Melodia Wierny

Tárgy: Melodia Wierny Csüt. Szept. 29, 2011 3:37 pm

Név: Melodia Wierny
Nem: Lány
Életkor: 11 éves
Mágia: Gealdor – Hang mágia:
- Sound Magic /Hang mágia/
- Howling /Ordítás/
Céh: Grimoire Heart
Kinézet: ófehér, térdhajlatáig leérő, fontos selymes hajjal rendelkezik. Vörös szeme van, melyből a lelkesedés jó része kihalt már – csak egy vágy ég benne, „hű gazdája iránt”. Átlagosan barna bőre van, viszont roppantul apró teremtés – alig 143 centi, és 30 kiló. Ehhez képest egész edzett teste van, ami nem látszódik meg rajta, hanem inkább erejében mutatkozik meg.
Öltözékét gyakran nem látni, egy vérvörös köpönyeg mögé rejti apró testét.
Jellem: Kívülről egy teljesen hűvös, rideg, de elbűvölő kislánynak tűnik – és a belső se tér el sokkal. Nem szokott az emberekkel általában tisztelettel beszélni, vagy bánni, sőt, a lehető leggúnyosabb hangnemmel kommunikál, míg elvárja, hogy őt tiszteljék. Egyedül a Seven Kin of Purgatory tagjaira (köztük Meldy-re a legfőképp) és Tabuchira néz fel – a céhből talán Leanna és Den azok, akik iránt semmi különösebb érzés nem fűzi.
Korához képest nem a leggyerekesebb fajta, és kicsit gyorsabb az észjárása, mint egy korabelinek, de nem kiemelkedően – inkább fizikára, és mágiára épít. Rendkívül gyorsan fut, szinte suhanni tud, és nagyon jól lopakodik.
Mivel Tabuchi mentette meg az életét, nagyon becsüli. De nem úgy néz fel rá, mint egy nagy emberre, hanem – ami a leginkább taszító benne Tabuchi számára – mint „gazdájára”, vagy anyjára. Gyakran hívja őt így, és bújik hozzá, mintha az anyja lenne.
Felszerelés: Egy fuvola, és egy darab díszkatana.
Történet:
Azt mondják, hogy a szokványos történetek unalmasak, de mégis olyan szinten el tudnak vele szórakozni, hogy az nem igaz – ezért én, Melodia, próbálok valami szépet, meg izgalmasat hozni nyomorult életetekbe.
Gondolom, senki se ismeri azt a falut, mely a Biyar nevet ismeri. Bár miért is lepődnék meg… egy aranyos, ámde jelentéktelen, szegény falu volt. Mindaddig, míg el nem tűnt a föld felszínéről…
De ne rohanjunk ennyire előre – hisz én mégis csak itt születtem. Bár szívesebben jöttem volna világra gazdám mellett, esetleg egy nagyobb városban – így csak a szerencsén múlott, hogy találkozzak vele. De megint előreszaladtam, nyomorultak! Ez miattatok van, mert siettettek.
Egy kétgyerekes család második gyermekeként születtem meg, az egyik legszegényebb családba – igaz, itt a megkülönböztetések aligha működtek, hisz a szerencsén múlott az emberek megélhetése. Előfordult, hogy valaki éhen halt – sajnos így volt ez nálunk is. Annak áldozatára, hogy én megszülettem… apám szinte napokra rá távozott el közülünk, arra hivatkozva, hogy ő már élt eleget, és eljött az én időm. Milyen ostoba ember volt…
A nővérem se sajnálta tőlem az ételt – én viszont az éhínség ellenére általában tele ettem magam, családtagjaim pedig szinte mindig üres gyomorral maradtak, de ők csak mosolyogtak azon, hogy milyen erős gyermek leszek majd. Végül is, nem tévedtek…
Így kellett dolgozniuk is. Sajnos a gyermekek már öt, hat éves kortól munkára szorultak, amit általában a szomszédos városokban kaptak meg. Nem akartam erre a sorsa jutni, nem.
Viselni általában sajnos alig viseltünk valamit, egy valami viszont a nap nagy részében rajtam volt – apám vett magának halála előtt egy nyakkendőt – számunkra-, drága pénzért. Párszáz gyémántba kerülhetett, egy olcsó turkáló boltban… de ez emlékezetett rá, s konokul nem engedtem, hogy eladják, a többi ruhájával együtt, mert ez hozzám tartozott – igaz, megélhettünk volna belőle, de…
Ahogy nőttem, nem volt különösebb tanulási forrás – a többi gyerekkel játszottam nap, mint nap. Hol a sárban, hol a bokor felkutatásában leltük szórakozásunk. A szókincsünk igen alacsony volt, a mindennapi szavakból állt össze – szegénység, pénz, munka, igen, nem, talán.
Járni könnyen lehetett meg tanulni, hiszen mit csinál egy gyerek, ha unatkozik? Felfedez. Egy idő után ebbe beletartozik bizony a járás felfedezése is, mikor már nem érsz fel egy polcot, nagyon irritáló, hogy négykézláb látod a világot. Onnantól már csak elszántság, kitartás kell, s utána pipa; tiéd a terep egész nap! Járhatsz fel, s alá, fitogtathatod a többieknek, hogy ilyet is tudsz, mindaddig, míg ők meg nem tanulják unalmukban.
Négy évesen viszont rendesen rettegni kezdtem: a munka, amit végzett a család, teljes mértékben fizikai volt. Még beszélni se kellett tudni, hogy elvégezd – járni viszont már tudtam, így elvileg egy éven belül tökéletessé válhattam volna arra, hogy én is beálljak pénzt keresni. Nem akartam ilyen sorsa jutni… hisz a falu nagy része már így is leépült. Sokuk nem tudott beszélni, vagy alig, mutogatással, ordítással kommunikáltak… szánalmasak voltak.
Egy nap híres mágus kelt át a falun, és úgy döntött, nálunk szál meg. Minő hiba volt… Senki nem tudta őt behívni. Egyrészről, mivel senkinél sem volt hely, ágy, étel – másrészről, azért, mert aligha tudtak beszélni az emberek, hogy megmondják ezt neki. Csak nyögtek, mutogattak… a mágus megijedt, s elkönyvelhette magában, hogy itt nem laknak normális emberek… s akkor mentem hozzá én, a szegényes szókincsemmel.
- Jöjjön be… a… néni… - nyögtem ki, mire ő mosolyogva megsimogatta a fejem, s követni kezdett. Kevés ember volt, aki magához hívhatta volna, és beszélhetett volna vele, mégis, a mi családunk volt az, mely egészen értette, hogy ő mit mond, és tudott is rá válaszolni.
Aztán a mágusnő úgy döntött, hogy itt marad nálunk, míg „el nem ül a vihar”. Senki sem értette miről beszél, hisz az emberek felszínesen értették ezt, azt hitték, tényleg vihar közeleg… örülök, hogy nem lettem olyan, mint ők!
De a nő nem bírta nézni, ahogy én, ilyen fiatalon munkára leszek ítélve, és a szókincsem szegényes, nem tudok egész mondatokat képezni, nem tudok olvasni és írni – úgy döntött, megtanít egy-két gyereket ilyen dolgokra. Iskolát nyitni nem tudott, pedig az kellett volna, de mégis, így is sokkal előnyösebb helyzetbe kerültünk, mint eddig voltunk.
Szavakra tanított. Nehéz, hosszú szavakat kellett kimondani – de ahogy minél többet tanultunk, annál könnyebb volt a többi, és annál közelebb kerültünk a betűk, hangok tanulmányozásához, a számokhoz, íráshoz és olvasáshoz…

Hat-hét évesek voltunk, mikor már volt mire alapozni, volt mire építeni későbbi tanainkat. Folyamatosan tanultunk, és mi voltunk azok a generációnak pár tagja, melyek nem mentek dolgozni – csak tanultak, annak reményében, hogy majd nagyok, okosak leszünk, hozunk haza annyi pénzt, mely életben tartja a falut…
A mágus hamarosan távozni készült – de én nem akartam, hogy menjen. Annyit mesélt a céhekről, a mágiákról… nem akartam, hogy csak így, felcsigázva itt hagyjon engem. Mágiát akartam tanulni! Olyan különleges mágiát, mint amit ő művel.
A nő kevés mágiához konyított, igaz, azokhoz mesteri szinten – ezek közt volt a hang mágia, melyről, ahogy mesélt, egyre inkább megtetszett egyedisége, különlegessége miatt.
- Kérlek, taníts engem! – álltam elé egy nap, csillogó szemekkel. Nagy vihar volt aznap, mikor a mágus távozni készült – de én az úton, a sárban térdepelve megállítottam őt. Vörös szemeim még a sötétben is fel-felvillantak a vágytól, hogy mágiát tanuljak. Akkor még egész hosszú, hátam közepéig érő szürke hajam vadul lobogott a baljósló szélben.
- Nem tudom, Melodia… a mágia nem kislányoknak való, te pedig még egészen a kislány kategóriába tartozol. Rosszul érezném magam, ha emiatt történne valami…
- Nem fog. – nyugtattam meg mosolyogva. – Csak taníts olyat, amihez értesz… amihez a legjobban értesz.
Tudtam, hogy ez a hangmágia, és tudtam, hogy ez a mágia a megfelelő kezek pusztító tud lenni. Igaz, én nem erre vágytam, viszont erőre igen – hogy meg tudjam védeni a családom, s megfelelő körülményeket teremthessek az életünkhöz…
- Ám legyen. – sóhajtott. – Holnap legyél ugyanitt, de ne sárosan… - mosolyodott el halványan, mire én bólintottam.
Másnap odamentem, ahová kérte – és ő már ott várt, bár arcán látszódott, inkább nem jött volna ide. Inkább továbbállt volna, mintsem, hogy mágiát tanítson nekem…
A mágia tanulása nehezebb volt, mint hittem, hogy lesz. Kaptam egy fuvolát, hogy abba irányítsam a mágikus erőmet – kösz, addig nem is tudtam, hogy van nekem olyan. Amikor nem fuvolán tanultam meg játszani, akkor az énekhangomat fejlesztettem, és lassan el is kezdtük az igazi tanulást. Kottákat létrehozni a levegőben, hol az énekemmel, hol a hangszerrel, melyet tőle kaptam – nehéz volt, be kell, hogy valljam. S pusztító, ahogy gondoltam.
Amikor pedig nem kínzott azzal, hogy tanuljam a mágiát – nos, igen, néha a szenvedéstől, megerőltetéstől megbántam, hogy erre kértem meg őt – akkor kard trükkökkel „szórakoztatott” engem. Pontosabban, egy katana folyamatos forgatásával mutatott be megannyi stílust – megilletődtem a mozgásán, s biztos voltam benne, hogy némelyik mágiáját ötvözi ezekkel a támadási, védekezési formákkal.
– Tetszik, ahogy a kard oly könnyedén mozog, nemde? Ahogyan szeli a levegőt, s akár egy rossz mozdulattal kettészelhetsz bármit. Embert, fát, de a megfelelő acéllal és mozgással még a gyengébb sziklákat is. – mesélte, újabb, lassabb mozdulatok megmutatásával, majd a kardhüvelybe csúsztatta az éles pengét – a fémes pendülés, mely ezzel járt, egyszerre volt fülsüketítően vékony, és olyan gyönyörű, hogy kirázzon a hideg is. – Persze, nem ilyen egyszerű, ahogy én most elmagyarázom. Az én koromban, a nekem megfelelő tapasztalattal annak tűnhet. Pedig kínok közt sajátítasz el egy stílust, vagy alkotod meg a sajátod… nem, hogy még használd is. Viszont a mágia… nem elég. Megígérem, hogy megtanítom neked ezt a művészetet… Ha nem most, hát máskor. Tudom, hogy szükségetek van a pénzre… - csatolta le övéről a kard hüvelyét, és lassan elém helyezte. – Ám, ezt nem azért hagyom rád, hogy eladd, hogy pénzetek legyen belőle. Később, évek múlva, mikor tökéletesíted a művészetet, s elég pénzed lesz, még el is adhatod… de addig, kérlek, tartsd meg. Az ígéretem szent.
Ezzel pedig le is zárta a mondandóját… s akárhogy vártam, nem tanított erre. Gondoltam, miért – a katana nehéz volt, nem korombeli lánynak kezébe való. Ezzel még várnom kellett.

Már rég túlléptem a tízedik életévemet, sőt, már a tizenegyedik is betöltésére várt, ami napokon belül bekövetkezik, mikor tökéletesen tudtam használni a két technikát, melyet a nő meg tanított nekem. Sok év alatt sikerült legalább azok használatát profira csiszolni… viszonylag profira, mert tökéletesnek nem mondhattam volna.
A születésnapom után pár nappal búcsúzott el tőlünk, valószínűleg azt remélve, hogy majd a mágiám egy kis edzés után tovább fejlesztem, és hasznára válik a falunak – de nem így lett.
Egy nap tolvajok árasztották el a falut. Fosztogattak, raboltak, gyújtogattak, és ami a legszörnyűbb volt: öltek. Gyermekeket mészárolták le a szülők szeme láttára, majd őket is leszúrták, bár volt, hogy ez épp fordítva történt.
A tolvajok nagyok voltak, erősek, edzettek – így a falu lakói nem tudtak mit kezdeni ellenük, volt, aki futni próbált, de ők még kegyetlenebb kínzás áldozatai lettek. Szörnyű volt ezt végignézni, szinte panorámából, egy fa ágáról, ahová a nővérem bújtatott – mielőtt őt… brutális módon…
Fejen lőtték. Épp, hogy elengedett, és mosolyogva hátrált tőlem, mikor láttam, ahogy a feje felé száguld egy golyó. Lett volna lehetőségem megállítani, a mágiámnak ez semmi nem volt, és mégis… ledermedtem. Nővérem mosolya hamarosan lehervadt, s a fején áthatoló golyó a lábaim közt süvített el.
Hamarosan rúgást éreztem a hátamon, kellemetlen nyomás társaságában, így lezúgtam a földre – nem volt nehéz rájönni, hogy én vagyok az utolsó túlélő a faluból, a többieket mind lemészárolták már. A banditák körbeálltak, és egyszerre hárman csaptak felém kardjukkal, mikor egy árny ugrott elém…
Két kardot a puszta kezével állított meg, míg a harmadikat csak úgy tudta eltéríteni, hogy az a vállába vágott. Halkan felszisszent – nem láttam, hogy ki is áll előttem.
Hatalmas, fehér hajzuhatagot láttam, majd mikor a két kardos fickót arrébb hajította, belátást nyertem az arcához – szép volt, merész, és egyszerre őrült, ahogy a vörös szemei felcsillantak.
Ő maga is előhúzott egy kardot, s azzal kezdett mészárolni – testéből áradt a magas mágikus erő, szinte fojtogatott, mikor közel ért hozzám, de csodálatosnak éreztem – réginek, és olyannak, ami tiszteletet érdemel.
Nem úgy tűnt, mint aki mágiáját pazarolni akarná, így csak a kardjával szelte le az „embereket” – majd elégedett fejjel fordult felém.
Nem tudtam mit szólni, csodálattal néztem rá. A szám lassan kitátottam, ahogy a szemeim vad csillogásba kezdtek – a könnyektől és az örömtől egyaránt.
- Jól vagy, kislány? – kérdezte tőlem, mire én vadul bólogatni kezdtem. – Akkor jó. Örülök, hogy segíthettem… - mondja morogva, mintha nem is így lenne, csak szükségét érezve vagdalózott most össze-vissza. – Most mennék…
- Kérlek, vigyél magaddal! – kiáltottam utána, szokatlanul vékony hangon, mire ő összerezzent. – Tiszteletemet akarom leróni, meghálálni a tettedet!
- Én… semmiség, igazán… - vakarta meg a fejét.
- Gazdám, kérlek! – kérleltem őt, mire a „gazdám” kifejezésre kifejezetten szörnyülködő fejet vágott.
- Ne hívj gazdádnak. – nyögte. – A nevem Tabuchi Metarikku, nem a gazdád vagyok, csak egy egyszerű ember.
- Tabuchi-sama! – nem úgy tűnt, mint aki hozzászokott volna efféle szavakhoz, bár ezt jobban tűrte, mint az előzőt. – Megígérem, nem leszek terhedre! Csak…
- Mi a neved? – sóhajtotta. Úgy éreztem, ez már egy jó kezdés az igen felé…
- Melodia Wierny! – rikkantottam fel. – Hang mágiát használok!
A lány csodálkozva nézett végig rajtam. A hátamon lévő két katanát kémlelte, illetve azokat a bicskákat, melyeket még a falu lakói, és a mesterem adományoztak nekem, hátha későbbi küzdelmek során hasznomra válhatnak.
- Szóval úgy, mágus. – gondolkozott el.
- Hadd tartsak veled!
- Na, jó… hát… - sóhajtott, majd maga felé intett engem, én pedig szinte egyből odaszökkentem. – Nem vagy túl nehéz, ugye?
A lány ruhájából egy macska mászott ki, mely rikító narancssárga színben pompázott. Hamarosan szárnyak nőttek a hátára, és belekapaszkodott Tabuchi-sama testébe, hogy felkészüljön arra, a magasba emeljen.
Tudtam, hogy vele kell mennem. Itt nincs maradásom, mellette viszont megtalálhatom a helyem – mellette biztonságban érezhetem magam.
- Dehogy! – majd karon ragadott, és a magasba emelkedtünk. Erősen kapaszkodtam belé, ahogy lefelé néztem.
A falu távolodott, bár a lángok kapkodva nyúltak utánam – de nem értek el, s hamarosan reményüket feladva aludtak ki, hisz nem volt, ami táplálja őket. Se a faházak, se emberek teteme – minden a tűz martalékává vált már.
Sokat repültünk, míg az égen egy hatalmas léghajó tűnt fel – s láttam, felé száguldunk. Nos, gondolom, a lány egy céh tagja, s most odavisz, hogy csatlakozzak.
- Grimoire Heart. – említette meg, miközben a macska nyögést hallatott, annak jeléül, nem bírja sokáig a két embert cipelni, de próbálkozik felérni velünk a léghajóra. – A céh neve, ahová viszlek, Grimoire Heart. Egy ádáz sötét céh, mely azért dolgozik, hogy örök mágikus világ legyen. Még visszavihetlek a földre, ha nem tetszik. – magyarázta monoton hangnemben.
Először megijedtem, de aztán rájöttem – sötét céh, vagy nem, nekem itt a helyem, a gazdám mellett. Az örök mágikus világ nem rendített meg különösebben – mindenki, akit ismertem, meghalt, így nem kell már értük aggódnom ilyen téren.
- Ne vigyél vissza, Tabuchi-sama. – válaszoltam. – Ott akarok élni, a léghajón, melletted. – hallottam, ahogy újra sóhajt, de azt is, hogy ezúttal elmosolyodott mellé – így hamarosan fel is értünk a léghajóra, hogy csatlakozhassak a céhhez, aminek ő is tagja…

Tárgy: Re: Melodia Wierny Kedd Okt. 18, 2011 6:34 pm

Na drágaság, végig rágtam magamat párszor, és lenne egy-két észrevételem. Néhol találtam néhány hibát, de ezt bizonyosan te is észre fogod venni. Szépen megírtad, de... ugye egy de után szokott jönni a sok baromság, de ez nem feltétlen baj. Szóval számomra kicsit zavaró tényező, hogy hangmágus létére a kis csaj profi kardforgató, és célba dobó, és ha már így van, akkor mégis honnan szerezte a katanákat, ha már szegénynek annyi pénze sincs, hogy rendesen bezabáljon. A másik dolog amit nem értek, hogy ki tanította ki? 11 évesen maximum csak hadonászni tudhat vele, hiszen a fegyverforgatás nem olyasmi, amit hipp-hopp megtanul az ember, és a mesterévé válik. Azt javaslom, hogy ezeket gondold át alaposan. Persze az ellen nincs kifogásom, ha a későbbiekben esetleg felkeres majd egy mestert, aki tanítja, vagy esetleg te magad okítod, de ez így nekem nagyon ellentmondásos. Ezt, így, ebben a formában elutasítom.

Tárgy: Re: Melodia Wierny Szer. Okt. 19, 2011 8:31 pm

Tabuchi Metarikku: Köszönöm Happy-sama, hogy rávilágítottál ezekre a hibákra. Átjavítottam, remélem így meg fog felelni az elvárásaidnak. Sok-sok Puszi.

Happy: Kedves Tabu, örülök, hogy meghallgattad a tanácsaimat, s örömmel jelenthetem be, hogy így már megfelel, s végre kiléphetek a negatív szerepkörből, és nyíltan kinyilváníthatom: Elfogadom! Hamarosan az NJK adattárba is be kerül.

Név: Melodia Wierny
Nem: Lány
Életkor: 11 éves
Mágia: Gealdor – Hang mágia:
- Sound Magic /Hang mágia/
- Howling /Ordítás/
Céh: Grimoire Heart
Szint:1
Varázserő: 250