Gilbert Barker

„ Az ember néha tényleg kerül olyan helyzetekbe, melyekből egyszerűen nem képes kimászni, vagy éppen egyáltalán megérteni. A felmerülő miértekre pedig a választ nem saját magában, hanem másokban próbálja meglelni és ezzel éppen azon a fontos tényezőn siklik át, mely addig lényegében ott volt a szeme előtt. És hogy ezt miért mondtam és egyáltalán hogyan jöttem rá minderre a tanulságra. A saját tapasztalatom vezetett rá a megfejtésre, a válaszokra, melyek ott voltak a szemem előtt, mégsem voltam képes észrevenni, egészen addig a napig. ”


Negyedik Küldetés: A fürdő titka!

Hosszú út állt még előttem és vadonatúj utazótársamnak hála, a hosszú utat, melynek célja a rég nem látott családom volt Era-ban, a végéhez kezdett közeledni. A fejemen lévő seb még mindig sajgott és állatian viszketett a kötés alatt, melyet Noriko-chan-nak köszönhettem és egyben lehettem hálás is neki, hogy volt olyan szíves és vette mindazok után vette a fáradságot, hogy segítsen egy olyan gyalázatos embernek mind jómagam. De legalább nem fájt annyira, mind a bordáim, melyek még mindig zöld és kék foltokban virítottak a legutóbbi harcom után és minden egyes lélegzett vételkor emlékeztettek arra, hogy mit is hibáztam a legutóbb.
Az egész napos séta után, mely során a táj úgy változott meg körülütünk, mintha az ember csak egy másik világba lépne át, a nap pedig lassan a horizont szélét kezdte simogatni aranysárga fényárba borítva az égboltot. A mögöttünk elterülő hegyek már messze voltak, még magam sem gondoltam, hogy egy nap alatt ekkora távot képes egy ember megtenni, de hát hála Norki-chan-nak, az idő nem repült, csak a távok, a boldogságot és az erőt pedig az ő édes szavai jelentették számomra. Hát had mondjam meg, hogy ez elég furcsa nálam, hiszen én lényegében utálom a lányokat, de vele mégis kijöttem valahogy, sőt hogy pontosítsak, elég jól. Éppen ezért először életemben képes voltam végre nem csak magammal törődni, hanem mással is, önzetlenül, a helyszíntől és a lehetőségektől fügétlenül.
- Későre jár... - jegyezte meg halkan Norki-chan.
- Igaz. - túrtam bele a hajamba, miközben főtt a fejem a helyzet miatt. Minden emlékemet összeszedve próbáltam visszaemlékezni, hogy a következő domb mögött lesz egy kisebb falú, vagy nem. Az emlékek összekuszálódtak és az erőlködéstől semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy megfájdult a fejem.
- Min gondolkozol ennyit? - tette fel a néma csendet megtörve, a hosszú hajú és mostanában valamiért nagyon is, felém mindig aggódó arccal néző leányzó.
- Áááá...- vakartam a fejemet közben, ahogyan felkiáltottam. - Nem jut eszembe, hogy mennyi van vissza a következő faluig. - kiabáltam ingerülten.
- Nyugi...- éreztem a vállamon a keze lágy érintését. - Ott biztos megtudunk pihenni...- mutatott a fölénk magasodó dombra. A lenyugvó nap fényében alig lehetett kivenni a keleti típusban épült homlokzat szürkés paláit, melyet körbevette a hegyet elborító tűlevelű erdő.

***

A szállodába, mert az volt, egy gyönyörű szép és ritka szálóda, ahova megérkezve Noriko azonnal a pulthoz nyomult ahol már a fogadós várt rá. A magas, őszhajú férfi, valamilyen módon nyugodtságot sugárzott és amikor az ember ránézett olyan érzése támadt, mintha csak a nagyapjára nézett volna. Ki tudja, talán az ősz bajusz tette. Noriko pedig izgatottan és kislányos vehemenciával tudakolta az árakat, a lehetőségeket és úgy döntött mindenről, hogy engem meg sem kérdezett, kihagyott a tárgyalásból. Pedig hát én fogok fizetni, de úgy látszik ez teljesen kiment a fejéből. Így én csak csendesen álltam egymagamban hátul és figyeltem ahogyan olyan profizmussal alkudozik és beszél az öreggel, hogy önkénytelenül is eszembe jutott, hogy nem most csinálja először. Na jó, kicsit talán ki is élveztem a helyzetet, elvégre ki ne élvezné, ha valaki helyettünk alkudozna és vállalná az ezzel járó nehézséget, bár ne az ép pénzemmel tette volna.
Amint megvoltak a szobáink, én felbattyogtam az enyémhez majd beléptem rajta. Este volt már akkor, így hát ideje volt pihenni egy kicsit. Levettem legfelső ruharétegemet, majd lassan az ágyba csúsztam, lecsuktam a szemem, de álom nem jött rá valamiért. Zavart valami pontosabban, méghozzá az, hogy most valamiért egész úton nem hallottam a hangját. A hang ami eddig mindég megnyugtatott valamilyen módon és melyhez hozz szoktam, most valamiért olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, mind addig soha. Hiányzott Noriko okító és szidó szavai, de hogy miért, hát arra valamiért képtelen voltam rájönni. És akkor hirtelen kopogtattak.
- Hé, alszol már Gil? - csattant fel a már annyira hiányzott hang.
- Nem...- de valamiért csak felbőgni támadt kedvem, hiszen olyan semmitmondóan és unalmasan ejtettem ki ezeket a szavakat a számon, hogy szó szerint szégyelltem magamat, főleg, hogy egyáltalán nem tükrözte akkor az érzelmi világomat a hangon. Bár gyakran csinált ilyent.
Kiszálltam az ágyból, az ajtóhoz sétáltam, majd egy gyors mozdulattal kinyitottam és ahogyan az ajtó kitárult és megláttam őt, hátrahőkölve néztem farkasszemet a ragyogó arcú lánnyal. Egy fehér kimono-t viselt csak, ami nem volt különös, miért lett volna, hiszen egész végig hasonlóban flangált körülöttem, de ez, amit viselt, egy agyon rövid fazonú volt és a selymes lábbira tökéletes rálátást nyújtva, nos... még én is belevörösödtem.
- Mi... mi...t... csinálsz? -kérdeztem töle dadogva és erőt vettem magamon, pontosabban egy mély levegőt. - Mégis mit csinálsz itt egy ilyen ruhában? - a szemem csillogót és olyan arcot vágtam, mind egy csábőr, bár addig nem is voltam tudatában, hogy ilyen férfias is tudok lenni.
- Épp fürödni megyek. Te nem jössz? -kérdezte mosolyogva és semmi gond nélkül. Mintha neki nem is lenne ez gond?! Ugye most csak szórakozik velem! És a lelki szemeimmel előtt már felragyogott egy kép, hogy mi ketten, a fürdőszobában vagyunk, ő éppen megmossa a hátamat, miközben lassan hozzám simul és átkarol.
- Heeeee..!- fakadtam ki és oda lett a férfias megjelenésem. - Mi ketten? - kérdeztem töle vörös arccal, amin ő csak elnevette magát.
- Persze. Hiszen ez a szálóda egy fürdő is egyben. Hátul vannak a termálok...- fordult sarkon és indult volna már, de nem tette meg. Arra a pillanatra én már teljesen megnyugodtam és az perverz gondolatok teljesen elillantak az emlékezetemből is. - … lent megvárlak. De ne feled el, ez egy koedukált fürdő...- tetet még hozzá, amint én újra lebénultam és a gondolatok visszatértek.

***

Magam sem értettem, hogy hogyan történt, vagyis inkább, miért mentem bele. Fáradt voltam és mégsem tudtam aludni, nem szerettem a nyomulós lányokat, sőt eddig egy nővel voltam képes jól kijönni az anyámat leszámítva persze, de vele is csak azután, hogy hetekig voltunk összezárva egy szigeten. De ami akkor történt, azon már nem tudok változtatni. De Noriko-val eddig minden más volt és a fürdőbe vezető lépcsőn, akárhányszor eszembe jutott, hogy mi vár rám, úgy éreztem magamat, mind akit kiütne egy hústorony, vagy éppen elgázolva a vonat. És én annak is hálát adtam, hogy ilyen lelkiállapotban, a domb oldalán lefutó apró kis lépcsősoron nem zuhantam akkorát, mely során akár a nyakamat is szeghettem volna. És bambuszból készült pavilon, mely elém magasodott, választott el mindattól, amiről addig fantáziáltam.
- Bemegyek!- mondtam hangosan, miközben megálltam egy pillanatra az kétszárnyú kapuja előtt, majd a helyeslő válasza után, immáron elhárult az utolsó akadály is.
Remegő lábbak nyitottam ki az ajtót, de a megkönnyebbülésemre, a kinti hidegnek köszönhettem azt, hogy a gőzoszlopon kívül, mely elöntötte a helységet, nem láttam semmi egyebet. Levettem az addig rajtam lévő törülközőt és gyorsan csúsztam bele a forró habok közzé, nem törődve azzal sem, hogy ez az illemmel szembe megy. A forró habok ölelése pedig semmihez sem volt fogható. A fáradság és a fájdalom, melyet a harcunk óta éreztem, úgy szált el, méghozzá nyomtalanul, hogy azt el sem tudtam hinni. Csupán az zavart, hogy semmit sem láttam, pontosabban ez nem igaz. Mivel láttam Noriko alakjának az árnyait a ködben, de ennél többre nem igazán akartam számolni.
- Jó ez e víz... -nyögtem ki, de válasz nem érkezett a lánytól, csak egy halk hümmögést hallottam tőle. - Tudod, az egyetlen jó dolog mostanában az életemben csak te voltál. - nyögtem ki lassan vörös arccal, melyet nem a forró víz okozott. Újra semmilyen válasz nem érkezett felém, csak halk hümmögést halottam. Talán ilyen egyszerűen egyetértett volna velem? - Hé Noriko minden rendben?!- kérdeztem hangosan, ahogyan hangos hümmögésben tört ki. - Hééé...- ugrottam ki a vízből. Nem tudtam semmit arról, hogy vajon mi történt, de az a nagy dumás lány, akit én megismertem, nem tűrné halkan a szavaimat. De volt más is. Egy rossz érzés, mely a hatalmába kerített. És mely be is igazolódott abban a másodpercben.
Egy irtózatosan erős és hatalmas kéz ragadott meg, méghozzá a fejemnél, majd olyan könnyedén, ahogyan én felveszek az asztalról egy csészét, ő úgy emelt ki engem a vízből. A szorítása fájdalmas volt, szinte éreztem minden egyes úját a fejemben, hallatom, ahogyan a inak megfeszülnek a kezén és a kezeim hiába szorultak rá a kezére, semmit sem tudtam tenni ellene. Csak egy húsdarabnak érezte magamat a kezeiben, ahogyan a köd eltűnt és tisztán néztem az ellenfelem arcába.
Magas, jó két méter feletti magasságával, jóval a föld fölött tartott, izmos karjai és felsőteste pedig tisztán és egyértelműen jelezte a fizikai adottságait, ahogyan a kopasz fején megcsillant a hold fénye. Csak egy nadrágot és egy szandált viselt, semmi mást ezen kívül. Ki tudja, talán így akarta kimutatni, vagyis inkább megfélemlíteni a vele összeakadó embereket. Hát valljuk be, elsőre tényleg félelmetes volt.
- Útban vagy kölyök...- vigyorgott rám az arcán lévő hatalmas heg mögül, majd meglendítve vágott be a sarokban lévő polcok közé, melyek apró darabokra törve nem állítottak meg, nem is lettek volna képesek rá, ahogyan mögötte lévő banbusz kerítés sem, melyet átszakítva zuhantam be a fák közé. - Ha... ez sem fog minket zavarni egy ideig. - fordult meg a kopasz, ahogyan megnyalta a szája szélét, ahogyan Noriko meztelen testére nézett. - Jól mondta az öreg. Ez a lány megéri a fáradságot, szép kis summát fogunk kapni érte a piacon.
- Ja és még azt mondta, hogy bajunk lehet azzal a kölyökkel. Ezt a hülyeséget majd hozzáadjuk az ehavi számlájához...hahahahaha...- röhögcsélt az a férfi is,akinek mindkét keze a tehetetlenül vergődő Noriko kezeit szorongatta.
- Jó ötlet Maedoc... -mozgatta meg az izmait a nagydarab is, mintha csak bemelegítene valamire és szerintem jól is tette.
- Szóval ez a helyzet... - támaszkodtam a kidőlt bambuszfal egyik tartóoszlopára, mely még egyben volt. Mindenki rám nézett a szavaimnak köszönhetően. - … csak árúként tekintettek egy emberre mi? A pénz miatt képesek vagytok mindenre. - ökölbe szorult a kezem – Aljasok és undorítóak vagytok.
- Gil... - Noriko könnyei patakokban folytak a boldogságtól, ahogyan az arca minden pillanatban egyre vörösebb volt. - Nincs rajtad semmi!- kiáltotta el magát és én, sajnálom, de csak akkor jutott eszembe, honann is kaptak ki ezek a vandálok.
- Áááá.... a franca... el is felejtettem. - fakadtam ki, ahogyan a látóképet valami eltakarta. Egy árny? Nem, egy már látott ismert test látványa töltötte be a képet, ahogyan egyre közelebb kerül hozzám átszelve a forró levegőt. - Cöh...- a keze ökölbe szorult és lecsapni készült rám, minden erejével, de lassú volt, minden próbálkozása ellenére is.
A testem reflexszerűen mozdult. A mester kiképzése, a kard útja és a harci tapasztalataimnak köszönhetően gondolkodnom sem kelet azon, hogy vajon mi fog történni velem és egyáltalán mit is kell csinálnom ellene. Oldalra vettem magam, melyből egy kis bukfenccel jöttem ki és bár az ellenfelem így csak a levegőt szelte át a hatalmas markával és éppen mögöttem volt és olyasmit csináltam, melyet más körülmények közt nem kelet volna. A földön fekvő törülköző után nyúltam, melyet felkapva azonnal magam köré is csavartam egy ügyes mozdulttal. Egy harcban felesleges mozdulat, de társadalmilag nekem nagyon is fontos. De másra kellett koncentrálnom.
Azonnal megfordultam és még pont időben. A vasmarok abban a pillanatban zúgott el a fejem mellett, szerencsém nem több, hogy éppen akkor oldalra kilépve fordultam meg, ezzel elkerülve a férfi markát, mely megragadni készült ismét. De már én is felkészültem. A bal kezem rászorult a férfi csuklójára, ahogyan a másikkal a könyökét céloztam meg. A bal keze, én pedig kívülről állok, így az ütés a könyök ízületének súlyos törésével végződne. Az eredmény pedig teljes karcképtelenség. Az ütés pedig tökéletes időzítéssel be is talált, mégsem történt semmit.
- Majdnem kölyök...- a bal keze megmozdult és úgy lökött odébb, mint egy zsákot, ledöntve a lábamról – Lehet, hogy tapasztalt harcos vagy és tudod mit kell csinálni egy ilyen helyzetben, de nagyon tévedtél valamiben...- utánam nyúlt és elkapta a bokámat. - … a közöttünk lévő erőkülönbség tetemes! - felemelt egy kézzel, a lábamnál fogva és abban a pillanatban csak egy darab húsnak érezhettem magamat a kezében. De ő mégis bokszzsákként tekintett rám.
Egy ütés a hasamra és a levegő beszorult a tüdőmbe. Nem kaptam levegőt, de a szétáradó fájdalom csak rosszabbá tette a helyzetemet. Még egy ütés a hasamra, majd még egy és utána mégis elengedett. De nem azért, mert vajszíve volt. Egy pillanat erejéig a levegőben voltam, miközben ő meglendítve a kezét teljes erejéből sújtott le rám. De nem éreztem már semmit. A fájdalom annyira szétáradt a testemben, hogy a következő hullámot egyáltalán fel sem tudtam venni. A székek, az asztal, melyet átzuhantam az ütése után, már nem is éreztem. Csak valami meleg és furcsa ízt a számban. Ösztönösen felköhögtem, ezzel megmentve magamat, hogy a saját véremtől fulladjak meg és ezzel vörössé festve a szürke köveket.
- Gil! - kiáltott fel rémülten Noriko, de a hangját mégis olyan távolról és halkan hallottam. - Hagyják abba! - kiáltotta hisztérikusan. - Hagyják abba, a végén még megölik! - a könnyei pedig patakokban szántották végig az arcát.
- Ez is a tervünk cukorfalat. Hehehe... - Maedoc keze megfeszült Noriko kezein és még jobban megcsavarta azt és még nagyobb fájdalmat okozva neki. - … de ha nem hallgatsz el végre, akkor bizony te is megkapod a magadért.... Nem igaz Heber? – nevetett fel hangosan és az arcára közben groteszk öröm ült ki.
- Pofa be... - förmedt rá Heber is. - Végzek ezzel a kis taknyossal aztán húzunk innen és ha valami baja esik az árúnak, akkor te is arra a sorsra jutsz mind ez a gyerkőc... - a rúgása pallosként sújtott le rá, de annak köszönhetően felfordultam és tisztán láttam a fekete égen ragyogó csillagokat.
És egy pillanat erejéig elgondolkodtam. Vajon miért épp vele történik ez megint és tényleg erre vágytam? Ha nem akartam volna mágussá válni, akkor akármi lehettem volna. Egy tudós, vagy zenész, akár apám boltjában is dolgozhattam volna és amikor nyugdíjba megy, akkor én örököltem volna az egész céget. Találtam volna egy helyes és engem szerető lányt, boldogsága életem volna. Talán lett volna két gyerekünk, akiket mindennél jobban szerettem volna és mikor megöregedett ők örökölték volna mindenemet. A halálos ágyam mellett lettek volna és örömteli halálom tökéletes befejezése lett volna az életemnek. És akkor biztosan nem itt, a csillagok alatt, összeverve végzem.
Heber keze pedig újra megragadott. Rászorult a torkomra és a vasökle ritmikusan újra és újra lecsapott. Nem éreztem azonban az ütések súlyát. Csak a vért, ami beborította az arcomat és melegséggel töltött el. Az arcomat ütötte, bár néha megtörve ezt a dinamizmust a térde és a lábba is szerepet kapott és az arcára kiült örült vigyor egyértelműen jelezte számomra, ez egy szörnyeteg, aki élvezi azt amit csinál. De ő is úgy gondolta, hogy eleget játszadozott velem. Teljes erejével lecsapott rám, a fejemet célozva úgy, hogy azonnal padlót fogtam és a köveket apró darabokra roppantva a testemmel.
- Na fejezzük be és halj meg végre! - a fejemre lépett és vigyorgott, bár nem láttam, mégis biztosra vettem. Úgy éreztem a fejem egy satuba került és lassan de biztosan egyre vékonyabb lesz. - Az árúra már várnak a kuncsaftok …. hahahaha...- és a testem megmozdult.
Végre az én kezem is ökölbe szorult és valamiért először ennek a csatának a folyamán úgy éreztem, hogy lépnem kell. Hogy nem hagyhatom, hogy ezek az állatok, vagyis szörnyetegek győzzenek. Hogy nem hagyhatom, hogy Noriko ilyen sorsra jusson és ezen elhatározások megacélozták a lelkem és az a testem. A kezeim lassan a törzsem mellé csúsztak és minden felhalmozódott erőm felszabadult és a testem megemelkedett. Fellöktem a nagydarab férfit, akit a társa Heber-nek szólított és hát ezen nem csak ő, de a társa és Noriko is nagyon meglepődött. Lassan felhúztam a térdemet a testem elé és megtámasztva a fáradt és agyonstrapált testemet, az megemelkedett.
- Azt már nem! - arcomra sötétség hullót, ahogyan tisztán lehetett hallani a vércseppek halk hangját, ahogyan a kövekre csöpögtek. - Ezt nem fogom hagyni!
- Majd meglátjuk! - nyújtotta ki a kezét Heber, majd egy mágikus pecsét jelent meg, teret nyitva egy másik dimenzióba, majd egy hatalmas balta csusszant ki belőle, mely abban a pillanatban a kezében is landolt. - Ne híd, hogy akármin is változtatnak a szavaid! - indult meg felém, a kezei rászorultak a baltára, miközben hátralendítette a fejszét. - Mert te akkor is csak ugyanaz a kölyök vagy!
A jobb kezem azonban megváltozott a tettei és a szavai alatt. Fekete csíkok vették körbe, melyek ide-oda mozogva lassan teljesen ráolvadtak kezemre és fényárba borítva egy pillanat erejéig, felvettem a megszállt ördög fekete karját. A balta pedig lecsapott egy oldalirányú suhintásnak hála, de a célját, hogy kioltsa az életemet nem volt képes már elérni. A jobb karom kinyúlt és a balta pengéjét megragadva könnyedén állítottam meg, egy sérülés vagy akár nehézség árán.
- Valóban? -kérdeztem vissza tőle, ahogyan az ujjaim megfeszültek a pengén, mely megrepedt, majd szétrobbanva apró darabokra tört. - Akkor miért reszketsz? - hajítottam félre a pengét, mely végigcsúszott a köveken, egyenesen a vízbe menekülve előlem. - Mert félsz attól, amit nem tudsz legyőzni? - és ezúttal fordult a kocka. A jobb kezem hátralendült és ökölbe szorult, majd pedig minden erőmet beleadva lesújtottam rá.
Az ütés az arcát érte, a fogai darabokra törve zuhantak ki a szájából, a szemei fennakadtak, ahogyan a bőre nemvolt képes követni a teste torzulását körülfonta az öklömet egy pillanat erejéig. Majd pedig a fizika hatásainak érvényesülése képen a teste megemelkedett és hátrazuhanva letarolt mindent ami mögötte helyezkedett el, mígnem a átszakítva a bambuszfalat az útját tovább folytatta a dombon lefelé, tisztán látható utat alakítva ki maga után, egészen addig, míg egy nagyobb fa fel nem tartoztatta őt.
- Ki vagy te? - dadogta Maedoc, ahogyan ellengette Noriko-t és reszketve csúszott hátra a földön, mint egy gyáva féreg. De ahogyan rá néztem, ezt is gondoltam. - Maradj ott...- kiabálta ingerülten, ahogyan elindultam felé. De hamar rájött, hogy nem menekülhet. A háta nekiütközött a falnak és mire észbe kapott már ott álltam előtte. - Ne...
- Ne hídd, hogy te megúszod szárazon...- és a kiáltása, ahogyan elkezdtem verni bezengte a környéket.

***

Másnap délután volt. Miután a harcnak vége lett, úgy estem össze mind egy kimerült kisbaba és mind korábban, Noriko-nak kellett ellátni a jelenlegi, sokkla komolyabb sérüléseimet. És bár mindenem fájt, úgy éreztem, kezdek hozzászokni ehhez a kellemetlen érzéshez.
Maedoc és Heder, ez a két gazfickó, a fogadóssal együtt éppen akkor léptek ki a szobából. A mágikus bilincsek, melyet a tanács ebei tettek rájuk, már előrevetítették a sötét jövőjüket, mi rájuk várt. És bár csak fél szemmel tudtam nézni őket, hiszen a kötések szinte az egész arcomat eltakarták, de elrejteni nem tudták.
- Most jól megkaptad a magadét...- állt elém a vezetőjük, ugyan az a férfi, akivel korábban is találkoztam még a hegyekben. - Újra egy szép kis csomag a börtönbe neked hála...- adta ezúttal Noriko-nak a ki erszényt, hiszen nem csupán az arcom, de kezeimet is kötések takarták el. Hát kicsit túlzásba vitte a gondoskodást ez a lány. - De jó lesz ha vigyázol. Ahogyan a korábbi alak és most ezek is, a közeli sötét céh tagjai voltak egytől egyig. A Dark Camelot. - indult el kifelé.- Biztos felfigyeltek rád a történteknek köszönhetően. Szóval gyere. Lakhatsz nálam, míg meggyógyulnak a sebeid. Ilyen állapotban úgysem lennél senkinek sem ellenfél...


„ Így pedig az utazásom egy kisebb időre berekedt. Annyira vágytam már arra, hogy otthon legyek, hogy azt elmondani sem tudtam senkinek. A család, a szüleim, a lakás ahol felnőttem. Ezt mind megakartam mutatni Noriko-nak is. De a rúnalovag aki befogadott egy teljesen más élet kapuit mutatta meg nekem, de a sötét fellegek csak gyülekeztek. A Dark Camelot, a hegyi sötét céh a fejemet akarta és csak idő kérdése volt, hogy mikor jönnek el érte. ”

„ Ezúttal tényleg tehetetlennek bizonyultam. Elértem a testem korlátait és hiába akartam szárnyalni, a törött szárnyaim csak arra voltak jók, hogy a földön kuporogjak. Még sohasem éreztem magamat ennyire tehetetlennek, mind akkor és ha Noriko nem lett volna velem, még én magam sem tudom, hogy tettem volna túl magamat rajta. De be kell vallanom, hogy ha ő nem lett volna ott, akkor minden máshogy alakult volna. De nem bánom, végül is neki köszönhettem mindent... ”


Ötödik Küldetés: A rettegés érája!

De ez most komoly? A férfit, aki a rúnalovagok közé tartozott és a szomszéd város rendfenntartó erőinek a parancsnoka volt, befogadva engem és Noriko- t és a velünk járó minden teherrel együtt, nemcsak felettünk volt képes gyámkodni, de a saját hivatali kötelességeit is képes volt ellátni. És emiatt, hamar éreztem úgy, hogy ő egy nagyon is tiszteletre méltó férfi.
Az ötvenes évei felé járt már, vagyis az barna hajszálai közül ki ki tűnő ősz hajtincsei ezt támasztották alá, de csakis ez. Magas, körülbelül, olyan termetű lehetett mid az apám, de sokkal szélesebbek voltak a vállai. Az arca komolysága pedig inkább zavarba ejtő megnyugvást sugárzott mind félelmet. Talán ennek köszönhettem azt, hogy pontosan olyan érzés kerített hatalmába, mind amikor egy régi ismerőssel hoz össze a sors. Ki tudja, lehet egy másik életemben ismertem őt.
De nem ez volt az a momentum, amiért emlékezetes maradt az a két hét, amit ott töltöttünk, hanem a szobánk. Hát bizony annak ellenére, hogy ő volt a város őrségének a parancsnoka, nem engedte meg magának, hogy nagy lábon éljen. Csupán egy apró kis lakást bérelt a főutcán, nem messze a rendfenntartói erők parancsnokságától. Egy akkora lakást, ahol egyedül, tökéletes kényelemmel tudott élni egymaga. Igen, egymaga. Nem volt felesége, se gyereke. Egyedül élt és a munkájának szentelte az életét. Így talán örült annak, hogy fiatalok hangja zengte be éjszakánként az épületet, hiszen bár nem akartam, de jómagam és Noriko egy akkora szobát kaptunk csak, amely a gyógyulásomnak megfelelő volt, de magánéletnek már nem hagyott helyet. Ez pedig néha kellemetlen helyzetbe hozott mindkettőnket. Bár mindezek ellenére, csak nevetni tudtunk azon, ami történt. Bár ne tettük volna, hiszen egy közeli helyen már elkezdődött valami.

***

A város alatt elterülő csatornahálózat, mind egy mesterséges labirintus terült el a város alatt, egy olyan labirintus, ahova az ember csak úgy meri betenni a lábát, ha tudja hogy hova kell mennie és azzal is tisztában van, hogy hogyan is fog odajutni. Csempészek, gyilkosok jól bejárt útvonalai, akik mind tudják, hogy merre is van az arra és hova nem lehet még a lábukat se betenniük. A város közepén, mélyen a föld alatt elterülő ősi épületek közzé, ahol nem más céh, mind a Dark Camelot székel és ahol a mágusok teljesen be voltak sózva.
Egy közepes termetű, hosszú fekete hajú férfi ült, leginkább egy trónhoz hasonlító emelvényen. A félhomály mely betöltötte a szobát, sem volt képes elrejteni az arcát. A középkorú férfi, vágásokkal telített arcát, melyek hosszú hegekkel osztották egyenlő részre az arcát. Mélyen ülő szemei sötétségbe borultak, miközben a hosszú hajával játszott, ide-oda csavargatva.
- Szóval először Dalldav, most meg Heber és Maedoc! - keze rászorult a tincseire, melyek csak egy apró pillanatig bírták a terhelést, majd porrá váltak a céhmester vasmarkában. - Úgy látszik Westerly lakosai elfelejtették, hogy kik irányítják ezt a várost. - arca elborult a dühtől és a trón karfájára csapva, az azon nyomba hamuvá vált. - És az a nyavalyás őrségparancsnok is, alig nevezték ki ide, máris előszeretettel táncol pengeélen. -dőlt hátra a széken. - Nembaj. Ma megmutatjuk ki a helyi sötét céhek közül a legerősebb.
- Bocsásson meg Deorthach mester. - lépett elő egy páncélt viselő férfi az árnyékból. Könnyű vértezete légies mozgást kölcsönzött neki, hiszen a pántdarabok, mely alól, csak a sima ruha apró kis fodrai látszottak ki, egyáltalán nem nehezítették meg a számára a mozgást. Félbarna rövid haja és gyermekies arca egyértelműen jelezte a fiatal korát, de a tekintette és a magabiztossága a tapasztalatát és erejét sugározta a jelenlévőknek. - A tolvaj Dalldav-t és a Vigyorgó arcú testvéreket egyetlen egy személy győzte le. -ereszkedett térdre a mondandója közben. Deorthach mester pedig csak legyintett, hogy mondja el nyugodtan amit tud. - Egy fiatal fiú...- állt fel a földről, ahogyan a szavai hallatán a sötétből több horkantást, vagy harsány nevetést is lehetett hallani. - … bár a testvérek ellen komolyabban megsérült, de életben van. Jelenleg Rearden parancsnok vigyáz rá. - a mester arcára a szavak hallatán széles vigyor ült ki.
- Akkor rád bízom őket Everard. - hajtott fejet a „lovag” a céhmesternek. - És ne csak azt a kölyköt, de a parancsnokot is öld meg. - halk nevetésbe fulladtak a szavai, ahogyan a a kezébe temette az arcát- Mutasd meg nekik, milyen az igazi rettegés és kétségbeesés....

***

Eközben pedig én, még mindig tétlenül néztem magam elé. A kezeimről a kötés már lekerült, és épphogy, de lehetne azt mondani, hogy úgy is mozogtak a fránya végtagok, ahogyan azt én akartam. De ez csak apró öröm volt. A fejem felét, még mindig kötések átláthatatlan képe borította, eltakarva az arcom felét. És bár nem láttam, Noriko, aki elégé jó ápoló nő lehetett volna, hiszen olyan óda adóan tett e kedvemre mindenben, hogy néha már kezdtem élvezni, hogy valaki a szolgálatomra van. De az arcom látképe, csak annyi maradt, amit ő mondott a számomra. Még mindig puffadt, a bal szememmel és lényegében az egész oldallal egyetemben. De legalább nem törött el semmim, ami hát a jelen helyzetet nézve a teljes csodával ért fel. És azon a reggelen, mikor már három napja vendégeskedtünk a parancsnoknál, szintén úgy indul, mind korábban a többi.
- Így ni...- fejezte be a kötéscserét aznap is. - Egyre szebben néz ki az arcod, de szerintem még pár napig rajta kellene a kötéseket. - mosolygott rám – De utána levehetjük. - kuncogott fel halkan.
- Köszi szépen. - értem hozzá ösztönösen a kötéshez. Annak ellenére amit Noriko mondott, a mostanában szerzett sérüléseim már kezdtek az idegeimre menni. Mindig fájt valamim és ez nem tett jót az kedvemnek sem. Bár az igazat megvallva már elég jól hozzászoktam a fájdalomhoz is, így néha már észre sem vettem, hogy valamelyik testrészem egyfolytában fáj.
Noriko pedig lassan, mind egy szellem siklott az ablak elé és nézett ki rajta. A szóba keleti fekvése, miatt a nap sugarai fényárba borították már ilyen korán reggel a szobát. A drága kísérőm pedig kivételesen egy sokkal nőiesebb ruhát hordott. Egy egybe részes hófehér szoknyát, melynek az alsó szegélyénél, furcsa vöröses és zöld virágminta húzódott végig. A hosszú fekete haja pedig nem copfba volt kötve, hanem kieresztve a válláig értek a kissé göndör fürtök. Ő pedig mind egy angyal, csak némán nézett ki az ablakon, miközben mosolygott.
- El kell mondanom valamit...- mondta halkan, de hirtelen hangos kopogás zavarta félbe a mondandójában.
- Ébren vagytok?- kérdezte a még mindig erélyes hang.
- Igen... -sóhajtottam fel halkan, majd kitárult az ajtó és a már egyre jobban megismert Rearden parancsnok lépett be hozzánk teljes felszerelésben. - Jó reggelt! - köszöntöttem őt mosolyogva, amire végre lekerült az arcáról a búskomor ábrázat és elmosolyodott.
- Nektek is reggelt! - nézett körbe a szobában, mintha csak ellenőrizni akarta volna, hogy rajtunk kívül nincs senki-e jelen, vagy csak megpróbálná megnyugtatni magát, hogy minden rendben. - Csak szólni akartam, hogy legyetek ma óvatosabbak és ezért örülnék ha nem hagynátok el a lakást. - lépett egy fél lépést beljebb – Míg kézre nem kerítjük a Dark Camelot-ot, feltételezhetjük, hogy ti lesztek az első célpontjaik a megtorlásban. - sóhajtott fel. -És a helyi pletykák szerint már felfigyeltek arra is, hogy hol vagytok. - ezekre a szavakra pedig nem is én, hanem Noriko kelt fel igazán.
- MI?! -förmedt rá a házigazdánkra. - De hisz akkor idefognak jönni értünk...- a parancsnok azonban felemelte a kezét és csendre intette a leányzót.
- Jól tudom. De nem menekülhet az ember mindig. - fordult meg és indult el kifelé- A lakás előtt hagyok két őrt. Ők ha kell megvédenek titeket minden fenyegetéstől. És ne izguljatok... képzett mágusok, így bízhattok a képességeikben. - mosolyodott el mielőtt kilépett volna a szobából, de Noriko még mindig reszketett.
- Nyugi...- álltam fel a székből és léptem mellé. - Minden rendben lesz. Végül is a Rúnalovagok között vagyunk. Ők a tanács kezei, nem olyan emberek, akiket fél vállról lehet venni...- simogattam meg a kis buksiját, mintha csak egy ideges kis kutya lett volna és csupán arra vágyna, hogy megnyugtassák. És sikerrel is jártam, Noriko tényleg olyan volt mint egy kiskutya.
- Tudom. - nyögte ki végül- De ne hidd, hogy ők legyőzhetetlennek. Egy egész céh ellen a rendfenntartó erők is tehetetlenek. - nézett ki az ablakon közben, ahogyan a tekintette zavart volt.
- Mégis honnan tudsz te ennyit róluk? - tettem fel jogosan ezt a kérdést, ahogyan ő rám nézett. Az arca kissé vörös volt és nem mert a szemembe nézni.
- Épp ezt akartam elmondani.... -nézett határozottan a szemembe. -... én …- a ház pedig abban a pillanatban megremegett.
A padló és a falak megremegtek, miközben éktelen robaj támadt odalentről, mintha egy bombát robbantottak volna. Vagyis a filmekben pontosan ilyen hatást keltet, melyet még gyerekoromban láttam a lacrimavizióban. De most, élőben átélni sokkal félelmetesebb érzés volt. Megingott alattunk a padló, ahogyan egy aprónak nem nevezhető vakolat zuhant el a fejem mellett, majd követte a mellette lévő, egyenesen a karjaim között lévő Noriko apró kis buksijára zuhant, kiütve a remegő lányt. A szemei fennakadtak, ahogyan a teste megmerevedett és mintha csupán egy bábú lett volna, mozgásképtelenül és eszméletlenül nézett rám vissza, ahogyan az arcomon ezernyi izzadságcsepp futott végig.
- Hé... Noriko...- rázta vissza a jelenbe a távoli világból, ahova zuhant és az arcára kiülő értetlenséget hamar megváltoztatta a fájdalom, mely végigáradt a testében. - Maradj itt... - tartottam mindaddig a kezeim között, míg földet ért az apró kis teste, mely megremegett újra a házzal egyetemben. - … és ki gyere, akármit is hallasz! -rohantam az ajtóhoz.
- Gil...- a lány vékony és halk hangja mégis megállásra kényszerített. Értetetlenül néztem vissza a lányra, aki a földön ült még mindig, mindkét keze a fejét fogta és apró könnycseppek remegtek a szemei alatt. Akármilyen elesettnek láttam, mégis elmosolyodtam.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. - próbáltam erőt önteni bele a magabiztos szavaimmal, majd eltűntem az ajtó mögött, magára hagyva a lány, aki még percekig nézte az ajtót.

***

Újabb és újabb robaj szűrődött ki a ház halljából. A ház megremegett és olyan érzésem lett, mintha csak egy hajon lettem volna, mint amikor arra a távoli szigetre utaztam nemrég, bár annak a kalandnak az emléke csupán halványan élt már a tudatomban. De ezen kívül teljesen más érzés kavargott bennem. Bár nem mondtam ki Noriko előtt, de tudtam mi történhetett és a sejtésem abban a pillanatban be is igazolódott, ahogyan a hallból induló lépcsősor tetejére nem értem és le nem tekintettem a bejáratra.
Az ajtó darabokban szerteszéjjel, de egyáltalán nem lehetett rajta látni, hogy kirobbantották vagy betörték volna. Szabályos és tiszta vágások nyomai jelezték, hogy valaki úgy vágta apró kis cafatokra, mind más ember késsel a vajat. De ami körbevette az ajtó darabjait, az már nem a tisztaság nyomat viselte. Az összes ablak darabokra törött az egyik robbanásban, és a beáramló apró kis szellő csak ide-oda lengette a rojtosra szakadt függöny maradékát. A padló valaha szép kövei apró darabokra törtek, mintha csak valaki átzúgott volna a termen és ez így is lehetett, hiszen a nyom folytatódott, egészen a szoba bal oldatáig, ahol a fal helyett egy nagyobb lyuk tátongott csak és egy egy testhez tartozó két láb kandikált ki belőle, mozdulatlanul.
Csak egy fél lépcsőfokot léptem lejeb és terület a számomra teljesen átláthatóvá vált. A lépcső induló aljában egy másik eszméletlen test feküdt, hátát a korlátnak vetve. Körülötte egyre nagyobb teret nyert egy vörös folt, mely ragyogott a beszűrődő nap fényében. A lépcsőfok csupán halkan sóhajtott fel csak a testem súlya alatt és a bejárat előtt egy fél lépésnyire álló, sötét alak feltekintett rám. Valamiért addig a pillanatig nem is akartam tudomást venni róla, hinni akartam, hogy csak egy torz álomkép, mely csak a képzeletemnek a része.
- Végre megjöttél...- vigyorodott el a férfi és szúrós tekintette hatására úgy éreztem a kezében tartott kard pengéje a torkomnak nyomódik.
- Menekülj kölyök...- nyögött fel lépcső alatt egy fájdalmas hang. - … esélyed sincs ez ellen a férfi. - Rearden parancsnok pedig a szavai közben megpróbált felállni, de végül erőtlen zuhant vissza a súlya alatt korábban kettétört asztalra.
- Tudom...- az addig érzett remegés abbamaradt. - … épp ezért nem futhatok most el. - a kezem rászorult a korlátra, majd a mozdulatot a testem követte, ahogyan átlendült felette és a parancsnok tehetetlen teste elé érkezve, már csak én voltam talpon a harcszíntéren.
- Szóval kiállsz ellenem? - kérdezte határozottan, ahogyan a keze megfeszült a kard markolatán. A sima kétélű acél kard pengéje sejtelmesen szegeződött rám. - Van merszed, annyi szent. - a jobb kezem ökölbe szorult miközben az egész kezem megfeszült, majd a feltűnő varázskör egy szempillantás alatt kúszott fel a kezemen, fekete fénybe borítva, majd teljesen körbeölelve azt. - Szóval készen állsz végre? - tett fel egy újabb kérdést.
- Gyere csak bádogember! - intettem neki, de már nem a sima kezemmel, hanem egy fekete ördög megszállt éjfekete kezével és ő egy szó nélkül teljesítette is a kérésemet.
Villámgyorsan termet előttem, mégis minden mozdulatát láttam az első pillanattól az utolsóig. Ahogyan hátrahúzza a kezét a lendülethez, majd onnan egyenes irányú szúrást intéz a fejem irányába. Láttam a megcsillanó fényt a pengén, ahogyan elrántottam a fejemet a penge elől. Majd kissé visszahúzva felemelte és a következő pillanatban már felső irányból átlósan sújtott le. A tekintettem pedig csak őrá és a pengére koncentrált. Ezúttal elhajoltam a csapás elől és ami utána történt, az engem is meglepet, hiszen a kardmester nem állt meg a mozdulatban, hanem továbblendülve, megpördült a tengelye körül és újra áthasította volna a levegőt, ha nem állítom meg a pengét a jobb karommal.
- Ho... - lepődött meg egy pillanatra - … úgy látszik az a démon kar elég masszív! - vigyorodott el és kivételesen nemcsak a lábát használva kirúgott felém, telibe is találva a hasamat, bár hogy valamilyen eredménye is lett volna? Az bizony nem kifejezés. Megbicsaklottam, ahogyan a fájdalom újra a felszínre tőrt. - De a tested most egy rom nem? - nevetett fel hangosan és újra támadásba lendült. Átlós támadásai elől, csak elhajolni tudtam, de a korábban látott mozdulatok egyre csak ismételték egymást és a fájdalom egyre intenzívebb lett. - Elhajol … elhajol … - mondta röhögve, majd szúrt a kardal- … most meg lebukik...- és még mielőtt akármit is tehettem volna, a testem úgy mozdult, ahogyan ő azt előre megjósolta. - :.. de így védtelen vagy... - közölte az igazságot, és ezúttal még a testem elé rántott démoni karom sem volt elég. Bár az újabb rúgást felfogta, de már nem bírtam talpon maradni. Ledöntött a lábamról, ahogyan végiggurultam a földön és minden fájdalom ellenére azonnal felpattantam, még a gurulás közben.
- Erős vagy...- mosolyogtam rá én is. - … de már kezdem kiismerni a mozdulataidat. A következő körben el is foglak kapni... - közöltem vele én is a gondolataimat, de az első csapásánál már éreztem valami furcsát. A mozdulata, a gyorsasága és az ereje egyáltalán nem volt összhangban. Annak ellenére, hogy milyen precízen is forgatta a kardot, mégis képes voltam kitérni az összes szúrása és a csapása elől, hiszen korántsem volt olyan gyors, mint hittem.
- Valóban? -mosolyodott sajnálkozó tekintettel – Úgy látszik nem vetted észre...- és egy pillanatra elvesztettem szem elől őt és nem láttam, hogy hogyan de már nem velem szemben, hanem mellettem álldogált. - … akármikor megölhetlek...- és amint kimondta, meglendítette a kardot és az végigszántotta mellkasomat, nem súlyosan,de a fájdalom a régebbieknél sokkal erőteljesebben áradt szét a testemben és az eredménye miatt hátrazuhantam. Nem bírtam el a testemre nehezedő fájdalmat, mely immáron teljesen letaglózott. - Ennyi? - fordult felém és egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd vett egy mély levegőt. - Akkor gyors leszek. -emelte a magasba a kardot és lesújtott.
Hallottam mindent, ahogyan átszakítja a ruhát és belevág a húsba. A kifröccsenő vér hangját, ahogyan szétterül a földön, nekicsapódik a kardot fogó személynek és arról apró cseppekben hullik alá. Egy árnyék vetült rám, mely eltakarta előlem a férfit. Ugyanazt a fehér ruhát viselte mind reggel, de melyet már a saját vére vörösre festett.
- Sajnálom Gil... nem bírtam tétlenül nézni ami történik..- zuhant a karjaimba Noriko. Bájos arca már falfehér volt, a fekete haja összeragadt a saját vérétől, mely már átáztatta a kezeimet, a ruhámat. Ott tartottam a kezemben és nem bírtam mit mondani, csak a férfi hangos és örült nevetése visszhangzott a fejemben.

***

A szobában vakító fény uralkodott. A hófehér függönyöket a szél lassan ide-oda lengette a nyitott ablakok előtt, de mégsem érték el az ablakok előtt üllő férfit. Egy egyszerű karosszékben ült, hófehér ruhája felett, egy furcsa szimbólumokkal tarkított köntöst viselt, melynek egyedi tervezése is jelezte hogy egy magas rangú férfival néz szembe a vele szemben üllő, kissé riadt és az ujjaival játszó leányzó.
Kissé előrehajolt és a kettőjük között lévő kis teázóasztalon lévő képet nézegette. Nem nyúlt hozzá, csak némán nézte. Hosszú haja belelógott az arcába, de ez egyáltalán nem zavarta őt, sokkal inkább a képen lévő arcra figyelt. A vele szemben addig némán ülő férfi csak játszadozott a hosszú hajának a tincseivel, néha megigazította a szemüvegét, de ezen kívül csak arra, várt, hogy a lány végre ránézzen és amint ez megtörtént, lágyan felsóhajtott.
- Nos, megjegyezted az arcát? - kérdezte tőle a férfi, amire a lány csak némán bólintott. - Rendben. - ragadta magához a képet, mely abban a pillanatban meggyulladt a kezében. - Rád bízom, hogy megfigyeld őt és a bizalmába férkőzz, majd addig várj, míg a korábban mutatott férfi fel nem tűnik. - mutatta meg újra neki a korábban mutatott képet, melyet érdekes módon úgy óvott, mintha csak egy kincs lenne.
- Értettem. - bólintott a lány határozottan. - Köszönöm szépen, hogy ennyire megbízik bennem. - közölte alázatosan a felettesével.
- Még szép, te vagy az egyik legtehetségesebb tanítványunk az akadémián és ha valóban a Hirzersző alakulat tagjává akarsz válni, csak ez az egy teszt választ el tőle. - mosolyodott el, ahogyan visszatolta a helyére a szemüvegét. - A küldetés ideje alatt, a neved Noriko lesz és mindennél fontosabb, hogy Gilbert Barker a legjobb barátjának higgyen.- vigyorodott el. - És akkor már csupán idő kérdése, mikor tünsz fel végre, Adelheit.

***

- Hahahaha...- nevetett mindvégig, ahogyan örült arckifejezés ült ki az arcára. - Az ostoba a penge elé ugrott, hogy életben maradj.. - emelte az arcom elé a kardját. - Hát nem egy ostoba? Semmit sem ért azzal, hogy feláldozta magát érted. - hangja lassan újra komolyabb vált, ahogyan a penge hozzáért az államhoz. - Az ember a saját életén kívül mindent eldobhat magától, mert ha akarja, akkor képes is lehet visszaszerezni azt. De ha az életedet dobod el értelmetlenül, akkor vége a játéknak. - a kard éle megvágta a nyakam, ahogyan a vér végigfolyt az nyakamon. - Ő ostoba volt...
- Nem! - a penge megmoccant, és megfeszült a démoni kezem alatt, mely rámarkolt a pengére. A másik kezem lassan pedig a földre helyezte Noriko tétlen fejét. - Az nem ostobaság, ha hiszel valamiben vagy valakiben és ezért az elhatározásért képes vagy mindent feláldozni. - rántottam félre a kardot, majd felpattanva teljes erővel fejeltem össze a z ellenfelemmel.
- Félelmetes vagy...- vigyorgott az arcomba. - … de megtanulod még a halálod előtt, hogy mi a félelem és a kétségbeesés. -a másik keze egy pillanat erejéig eggyé vállt a hasfalammal és a testem önkénytelenül előrehajolt és máris jött a következő csapás felülről. Ezúttal ő használta a fejét és teljes erejét beleadva érezhettem azt, hogy milyen érzés, mikor az embert egy élő pöröllyel vágják fejbe. Úgy zuhantam a földre, mind egy egyszerű rongybaba, de a démon kezem, mégsem volt képes elengedni a pengét. - Add már fel. Ez az út vége, ...- rántotta meg a pengét, de az meg sem moccant a kezem vasmarkai között. - … dögölj meg te kölyök...- rúgott belém egymás után, de a fájdalmat már nem éreztem. - … dögölj már meg... - és abban a pillanatban valami teljesen megváltozott.
Vakító fényár töltötte be a termett, melyre nézve úgy éreztem, hogy teljesen feltölt energiával és elűzi azt a sötétséget melyet éreztem. A vakító fény pedig újra felvillant, majd a majd Everard teste hátrarepült. A kezei közül még a kard is kicsúszott és magára hagyva a gazdáját, aki végiggurulva a földön, letarolt maga körül mindent és végül csak a fal tudta meg akadályozni a továbbhaladásban.
- Azt hiszem ennyi elég is volt a játszadozásból...- lépett mellém egy férfi, akinek a hangja olyan ismerős volt, hogy magam sem hittem el. Erős kezeivel támasztottam meg és segített talpra.
- Parancsnok....- mosolyogtam erőtlenül, miközben Rearden a vállam alá karolt. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt korábban, semmilyen súlyos sérülésnek sem lehetett a nyomait látni. - Maga...
- Bocsáss meg, hogy átvertelek, de minderre Noriko-chan kért meg.- e szavak hallatán a szemei tágra nyíltak és a mögöttem lévő lányra néztem, aki a halálán volt. - Ne izgulj, majd elmond mindent, ha ennek vége. Balszerencséjére, pont a mai nap akart beavatni a titkába, de … - nézett előre a tápászkodó ellenfelünkre. - … a sors úgy látszik közbe szolt. .
- Hahaha... ketten sem vagytok ellenfele...- mi? -döbbent le a magabiztos szavai után, ahogyan a nyakához kapott. - Azt ne mond... - nézett idegesen a parancsnokra, aki elmosolyodott. - Mikor vetted észre? -kérdezte.
- Már egy ideje. - mutatott a férfi nyakában lévő furcsa medálra. Egy egyszerű lánc, melyben hét kisebb lakrima volt fűzve. - A nyakadon lévő medálban lacrimák vannak, melyek segítségével megnövelted a mágikus szintedet,. Vagyis lényegében arról van szó, hogy ezt az erőt kiaknázva megnövelted a gyorsaságodat és az erődet. De a mennyei mágiámnak hála a katalizátor lakrimáid apró darabokra robbantak. Most márcsak fele olyan erős sem mind korábban. - mosolygott rá magabiztosan.
- Te szemét. -ingott meg a lába a fáradságtól. - De már úgyis mindegy. A többiek éppen a várost ostromolják és aki ellenáll azt kivégzik. Már te sem tehetsz semmit ellene... - és éreztem, hogy a parancsnok keze megfeszült a testemen és magam sem tudtam, hogy miért mondtam ki azokat a szavakat, de megtettem.
- Menjen csak.. - akaszkodtam le a kezéről. - … legyőzőm ezt az alakot, kerüljön bármibe. Amúgy is, az ön feladatta, hogy megvédje a várost... - léptem elé magabiztosan- A szavamat adom rá, hogy megfizet azért amit ma tett. - csaptam össze a kezeimet magabiztosan.
- Rendben, akkor ezt rád bízom. - hagyott magamra és tűnt el az ajtón keresztül a parancsnok, magunkra hagyva engem az ellenfelemmel. És a végső harc végre a küszöbön volt kettőnk közt.

***

Farkasszemet néztünk egymással, mozdulatlanul és némán csak egymást bámultuk és vártunk egy jelre. Odakintről a szél pedig robbanások hangját hozta közénk és a a ház beleremegett, valószínűleg az egész várossal együtt. Majd egy szó nélkül, mégis egyszerre mozdultunk meg.
Rohanva jutottam egyre közelebb hozzá, miközben a jobb kezem megemelkedett és csak arra vágyott, hogy letudjon sújtani az ellenfelemre. És mégis furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan az ellenfelemet néztem. A tekintette elszánt volt, pont mind az enyém, az egész teste úgy mozgott, mind a tulajdon rommá vert testem, a keze ugyanúgy emelkedett a magasba mind az enyém. És amikor már egy pillanat választott el minket egymástól, csak akkor tudatosult bennem, hogy nem fogom elkerülni a csapását. Vicces egy kicsit, hiszen egyszerre pancsoltunk be egymásnak, de mégis a lagymatag ütését már meg sem éreztem. Bár ő nem mondhatta el ezt magáról. Hátrazuhant a teste, de valahogy sikerült lábon maradnia, ahogyan ide-oda inogva próbált egyenesben maradni. És ezután már nem volt kegyelem.
Épp csak megállt, már előtte teremtem. Újra sikerült bemákolnia az ütésemet, mely az arcát érte, de ezúttal a teste meg sem mozdult, csak a feje hanyatlott hátra. Majd előre, ahogyan az azt követő pillanatban a hasát érte a következő ütés. Majd újra a fej következett, először felfelé, ahogyan a bal kezem rámarkolt nyakláncára és újra előrerántotta a fejét. Jobbról, balról, majd újra jobbról kapta az ütést az arcára. Néha az öklömet elölről, néha csak a kívülről volt képes megkóstolni. De az arcára mindvégig csak egy örült vigyor ült ki.
- Mit vigyorogsz? -kérdeztem tőle, ahogyan a kezem megfeszült rajta és magamhoz rántottam. A fejünk összedöccent és így egyenesen a szemébe bámulhattam közelről.
- Csak vicces hihihahaha... - mozdult meg végre a teste és markolt bele a pólomba. - … azt mondtam, hogy a sötétségbe száműzlek, félelem és kétségbeesés közepette fogsz meghalni, de még most sem félsz semmitől. - borult sötétség az örült arckifejezésére - Gyere, élvezzük ki hogy végre ráleltem egy méltó ellenfélre. - vágott hasba teljes erejéből és ezt már megéreztem. Rájöttem egy pillanat alatt, hogy milyen egy gyáva ellenféllel hozott össze a sors. Egész idő alatt inkább beleállt az ütéseimbe, minthogy kiadja magából azt a plusszot, melyet a kristályok segítségével kapott és csak arra várt, hogy én gyengüljek. De alábecsült..
- Akkor élvezd ki! - kiáltottam rá, ahogyan viszonoztam a szívességet. Az ütésem pedig újra megtette a hatását. Hátrarepült, ahogyan csak egy pillanatig tartotta a kezében az apró darabokra szakított pólóban.
A keze megfeszült és a levegőbe mutatott. Nem láttam még sohasem hasonlót, de hirtelen egy furcsa hangra lettem figyelmes, pontosan olyanra mind amilyent egy kard okoz, mikor átszeli a levegőt. És örültem annak, hogy Kenyuimaru tanított, hogy megtanított arra, hogy mi az ösztön. Ennek köszönhettem azt, hogy elkerültem a támadást. Kiléptem oldalra, így a kard a testem mellett fúródott a földbe és Everard nem is hitt a szemének. Újabb és újabb kézmozdulatokat irt le a kezeivel, de mindhiába. Ugyan egyre távolabb is kerültem tőle, de a távolsági fegyveridézése nem ért el. És az utolsó kard már nem volt képes a padlóba állni, hiszen elkaptam a levegőben, a markolata belesimult a tenyerembe és tökéletesen beleillett. És ez a legjobbkor történt. Everard a földből kiálló kardok markolatát érintve futott végig a pengék folyosóján és az utolsó kardok közül az egyiket kirántva ugrott fel a levegőbe és sújtott le rám. Azonban én nem akasztottam meg a támadást, inkább kifordultam oldalra és megpördülve a tengelyem körül már az ellenfelemet hátulról is támadtam. De az is kiderült, hogy neki hátul is lehet szeme, mivel lehúzta a fejét, a kard csak a levegőt szelte át és most őrajta volt a sor. Guggolva váltott irányt és pördült meg, a kardal suhintva egyet, de a pengék ezen a nap ügylatszik szárazok maradtak. Felhúztam a lábaimat, a magasba ugortam és kirúgtam felé. A penge csak a lábam alatti levegőt szelte át, de a talpam jól beleillett az ellenség arcába, ahogyan eltalálta és feldöntötte őt. Bár ő az helyett, hogy ott maradt volna, azonnal talpra állt és a kardok először csaptak össze egymással. Először és utoljára. Ahogyan a két kard összeért, egy pillanat erejéig, felragyogtak, apró kis szikrák repültek szerte széjjel, majd egy kisebb reccsenés közepette mindkét penge apró darabjaira tört.
- Ez nem lehet... - dadogta, ahogyan hátraugrott. - … annyi sérülésed van, hogy az is csoda, hogy képes vagy talpra állni. Ki az ördög vagy te? -kérdezte tőlem, miközben elhajítottam a kettétört kard maradékát.
- Nem érted még mindig... - léptem egy fél lépést közelebb. - … megesküdtem a lelkemre, az életemre, hogy legyőzlek. A barátaim, a város lakói, az ártatatlan emberek, ők adnak nekem erőt. A parancsnok, Noriko bízott bennem. Nem adhatom fel, akármilyen fájdalmas is. - és Everard teste megmozdult.
- Barátság, ártatlanok. Hitt, ígéret? -kiáltotta- Nekem erre nincs szükségem! - de abban az utolsó pillanatban véget is ért a harcunk. Az utolsó ütésembe, mely elérte őt, minden erőmet beleadtam. Nemcsak a kardok, a szekrény, vagy éppen a fal volt a testének útban, de ezek mind képtelen voltak lelassítani őt. A por elárasztotta a termet, mikor egy újabb lyuk keletkezett a falban. De a következő pillanatban vakító fényárba borította a szobát.
- Győztem! - kiáltottam el magam, ahogyan minden erőm elhagyott és eszméletlenül zuhantam hátra.

***

Magam sem tudtam, hogy mennyi ideig voltam télen állapotban, de a fehér kórházi ágy megmutatta számomra, hogy még mindig élek. Oldalra fordítottam a fejemet egyenesen az ablak irányába. Odakint éppen esett és az idő is későre járt. Félhomály uralkodott odakint, de odabent, nos a lámpáknak köszönhetően fényárban úszott a szóba. Az ágy mellett helyet foglaló apró kis asztalon egy kis tarisznya pihent, rajta egy apró kis cetlivel.

Reardon.

Csak felsóhajtottam lágyan, és a fájdalmasan nehéz fejemet a másik irányba döntve újra láthattam őt. Noriko volt, egy széken ülve támasztotta a falat a fejével. A szemei becsukódtak, a mellkasa egyenletesen mozgott és a rajta lévő kötések csak még szebbé tették az arcát.
- No... - kezdtem bele, de végül csak elmosolyodtam és a plafonra tekintettem szótlanul. Sok kérdésem lett volna hozzá, de nem volt merszem szembenézni egy ilyen beszélgetéssel. De hirtelen nyílt az ajtó és egy rég látott férfi lépett be rajta. - Mester. - néztem rá, ahogyan az ajtó becsukódott mögötte és a zár kattanására a lány is felébredt.
- Mi? -nézett körbe álmosan. - Gil! - vidult fel az arca- Felébredtél? -kérdezte tőlem, de nem tőlem kapta meg a válaszát.
- Nem látod? - kérdezte tőle Adelheit, ahogyan a lány csak felnézett rá és ledermedt. - De most komolyan, de tényleg nem tudod hol a határod. Ha így folytatod a végén még meghalsz.
- De mester... - ültem fel, bár az egész testem fájt. - …hisz tudja, ön tanított mindenre.
- Ez igaz. - kócolta össze a hajamat, de a lány arckifejezése és a némasága csak abban a pillanatban tűnt fel. - Igaz is. Ő a mesterem. Adelheit... - de nem tudtam befejezni.
- … Elsegood. - mondta ki Noriko, ahogyan én ledöbbentem.
- Honnan tudod? -kérdeztem tőle, végre összeszedve a bátorságomat.
- A tanács? -kérdezte tőle Adelheit. -Szóval rajta keresztül próbáltok eljutni hozzám? -kérdezte Noriko-tól mosolygó arccal a mester. - Semmi gond. Nem akartam titkolni előlük a jelenlétemet már az elejétől fogva. -de a szavak amiket hallottam, zavarosak és értetlenek voltak a számomra. A keze pedig újra végigsimította a hajamat. - Na de mennem kell. - indult el kifelé, de az ajtóban megállt és visszanézett rám. - Ja és ostoba tanítványom, ideje lenne hazamenned végre, egy nagy meglepetés vár rád. - nyitotta ki az ajtót, de én még mindig azokon a szavakon voltam fennakadva.
- Gil... - érintett meg Noriko, de én csak rá sem néztem. - Minden rendben? Én elakartam mondani...
- Szóval ez volt a te nagy titkod... - néztem komoran magam elé.- Csak egy küldetésed voltam... - érintett volna meg újra. - Menj ki. Most! - förmedtem rá. Bár hallottam, hogy kimegy, de mégsem néztem rá. Egy villám hasította ketté az eget és a szobára sötétség hullott. Magam sem tudtam miért, de akkor ott, eleredtek a könnyeim.


„ Először Ageha, akkor pedig Noriko. Úgy éreztem, hogy mindenki csak kiakar használni, hogy mindenki akihez közel kerültem eddig, csak azért engedte, hogy azzal előrébb tudjon jutni. Ostoba voltam és nem vettem észre, hogy az akitől félnem kellene, ott van a szeme előtt. Ugyanakkor Ageha meghalt, megöltem őt és azon az éjszakán éppen vele álmodtam. Csupán azt nem tudtam, hogy ez egy jel akart lenni, vagy útmutatás, hogy nagy hibát fogok elkövetni ismét, ”

Filler: Sok a meló vidéken!

Fejfájás, némi nyöszörgés, szájból feltörő nyál és vérnek nem nevezhető folyadék. A kegyes istenek lenéztek rám, összegeztek és megkegyelmeztek. Éljen az élet, hurrá, na de félre a drámával. Elmondom inkább, hogy hogyan is kezdődött minden és miért is végződött úgy ahogy. Egy hétköznapi történet, nem hétköznapi szereplőkkel.
Új nap, új lehetőségek és semmi dráma, ahogy mondtam. Reggel hat óra, a fürdőben kattan a kapcsoló és a tükörből egy sápadt szétfeküdt hajú lassan a tizenhatodik éveiben járó srác tekint vissza, a gyenge lámpa fényében mégis látom az arcát. A saját komor és bágyadt arcomat. Nem egy kellemes látvány de lehetne rosszabb is, mondjuk, ha nem volna fejem. Zuhany, fogmosás és a kihagyott emlékek keresgélése után ideje reggelizni is. Azonban reggelizzen aki tud, meg van gyomra hozzá. Korán van, a Nap sehol és se enni, se aludni nem tudok, arról nem is beszélve, hogy emlékeim a tegnapi evészetig terjed csak vissza és onnantól kezdve se kép se hang. Üres tekintettel merengek magam magam elé és nézek előre egy besötétített világ nézetén keresztül, ami nem éppen a napszemüveget akarja jelképezni. Elvégre nem csak hogy nem vennék fel hasonlót.
Tik-tak, tik-tak telnek a másodpercek csak azért, mert ez a világ törvénye, na meg mi másért, mint hogy valaki a hajnali órában megzavarja a pihenő egyéneket. Bár a harci felállás más volt hisz ébren voltam, mint a sólyom és másnapos mint a töltött pulyka. Igen, jól hallottátok. Az egész tegnap este történtek miatt volt. A lenti kocsma pultjánál, véletlenül nem a saját gyermeki kis itókámba, a kedvenc limonádémba szürcsöltem bele, hanem a szomszéd pasas erős alkoholos túlfűszerezett vízébe. Elég volt fél korty és ma már nem várnak szívesen a félig szétvert kocsmában. Ezektől függetlenül nem esett jól a reggeli kopogtatás. Ráadásul az inkább hangos dörömbölésnek nevezném.
Gyorsan mérlegeltem a helyzetet. Első lépés hagyjuk figyelmen kívül az esetet, a második nyissuk ki az ajtót, elvégre ilyenkor is csak engem zavarhatnak és ha a tegnapi miatt keresnek, akkor várhatólag gond nélkül rám szakítják az ajtót, szóval értelmetlen az ellenállás. Így hát, morgolódva de gyorsan el is jutottam az ajtóig, ami mögött láss csodát senki nem volt, elsőre.
- Khm! – szólott egy távoli hang pár centi mélyről.
Nyúzott arccal letekintettem a mellkasomig alig érő kopasz, szemüveges alakra, aki fekete csíkos öltönyt viselt, a kezében pedig egy kalapot szorongatott. Ami nagy szó, hiszen én sem vagyok egy égimeszelő, de hogy ő nálam is alacsonyabb volt, az jelentette, hogy egy igazi kis kopasz törpével van dolgom. Már csak az kellene, hogy gonosz is legyen. De ez majd kiderül, bár az első kérdésem, mindjárt az lett volna „Honnan szalajtották?” a „Még is mit keres itt hajnalok hajnalán?” azonban semmi erőm nem volt szócsatába keveredni arról nem is beszélve hogy kicsi volt már a kesztyű a nyelvére. A pöttöm elit emberke, akinek ezúttal nem akasztottam közbe megjegyzést, rögtön a lényegre tért.
- Gilbert Barkes-san? - nézett fel rám, de hangja és az arca, a csillogó apró kis mandulavágású szemei, mindent elárultak. Ez az alak tényleg valamiben sántikált. - Lenne számodra egy megbízásom...- tért a lényegre kertelés és mellébeszélés nélkül.
A reggel mindig szép, ha valami érdekessel találkozik az ember és előre látja, egy érdekes találkozás mit is rejthet magában. Előzékenyen léptem félre és egy szó nélkül invitáltam be az öreget. Nem bölcs meglátás, ez igaz, de nem éreztem, hogy félnem kellene tőle és ha rejteget is valamit, akkor biztosra vehetően kiverem belőle. Ez ilyen egyszerű. Az ajtót becsuktam és az alak jó vendéghez méltóan otthon érezte magát. Helyet foglalt az ablak előtt álldogáló széken és felém fordulva, biztosan az italát várta. De azt leshette.
- vA meló egyenlő fizetés, szóval most örüljek vagy aludjakinkább? -sétáltam közelebb hozzá, majd a falnak támasztott széket felkapva nyíltan az öreggel szemben ültem le. - De nincs energiám most ehhez. Na mindegy, lássuk mit akar.
- Áh igen, igen.... Igen. Elnézést a korai zavarásért de munkám van számodra. - közben a kalappal játszott és láthatólag zavarban volt. Ez elég vicces, nem gondoljátok? Na de menjünk tovább. - Kevés az emberem és hát mi tagadás ha én bemocskolnám a kezem, abból csak bajom származna. De te... egy idegen.... kitűnő lenne. Főleg a tegnapi előadás után, mikor a fél helyi bűnszervezetet kiütötted.
Értem. Szóval ez történt tegnap este, miután beleittam az italba. Várjunk csak, most, hogy ott ül a székben elég ismerős. Keresztbe tett lábbak, halvány mosoly. Pont úgy ült, mind tegnap este. De felvetődik a kérdés bennem, ezt az egészet kitalálta előre, vagy csak kapott az alkalmon. Akárhogy is, ha normálisan kifizet, akkor nem lesz bajunk egymással. Ha pedig ne, akkor nem lesz nehéz megtalálni egy ilyen férfit.
- Ez érdekesen hangzik...- vigyorodtam el magabiztosan és boldogan. - Mondjon el mindent, aztán meglátjuk.
A még mindig névtelen férfi egy pillanat erejéig még morfondírozott azon ami történhet, majd elhatározva végre magát, megeredt a nyelve. És most nem kicsit, hanem nagyon. Mindent elmondott, ami hallani akartam. Mondjuk ez egy kicsit meg is lepett.
- Nos a munka a következő lenne. Épp egy közeli faluban volna szükségem egy segítő kézre, mivel az ottani építkezési beruházásom elég lagymatagul alakul. Nem tudom mit akadékoskodnak, de a lényeg, hogy rajtad kívül elérhető közelségben nincs olyan ember, akibe ennyi erő szorult. - vakarta meg a kopasz fejét zavarában, miközben rám nézett és látta, hogy nem igazán tudom eléképzlni magamat ebben a munkakörben. -[color=red] Egyszerű munkáról van szó, amit majd a munkások vezetője elmond. Nos akkor ennyi volna. Felszerelésre nincs szükséged csak a fizikai erődre. A kapun kimész, csak menj dél felé. Röpke két órányira van a falu, addig meg nincs más település szóval el se tévesztheted, kivéve ha nem az úton haladsz. A vezető Watari Takamichi mielőtt elfelejtem. És a béredből egy hónapig is bérelheted ezt a lebujt...- nézett körbe a koszos és dohos szobában.
- Rendben! -álltam fel a székről- De ha átver, valószínűleg ön lesz az a szeg, melyet be kell ütni a gerendába...

***

Az út ki lett adva, a főnök meg úgy lépett le, mint egy ahogyan megjelent. Gyorsan. Magam se tudom milyen okból, de elindultam a kijelölt falu irányába miután bevettem némi orvosságot a másnaposság ellen. Mondjuk azért, arra ismét kíváncsi lettem volna, hogy hogyan bizonyítom, hogy én vagyok az új fiú, vagy honnan tudják majd, hogy jövök. És ezen volt időm gondolkodni, hiszen a fárasztó és hosszadalmas, két órányi szépséges táj leírással, egy zsémbes kereskedővel való találkozásról, egy fejben sokszor visszafordulni kívánó fiatal fiúról nem is traktálnálak.
Nagyjából fél kilenc után érkezte, meg a nagyjából száz főt számoló földműves faluba, ahol a jelek szerint egy kisebb tűzvész pusztított, már ami az elszenesedett fa és pár ház romából leszűrhető volt. A falusi férfiak, már ezen korai órán is, serények és keményen dolgoztak. Mintha kb. ugyan azt mondtam volna el kétszer csak máshogy. Persze rám valahogy nem akarózót átragadni ez a nagy lelkesedés, főleg miután az egyik férfi kiszúrta a megérkezésemet. De mi az, hogy kiszúrta? Mit, a lufit? Nem csak hogy kiszúrta de még közeledett is egészen addig, amíg le nem fékezett és a karját nem nyújtotta felém. Semmi rossz szándék csak egy egyszerű kézfogás.
- Watari Takamichi vagyok. Nagyon örvendek, már tegnap este óta vártunk. - szóval már akkor kitalálta az egészet az a vén fószer. Ügyes, tetszik a stílusa, de most tényleg. - Hívj nyugodtan Taka-sannak így nekem is kényelmesebb. - mosolyodott el. - Sajnálattal látom, hogy nem tudtak több embert küldeni. Persze tudom, hogy te egy mágus vagy és ti nem átlagos figurák vagytok, de azzal én is tisztában vagyok, hogy kevésnek van olyan jó ereje, mint egy közületek valónak. - Taka-san azonban nem hazudott, hisz igazi csonttörő kézfogása volt, mikor kezet ráztunk végre.
- Gilbert Barker. - mutatkoztam be én is- Nos velem kell beérni de talán hasznára lehetek. Remélem nem fizetnek rosszul, mert most igazán rá vagyok szorulva és ez egy küldetés ugyebár. Nekem meg ettől függ a fizetésem is. - néztem végig a hegyomláson.
A férfi alig két fejjel volt magasabb nálam, míg karjai vagy kétszer akkorák voltak. A foglalkozását tekintve talán kovács lehetett, ami megmagyarázta volna fizikumát. Ám amit én is beláttam, hogy ebből a férfiból sugárzott a megbízhatóság. A tagbaszakadt férfi fehér atlétát, egy strapabíró vászonnadrágot viselt, míg fején egy ég szín kék kendő foglalt csak helyet. Barna szemeiből azonban nem csak a kedves barátságos jellem köszönt vissza, hanem az ehhez csatlakozó tipikus pali madár szerep is. Na de hagyjuk mások személyiségének és nemi identitásának megkérdőjelezését és haladjunk tovább a formális kézfogás után.
- Nem tudom, miben egyeztettek meg, de azzal már tisztában vagyok, hogy nálatok milyen a rendszer. De ha beválsz, akkor kaphatsz egy kis jutalmat is a szokványos bérezésen kívül. Nem vagyunk szegény település, viszont nem dolgozhat mindenki az újjáépítésen ezért is kellettek olyanok, akik megbízhatóak és a közelben vannak. Igaz nekünk veled kell beérnünk, de üsse kő, csak hasznunkra válsz.- Szemcsillogtatós egy mondat volt annyi szent, na meg ha csillogás, akkor morál növelés így már semmi akadálya nem volt némi munkának. Hiszen teljesen lángba jöttem.
- Hát akkor mi volna a feladatom? - tértem a lényegre, ha már itt vagyok.
- Tegnap még nem sikerült eltakarítanunk az utolsó ház romjait viszont jobb volna az esőzések előtt az építésekre koncentrálni, hogy legyen tető mindenki feje felett. Szóval ha nem gond akkor ezt egyedül kéne megcsinálnod.
- Nem gond, megoldom.
- Remek! Látod azt a hatalmas kupacot? Oda kéne hordani a törmeléket és a többi dolgot, amit találsz. - mutatott egy eldugottabb pontra a sátortábor szélén. - A rom pedig arra van ...– mutatott bal felé egy nem is olyan távol lévő megfeketedett placcra. – Van ott egy talicska és egy lapát, azokat használhatod. Nekem dolgom van az építkezésen, így ezt rád bízom. Csak kitartás!
Az ürge vagy inkább öreg elmasírozott oda hol a kötelesség várta, míg én felmérte a terepet. A ház maradék és a szemétkupac között volt pár száz méter meg egy kisebb emelkedő, amihez tényleg nem ártott, némi fizikum egy megpakolt talicskával.
- Nincs mit tenni. A munka, az munka, kár hogy az ilyen fajtáért nem rajongok, de most első a pénztárcám. Hát akkor nincs más hátra, mint balra, elvégre ott a feladatom. - Egy sóhaj kíséretében megvakartam a fejem és szépen lecammogott hogy nekiláthasson küldetése első szakaszának.

Monotonitás. Ez a legjobb szó a munkára. Feltölteni a talicskát megküldeni, kiborítani, visszamenni és kezdődik az egész előröl. Persze mindig ott az esély hogy az ember talál valami érdekeset ám sajnos ez itt nem következett be. Ám mindennek ellenére és a vasakaratomnak is köszönhetően, mert ugye ha elhatározok valamit, akkor tényleg végig is csinálom, sikerült úgy dél tájában elvégeznem a munka rám eső részét. Szinte meg se álltam, csak mint egy gép úgy robotoltam mindvégig. Na jó, a nehezebb részénél, főleg a nagyobb gerendáknál segítségül hívtam egy kis mágiát is, hiszen mi lenne jobb daru, mind ez izomkolosszus démon alakja. De mindez a pénzért? Igen, na meg a beígért prémiumról se feledkeztem meg, csak hogy reális maradjon a kép. Most viszont, hogy egyelőre nem volt több dolgom, egy közeli fa árnyékában élveztem a pihenést. Azonban Taka-san hatalmas napot eltakaró alakja másképpen vélekedett a dolgokról, még ha szavai pozitívak is voltak.
- Szép munka fiam. Tessék ezeket a feleségem csinálta. Egy kis onigiri meg tea. Nem sok de elég hogy visszanyerd az erődet. - tartottam a kezemben a még meleg ételt- Délután még szükségem van rád, és ha minden jól megy, sötétedésre végzünk is. Jobban mondva végzel a rád eső résszel. A tányért meg a poharat hagyd csak itt, majd később érte jön az asszony. Ha végeztél, gyere fel arra a dombra. Ott lesz a következő feladatod.
Az ideiglenes főnök pedig tovább is állt, míg cselekedetével bebizonyította valamilyen szinten, szívén viseli minden munkás ember ügyét. Pár onigiri és egy kis tea nem sok löketet adhat, így ebből nehéz lenne megítélni, de két Taka-san ököl méretű onigiri és egy korsó teával egész más a helyzet. Úgy látszott ezen a helyen más elméletek vetettek gyökeret a kicsi és a nagy fogalmáról.
Mindenesetre ezen furcsaságokat félretéve, jól belaktam ebédjéből, úgy hogy nagyjából kétszer meg is fulladtam, elvégre tegnap délután óta nem ettem és a mohóság nagy úr. És most feltankolva, akcióra készen félre tettem az edényeket mindazért, hogy ismét egy dombot másszak meg. Szép kis kaptató volt annyi szent hát, még amit fent láttam. Nagy halom fa, nagy részük legyalulva, csiszoláson átesve, igazi gerenda formát öltve, készen a további munkálatokra.
Ezúton ismét a sokat emlegetett főnök Taka-san jött elém hogy útba igazítsa.
- Örülök hogy megjöttél. Lényegében két feladatot szánnék neked. Az egyik hogy azokat a gerendákat kéne elfűrészelned a már bejelölt helyeken. Ezen nem te fogsz egyedül dolgozni, így ne aggódj, hamar megleszünk. Utána már csak le kell hordani őket a falu szélére.
- Nem lenne gyorsabb ha ketté csapkodnám őket?
- Hogy mondtad? – nézett egyszerre hitetlenül és meghökkenve a főnök.
- Van elég erőm ahhoz hogy kidöntsek egy egész fát így gondolom egy gerenda se jelenthet problémát.
Pár pillanatra még a vezető is fontolóra vette az ötletet, de utána szinte azonnal elvetette.
- Elhiszem neked fiam, hogy képes vagy rá, de ha ketté is ütöd őket, a fa megsérül, mi meg nem tudjuk majd használni. Itt a legtöbb ház fából épült és egy sérült fának nem vesszük hasznát főleg, hogy nem is szeretnénk annál többet elhasználni, mint amennyi szükséges. Remélem érthetőek az aggályaim.
- Legyen. Gondoltam így gyorsabb lenne, de ha nem, hát nem.
- Remek. Rögtön kapsz egy fűrészt és egy embert, aki segít felrakni az állványra a gerendát.
- Nem szükséges, megleszek magam is.
- Az előbb mondtam, hogy nem jó ötlet ketté csapni őket puszta kézzel.
- Én meg nem is arról beszéltem. Egyedül is fel tudom pakolni őket.
- Így már értem… Tessék? Lehet hogy erős vagy de…
Ahelyett hogy további vita folyt volna le arról ki milyen erős és ki mire képes kategóriában, helyette felkaptam a legközelebbi gerendát, és a kikészített állványra rakta.
- Merre találom a fűrészt?
- Hogy? Ja igen rögtön hozzák. Kazu hozd ide azt a kézi fűrészt! Igen a fejsze mellettit.
A Kazunak nevezett egyén készséggel átnyújtotta az új munkaeszközömet, majd rögvest belevetettem magam a munkába. Elvégre bármennyire is nem volt ínyemre az ilyen meló, na meg szerettem volna feltölteni betegeskedő zseblakómat is. Tökölni se szerettem, ha ilyenről volt szó. Minél előbb végzek, annál jobb és talán fizetést is előbb kapok.
Újabb monotonitással töltött órák. Fel és vágás aztán le. Fel és vágás itt, ott, amott aztán le. Ahogy az meg lett jósolva tényleg csak késő délutánra végeztem és bár sötétedés lett mondva a Nap még fent volt, de a jóslat így is, úgy is helyén való volt. Ezek után nem volt más hátra és kivételesen ezúttal más segítségére sem volt szükségem. Elérkezett az idő, hogy könnyes búcsút vegyünk egymástól.
Ez mind könnyed kis levezetőnek bizonyult így már nem is volt olyan nehéz vagy tűnt fárasztónak a munka, hisz a számban éreztem a vég ízét. Ám ez egy olyan vég volt, ami nem halált hozott magával, hanem egy jól megérdemelt pihenést és némi fizetést. Ha meg szerencséje van egy kis prémiumot is, már pedig a munkások és Taka-san nyomon követték munkásságomat és meg kell hagyni meg voltak vele elégedve.
- Na itt a fizetséged kölyök. Meg egy kis extra is...- adott át egy kisebb tarisznyát is. - Vigyáz magadra...- indult el a táborba, de a lemenő Nap fényében Take-chan még egyszer visszafordult és integetett nekem, bár az arcomról lerítt a következő két órás út, hazafelé nem lesz sétagalopp.

Találtam szóismétlést és színezési bakit is de ez kevés az elutasításhoz szóval a jutalmad 450.000 Gyémánt!