Arisa kikel - A boldog szülők: Bonnie és Rane

Lassan már három napja gubbasztottam Fort Term egyik elhagyatott, romos házában, és nagyon unni kezdtem magam.

Arisa a tojás-felgyorsító óta egyre jobban éreztette, hogy lassan kiszállna a tojásból. Néha kiesett a szoba közepén, ruhákból rakott fészekből, és végiggurult a házon, földön hagyott kacatokat törve-zúzva. Egyre nagyobb repedések jelentek meg a tojások, és velük együtt nőtt az én aggodalmam. Krisot szavai jártak a fejemben - azt fogadja el szülőjének, akit először meglát. És a Quattro Cerberus céhházát mindennek nevezhettem, kivéve nyugis helynek, sőt, még otthonomban is gyakran zargattak ilyen-olyan ügyekkel, amelyek bőven várhattak volna még egy keveset. Így a lakásomban sem lehettem biztos... Végül a könyvespolcomon álló atlaszhoz fordultam. Némi kutakodás és Arisa-üldözés-lenyugtatás-fészekbe visszahelyezés után megtaláltam a tökéletes helyet. Fort Term. Egy elhagyatott, düledező hely, erdős környezettel, viszonylag meleg klímával, ahová még a madár sem jár. Ez még jól is jött nekem, hiszen Arisa őket is anyának-apának nézhette volna. Furcsa lett volna nézni, ahogy egy hat méter hosszú kígyó magokat és kukacokat akar enni..
Így hát, most itt dekkoltam, felkészülve a hosszasabb egyedüllétre. Azt nem tudtam, hogyan fogom bírni. Néhány hetes eltávozást jelentettem be a céhben, hogy tudják, nincs bajom, és hogy miért nem vagyok ott. Hiába, a nevelés hatása.. Tudtam, senkit nem zavarna, ha eltűnnék pár hétre, de egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne szóljak. Minél régebbi egy lecke, annál nehezebben tudunk letenni róla. A leckékről beszélve, még ötletem sem volt, hogyan akarom Arisát felnevelni, csak néhány alapszabályban voltam biztos.
- Lassan kikelhetnél... - néztem a vadul rángatózó tojásra, és szorosabban magam köré tekertem köpenyemet, majd megigazítottam a tojást borító rétegeket is. Szinte óránként lepattant róla egy-egy szilánk, a kis, fekete test folyamatosan mozgott, de még nem tudta áttörni a kemény héjat. A réseken keresztül megszemléltem a kicsit. Már így is erősnek és mozgékonynak látszott, mutatva, hogy egészséges lesz. Erre számítva jópár állatot - nyulakat, madarakat - ejtettem el az elmúlt két napban, részint magamnak, részint a farkasétvágyú csemetének. Egyebekből tökéletesen fel voltam készülve.
A tűz mellett jó helye volt. A szél Fort Termben csípős volt, meghazudtolva a meggyőződést, hogy egy meleg helyet keresve sem lehet jobbat találni. Az eső egyelőre nem esett, de már nagyon lógott a lába. Ez sem lesz a kedvenc éjszakám, ezt előre láttam. A leszálló Nap fényében a környezet felvette kísértetiesebb köntösét, a frászt hozva rám minden alkalommal, amikor egy-egy, szerintem természetellenesen mozgó árnyék vetődött a tűzre. És a hangok sem nyugtattak meg. A fák recsegtek, és a kis kunyhó romjai fenyegetően nyikorogtak, mintha csak arra várnának, hogy mikor lehunyom szemem, maguk alá temessenek. Mintha léptek hangját is sodorta volna a szél, de biztos voltam benne, csak a képzeletem játszik velem. Vagyis csak reménykedtem. Biztos voltam benne, hogy rajtam, a romokon és a néhol élő, néhol halott fákon, bokrokon kívül senki nincs a közelben.

Nem is tudom, mi vonzz az olyan küldetésekhez, amelyek elhagyatott helyeken vannak. Elhagyatott helyek, mint a Hakobe-hegység és környéke, vagy mint egy kiszáradt tó körüli veszélyes épületek… Mindegyiknek meg van a maga szépsége, mondjuk. Furcsa ízlésem van, tegyük hozzá – de hiába, én így szeretem magam. Minden ego, meg egyebek nélkül is.
Oké, mondjuk… elég biztató jelleggel vannak rám a szórakozóhelyek is, mint Akane Resort, az is nekem való vidék. Legalábbis nekem való lenne, ha pénzem is lenne rá, igaz, ez részletkérdés…
Így hát, kénytelen voltam elvállalni egy olyan munkát, amely Fort Termbe szól. Igaz, a lepusztult vidék kedvemre való – de ki tudja, hány bandita tör rám, foszt ki, vagy még rosszabb. Oké, hogy ilyenekre nem szabad gondolni, de azért mégis… Mi lenne, ha alapon?
- Sebastian, ezt kérném. – tolom az orra alá a lapot, szipogva, kicsit sápadtabb arccal, mint a normális lenne. Azt hiszem, meghűltem…
- Biztos jó ötlet ilyen állapotban munkát teljesíteni? – néz rám aggódó tekintettel. – Mert én kétlem, hogy így annyira jól el tudnál fogni egy banditát, főleg, ha az csapatban van, és…
- Megoldom. – húzom össze magamon a kabátomat, és megrázom magam. Most veszem csak észre, mennyit nőtt a hajam… ~ Simán elér a mellkasomig – jövök rá, mikor megrázom a hajamat.
- Hát jó, vigyázz magadra… - törődik bele Sebastian, hogy velem már nem tud mit kezdeni, mire én sarkon fordulok, és lassan kisétálok az épületből.
Bár, őszintén, nincs sok kedvem végigcsinálni a munkát, nem is tudom, miért vállaltam el… és már elkezdett lehűlni a levegő. Nem jó jel, nagyon nem.
Fort Term felé veszem az irányt, hogy minél hamarabb odaérjek… minél hamarabb végezzek, bár kétlem, hogy annyira jól teljesíthetnék félig betegen, igaz, legalább a hideg környezet jót tesz nekem. Fogalmam sincs, mitől betegedhettem le.
Fort Termben rögtön a célpont keresésébe kezdek – igaz, mindhiába. Az esős, cudar idő miatt még a banditák is továbbálltak Fort Term egy részéről, viszont a forgalmas részén, az átkelőhelyeken nem akartam kutatni – vagy 3 banditacsapat vetette volna rám magát, én pedig még egyet is alig bírok el.
Ahogy a romos helyen mászkálok, egy lerombolt falut látok meg. Mit falu… valaha lehetett az, mielőtt még Fort Term az lett, ami, így csak 3-4, épp, hogy nem beomló ház maradt meg belőle, semmi több. Ám az egyikből… fény árad ki az ablakon keresztül.
Rögtön felé veszem az irányt, bár épp, hogy nem fúj el a szél. Hosszú hajamat lobogtatta a szél, kabátomat szinte letépte rólam, és a ház felé érve szinte erősödött a szél, vagy csak én éreztem úgy. Mintha aki a házban lenne, nem akarná, hogy bárki megközelítse azt, és az időjárás vele lenne…
Az ablakon benézve látom, ahogy lobog a tűz, és egy zöld hajú srác gubbaszt valami felett… ám már nincs időm azon gondolkodni, mi is az, mivel a szél erőszakosan lök be az ajtón, így beesve a kis házikóba, egyenesen a valami mellé.
- Szia… - nyögöm nehézkesen, ahogy felnézek a földről.

Hogy még kellemetlenebb legyen a helyzet, a szél is egyre inkább feltámadt, szinte viharossá erősödve, a házban kisebb forgószelet eredményezve. Többször rugdostam vissza a zsarátnokot a helyére, de mindenáron fel akarta gyújtani a takaróimat. A tojásnak azonban ez csak megnövelte elszántságát, a benne küzdő kisállat a fény felé próbált kitörni.
~ Vajon mi lenne, ha segítenék neki kikelni? - gondolkoztam el, egy vékony karmot idézve mutatóujjamra. Végül hagytam a jeget a semmibe veszni. Elég erős lesz ahhoz, hogy kijöjjön, és akkor teljesen fölösleges, ha pedig nem... Nos, akkor a természetes kiválasztódás lép életbe. Ez még belefért elveimbe.
Halk zajt hallottam az ablak felől. Mikor odanéztem, senki nem volt ott.
- Csak a szél. - suttogtam, próbálva megnyugtatni magam. Csak zombik ne legyenek, és onnantól kezdve minden laza és pihentető. Még élénken élt bennem Krillian rémálomba illő története, a fertőzött várossal. Megborzongtam, most nem a hidegtől vagy a széltől.
- Puhulok.. - mondtam fennhangon, dühösen, és ledobtam magamról a takarót. Szokásos ruhámban ültem, és messzebb csúsztam a tűztől. Törökülésben meditálni kezdtem. Nem harcolni próbáltam a hideg ellen, hanem elfogadtam, és lassan már úgy éreztem magam, mint aki Akane egyik szaunájában mereszti a... hátsóját. Mintha csak Tsukával lennék, régi emlékeket is idézett a gyakorlat.
Egy hangos reccsenés zökkentett ki a melegből. A tojás majdnem kettérepedt!
Kissé elgémberedett tagjaimat mozgásra kényszerítve pattantam fel, és a tojás fölé guggoltam. A kígyó kissé elpilledve tekergőzött, és próbálta szemét felnyitni, amit - és egész testét - még nyálka borított.
Hatalmas dörej hangzott az ajtó felől. Mintha valaki bejött volna, és mögöttem esett volna a földre.
- Szia… - hallottam egy női hangot, kissé fáradtat, de mindenképpen nőit. Kezem jobbra csapódott, ahol takarómat hagytam, és már repült is felé az anyag, beterítve őt. Így nem tudtam, hogy ki az, de legalább a kicsi sem láthatta meg.
- Szia. - mondtam kissé ingerülten. - Ne vedd le magadról! - szóltam rá, mikor mocorgást láttam az első megdöbbenés elmúltával.
- Miért, hem? Izé... lehet, hogy én vagyok bunkó a hirtelen betoppanásommal, de ezalatt én nem bírom.. - hallottam a most már fojtott hangot.
- Mindjárt kikel a familiárisom, és azt fogadja el szülőnek, akit először meglát. Úgyhogy sajnos maradnia kell... - magyaráztam el neki.
- Felőlem oké, ha rád néz először... - ült fel a csomag, és a takarót kényelmesen elrendezte magán. - Anya nem kell neki mellesleg? Tapasztalat, hogy nem jó, ha csak egy szülő van. Gondolom, gondoskodtál róla már persze...
- Te aztán tényleg ajtóstul rontasz a házba. - nevettem el magam, de szemem a lassan-lassan szemét törölgető, fekete kígyóra meredt. - Rane Iceclaw vagyok a Quattro Cerberusból. Sajnos anyja nincs a kicsinek... - vörösödtem el, ahogy eszembe jutott az anyjával történt találkozásom. - Ha lenne, én már nem lennék.
- Tényleg, bocsánat, hogy nem mutatkoztam be. Bonnie vagyok, Dragon Fang.
- Örvendek, és bocsánat a kellemetlenségért.. - morogtam végre valami én is valamilyen bocsánatkérést. - Félek attól, hogy mi fog történni. Még sosem neveltem senkit, testvérem sem volt... Úgyhogy érdekes lesz az elkövetkezendő pár hét..
- Nos, én, mint valamikor középső gyermek, tudok egyet, s mást a gyereknevelésről. - hallottam a hangot - Még mindig nem fordulhatok vissza?
- Egy perc. - suttogtam áhítatosan. Az éjfekete Severus lassan kinyitotta a szemét. Mélykék szemeiben már ragadozók intelligenciáját láttam felcsillanni, ahogy először rámnézett, majd körbe a szobában. Óvatosan odatartottam hozzá az ujjamat. Bizonytalanul méregette a tőle távol álló végtagot, de lassan-lassan kinyújtotta nyelvét, és megszaglászta, közben szárnyával szaporán verdesett. Majd arcomra nézett, és sziszegni kezdett. Egy nyulat vettem ki a dögök közül, és jégkarmaimmal egy szeletet hasítottam belőle, és a talán kezem hosszú kígyó szája elé tartottam. - Tessék, Arisa. - mosolyogtam, és vártam, hogy elvegye. Egy villámgyors mozdulattal tűnt el az étel. Hálát adtam, hogy a jégkarmokat nem tudta még átharapni. A jég kissé zöldes árnyalatot vett fel, ahol hozzáértek fogai, és füstölve sisteregni kezdett. Elképedtem azon, milyen gyorsan tanulta meg a mozgást. Az első pillanattól kezdve fel tudta emelni a fejét, és már a kúszást próbálgatta. A méregről nem is beszélve.. - Nemsokára kezdjük is a tanulást.. - tüntettem el a mágikus jeget az ujjaimról, és lágyan megcirógattam a fejét. - Idenézhetsz. Ő itt Arisa. Arisa, ő pedig Bonnie. Az anyukád lesz.
A lány visszafordulva kezdett nézelődni a takaró egyik lyukán keresztül, de az utolsó mondatnál megfagyott, és értetlenül nézegetett engem meg újdonsült kislányomat.
- A..anyukája..? - villogott közöttünk tekintete - Meg ne sértselek, tényleg nagyon jó arcnak tűnsz, meg minden, de szerintem ez nekem gyors...
- Majd meghívlak később egy kávéra - folytottam el egy vigyort. - Természetesen semmi kötelezettséged nincs vele kapcsolatban, sem velem. Ugyan nem hiszek semmilyen felsőbb akaratban, de nem lehet véletlen, hogy épp erre vetődtél, mikor azért választottam ezt a helyet, hogy senki ne zavarjon.
- Ám legyen, beleszólásom szerintem úgy sincs. - vette fel kapucniját a takaró helyére, és a levetett anyagot tessék-lássék a háta mögé dobta. Igazi mintaanya... - Szóval.. Arisa a neve, igaz?
- Igen, és lány. - mosolyogtam elérzékenyülve a kissé vérző nyúl felé araszoló, fekete veszedelemre. Valamiért olyan érzésem volt, hogy néhány percen belül semmi nem marad a testből. - Izé.. - jöttem rá, hogy szinte nem is ismerjük egymást a lánnyal. A tűz fénye nem volt alkalmas arra, hogy nagyon megfigyeljem arcvonásait, de a szőke hajzuhatag lenyűgöző volt a halvány megvilágításban is. Arcát jórészt a kapucni vonta árnyékba.

Épp, hogy emelném a fejem, de azt látom, hogy egy nagy anyagdarab lebeg felém a levegőben – majd hirtelen rám veti magát, mint valami ádáz ragadozó az áldozatára.
Egész testemet beteríti a takaró, én pedig nehezen veszem a levegőt alatta, és nem értem, miért van ez.
- Szia. – köszön vissza ingerült hangnemben. - Ne vedd le magadról! – kiált rám, mikor már épp a takaró széléhez nyúlnék, hogy lerántsam azt magamról.
- Miért, hem? Izé… lehet, hogy én vagyok bunkó a hirtelen betoppanásommal, de ez alatt én nem bírom… - beszélek a takaró alól, ami rendesen lopja tőlem a levegő utánpótlásom, és még meleg is… de kibírhatatlanul…
- Mindjárt kikel a familiárisom, és azt fogadja el szülőnek, akit először meglát. Úgyhogy sajnos maradnia kell… - magyaráz a fiú, mire én felszusszanok.
- Felőlem oké, ha rád néz először… - ülök fel, elfordulva a tojástól és a fiútól, összehúzva magamon a takarót, és a kabátomat. - Anya nem kell neki mellesleg? Tapasztalat, hogy nem jó, ha csak egy szülő van. Gondolom, gondoskodtál róla már persze… - teszem hozzá, bár szinte csak magamnak beszélek, azért ő mégis magára veszi.
- Te aztán tényleg ajtóstul rontasz a házba. – nevet fel, de folyamatosan elhal a hangja, ahogy inkább koncentráló hangnemben kezd el beszélni. - Rane Iceclaw vagyok a Quattro Cerberusból. Sajnos anyja nincs a kicsinek… - mondja. - Ha lenne, én már nem lennék.
- Tényleg, bocsánat, hogy nem mutatkoztam be. Bonnie vagyok, Dragon Fang. – mutatkozok be, ezzel elkönyvelve, hogy új ismerőst szereztem.
- Örvendek, és bocsánat a kellemetlenségért… - morogja felém a bocsánatkérését. - Félek attól, hogy mi fog történni. Még sosem neveltem senkit, testvérem sem volt… Úgyhogy érdekes lesz az elkövetkezendő pár hét… - mondja kicsit zavartan, mire én halványan elmosolyodom magamban.
- Nos, én, mint valamikor középső gyermek, tudok egyet, s mást a gyereknevelésről. – magyarázok neki, majd felsóhajtok. - Még mindig nem fordulhatok vissza?
- Egy perc. – suttogja átszellemülten, mire én unott fejjel nézek előre.
~ Gondolom, most várjam ki, míg meglesz az apa-lánya ismerkedése, puszi puszi szeretet… - sóhajtok, majd megvakarom a fejem, s kicsit visszafordítom a fejem, hogy lássam a kígyót. A fekete, csúszós valami már most egész szép méretű – mekkora lesz vajon, ha megnő? Azt hiszem, nem akarom tudni…
- Tessék, Arisa. – hallom Rane hangját a hátam mögül, és hallom azt is, ahogy a kis kígyó beleharap a húsba, majd én inkább visszafordulok, nem nézem a „mini-mészárlást”.
- Nemsokára kezdjük is a tanulást… Idenézhetsz. Ő itt Arisa. Arisa, ő pedig Bonnie. Az anyukád lesz. – mondja, mire én megkönnyebbültem elmosolyodom.
Ahogy visszafordulok, és észlelem, mit is mondott, hamar lefagy az arcomról a mosoly, és teljesen elsápadok – ami nehéz, hisz így is falfehér voltam.
- A..anyukája..? – kérdem, miközben hol a fiúra, hol a kígyóra nézek, kétségbeesett tekintettel. - Meg ne sértselek, tényleg nagyon jó arcnak tűnsz, meg minden, de szerintem ez nekem gyors… - hadarom.
- Majd meghívlak később egy kávéra – jegyzi meg, és látszik az arcán, hogy épp, hogy nem vigyorodik el a helyzettől. - Természetesen semmi kötelezettséged nincs vele kapcsolatban, sem velem. Ugyan nem hiszek semmilyen felsőbb akaratban, de nem lehet véletlen, hogy épp erre vetődtél, mikor azért választottam ezt a helyet, hogy senki ne zavarjon.
- Ám legyen, beleszólásom szerintem úgy sincs. - veszem fel a kapucnim, majd utána rögtön ledobom magamról a pokrócot, egyenest macskafarkamra, hogy ne lássa meg. – Szóval… Arisa a neve, igaz? – kérdem tőle.
- Igen, és lány. – mosolyog a kígyóra, teljesen elérzékenyült fejjel. Nem is tudom, mi olyan megható abban, hogy… egy kígyó épp felfal egy tetemet… - Izé…
- Nyugi, arra már rájöttem, hogy lány. – ülök törökülésbe, ügyelve arra, hogy a kapucnim ne csússzon le, s ne lásson belőlem túl sokat a srác. – De miért pont Arisa?
- Háát... Ez volt az első név, ami az eszembe ötlött. – gondolkodik el. - Mikor később gondolkozni kezdtem, nem találtam jobbat.
- Elég furcsa első ötletre nevet adni valakinek, bár szép név. Azt hittem, valakiről nevezted el, aki fontos neked, vagy ilyesmi.
- Nos… Kiről nevezhettem volna el? Szüleimet ismertem, de róluk senkit nem akarok elnevezni. Még a családnevemet sem tudja senki. Más rokonom nincs, mostani ismerősömről pedig furcsa lenne, keverném őket.
- Akkor megértem. – sóhajtok fel. – A szüleid nem jó emberek, ezek szerint… - igazítom meg a kapucnim újra, majd kisöpröm arcomból a szőke tincseket, melyek már túl nagyra nőttek.
- Talán jó emberek voltak, de ezt sosem hozták a tudomásomra… Már kiskoromtól kezdve egy jégmágus nevelt, Tsuka. Inkább ő lenne az, akiről elneveznék valakit, de remélem, vele még fogok találkozni. – magyarázza, miközben egy újabb adag húst vág le Arisának.
- Tsuka? Gondolom akkor ő a mestered. – mosolyodok el halványan. – Én nem tudom a mesterem nevét, bár… elég hülye története van így is, szóval nem is olyan fontos ő. – vonok vállat, mire kicsit elfordítom a fejem. A mesterem…

- Nyugi, arra már rájöttem, hogy lány. – ült át törökülésbe Bonnie. – De miért pont Arisa?
- Háát... Ez volt az első név, ami az eszembe ötlött. – néztem vissza magamban. Már mikor megtaláltam, ezt a nevet találtam ki neki. - Mikor később gondolkozni kezdtem, nem találtam jobbat.
- Elég furcsa első ötletre nevet adni valakinek, bár szép név. Azt hittem, valakiről nevezted el, aki fontos neked, vagy ilyesmi.
- Nos… Kiről nevezhettem volna el? Szüleimet ismertem, de róluk senkit nem akarok elnevezni. Még a családnevemet sem tudja senki. Más rokonom nincs, mostani ismerősömről pedig furcsa lenne, keverném őket. - próbáltam rövidre zárni a témát. Nem volt kedvem a családomról mesélni..
- Akkor megértem. – hagyta el egy sóhaj ajkait – A szüleid nem jó emberek, ezek szerint… - rázta meg egy kissé a fejét, hogy helyretegye rakoncátlan fürtjeit.
- Talán jó emberek voltak, de ezt sosem hozták a tudomásomra… Már kiskoromtól kezdve egy jégmágus nevelt, Tsuka. Inkább ő lenne az, akiről elneveznék valakit, de remélem, vele még fogok találkozni. – végül mégsem úsztam meg a magyarázkodást. Egy rágósabb húsfalatnál segítettem a kicsinek, és karmaimmal leszedtem a csontokhoz ragaszkodó ételt.
- Tsuka? Gondolom akkor ő a mestered. – mosolyodott el, ami a tűz fényénél kissé szomorú árnyalatot vett fel. – Én nem tudom a mesterem nevét, bár… elég hülye története van így is, szóval nem is olyan fontos ő. – vont vállat, és elfordította fejét. Az árnyékok egyre sűrűbbek lettek, így arcát nem is tudtam kivenni, de hangsúlyából éreztem, nem lehet túl nagy kedve beszélni mesteréről.
- Majd mesélsz róla, ha szeretnél, nem faggatlak. - mosolyodtam el. - Téged mi szél hozott erre, a keletin kívül? - utaltam arra, hogy kint lassan szélvihar tombolt. Arisa eközben jóllakottan leheveredett tojása maradékai közé, és szundításba kezdett.
- Valahogy úgy, embereket. Bár nem téged, ne aggódj. - szusszantott, és újra mocorgásba kezdett. Ahogy visszanézett a tűzre, zöld szemei szinte irizáltak. Furcsának tartottam, de nem akartam szóba hozni. Talán szintén olyasmi, amiről nem akar beszélni..
- Ha van időd, akkor szívesen segítek benne. Ebben az időben amúgy sem lehet túl sokat tenni kint. - ajánlottam fel pártfogásom a lánynak, miközben egy nyulat tettem fel a tűz fölé. - És, ha már újdonsült anyuka vagy, meghívnálak vacsorázni is, ha nem vagy vegetáriánus.
- Vegetáriánus? Nem igazán. - bámulta a húst éhes tekintettel és vigyorral. - Oké, majd segíthetsz, csak kicsit legyen barátságosabb idő, mert így a kabátom... nem túl jó szolgálatot nyújt.
- Szívesen. - említettem meg halkan, de inkább nem tettem szóvá a dolgot. - Az ilyen szélviharok legfeljebb néhány órán át tartanak, azalatt remélem, Arisa felébred, és rávehetem arra, hogy ne harapjon meg mindent, ami a szeme elé kerül. Utána indulhatunk is. Pontosan mi a feladat? - kezdtem el fűszereket szórni a piruló állatra.
- El kell kapni egy banditát, és lehetőleg élve, sértetlenül valaki kezére juttatni őt. Hogy ki kezére, nekem is rejtély... - húzta el a száját, és kapucniján keresztül megvakarta fejét. - Franc, erre nem gondoltam...
- Akkor... Mozgalmas lesz. Csak annyit jegyeznék meg, hogy nem ölök. Soha, semmiért. Sérülést is csak akkor okozok, ha mindenképpen muszáj. - gondoltam, jobb az elején tisztázni, hogy mire vagyok képes, és mit tilt etikai kódexem.
- Én se terveztem ölni, nyugi... egyrészt, élve kell, másrészt, nem kötelességem.
~ Remélem, ez a fickó társaira is vonatkozik.. - gondoltam magamban, de az éhes tekintetre pillantva inkább a sütésre fordítottam figyelmemet. A nyárson sült nyúl illata lassan belengte a szobát, amit könnyített a tény, hogy a szél lassan alábbhagyott.
Mikor elkészült a kaja, Bonnie egy farkas vadságával és elszántságával vetette rá magát a neki szánt részre, míg én lassan láttam hozzá a sajátomhoz. Arisa közben felkelt, és hideg szemekkel nézte az enyémet, és néhány másodperc múlva már rá is próbált ugrani.
- Ice Make: Ice Cube! - táncoltak ujjaim szinte automatikusan. Egy-egy apró jégkocka nőtt fogaira, mielőtt azok belemarhattak volna a húsba. Letettem a kezemben tartott részt, és csak egy kisebb darabot hagytam lógni ujjaim között. - Remélem, nemsokára érteni is fogod, amit mondok.. De ha megmarsz valamit, akkor azt én már nem ehetem meg. Arról nem is beszélve, hogy csak kétféle dolgot ehetsz: amit vagy én, Bonnie vagy Cassy ad, vagy saját magad vadászod le. - tartottam feje fölé a szeletet, és eltüntettem a jeget fogairól. - És engem se marj meg... - Arisa most már jóval óvatosabban vette el az ételt.
- Próba kettő.. - odatartottam ujjamat a szája elé, készen arra, hogy karmokat növesszek rá. Szerencsére erre nem került sor, Arisa egy-két szisszenés után inkább az étel felé vette az irányt. Figyelmeztetőül egy kevés jég jelent meg a tányér szélén. Úgy tűnt, értette a célzást. Kíváncsi voltam, meddig marad meg neki a lecke..

- Majd mesélsz róla, ha szeretnél, nem faggatlak. - mosolyodik el a fiú. - Téged mi szél hozott erre, a keletin kívül? - mondja, majd kinézek az ablakon. Hát igen, semmi kedvem nem volt most itt lenni – bár a szél, és az elhagyott helyek jó dolgok, egyszerre elég gyatra párosítás.
- Valahogy úgy, embereket. Bár nem téged, ne aggódj. - szusszantok fel, majd újra helyére igazítok néhány csintalan hajtincset, és hátrébb húzom a kapucnit. A szemem a kevés fényben szinte világíthat, mindig így van…
- Ha van időd, akkor szívesen segítek benne. Ebben az időben amúgy sem lehet túl sokat tenni kint. – ajánlja fel Rane, miközben egy nyulat helyez a tűz felé. Érdeklődve nézem végig ezt a folyamatot, hiszen eléggé… éhes vagyok. - És, ha már újdonsült anyuka vagy, meghívnálak vacsorázni is, ha nem vagy vegetáriánus.
- Vegetáriánus? Nem igazán. – válaszolom neki, de a húsról nem veszem le a tekintetem. - Oké, majd segíthetsz, csak kicsit legyen barátságosabb idő, mert így a kabátom... nem túl jó szolgálatot nyújt.
- Szívesen. – válaszol halkan. - Az ilyen szélviharok legfeljebb néhány órán át tartanak, azalatt remélem, Arisa felébred, és rávehetem arra, hogy ne harapjon meg mindent, ami a szeme elé kerül. Utána indulhatunk is. Pontosan mi a feladat? – kezd el mindenféle fűszert szórni a kajára, ami hamarosan terítékre kerülhet.
- El kell kapni egy banditát, és lehetőleg élve, sértetlenül valaki kezére juttatni őt. Hogy ki kezére, nekem is rejtély... – húzom el a számat, miközben rájövök, hogy hiba csúszott a mátrixba, ezt bizony tudnom kéne… Megvakarom a fejem, miközben gondolkodok, de semmire sem jutok. - Franc, erre nem gondoltam...
- Akkor... Mozgalmas lesz. Csak annyit jegyeznék meg, hogy nem ölök. Soha, semmiért. Sérülést is csak akkor okozok, ha mindenképpen muszáj. – magyarázza el rögtön az elején, mit is kell tudnom.
- Én se terveztem ölni, nyugi... egyrészt, élve kell, másrészt, nem kötelességem.
Szinte vissza kell tartanom a nyálat a számban, hogy ne buggyanjon ki, olyannyira éhesen szemlélem az ételt. Az illata lassan terjengeni kezd, ezzel még nagyobb csodálatot vonva maga köré, míg én egyre inkább csillogó szemekkel, éhes tekintettel szuggerálom, hogy legyen már kész.
Hamarosan Rane le is emeli az étket a nyársról, és a rész, ami nekem jut, nem sokáig van a felszínen – bár forró, egy kis fújogatás, és már benn is van a számban. Az ízek szétáradnak, és… mmm! Ilyen finomat még nem nagyon ettem, vagy ha mégis, akkor jó rég. A fűszerek aránya tökéletes, és… ú, nincs erre szó…
Rane sokkal lassabb tempóban eszi az ételt, aminek következménye is van, mégpedig, hogy az álmosan pislogó, de már szinte éber Arisa ráveti magát a kajára.
- Ice Make: Ice Cube! - ejti ki a varázslat nevét, mire a kis kígyónak a fogain apró, nem túl erős jégkockák jelennek meg, amik épp elegek ahhoz, hogy megfékezzék a harapását. - Remélem, nemsokára érteni is fogod, amit mondok.. De ha megmarsz valamit, akkor azt én már nem ehetem meg. Arról nem is beszélve, hogy csak kétféle dolgot ehetsz: amit vagy én, Bonnie vagy Cassy ad, vagy saját magad vadászod le. – tartja felé fölé azt a kis szeletet, melyet az előbb kanyarintott le a húsáról, és a jég hamarosan eltűnik Arisa fogairól. - És engem se marj meg... – bár úgy gondoltam, hogy a kígyó lassan fog tanulni – ehhez képest most kiscsaj ügyesen, lassan veszi el a húst, amit Rane nyújt neki, és én elmosolyodok. Bár az enyémből nem maradt már, legközelebb én is megpróbálkozok vele…
- Próba kettő.. - tartja oda az ujját a kígyónak. Nem tudom, szerencsés-e ez, mert, ha nem elég gyorsak a reflexei, könnyen megjárhatja – de nem így történik, inkább a nyúllal szimpatizál, és felé veszi az irányt, mire a tányér szélén hamarosan kis jégdarabkák jelennek meg Rane által.
– Na és, igaz, hogy ez már egész jól megy neki… már a harapdálósdi… – kezdem el. – De mire fogjuk tudni őt oktatni? Beszélni nem hiszem, hogy tud…
- Eltaláltad. Ellenben meg kell értenie az emberi beszédet... Ez majd jön idővel, legalábbis remélem. A másik fontos dolog pedig az, hogy megszokja, hogy valakinek a vállán utazik. – magyarázza, én pedig felsóhajtok. Utazás-szimulátor következik?
– Nem biztos, hogy én ezt értem… szóval, a vállunkon kell őt utaztatni, hogy megszokja, azzal az eséllyel, hogy ijedtében megharap?
- A másik verzió az az, hogy valami hülye falusi ijedtében fejbecsapja egy kapával... Úgyhogy vállalom a kockázatot. De engem már nem harap meg. Azt hiszem. – teszi hozzá az utolsó mondatot kicsit bizonytalanul.
– Oké, akkor lassan kezdhetünk… – igen, szép kilátások.

– Na és, igaz, hogy ez már egész jól megy neki… már a harapdálósdi… – dícsérte meg Arisát Bonnie. – De mire fogjuk tudni őt oktatni? Beszélni nem hiszem, hogy tud…
- Eltaláltad. Ellenben meg kell értenie az emberi beszédet... Ez majd jön idővel, legalábbis remélem. A másik fontos dolog pedig az, hogy megszokja, hogy valakinek a vállán utazik. – vázoltam a helyzetet.
– Nem biztos, hogy én ezt értem… szóval, a vállunkon kell őt utaztatni, hogy megszokja, azzal az eséllyel, hogy ijedtében megharap?
- A másik verzió az az, hogy valami hülye falusi ijedtében fejbecsapja egy kapával... Úgyhogy vállalom a kockázatot. De engem már nem harap meg. Azt hiszem. – mondtam határozottan zavartan.
– Oké, akkor lassan kezdhetünk…
- Okkéééé... A veszélyes részét vállalom. - mentem oda a kislányhoz, aki óvatosan méregette a kaját, majd odahajolt az egyik kisebb darabhoz. Még mielőtt lecsaphatott volna rá, elkaptam előle a húst. - Arisa, gyere! - hívtam őt. Jobb tenyeremet a földre raktam, és a ballal a vállam magasságába emeltem az ételt. Lassan, türelmesen végighúzogattam a karom fölött, mikor Arisa bizonytalanul meredt rám. Végül követni kezdte a mozdulatot. Lassan, kissé billegve szállt fel a kezemre, majd karomon keresztül egyenesen a vállamig siklott. Felkeltem a földről. A kígyó szorosabbra húzta farkát a vállam körül, hiszen nagyon magasan volt. Én sem segíthettem rajta sokat, hiszen vállam feszült volt az idegességtől, szinte éreztem, ahogy Arisa fogai belém mélyednek... De aztán lassan megnyugodott, és vele együtt én is. Jobb karomat ismét kinyújtottam, most vízszintesen, és tenyerembe raktam a nyúldarabot.
- Többször nem veszem el előled. - kuncogtam, mikor a kígyó durcásan rámnézett, majd megindult a tenyeremhez. Nagyjából olyan gyorsan, ahogy egy szikla nő, de végül mégis odaért. Két ujjal felcsippentettem a nyulat, hogy ne engem marjon meg, miközben megeszi.
Így most a lábamon álltam, előrenyújtott jobb karral, melyet csuklómnál egy kígyó font körbe, nagyjából harmadik vacsoráját fogyasztva.
- Kipróbálod? - pillantottam Bonnie-ra.
- Hát, még sose játszottam kígyó szelíditőt... - nyögte elhalóan. - De egy próbát megér, nem de? - jelent meg egy gyenge mosoly az arcán, és kinyújtotta felém a kezét. Ujjaink talán néhány centire voltak egymástól.
Arisa érdeklődve nézett rá Bonnie kezére, majd nyelve kicsapott szájából. A néhány centiméteres távolságot áthidalva átszökött a lány kacsójára, és nyalogatni kezdte ujjait, mire az én szemem kigúvadt, és gondolataim villámsebesen cikáztak. Erre nem voltam felkészülve... Bonnie idegesen rándult össze, kezét továbbra is görcsösen, de egyenesen tartotta.
- Hát persze! - néztem rá a kezére, amelyet a nyúl szaftja borított. - Arisa a zsírt eszi a kezedről.
- Szuper... - vigyorgott olyan arckifejezéssel, mint aki mindjárt szívrohamot kap. - Szóval, ne harapj meg, Arisa... jó kislány legyél...
Arisa válaszképpen felemelte fejét a már tiszta kézről, és arcát Bonnie nyakához dörzsölte.
- Szerintem nem fog. - mosolyodtam el boldogan. A lány egy pillanatra megfeszült, majd a kígyó simogatására ő is elmosolyodott, de arcán továbbra is rángatóztak az idegek. A maradékomból gyorsan néhány darabot kaszaboltam, és az egyik darabot ujjai közé nyomtam.
- Hajrá!
Azonban Bonnie túlságosan aggódott. Szinte azonnal ki is esett a kezéből a nyúl, és remegő hangon szólalt meg.
- Nem megy... - csuklott el a hangja a második szónál.
- Dehogynem! - bátorítottam. - Nincs oka téged bántani. Enni adsz neki, és nem fenyegeted. Valamint te vagy a nagyobb, akikkel nem szeret az ember kötözködni. Mármint, a kígyó. - hajoltam le, hogy felvegyem a kissé koszos, ámde még mindig ehető falatot, és visszadugtam ujjai közé.
- Okéé.. megpróbálom... - sóhajtott egy nagyot.

Félve nézek hol a kígyóra, hol a fiúra, hogy hogyan tovább, de hamar meg is nyugodok.
- Okkéééé... A veszélyes részét vállalom. – szólal meg Rane, majd odamegy a kígyóhoz, és kémlelni kezdi – épp a kajájára vadászik, a fiú pedig egyre jobban figyel, majd mikor Arisa lecsaphatna az étekre, egy gyors mozdulattal kikapja előle. – Arisa, gyere! – hívogatja, miközben jobb tenyerét a földre teszi, a bal kezét meg, amiben a hús van, jó magasra feltartja, így ösztönözve a hüllőt, hogy másszon fel rá, és ott is maradjon.
Arisa először bizonytalan tekintettel nézi a húst, majd Rane ösztönzésére mégiscsak megindul, és kicsit billegve, de felkúszik a kezére. Onnantól már könnyebben megy neki – tenyerétől egyenesen a válláig egyenesen siklik felfelé, mikor a fiú feltápászkodik.
Látszik, ahogy a kígyó teste megfeszül, jobban kezd el kapaszkodni a fiúba, kicsit megrettenhetett a gyors magasságnövekedéstől, de rövid idő után megnyugszik.
Mikor már épp megszerezné a húst, Rane átrakja a másik kezébe, melyet felém nyújt – s onnan adja át a kígyónak a megérdemelt táplálékát.
- Kipróbálod? – néz felém Rane, mire a testem enyhén lefagy. Hogy én? Egy kígyóval a… kezemen… és, hogy etessem…
- Hát, még sose játszottam kígyó szelídítőt… - nyögöm, halk, elhaló hangon a fiúnak. - De egy próbát megér, nem de? – próbálok kipréselni magamból egy halvány mosolyt, több-kevesebb sikerrel, majd kinyújtom Rane felé a kezem – ujjaink épp, hogy nem érnek össze, viszont elég közel van egymáshoz a két kar, hogy Arisa könnyedén át tudjon csusszanni.
Arisa rögtön érdeklődést mutat a szép kacsóm irányában – de nem olyan téren, hogy rámászna, közel sem. Kétágú nyelve kicsap a szájából, és rögtön ujjaimat, majd az egész kézfejemet kezdi el ízlelgetni. ~ MEGESZ! Hát persze… mit is hihettem volna… nem azért marasztalt, hogy az anyja legyek… tudnom kellett volna, hogy a nyulat is csak azért eteti velem, hogy kövérebb, zsírosabb legyek… meg akar etetni Arisával…
Ahogy folytatom az eszmecserém, azt veszem észre, hogy Arisa már az én kezemen van, és onnan nyalogatja a kezem, úgy látszik, tényleg közelebbi kapcsolatot akar velem létesíteni. Belülről.
Görcsös kéztartással nézek a kígyóra, beletörődve a sorsomba, hogy eledellé váltam, innen már nincs menekvés. Néha össze-össze rándulok a nedves nyelvének érintésére, de ideje lesz megszoknom, hisz hamarosan egész testemet egy ilyen fogja bekebelezni.
- Hát persze! – néz rá a kezemre Rane. - Arisa a zsírt eszi a kezedről. – közli velem, mire én lenézek a kezemről. Hogy mi? Szaftos lettem volna…?
- Szuper… - vigyorodom el, és nem lehet vidámabb fejem annál, mint aki épp akkor jött ki a kísértetek házából. - Szóval, ne harapj meg, Arisa… jó kislány legyél… - „utasítom” a kígyót. Bár, hogy is lehetne jó kislány az, aki előbb még végzetem okozója volt…
Arisa válaszképpen felemelte fejét a már tiszta kézről, és arcát Bonnie nyakához dörzsölte.
- Szerintem nem fog. – mosolyodik el Rane. Arisa fejével az én arcomhoz dörgölőzik, és egy pillanatra én is elmosolyodok – de testem, izmaim semmivel sem lazábbak, mint percekkel ezelőtt, sőt, egyre inkább el akar uralkodni felettem a görcs. A húsának maradványaiból lekaszabolt pár darabot, és egyet máris az ujjaim közé nyom. Most kezdődik csak a móka.
- Hajrá! – biztat, mire én nyelek egy hatalmasat.
Látom, ahogy Arisa majdnem a nyúlra veti magát, és a fogai kivillannak. Alig ér kezemhez a hús, rögtön arrébb is pöccintem. Nem… nekem ez… nem fog összejönni…
- Nem megy… - csuklik el a hangom erőtlenül.
- Dehogynem! – szól hozzám bátorítva. - Nincs oka téged bántani. Enni adsz neki, és nem fenyegeted. Valamint te vagy a nagyobb, akikkel nem szeret az ember kötözködni. Mármint, a kígyó. – hajol le Rane a még használható húsdarabért, és a kezeim közé nyomja.
- Okéé… megpróbálom… - szorítok rá két ujjammal a húsdarabra.
Arisa először megfontoltan, az „áldozatát” méregetve közeledik, majd hirtelen csap le rá – testem újra megrándul a gyors mozdulattól, szóval csak millimétereken múlik, hogy ne találjon be valami halálos méreg. De sikerült. Megetettem őt.
- Megcsináltam! – ugrok fel vidáman a levegőbe, ám hamar észreveszem, hogy ez nem túl jó ötlet, mikor Arisa minden erejével belém kapaszkodik, ezzel mintegy megszüntetve a vérkeringésem azon a karomon, és elérve azt, hogy néha-néha a levegőbe marjon. Bár, meg kell hagyni, nagyon menő dolog az, ha egy kígyó rá van tekeredve a kezedre, és úgy ütsz a levegőbe. Ezt mindenképp beújítom tetoválás formájában…

Arisa lassan, összeszűkült pupillákkal siklott a hús felé, szinte becserkészve a mozdulatlan, habár enyhén remegő étket. Egy támadó kobra gyorsaságával és precizitásával csapott le rá - hiszen az is volt. A kaja eltűnt fogai között, ő pedig boldog mosollyal fordult vissza, láthatóan teljesen megnyugodva.
- Megcsináltam! - kezdett el Bonnie boldogan ugrálni. Arisa kedve egy pillanat alatt megváltozott, rémülten fonta magát a lány karja köré, és figyelmeztetően sziszegni kezdett, néha-néha a levegőbe kapva. Vajon mikor mondjam meg neki, hogy nagyobb korában majd mérget is tud köpni..? A jelek nem kerülték el a szőkeség figyelmét,
- Ügyes vagy! - dícsértem meg Bonnie-t. - Valószínű, hogy a leckéket később is meg kell ismételni vele, habár nem tudom, milyen gyorsan próbálja majd őket elfelejteni. - kissé még én is meglepődtem azon, hogy a kislány milyen gyorsan tanulta meg azt, hogy mit várunk el tőle, habár tudtam, a Severusok milyen okosak már születésük után is. Elgondolkozva néztem ki az ablakon. Nem láttam semmit, a kis szobát csak a tűz fénye pislákolta be. A hangokból és a befújó, hideg levegőből következtettem arra, hogy a szélvihar ereje cseppet sem csitult, épp ellenkezőleg. Kissé megborzongtam, és feldühödtem saját magamon. Hogy hanyagolhattam el így a képzésemet?
- Nos... értem. Akkor még fejlődni fogok. - rántott vissza gondolataimból Bonnie hangja. Egy pillanatra nem értettem, mire gondol, majd leesett.
- Hajrá. - mosolyogtam rá, és vállára tettem kezem, hogy Arisa átmászhasson. A kislány láthatólag boldogan tért vissza a vállamra, hiszen én egyelőre nem ijesztettem meg - no meg engem látott először. A nyugalom tengere leszek számára..
- Ellenben ideje aludni térni. - jegyeztem meg, és megszámoltam a takarókat. Az egyik, amelyiket a tojás köré terítettem, a rápattogó zsarátnok miatt teljesen használhatatlan lett, így csak egy maradt. Az új anyuka pedig láthatóan nem expedícióra készült, és nem hozott magával éjszakai felszerelést. Öreg hiba, pdig én tartalékot is hoztam... Habár nincs jogom semmit sem mondani, hiszen az elromlott. - A tiéd a takaró. - döntöttem, és a szétszakadt darabhoz fordultam. Nekem ugyan nem segít sokat, de a hidegvérű Arisának tökéletes lesz. Én pedig a két megoldás közül a nehezebbiket választottam. Vagy harcolhatok a hideggel, vagy...
- És te? - pislogott rám meglepődötten Bonnie, miközben a takaró alá ereszkedő Arisát rendezgettem el a lehető legkényelmesebben.
- Jégmágus vagyok. - mondtam, amivel szerintem mindent megmagyaráztam. Rá való tekintettel nem öltöztem át pizsamámba, hanem csak felsőmet vetettem le párnának, és törökülésben, lehunyt szemmel újra elmerültem belső világomban. Öt percen belül már nem is figyeltem semmire. Hiszen nem is itt vagyok - hitettem el magammal. Lúdbőröző testem lassan újra felmelegedett, hanyatt dőltem a most már pihe-puha padlóra, mintha csak otthon lennék. Ez a technika majdnem az életembe került - Tsuka egy jégverem mélyén hagyott egy éjszakára. Eredményeképpen pedig szinte bármilyen hideget el tudtam viselni, ha azt a külvilág kényszerítette rám, és volt időm ebbe az állapotba kerülni.
- Jó éjt. - morogtam halkan, és álmaim szaunájába merültem. Ebből a majdnem-hibernációból viszont csak akkor tudtam felkelni, ha valaki felkeltett, vagy csak hosszú órákkal, esetleg napokkal később, mikor testem nem bírja tovább a szomjúságot. Reméltem, hogy erre Bonnie is rá fog jönni.

– Ügyes vagy! – dicsér meg Rane. – Valószínű, hogy a leckéket később is meg kell ismételni vele, habár nem tudom, milyen gyorsan próbálja majd őket elfelejteni. – magyarázza, én pedig hevesen bólogatok. Épp szóra nyitnám a számat, mikor a fiú elgondolkozva tekint ki, és hamarosan követem a tekintetét. Nem tudom, mit látott meg, de még az én szemeim is csak a nyugodt sötétséget látják odakinn… Csak néhány hang emlékeztet arra, hogy a vihar semmivel sem javul – úgy látszik, nagyon ellenünk dolgozik a természet. Hát még ilyet!
– Nos… értem. Akkor még fejlődni fogok. – szólok hozzá, hátha magához tér, és igen, hála istennek igazam van, visszatér közénk.
– Hajrá. – biztat engem mosolyogva, majd újra kinyújtja karját, hogy Arisa visszatérhessen gazdájához. Vidáman siklik gazdája kezére, majd egy kicsit rá is tekeredik, hogy igazán biztonságban érezhesse magát.
– Ellenben ideje aludni térni. - jegyzi meg, én pedig újra kipillantok az ablakon. Igaza van, koromsötét van, ami még itt, Fort Termben is azt jelzi, hogy elmúlt este tíz óra, rohadtul késő lehet. Rane érdeklődve néz végig a szobán, úgy tűnik, takarók, pokrócok után kutat. Az egyik rám terítve, a másik pedig cafatokra szaggatva. Akárhogy nézem, ebből mi hárman nehezen fogunk kijönni…
– A tiéd a takaró. – dönti el, mire én hálásan mosolyodom el, bár kételkedni kezdek magamban, hisz ő vajon mit fog kezdeni magával?
Pár pokróc-maradványt megragadva indul meg Arisa felé, aki szintén hálás, miután ráteríti azokat, hiába, a kígyóknak is szükségük lehet ezek szerint kisebb melegre.
– És te? - pislogok rá kicsit aggódva. Nem akarom, hogy felfázzon, vagy valami rosszabb.
– Jégmágus vagyok. – magyarázza meg, mire én bólintok, azt hiszem, már értem. Ekkor leveszi pólóját, mire engem kiráz a hideg – lehet, hogy ő most perpillanat nem fázik annyira, vagy ilyesmi, de engem helyette is átjár a hűvös levegő, ahogy ránézek. Pár perc múlva elfekszik a földön, s kényelmesen helyezkedik el párnává kinevezett pólóján.
– Jó éjt. – morogja, mire elszenderedik. Ahogy nem marad társaságom, és az én szememre is jön az álom, pokrócba gubózódva nyúlok el a padlón…

Az ébreszt fel, hogy kellemetlen szél csapkodja az ajtót, és még rosszabb hatású, hatalmas fény szűrődik be az ablakon. Süt a nap, de a szél aligha csitul… hunyorítanom kell, hogy fel tudjak kelni vakulás nélkül, majd hatalmasat ásítok.
– Jó reggelt! – nyújtózkodom, de Rane még alszik, és Arisa is csak az ébredezés első szakaszában van, kell egy kis idő, mire ragadozóképes ébersége kialakul. – Rane, kelj fel… - mormogom, de a fiú nem felel, mire odamászok hozzá.
Kelletlenül magam felé fordítom, és felültetem, majd nagyot sóhajtok. Nyugodt tekintettel nézek rá, és elvigyorodom – aztán eszeveszett sebességgel kezdem a testét rázni, hogy ébredjen fel. A zöld hajzuhatag a fején ide-oda ugrál, én pedig egyre jobban szórakozom.
– Hé, keeelj feeel!

A függőágyamat enyhe szellő kezdi ringatni ide-oda. Mosolyogva beljebb fúrom magam a párnák közé, de a szél hirtelen felerősödött, és cibálni kezdte a könnyű anyagot. Főleg vállaimat vette célba a szélvihar. A fűszoknyás lányokat már rég elsodorta az orkán, éppúgy, mint kókuszos üdítőmet.
– Hé, keeelj feeel! - suttogja fülembe a légörvény.
- Fent vagyok, fent vagyok! - pattantak fel szemeim. - Ne-e-he-em mu-u-u-uszáj i-i-ilyen jól szó-ó-órakozno-o-od, Bo-o-o-oniie! - jeleztem. A lány hatalmas vigyorral az arcán rázogatott vállamnál fogva, de lassan kezdett megnyugodni.
- Végre felkeltél... - csillogott továbbra is a szeme. Én úgy éreztem, nyakam egy kissé kicsavarodott helyéről, és csigolyáim sem úgy állnak, mint kellene, de oda se neki. A fény vakító volt, de a szél továbbra sem csillapodott. Bonnie hirtelen elengedte a vállam, amire nem számítottam. Mielőtt megtarthattam volna magam, fejem nagyot koppant a földön.
- Arisa? - néztem oldalra. A kislány éppen ébredezett, és már megint éhesnek tűnt. - Úgy tűnik, ő is kibírta az éjjelt. Te hogy vagy? - néztem vissza ébresztőórámra, mire ő csak vállat vont. - Hát akkor.. Megnézem, mennyire emlékszik Arisa tegnapról, és indulhatunk is!
Semennyire. Újra csak milliméterekkel tudtam elkerülni méregfogait, ahogy megpróbálta elkapni ujjamat. Felsóhajtottam.
- Rádbízhatom a reggelit? - kérdeztem Bonniet.
- Nos... ő.. mit értesz ezalatt? - pislogott bizonytalanul.
- Ott az a fél marha. - mutattam rá az egyik, fal melletti csomagra. - Azzal kéne valamit kezdeni.
- Kés, vagy valami?
- Itt van ez. - nyújtottam oda neki oldalamon függő tőrömet.
- Köszi... - fordult oda Bonnie a marhához, és elkezdte összekészíteni a reggelit, míg én Arisa újraképzésével foglalkoztam. A kislány gyakorlatilag mindent elfelejtett, amit tanítottam neki az este, így újrakezdtük a gyakorlást. Mindehhez Bonnie segítségét vettem igénybe: a lány ügyelt arra, hogy egy-két cafat mindig legyen a kezem ügyében. Hirtelen elképesztő bűz csapta meg az orromat. Köhögni kezdtem a sűrű, kormos szagtól, és kérdőn a tűz körül sertepertélő lányra néztem, aki dühösen morgott magában. Néhány pillanat múlva megszűnt a förtelmes szag, én meg tovább folytattam az "edzést".
- Megvagyunk. - emeltem fel óvatosan Arisát, aki nyugodtan felkúszott a vállamra.
- Én is. - bólintott Bonnie, és tegnapi fűszerezésű húst adott.
- Pardon a nem túl változatos kajáért. - vontam vállat bocsánatkérően, és nekiestem a reggelinek. Mennyei volt. Az éjszakai hidegtől farkaséhes lettem.
- Hol tanultál meg ilyen jól sütni? - dícsértem meg a lány konyhaművészetét.
- Hát... a kiképzőtáborokban azt is tanítják a lányoknak, nem de? - nevetett zavartan, enyhén pirulva Bonnie. Furcsa...
- Akkor indulhatunk, ha szeretnéd. - nyitottam ki az amúgy is rozoga ajtót. Szél vágott arcomba, de nem volt kibírhatatlan.
- Remélem, hamar túl leszünk rajta. - lépett ki az ajtón, én utána. Arisa a nyakam köré tekeredve keresett menedéket a szél elől. - Ahogy errefelé jöttem, úgy ment el a kedvem folyamatosan ettől a küldetéstől..
- Hogyhogy? - csodálkoztam rá.
- Először az, hogy beteg vagyok. Ezt ellensúlyozta volna a vidék, de... ha a hideg nem hóval együtt jön, akkor nagyon irritáló dolog tud lenni. Meg aztán a pesszimista gondolatok, mi van, ha csapatban jönnek.. és hasonlók...
- Jogos.. - adtam neki igazat. - De végre valaki, aki a havat szereti. A csapattal kapcsolatban meg ne fájjon a fejed, ezért vagyok itt én is. - mosolyodtam el, és Bonnie vezetésével elindultam a banditatábor irányába.

» Rane Iceclaw familiárisa, Arisa
» Ha megremeg a föld (Magánküldetés Rane Iceclaw, Dorf Geinos és Bonnie számára)
» Ismerkedés: Rane Ekizik - Eclair & Rane
» Bonnie
» Bonnie