. Szóval szerintem csak egy senki vagy! - Förmedtem rá a Yakuzára aki meglepődött, majd dühösen rám kiáltott.
- Mi az, balhét akarsz? Azt ajánlom, hogy húzz el, vagy a kardom fog kettészelni téged. - Fenyegetőzött, ami csak még érdekesebbé tette a dolgot.
- Miért is ne... örömmel tapasztalnám meg első kézből remek kardforgató tudását.- Jelentettem ki, mire a férfi habozás nélkül nekem támadott kezében a katanával. Egy egyszerű felülről induló csapással próbált meg eltalálni engem, ám a számításai nem jöttek be. A fejem fölött összecsaptam a tenyeremet, pont úgy, hogy a katana pengéje közte legyen, ezzel megállítva annak útját.
- Első lecke: Egy igazi kardforgató tiszteli a kardját és az ellenfelét. Eme tisztelet abban nyilvánul meg.- kezdtem el mondani neki mindazt amit tanítottak nekem és közbe egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a katanat. - Hogy meghajlunk az ellenfelünk előtt... - mondandóm közben enyhén meghajoltam - ...és szemből támadunk, ezzel is megtisztelve az ellenfelet. - Adtam a kliensnek egy ingyenes gyorstalpalót a szamurájok egyik eszméjéből, majd egy jól irányzott villámgyors mozdulattal hasította át a ruháját és a mellkasát a kard, nem halálos sebet ejtve rajta. Persze persze a mellettünk lévő lányok sikításba törtek ki és elrohantak.
- Második lecke: Egy szamuráj számára a kardja a lelkét tükrözi és képviseli. Ha bárki más bemeri mocskolni az érintésével, annak az életével kell fizetni.- Mondtam becsukott szemmel, ahogyan katanán felgyülemlett vért egy erős rántással lecsaptam és átadtam Agehanak. - Fogd ezt. Ezzel most már könnyebb lesz megvédened magad, ha úgy alakulnak a dolgok. - Mondtam mosolyogva amire a lány szinte rögtön kontrázott egyet.
- De ugye az én fejemet nem fogod levágni, mondván hogy bemocskoltam a "lelkedet"?- Mondatán érezni lehetett a szarkazmust, amire én csak nevetni tudtam egy jót.
- Ugyan... nem vagyok én szamuráj...- nevettem fel -...na meg bármikor nyugodt szívvel rád bíznám a lelkemet.

***

Az utunkat ezúttal a hegyen lévő szentély felé vettük. A lépcsősor mely minden egyes sorának megmászása felért egy kínszenvedéssel, magasan a hegy oldalán cikázott végig, azonban nem lehet azt mondani, hogy nem érte meg megmászni, mert a látvány csodálatos volt. Egy hatalmas szentély terült el, mely több épületből is állt, körülöttük mindenhol virágzó cseresznyefákkal és amerre csak lép az ember szirmok terülnek el, mintha rózsaszín szőnyegen járna. A gyönyörű képet csak az rontotta el, hogy a fák tövében, a szentély ajtajában és a többi félreeső helyen is Yakuzák ültek. *Ez tényleg a bázisuk lesz.* Gondoltam magamban, majd Ageha felé fordultam.
- Kövess és csináld azt amit én. - Mondtam, majd lassan sétáltam előre a szentélyhez. Amikor megérkeztünk elé, felléptünk a pódiumra, majd megrázva kis harangot háromszor összecsaptuk a tenyerünket és jöhetett a kívánság. *Azt kívánom, hogy az itt élő embereknek ne keljen szenvedniük és úgy élvezhessék a fesztivált mint régen.* Mormoltam el magamban a kívánságot, majd Ageha felé fordultam aki szintén végzett a saját kívánságával. Időközben míg mi imádkoztunk, a Yakuzatagok mozgolódni kezdtek a hátunk mögött és egy kisebb tíz fős csoport gyűlt körénk.
- Naa naa... micsoda szépség. - Ritkán látni a faluban ilyen szép lányt. - Nincs kedved inkább velünk játszadozni? - Elég sokat takar a ruhád, mit szólnál, ha kicsit átszabnánk? - Érkeztek egymás után a tipikus kis beköpések melyeknek Ageha volt a célpontja. A lány végig a ruhája alatt tartotta a tőlem kapott katanat, melyre most rá is tette a kezét.
- De kérem... a Hölgy velem van... egyébként is az itteni szerzetesek mióta lettek ilyen szókimondóak? - Kérdeztem érdeklődve miközben lesétáltam az emelvényről és szembeálltam velük. A maszkra már nem volt szükségem, ezért levettem a fejemről, mert csak zavart volna engem a szabad látásban. Amint az arcomra rásütött a felhők közül előtünő hold sugarai, a Yakuzák is elcsodálkoztak. Pár perces néma csönd telepedett meg a szentély körül, míg a két fél felkészült a harcra. Mindenki feszülten állt a helyén várva a legapróbb szikrát mely mozgásba lendíti a szálakat és ez a szikra, egy csatakiáltás keretein belül, be is lobbantotta a puskaporos levegőt.
- Elkapni!!!- Kiáltott fel az egyik, mire az emberek megindultak felénk, de mulatságot egy hangos tapsolás szakította félbe. Mindenki megállt, ahogyan a lépcső irányából, még több Yakuza jelent meg, melyek valószínűleg a fesztiválon voltak, csak valamiért itt kötöttek ki.. Számuk már jóval több volt mint tíz, így nem is szándékoztam megszámolni őket.
- Ageha... fuss hátrébb és bújj el a szentély mögött. - A lány habozott egy kicsit, de már ő is látta, hogy a megjelentek már kicsit többen voltak mint amennyit elbírt volna, így hallgatott arra amit mondtam. Hogy őszinte legyek, talán még számomra is sokan voltak ahhoz, hogy harcolni tudjak ellenük, de ennek ellenére szembeálltam velük. A kezem ökölbe szorult, ahogyan becsuktam a szemeimet és felkészültem mindenre, ami történni fog.


Mormoltam el magamban eme szavakat, melyeket Kenyuurei tanított meg nekem még a szentek falujába. Ez amolyan ima volt, mely megtisztítja az elmét és a testet, hogy létrejöhessen a kapcsolat ember és kard között. De most csak az ökleim voltak nekem. És ahogyan összecsaptam öket, egy addig sohasem észlelt magabiztosság ült ki rám.
- Kezdjünk bele. - Mondtam , majd hatalmas sebességgel vetettem bele magamat az előttem álló tömegbe, több embert is félresodortam az útból. Támadásaim tiszták, pontosak, gyorsak voltak. A sok Yakuza közül voltak páran akik ki bírták védeni az ütéseimet, azonban rengetegen sodródtak félre amerre a csapásaim hatottak. Kiszemeltem magamnak az egyik olyan férfit aki sikeresen állta az ütéseimet és rá összpontosítottam a támadásokat. Két gyors egymást követő fentről indított átlós irányú rúgással kezdtem meg a táncot, mely elől a férfi inkább kitért, ugyanis talán nem tudta volna blokkolni a támadást, vagy inkább jobbnak látta azt elkerülni. A harmadik csapásom egy vízszintes egyenes csapás volt, melyet ezúttal hárított a saját kezével., azonban férfi teste is odébb csúszott a földön. Váratlanul előrántva a pengéjét a tokjából egy vízszintes csapást intézett felém, ám én lendületet vettem magamon és egy gyors testfordulattal hátrébb lépve máris kitértem a támadása elől, miközben az öklömmel a felfelé csapva állcsúcson vágtam öt. Halottam, ahogyan a fogai eltörnek, ahogyan összeütköznek, miközben ő hagyat esve úgy sírt, mind egy kisgyerek. *Nem szabad leállni. Ha azt látják, hogy fáradok, akkor erőt vesznek magukon és tovább támadnak.* Gondolkoztam, azonban nem igazán volt időm merengni az élet értelmén, mert szinte azonnal egy újabb kard került a látószögembe, mely elől egy gurulással tértem ki és egy ismételt vízszintes ütéssel viszonoztam. *Ez így nem jó. Sokan vannak én meg egyre fáradtabb vagyok* Futott végig a fejemben, azonban túlságosan figyelmetlenné váltam a gondolkozás miatt, ami abban is megmutatkozott, hogy egy férfi elkapott hátulról és teljes mértékben lefogott.
- Megvan! Ne álljatok le! - Kiáltotta el magát, mire a többi is felkapta a fejlét és ismételten rám támadtak.
Ki kellett szabadulnom a fogásból, különben a legelső kard mely elér engem, végez velem. A bal lábamat rátekertem a lefogó bal lábára, majd egy erősebb rántással magam elé húztam azt aminek köszönhetően a férfi egyensúlyát elvesztette, de még mielőtt elborulhatott és magával ránthatott volna, teljes erővel könyököltem bele a legérzékenyebb pontjába, aminek köszönhetően, na meg persze a fájdalomnak mely végig futott a Yakuza egész testén, elengedett, így ismét védekező állásba állhattam fel, de túl késő volt. A katanák közeledtek felém, de nem tudtam visszaverni őket csak hárítani, így az ellenfelek közel jutottak hozzám és mind egytől egyig rám ugrottak, hogy lefogjanak és a földre kényszerítsenek, mely sikerült is nekik. Egyre többen és többen lettek körülöttem és végül a helyzet majdhogynem úgy állt, mintha kicsi a rakást játszottunk volna. Elég szűkösen lehetett levegőhöz jutni, már ha egyáltalán lehetett, ezért ideje volt magasabb szintre emelni a harcot.
- Ne szórakozzatok velem! - Kiáltottam fel a tömeg alatt, melynek meg is volt a hatása. A több mázsányi súly mely rám nehezedett, egy szempillantás alatt lett semmivé és csak a repülő emberek kiáltásait lehetett hallani.
Szinte minden mágikus erőmet felhasználva sikerült csak kiszabadulnom abból a patthelyzetből. Mély levegőket vettem meglehetősen sűrű ütemben, mely a fáradtság jeleit tükrözték, és miért ne tükrözték volna. De a harcnak még nem volt vége.
- Nem mondom, Kenyuuruei elég jól kitanított. Túlszárnyaltad az elvárásaimat. - A néma csendből váratlanul érkezett a meleg és kellemesen dallamos hang, mely teljesen megnyugtató lett volna ha nem azok a szavak érik el a füleimet. Az illető tapsolva sétált fel a szentély lépcsősorán. Ugyanaz az alak, amit megszoktam, ugyanaz a kimono mind az enyém és ugyanazok a kezek, melyek engem öltöztettek fel. Az arc, a haj, a hang mind stimmelt, egyedül a személyiség nem.
- Ageha... -dadogtam, ahogyan ő elmosolyodott.
- Jaj, ne néz már így rám. - kecses mozgása azonban mégis más volt. - Minden amit eddig tettem csak azért volz, hogy felmérjem, mekkora veszélyt is jelentesz rám. - Lágy tekintete ekkor véresen komolyra váltott, hisz a téma melyet súroltunk, meglehetősen mély volt.
- Miről beszélsz, azt ne mond, hogy te vagy … - és ő csak halványan elmosolyodott. Sőt, mintha bólintott is volna.- Értem. Elmondtak nekem mindent amit tudnom kell. A bölcs téged akart megtenni utódjának és rád akarta hagyni minden erejét. Az évek során egyre nagyobb lett az elvárás veled szemben és nem bírtad a rád nehezedő nyomást, ezért hagytad el őket és lettél az aki. De azt nem hittem, hogy titkon is, de ennyire megkedvelek.
- Hoóó! Érdekes. Akkor többet tudsz a múltamról, mint azt reméltem, de kevesebbet mint vártam volna. Lefogadom, hogy rád is ugyanazokat a "terheket" pakolják mint rám.
Akuma megnyomta mondata utolsó szavát, majd egy szempillantás alatt termett előttem azzal a katanával, amit tőlem kapott. és a földre kényszerített. Mindez a pillanat tört része alatt történt, szinte felfogni sem tudtam, hogy mi történik. A nő a fegyverét használva felhasította a hasamat elfedő ruházatot, hogy megpillanthassa a mellkasomat. Amint szabad volt a felső testem, egészen közel hajolt hozzám, közelebb mint amit egy nő és egy férfi megengedhetett volna magának, majd megnyalva mutatóujját, végighúzta azt a mellkasomon.
- Ahogy gondoltam...- rántotta félre a fejét -...még nem jött el a mi időnk. De már nincs is olyan távol. - Mondta, majd felállt rólam és lassan a lépcsősor felé sétált. - Elpusztítom a szentek faluját, megszerzem annak titkát és nem állíthat meg senki sem. - fordult meg, ahogyan barátságosan elmosolyodott. - szerettem veled lenni, egy kicsit úgy éreztem magam, mind régen. De a nosztalgiának vége, de míg újra találkozunk, küzdj az életedért. - Jelentette ki mosolyogva, majd lesétált egy váratlanul eltűnt. Mintha ott sem lett volna sohasem, ahogyan térdre rogytam és magam sem tudtam, mit tegyek.


„ Akuma, a démonról, végül is kiderült, nemmás volt mint Ageha. Csak azért tartott velem, hogy felmérjem, majd miután kiélvezte a helyzetet megöljön. De nem járt sikerrel, és ő maga sem vitte be a végső csapást. Terve van velem, tudtam jól, de olyan elesett voltam, mint addig még soha. És ami ezután következett, életem, egyik meghatározó pillanata lett. ”

(A kalandot közösen Idune-val játszottuk ki és az ő beleegyezésével szerkesztettem át kalanddá. Mivel abban ő sem biztos még, hogy megírja-e külön Kalandnak az eseményeket. )

"Végre úgy éreztem, hogy elindultam a célom, az igazi életem felé. Amire az Adelus-sal való találkozásomkor rájöttem, az az Eryn-nel átélt kalandjaim során bizonyítást is nyert. Én nem egy olyan ember vagyok, aki képes a sötétségben élni, aki hagyja, hogy az ártatlanul szenvedjenek, aki képes elsétálni az ezen a világon lévő gonoszság mellett egy szó nélkül. Hosszú utat jártam be és képes lettem volna megállapodni végre egy helyben, de volt még valami, mely rám várt. Egy újabb találkozás, mely mindent megváltoztatott és a múlt egy hatalmas hibáinak egyike a felszínre tört. "


Kilencedik fejezet: Egy angyal szavai

Egy sebes folyású patak szelte át a hely oldalán elterülő virágos kis rétet. A szemfülesek még láthatták azt a hatalmas vízesést is, mellyel lerövidítette a függőleges sziklafalat. Pont mintha csak egy késel vágtak volta le egy szelet sajtot a gondosan elrakott és féltve őrzött penészes sajtból. Mert hát a hegy tetején fehérlő hó, a beszürkült mészkővel pontosan ezt a hatást váltották ki az arra fogékony emberekből. És a patak csak szélsebesen szelte át a doboldalt, pont úgy mind egy évszázaddal korábban.
De mindez engem hidegen hagyott, pont mind a fagyos víz, melyben lemostam a kezeimet és mely vérvörösre festette a kristálytiszta patak vízét. Mindkét kezem sajgott, a vállamon hatalmas seb tátongott, melyből a szivárgó vért csak a rákötött koszos ruha tartotta féken valamelyest. A hátamon a ruha darabokban lógott le, miközben a testemen lévő hatalmas hegek, a múlt árnyaiként és tanulságként szolgáltak az eddig elővetet hibáimat bizonyítva. De a mellettük vöröslő újabbak még mindig bizonyították. Hosszú út áll előttem. A kép pedig váratlanul vörösre váltott, ahogyan a homlokom lesiető cseppek el nem vakítottak.
- A francba...- töröltem ki a jéghideg vízzel a kellemetlen érzést és anyagot a szememből. - … nem gondoltam volna, hogy ez történik...- néztem hátra a virágos rétre. - … ha ő nem lett volna ott, nem úszom meg ennyivel. -mosolyodtam el, ahogyan letéptem magamról az ingem maradékát. Inkább útban volt, mint valóban hasznomra legyen. - De vajon felébredt már? -kérdeztem saját magamtól ostobán, hiszen honnan tudhatnám én azt. - Elég nagyot kapott a fejére...Hajajaj... jobb ha megnézem. - tápászkodtam fel fájdalmasan a földről, mikor éles fájdalom hasított a mellkasomra.
Olyan érzés volt, mintha kitépnék az egyik belső szervemet, elviselhetetlen, nem csupán égő, szúró fájdalom, hanem émelyítően leírhatatlan. Olyan fájdalom, melynek a hatására az ember csak feküdni akarna és semmi másra nem gondolni a kék ég alatt, csak a szárnyalásra és a felhőtlen boldog életre, melyet akkor élhetne, ha túléli mindazt, amit még előtte van. Még ha arra már nem is lát semmilyen esélyt. A levegő pedig olyan hiánycikk lett, hogy annak is örültem volna ha fizetnem kellene érte, csak végre hozzájuthassak. De ahogyan a levegő után kapkodtam, lassan kezdett visszaállni a régi, immáron jól megszokott nyugalom érzés, ahogyan a tüdőm megtelt friss hegyi levegővel. Mit is mondhatnék, ez az érzés utánozhatatlan.
- Ha... - vettem egy utolsó mély levegőt. - Rég volt már, mikor ennyire elkaptak egy támadással. - mosolyodtam el, ahogyan hátradőltem a földön és a kék eget kezdtem nézni, ahol éppen egy bárányfelhő úszott át. - De igazad volt Adelus. - emeltem fel a kezem az ég felé. - Egy ember sem szeret egyedül lenni.- jutottak eszembe a férfi szavai. - Ezért válunk kedvessé és jámborrá, hogy ráleljünk valakire, akiben megbízhatunk, akivel szoba állhatunk. És ha ez megtörténik, már nem is vagyunk egyedül. Ha...?- hunytam le a szemeimet. - Szóval ilyen gyorsan elfelejtettem, hogy milyen mikor nemcsak saját magamra gondolok? Milyen nosztalgikus. De!- a szemhéjaim felpattantak és lassan, de főleg óvatosan felálltam a földről. - Ideje megnéznem felébredt-e.
És valóban igennek kellett volna válaszolnom a saját magamnak feltett kérdésre. Az mögöttem lévő apró kis dombra, még éppen hogy könnyedén felkúsztam, négykézláb, mind az állatok. De ami azután jött, a vánszorgó és fájdalmas rövid séta. Majdnem olyan volt, mintha csak élőholt lettem volna, bár sok tekintettből közelebb álltam hozzá, mind eddig bármikor. Na jó, ez nem igaz, egyszer álltam már közelebb is, de arra még visszaemlékezni is fájdalmas. Inkább elfelejtettem volna azt az emléket,de mivel örökre az elmémbe vésődött, inkább az élet szebb dolgaira próbáltam már koncentrálni, mind azon rágódni. És a még mindig földön fekvő lány mocorgott. Mintha megpróbált volna felém nézni, mikor meghallotta a lépteim neszét, bár az is megeshet, hogy az eget nézte csak és a kemény föld volt barátságtalan vele szemben. Akárhogy is, mind a kettőt kinéztem belőle. Bár amire készült, az láthatólag nem nagyon sikerült neki, mert mire célba ért volna, én lehuppantam mellé. És boldog voltam, hogy végre pihenhetek. Mit ne mondjak, az ide vezető út elég hosszúnak tűnt.
- Látom felébredtél!- néztem a nálam sokkal idősebb vörös bestiára, minek is lehetett volna nevezni egy ilyen nőt. - Ennek örülök...- mosolyogtam rá barátságosan, de a kinézetem sajnos rontotta az összképet. De ez ellen nem tudtam mit tenni.
- - Ahh...- nyögött fel fájdalmasan. Rosszabb volt sok tekintettben a helyzet, mind arra gondolni mertem volna. - - Te...hogy... hogy kerülünk ide? - a szavai hallatán értetlenség ült ki az arcomra.
A szemeim tágra nyíltak, ahogyan pillanatról pillanatra, lassan és komótosan, de újra visszaült az arcomra a nyugodtság érzéke. Ezzel egy időben jöttem rá arra is, hogy miért viselkedik velem ilyen hűvösen, érthetetlenül pesszimistán és egyben kissé távolságtartóan. Lágyan újra elmosolyodtam, ahogyan őt néztem, ahogyan a fűben ül és összeráncolja a szemöldökét és mind eközben csendben hallgattam szemrehányó szavait és vártam, hogy elhallgasson. Szerencsémre, jelen pillanatban még arra is erőtlen volt, hogy a kelleténél többet beszéljen. Ezt pedig kellemes csalódásként éltem meg.
- - Fürödj meg... - nyögte ki halkan végül.
- Már megtettem...- néztem rá. - … de akkor tényleg nem emlékszel semmire sem. – mozdultam meg óvatosan - Biztos az miatt az ütés miatt van....- mutattam a homlokára. A vörös haja miatt, meg sem lehetett volna mondani, hogy történt volna vele valami, de egy apró kis részen, pontosan a homloka felett, a vörös hajzuhatag kissé összeragadt, a rá került vértől, ami bizony nem az enyém volt. - … de örülök. - na ez egy kicsit furcsán hatott még rám is, ezért folytattam azonnal. - Ahogyan lefejelted azt a sziklát, attól féltem, hogy meghaltál. - fújtattam nagyot, ahogyan követve a tekintetét, felnéztem én is az égre.
A kék égen, éppen egy apró kis bárányfelhő repült át, árnyékot vetve ránk egy másodpercre. A sötétség körbevett minket, az árnyékain eltűntek, a nap is felszívódott az égről, csak azt az apró kis fehér felhőt lehetett csak látni. ~ KUKUKUHAHAHAHA.... ez vicces! Majdnem sikerrel jársz és most ez miatt az asszony miatt feláldozod az esélyed?! Milyen ostoba emberi szemét vagy te! Ha csak ennyit érnek a céljaid, akkor annyit sem érsz mint...~ a felhő pedig átszökkent felettünk. A nap újra kisütött, fényével és melegségével árasztva el minket. A vállamon lévő széles sebbe abban a pillanatban éles fájdalom hasított és mintha egy árnyék futott volna végig rajtam. Tekintettemet azonnal visszakaptam az égre, de csak a vakító kék ég látványa tárult a szemem elé. Nem tudtam elképzelni, hogy az előbb csak képzelődtem-e, vagy valóban láttam azt amit láttam.
- De ideje lenne menni. - szólaltam meg váratlanul, ahogyan elkezdtem feltápászkodni a a földről. - [color=orange]Ha itt esteledik ránk, akkor nagy az esélye, hogy nem éljük túl az előttünk lévő napokat. - néztem le rá újfent, immáron teljesen komoly arccal, ő pedig vissza rám. Láttam az arcán, hogy még mindig nem tudja hova tenni, hogy én ki vagyok. És ezt mélyen, de viccesnek is találtam.
- Add a kezed...! - - szólt rám, mire én elmosolyodtam.
- Hát persze...- nyúltam felé, de nem hétköznapi módon. A testtartásom, akármennyire is fájdalmas volt, egyenes maradt, a tekintettem lágy és kissé mosolygós, mégis komoly, ahogyan pedig rám nézett, éreztem, hogy meglepődik ezen, főleg a gazdagabb vagy nemesi körökben történő viselkedési formára. - … ahogyan parancsolja Iduna kisasszony. - néztem rá és ezzel a mondattal teljesen összezavartam. De nekem vicces volt. Úgy látszik, még mindig nem emlékezett arra a napra, öt évvel ezelőtt.
Belém karolt, ahogyan a lábai olyan ingatag módon álltak, mind egy újszülött kis őzgidáé, mely éppen abban a pillanatban állt csak lábra. De akkor is állt, ott állt mellettem és annak ellenér, hogy jó egy fejjel magasabb leányzó – miért ne, most nevezzük így – mégis belém támaszkodott és szó szerint használt támaszának. És ez minden fájdalom ellenére mégsem zavart engem. Végre éreztem, hogy valaki számíthat rám, még ha ennyire vagyok képes most, akkor is én vagyok az egyedüli, akibe kapaszkodhat, és ezt most kivételesen szó szerint is lehetett érteni.
De mégis, alig pár lépés után, valamiért észbe kapott. Talán, mikor lenézett rám, vagy amikor fájdalmasan felnyögtem, ahogyan a kelleténél jobban rám nehezedett és a testem egyik sajgó pontja kiverte a fájdalom küszűbb jelzőmet és a bénult és sajgó testrész helyét, éles és szúró érzés váltotta fel. Egy pillanatra mintha meg is ijedt volna, úgy nézett rám, de én csak egy erős és halvány mosollyal köszöntem meg ezt a tekintetett. Hosszú idő után láthattam ezt az aggódó nézést valakitől.
- Valahol a közelben víz van... - néztem rá. Hangja halk és erőtlen volt, és most, ilyen közelről láttam, a kicserepesedett száját. Csak akkor döbbentem rá. Ott voltam a víznél, de mégsem hoztam neki, mondjunk nem mintha lett volna miben, de az, hogy eszembe se jutott. Haragudtam magamra, de felfogtam inkább úgy, hogy most megvan a lehetőség, hogy oda kísérjem őt. - Kérlek... vezess oda. - kérlelt angyali hangján, ami mondjuk nosztalgikus érzés volt. Ugyan így beszélt velem, mikor először találkoztunk.
- Rendben...- néztem előre, ahogyan megpróbáltam akkor lépni, mikor ő, hogy ezzel is felvegyen a testsúlyának egy harmadát és könnyítsem a sétáját. - … itt van mindjárt.
És igazam volt. Miért is ne lett volna. Hiszen alig pár lépés, és egy elég meredek lejtésű árok alján hömpölygött a friss, jéghideg hegyi patak, mély és széles árja. Ő nem, de én igen, én észrevettem, azt a helyet, ahol én már magmáztam, kétszer is ezt a lejtőt. Először gurultam, másodjára pedig állati módon jártam. De most minimum a lefelé vezető utat megakartam úszni, még több fájdalom nélkül. És ez most sikerrel is járt. Hála a felkészültségnek és az elővigyázatosságnak.
Fáradtnak és elesettnek érezte magam, ami még nem is zavart volna, de az nagyon is, hogy teljesen védtelen vagyok, már sokkal jobban. Főleg itt, a hegyek közelségében, a sötétség egyre terebélyesedő ágai alatt. Igazából, minél messzebb akartam kerülni a hegyektől, ettől a helytől, de azt, hogy miért is, már nem mertem elmondani Idune-nak. Hiszen ahogyan néztem őt a partról, ahogyan le és felbukkan a tajtékzó hullámok között, majd egy hosszabb időre el is tűnik habokban – ami idő alatt azért mondjuk, egy pillanatra megállt bennem az ütő és még arra is rávett, hogy felálljak a puha földről, sőt, még izgulni is hagyott, mily kegyetlen jellemre vall ez- és újra felbukkan, kissé prüsszögve. És mindezek ellenére, mégis egy sellőnek néztem inkább.
- Ha már tudod, hogy nem emlékszem rád... - szólalt meg váratlanul, ahogyan még mindig a hűs habok közül nézett rám. - Mesélj, honnan ismersz? - kérdezte meg nyíltan és én nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Tudtam, hogy nem ismert fel.
- Végül is nem csodálkozok...- néztem le a földre.- … amikor utoljára találkoztunk én csak egy tízéves kölyök voltam, míg te már akkor is egy érett nő. -a tekintettem lassan visszaterelődött rá és a teljesen átázott ruhájába, melybe azonnal belepirultam és félrekapva a fejemet, inkább a szomszédos fa ágát kezdtem el nézni. - Öt éve, egy fogadáson... izé mi is volt a neve az asszonynak aki rendezte? - vakartam meg az állam zavaromban. - Na mindegy, nem jut eszembe. - a tekintettem azonban mégis visszaterelődött az ázott nőre.- De akkor történt. Már sötét volt és az estélyhez semmi kedvem sem volt...

***

Igen, de régen is volt. Gyerekként bekerültem egy olyan helyre ahol senkit sem ismertem, ahol senkivel, még beszélgetni sem tudtam. Unatkoztam és elegem volt az egészből. Az öreg nők, babaként kezeltek, a fiatalok pedig semmibe, bár inkább koloncként tekintettek rám. És akármennyire is megpróbáltam megfelelni mindenkinek, bár inkább főleg apámnak, akinek olyan szigorú tekintette volt, aki elvárta, hogy mindig, minden helyzetben hozzam azt a morált, melyre megtanított, méregdrága tanárim segítségével. Hát igen, akkor még nem akarta beismerni, hogy nekem nem ezt a jövőt szentelték az istenek, még ha jobban is jártam volna vele.
És akkor történt. Már sötét volt és az estélyhez semmi kedvem sem volt. Így kiszöktem a kertbe, le a lépcsőkön, végig a halvány látható sövényfal mellett, mely előtt elvesztem a kicsi kis termetem miatt. Jó isten, milyen kicsi is voltam akkor. Csak futottam, magam sem tudtam, hogy hova. De végül is megtaláltam. Egy szökőkutak, nem nagyobb egy madáritatónál, bár annál sokkal díszesebb. Márványból faragott egybe részes mestermű, melynek közepén egy lovag állt, dárdával a kezében, alatta pedig egy sárkány, melynek három fején keresztül apró kis szökőkútként víz csordogált. Körülötte sövényfal emelkedett, néha egy-egy fának beérő monstrummal gazdagítva a tájat. Illetve ellőttük három kis pad. Semmi több, de a csillagos ég alatt, mégis tökéletesen láttam mindet.
- De jó! -csattantam fel örömteli hangon. - Sokkal jobb, mind odabent lenni...- szaladtam a szökőkúthoz, ahogyan a vízfelszínnel kezdtem el játszani. Apró ki fodrokat hozva létre, ugorjam folytonos mártogatásával. - De miért kell itt lenem...- sóhajtottam fel, ahogyan leültem az egyik padra.- … végül is én nem akarok semmi mást, csak látni a világot és annak minden szépségét. - és ahogyan ezt kimondtam, megláttam az egyiket, hófehér estélyiben. Idune volt az, és ez volt az első találkozásunk.

***

Idune szemei megrebbentek, ahogyan emlékeztettem arra a napra, arra az éjszakára, amikor először találkoztunk. Ott feküdt még mindig a vízben, na jó, már csak félig, hiszen a felsőteste kisiklott a vízből, pont úgy mind egy sellőé a kopár szirten. Kényelmesen a könyökére helyezve az aprónak tűnő bájos fejecskéjét, a vérvörös és vizes hajtincseit hátravetve, kíváncsi arcával fürkészte az egyre vörösebb arcomat. Mivel ezen póz teljesen kihangsúlyozta a női mivoltát, és persze a vizes ruhának is hála, mely teljesen ráragadt a vékony testére, ezzel olyan helyekre is kitűnő rálátást engedélyezett a férfi szemeknek, melyet máskülönben ki kellett volna érdemelni. Vagyis inkább mindent megmutatott a női felsőtestből, melyet lehetett, még így, ruhán keresztül is. Ennek köszönhetően az arcom egyre vörösebb lett és hiába próbáltam az arcára koncentrálni, néha mégsem sikerült.
- Amikor odajöttél hozzám, azt hittem, hogy egy angyalt látok magam előtt...

***

A hangja olyan volt, mind édesanyámé. Ugyanolyan kedves és gondoskodó, mely megnyugtatta az emberi szívet. És bár sokkal fiatalabb volt nála, mégis, egy kész nőt láttam csak magam előtt, egy angyalt, akivel a találkozásom örökre megváltoztatta az életemet. Bár ezt akkor még nem tudtam.
Vörös hajzuhatagát, mely előkelően fésülve, és összefonva, leeresztve és feltupírozva volt, tökéletes elegyet alkotva az emberi szemnek, örökre megmaradt az lelki szemeim előtt. De én úgy látszik csak egy voltam a sok ember közül, akivel összesodorta a szél. De ezen nem is csodálkozok. Azon az estén egy olyan ruha volt rajtam, melyet ma már fel sem vennék. Fekete frakk, fehér cipővel, minden olyan kellékel, melyet megkövetelt az illem és melyet én gyűlöltem. Akkor még hosszú hajamat középen elválasztva, szépen fésülve, egy jó kisfiú küllemét sugároztam a jó nép felé. És ha meg sem kellet volna szólalnom, ez a leírás tökéletesen illet is volna rám.
- Zavarok?- kérdezte, ahogyan némán megráztam a fejemet. Kissé el is szégyelltem magamat, illetve zavarban is voltam. - Miért vagy itt kint ilyen későn? - egy újabb kérdést tett fel, ahogyan végre megszabadultam a fojtogató nyakkendőtől. Mit tegyek, már nagyon zavart.
- Mert unatkozok... - lóbáltam a lábban a széken, révén még nem ért le. - Odabent az a sok ismeretlen ember, mind úgy kezel mind egy kisgyereket, mind egy jó kisfiút! - túrtam bele a hajamba, összekócolva a hosszú hajamat és ezzel teljesen más külcsínt sikerült magamnak - Pedig én nem így akarok élni...- mosolyogtam rá határozottan.
- - Nem mindig te határozod meg a sorsodat - szólalt meg végül halkan. - Olykor azokkal az eseményekkel is szembe kell nézned, amiket egyáltalán nem akarsz átélni. Démonok, halálhozók keresztezik az ember útjait, mindegy melyik irányba tart, vagy milyen célokkal indult. Gondolom hatalmas terveid vannak. Ki akarsz törni ebből a kalitkából, meg akarod mutatni a világnak ki is vagy valójában...! - Ökölbe szorított jobb keze harca készen emelted az ég felé, majd visszahúzta és gyengéden megsimogatta az arcom. - - Ne akarj ilyen gyorsan felnőni – nézet rám szelíd mosollyal - Lehet, hogy a családod szigorú veled, de ezzel csak a legjobbat akarják. Hidd el: örülj, amíg gyermek lehetsz és örülj, amíg nem kell megtapasztalnod az élet valódi arcát. – az arcára furcsa mosoly ült ki, nem tudtam eldönteni, hogy éppen a keserű múltra, vagy egy boldog emlékre gondolsz-e. De amikor újra rám néztél elmosolyodtál. - - De mesélj, mivé akarsz válni, ha kilépsz a nagyvilágba? – kérdezte tőlem már boldog arccal.

***

Egy kicsit megálltam a meséléssel, ahogyan már nem is zavaró, hanem kínos volt Idune viselkedése. Na jó, őt talán nem zavarta, talán ez hétköznapi volt a számára, de nekem akkor is olyan érzés volt őt nézni, mind aki gyerekkorában egy tökéletes, érinthetetlen és gyönyörű nőnek látja a testvérét, majd tíz év után rá kell döbbennie, hogy ő is csak egy nő, nem tökéletes, nem szent és nem is érinthetetlen. De én nem akartam, hogy ez gyerekkori emlék összetörjön bennem. És a kialakult helyzeten már nem tudtam átsiklani egy egyszerű félrenézessen, vagy másra koncentrálással. Ideje volt, a szavak útjára lépni.
- Ööö...- kaptam félre a tekintettem, miután öt-hat másodpercig legeltettem rajta a szememet. Régen ez meg sem fogott volna de az Ageha-al töltött idő, aki még Idune-nél is teltebb idomokkal volt megáldva és még nála is bájosabb volt a maga módján, teljesen perverzé tett. Bár megpróbáltam ellene tennie, ha beleivódik az ember szokásai közé, akkor már nincs megállás. - Nem panaszkodásképpen mondom, de viselkedhetnél hölgyhöz méltóan...- dadogtam zavartan, miközben rá sem néztem, nem tudtam, hogy mit gondol, vagy mit csinál. - … mert... zavarba hozol ezzel a viselkedéssel... és … kinézettel. - néztem rá totál vörös arccal. Inkább hasonlíthattam egy paradicsomra, mint egy fiúra. Pedig a nő haja még hozzám sem ért, de a víz tükörben biztosan összekeverhető lett volna a két szín.
- Hogyan? - csengő hangon felkacagott a kérdése után - - Mégis hogy gondoltad? – kérdezett újra - Ha jól dereng nemrég éltünk túl egy összecsapást, jelenleg örülök, hogy mindketten élünk és van még erőnk mesélgetni. - Szavai vidáman törtek elő ajkai közül, majd összehúzta szemeit. Rókavigyor költözött arcára. - - Csak nem szeretnél tőlem valamit? Ejnye, de hamar felnőttél! - dorgálta, bár sütött belőle az irónia.
De nem is vártam többet tőle. Iduna érvelése, a nőies viselkedési formáiba az oka, a múlt hiánya. Mind helyénvaló és értelmes szöveg magyarázat volt. De én még úgy éreztem, hogy egy szép gyere kori emlékem alanya lassan teljesen megváltozik és azzá alakul, amit akkor is látnom kellet volna. De én nem akartam, én még mindig azt az érett, meseszép és gyengéd nőt akartam magam előtt látni, akit akkor megismertem. Nem azt akit most láttam. De tudtam, tudtam a lelkem legmélyén, hogy semmi sem lesz már többé, ahogyan azt is tudtam már rég, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Az ember vagy áltatja magát, vagy beletörődik abba, ami már megtörtént. De változni sohasem fog semmi.
- Tévedsz...- mosolyogtam el, miközben erőt vettem magamon és rá néztem.- … akárhogy is, még mindig egy gyerek vagyok... pont úgy mind régen...- az emlékeke újra vissza tértek és az ő szavai is. Amit akkor mondott, és ami annyira, de annyira hatottak rám, hogy azt még akkor csak nem is sejtettem.
Még csak egy gyerek voltam, egy gyerek, aki felnőtté akart válni, nagyságra és dicsőségre vágyott. De nem teljesen, magam sem tudom miért, de már akkor is volt egy ideálom, amit azóta sem hagytam el, akármi is történt és akármennyire is vált valóssága az, amit mondott nem mindig én határozom meg a sorsom. Mennyire is igaz ez. Adelheit, a mesterem elhitette velem, hogy ami történik körülöttem, amit átélek, mind az én tettem, mind az én akaratom és mind a sors keze. De nem, az kezei voltak. Megismertette velem egy igazi démont démont erejét, a halálhozó aki elvett tőle mindent és aki kinyitotta a kalitkám zárját, akinek köszönhette hogy szabaddá váltam. De mennyire is őrültség volt ez az álom. Hiszen az ő foglyává váltam és mikor végre szabadultam attól az érzéstől, találkoztam azzal a nővel, aki mindezt megálmodtam régen. De még mindig igaz volt az, amit akkor mondtam neki.

***

- De mesélj, mivé akarsz válni, ha kilépsz a nagyvilágba? - kérdezte tőlem, ahogyan lassan felnéztem az égboltra. egy hatalmas csillag világította be a fekete eget, csak egy, annál fényesebben is ragyogott.
- [color=darkorange]Csak arra vágyok....- mosolyogtam rá boldogan és tényleg az is voltam. Végre elmondhattam valakinek az álmomat. - … hogy mindenki elismerjem engem és nagyszerű mágussá váljak! - csak vigyorogtam mind egy tejtetők, de akkor ezek a szavak jelentettek mindent nekem. Ez egy olyan cél volt, melyet elakartam érni, egy álom, melyet valóra akartam váltani. És bár Idune-san is csak mosolygott a szavaim miatt, azt hittem, hogy azt hiszi csak, hogy milyen értelmetlen célokat tündöklő ki magamnak, pedig csak ő is ugyanolyan boldog volt, mind jómagam. e akkor csak boldogan mosolygót. - Nem hiszel nekem mi...- nézet le magam elé. - … de nekem ennél több nem kell. Csak erre vágyok, ez az,. Amit elakarok érni az életemben.

***

De most, már minden szó, melyet akkor mondtam, kicsit értelmetlenné vált. Nagyszerű mágussá váljak? Ostobaságnak tűnt, hiszen egy gyalázatos személlyé váltam, aki alászállt a pokolba, akinek vér tapad a kezéhez. Hogyan lehettem volna így egy nagyszerű mágus, ha már egyszer gyilkos voltam. És elismerni már nem tudtak azok, akiktől ezt vártam el. Mások nem, csak ők számítottak, de már mind a föld akadt rohadtak. Éppen ezért lesütöttem a szemem és Idune-ra sem tudtam nézni. Szégyelltem magam, hogy az akinek annyi szerepe volt az életemnek, akinek a szavai meghatározták az életemet, most csalódással töltsem meg. De saját magamat csaptam volna be ha nem mondott neki igazat.
- Milyen ostoba voltam.. nem? -néztem komoly arccal. Már nyoma sem volt annak a fiúnak, akit megismert és annak akivel eddig volt. - Csak egy egyszerű gyerek, aki naggyá akart válni, akinek volt egy álma, de én valójában már rég elbuktam ezen az úton. Nem járhatom már se a kard se a démon útját. Minden amit tanultam megszűnt és nem maradt hátra más, csak könnyek és fájdalom. - a kezem ökölbe szorult és elkezdett remegni. Magam sem hittem, hogy ennyi idő után, még mindig nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Pedig az, hogy ezt pont neki kellet elmondanom, a lehető legfájdalmasabb volt. - Ha akkor segítettél a szavaiddal, akkor most is segíts. Már nem tudom, hogy mit tegyek...- a fejemet lehajtva csak a földet mertem nézni, semmi mást.
- Tévednék? - kérdezett vissza - Te is tévedsz. Már rég nem vagy az a gyermek, akinek hiszed magad. – és ez a kijelentése egy kicsit vicces volt. Idune szavai, a hangja mit sem változott azóta, hogy kiskoromban láttam őt, hogy azon az ékszakán ott a kertben beszélgettünk és végre elmondhattam valakinek az álmaimat és az érzéseimet. Ő pedig meghallgatott és olyant mondott, melyen elindított azon az úton, amin elkellet indulnom mindenképp. És ez a beszélgetés, úgyszintén hasonlít arra, amit akkor váltottunk, szinte teljesen megegyezik, mégis olyan távol is áll egymástól, mind az ég és a föld. Teljesen máshogy látom már azokat a szavakat, amit akkor mondott és máshogy azt, amit most mondott. Azok az érett szavak, melyekbe tényleg képes voltam belelátni és meglátni mögöttük az igazságot. Talán tényleg igaza lehet. „ Már rég nem az a gyermek vagyok, akinek hiszem magam.” és milyen igaza is volt, milyen sok minden tudott ő már akkor. Pedig nem akarta, hogy én is átéljem azokat amiket ő, mégis hasonló sorsunk lett, még ha én akkor azt nem is tudtam és ő sem tudhatta.

***

Az égen a csillagok tisztán ragyogtak. Tisztán emlékszem, hogy egy apró kis hullócsillag suhant át felettünk, miközben te engem néztél és azokat a szavakat ejtetted ki az ajkaidon. A vörös hajadba mégis beletúrt egy szél, de ez téged nem zavart.
- Remélem sikerül elérned. Nem lesz könnyű, készülj fel mindenre, de hiszem, hogy képes leszel rá... hogy képes leszel nagyszerű mágussá válni. - mosolyogtál rám. - Őrizd meg az álmod a végsőkig... - igen ezek a szavak felbátorítottak, még ha nem is hallottam a lelked mélyén elhangzó szavakat, mégis tudtam hogy az a kis csillag nemhiába zuhant alá. Akkor nem mondtam el neked, de mélyen legbelül kívántam valamit. Egy hatalmasat, egy gyermeki idealizmust.


Lassan felálltam a padról és az égre néztem. Csend volt, néma csend. Te biztos azt hitted, hogy arra gondolok, hogy milyen jövő vár rám, hogy gyermeki álmokat szövögetek a jövőről, de ez nem volt igaz. Az járt a fejemben, hogy azon a napon, öt nappal a tizedik születésnapom előtt, azon a gyönyörű napon, milyen gyönyörűek azok a csillagok, melyek fényt adnak nekünk a sötétségben. És ez olyan boldogsággal töltött el, hogy hangosan és boldogan felnevettem. És ahogyan visszanéztem rád, tisztán láttam, hogy értetlen arcodra kiül a boldogság, ahogyan rám nézel.
- Megígérem... - nyújtottam felé a kezem. - … történjen akármi, valóra váltom az álmom. - határozott arcom vicces lehetett, de mégis őszinte. - A nevem Gilbert, Gilbert Barker. - mutatkoztam be neki, hogy emlékezzen erre a napra örökre. - És én hogy emlékezzek rád hölgyem? -kérdeztem rá akkor végre a nevedre és soha sem felejtettem el azt, amit válaszol kaptam.

***

Soha nem felejtettem el azt a napot, ahogyan ezt a napot sem. Már nem gyerekként nézet rám Idune és ez kissé ugyan zavart, de mégis jólesett. Még az is, ahogyan megütött, még ha nem is erősen – bárha azt tette volna, azt sem zavarna, megérdemeltem volna -. De a szavai, sokkal többet jelentettek ismét, mind a tettei.
- Azért kaptad, mert ostoba vagy. Nézz magadra! - mutatott végig rajtam kimért, okító szavakkal - … Azt mondod sem a kard, sem a démonok útja nem fogad el... és mi van a kettő között? Miért na használhatnád mind a kettőt? - és ezek a szavak voltak azok, melyek újra erőt öntöttek belém. Elmosolyodtam és mind akkor, most is boldogan nevettem fel Ugyanaz a boldog és őszinte, ártatlan arc, mely a jövőbe tekint.
- Te tényleg a szavak embere vagy...- néztem rá boldog arccal. - … hiszen míg az én tetteim nem voltak elegek ahhoz, amit véghez akartam vinni, de elérted szavakkal. - tápászkodtam fel földről. Sokkal könnyebb volt lélegezni és mozogni. Ahogyan lassan kezdett visszatérni a mágikus erőm, úgy lett egyre jobb a közérzetem, de nem ez nem is csoda. Egy mágusnak a mágikus ereje egyben az életereje is. - Mind a két utat járjam... Ha? -kérdeztem tőle. - Ez az eszembe sem jutott, de igazad lehet. - néztem le rá, ragyogó arccal. - Az előző generáció két útja most bennem egyesülne? -néztem a ragyogó nap felé. - Lehet, hogy tényleg ez a sorsom.- a szavaimat nem értette Idune, de ezt nem is bántam. Nem akartam belekeverni őt is az életembe. Túl veszélyes lett volna. - De vicces... amikor először találkoztunk este volt, most pedig ragyogó napsütés. Ami a múltban nem sikerült, most talán végre dűlőre jut, akárhogy is...- azonban abban pillanatban a szél feltámadt és ugyanaz az érzés kerített hatalmába mind korábban. De sokkal intenzívebben és erőteljesebben.
Az egész testem megremegett és lebénult. Egy pillanatra nem is kaptam levegőt. A szemeim kitágultak és megremegtek és ezt még Idune elől sem tudtam elrejteni. A kezem ökölbe szorult és váratlanul fordultam meg, a hegyre néztem, és a fejemet ide-oda forgatva próbáltam valakinek vagy valaminek a nyomára akadni, de nem sikerült.
- Még nem nyugodott le a nap...- mondtam ki halkan, ahogyan visszafordultam felé. - … menjünk. Most azonnal! -hangom erélyes volt és nem nyugodt. De aggodalommal teli.
Nem láttam ugyan Idune arcát, túlságosan is a jövőbe meredtem azokkal a bánatos szemeimmel, de tisztán láttam is volna, akkor sem tudtam volna segíteni rajta. Azt akartam, hogy emlékezzen arra a fiúra, aki voltam, akit akkor megismert, azt akartam, hogy felismerjen és ne úgy nézzen rám, mind fenn a hegyekben, de arra már nem vágytam, hogy arra is emlékezzen, ami odafent történt. Mégis tudtam, hogy egy nap, egy nagyon is közeli napon eljön majd az ideje, hogy a homály, mely a múltra terült, feloszlik és megvilágítja az igazságot. De akkor már nem akartam mellette lenni, és ami ennél is fontosabb volt, hogy tényleges biztonságban tudjam őt.
- És hová? - kérdezte rekedten és én csak abban a pillanatban vettem észre. Az arca falfehér volt, zihált és mintha izzadt is volna, vagyis a vizes ruhája és haja miatt ezt nem nehezen tudtam volna megmondani.
- Innen északra van egy kisebb falú. - emeltem fel a kezem és mutattam el éppen Idune válla mellet.
A dombok ugyan eltakarták, de tudtam hogy ott van az a kis falú. Már többször is átkeltem rajta, mikor Era, az otthonom felé tartottam. Nem egy nagy falú, alig pár ház, fából készült apró kis kunyhók,melyekben az emberek mégis boldogan éltek. Emberek, favágók, pékeke, hétköznapi emberek, akik boldogok voltak azzal, amit már elértek és nem vágytak többre. Nem olyanok voltak mind én, de mégis tiszteletre méltó hétköznapi nép.
- Alig pár órányi út ha sietünk. - a kezem lehanyatlott, mind egy darab ág, mely éppen az vihar közepén törik ketté, erőtlenül és fájdalmasan. A testem pedig megmozdult, ahogyan a nő mellé léptem. Nem néztem először rá, csak előre, a célunk felé néztem. A település északra volt tőlünk, alig pár mérföldre, de mégis tisztán láttam a mellette elterülő erőd zöld lombajit. Alig kandikáltak ki a dombok csúcsai közül, de láttam őket. - Mennyünk! - néztem fel Idune bájos arcára, ahogyan váratlanul belém karolt és újra a támassza lehettem egy kis időre.
A dombok takarásában a folyó mellett, a folyásiránnyal szembe haladtunk. Lassan és komótosan, mégis rendíthetetlenül. A zöld és néma táj pedig lassan kezdett megváltozni. A füves szavanna látképét lassan apró is fák árnyai váltották fel, majd a vízbe hulló nyírfák szegélyezték az utunkat. A lehulló ágaik között olyan érzés volt a számomra lépkedni, mind egy csodaországban. Félresöpörni a varázsfüggönyt és egy teljesen ismeretlen világ kapujában állva belépni rajta. Hiszen a fájdalom elmúlt, újra visszatért a végtagjaimba az erő és könnyedén segítettem Idune-nak, aki még mindig erősen karolt belém. Az arcára néha értetlenség ült ki, ugyanolyan mind akkor, a komor falak és a sötét barlang lecsüngő cseppkövei között.

***

A tűz elborított mindent, körbeölelte a testem és minden felperzselt mindent amihez hozzáért, kivéve engem. A tűzfüggöny megbomlott és kivágódtam rajta, kezeim között óvva Idune testét, ahogyan a kemény köveken végiggurulva csapódtunk neki a valaha gyönyörű és vakító templom immáron kopott és lassan darabjaira hulló kapujának. A hatalmas és több száz éves, kivételes aprósággal megmunkált és kivitelezett, valaha ápolt, kétszárnyú ajtója darabokra törve tárult ki ellőtűnk. És én újra láthattam azt a boltíves kaput, a magasba törő tornyait, melyet a barlang közepére építettek valaha az itt lakó népek, áldozatokat és tiszteleteket leróva a régmúlt isteneinek. De furcsa mód a valaha gazdagon díszített homlokzat mára teljesen felismerhetetlenné vált. A tornyokból képlelő, azokat díszítő szobrok karjai, arcai eltűntek, az angyalok szárnyait meggyesték, hogy a porba hulljanak.
- Bocsáss meg, hogy belekevertelek téged is. -engedtek el az addig karjaim között szorított női testet. - A sors úgy látszik egy ilyen helyen hozott össze minket újra. Pont most, a mai napon...- engedtem a földre a sérült nő vérző fejét, ahogyan felálltam a kemény és mégis kissé csúszós köveken. - De most már nem hagyok senkit cserben! Megvédelek, ha kell...- a lángok újra megtörtek egy pillanatra és az ellenfelem csapása a távolba repített, a szemközti mészkőfalnak passzírozva mely megtört a testem alatt és kezdett minden elhomályosodni...

***

A dombokat már maguk mögött hagytuk rég. A nap narancssárgára festette a kék eget, ahogyan aludni tért a horizont mögé. De nagy volt az öröm ennek ellenére. A távolinak tűnt falucska tetői megjelentek, egyre közelebbivé és közelebbivé téve azt az álmot, hogy megmenekülünk.
- Még mindig nem emlékszel arra, hogy mi történt odafent igaz...- néztem az arcába, ahogyan lehajtott fejel karolt belém még abban a pillanatban is. - … de ez nem zavar. -mosolyodtam el. - Inkább örülök neki. Elég az, hogy nekem kell mindarra a szörnyűségre emlékeznem. - a tetőkhöz csatlakozó házak barna foltjai feltűntek a vibráló nap árnyékában és a célunk már nem volt annyira messze. - És ezzel megkímélhetlek téged...


" Idune emlékezett rám, mert emlékezettem arra a napra, mikor először találkoztunk és mind akkor, most is megváltoztatott a szavak erejével. De ugyanakkor féltem neki elmondani azt ami történt a hegyekben. Nem, nem féltem, inkább nem akartam elmondani neki. Kivel hozott össze minket a sors, hogy a kettőnk közötti kapcsolat sokkal mélyebb, mind az ő vagy én gondoltam volna valamikor is. És az aki ezt tette velünk, mindenről tudott. Titkolni akartam ellőre, de ezzel csak sürgettem az elhalaszthatatlan igazságot, mely hamarosan napvilágot látott. "

„ Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, hogy hogyan is tovább. Szükségem volt valakire, aki segít nekem, aki útmutatást add, mert hiába az erő és a tiszta akarat, ami egészen idáig vezetett az utamon, még midig csak egy gyerek voltam. De hamar rájöttem, hogy minden megfog változni és már semmi sem lesz olyan mind régen. Akkor, azon a reggelen kezdődött el az, amit én nem akartam, amit a mesterem sem akart, amit a bölcs sem látott ellőre és ami nem a halandók keze nyomán jött létre. Ez csupán az istenek játékszere, csak a sors keze volt, hogy aznap minden igazság feltárult elém és életem első igazi döntését is meg kelet hoznom. ”


Ötödik Fejezet: Céljaim szilánkjai

A nap első sugarai lassan elértek hozzám. Eltűnt az éjszaka, de az a szomorú és nyomasztó érzés, mely átjárt, mely a sötétségben leledzett, mégis megmaradt a szívemen. Ott térdeltem a szebb napokat is látott szentély terén, körülöttem csak a díszesen faragott oszlopok, a hatalmas csengők háza, és a végtelen lépcsők, melyek előttem futottak le egészen Hargeon kikötőjéig. De nem én rondítottam el a képet, hanem a körülöttem fekvő, fekete öltönyös alakok, akik némán, tehetetlenül, eszméletlenül feküdtek a hideg padlón, nem is emlékezve vagy beszélve arról, mi történt az elmúlt éjjel.
De én nagyon is tudtam, és ez nem hagyott nyugodni. Becsapva éreztem magamat, dühös voltam, bosszúra vágytam, de mégsem akartam ártani Ageha-nak. Igen, még mindig így hívtam, úgy éreztem, hogy az „Akuma” név, csak egy jelző, melyet rá aggattak a tettei miatt, de ő az a nő, akit megismertem, akivel együtt voltam az elmúlt hónapokban. Egy bájos, kedves és boldog nő, vagyis ezt akartam hinni. De akárhányszor rátekintettem a földön fekvő alakokra ez az álomvilág megtörni látszott és eszembe jutottak a hideg mégis csengő szavai.
Egy könnycsepp futott végig az arcomon, mikor is halk neszek ütötték meg a fejem. Valaki lassan és komótosan sétált felfelé a kőlépcsőkön. Ilyenkor áldottam az építészek munkáját. A nap egyenesen a szemebe sütött, elvakított, csak az a feltűnő alak körvonalait tudtam kivenni. Egy hosszú kabát, félhosszú haj, sötét ruha, mégis ki lehet ő? Kérdeztem magamtól és a testem nem mozdult. És ő sem siette el azt amit akart. Kimért léptekkel sétált elém, az árnyéka körbe vett, miközben én könnyező tekintettel néztem fel rá.
- Mit sírdogálsz itt, kölyök? -ez a hang... ugyanaz volt akinek a szavára nem hallgattam. Aki tanított és akire vártam a szívem legmélyén. A könnyed szavai feltöltöttek, összetörték a rajtam üllő érzéseket, a testem megszabadult a nehéz érzéstől. - Hiszen győztél, méghozzá nélkülem...- igen, ő nem tudta, hogy mi történt, de legalább már volt elég erőm ahhoz, hogy felálljak a hideg kövekről. - Na, mi a baj? -tényleg érdekelte az amit mondanom kellett neki, amit mondani akartam neki- Erős kezei beletúrtak a hajamba, összekócolták azt, de nem érdekelt. Végre feltűnt az a férfi, aki útmutatást adhat, aki segíthet nekem. - Nekem nyugodtan elmondhatod, mi nyomja a szíved...
- Ő volt az...- szipogtam - … Ageha ...- és Adelheit mester arcvonásai megkeményedtek.
- Értem. - nézett körbe. - Ő irányította ezt a kis bagázst és te találkoztál vele. - mosolyodott el újra. - ... nos ő tényleg egy veszélyes nőszemély, de ne aggódj...- a kezem megremegett. - Inkább örülj annak, hogy még élsz!
- Nem érti mester! – söpörtem le magamról egy határozott ütéssel a kezét- Én segítettem neki. Hagytam, hogy a bizalmamba férkőzzön, hogy elmondjam neki a titkaimat, hogy megtudja azt is, mennyire sok bizalmat fektettek belém...- kiabáltam és kiadtam magamból minden düht és keserűséget. - És most a szentek falújába tart. - hajtottam le a fejem- Azt mondta, hogy megszerzi, ami őt illeti a vén bölcstől. - az erő elhagyott és abban a pillanatban éreztem a leggyengébbnek magamat. De ezt Adelheit is látta..
- Hát ez tényleg aggodalomra ad okot. - vakarta meg a fejét – És így nincs vesztegetni való időnk!- emelte fel a kezét, majd egy mágikus pecsét jelent meg a keze körül, amiből egy magasba nyúló, leginkább egy furcsa gyertyára hasonlító tárgyat varázsolt a semmiből. Majd ejtette pont kettőnk közzé. - Ez egy Babiloni Gyertya! Egy teleportációs varázslat háza. Ezzel a varázslattal egy szempillantás alatt a falúba érsz...- mosolygott rám. - … még hozzá Ageha ellőtt. Mivel csak te állíthatod meg őt. - a kezét lágyan a vállamra helyezte.
- Mégis hogyan! Ő Kenyuure mester szintjén áll.. nekem, aki alig képes mágiát használni, semmi esélyem ellene... - fakadtam ki, nem értettem miért velem történik mindez.
- Ugyan, mind nem számít. - mosolyodott el. - Azért téged választottalak tanítványomnak, mert annyira hasonlítasz rám. Hozzám hasonlóan te is képes lehetsz a megszállás nevű varázslatra. De nem csak ez az oka, hogy téged küldelek...- paskolta meg a vállam. - … hanem mert hiszek benned. Egy harcban a hitt és a cél összekovácsolásából születik meg a győzelem, nem az erők különbségéből. Te meg akarod menteni Ageha-t, de csak úgy teheted meg, ha legyőzöd öt. Megvan a cél és a hitt egy helyen. - lágyan megbökte a mellkasomat. - Szóval ne gondold, hogy esélytelen lennél. Valószínűleg csak neked van meg az erőd ehhez. Neked, aki egyes egyedül, de kiáldat a a belső megtisztulás próbáját. - állt fel előlem. - Most menj, mert a végén tényleg elkésel és Ageha eggyé váll a sötétséggel. - a kezem nem remegett többé.
Megvolt az a hitt, amire szükségem volt. A mesterem bízott bennem. Megvolt a célom, hogy megmentsem az a nőt, aki szerettem. Semmi sem állhatott az utamba. A kezem megemelkedett, egyenesen a gyertya felé. És nem éreztem, hogy meg kellene állnom, csak azt éreztem, hogy meg kell tennem, amit a sors akart.
- Nem okozok csalódást mester! -néztem fel a mosolygó férfira, aki erőt öntött belém. A kezem hozzáért a gyertyához és tudtam, hogy hová akarok menni. A vakító fény körbevett és utaztam, magam sem tudtam, hogy hova.
- Nem is tudsz ostoba tanítványom. Mert ő csak azért született erre a világra, hogy segítsen neked felnőni és azzá válj akivé válnod kell.

***

egy új helyen találtam magam. Komor és sötét falakkal körbehatárolt kis odúban. A falak díszítetlenül meredtek rám, a felettem összeszűkülő hatlapú tető azonban vígan jelezte, mégis jó helyen járok. Ez az építészeti stílus még erősen élt az emlékezetemben, a házak, melyek ezekhez csatlakoznak, a keleti építészet csodái, melyek ezen a kontinensen is megtalálhatóak. Még örömmel töltöttem volna az időmet az emlékek között, de a régi mondás szerint, jobb látni mind hallani. Kiléptem a szabadba az elválasztó függönyt lágyan félresodorva és igazán megvallva abban a pillanatban megszűnt a világ körülöttem és nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodok.
A virágos rétek, a szélben lengedező fűzfűk látványa, melyekhez tökéletesen illeszkednek a házak, már mind a múltamban léteztek csak. A helyüket átvette a letiport virágok képe, az égő fűzfűk, melyek még parázslanak a szélnek hála, a földig lerombolt házak, alattuk eszméletlen tetemekkel, melyek talán soha többé nem mozdulnak meg. Egy olyan látvány, melyet nem tudtam elfogadni, nem akartam elfogadni és mely ellen már nem tehettem semmit.
- Miért? -dadogtam- Hogyan történhetett ez meg? - kérdeztem saját magamtól, de a választ végül nem találtam meg magamban, más adat meg, valaki akit addig észre sem vettem, pedig ott terült el előttem.
- Gilbert-san? - hallottam egy jól ismert hangot. A lépcső, mely levezett a szentélyből, apró darabokra volt törve, de a váza még valamelyest tartotta magát. De nem a tűz martalékává vállt olyanná, amilyen. Egy apró kis test ült mozdulatlanul a lépcsőfokon helyén, a vállából egy dárda állt ki és szegezte a tartóoszlopnak. Hosszú, befont haja most nőiesen terült el a testén, zöld ruháját vörösre festette a saját vére. - Te vagy az? -kérdezte tőlem, de arra sem volt már ereje, hogy felnézzem rám.
- Naimei...[/color]- ugortam le az emelvényről. Ha nem tévedtem, a férfi, aki előttem feküdt, a falú legjobb séfje volt. Kitűnően tudtam visszaadni országának az ízvilágát, a halak speciális szósszal történő ízesítését, kicsit csípős, kicsit túl zöldséges, mégis teljes ízvilágot kölcsönző hangulatát. És most, ez a nagyszerű séf, akinél annyira szerettem enni, már utolsó pillanatait élte ezen a világon. - [color=darkorange]Hogyan lehetséges ez? - kérdeztem tőle. Leguggoltam elé és mélyen a szemébe néztem, mire ő halványan elmosolyodott.
- Tényleg te vagy az. - nevettet volna fel, de a nevetése hangos hörgésbe csapott át. - Milyen régen is volt, hogy segítettél nekem...- igen, segítettem neki. Mindig ingyen étkeztem nála, mert segítettem a nehéz zsákok cipelésében és ezt ő valamilyen módon nem felejtette el. Még most is emlékezett rá.
- Ki tette ezt? -kérdeztem tőle. Bár tudtam a választ, csak azt nem, hogy hogyan. Hargeon-ból négy-öt napi járóföldre vagyunk, képtelenségnek tartottam, hogy Ageha ideérjen időben. De ha nem ő, aki ki lett volna képes erre.
- Hahahaha....- nevette fel újra. - Ha ennek vége, csinálok neked Hagymás teriyaki bélszínt, tojásos sült rizzsel. - rájöttem, hogy már késő. Ahogyan a szemébe néztem, semmi mást, csak a ráereszkedő szürke ködöt láttam visszatükröződni. A szeme valaha volt csillogása eltűnt. És én némám lehajtottam fejem.
- Igen, csinálsz...- fogtam meg a kezét. - Már alig várom...
- Ennek örülők. Nem csak Ageha-chan, hanem te is hazatértél. A két kedvenc vendégem, ez tényleg életem legszebb napja... - a kezem ökölbe szorult. Mégis ő volt az, ő tette a pokollá ezt a szent helyet.
- Igen, a legszebb. De most pihenj...- engedtem el a kezét és tettem lágyan a hasára. - … hogy holnap valami igazi különlegességek tudj elkápráztatni minket. - álltam fel halkan, miközben az arcát néztem. Boldog volt. Tényleg, őszintén boldog.
- Nem is tudom.... mi... lenne... a …. leg...jobb....- lassan elhalkult, ahogyan lehanyatlott a feje.
És én elfordultam. Nem akartam látni, mi történt, de akármerre is néztem, csak a halál és a tűz vett körbe. Igaza volt Adelheit mesternek. A Hit és a cél egy helyen. Hittem még a lelkem legmélyén, hogy Ageha-t megmenthettem, még akkor is, ha bűnhődnie kell azért amit tett, hogy szembekel néznie a múlttal és a tetteiről számot kell adnia. És ebbe fájdalmas volt még nekem is belegondolni, mert tudtam, hogy ha ez bekövetkezik, soha többé nem láthatom őt. És ez a hit, csak akkor válhatott teljesség, ha legyőzöm őt, ő aki erősebb a mesteremnél is, én pedig a nyomába sem érhetek. Ez volt a célom, de beleremegtek, ahogyan rágondoltam. A félelmem nem Ageha erejéből fakadt, ez a remegés sokkal más milyenebb volt, nem szembenézni féltem vele, hanem attól féltem, hogy elkések és már nem tudom megmenteni.
- Most nem foglalkozhatok mással...- néztem előre a célom felé. A kis völgy, mely elterült előttem, a sziklába fájt ősi templomra, melyhez az utamat nem gátolta semmi sem és ahol biztosan ő várt. - … megállítalak Ageha. Nem magamért, nem a bosszúért, hanem érted, a te lelkedért. - léptem előre egyet és a világ megváltozott körülöttem.
Az ég és a föld helyett cserélt egymással, a fák eltűntek előlem és a testem olyan könnyű volt, mind addig soha. De, ugyanakkor olyan fájdalmas is, mely miatt sírni akartam. A világ pedig lassan újra fordult, a hátamon csúszva végig a kemény földön és azt sem tudtam mi történt. Csak az arcomat elöntő vörös ködöt láttam, a megremegő képet, semmi mást.
- Igen!Ez az, ez az elhatározás melyet látni akartam...- nem Ageha volt az, nem ő lehetett. Egy démont láttam, nem az a gyönyörű nőt akit megismertem. A testét valamilyen furcsa ruha, talán páncél borította. Hosszú combjait pikkelyek fedték, miközben legördülő hosszú hajzuhatagát, csak két hatalmas szarv zavarta meg. -... úgy szerettem összetörni az ellenségeim álmait és céljait! Látni a szemükben a felismerést, hogy nem tudják beteljesíteni az esküjüket. De a te szemedben...- nézett le rám - … még mindig látom, hogy hiszel abban amit elakarsz érni. Szóval, most ne hidd, hogy megöllek...- sétált felém lassan. Megmozdultam, de éreztem az egész testembe hatoló fájdalmat. A mellkasom nehéz lett, nem tudtam mitől, nem láttam az alattam elterülő egyre nagyobb teret nyerő vörös tengert. - … mert előtte elveszek tőled mindent.- odaért elém és lenyúlt értem. Mintha csak egy apró kis potty ász lettem volna, úgy emelt a magasba. A ujjai pengeéles karmokban végeződtek, melyek ráfonódva a nyakamra, mélyen a húsba vájódtak.
- Miért teszed ezt? -kérdeztem tőle halkan. Úgy éreztem, hogy teljesen elhagy az erőm. - Mi célod van mindezzel?
- Hogy miért teszem? - kérdezett vissza, ahogyan elgondolkodott azon, mit is válaszoljon. Egy pillanatra nem velem foglalkozott, de nem volt erőm kihasználni a helyzetet. - Mert élvezem ezt. - nevetett fel- De hogy mi a célom? Nos, ha legyőzöl akkor elmondom!- ördögi grimasz ült ki az arcára, a tekintette olyan sötét volt, hogy úgy éreztem magába szippantott és képes eltörölni erről a világról. - De addig pihenj egy kicsit. -engedett el és én a földre hulltam. - Miután megszeretem az az erőt, kiállok ellened... -nem tudtam már válaszolni se. Lassan oldalra dőltem és elterülve a kemény és hideg földön, megszűnt körülöttem a világ.

***

Úgy éreztem, hogy a semmiben lebegek. A nagy semmi közepén és nem éreztem mást, csak azt a fájdalmat, mely a szívem legmélyéről tört fel. Egy furcsa és bonyolult érzést, az érzést, mely egyre erősebben súgta, hogy „Állj fel, mozdult és tény valamit! Mert tenned kell azért, amit megfogadtál magadnak és amit elvárnak tőlem...” és ez az érzés olyan mélyen gyökeredzett, hogy nem tudtam megszabadulni tőle, hogy úgy éreztem, belepusztulok, hogy összeroppanok a súlya alatt. Mert tudtam, hogy semmi esélyem egy démon ellen.
- Érted már? - ez a hang, mely a semmiből szolt. - Miért teszi mindezt? - újra az a hang.
Igen, emlékszem, ez a hely, egy a fényes semmiség, melyben lebegve úgy érezhettem magam, mind a teljesség határán, mely lassan megemészti vagy éppen teljessé képes tenni az emberi elmét. A hely ahol már jártam, ahol ki kellet állnom a teljesség próbáját, amikor elfogadtak ezen a szent helyen és ahol belém vetették a bizalmukat és én elfogadtam azt a terhet és megfelelek neki, legyen akármilyen nehéz és fájdalmas is a saját utam. De akkor is én választottam és már nem térhettek le róla.
- Ja...- válaszoltam. Ő is így érezhetett akkor, de az helyet hogy felülkerekedett volna ezen az érzésén, megadta agát neki és a könnyebben járhat utat választotta a helyes helyet. Ő elbukott, de én még láttam benne a fényt, tudtam már hogy milyen volt régen és hogy mivé vállt. - … éppen ezért nem veszítek, hiszen megfogadtam saját magamnak, hogy soha nem adom fel.
- Akkor mégis mi tart vissza? - kérdezte újra a jól ismert hang. - Térj magadhoz és állsz fel! Fejezd be azt amit akartál, váltsd valóra a álmod ás a célod! - szavai közben lassan elvakított az egyre erősebb fény.
A szemeim felpattantak és újra a kék égre néztem, melyet lassan eltakartak fekete füstfelhők. Mindenem fájt, levegőért kapkodtam, miközben lassan felültem. A szemeimből sugárzott a fájdalom és az elhivatottság furcsa keveréke. Láttam magam előtt a célt, de nem volt elég erőm elérni őt. A testem lassan megfeszült, a kezem ránehezedett a földre majd feltérdeltem. Az ajkaim összeszorultak, ahogyan lassan megemelkedett a nehéz testem, mégis a fejem lehanyatlott. A kezem ökölbe szorult lassan és felálltam.
- Itt az ideje mi... - és a fejem lassan megemelkedett. - … hogy valóra váltsam a célom. - a tekintettem pedig elérte őt. Ott állt előttem. Engem nézett és mosolygott. És tudtam, hogy ez a harc minden eddigit túlfogja szárnyalni.


„ Nem tudtam miért csinálja mindezt, tudtam, hogy mi történt a múltban, de nem láttam értelmét a jövőben. Valami sötét titok bújt meg mindez mögött. Egy ősi erőről, Ageha igazi titkáról és egy személyről, mely mindent összekötött. Akkor és ott tűnt el az addig fátyolként rám boruló ártatlanság. Többé nem voltam gyerek, de még nem voltam felnőtt sem. Minden ott dőlt el, ahogyan szembenéztem vele és az akaratom apró kis szilánkjai eggyé forrtak össze. ”