Gilbert Barker

Filler: Sok a meló vidéken!

Fejfájás, némi nyöszörgés, szájból feltörő nyál és vérnek nem nevezhető folyadék. A kegyes istenek lenéztek rám, összegeztek és megkegyelmeztek. Éljen az élet, hurrá, na de félre a drámával. Elmondom inkább, hogy hogyan is kezdődött minden és miért is végződött úgy ahogy. Egy hétköznapi történet, nem hétköznapi szereplőkkel.
Új nap, új lehetőségek és semmi dráma, ahogy mondtam. Reggel hat óra, a fürdőben kattan a kapcsoló és a tükörből egy sápadt szétfeküdt hajú lassan a tizenhatodik éveiben járó srác tekint vissza, a gyenge lámpa fényében mégis látom az arcát. A saját komor és bágyadt arcomat. Nem egy kellemes látvány de lehetne rosszabb is, mondjuk, ha nem volna fejem. Zuhany, fogmosás és a kihagyott emlékek keresgélése után ideje reggelizni is. Azonban reggelizzen aki tud, meg van gyomra hozzá. Korán van, a Nap sehol és se enni, se aludni nem tudok, arról nem is beszélve, hogy emlékeim a tegnapi evészetig terjed csak vissza és onnantól kezdve se kép se hang. Üres tekintettel merengek magam magam elé és nézek előre egy besötétített világ nézetén keresztül, ami nem éppen a napszemüveget akarja jelképezni. Elvégre nem csak hogy nem vennék fel hasonlót.
Tik-tak, tik-tak telnek a másodpercek csak azért, mert ez a világ törvénye, na meg mi másért, mint hogy valaki a hajnali órában megzavarja a pihenő egyéneket. Bár a harci felállás más volt hisz ébren voltam, mint a sólyom és másnapos mint a töltött pulyka. Igen, jól hallottátok. Az egész tegnap este történtek miatt volt. A lenti kocsma pultjánál, véletlenül nem a saját gyermeki kis itókámba, a kedvenc limonádémba szürcsöltem bele, hanem a szomszéd pasas erős alkoholos túlfűszerezett vízébe. Elég volt fél korty és ma már nem várnak szívesen a félig szétvert kocsmában. Ezektől függetlenül nem esett jól a reggeli kopogtatás. Ráadásul az inkább hangos dörömbölésnek nevezném.
Gyorsan mérlegeltem a helyzetet. Első lépés hagyjuk figyelmen kívül az esetet, a második nyissuk ki az ajtót, elvégre ilyenkor is csak engem zavarhatnak és ha a tegnapi miatt keresnek, akkor várhatólag gond nélkül rám szakítják az ajtót, szóval értelmetlen az ellenállás. Így hát, morgolódva de gyorsan el is jutottam az ajtóig, ami mögött láss csodát senki nem volt, elsőre.
- Khm! – szólott egy távoli hang pár centi mélyről.
Nyúzott arccal letekintettem a mellkasomig alig érő kopasz, szemüveges alakra, aki fekete csíkos öltönyt viselt, a kezében pedig egy kalapot szorongatott. Ami nagy szó, hiszen én sem vagyok egy égimeszelő, de hogy ő nálam is alacsonyabb volt, az jelentette, hogy egy igazi kis kopasz törpével van dolgom. Már csak az kellene, hogy gonosz is legyen. De ez majd kiderül, bár az első kérdésem, mindjárt az lett volna „Honnan szalajtották?” a „Még is mit keres itt hajnalok hajnalán?” azonban semmi erőm nem volt szócsatába keveredni arról nem is beszélve hogy kicsi volt már a kesztyű a nyelvére. A pöttöm elit emberke, akinek ezúttal nem akasztottam közbe megjegyzést, rögtön a lényegre tért.
- Gilbert Barkes-san? - nézett fel rám, de hangja és az arca, a csillogó apró kis mandulavágású szemei, mindent elárultak. Ez az alak tényleg valamiben sántikált. - Lenne számodra egy megbízásom...- tért a lényegre kertelés és mellébeszélés nélkül.
A reggel mindig szép, ha valami érdekessel találkozik az ember és előre látja, egy érdekes találkozás mit is rejthet magában. Előzékenyen léptem félre és egy szó nélkül invitáltam be az öreget. Nem bölcs meglátás, ez igaz, de nem éreztem, hogy félnem kellene tőle és ha rejteget is valamit, akkor biztosra vehetően kiverem belőle. Ez ilyen egyszerű. Az ajtót becsuktam és az alak jó vendéghez méltóan otthon érezte magát. Helyet foglalt az ablak előtt álldogáló széken és felém fordulva, biztosan az italát várta. De azt leshette.
- vA meló egyenlő fizetés, szóval most örüljek vagy aludjakinkább? -sétáltam közelebb hozzá, majd a falnak támasztott széket felkapva nyíltan az öreggel szemben ültem le. - De nincs energiám most ehhez. Na mindegy, lássuk mit akar.
- Áh igen, igen.... Igen. Elnézést a korai zavarásért de munkám van számodra. - közben a kalappal játszott és láthatólag zavarban volt. Ez elég vicces, nem gondoljátok? Na de menjünk tovább. - Kevés az emberem és hát mi tagadás ha én bemocskolnám a kezem, abból csak bajom származna. De te... egy idegen.... kitűnő lenne. Főleg a tegnapi előadás után, mikor a fél helyi bűnszervezetet kiütötted.
Értem. Szóval ez történt tegnap este, miután beleittam az italba. Várjunk csak, most, hogy ott ül a székben elég ismerős. Keresztbe tett lábbak, halvány mosoly. Pont úgy ült, mind tegnap este. De felvetődik a kérdés bennem, ezt az egészet kitalálta előre, vagy csak kapott az alkalmon. Akárhogy is, ha normálisan kifizet, akkor nem lesz bajunk egymással. Ha pedig ne, akkor nem lesz nehéz megtalálni egy ilyen férfit.
- Ez érdekesen hangzik...- vigyorodtam el magabiztosan és boldogan. - Mondjon el mindent, aztán meglátjuk.
A még mindig névtelen férfi egy pillanat erejéig még morfondírozott azon ami történhet, majd elhatározva végre magát, megeredt a nyelve. És most nem kicsit, hanem nagyon. Mindent elmondott, ami hallani akartam. Mondjuk ez egy kicsit meg is lepett.
- Nos a munka a következő lenne. Épp egy közeli faluban volna szükségem egy segítő kézre, mivel az ottani építkezési beruházásom elég lagymatagul alakul. Nem tudom mit akadékoskodnak, de a lényeg, hogy rajtad kívül elérhető közelségben nincs olyan ember, akibe ennyi erő szorult. - vakarta meg a kopasz fejét zavarában, miközben rám nézett és látta, hogy nem igazán tudom eléképzlni magamat ebben a munkakörben. -[color=red] Egyszerű munkáról van szó, amit majd a munkások vezetője elmond. Nos akkor ennyi volna. Felszerelésre nincs szükséged csak a fizikai erődre. A kapun kimész, csak menj dél felé. Röpke két órányira van a falu, addig meg nincs más település szóval el se tévesztheted, kivéve ha nem az úton haladsz. A vezető Watari Takamichi mielőtt elfelejtem. És a béredből egy hónapig is bérelheted ezt a lebujt...- nézett körbe a koszos és dohos szobában.
- Rendben! -álltam fel a székről- De ha átver, valószínűleg ön lesz az a szeg, melyet be kell ütni a gerendába...

***

Az út ki lett adva, a főnök meg úgy lépett le, mint egy ahogyan megjelent. Gyorsan. Magam se tudom milyen okból, de elindultam a kijelölt falu irányába miután bevettem némi orvosságot a másnaposság ellen. Mondjuk azért, arra ismét kíváncsi lettem volna, hogy hogyan bizonyítom, hogy én vagyok az új fiú, vagy honnan tudják majd, hogy jövök. És ezen volt időm gondolkodni, hiszen a fárasztó és hosszadalmas, két órányi szépséges táj leírással, egy zsémbes kereskedővel való találkozásról, egy fejben sokszor visszafordulni kívánó fiatal fiúról nem is traktálnálak.
Nagyjából fél kilenc után érkezte, meg a nagyjából száz főt számoló földműves faluba, ahol a jelek szerint egy kisebb tűzvész pusztított, már ami az elszenesedett fa és pár ház romából leszűrhető volt. A falusi férfiak, már ezen korai órán is, serények és keményen dolgoztak. Mintha kb. ugyan azt mondtam volna el kétszer csak máshogy. Persze rám valahogy nem akarózót átragadni ez a nagy lelkesedés, főleg miután az egyik férfi kiszúrta a megérkezésemet. De mi az, hogy kiszúrta? Mit, a lufit? Nem csak hogy kiszúrta de még közeledett is egészen addig, amíg le nem fékezett és a karját nem nyújtotta felém. Semmi rossz szándék csak egy egyszerű kézfogás.
- Watari Takamichi vagyok. Nagyon örvendek, már tegnap este óta vártunk. - szóval már akkor kitalálta az egészet az a vén fószer. Ügyes, tetszik a stílusa, de most tényleg. - Hívj nyugodtan Taka-sannak így nekem is kényelmesebb. - mosolyodott el. - Sajnálattal látom, hogy nem tudtak több embert küldeni. Persze tudom, hogy te egy mágus vagy és ti nem átlagos figurák vagytok, de azzal én is tisztában vagyok, hogy kevésnek van olyan jó ereje, mint egy közületek valónak. - Taka-san azonban nem hazudott, hisz igazi csonttörő kézfogása volt, mikor kezet ráztunk végre.
- Gilbert Barker. - mutatkoztam be én is- Nos velem kell beérni de talán hasznára lehetek. Remélem nem fizetnek rosszul, mert most igazán rá vagyok szorulva és ez egy küldetés ugyebár. Nekem meg ettől függ a fizetésem is. - néztem végig a hegyomláson.
A férfi alig két fejjel volt magasabb nálam, míg karjai vagy kétszer akkorák voltak. A foglalkozását tekintve talán kovács lehetett, ami megmagyarázta volna fizikumát. Ám amit én is beláttam, hogy ebből a férfiból sugárzott a megbízhatóság. A tagbaszakadt férfi fehér atlétát, egy strapabíró vászonnadrágot viselt, míg fején egy ég szín kék kendő foglalt csak helyet. Barna szemeiből azonban nem csak a kedves barátságos jellem köszönt vissza, hanem az ehhez csatlakozó tipikus pali madár szerep is. Na de hagyjuk mások személyiségének és nemi identitásának megkérdőjelezését és haladjunk tovább a formális kézfogás után.
- Nem tudom, miben egyeztettek meg, de azzal már tisztában vagyok, hogy nálatok milyen a rendszer. De ha beválsz, akkor kaphatsz egy kis jutalmat is a szokványos bérezésen kívül. Nem vagyunk szegény település, viszont nem dolgozhat mindenki az újjáépítésen ezért is kellettek olyanok, akik megbízhatóak és a közelben vannak. Igaz nekünk veled kell beérnünk, de üsse kő, csak hasznunkra válsz.- Szemcsillogtatós egy mondat volt annyi szent, na meg ha csillogás, akkor morál növelés így már semmi akadálya nem volt némi munkának. Hiszen teljesen lángba jöttem.
- Hát akkor mi volna a feladatom? - tértem a lényegre, ha már itt vagyok.
- Tegnap még nem sikerült eltakarítanunk az utolsó ház romjait viszont jobb volna az esőzések előtt az építésekre koncentrálni, hogy legyen tető mindenki feje felett. Szóval ha nem gond akkor ezt egyedül kéne megcsinálnod.
- Nem gond, megoldom.
- Remek! Látod azt a hatalmas kupacot? Oda kéne hordani a törmeléket és a többi dolgot, amit találsz. - mutatott egy eldugottabb pontra a sátortábor szélén. - A rom pedig arra van ...– mutatott bal felé egy nem is olyan távol lévő megfeketedett placcra. – Van ott egy talicska és egy lapát, azokat használhatod. Nekem dolgom van az építkezésen, így ezt rád bízom. Csak kitartás!
Az ürge vagy inkább öreg elmasírozott oda hol a kötelesség várta, míg én felmérte a terepet. A ház maradék és a szemétkupac között volt pár száz méter meg egy kisebb emelkedő, amihez tényleg nem ártott, némi fizikum egy megpakolt talicskával.
- Nincs mit tenni. A munka, az munka, kár hogy az ilyen fajtáért nem rajongok, de most első a pénztárcám. Hát akkor nincs más hátra, mint balra, elvégre ott a feladatom. - Egy sóhaj kíséretében megvakartam a fejem és szépen lecammogott hogy nekiláthasson küldetése első szakaszának.

Monotonitás. Ez a legjobb szó a munkára. Feltölteni a talicskát megküldeni, kiborítani, visszamenni és kezdődik az egész előröl. Persze mindig ott az esély hogy az ember talál valami érdekeset ám sajnos ez itt nem következett be. Ám mindennek ellenére és a vasakaratomnak is köszönhetően, mert ugye ha elhatározok valamit, akkor tényleg végig is csinálom, sikerült úgy dél tájában elvégeznem a munka rám eső részét. Szinte meg se álltam, csak mint egy gép úgy robotoltam mindvégig. Na jó, a nehezebb részénél, főleg a nagyobb gerendáknál segítségül hívtam egy kis mágiát is, hiszen mi lenne jobb daru, mind ez izomkolosszus démon alakja. De mindez a pénzért? Igen, na meg a beígért prémiumról se feledkeztem meg, csak hogy reális maradjon a kép. Most viszont, hogy egyelőre nem volt több dolgom, egy közeli fa árnyékában élveztem a pihenést. Azonban Taka-san hatalmas napot eltakaró alakja másképpen vélekedett a dolgokról, még ha szavai pozitívak is voltak.
- Szép munka fiam. Tessék ezeket a feleségem csinálta. Egy kis onigiri meg tea. Nem sok de elég hogy visszanyerd az erődet. - tartottam a kezemben a még meleg ételt- Délután még szükségem van rád, és ha minden jól megy, sötétedésre végzünk is. Jobban mondva végzel a rád eső résszel. A tányért meg a poharat hagyd csak itt, majd később érte jön az asszony. Ha végeztél, gyere fel arra a dombra. Ott lesz a következő feladatod.
Az ideiglenes főnök pedig tovább is állt, míg cselekedetével bebizonyította valamilyen szinten, szívén viseli minden munkás ember ügyét. Pár onigiri és egy kis tea nem sok löketet adhat, így ebből nehéz lenne megítélni, de két Taka-san ököl méretű onigiri és egy korsó teával egész más a helyzet. Úgy látszott ezen a helyen más elméletek vetettek gyökeret a kicsi és a nagy fogalmáról.
Mindenesetre ezen furcsaságokat félretéve, jól belaktam ebédjéből, úgy hogy nagyjából kétszer meg is fulladtam, elvégre tegnap délután óta nem ettem és a mohóság nagy úr. És most feltankolva, akcióra készen félre tettem az edényeket mindazért, hogy ismét egy dombot másszak meg. Szép kis kaptató volt annyi szent hát, még amit fent láttam. Nagy halom fa, nagy részük legyalulva, csiszoláson átesve, igazi gerenda formát öltve, készen a további munkálatokra.
Ezúton ismét a sokat emlegetett főnök Taka-san jött elém hogy útba igazítsa.
- Örülök hogy megjöttél. Lényegében két feladatot szánnék neked. Az egyik hogy azokat a gerendákat kéne elfűrészelned a már bejelölt helyeken. Ezen nem te fogsz egyedül dolgozni, így ne aggódj, hamar megleszünk. Utána már csak le kell hordani őket a falu szélére.
- Nem lenne gyorsabb ha ketté csapkodnám őket?
- Hogy mondtad? – nézett egyszerre hitetlenül és meghökkenve a főnök.
- Van elég erőm ahhoz hogy kidöntsek egy egész fát így gondolom egy gerenda se jelenthet problémát.
Pár pillanatra még a vezető is fontolóra vette az ötletet, de utána szinte azonnal elvetette.
- Elhiszem neked fiam, hogy képes vagy rá, de ha ketté is ütöd őket, a fa megsérül, mi meg nem tudjuk majd használni. Itt a legtöbb ház fából épült és egy sérült fának nem vesszük hasznát főleg, hogy nem is szeretnénk annál többet elhasználni, mint amennyi szükséges. Remélem érthetőek az aggályaim.
- Legyen. Gondoltam így gyorsabb lenne, de ha nem, hát nem.
- Remek. Rögtön kapsz egy fűrészt és egy embert, aki segít felrakni az állványra a gerendát.
- Nem szükséges, megleszek magam is.
- Az előbb mondtam, hogy nem jó ötlet ketté csapni őket puszta kézzel.
- Én meg nem is arról beszéltem. Egyedül is fel tudom pakolni őket.
- Így már értem… Tessék? Lehet hogy erős vagy de…
Ahelyett hogy további vita folyt volna le arról ki milyen erős és ki mire képes kategóriában, helyette felkaptam a legközelebbi gerendát, és a kikészített állványra rakta.
- Merre találom a fűrészt?
- Hogy? Ja igen rögtön hozzák. Kazu hozd ide azt a kézi fűrészt! Igen a fejsze mellettit.
A Kazunak nevezett egyén készséggel átnyújtotta az új munkaeszközömet, majd rögvest belevetettem magam a munkába. Elvégre bármennyire is nem volt ínyemre az ilyen meló, na meg szerettem volna feltölteni betegeskedő zseblakómat is. Tökölni se szerettem, ha ilyenről volt szó. Minél előbb végzek, annál jobb és talán fizetést is előbb kapok.
Újabb monotonitással töltött órák. Fel és vágás aztán le. Fel és vágás itt, ott, amott aztán le. Ahogy az meg lett jósolva tényleg csak késő délutánra végeztem és bár sötétedés lett mondva a Nap még fent volt, de a jóslat így is, úgy is helyén való volt. Ezek után nem volt más hátra és kivételesen ezúttal más segítségére sem volt szükségem. Elérkezett az idő, hogy könnyes búcsút vegyünk egymástól.
Ez mind könnyed kis levezetőnek bizonyult így már nem is volt olyan nehéz vagy tűnt fárasztónak a munka, hisz a számban éreztem a vég ízét. Ám ez egy olyan vég volt, ami nem halált hozott magával, hanem egy jól megérdemelt pihenést és némi fizetést. Ha meg szerencséje van egy kis prémiumot is, már pedig a munkások és Taka-san nyomon követték munkásságomat és meg kell hagyni meg voltak vele elégedve.
- Na itt a fizetséged kölyök. Meg egy kis extra is...- adott át egy kisebb tarisznyát is. - Vigyáz magadra...- indult el a táborba, de a lemenő Nap fényében Take-chan még egyszer visszafordult és integetett nekem, bár az arcomról lerítt a következő két órás út, hazafelé nem lesz sétagalopp.

Találtam szóismétlést és színezési bakit is de ez kevés az elutasításhoz szóval a jutalmad 450.000 Gyémánt!