Riku 'Shiroi' Beilschmidt

Tárgy: Riku 'Shiroi' Beilschmidt Pént. Szept. 23, 2011 11:58 pm

Az S szintű mágusra engedély megadva.

Név: Riku ’Shiroi’ Beilschmidt
Nem: Férfi
Kor: ~~23 (hónapokon belül 24)~~ 24
Szint: 14
- VE: 60.000
Mágia:

Spoiler:

Céh: -
Kinézet:

Félhosszú, fehér haj;
Türkiz zöld/kék szemek;
Sokszor komoly, komor arc, de amúgy vannak nagyon barátságos vonásai is;
Izmos testalkat, fehér bőr – 185 centis, ehhez 80 kg;
Általában fekete ruházat, bal, jobb, vagy mindkét alkarján fehér karvédőt hord.
Kép

Jellem: Sem gonosz, sem jó lélek – pont a kettő között van. Ha van valami ok rá (lehet ez a legkisebb is) akkor gond nélkül öl, volt már erre példa, csak a nők, a gyerekek, és húga életét becsüli meg. Általában nem mutatja a barátságos arcát, megtévesztően komor, de ha tud, akkor vidám, humoros.
A rúna és pecsétmágia furcsa tanulása miatt mindent kikövetkeztet, előre gondolkodik, és igen intelligens, nehéz, szinte lehetetlen átvágni őt, vagy előrébb járni észben, mint ő. Nem látszódik egy észkombájnnak, de erre ő rendesen rádolgoz – előbb téveszti meg az ellenséget gyorsaságával, mielőtt az reagálhatna rá.
Szörnyű múltjának köszönhetően bármilyen megpróbáltatásnak helytáll, és megtanulta, hogy csapatban dolgozni sokkal kedvezőbb, mint egyedül, ezért utálja a magányt, s elszántan keresi családjának még – remélhetőleg – becsületes tagjait.
Felszerelés:
- Pengék felcsatolva a lábszárára;
- Két tőr a derekán;
- Rejtett pengék a két kezén.
Család:
Anya: Maria Beilschmidt (elhunyt)
Apa: Gilbert Beilschmidt (ismeretlen)
Húg: Rika Beilschmidt (aka Tabuchi Metarikku)
+ Ismeretlen nevű és nemű kistestvér.
Egyéb kapcsolatok:
Joseph mester (elhunyt)
+ Társak bérgyilkos múltjából. (nevek, képek, és egyéb tudnivalók előtörténet V. fejezet.)

Választott szín: Burlywood

Előtörténet:

I. fejezet: Az első vér születése
Nem tudtam, miért születek erre a világra. Nem tudtam, miért jó az, ha én, egy haszontalan kölyök kipottyanok anyámból, hogy aztán szüleim majd gügyöghessenek nekem össze meg vissza olyan szavakat, amiknek semmi értelmük, és, hogy miért jó családban élni. Akkor még, egy kicsi pontként fogalmam se volt, hogy milyen „akció dús”, szenvedésekkel teli életem lesz… hogy is sejthettem volna? Még épp, hogy csak útban voltam.
Egy Era melletti faluban születtem, valami lepukkant kórházban – szüleim csillogó szemekkel néztek rám már akkor is. Hogy miért? Fogalmam sem volt. Már akkor büszkeség áradt szemeikből, szerintem teljesen felesleges okokból. Anyám szemében vágy égett. Nem az a tipikus anyai vágy, hogy „jaj, én most felnevelek egy édesded, mindenre kész gyereket, aki a világ megváltója lesz” hanem valami más volt… valami gonosz. Szinte lefagyasztott, már akkor rosszul éreztem magam a környezetében.
Ezzel szemben apámtól csak egy naiv, apai pillantást kaptam – „ez az én gyerekem, rám ütött”. S igen, ráütöttem, mindenben és mindenhogy. Azúrkék szemünk egyszerre csillant meg a gyenge fényben, s ő máshogy volt büszke rám… ám a szemeiből mást nem is tudtam kiolvasni. Teljesen kiismerhetetlen ember volt, vagy akár még mindig az, a mai napig, nem tudom.
Anyám platinaszőke haja a steril szobában, mint védelmező függöny hullott rám, miközben igéző vörös szemei találkoztak az én kék színekben pompázó, értetlen tekintettemmel. Egy újszülött gyermek nem tudhatja, miért van ott, miért néznek rá a szülei úgy, ahogy. Miért különböznek a szülei – hisz apám és anyám tökéletes ellentétek voltak, s így egészítették ki egymást. Mind külsőleg, mind belsőleg.
Édesanyám vörös szeme gyilkos tekintetként hatott édesapám nyugodt, békét árasztó kék szemeihez képest. A szőke haj, a fehér haj ellenében… s míg az előttem álló férfi jó kondiban volt, anyám karcsú, egyenesen gyenge felépítésű nő volt, mégis erősen szorított akkor karjaiban, erősebben, mint talán bármi mást az életében valaha.
Születésem után szinte rögtön felkaptak engem, s kisétáltak velem a kórházból. Nem ellenkeztek, hiszen teljesen egészséges voltam – sőt, majd kicsattantam már akkor is. Bár valahogy némi komorság érződött arcomon, amit az orvosok betudtak a születés utáni kisebb traumának – de állították, napok múltán elmúlik. Hát, attól a komorságtól szinte már teljesen így maradt az arcom – bús arckifejezéssel, rideg nézéssel.
A falu közeli erdőbe mentünk. Mint később megtudtam, ott éltünk – mindenkitől elszigetelve. Nem tudom, miért lehetett ez… semmi logikát nem láttam benne, hisz az első benyomás a szüleimről az volt, hogy biztos nagyon híresek az emberek körében, sok barátjuk van, és majd rögtön dicsekedni fognak velem, az újszülött csodával, aki biztos tökéletes mágiahasználó lesz, mint mindenki a faluban.
Igen, azon a helyen természetes volt a mágia – a legtöbben „ősi” máguscsaládoktól, nemesektől származtak, legalábbis ezt állították. A legtöbben magas mágiaszinttel születtek, de a lányok sokszor élték át azt, hogy alig-alig pislákolt bennük a mágia, s mégis hamar nagy mágusokká váltak.
Anya hazaértünk után rögtön mondani kezdte, miért is, mennyire is büszke rám… nem tudom, csak én voltam vele így, vagy más is, de szavaiban gúnyt éreztem, s bennem undor keletkezett. Hogy lehet egy anya iránt undorodni… más nem értette.
- Édesem, nagy mágus lesz belőled. – suttogta. – Egy olyan mágus, akit Fioreszerte félnek majd. Jó kezek között fogsz nevelkedni, hidd el. Pont úgy, ahogy majd a kistestvéreid fognak. Pont úgy.
- Csak ne hamarkodd el a beszédet, Maria… - hadarta apám idegesen, miközben a szobában fel s alá járkált. – Lehet, hogy különleges a gyerek, de nem kéne már most az „Ő” kezére adni. Rosszul járnánk, Maria…
- Hallgass! – fordult el tőlem, majd ráordított apámra. – Ő a mi gyerekünk, én is ugyanolyan joggal döntöm el, mi lesz a sorsa, mint Te. – sóhajtott fel. – Ám ezúttal hallgatok rád, akkor nem Riku lesz az, akit átadunk… de Te is pontosan tudod, hogy egyszer el fog jönni az idő.
- Riku? Illik hozzá. – zárta le a témát a férfi, akit akkor még apámnak tudtam nevezni. Akkor még…

II. fejezet: Kiképzés – a mágia teszi az embert
Hiába nem akarok rá túlságosan visszaemlékezni, muszáj – nekem még az is kiképzésnek számított, mely bárhol másnak, természetesnek. Más családokban megelégedtek azzal, ha a gyerek egy évesen beszélni, két évesen járni tudott. Az én szüleim nem ilyenek voltak. Alig várták ki, hogy pár hónapos legyek, s az értelem valódi lángja megcsillanjon a szememben – már szinte rögtön a „kiképzésük” alá vetettek. Legalábbis anyám, ő mindig próbált beszéltetni, s járni, tanítani, több-kevesebb sikerrel, míg apám csak meresztette a seggét a fotelban, s néha aggódó szemekkel közbeszólt, hogy ez nem lesz jó, abba kéne hagyni, s inkább kivárni, míg a természet végzi a dolgát. Majd a természet megtanít járni, mondogatta. Hát persze…
Akkoriban még hittem, hogy jó cél érdekében tanít – így hamar beleszoktam pár hónap alatt, az edzésembe.
A szókincsem gyorsan épült, és még gyorsabban próbálkoztam használni a szavakat – volt, melyet egészen könnyű volt kiejteni, de volt, amelyiknek kiejtését nehezebb volt elsajátítani, és egyre több ilyen szó tűnt fel életemben, pedig csak féléves voltam… és a felelősség egyre csak nőtt a vállamon, ahogy próbálkoztam, s volt, hogy sikerült, de volt, hogy elbuktam…
- Gyenge vagy. – suttogta néha fülembe anyám, mire én mindig összerezdültem. – De nem baj, Riku… hisz én segítek rajtad. Megvédelek, s ha hallgatsz rám, erősebb leszel mindenkinél. – ajkait úgy hagyták el ezek a szavak, mintha természetes lett volna, hogy a kisgyermeknek ezt kell mondani. Hát, tévedett ebben – nem lettem ettől se erősebb, se gyengébb. Csak egy valami fokozódott bennem folyamatosan: megbosszulni valamit. Bár sokszor még okom se volt rá, mégis nőtt a bosszúvágy, amelyet anyám táplált belém – apám pedig ez ellen semmit sem tett.
Mindig félőn nézett rám, szinte tartott tőlem… és sose tudtam, miért. Szemében félelem tükröződött, minden nap egyre nagyobb, ahogy nőttem, ahogy tanultam. Igen, félt. Tőlem.
- Apa, kérem. – nyögtem ki az első szavaim, vékony, gyermeki hangomon, de ő összerezzent. Nem tudta, mit kérek… én se tudtam. Talán csak a szavaim fitogtattam, hogy mennyire megy a beszéd.

Egy éves koromra már szinte folyékonyan beszéltem az anyanyelvem, és mikor anyámmal a faluba mentünk, büszkén beszéltem kortársaimmal – akik ilyen korban még alig gügyögtek csak, de a szüleik már örömtelien vigyorogtak. Miért volt ez nekik annyira örömteli? Engem miért tanítottak már olyan korban? Sok kérdés merült fel bennem.
Miután a beszéd ment, járni kellett tanulnom. A dülöngélésig már akkor eljutottam, mikor csak a beszédnél tartottam… de most rá kellett állnom a lábaimra, teljesen önbizalommal, és lépni egyet. Lépni, lépni… nem szabadott megállnom. Amikor elestem, rögtön leszidást kaptam anyám felől, míg apám nyugodt természetével próbálta őt nyugosztalni, majd engem lenyugtatni, hogy ne sírjak… akkor még gyenge természet voltam, mindenért sírtam, mint a többi korombeli persze – de amint tudta, anyám ezt is kinevelte belőlem. Szinte csak ő vett részt a „nevelésemben”. De hamarosan apró félelem ébredt bennem iránta – mi lesz, ha járni is tudok már, beszélni is? Az emberi mimikákat elsajátítom? Menni fog minden annyira, mint egy felettem három évvel álló gyermeknek?
Nem tudtam, hogy örüljek-e neki, vagy ne, de szinte biztos voltam, hogy amint elérem az öt-hat éves kort, mágiát kell tanulnom. Kell… rossz belegondolni, hogy rá vagyok kényszerítve – igaz, a faluban mindenki mágiát használt, vették és adták a mágiát, mint a nagyvárosokban, vagy ha kellett, tanították is azt. Az emberek napról napra erősebbek lettek, némelyik elszállt magától, és pusztítani kezdett… az ilyenek persze nem voltak hosszú életűek, de félő volt, hogy a mi családunkból is kikerül egy, vagy több ilyen. Anyám baljósló, vörös szemeiből pedig nem volt nehéz kitalálni, ki is lesz az…
Ahogy évek teltek el, kénytelen voltam a szüleim könyveit tanulmányozni – és nem kis meglepetésemre, a könyvekben mágiák leírásait találtam meg. A legősibb mágiától kezdve a rég ismerten át egészen addig, amíg az új mágusok friss mágiáját jegyezték le benne – minden benne volt. Legalábbis, nem egy könyvben, hanem az összesben… félelmetes tudás lakozott ebben a házban. Nem tartott sokáig rájönnöm, miért örvendünk nagy tiszteletnek a környéken – a családunkat mindenki félte.
Anyám, gyönyörű nő volt – platinaszőke, szinte fehér haját mindig lobogtatta a szél, vörös szeme mindenkit elvarázsolt. Apámmal is így volt ez, ám neki is volt olyan erénye, ami elcsábította anyámat: szintén dús, fehér haja, és mondhatni világító, kék szeme. Ehhez pedig a mágiájuk…
Hatalmas mágikus erővel rendelkeztek, így természetes volt, hogy huszonhárom éve azt várták, egy olyan gyermekkel áldja meg őket a sors, akinek a mágiája pusztítóbb lesz majd, mint bárki másé. Nos, majdnem talált.
Az erőm, igaz, nagy volt – de nem tűnt úgy, mintha fogékony lennék a mágiára. Persze, muszáj volt így lennie, hisz nem állhatott csak fizikai edzésből az életem, a „sorsom” az volt, hogy én majd mágiahasználó leszek.
Apropó, fizikai edzés. Amíg teltek napjaim, hónapjaim, anyám megelégelte, hogy csak olvasgatok, és informálódom a mágiáról. Vigyorogva állt be elém, kikapva a könyvet a kezemből.
- Ideje elkezdeni a valódi kiképzést. – nézett rám, én pedig összehúztam magam. Bár még alig voltam négy éves, már hamarosan futnom kellett a köröket először a ház, majd az erdő körül – és, ha nem voltam elég gyors, akkor mindig egy hétig választhattam, melyik fő étkezést hagyom ki. Szörnyű volt…
Felüléseket kellett csinálnom, fekvőtámaszozni, bár hamarosan nekem ez mind semmi volt. Megerősödtem, és anyám végre büszke lehetett rám. Apám pedig csak félt…
Nem sokára azt a hírt kaptam, hogy anyám várandós. Először nem törődtem a hírrel, majd ahogy teltek a hetek, és a hónapok, egyre gyűlt bennem a düh… újra ki fog hordani egy gyereket? Ugyanúgy fogja dolgoztatni, mint engem? Tényleg ugyanilyen… élete lesz? „Jó kezek között fogsz nevelkedni, hidd el. Pont úgy, ahogy majd a kistestvéreid fognak. Pont úgy.” – zengtek a fejemben anyám szavai, mire én dühömben összerezzentem. Nem…
~ Nem hagyhatom. ~
Dühtől elvakulva, szinte trappolva mentem végig a házon, miközben anyámat kerestem. Ezt meg kell beszélnem vele… nem ronthatja el más életét is.
- Kislány lesz, Riku. – szólt hozzám, mikor betoppantam a szobájába. Lefagyva álltam ott, elhűlt tekintettel. Ha… ha lány, akkor… ő nem bírná… meg kell akadályoznom. – Te fogod felnevelni.
Amit mondtam volna szavak, a torkomon akadtak. Vége, ennyi lenne? Csak így lemond a gyermekéről? A húgomról? De miért…
- Miről beszélsz? – fakadtam ki magamból, kisgyermeki, hisztis hanggal és ugyanilyen arckifejezéssel. – Mit fogtok ti addig csinálni? Ültök, és csak elégedetten néztek előre, hogy mi történik? Mi ezzel a célotok? – kérdezősködtem, anyám pedig csak kuncogott.
- A lány gyenge lesz. Gyengébb, mint Te, Riku. – sóhajtott. – Így nem érhetem el a célomat, veletek… alkossatok egy külön családot. Én és apád el fogunk járni más faluba, újra küldetéseket kell vállalnunk, munkát. Majd aztán, ha eljön az ideje, akkor lesz egy olyan testvéretek is, aki ér valamit. Nem úgy, mint ti… - tette hozzá halkan, de épp annyira hallhatóan, hogy eljusson a fülemig.
- Hát jó… felnevelem! – szorítottam ökölbe a kezemet, majd elfordultam. – Ha nektek ennyit ér… én…
Kiszaladtam a szobából. Túl sok volt ez nekem – egy gyenge léleknek, aki még nem élte meg az ötödik életévét, sőt, még barátokat se tudhatott maga mellett. Ez voltam én, akkor…
Kiszaladtam a faluba, és nézelődni kezdtem. Szereznem kellett embereket magam mellé, és valakit magam „felé”. Eljött az ideje – mágiát kell tanulnom.
Az új cél kitűzése után megkezdődhetett a kutatás, egy mester után. Tudhattam volna, hogy megszerezhetem egyszerűbben a mágiát – volt pénzem, hogy a legerősebbeket is megvegyem, de nekem nem ez kellett. Bölcsesség, tanulás… s ezt hamarosan meg is találhattam egy elemi mágus mellett.

III. fejezet: Tanárom, Joseph
Miután berontottam egy házba, érdeklődve néztem körül. Sehol senki… a többi házhoz képest elég lepusztult volt, látszott, hogy itt egy olyan ember él, akinek nincsenek igényei, se fontosabb emberi kapcsolatai – inkább csak magának él.
– Mit akarsz? Tűnj innen, kölyök! – lépett elém egy nagyjából 180 centis férfi, kinek még a fejéig se láttam fel, oly magas volt nekem. – Ilyen korban a játszótéren a helyed, ne zaklasd az öregeket!
– Elnézést – hajoltam meg előtte, jelezve, hogy tényleg nem akartam zavarni – Azért jöttem, hogy mágiát tanuljak.
Az öreg szemében ijedtség, elégedetlenség tükröződött vissza rám. Tudtam, hogy az ő korukban már eleget tudnak a mágiáról, s épp ezért óvni akarják a fiatalokat tőle – a mágia…
– Veszélyes. – fejezte be a mondatot helyettem is. – A mágia veszélyes, nem holmi ötéveseknek való. Én tudom, hogy olyan akarsz lenni, mint a nagyok, de…
– A húgomat meg kell védenem. - vágtam közbe, egyre kétségbeesettebb fejjel. – Az anyám… az apám… mindenki… ellenünk fordult… – magyaráztam neki a sírás határán, mire ő elbizonytalanodott.
– Inkább gyere be, és… mesélj. – Invitált be, én pedig örömmel léptem át a küszöböt. Tudtam, hogy ez már félig egyenlő az „igen” válasszal, még puhítani kell egy kicsit. Ezt pont el tudtam érni azzal, ha elmeséltem neki, mi is történt velem öt év alatt. S, hogy mitől félek – mi fog történni a kicsivel…
– Borzalmas életem volt, van. Rossz ezt egy öt évestől hallani, nemde? – kérdeztem tőle elbizonytalanodva. – Már születésemtől egy „kiképzés” alá vettetek. Talán nem ez a megfelelő szó rá, de más nincs is… borzalmas volt. A beszédet, a járást úgy próbálták belém sulykolni, mint egy tizenéves diákba a tanárok a tananyagot. Lehet, hogy emiatt nagy szókinccsel rendelkezem, tökéletesen beszélek, és járok, de mindezzel együtt élni a koromban szinte szenvedés… másfél éve már annak is, hogy edzeni kezdtem. Sorra futottam a köröket, ahol tudtam, mert kötelező volt. A felülésekről, fekvőtámaszokról nem is beszélve – itt hagytam egy kis szünetet, és megmutattam már akkor egészen kiemelkedő kondim – S mikor bejelentették, hogy húgom lesz, félni kezdtem. Félni, hogy ő is szenvedni fog, mint én. Ezért döntöttem úgy, hogy mágiát kell tanulnom, és meg kell védenem a húgomat.
Az öreg erős gondolkozóba esett. Látszott, hogy nem szívesen adná tudását senkinek, nem, hogy egy ötévesnek, akinek még el se kezdődött igazán az élete… de azt is figyelembe vette, hogy, ha nem tanít, akkor nem is fog.
– Ám legyen. – sóhajtott fel gondterhelten, mikor rám nézett. – Ha tényleg ilyen becses célokra akarod használni, megtanítalak a mágiára… De figyelmeztetlek, hogy annak fényében, gyorsan és célszerűen kell tanulnod, kemény leszek. Keményebb, mint a szüleid. Holnap gyere ide… föld mágiával kezdünk, a legalapabbal, és legbékésebbel. Ha ez nem fog menni pár év alatt, akkor nincs mit tanítanom neked. – egyezett bele, mire én egy halvány mosoly kíséretében megköszöntem neki, amit értem fog tenni, és lassan kioldalogtam a házból, hogy hazatérjek.
Valahogy gondoltam, hogy váratlan dolgok fognak érni – és ez kimerült egyelőre abban, hogy leordítottak. Leordítottak, hogy mit is képzelek én, hol jártam, mikor edzenem kéne – mikor tanulnom kéne. Hogy ők majd átadják a világszerte ismert és félt mágiájukat nekem…
– Hát nem kell! - ordítottam rájuk. – Olyan mágiát fogok tanulni, amiért nem vetnek meg, amiért nem félnek engem! Megdolgozok majd érte, és mindenki büszke lesz rám! Ti meg nem érdekeltek!
– Az én fiam… önhatalmú, nem hallgat másra. Már most büszke vagyok rád. – nevetett fel, mire én arrébb húzódtam. Nem… nem akartam ebben részt venni.
Akármennyit is beszéltek még arról, miben kell fejlődnöm, és, hogy miben nem… nem bírtam őket hallgatni. Dühöngve, fogaimat csikorgatva mentem a szobámba, s zárkóztam be, nehogy halljam őket – tudtam, egy pillanat alatt áttörnék az ajtót, de mégsem tették, sőt, hamarosan arrébb álltak. Végre…

Másnap arra keltem, hogy undorító bűz facsarja az orromat. Akárhogy kerestem a forrását, nem leltem meg… így inkább „elmenekültem” otthonról, egyenesen az öreg felé véve az irányt. Azt mondta, ma tanítani fog – így mikor a házához mentem, önfeledten kopogtam be hozzá. Végre itt az ideje annak, hogy én is megerősödjek… Hogy végre én is mágiát tanulhassak.
– Ki az, és mit akar? – nyitott ajtót az öreg. – Ó, hát csak te vagy az… - állt arrébb az ajtóból, hogy betérjek a házába.
Feszülten néztem körbe újra. A ház teljesen megváltozott, minden rendes lett, és láttam, hogy egy ajtó nyílik ki a hátsóudvarra – miután az öreg intett, hogy arra tovább, rögtön a felé vettem az irányt.
Miután Ő is kiért, hanyagul, de mégis izgatottan dőltem neki a korlátnak, ami az udvart szegélyezte. Volt egy olyan érzésem, itt fogom megtanulni az alapokat.
– Nos, mindenek előtt, az én nevem Joseph. Nem kérek becézéseket, vagy egyebet, elég, ha úgy szólítasz, hogy Joseph mester. Benned kit tisztelhetek?
– A nevem Riku Beilschmidt. Elég csak a Riku… – morogtam, mire ő bólintott, s kezeit előrenyújtotta.
– Kezdjük az alapokkal. Mivel Te eddig nem használtál mágiát, nehezedre fog esni minden lépés. Viszont ennél inkább kíváncsi vagyok a mágikus körödre is. – jegyezte meg, miközben kezei előtt egy világító, lilás színű kör jelent meg, s hamarosan föld falak vették körbe, melyek hamarosan porrá is omlottak körülötte. – Bár ezek a varázslatok nagyon alapok, mégis, ha szükséges, kellően pusztítók. S most, tanuld meg… kontrollálni a mágiádat, Riku.
Ezt azzal tudod elérni, hogy felszabadítod magadból, majd próbálod irányítani a mértékét, mennyit eresztesz ki, és mennyit tartasz magadban. Az esetek nagy százalékában ezen fog múlni az is, hogy mennyire erős lesz a támadás, amit véghezviszel. – magyarázott, mire én egyetértően bólintottam, és a korláttól lassan elmentem, hogy gyakorolhassam, amit elmondott nekem.
Felszabadítani a mágiát… először fogalmam se volt, hogy kezdjem el. Mikor elmondta, hogy üljek le kicsit, nyugtassam le magam, rögtön távolabb húzódtam, becsuktam a szemem, és koncentrálni kezdtem.
Ahogy a nyugalom szétáradt a testemben, kezdtem el érezni, hogy a mágia áramlik a bennem. Egyszerre volt jó, és hátborzongató érzés – főleg, mikor már magam körül éreztem a mágiát, s mindenhol. Tudtam irányítani a kezembe, lábamba…
– Jól haladsz. – közölte velem mosolyogva Joseph mester, mire én szinte rögtön kidőltem. – Tudom, hogy ez neked még sok… örülnék, ha itt töltenél egy hetet, s ez által elsajátítanád a mágia alapjait. Nagyon jól haladsz. Most pihenj… bár, látom, megteszed a nélkül is, hogy szólnom kell. – mondja, majd ott hagy engem pihenni, mire én szinte rögtön álomba zuhanok…

Joseph keltett fel, valamikor hajnalban, hogy ideje belekezdeni végre az edzésbe – most, hogy tudom, hogy manipuláljam a testem mágiával, ideje a környezetemet, pontosabban a földet manipulálnom. Jesszus, mire vállalkoztam…
Ez már sokkal nehezebb, mint hittem – mágiát vezetni a földbe, majd megtartani, s megformázni azt. Na meg, hogy ez még a könnyebb verziója - mikor már idéznem kell a földet, jóval nehezebb lesz…
Egy kínzás ezt megtanulni, mégis mennie kell, még, ha csak az alapoknak is. Sok szenvedéssel érem el, hogy ez menjen – s még így se tökéletes, csak, hogy Joseph mester idézzem: „az alapok már egész tűrhetően mennek”. Néha megdicsér, hogy jól megy – viszont ennek fejében, bármit elrontok, nagyon leszid. Valamit valamiért, ugye?
Amint rendesen tudom manipulálni a földet, veszem észre, hogy még ez is napokba telt – s lassan haza kellett térnem, elújságolni a szüleimnek, hogy mágiát tanultam, és orruk alá dörgölni, hogy köze sincs ahhoz, amit ők akartak neki tanítani.
- Majd jövök, Joseph mester! – köszöntem el, és elindultam szüleim háza felé, vissza az erdőbe. Nem tudom, miért, de egyre félelmetesebbnek tűnt – talán, mert hallani lehetett, hogy banditatámadások történtek a környéken, és egyre nagyobb gyakorisággal történik meg ez. Talán…
Mikor belépek a házba, érdekes mód nem fogad semmi figyelemreméltó – nem is igazán törődnek velem, inkább magukkal. Pontosabban, anyámmal, aki… épp egy szülés közepén van.
– Tart ki, Maria! Erős vagy! – hallatszódik apám hangja a nappaliból, mire én kedvetlenül sétálok oda az ajtóhoz. Pont ma, pont most… tökéletes időzítés, hugi.
– Már hogyne lennék erős! Fogd be, és segíts! – nyögte anyám, én pedig unott képpel leültem, hogy nézzem, mi is történik. Sose láttam még kívülről, hogy jön létre valami… valami csodálatos… amit életnek hívnak. S az élet hordozója a húgom.

IV. fejezet: Egy új csoda születése, s annak felnevelése
Ahogy húgom „kipottyant”, rögtön odamentem szüleimhez, és egy tiszta rongyot vettem a kezembe. A vízzel, mely ki volt rakva, lemosdattam a kislányt, majd a rongyba bugyoláltam, és elfordultam vele a szüleim elől, akik – miért is nem csodálkozok – nem ellenkeztek, sőt, megkönnyebbültek, hogy „milyen gyorsan elfogadtam a sorsom”. Mindketten szánalmasak voltak… ám a húgom gyönyörű.
Bár anyám vonásait örökölte, rajta még a vörös szem, s platinaszőke haj is úgy hatottak, mintha a világ legkedvesebb és legártatlanabb lényén lennének ezek. De hát, így is volt – húgom olyan volt, mint egy angyal, aki akkor megváltoztatta az életem.
– A neve Rika lesz. – mondtam, minden ellenkezést nem tűrve. – S akkor mától én nevelem… akármilyen nehéz lesz is, jobban fogom csinálni, mint ti, az biztos.
Mondjuk őszintén szólva… fogalmam sem volt, hogy is neveljek fel egy gyereket, főleg, hogy az lány volt. De úgy gondoltam, majd Joseph segíthet e gondomon – így Rikával a kezemben indultam hozzá vissza, óvatosan, ügyelve rá… Úgy kezeltem őt, mint a legdrágább kincset, bár tudtam volna már akkor, hogy milyen nagy és sikeres lesz, akit nem kell félteni. Bár tudtam volna…
Amikor visszatértem Joseph mesterhez, és bekopogtam, fáradtan nyitott nekem ajtót. Hüledezett, hogy mit is akarok én egy gyerekkel a kezemben, de végül beengedett – oké, maradhatunk itt, amíg nem tanulom ki az elemi mágia összes rejtelmét, és Rika be nem tölti az ötödik életévét. Szóval, itt maradhattam öt évig.
Nehéz volt egyszerre tanulnom a mágiát, s figyelnem a lurkóra, hogy ne szökjön el négykézláb, vagy ne döntsön magára valami forrót. Mivel sokat beszéltem vele, vagy legalábbis neki, és Joseph mesterrel való vitáimon is részt vett, hamar beletanult a beszédbe – és örömmel könyveltem el, hogy legalább nem kellett „belesulykolni” ezt, mint anno belém.
Folyamatosan nézte, hogy tanulom ki a földmágiát – s ahogy egyre inkább megértettem a manipulálás, s a semmiből idézés dolgait, annál magabiztosabban kezdtem bele a többi elembe.
A tűznél vigyáznom kellett, hogyan „játszok” vele – bár kezemet be tudtam vele vonni, s kedvemre mozgatni a levegőben, anélkül, hogy elaludni a láng, vagy én gyulladnék tőle meg jobban, muszáj volt ügyelnem arra, hogy ne sértsem meg vele Rikát, illetve bárki mást. Nagyon rosszul érintett volna, ha valaki megsérül miattam – főleg, ha az a húgom.
Hetek, hónapok teltek el azzal, hogy felváltva tanultam az elemi mágiákat, s gondoztam Rikát. Mikor én nem tudtam ezzel foglalkozni, akkor Joseph vette át szerepem, s nyugodalomban gyakorolhattam. Már három éve ott éltünk, mesteremnél, és rájöttem, hogy ideje illúzióba ringatni Rikát – egy olyan illúzióba, hogy ő egy tökéletes családban élt, él, és élni fog.
Egy este, mikor annyira nem néztem ki megtépázva, komoly szemekkel ránéztem. Már tudott beszélni, s járni is, így alig tudtam megállítani, hogy ne sétáljon tova – de kénytelen voltam.
– Hugi, beszélnünk kell. Tudom, hogy alig fogsz emlékezni arra, amit mondok… míg túl nem léped a tizedik életéved, kénytelen leszek téged úgy nevelni, mintha egyszerű lennél, s tökéletes világban élnél, hogy ne emlékezz a kínokra, amiket megélünk. Most hallgass rám: Apu és anyu szeretettel várnak minket otthon. Bizony, otthon. Mi csak átmenetileg vagyunk itt, de ők minket nagyon szeretnek. Mi vagyunk számukra minden, a gyerekeik… - én se tudtam elhinni, amit épp magyaráztam neki, de ő mosolyogva könyvelte el, hogy így van. Hála istennek… bele kell törődnöm, hogy még évek fognak arról szólni, hogy megtévesszem őt.
– Bátyus, én ezt tudtam. – mosolygott rám önfeledten, mire felém lóbált egy könyvet. – és most mesélj, bátyus! – mi tagadás, imádta a sárkányos meséket… a mai napig nem értem teljesen, miért is van ez így.
De meséltem neki. A könyvekből tanulta meg a betűket, így tanult meg írni is – míg én lassan elsajátítottam harmadik elememet, a jeget, addig ő is folyamatosan tanult.
Kénytelen voltam viszont sietősebbre fognom tanulmányaim, nem maradhattunk itt sokat – bár engedélyt kértem Joseph mestertől, hogy később is jöhessünk vissza tanulni, és ő igent mondott, tudtam, hogy hamarosan életünk egy új fordulatot vesz.
– Már jól használod a jeget is, Riku… és tudom, hogy azt ígértem, lakhattok itt éveket, de most menjetek haza. A szüleitek, akármilyenek is, biztos várnak már. – mondta, én pedig elhúztam a számat, s beletörődtem. Megfogtam Rika kezét, s az erdőn átvágva beléptem a házunkba. Azelőtt pár nap töltötte be húgom a negyedik életévét…
A házban, akárhogy kutattam, nem találtam a szüleimnek még nyomát sem – bár ruháik nagy része itt maradt, semmi más nem mutatta, hogy valaha ők itt éltek. Anyám asztalához vettem az irányt, ahol valami fehéret láttam meg – s közelebb érve rájöttem, hogy az egy boríték…
Remegő kézzel nyitottam ki, és olvastam fel magamban a levél tartalmát, ami a borítékban rejtőzött. Utólag rájöttem, nem kellett volna ettől félnem – bár egyszerre volt bennem harag, és vidámság, ahogy olvastam a következő sorokat:
„Fiam – jó munkát végeztél. Tudjuk, hogy tanítottad Rikát, s vigyázol rá mostanáig. Ha a levelet olvasod, akkor már jó ideje nem vagyunk itt, meglehet, hogy több mint fél éve porosodik a levél az asztalon.” – így lehetett, hisz az írás nem volt friss, a levél nem volt meleg, és már a borítékot is befedte a por. „Anyátok teherbe esett, újra, s egy új esély reményében hagyjuk el most a falut, a várost és a környékét, hogy ne találjatok meg, s kistestvéretek se titeket. Hidd el, Riku, így mindenkinek jobb lesz. Apátok, Gilbert Beilschmidt.”
Még párszor átfutottam a levelet, majd dühömben összegyűrtem. ~ Hátrahagytak minket… miért? Tényleg ennyire feleslegesek lennénk? NEM! Ez nem így van… akkor is megtalálom majd őket, s megmutatom nekik, mennyire nem vagyunk azok…
- Mi van a levélben, bátyó? – pislogott rám Rika, majd megerőltettem magam. A düh, a szánalomérzet, minden bennem volt… nem volt nehéz kicsordítani szememből az első könnyet, majd még többet, és hozzá még hüppögni is, hogy hihető legyen a megtévesztés. – Riku?
– A szüleink… - hüppögtem. – Anya, apa… meghaltak egy küldetés során. Tudták, hogy ez megtörténhet, mégis… elmentek, és akkor…
– Nem! Nem halhattak meg! – fakadt sírva húgom is, majd közelebb lépkedtem hozzá, hogy átöleljem. Mikor már nem látta arcom, elégedetten mosolyodtam el, és töröltem le szemeimről a könnyeket.
– Rika, menjünk vissza Joseph mesterhez. – sóhajtottam fel, és felkaptam őt az ölembe, hadd hüppögjön és sírja ki magát. – Nem leszünk ott túl sokat, hidd el.
Visszaindultunk hát mesteremhez… még volt mit nekem tanítania, és biztos voltam benne, hogy három év alatt minimum az alapokkal meg is ismertet engem. Ha az alapok vannak, nem lesz nehéz azt továbbfejleszteni… sőt, igen könnyű lesz. Eleget tanultam már ahhoz, hogy magamtól rájöjjek dolgokra.
– Mi történt? Miért tértetek vissza ilyen korán? – kérdezősködött, mire én nehézkesen sóhajtottam.
– Meghaltak. – vigyorodtam el végül, úgy, hogy Rika ne lássa.
Joseph mestert valahogy, mintha nem hatotta volna meg, hogy mi is történt, csak azért kérdezte, hogy együtt érzőbbnek tűnjön, vagy ilyesmi… egyszerre tartottam őt megátalkodottnak, és megértőnek. Végül is, ő volt az, aki mindenben segített.
– Tovább kell csinálnom a tanulást, és most nem állhatok le. Az egész napot végig kell edzenem. Fizikailag is fejlődnöm kell, és…
– Nem fogod bírni. – vágott közbe, ám én vállat vontam. Nem érdekelt…
– Csak kezdjük el. – vigyorogtam, ő pedig beletörődően sóhajtott és bólintott.
– Kövess…
S igen, akkor kezdődött meg azt hiszem az igazi edzésem. Fájdalommal teli volt, gyakran törtem csontomat, vagy vesztettem eszméletemet napokig – az alvás- és evéshiány miatt, vagy azért, mert Joseph ellen harcoltam, s ő mindig kiütött. Nagyon durván, keményül, és kíméletlenül harcolt – ezt vártam tőle.
Utolsó csiszolásokat vittünk még véghez a jégmágiámon, igazából, az ment a legjobban a tűz és föld mellett. Talán a többit csak azért nem tudtam profi módra elsajátítani, mert siettettem a tanulásukat – míg az előbbi háromra az előző évek alatt volt időm.
Folyamatosan jöttek az új mágiák, nehezen fogadtam be őket, néhány nagyon távol állt tőlem – például a fény, vagy a növény mágia. Mégis, beletanultam a használatukba, nagyon sikeres voltam.
Gyakran, mikor edzettem, odajött hozzám egy lány, s nézett engem. Gyönyörű fekete haja volt, és elbűvölő arca… egykorú volt velem, mind a ketten tizenegy évesek voltunk. Ám ő apróbb termetű volt, mint én, és gyönyörű tengerkék szemei voltak. Már akkor teljesen elvarázsolt…
– Szia. – köszönt rám egyszer, én pedig teljesen átszellemült arccal fordultam hozzá, és köszöntem vissza neki.
– Szia! Mi a neved? – kérdeztem, szó szerint két felülés között, miközben szemeim rátapadtak.
– Camille. – gyönyörű, selymes, szinte csilingelő hangja volt, és láttam, hogy akar tőlem valamit.
– Nagyon szép neved van, Camille! – dicsértem meg. – Gondolom, szeretnél tőlem valamit. Amúgy, az én nevem…
– Tudom, Riku Beilschmidt. – bár gyönyörű hangja volt, mégis robotikásan, monoton hangnemben beszélt, mely szinte megrémített. Akárcsak az, hogy tudja a nevem… meglepődöttségemben megálltam az edzésben.
– S mit is szeretnél tőlem? – kérdeztem, de ő nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott. Azt már nem is mertem firtatni, honnan ismer – valami ijesztő választ adott volna, mint a sok horror-filmlakrimában látni, aztán a végén még széttrancsírozna itt engem… nem hiányzott az nekem.
– Ó, azt hamarosan megtudod. – mosolyodott el hamarosan teli szájból, majd ahogy egy hosszabbat pislantottam, a csaj volt-nincs, eltűnt. Veszélyes…
Inkább folytattam is az edzést, nem méltattam az előbbi „akciót” túl érdekesnek – edzettem, majd pár óra múlva a mágiák tanulását folytattam.

– Van még hova fejlődnöm… - nyögtem, miután felnéztem mesteremre, a földön fekve.
– De immár nem ütöttelek ki úgy, hogy elájultál, nagyon jól haladsz! – biztatott, majd kezét nyújtotta felém. – Most pedig akkor, folytassuk.
Nem ellenkeztem, viszont ránéztem húgomra. Rika… olyan önfeledten játszott, pedig már lassan túl volt hatodik életévén. Reméltem, csak remélni tudtam, hogy ő nem vetemedik arra, hogy mágiát tanuljon, vagy hasonló.
– Folytassuk! – kiáltottam, és ellöktem magam elől a kezét, majd saját erőmből ugrottam fel, mire ő elvigyorodott. Imádta, mikor felgyúlt bennem a harci szellem – és sose lankadt, ha egyszer felgyulladt.
Újra harcolni kezdtünk. Már az összes elemi mágiának legalább az alapját ismertem, így könnyen ki tudtam ismerni a harci taktikáit, és ellentámadást indítani – de ő még mindig tapasztaltabb, bölcsebb volt, mint én, így sajnos ezzel nem értem túl sokat.
Nagyon sokat tanultam, miközben harcoltunk – és hamarosan már nem úgy állt elém, mint mesterem, hanem mint az, aki legfőbb barátjának és társának tartott engem, pedig még csak közelében voltam tizenharmadik életévemnek.
– Ideje mennetek. – mondta, mire elszontyolodtam. – Soha többet nem jöhettek ide, és sajnálom, hogy a kis Rikát nem tudtam mágiára tanítani… de mint mondtam, a mágia veszélyes. Nekem is ez lesz a vesztem, napokon belül, így nem maradhattok. – magyarázott, mire én dühösen toppantottam egyet.
– Megvédelek! – kiáltottam neki, ám ő megrázta a fejét.
– Nem úgy megy az… egy egész falut nem tudod megmenteni. A vesztünkbe rohantunk, ti viszont a kis házatokban el tudtok bújni, ott nem sejtenek olyan erős mágusokat, mint mi vagyunk. – simogatta meg a fejem, én pedig remegni kezdtem. Nem tudtam, mit tegyek… azt tudtam, hogy ezt el kell fogadnom, és… ez így nem jó.
Szinte kitessékelt minket, és Rika kezét megfogva futni kezdtem otthonunk felé. Eddig Joseph mesternél volt ezt az otthon, de most… vissza kell térnünk szülőházunkba.
Anyám, apám nem tértek vissza – tényleg elmentek… azóta már biztos megszületett a gyermekük, a mi kistestvérünk, akit talán még kegyetlenebb kiképzés alá vetnek alá, mint engem. Szinte sajnálom…
Rika nagyon fáradtnak tűnt, így kisuvickoltam neki az én szobámat, megágyaztam neki, és engedtem, hogy lefeküdjön – ám én nem tudtam aludni. Egy pár héten múlott, hogy betöltsem tizenharmadik életévemet, Rika pedig napokon belül lesz hétéves… szörnyű gyerekkora volt. Se szülők, se semmi hasonló, egyedül Joseph tudott vele úgy viselkedni, miközben szoknia kellett a magányt… később biztos kineveli ezt valaki belőle, de addig sajnos én se tudok vele mit kezdeni – pár év, és biztos bölcsebb leszek, de addig…
…addig edzenem kellett. Lassan elérkezett a születésnap, melyet rendesen megünnepeltünk, csak azon a napon pihentem meg picit – a többi napon viszont kénytelen voltam csiszolni a mágiákon, amiket ismertem. Gyakran hallottam viszolygásokat a faluból, sikításokat, és volt, hogy égett szagot hozott felénk a szél – próbáltam vele nem törődni.
Azon az estén, mikor tizenhárom éves lettem, leültem Rika mellé, és elmosolyodtam, ahogy az ölemben feküdt.
– Riku… kérlek, mesélj a gyerekkoromról. – szólított meg, én pedig néztem egyet. Nem emlékezne semmire? Vajon mitől van ez?
– Hát jó, akkor kezdjünk bele a mesébe. – mosolyodtam el. – Tündéri kislány voltál, viszont folyton kerested a bajt. Mindig abba az álnok baltába akartál belerohanni… Hál' istennek én ott voltam, hogy megvédjelek. Már öt hónaposan tudtál beszélni, tizenegy hónaposan járni… nagyon könnyen tanultál. Ez majdnem veszted lett… Aztán, mikor kétéves lettél, már olyan folyékonyan beszéltél, anyáék majdnem agyoncsaptak, de.. szerettek. – próbáltam ilyenkor komornak tűnni, és ő is elszomorodott – ezek szerint erre emlékezne? – S persze ezt a beszédkészséget rajtam töltötted ki. Követelted, hogy én is beszéljek, követelted, hogy olvassak neked mesét. Már akkor is imádtad a sárkányos meséket, főleg, amikben királylány is van. Akkor még jobban szerettél velem királylányost játszani, mint most… Te voltál a királylány, én meg a királyfi és a sárkány. De még milyen sárkány, brr! Nem is tudom megszámolni a két kezemen, mennyiszer nyert a sárkány.
Persze három évesen már te akartad nekem felolvasni a mesét. De ne tagadd, csak azért ment, mivel kívülről fújtad már! Minden egyes este felolvastad… jobban mondva felmondtad nekem. négy évesen viszont már tényleg sikerült megtanulnod az abc-t. Akkor már felolvasni is feltudtad, minden hiba nélkül. Mikor írni is meg tanultál, az volt a tetőpont… – magyaráztam, ő pedig vidáman hallgatta a történetet. Nagyon tetszett neki… és el is hitte, hogy minden így volt. Pár dologban nem hazudtam, azokat a részeket könnyű is volt elmondani – de az egész történet hamarosan nagyon könnyen ment, hiszen többször is kérte, hogy mondjam el, én pedig örömmel teljesítettem eme kívánságát.
Ám volt, amire már jobban húztam a számat. Amikor egyszer meglátott mágiát használni, és én pedig rajtakaptam, hogy a mágiáról szóló könyveket olvasni, az még nem volt baj. Ami ezekből következett, már jobban felhúzott.
– Bátyó, taníts engem mágiára! – kérlelt, mire én magamon kívül kezdtem el vele ordítozni.
– Nem fogom a saját húgomat a halálba küldeni! Én is abba fogom hagyni a mágia használását, csak… kell a pénz. – ránéztem, s láttam, milyen csalódott arcot vág – nem volt szívem teljesen visszautasítani őt. - esetleg… talán, de csak sokkal később, mikor már igazi erős nő vagy, tanulhatsz mágiát. De ez csak és kizárólag föld lehet. Nincs vita, nincs kérdés, ez kell ahhoz, hogy mágiát tanulj, legyél minimum tizenöt éves! MINIMUM! Addig én vagyok az úr a háznál, punktum. – kötöttem ki neki, ő pedig valamivel megenyhültebben egyezett bele a dologba.
A további hónapjaim, és az elkövetkezendő egy évem csak fizikai és mágikus edzéssel telt, míg Rika úgy tűnt, eléggé unja magát – néha próbálkoztam bevonni egy-két dologba, ám ő unottan legyintett, miszerint ez nem kedvére való. Kezdett „felnőni”, bár még csak nyolcéves lett volna, de ehhez képest örökölte a koraérettségem. Ennek örültem…
Egyszer egész jó ötletem támadt, még pedig, hogy menjünk el kirándulni. A falu körüli dolgok, fosztogatások elültek már, így reméltem, hogy minden zökkenőmentesen fog menni.

V. fejezet: A csoda elveszett; MERRE TOVÁBB?!
- Te, bátyus… – szólított meg Rika, miután összepakoltunk a táskákba, és lassan el is indultunk.
- Igen? - lestem rá, a lehető legálmosabb és leglustább szemekkel, amit fiú és gyermek produkálhatott. A korán kelés nem hatott meg különösebben, ám az, hogy már vagy két napja nem aludtam, annál inkább.
- Biztos, hogy mindent bepakoltunk? Nem leszünk éhesek? Ha minden jól megy, csak holnap megyünk haza, úgyhogy jobb szeretnék mindig teli hassal mászkálni. – kérdezősködött húgom aggódva, mire én elmosolyodtam.
- Hát persze! S ha mégsem, van nálam jóóó sok gyémánt, mellettünk pedig a szomszéd falu. – magyaráztam.
- Akkor oké. - sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd nekivágtunk az erdőnek.
A sűrűjébe érve kezdődött az izgalmas rész – a fák lombjai közül 8 fickó ugrott le, körbevéve minket. Érződött, hogy sok a varázserejük, s alig tehetünk értük valamit – de meg kellett védenem Rikát, bármi áron.
– Nézzétek csak, ők maradtak még a falu ivadékai közül. Pusztuljatok! – estek volna nekünk, ám én gyorsabb voltam.
Rögtön jeget idéztem meg, hogy harcba szállhassak velük. Néhány erősebb varázslatot bevetve könnyű volt kapásból hármat a földre küldeni, ám a többiek már viszonylag a nehezebb súlycsoportból voltak – meg kellett velük küzdeni, de elég durván…
Amíg küzdöttem, hamarosan Rika sikítására lettem figyelmes – elkapta egy bandita, egy másik pedig épp kardjával szaladt felé, hogy megölhesse őt… nem… nem halhat meg!
Míg erre figyeltem, hátulról több bandita ragadott meg, és nekem estek először ökleikkel, de én csak a húgomra tudtam figyelni, kinek apró testéhez egyre közeledett a kard.
– RIKAAA! – ordítottam, és ő is a nevemen szólított, ám ekkor váratlan dolog történt – egy hatalmas árny emelkedett felénk, elsötétítve szinte az egész tisztást, és mikor észrevettem, mi is az… rögtön lecsapott ránk elsöprő támadásával.
Nem tüzet okádott, mint a mesékben, hanem fémet – de mindenképp az volt, aminek látszott. Egy hatalmas, pusztító sárkány…
A banditák ámulatukban engedtek el, én pedig épp, hogy be tudtam vonni magam vékony jéggel, és földdel, hogy ne sérüljek meg halálosan, ellenben a többi emberrel – mind meghaltak, annyi fém szilánk érte a testüket. Ahogy felnéztem, már csak két dologra tudtam koncentrálni, pontosabban egyre – a sárkányra, aki magával ragadta Rikát, és hamarosan a magasba emelkedtek…

Remény vesztve feküdtem a sok hulla és fém szilánk között. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Mihez kezdjek most, hogy elvesztettem az egyetlen, számomra valamit érő embert? Vajon hogy élhetném túl az életem elkövetkezendő felét így? Érdemes-e élnem egyáltalán?
Elmélkedésemet léptek zaja zavarta meg. Ahogy lassan a lábak felé fordítottam a fejem, rögtön megállapítottam, hogy a tulajdonosa egy nagyon kecsesen mozgó, büszke nő – vékony, ám izmos lábain igényes cipő díszelgett, fekete selyemnadrággal.
Ahogy feljebb emeltem tekintetem, lepődtem meg csak igazán: a feszülő, fekete bőr felső tulajdonosának szintén fekete haja volt, és tengerkék szeme. Mindehhez társult elbűvölő arca…
– Üdvözöllek újra, Riku. Rég láttalak már, épp ideje volt, hogy egyedül légy… – mosolygott rám önfeledten, én pedig semmit sem értettem. Bár lett volna erőm, most mégis mind elhagyott, s mozdulni se tudtam. Egy erős valaki emelte magasba testemet, majd hamarosan elsötétült a világ előttem…
Egy nyirkos, hideg helyen ébredtem fel, mely ki volt csempézve. Körülöttem a falakon mindenhol fáklyák világították be a helyet, mely felett még így is a félhomály uralkodott – s így jelent meg újra előttem a fekete szépség, aki Camille névre hallgat.
– Remélem, tetszik az új lakóhelyed, és a ruhád, Riku. – mutatott végig először a helyen, majd rajtam a lány, halványan mosolyogva, én pedig ilyen sorrendben néztem végig a dolgokat is.
Bár a termet már sikerült végigpásztáznom, magamat csak most mérem végig – fekete ruha borít, és egy fekete kendő lóg a nyakamban, melyre értetlenül nézek.
– Ó, csak a formaiságok miatt van, egyfajta maszkként szolgáló szemkendő, de átlátni rajta. – vonja meg a vállát.
– Na, és én… mit is keresek itt? – – kérdeztem rá a lényegre, ami leginkább érdekelt. Legszívesebben Rikát kerestem volna…
– Azért, mert tudom, mi a célod. A húgod után menni… De én jobbat tudok nyújtani. Még pedig, hogy kiképzünk, tovább fejlesszük az erődet, és a mesterünknek dolgozol… amint pedig itt kijártad az „útadat”, felőlünk mehetsz, amerre látsz.
Már épp kinyögtem volna, hogy „bocsi, én most tovább állok”, és fordultam volna sarkon, mikor hirtelen körbevett négy alak. Félelmet keltett bennem önbizalommal teli mozgásuk, és gúnyos nevetésük…
– Most pedig hadd mutatkozzon be az a csapat, akik a következő éveidben veled fognak szolgálatot teljesíteni. – tárta ki a karját feléjük.
– Halihó, Riku-san! – a sorban első, legmagasabb srác szinte pörgött. – Ryan vagyok , simán Ryan, többet nem is kell tudnod rólam. Kiváló tűzmágus vagyok, jobb, ha nem kekeckedsz velem… - magyarázta, mire én elvigyorodtam. Azt hiszem, megvan az első riválisom.
– Tyler. Alakváltó. – mutatkozott be röviden a soron következő, még Camillenél is apróbb termetű fiúcska, aki ettől függetlenül nagyon morcosnak, és erősnek tűnt… nem is kételkedtem az erejében.
– Az én nevem Maximilian! A legrettegettebb hangmágus szerte a világon. – szorította össze, majd emelte magasba öklét, ezzel nagyobb súlyt adva mondanivalójának.
Már csak egyikük maradt, a kék hajú, aki félénken olvasgatott egy könyvet, ám mikor Ryan köhintett egyet, ő összerezzent, és gyűlölettel teli szemekkel nézett rám.
– Nos… én maradtam. Ethan vagyok, a mágiámról maximum majd később tudhatsz, most nem igazán tartalak rá méltónak… „sajnálom”.
Ahogy végignéztem rajtuk, elgondolkodtam… ők lennének a csapatom? Velük kéne együtt dolgoznom? Menne nekem ez?
– Ahogy látod, mostantól rájuk vagy utalva… ég veled, Riku. – vált köddé újra, immáron valószínűleg a fekete szépség. Hmm… hát, vele nem volt szerencsém, úgy látszik.
Nem tudtam mit kezdeni magammal… míg a többiek gúnyosan tárgyalták ki az „újonc” érkezését, és azt, mi lesz a helyem a csapatban legfőbb elemi mágusként, addig csak azt vettem észre, hogy a kék hajú… pardon, Ethan, milyen csöndben áll egy helyben.
Ami a leghátborzongatóbb volt ebben, hogy mindvégig engem figyelt… fagyos tekintettel nézett, szeme meg sem rezdült, nem pislogott. S én sem mertem félrenézni.

VI. fejezet: Végső felvonás, egy új kezdet
Unottan törődtem bele, hogy első éveimet itt is edzések hada fogja elfoglalni – Ryan mindig kiokított a tűzmágiával kapcsolatban, míg a többiek a fizikai erőmet nyüstölték, Maximilian volt az egyetlen, aki békén hagyott, csak az idegesítő, saját szerzeményeit nyomatta nap-estig. A megbízóról, vagy kiről, akiről Camille beszélt, meg többet nem is hallottam.
Az egész olyan volt, mint egy szervezetlen szervezet.
Lassan, mikor késznek éreztek rá – úgy tizenhét éves korom környékén – megbízásokra mentünk el, és mi más volt a feladat, mint embert ölni… nem volt ínyemre a dolog, de bele kellett törődnöm, hogy még évek fognak arról szólni, hogy mészárolok.
Mikor először látták mágiám pusztító hatását, mindenki lefagyott körülöttem – fehér, nyugalmat árasztó mágikus kör jelent meg előttem, miközben a Fire Ball varázslatot alkalmaztam. A tűz, melyet a kezembe fogtam, s lassan a sikító áldozat felé dobtam, szintén fehér volt – ugyanúgy, ahogy az összes varázslatom. Nem is tudom, miért volt ilyennyire egyszínű varázslataim repertoárja, de a többieket elámította, hisz még életükben nem láttak ilyet.
– Shiroi. – lehelte a velem egy magas Ethan, miután befejeztem a mészárlást jégkardommal. Nem tudtam, kinek beszél, s a szó jelentésével se voltam tisztában – talán egy név lehetett?
– Shiroi… kevés embert lehet ezzel, vagy hasonló névvel illetni. Jelentése fehér. A mágiahasználókat, akik csak „egyszínű” mágiát használnak, illetik ilyen névvel. Shiroi… - suttogta, majd lassan térdre ereszkedett, és én félve néztem rá.
– Mi… mi az? – néztem rá, mire ő felállt, és három év alatt először – rám mosolygott.
– A mágiád gyönyörű, s ki kell használni, a végletekig… – magyarázta. - Így muszáj neked megtanítanom azt, amihez értek, hogy ki tudd aknázni képességeid.
Összezavarodtam. Addig még csupán a mágiáját sem tudtam, arról álmodni sem mertem, hogy majd pont ő fog tanítani…
Hazatértünk a megbízásról, és rögtön egy könyvet dobott elém. Ismeretlen betűk voltak benne, a könyv pedig vastag volt, de vonzotta a tekintetem.
– Mi ez? Nem tudom kiolvasni. – panaszkodtam.
– A mágiámról szóló könyv. Ha ezt el tudod olvasni, és értelmezni, akkor a mágia gyakorlati részét erre alapozni gyerekjáték lesz. – vigyorodott el, majd rögtön továbbállt, és ott hagyott engem.
Nem hittem volna akkor, hogy is lehet olyan idegen, valószínűleg ősi írást kiolvasni… ám amikor pár hét múlva újra elővettem a könyvet, rájöttem: elég logikusan gondolkodni.
Elkezdtem kikövetkeztetni a betűk alakjából, írásából, és sorrendjéből, mik is lehetnek azok. Nagyjából két-három napba telt egy szó kiolvasása, és néha nem is volt sikeres, újra kellett kezdenem – betűket jegyzeteltem ki, fordítottam le, hogy értsem, mi is van oda leírva. Teljesen komolyan, fél év kellett ahhoz, hogy egy oldalt megfejtsek – ám ennek árán egyre gyorsabban ment, a betűket hamarosan már nem kellett papírról kinéznem, hogy mik is azok, hanem meg tudtam jegyezni őket.
Majd’ három évig szenvedtem vele, míg az egész könyvön végigmentem – egy külön könyvbe vezettem, hogy mi is van oda leírva, így hamarosan újraolvashattam. „Rúna mágia” ez volt az első fejezet címe, órák alatt végigolvastam, szinte szélsebesen pattogtak szemeim végig a soron, s ami furcsa volt – értettem, mi van oda írva! Plusz, teljesen értelmes volt. Büszke voltam magamra, mit is hoztam össze – majd elértem a második fejezethez. „Pecsét mágia”.
Ezt már nem tudtam végigolvasni, mert hamarosan egy apró, de annál erősebb kéz tépte ki kezemből a könyvet, s vigyorgott rám.
– Látom, végeztél. Immáron, eljött az ideje, hogy tanulj… Kezdjük azzal, hogy alapozzunk a tudásodra. Mint olvashattad, ezekkel a betűkkel képleteket lehet felírni – magyarázta azt, amit a könyvben is leírt már valaki, talán pont ő… – A képletekbe pedig parancsokat, szabályokat lehet programozni, kedved szerint. Sajnos ezeket hosszú időbe telik felírni, viszont van egy démoniabb oldala ennek a mágiának – a neve Yami no Ecriture, más néven Writing of Darkness, vagy Sötétség Írása. Itt rövidebb képletet írsz fel a levegőbe, sokkal gyorsabban, és durva pusztításra képes vele az ember… Ezt fogod megtanulni.
A másik mágia, amit tanulni fogsz, pecsét mágia. Általánosan Amaterasu pecsétekből áll, amiről hallhattál már szerintem, és a többi része is ezekhez a pecsétekhez hasonló, de végtére is, ha a rúna mágiát megtanultad, az utóbbi semmi se lesz. Készen állsz?
– Hogy ne lennék! – recsegtettem meg ujjaim elszántan. – Mikor kezdünk?
– Most!
Lassan vezetett be a rúnák, s ősi írások világába – mindent kifejtett, amit csak lehetett, hisz ez egy nagyon nehéz mágiaág volt, ami sok szenvedésbe kerül, de később igen visszafizetődő.
Egy évembe került, mire meg tanultam képleteket a levegőbe írni, majd megbízásokon teszteltem, mennyire hatásos – mindenki „meglepetésére”, a rúnák fehérek voltak, melyeket a levegőbe írtam, ám egytől-egyig mind tökéletesen működött. A sima képletektől kezdve a Sötétség Írásáig, mindegyik pusztító hatással bírt, ha én azt úgy akartam.
– Nem rossz… Ideje akkor véglegesíteni tudásod: jöhet a pecsétmágia. Ugyanúgy képleteket írsz a levegőbe, ám ezek pecsétformákat vesznek fel, s ez alapján formázhatod a támadás milyenségét. Hajrá!
Kicsit kétségbe voltam esve, de nyugtatgattam magam – ha előbbi mágia megvolt, akkor ez se lehet nehéz. Ám mennyi időt elpazaroltam már életemből… huszonkét éves voltam, s még semmire sem jutottam azzal, hogy megtaláljam a húgomat, Rikát. Egyre inkább sietve, de alaposan tanultam meg a mágiákat, s az első Elemental Seal varázslatnál jöttem rá, tényleg nagyon visszafizetődő annak a mágiának a tanulása, amit Ethan biztosított nekem – így tisztelettel néztem fel rá, s nézek fel rá máig is.
Sokkal könnyebb volt elsajátítani a pecsét mágia alapjait, mint arra számítottam – s az arra épülő tanok se voltak eget rengetően nehezek, igaz, az Abyss Break megdolgoztatott… de miután túl voltam még azon is, mindenkinél hatalmasabbnak éreztem magam, bár tudtam, vannak nálam erősebbek – de így mégis, képes voltam arra a kisebb bosszúra, amit később véghez akartam vinni.
Így mentem végre egyedül, huszonhárom évesen az első megbízásra, ahová nem kísért senki. Ahol magam ura voltam…
A célpont egy gazdag ember, s cselédjei voltak, mivel túl fellengzősek voltak, falukat raboltak ki, és úgy érezték, teljesen jogosan – igazából, csak ehhez hasonló megbízásokra kellett mindig menni. A szervezet valami jót szolgál, ha úgy vesszük – hisz a piszkokat akarja kitakarítani a föld felszínéről.
Ahogy az udvarba értem, meg is kezdődött a mészárlás: már az első cselédeket is a legkegyetlenebb mágiákkal akartam elsöpörni.
- Writing of Darkness: Annihilation! Amaterasu Magic Seal: Formula 015! Abyss Break! Supreme King Rock Crush! Inferno! – ehhez hasonló varázslatokat hangoztak el, ahogy közeledtem fő célpontomhoz: a gazdag hapihoz, aki az egészet rendezte.
Nem volt nehéz megölni – ám őt, a többiekkel ellentétben lassabban öltem meg, és nem mágiával. Nem zúztam őt porrá, vagy égettem hamuvá. Mindezek helyett belédobtam kis tőrjeimet, majd a pengékkel, melyek megbújtak karvédőim alatt, szíven szúrtam őt, s hagytam, hadd haljon meg.
– Vége van, öreg. – sóhajtottam. – De nyugi, már nem fogom tovább gyilkolni a hozzád hasonlókat. Elhagyom a szervezetet… - beszéltem a hullához, majd lassan kisétáltam a hullaházból.
Meg sem rendített a látvány, ahogy nők, férfiak egyaránt holtan, néhányan megcsonkítva hevernek körülöttem, de nem is élveztem. Teljesen az élvezet és a szánalom között éreztem magam – „csak úgy” öltem. Igazi bérgyilkos lettem, aki még pénzt se kap azért, hogy öl. Csak úgy.
Előbbi mondanivalómat megfogadva, nem mentem vissza a szervezetbe – ehelyett Era felé vettem az irányt. Azzal a céllal, hogy megtaláljam húgom, és rájöjjek, mi is folyt le azalatt, míg én távol voltam tőle…

Tárgy: Re: Riku 'Shiroi' Beilschmidt Szomb. Szept. 24, 2011 11:34 am

Érdekes, és izgalmas olvasmány, lekötött, és nem tudtam abbahagyni! Részletes és kidolgozott munka. Pár helyen találtam fogalmazásbeli hibát, de elenyésző számban, és sok helyen nagyon jó eszközöket fogsz meg, hogy leírd a szituációt, így nincs okom belekötni. Azt hiszem a fórum eddigi legerősebb NJK-ját üdvözölhetjük, pályázatodat ELFOGADOM!