Simon Wareen

Név: Simon Wareen
Kor: 19, lassan 20
Céh: -
Mágia: Alakváltó mágia
- Transform /Alakváltás/ - Basic Level /Alap Szint/
- Animal Transform /Állati Alakváltás/ - Wolf /Farkas/

Kinézet: Rövid, fekete haja van. Nagyon szép zöld szemei vannak, és sokan azt állítják, hogy „a lelkedbe lát vele”. Szálkás testéhez jól megy az arca, mely egyszerre felnőtt és gyermekded vonásokkal büszkélkedhet. Általában fekete, egyenes szárú nadrágban flangál, melyhez szürke, vagy bármilyen más sötét árnyalatú inget vesz fel, általában fekete nyakkendővel. Ritka, de néha a formaiságok miatt felvesz ezek fölé egy fekete öltönyt is. Belül acéllal bélelt, és kívül acéllal kivert bakancsot hord, gyakori, hogy kalapot tesz a fejére. Kép
Jellem: A felszínen egy komoly, rideg ember, aki nem tud az emberekkel elmélyíteni kapcsolatokat. Ez több okból kifolyólag van így: kiskori sérelmei miatt nem bízik az emberekben, viszont ő elvárja, hogy bízzanak benne - s ezt el is éri. Sármos, meggyőző kinézetével bűvöli el a lányokat, majd kihasználja őket, s amint már nem kellenek, el is dobja őket. Alakváltó képessége miatt ugyanígy van a férfiakkal - hisz nővé változva a mit sem sejtő, nőre vágyakozó hímegyedek is könnyen kijátszhatóak.
Imádja a nőket - nézni, s kihasználni. Gyerekkori vad, és értelmetlen szerelmei miatt nem tartja annyira a női nemet, hogy akár hosszabb viszonyt alakítson ki velük (kivételek az előtörténetben olvashatóak).
A többi férfira általában egyfajta küzdőtársra tekint, de mivel nem tartja sokra az emberi fajt magát, gyakran az erősebbik nemet is lenézi, hiába képviselője ő maga is.
S bár a felszínen a fentebb leírtak uralkodnak, belül se sokkal erényesebb; bár van humora, amit nagyon bizalmas társaságban meg is mutat, s vágyik néha barátokra, érzelmi kapcsolatokra, tökéletesen eléldegél ezek nélkül is, sőt, azon az állásponton van, hogy jobb is így neki… Hisz "valaki úgyis hátba támad majd, a bizalom réges-rég kihalt" állítása szerint.
Felszerelés: Egy pisztoly, melyet előszeretettel használ, illetve egy könyv (egyéb információk az előtörténetben);

Előtörténet:
Magnoliában születtem, egy jómódú család második gyermekeként, s első fiaként. Ebből lehet következtetni, hogy egy nővérrel rendelkezem - egy mocsok, szemét nővérrel.
Születésem után szinte rögtön belém kezdték táplálni a jóságot, a szentséget, vallást, és minden egyebet. Mondhatni elég idegesítő volt ez, alig egy évesen… nem is értettem, mit mondanak.
Olyan volt, mintha már akkor, kiskoromban szent könyvekből mondtak volna nekem esti mesét, de nem csak este, hanem reggel, délben, délután, amikor nekik jól esett, velem pedig nem is törődtek.
Undorító családdal rendelkeztem. Mindezt, a „jót” azért tették értem, mert meg akarták védeni az önbecsülésüket, velem mit sem törődtek valójában. Azért próbálták beletömni a fejembe oly nagy hévvel a jót, nehogy csalódjanak bennem… mint a nővéremben. Egyre inkább elzüllött, majd hamarosan ölni kezdett. Ölni, fosztogatni, persze mindezt pénzért. Sorra járta a bérgyilkos, a zsoldos céheket, s bár szüleim nem nézték ezt jó szemmel, nem adták fel a Tanácsnak - mert bolondok voltak. Nem értem, miért bíztak abban, hogy a nővérem megváltozik…
A taníttatásommal sose törődtek, ha járni akartam, mindig leültettek, azzal az indokkal, hogy gőgösen járok, a lépteimből kiszűrődik a gonosz… mintha tényleg így lett volna. Szánalmasnak gondoltam, hogy így viselkednek, éretlenek voltak, és tehetetlenek. Sose engedték, hogy beszéljek, vagy egyáltalán megszólaljak. Bele kellett törődnöm, hogy én sose nyerhettem, mindaddig…
Jó 3 éves lehettem, mikor már tényleg elhanyagolták a nevelésem… Mindig rábíztak valakire, hogy amíg ők távol vannak, a nővéremet kutathassák, biztos, hogy majd szentbeszédet tartsanak neki, és visszacsábítsák. Persze, ez sose működött… bennem pedig kezdett kihalni a remény, hogy sose tanulok meg úgy viselkedni, mint egy ember. Hogy egész életemben csak vegetálni fogok, nézni, mi történik körülöttem, de azt nem leszek képes felfogni. Akkor gyúlt egy apró láng a lelkemben, mikor dédnagyapámhoz kerültem – intelligens volt, bölcs, és tapasztalt. Ő volt az, aki segíthetett rajtam, csak ő.
Bár öreg volt, talán túl volt már a 100 éven is, még áramlott testében a mágia - s büszkén üldögélt mindig a székében. Elítélte testvéremet, s én is így voltam vele… bár nehezen tudtam ezt szavakkal kifejezni. Ami 3 évesen gondolat kavargott a fejemben, szinte sose tudtam kifejezni szavakkal. Látszódott, hogy a szüleim nem velem törődtek, hanem nővérem „gyógyulásával”. Amíg én csak „betegedtem” mentálisan… ők pedig tévhiteket kergettek. Szánalmas.
Dédnagyapám, Evan tanított engem. Szavakra, betűkre. Az olvasás, az írás… 5 évesen már úgy ment, mintha természetesen lenne, hogy nekem ezt kéne. Pedig ha nem kerülök Evan bácsihoz… szerintem sose tanulom meg az olvasás élvezetét, az írás csodálatát, a rajzolás művészetét. Továbbra is ott vegetálnék, minden remény nélkül, egy babaszékben… na, jó, mára már lenne az normális szék is. Még azt se tudnám kifejezni, hogy öljenek meg… úgy nem élhettem volna. Egy mágus mindig legyen méltóságteljes, büszke. Egy büszke mágus nem lehet büszke, ha nem, hogy nem használhatja mágiáját – de még élni se élhet teljes életet.
- Evan bácsi, Evan bácsi! - szólítottam meg, azon a tipikus cuki hangon, elbűvölő arckifejezéssel. Bár Evan-t hidegen hagyta kisgyermeki szépségem, hisz öreg, mindent megtapasztalt férfi volt, ő is büszkén jelentette ki szüleimnek, hogy én sokra vihetem a kezei alatt. Persze a szülők nem is ellenkeztek… de nem is akartam. Épp ellenkezőleg - ott akartam maradni, Evan védelmező kezei és bölcs szavai között. Tudtam, hogy ő megtaníthat arra, amire más nem. Az élet rejtélyeire, és minden másra – mágiára, küzdősportokra akár…
- Mit akarsz, kicsi Talbot? - nézett rám. Igen, akkor még ez volt a „becses nevem”… hogy én hogy utáltam. Tudtam, miért adták nekem ezt a nevet. Pontosabban, a nővérem adta nekem, s később magyarázta el jelentését, mikor elmélyült beszámolókat tartott a vérengzésről; véreb, ezt jelentette.
Akkor még fogalmam se volt, miért pont ezzel a névvel illetett. Furcsán hatott a vezetéknevemmel… d'Aunon… számomra csak a szánalmat, a megvetést tükrözte. Sose szerettem ezt a nevet, és nem is vehetne rá senki, hogy ne így legyen.
- Mi az a jel a homlokodon? - pislogtam rá a nagy szemeimmel, mire ő elmosolyodott. A ráncok magasra szöktek a homlokán, de nem a meglepettségtől. Az örömtől.
- Egy máguscéh szimbóluma. A neve Fairy Tail. A család régóta "honos" ott… - s mesélni kezdett. A Fairy Tail-ről, a tagokról, arról, hogy a nővérem megtagadta a csatlakozást oda…
- Na, és, Evan bácsi, mi a feltétele, hogy ide én csatlakozhassak? - vigyorogtam rá, hisz mesélés közben szemem egyre inkább kikerekedett, szám kitágult, s elvigyorodtam.
- Mivel ez egy máguscéh, alapvetően a mágia, picúr…- egyre inkább utálta kimondani a nevem, és én ezért nagyra becsültem.
Evan tudta, hogy bennem mágia áramlik - s bár ez a mágia még nagyon kevés, de fejleszthető. Így sikerült rávennem őt, hogy beszéljen Makarov-val… a céh vezetőjével.
Mikor Makarov elé lökdösött, próbáltam kihúzni magam. Próbáltam felelősségteljesnek, meg.. minden ilyesminek kinézni. De ő csak… kinevetett. Mikor Evan bácsi mesélni kezdett rólam, s az alatta lévő Fairy Tail-es generációkról, tehát a szüleimről, Makarov hamarosan egyre komolyabb fejet vágott. Majd mikor hozzám és testvéremhez érkeztünk a történetben... Evan bácsi elhallgatott. Ő is tudta, hogy nem szabad kiadnia az információt róla, mivel akkor az egész családom belebukik. Én is…
- Talbot, ha? - nézett rám, mire én kihúzva magam nyeltem egy nagyot. - Te nem értesz a mágiához, igaz?
- Hát, még… nem. - sóhajtottam fel, fejemet lehajtva. Azt hiszem, ez egyenlő egy nemmel…
- S akarsz? - mosolyodott el, mikor rögtön felkaptam a fejem, s szememben az öröm fénye csillant meg.
- Igen! Igen! - vágtam rá rögtön. - Kérem, segítsen benne! Bármit megteszek!
Ekkor végigmért. Olyan volt hirtelen, mintha a lelkemet vizsgálta volna… bár inkább azt, hogy mennyi a varázserőm. Mennyire érthetek én egyáltalán a mágiához. Aztán elfordult tőlem, és ordított valakinek. Nos, neki se emlékszem a nevére… azt hiszem, a névmemóriám sérülhetett. De valami jelentéktelen, vézna ember volt… aki viszont egy nagy könyvet cipelt, nagy és megviselt könyvet.
- Ezt olvasgasd. - nyomta a kezembe, mire én rögtön a földhöz vágódtam, a könyvvel együtt. Volt egy súlya… - Ha megérted, mi van a könyvbe, térj vissza később.
Az oké volt, hogy értsem meg… hisz értelmes fiú voltam már akkor is. De először vigyük el a lakásba...
Persze, Evan bácsi segítségével egész sikeresen haza tudtuk vinni, és ott rögtön az olvasásba dobtam bele magam. Tudtam, hogy oda már mágiával kell visszatérnem, és edzetten. Hiszen puhány mágus nem jó mágus…
Nos, igen. Mondhatni váltogattam, hogy mikor ezt, mikor azt csinálom - egy hónap a könyv tanulmányozása, egy hónap edzés, vagy más… bár egy hónapig tartott 20 oldalt elolvasni a könyvből, legnagyobb teljesítményem is 50 volt, de volt mit olvasni - a könyv oldalszámban simán túlszárnyalta az ezret…
A könyv pedig mágiákat, legendákat tartalmazott. Először illett magam a legendákon átrágni. Mitikus lények, démonok, szörnyek, vagy csak olyan állatok, miket még soha nem láttam, ezek szerepeltek benne. Megemlített több, Fiore-n kívüli kontinenst, országot is, de sose nevezték egyiket se nevén, és sose értettem, miért van ez.
Több helyet is találtam, miket feljegyeztem magamnak: Hakobe-hegy, hol az ősi jetik, meg ilyesmik élnek… és még megannyi más. Külön kis füzetbe jegyzeteltem a legfőbb mítoszokat, a legjobban félt démonok történeteit, a legrejtélyesebb, legjobb, vagy épp leggonoszabb jellemű lények leírását, rajzait.
Persze Evan bácsi mindig mondogatta, hogy ezek csak mesék. De én kezdtem ebben a tényben nem hinni. Hiszen mikor már ~4 éves voltam, tökéltem el magam arra, hogy belekezdjek a mágia részbe… s szinte rögtön a második mágiaágnál megakadtam. Alakváltás mágia…
Több mágus jegyzetei voltak felvezetve oda. Voltak gonoszak, akik megtévesztésre használták a mágiát… voltak olyanok, akik csak emberek segítésére. Ezeket az embereket pedig már akkor elkezdtem… megvetni. Miért a más boldogságát építik? Magukkal kéne törődniük, vagy nem lesz olyan szerencséjük, mint nekem, hogy valaki felkarolja őket.
S úgy döntöttem, hogy mágiát kezdek el tanulni. Alakváltás… ez való nekem. Rögtön a „tanulás” címszóhoz ugrottam.
- Jesszusom, de bonyolult! – ez volt az első szavam hozzá. S nem is jogtalanul… Tényleg nehéz olyan mágiát megtanulni, mint az alakváltás. S ha belegondolok, ez is lett a vesztem…
Evan nem nézte jó szemmel, ahogy csak a mágiának adom az életem. Alig voltam 11 éves, hogy is nézhette volna ezt jó szemmel? Ekkor vette elő a pisztolyt, melyet 20 éves korára hagyott rá az ő nagyapja… mivel a szülei még születése után nem sokkal meghaltak, s aztán ő vette magához.
- Woáá! Egy pisztoly! Egy… fegyver. – néztem, ahogy meg-megcsillan rajta a napfény, ahogy Evan forgatja. Igen… Ott volt életnagyságban előttem egy ilyen gyönyörű dolog. Bár tudtam, hogy vér tapad hozzá… de így kicsit jobban is vonzott, hogy használhassam. – Megtanítasz a lövészetre? – válasza pedig, mint vártam, igen volt.
Egy kisebb, általa felállított gyakorlópályához vitt engem. Nem volt nagy szám – bábukat kellett eltalálni, eleinte mozdulatlanak voltak. Nagyon sok golyó félrement, de még az is nehezemre volt, hogy egyhelyben magam előtt tartsam a pisztoly, akkor még célozzak is vele, majd aztán húzzam meg a ravaszt… nehéz pisztoly volt, több kilós, amit egy addig edzetlen, 11 éves gyereknek megerőltetés volt célra tartani.
- Nem jó! Mellé! Túlságosan görcsölsz! – mondogatta Evan folyton, szüntelen. Én pedig annyira le voltam foglalva a lövészettel, hogy a mágiával nem is törődtem. Pedig tényleg fogékony voltam rá, hiszen a hajam színét már képes voltam átváltoztatni. De ez az új szenvedélyem, a lövés… megváltoztatott mindent.
Volt, hogy Evan különleges lőszereket rakott bele, melyek valószínűleg lakrimából voltak kovácsolva – némelyik kigyullasztotta a bábút, mikor célba ért, némelyik robbant, vagy fagyasztott. Félelmetesnek tűnt, és úgy gondoltam a mágia… nagyon erős tud lenni, jó kezekben persze.
De én ezt egyelőre csak a pisztoly csövén keresztül láthattam. Nem telt sok időbe, míg meg tanultam használni, igaz, volt mit fényezni a tudományomon, de messzemenően leköröztem a korombelieket, már csak erőviszonyban is.
Mikor aznap este bementem a szobámba, furcsa érzés tört rám, ahogy megláttam a hatalmas könyvet. Tudtam, hogy annak nem kéne céltalanul a szobámban poshadnia… hisz azért kaptam meg, hogy tanuljak. Mágiát!
Ezért este nem aludtam. Tanultam az alakváltásról, bár előrébb nem haladtam benne… néhány külső dolgot tudtam változtatni magamon, de hát mit is érek én azzal? Maximum lehetek valami nagyon változatos kinézetű gyerekmodell…
Tehát egész este tanulhattam, nem értem el vele semmit. S mégis, másnap reggel… elmentem a Fairy Tail céhbe, és rögtön felkerestem Makarov mestert…
- Csatlakozni szeretnék a céhhez. – húztam ki magam magabiztosan. Ezúttal ment… mert most már célokkal jöttem ide.
- Az nem megy csak úgy, fiatalember… - nézett rám, ahogy állát égnek emelte, felszívta magát, majd lassan, lemondó szemekkel leeresztette a fejét. – Hogy is… hívnak? Ta… -
- Simon. – nyögtem be rögtön, csak úgy rögtönözve. – Simon Wareen.
- Oké, Simon, és mit tudsz felmutatni ahhoz, hogy a céh tagjának nyilváníthassunk?
- Izé… - néztem nagyokat pislogva, majd szégyellősen körbenéztem. – Alakváltó mágiához értek… - nyögtem be. – Transform! – ejtettem ki a számon a mágia nevét, majd külsőm lassan megváltozott. Fekete hajam fehérré változott, zöld szemem kékké. Arcom nem változott sokat, sőt, mondhatni semmit – ez a két tulajdonság volt az, ami láthatóan már nem volt ugyanaz. A hang, a testem érzése viszont maradt a régi…
Hátam mögül női kuncogást hallottam, mire rögtön odakaptam a fejem. A hang gazdája egy nagyjából velem egyidős lányé volt – haja fehér, szeme kék. Nagyon gótikus öltözködése volt - egy topot, és egy szoknyát viselt, mely eléggé vadul hatott a korához, viszont arcán is tükröződött, hogy ő nem az a jó kislány. De… ahogy rám nézett… rögtön megcsapott egy érzés, melynek még soha a közelében se jártam.
Teljesen elbambultam, és mire észhez tértem, ő ott állt előttem, és megpaskolta a vállamat, Makarov mester pedig morgott.
- Makarov! Ez a kölyök egyelőre nem úgy tűnik, mint aki egy hű de klassz fiúcska lenne… - kezdett bele a lány gúnyosan… – De akármilyen kis senkiházi ez a kölyök, nem gondolja, hogy én kezdenék vele valamit? - mikor hátranéztem, a lány tekintete mit sem változott. Ugyanolyan vad volt, a testtartása is inkább arra hasonlított, hogy engem a vállamnál a kezével fogva tart, mintsem, hogy épp megveregeti azt. Ki tudja… talán épp így volt.
Szemei villogtak, és a kisugárzása szinte látható volt – mintha csak fekete füst szállt volna fel a testéből, a látványba testem megremegett. Azonnal futottam volna ki a céhházból, megrémülve, nem, hogy egy ilyen pokoli lény tanítson, mint ő – félő volt, hogy hamarosan szarvai, szárnyai nőnek, és egyben megesz reggelire.
- MiraJane, te se gondolhatod ezt komolyan. – mormogta az öreg halkan a lánynak, aki, mintha ettől a mondattól még tüzesebbé vált volna, szinte úgy szorongatta a vállamat izgatottságában, vagy dühében – nem tudtam eldönteni – mintha ki akarna tépni belőle egy darabot.
- Öreg, figyelj ide! Lehet, nem ilyen vakarcsokra kéne elvesztegetnem az időm, mint ez itt, de hiába, valakin gyakorolnom is kell, plusz, milyen kár lenne, ha nem adhatnám tovább a tudásom, ugye? – mosolyodott el hirtelen, bár ez inkább vigyor volt, és démoni vicsorítás ötvözete, mintsem valami szelíd, helyeslést kívánó mosoly. – Tehetségessé művelem a kölyköt, biztos nagyon szorgalmas lesz… Ugye? – paskolta meg még egyszer a vállamat. Szemeibe néztem, amik megrémítettek, és egyszerre töltöttek el vad tűzzel, mire én gyorsan bólogatni kezdtem.
– De MiraJane… – nyögte Makarov, mire a csaj vigyorogva újra felé kapta a fejét. – Eee…menjetek csak…
– Ez a beszéd! Akkor vágjunk is bele! – húzott karomnál fogva a gyakorlótér felé.
Belevágtunk. A nap végén hullaként dőltem össze ott, ahol voltam. A könyv elolvasása és megértése könnyebb volt, mint egy fél nap edzés a Fairy Tail-ben. MiraJane nem volt türelmes tanár, de legalább szigorú is volt. Az első néhány hónapban kisajátítottuk a gyakorlóteret, szinte minden ébren töltött percemet a lány irányítása alatt töltöttem, vagy utasításait követve edzettem, ha ő nem volt ott. El kellett ismernem, profi volt az alakváltásban, és a gyakorlati oktatás sokat segített. Néhány év múlva fel tudtam venni egy farkas alakját, testem emberi alakját pedig kedvem szerint tudtam formálni, amelynek óriási hasznát vettem – a többiekkel való ismerkedésben. Úgy tudtam játszani az emberek velem kapcsolatos érzelmeivel, ahogy szerettem. A lányokat elbűvöltem, a felnőtteket az ujjaim köré csavartam gyermeki vonásaimmal, még akkor is, amikor tizenhat éves lettem. Ebből csak egy dolgot szűrtem le: az emberek csak a külső alapján ítélnek.
Főleg a lányok. Legtöbbjüket már azelőtt kiszeleltem, hogy beszéltem volna velük, és néhány kérdés múlva teljesen új, számára tetsző külsővel rendelkeztem. Tizenöt évesen már hasonló hírnévvel büszkélkedhettem, mint Loke, habár más korosztályban hódítottam, hiszen viselkedésemet is hasonló módon tudtam változtatni, mint alakomat. Az első időkben még mulattatott ez a.. játék, de ez is elvesztette varázsát. Egymásban mélyen bízó párokat tudtam elszakítani egymástól, kik a fülem hallatára ígérték meg egymásnak, hogy összeházasodnak. És csak egy ismeretlen kellett hozzá, hogy eldobják egymást. Véleményemet az „áldozataimról” mélyen eltemettem magamban. Soha, senki nem jött rá, hogy lenézem azokat, akiket ilyen könnyen rá lehet szedni. Ahogy egyre jobban megundorodtam ettől, annál ritkábban kezdtem bele bármilyen flörtbe. De a lányok később ragadni kezdtek rám. Néha válogattam közöttük, néha nem. Azonban volt olyan, kivel nem jutottam dűlőre, de valahogyan nem is akartam.
MiraJane. Nem tudom, hogyan és miért szánt rám ennyi időt, de hálával tartoztam neki. És többet is éreztem iránta. Felkavaró volt minden óra, amikor vele edzettem, habár minden alkalommal majd’ leharapta a fejem, hogy miért nem tudom ezt vagy azt megcsinálni. Ezt más lánnyal nem éreztem. Evan bácsi tökéletes ellentéteként hatott, nemcsak viselkedésében, hanem hozzáállásában is. Őt semmivel sem tudtam elbűvölni, talán, mert ő látta, hogyan bontakoznak ki képességeim, és csak ő volt az, aki közelebbről is megismert. Egyedül nála kellett pedáloznom ahhoz, hogy elfogadjon. Valamilyen furcsa októl vezérelve még hajlandó is voltam rá..
- Ideje végre kamatoztatni azt, amit tudsz. Holnap küldetésre megyünk! – jelentette be a lány egyik reggel, mire meglepődve néztem rá.
- De hát… Azt mondtad, holnap elkezdjük a következő alakváltást! – tiltakoztam, de csak egy szúrós pillantást kaptam válaszul.
- Azt teszed, amit én mondok! – csattant fel. – Egy erdőben vadállatok tűntek fel, a helyiek állatait és az erdőt pusztítják, és el kell kergetni őket. Ez fontosabb, mint az edzés! Mellesleg jó gyakorlás lesz. Ma pedig… Hogy kipihend magad, csak öt kör a feladat a pályán.
- I-igenis! – vágtam magam haptákba, vigyorogva. A pokol összes ördöge sem tudott volna egy átlagembert átkergetni MiraJane akadálypályáján, de én már megszoktam a gyilkos intenzitást, hóban-sárban. Öt kör alatt szinte le sem izzadtam, és már mehettem is dolgomra. Szinte izgatott voltam: az első küldetésem, és ráadásul Mirával! Reméltem, büszke lesz rám, és nem hozok rá szégyent. Bevillant Makarov mester hangja az évek homályából:
~ Ha pedig nem tudod valamire nagyon gyorsan megtanítani… hát, repül a céhből, s rád se fogok szépen nézni.
Most derül ki, hogy megérte-e a több évi tréning, vagy mehetek, amerre látok. Komolyan aggódtam, megfelelek-e.. Este aprólékosan átnéztem Evan bácsi pisztolyát, ellenőrizve minden egyes darabját a gyertyafénynél. Néhány apróbb karcolást leszámítva még mindig ugyanolyan állapotban volt, mint amikor gyakorolni kezdtem vele, és ami még fontosabb, mára már megerőltetés nélkül tudtam célra tartani, hála a folyamatos hozzászokásnak. Miután szétszedtem, beolajoztam és összeraktam a fegyvert, egy korai lefekvés mellett döntöttem. Idegességem ellenére hamar elaludtam.
- Ébresztő, hétalvó! – keltett reggel a dörömbölés.
- Rendben, rendben, fent vagyok.. – emelkedtem ki az ágyból, és ásítozva nyitottam ajtót MiraJane-nek. Kivételesen úti ruhát hordott: a szoknyája talán négy-öt centivel hosszabb volt az átlagosnál. Rejtély, hogy ezt hogy tudtam reggel, kómás fejjel azonnal kiszúrni.
- Egy óra múlva indul a vonatunk, szedd a lábad! – adta szokásos, bájos modorát a lány, és ő is készülődni indult. Nekem csak a tegnap összekészített dolgaimat kellett bedobálni egy hátizsákba, és készen is álltam az útra, pisztollyal az övemben. Leballagtam az ebédlőbe, és egy könnyebb reggeli végén meg is érkezett a lány.
- Indulhatunk! – mosolyogtam rá.
- Nagyszerű! – MiraJane boldogabbnak tűnt, mint általában, ami nem volt kis dolog. Talán ő is izgul?.. – Irány a vonat!
- Arról tudsz valamit, milyen állatok támadták meg az erdőt? – jutott eszembe egy kérdés, mikor már szinte megérkeztünk Varine-be.
- Fogalmam sincs. – vallotta be. – De nem lehetnek túl vészesek. Hiszen csak bárányokat és hasonlókat bántottak idáig..
A vonat ekkor kezdett fékezni. Kora délutánra járt az idő, a menetrend szerint csak egy óra múlva kellett megérkeznünk. Kíváncsian néztem ki a megálló vonat ablakán, és megdöbbenve intettem társnőmnek, hogy nézzen ki ő is. Az erdő, ami mellett haladtunk, lyukakkal volt tarkítva, valamint állati tetemekkel. Méretes karmolások és harapásnyomok borították a fenyőfákat.
- Nem lehetnek túl vészesek.. – visszhangoztam idegesen szavait, kezem a pisztoly markolatánál matatott. – Mi az, ami neked vészes?
- Nem ügy. – mosolyodott el Mira dühösen, fogait csikorgatva. De nem rám volt dühös, hanem arra, hogy alábecsülte a feladatot, és az embereket megzavaró betolakodókra.
- Kedves utasaink, tájékoztatjuk önöket, hogy a sínek meghibásodása miatt a szerelvény nem közlekedik tovább. – hallottam meg a bemondó hangját.
- Akkor… kezdjünk neki a feladatnak, vagy először Varine? – néztem rá MiraJane-re. Még feldühödve is csodásan nézett ki, főleg szikrázó szemei. Volt tippem, mit fog válaszolni..
- Egyértelmű. Be az erdőbe! – erősítette meg feltételezésem. Egészen estig volt időnk kutatni, amíg a sűrűsödő sötétség rá nem kényszerít minket arra, hogy tábort verjünk.
Sajnos, vagy szerencsére nem koronázta siker keresésünket, így hát a tetemeket kezdtük tanulmányozni. Szinte minden állaton harapásnyomok voltak, néhányat pedig mintha összenyomott volna valami.
- Mintha valamilyen falkában lennének.. – töprengtem, mikor öt, egymás mellett heverő farkast találtunk. Mindegyiknek a torkát három sor fognyom övezte, de semmilyen más állat holttestét nem láttuk a közelben. Pisztolycsövemmel egyesével felhúztam az ínyüket. Nem volt vér a fogaikon. Vagyis nem tudtak harcolni ellenük.
- Inkább segíts, ezek holnap is itt lesznek még. – kezdett el tüzet rakni Mira. Talán távol tartja őket.. Száraz fát kezdtem gyűjteni, fél óra múlva már vidáman ropogott a tűz. Hangulatát azonban nem vettük át, komoran gubbasztottunk a fényénél.
- Hallottál már ilyen állatokról? Nem eszik meg az elejtetteket, hanem csak ölnek. – kérdezte.
- Még sosem. Reméltem, hogy te igen. – fintorodtam el. Elgondolkozva pörgettem meg mutatóujjam körül a fegyverem. – Remélem, hamar meglesznek.
Mintha csak erre a mondatra várt volna a természet, megremegett a föld. De nem úgy, mint egy földrengés. Mindketten talpra ugrottunk, én görcsösen markolászva a pisztolyt, Mira körbenézett, készen arra, hogy bármi ellen felvegye a harcot. A mozgás egyre erősödött.
A föld körülöttünk mintha felrobbant volna, de a remegés nem szűnt meg. Nyolc-tíz, láb hosszúságú valami ugrott ki a földfelhőkből, és teketóriázás nélkül ránk vetették magukat. Célzás nélkül lőttem rá az egyikre. A golyó talált, és már eggyel kevesebb ellenséggel néztünk szembe. MiraJane is alkotott valamit, amitől a nagy részük meggebedt, míg én kapkodva újratöltöttem a pisztolyt. A maradék három lény óvatosan hátrébb húzódott, így alkalmunk volt megnézni, mikkel is állunk szemben. A tűz nem aludt ki, így annak fényénél vettük őket szemügyre. Szem és látható száj nélküli férgek voltak, ennek ellenére tökéletesen éreztek minket valamilyen módon. Sárga, szelvényes bőrük úgy tűnt, a föld alatti mozgáshoz alkalmazkodott, és lábak nélkül kissé esetlenek voltak a föld felett. Az egyik hangos kiáltást eresztett ki magából, és az eleje háromfelé vált. Belül apró, tűhegyes fogak sorakoztak, talán száz is. Kifejezetten vészjóslónak tűntek a tűz fényénél.
- Már értem. – esett le, hogy miért ilyen sebeket láttunk. Újra lőttem, az utolsó férget oktatóm intézte el.
Újra erősödni kezdett a rengés, sokkal intenzívebben, mint az előbb.
- Még nem végeztünk. – morogta MiraJane. És igaza lett. Ahogy befejezte a mondatot, ismét férgek tűntek fel a föld alól. Az előzőek nagy testvérei. A legkisebb közülük akkora volt, mint én, a legnagyobb legalább háromszor akkora. Méretükkel együtt a gyorsaságuk is nőtt. Csak egyet tehettem.
- Transform! – másodpercek alatt szőrt növesztettem és négykézlábra ereszkedtem. Látásom, hallásom kiélesedett, a hold halvány fénye is elég volt ahhoz, hogy tökéletesen lássak. Csak hát… a mancsom nem volt alkalmas a pisztolyhoz. A lények egy zavartan fordultak felém, de ez nem tartott tovább egy másodpercnél.
- Tieid a kicsik, én elintézem a nagyobbakat, aztán segítek. – fénylett fel MiraJane kezében jellegzetes mágiája. Egy morgással jeleztem egyetértésemet, majd ügetésbe fogtam. Három-négy féreg kezdett el üldözni a kisebbek közül. Egy kisebb tisztáson fordultam szembe velük. Aggódni kezdtem. Az előzőek meg tudtak ölni egy farkasfalkát anélkül, hogy megsérültek volna, és most nekem kell velük egyedül harcolni? De nem volt időm gondolkozni. Ugyanolyan agresszívek voltak, mint az előzőek, és láthatóan tökéletesen éreztek engem. De hogyan? Felugrottam egy rohamozó száj elől, és a teremtménybe martam. Karmaim még a bőrét sem tudták átlyukasztani. Kínos..
A levegőben visszaváltoztam, és pisztollyal ismételtem meg a támadást. A golyó működött ott, ahol a természetes fegyverek nem, a féreg összerándult fájdalmában. Majd összezavarodott, ahogy a többiek is. Mintha eltűntem volna számukra.. Egy óvatos lépést tettem feléjük. Mikor mancsom az avart érte, mindegyikük egyszerre fordult irányomba, és folytatták a támadást. A következő ugrásomnál már a kíváncsiság vezérelt. Újra farkas-alakban landoltam, és hatása ugyanaz lett. Hangosat vonyítottam, semmilyen eredménnyel. Topogni kezdtem. Tévedhetetlenül indultak felém a vak és süket lények. Ezek a lépések keltette rezgéseket érzékelték! Egy marék követ vettem fel a földről pofámmal, és arrébb dobtam őket. Az elterelés hatására az állatok a kavicsok felé vetették magukat. Emberi alak, pisztolytöltés, célzás, tűz! Vérszomjam kezdett kialakulni és átvenni felettem az irányítást. A trükköt minden lövés után megismételtem, hogy ne tudják, hol vagyok.
- Pusztuljatok! – kiáltottam, tudva, hogy ők nem hallanak. A sérült féreg a folyamatos sortűz hatására egyre lassabban mozgott, végül egy utolsó, görcsös rángás kíséretében kimúlt. A lények tanulékonynak bizonyultak, és lassan rájöttek, hogy a két és négylábú ellenségük is én vagyok. Felhúztam magam egy fára, és aggódni kezdtem, miközben láblógázva ültem az egyik ágon. A lőszerből kezdtem kifogyni, és nem volt más fegyverem, amivel kárt tudtam volna bennük okozni. Hacsak nem találok ki valamit. A férgek közben a fát kezdték ostromolni. Eszeveszett dühvel harapták a fa kérgét, mély nyomokat hagyva a törzsben. Ilyen odaadás mellett nagyjából öt percet adtam a fának, mielőtt kidőlt volna. A MiraJane által keltett csatazaj még mindig hallható volt.
- Ha a fogukkal szinte bármit át tudnak harapni.. Akkor vajon saját magukat is? – néztem rá a tetemre, amely nyitott szájjal feküdt a földön. Csak egy lehetőségem van rájönni. Egy csíkot téptem le pólómról, kezemet körbetekertem, az eljövendő fogást megkönnyítendő. Ugrottam, és pontosan a valami szájánál értem földet. Égető fájdalom hasított a kezembe, ahogy kitéptem az egyik borotvaéles fogat. Hátrapördültem, és épp időben hajoltam el az egyik rám ugró féreg elől. Feltartottam kezem, és elégedetten láttam, hogy a lény oldalán mély, vérző sebet vág a „kés”. Nem tudtam levakarni arcomról a vigyort, ahogy a másodikba tövig vágtam a pengét, és valamilyen ideget vágtam át, bénulást idézve elő.
~ Sokkal közvetlenebb érzés, mint a pisztoly. – váltott át lassan tébolyulttá a mosoly. Élveztem az érzést, hogy kiszáll az élet a testéből. A tőrt elengedtem, és az utolsó töltényemmel kivégeztem a sérültet. Már csak egy maradt. Midőn megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy fegyver nélkül nem fogok sokat érni az utolsó ellen, mikor oldalba találta őt egy sötétséglabda. Oldalra fordítottam a fejem. MiraJane állt a tisztás szélén, izzó tekintettel a szemében. Ruháját néhány helyen karcolások és szakadások fedték, de úgy tűnt, jól van, habár enyhén elpilledt az ellenfeleitől. Megértem, az enyémnél jóval erősebbekkel küzdött..
- Jól vagy? – nézett rám. Ahogy a harci láz kiáramlott tagjaimból, kezdtem rájönni arra, mit éreztem közben.. Vérszomj. Élveztem, ahogy megöltem valamit. És tetszett, nagyon is.
- Megvagyok. – hazudtam, hiszen én sem úsztam meg az elugrásokat teljesen épen. Sekély vágások borították egész testem, amelyekből lassan csordogált vérem. – Talán fel is vehetnénk a jutalmunkat, amiért végeztünk. Varine nem lehet túl messze. – vetettem fel az ötletet, de MiraJane megrázta a fejét.
- Nem, ma letáborozunk. Ha vannak még többen, azokat is ki kell füstölnünk, és egyelőre nem vagyunk olyan állapotban, hogy éjszaka mászkáljunk.
A javaslat teljes egyetértésre talált a csapatban. Őrséget egyikünk sem állt, hiszen a földrengéses közlekedésre úgyis felébredtünk volna. De az éjjel többi része eseménytelenül telt, ahogy a reggeli utazás Varinébe és a hazaút is.
- Mikor megláttam az állatokat, azt hittem, nehezebb lesz.. – törte meg a csendet MiraJane. Már órák óta meg sem szólaltunk, csak az ablakon lecsorgó esőcseppeket bámultuk.
- Lehet, hogy neked könnyűnek tűnt, de nekem csak szerencsém volt. – raktam fel lábam a szembeni ülésre.
- Nem szerencse. – morrant rám dühösen. Mindig is utálta, ha lebecsültem magam. – Harcban minden, amire rájössz, és felhasználod, az minden, csak nem szerencse.

Az elkövetkezendő években nem tanultam újabb állatalakot, MiraJane állítása szerint az elsőt a legnehezebb elsajátítani, és én igyekeztem nem túlterhelni magam. Néhány kisebb küldetést is elvégeztünk még céhtársammal. Tizennyolc éves koromra már megbíztak bennem annyira, hogy az előzőekkel ellentétben már egyedül is elmenjek egy küldetésre. Pontosabban MiraJane nélkül, egy szabadúszó máguslánnyal, akiről még csak nem is hallottam. Mikor meghallottam nevét – Samantha – gúnyos mosolyra görbült a szám. Egy újabb, talán meghódítandó lány.
Azeroth volt a város neve, ahová el kellett jutnom. Furcsa egy név, inkább egy országhoz illett volna.. És gyorsan. A küldetést egy lacrima-üzeneten keresztül juttatták el a céhbe, mert a város nem feküdt messze Magnoliától. Sőt, a céhből vonat helyett egyik céhtársam familiárisa repített el a célállomásig. A motor gyorsabb lett volna, de akkor túl fáradt lettem volna ahhoz, hogy megoldjam a feladatot. Ami, micsoda is?
Egy bank előtt rakott le „járművem”, majd visszaindult. Az óriási kőépület körül vastag gyűrűben bámészkodtak az emberek, akik, mint bárhol máskor, örömüket lelték abban, hogy ott voltak, ahol nem kellett volna, és mágusokat zavartak munkájuk elvégzésében. A főbejárat előtt azonban három emberen kívül senki sem tartózkodott.
- Maga Simon Wareen? – kérdezte az őszülő, fényes koponyájú férfi. Mellette egy zöld hajú, kis szarvas lány álldogált, hasonlóan csábító és vadító szemmel, mint az enyém. Nagyjából hozzám hasonló magasságú volt, kék szemekkel, és egy pakli kártyával a kezében, amit kissé unottan kevergetett.
- Na, végre. – jegyezte meg a kislány. – Már majdnem belehalt ott bent az unalomba…
- Kicsoda? – tettem meg az első lépést az épület felé.
- A túszejtő. Ki akarta valaki rabolni a bankot, de nem jutott semeddig, mielőtt ideértek volna a rúnalovagok. – mutatott a férfi körbe. Négy-öt, kissé páncélozott alakot vettem észre a falak mentén. Látszott, arra várnak, hogy valami történjen. – A fickó mindenkit kiengedett, kivéve egy embert. Szabad elvonulást követel, és azzal fenyegetődzik, hogy lelövi a túszát, ha nem adunk meg neki mindent, amit kér.
- És nekünk kéne megoldani az ügyet.
- Pontosan.
- És… Valami feltétel? – pislogtam rájuk.
- Ne haljon meg a túsz.
- Megoldjuk. – bólintottam, majd a lányra néztem. – Gondolom, te vagy Samantha? Én pedig Simon vagyok. – mutatkoztam be mosolyogva, habár teljesen fölöslegesen, hiszen már megtette ezt a megbízó is.
- Örvendek, de menjünk már. Az ablakon. – mutatott rá egy nyitottra.
- Rendben. – elég ellenszenvesnek tűnt így első benyomásra a csaj.. – Pisztolya van bent?
- Az.
- Menjünk. – tartottam bakot, mikor időközben odaértünk az ablakhoz. Egy pár másodperc múlva magam is felkapaszkodtam az ablakba, és megindultunk a keresésre. A rabló-túszejtő kiszaglászása szinte semennyi időbe nem került, a nagy kérdés az az volt, hogy hogyan kapjuk el anélkül, hogy bármelyiknek baja lett volna.
- Kéne egy csali. – jelentette be Samantha.
- Milyen kedves, hogy önként jelentkezel. – vigyorogtam gúnyosan.
- Ha eltereled a figyelmét, a kártyáimmal le tudom ütni anélkül, hogy meghalna. – folytatta zavartalanul zöld hajú társam.
- Te az életéért aggódsz? – döbbentem meg.
- Talán nagyobb jutalmat kapunk, ha igazságszolgáltatás elé állítjuk. – világosított fel a kártyákat lapozgatva. Végül egy sornál állapodott meg.
- Akár igazad is lehet. Rendben, teszek egy próbát. – suttogtam, és a mosdók felé indultam. A pasas a bank előcsarnokában helyezkedett el, előtte a bejárat, mögötte a lépcső, ahonnan mi terveltük ki, hogy mit fogunk tenni, tőle jobbra az irodák. Én balra indultam. És sikerült. Egy mosdóban a tükör előtt gyorsan nővé változtattam magam. Az ing ehhez az alakomhoz túl szűk volt rám.. néhány helyen, de éppen ez volt a cél. Babaarcú, szőke cicababává váltam, aki elég ügyefogyottnak is nézett ki. Óvatosan kilestem az ajtón. A férfi arcát továbbra is feszültség uralta, míg a túszét kétségbeesés. Többször megfeszítette izmait, készen arra, hogy harcolni kezdjen, de végül nem mert semmit sem tenni. Gyáva.
Lassan meglöktem az ajtót, amely nyikorgásával azonnal elárult engem. A pasas felém pördült, a túsz férfit pajzsként tartva maga előtt.
- Ki az? – süvöltötte, de választ sem várva eresztett meg egy golyót. Az ajtófélfát találta el, tőlem néhány centire. Szerepemhez híven sikoltva a földre kuporodtam, kezeim a hajamat markolták.
- É-é-én csak a-a mosdób-ban voltam! – kezdtek el könnyezni zöld szemeim, halálfélelemmel teli tekintetet küldve támadóm felé. Nagyszerű.. Minden figyelmével felém fordult. Óvatosan és remegve keltem fel a földről.
- Gyere ide! – intett a pisztollyal maga mellé idegesen a fickó. Néhány másodperc múlva vonakodva léptem felé egyet. Majd még egyet, és a lányra néztem.
- HEAVY FLUSH! – üvöltött fel Samantha, aki ezidőtájt már a lépcső aljánál bujdosott. Kártyái kilőttek kezéből, és mint buzogány, csaptak le a túszejtő fejére. Még ideje sem volt reagálni, már elfeküdt a földön, én pedig mosolyogva visszaváltoztam. Újra elöntött a vérszomj, mint mi már annyiszor küldetéseim során. Lassan kihúztam hátam mögül, övemből a pisztolyt, és nevetve az ájultra fogtam. Embert még nem öltem. De hisz ez nem is ember, csak egy emberbőrbe bújt ragadozó. Őket pedig irtani kell!
A dörrenés fülsiketítőbb volt, mint az előző. Talán azért, mert régebbi volt a pisztoly. Ahogy a kis füst eloszlott, láttam, hogy a bűnöző feje véres darabokban hevert szerteszét. A túsz eddigre már rég eliszkolt.
~ Evan bácsi. Követtem a példádat, a pisztolyhoz újra emberi vér tapad. – kezdtem el kuncogni, majd lassan őrült nevetésbe váltott át a halk hang.
- Ezt miért kellett, te barom? – kiabált rám a zöld hajú szépség. – Mi lesz így a jutalommal?
- Kit érdekel? Megkaphatod a részem, ha annyira akarod, engem nem izgat. – Az érzés… feltöltött. Mintha csak ezért a pillanatért gyakoroltam volna ennyit a pisztollyal, szinte kiteljesedtem. És ilyen marhasággal akarja elrontani ezt a csitri, mint a pénz? De nem volt időm kiélvezni. A pisztolydörrenésekre a rúnalovagok is akcióba lendültek. Kissé kábán láttam, hogy az ajtó beszakad, az ablakokon pedig repülő mágusok érkeznek be. Majd lefékeztek, ahogy megláttak minket. A megbízottak, egy szétlőtt fejű hulla fölött. Egy rettegő valaki, a sarokban keresve menedéket.
- Tőlem nem tudnak meg semmit.. Ha tényleg enyém a részed. – suttogta a szarvas lány.
- Az ügy megoldva. – mondtam hangosan, kimérten, és elindultam a kijárat felé. A betörő, de most már lefagyva álló katonák utat nyitottak nekem, és én abban a tudatban indultam el a céh felé, hogy tettem nem fog kiderülni.

Sajnos a céhházba belépve rájöttem, hogy tévedtem. Ahogy büszkén, pisztolyomat az ujjam körül forgatva, majd végül tartójába téve mászkáltam végig a céhházon, észrevettem, hogy senki se örül annak, hogy itt vagyok. Senki se örül annak, hogy létezem…
- Szia, MiraJane! – köszöntem rá a lehető legszelídebb hangon, szemeim egy vonallá húzva, vigyoromat szélessé alakítva. Reméltem, hogy elismer engem, és akkor… mikor elismer, bevallhatom neki…
Régóta próbálkoztam már vele, de ő mindig felettem állt. Gondoltam, ha majd egy önálló küldetést végigviszek, sikeresen, nélküle, akkor meg fog becsülni, és értékelni fogja, hogy itt vagyok. Akkor majd megtudhatja, hogy ő nekem nem csak egy mester, nem csak egy barát…
- MiraJane. – hallottam a hátam mögül Makarov hangját, és kicsit sem örültem neki. Volt a hangjában valami gúny, csalódottság… - A tanítványod a sötétségbe hullott.
- Igen, mester… - nézett rám MiraJane keresztbetett kézzel, dühtől szikrázó arccal. Bár az utóbbi időben még kifejezetten kedves is volt, 3-4 évvel azelőtti énjéhez képest, mintha most a gótikus jelleme újraéledt volna, benne haraggal…– Pocsékba ment 6, sőt… 7 év munkája. Csalódtam magamban… CSALÓDTAM BENNED! – emelte fel jobb karját, majd suhintott felém vele, s mikor célba ért…
Soha nem fájt egy pofon annyira, mint akkor. Az arcom égett, a testemben érzelmek ezrei tolongtak, és egyik se volt ahhoz hasonló, mintha öltem volna. Vagy bármit élveztem volna. Nem. Szégyen, fájdalom és szeretet… ezek voltak akkor a meghatározó érzelmek.
- Ezt… miért kaptam? – néztem rá zihálva. Gondolkodtam azon, hogy mit fog mondani – de amit mondott, pont arra nem számítottam.
- Hogy ölhettél feleslegesen?! Hogy ölhettél meg egy embert?! – ordított velem magából kikelve, mire én teljesen lehűltem. Az a csitri… mégis csak köpött volna? A szemét! – A túsz… megrémült, tőle kellett vissza hallanom! Mégis, kinek képzeled magad, hogy kioltod mások életét?!
Nem tudtam… kinek képzeltem magam? Valakinek, aki gond nélkül veszi el az arra méltatlanok életét. Ő méltatlan volt rá… ~ MiraJane… mióta becsülöd meg ennyire a szemetek lelkét?
- Sajnálom, Simon, de el kell hagynod a céhet. – ugrott fel Makarov a pultra, miközben szemeim kikerekedtek. – Ilyen tagokra nincs szüksége a Fairy Tail-nek…
- Makarov mester! MiraJane! Nem úgy volt, ahogy mondták… én nem… csak a körülmények…
- Takarodj… - nyögött fel a lány, könnyekkel áztatott szemekkel. – Ne is lássalak! - Takarodj! Csak ezek a szavak zengtek a fejemben… tátott szám, résnyire összeszűkült íriszeim… nem… fájdalmat okoztam annak, akit szerettem. Akit szeretek.
Lábam magától mozdult meg, majd lassan hátrafordultam, és kirohantam az épületből. MiraJane… egyszer vissza kell térnem hozzád, egyszer bocsánatot kell kérnem tőled… ha erősebb leszek…
Rohantam, és rohantam. Nem tudtam megállni, akármennyit is futottam… egy idő után farkas alakot felvéve szaladtam tovább, át az erdőkön, át mindenen… míg nem beleütköztem abba a személybe, akit egyáltalán nem vártam.
Samantha.
- Teee! – változok vissza a farkas alakból. – Hogy tudhatták meg!? A túsz elmondta! A pénzem…
- És? Én csak azt mondtam, hogy nem mondom el. A túszért akkor már nem én feleltem. – vigyorodott el a nő, miközben lassan átkarolta a nyakam. – Na de ide figyelj cukibogár. Jó lenne, ha nem kezdenél ki velem… - vigyorgott. – Sokkal erősebb vagyok mint Te, és ölni is kevesebb lelkiismerettel tudok, mint Te. Így ajánlom, hogy ne kekeckedj. – engedett el, majd ellökött magától. – De felajánlok valamit. – nézett rám vissza. – Mivel gyenge vagy, és erőtlen, akit megfosztottak mindenétől… akiben nem bízik senki… Ügyelhetek rád.
- Hogy mi?
- Fejleszthető vagy. Míg kell, veled leszek, és segítelek téged bármiben, sőt, ha elég erős leszel, talán lesz miért melletted maradnom. Benne vagy?
Nem tudtam mit válaszoljak, de reményvesztett voltam… így kénytelen voltam beleegyezni abba, hogy Samanthával az oldalamon folytassam vándorlásom.

Vége.

Samantha: Kép

Hibák javítva, remélem, így megfelelő lesz.