Nocturnus Halloween Event

Hirtelen felpattant a szemem és felültem az ágyban, mint egy halott, aki hirtelen életre kell. A takaró lecsúszott a mellkasomról egészen az ölemig. A nap még csak nem rég kelhetett fel és ilyenkor én még javában húzni szoktam a lóbőrt. De ez nem olyan nap volt, mint bármelyik másik. Hatalmas vigyor terült el az arcomon. Ma volt Halloween, ami a kedvenc ünnepeim közé tartozott, mint a karácsony, április elseje és a születésnapom.
Fölpattantam az ágyamról és gyorsan a falon lévő naptáramhoz siettem. Biztos akartam lenni a dologban. Amint megláttam a mágikus falinaptáron kijelzett dátumot és mellette általam sokszor bekarikázott és kis tökökkel összefirkált napot. Vidáman felugrottam és összecsaptam a kezeimet. Ideje volt megtenni az előkészületeket. Az örömujjongásomra viszont felébredt Nokinerk is. Kivételes helyzet állt elő. Én ébredtem fel előbb és én ébresztettem őt. De ez a kivételes helyzet csak alátámasztotta ennek a napnak a jelentőségét.
- Mi történt, nerk?
- Jó reggelt! – köszöntem neki izgatottan. Nokinerk csak megdörzsölte a szemét és rám pislogott, aztán az órára fordította a fejét és elkerekedett a szeme. Gyorsan rám pillantott, aztán újra megdörzsölte a szemét.
- Álmodok, nerk?
- Remélem nem, mert különben lemaradsz Halloween-ról.
- Hogy miről, nerk?
- Hát Halloween-ról! Ne mond, hogy annyi könyvet elolvastál már, de pont Halloween-ről nem hallottál?
Nokinerk csak megrázta a fejét, majd utána kikecmergett az ágyából.
- És mi ez a Halloween, nerk? – kérdezte aztán eltotyogott felvenni a kis kantáros nadrágját.
- Ó ez az egyik legfantasztikusabb nap az év 365 napja közül. Ilyenkor beöltözhetsz mindenféle rémisztő – itt felemeltem a kezeimet és hullámoztatni kezdtem az ujjaimat nyomatékosítva a rémisztő szót – jelmezbe és a várost járva cukorkákat és mindenféle finomságot lehet gyűjtögetni.
- Á ilyen biztos nincs, nerk – legyintett egyet maga előtt. A kijelentés hallatán elkerekedtek a szemeim és ijedten hátraléptem egyet közben pedig előreszegeztem a mutatóujjamat egyenesen Nokinerk-re.
- Tee! Kételkedni merészelsz a Halloween szellemében?!
- Nyugi, nyugi, nerk. Nem kell drámázni, csak valószínűtlennek tartom ezt az egészet, nerk. Az emberek csak úgy édességet osztogatnak mindenkinek? – próbált hárítani Nokinerk.
- Nem adják azt csak úgy – enyhültem gyorsan meg – Először is beöltözöl, aztán odamész a házakhoz és becsöngetsz.
- És akkor adják oda, nerk?
- Igen, de először fel kell kiáltanod, hogy „Csokit vagy csalok”, aztán jöhet az édesség – dörzsöltem össze a két kezemet és már is beindult a nyáltermelésem, amint belegondoltam a tengernyi sok cukorkába és nassolni valóba.
- Mit takar ez a csokit vagy csalok dolog, nerk? – húzta fel a szemöldökét szőrös kis társam.
- Hát vagy ad cukrot vagy „megtréfálod” a lakókat.
- Szóval zsarolással csinálják… Így már érthető, miért osztogatnak nasit, nerk… - elmélkedett Nokinerk.
- Nem, nem! Félreérted! – próbáltam menteni a helyzetet – Ez csak amolyan formalitás. Ezt igazából csak úgy mondjuk. Nincs szükség a mókázásra, mindig szívesen adnak csokit.
- Persze, mert zsaroljátok őket, nerk… - dörmögte Nokinerk a bajsza alatt.
- Tessék?
- És te minek öltözöl be, nerk?
Hirtelen megcsillant a szemem és örömittasan, büszkeségtől telve elvigyorodtam.
- Köszönöm a kérdést. Már régóta tervezem a tökéletes Halloween-i jelmezt. Hosszú évek kitartó munkája és megfigyelése van már ebben a jelmezben. Ez pedig nem más, mint… - a végére lentebb vittem a hangomat egészen a suttogás szintjére mindezt a drámaiság kedvéért – a madárijesztő! – robbant be a hangom a végére, mire Nokinerk hanyatt esett a meglepetéstől.
- Madárijesztő, nerk?
- Bizony az! – kiáltottam fel vidáman és elindultam felvenni az említett jelmezt. Még tavasszal elkezdtem készítgetni a munkámat, ami aztán szerencsére még nyár elejére elkészült. Semmi esetre sem akartam az utolsó pillanatra hagyni.
Beletúrtam a szekrényem mélyén lévő ládikóba és kihalásztam belőle a jelmezt maszkkal és kalappal együtt. Gyorsan magamra húztam minden nemű ruhát és kiegészítőt, majd Nokinerk elé álltam. (A jelmez)
- Nos? – tártam szét a kezeimet.
- Ezt kellett olyan sokáig tervezgetni és csinálni, nerk? – vonta fel a szemöldökét a puffadt kis jószág.
- Így van! – feleltem határozottan csípőre tett kézzel. Csak úgy sugárzott belőlem a magabiztosság és a vidámság. Semmi sem szeghette kedvemet.
- És akkor most mész zsarolni az embereket, nerk?
- Senki sem zsarolja őket! Amúgy meg idén nem házalni megyek. Sokkal jobb programot találtam.
- Mit, nerk? – kapta fel a fejét kíváncsian Nokinerk és megrezegtette az egyik fülét.
- Hát ezt! – húztam elő a ládából egy plakátot, amit még a hónap elején láttam meg a városban és azonnal eltettem. A papíron egy fekete tornyot rajzoltak és az írás alapján mindenkit meghívnak egy halloweeni partira. Társam gyorsan végig olvasta az egész leírást, majd felnézett rám.
- Ki az a Nocturnus, nerk?
- Nem ’tom – vontam meg a vállamat – de nem is az a fontos. Ez egy fesztivál lesz, ami tudod mit jelent?
- Van egy tippem, nerk…
- Korlátlan mennyiségű kaját! – kiáltottam fel örömittasan és már ahogy csak rá gondoltam, összefutott a nyál a számban.
- Ki gondolta volna, nerk…
- De ne is tétlenkedjünk! Iránya Fekete Torony!

Spoiler:

Mint kiderült a torony Magnolia mellett helyezkedett el valahol. És valóban, mikor megközelítettem repülve a várost már messziről kitűnt a hatalmas sötét torony.
- Jó régen járhattam itt… Akkor még nem volt itt ez a torony…
- Pedig egy ilyet nem egy nap alatt építenek fel, nerk – kukkantott ki mögülem Nokinerk.
Közelebb repülve már messziről kiszúrtam a sürgő-forgó népet, a hatalmas sátrakat és a vidám hangulatot. Még közelebb érve már hallhattuk is a vidám zenét és a tömeg morajlását is.
Folyamatosan engedtem a magasságból, végül már csak néhány centire voltunk a földtől és akkor szüntettem meg a mágiámat.
- Végre itt vagyunk! – emeltem a kezemet vidáman a magasba, ám ekkor valaki rángatni kezdte a nadrágomat.
- Mi az? – néztem szőrös kis társamra.
- Nézz csak oda, nerk – bökött előre. Követtem a szemeimmel az irányt és meglepettség ült az arcomra.
- Ennyit a hosszú évek kitartó munkájáról, nerk…
- Nem! Ez lehetetlen! Ilyen nincs!
Felháborodásom oka a több tucat mozgó madárijesztő volt. A kezükben tökből kifaragott kis tálcákat tartottak, melyeket színültig töltöttek cukorkával és mindenféle édességgel. A madárijesztők odamentek az emberekhez és megkínálták őket a tálcáról választható nyalánkságokból, vagy felvették a rendelést. Elképedve néztem a rengeteg imposztort, aztán erőt vettem magamon és a kezemmel becsuktam a számat.
- Nem probléma! Nem engedem, hogy egy ilyen a kedvemet szegje! – kiáltottam fel határozottan. Ekkor odalépett hozzám egy kislány.
- Kérnék egy Durr Drazsét, egy Csoda Csokit és az új csoki bevonatos Fondor Falatból is néhány szemet.
- De, én nem… - próbáltam mentegetőzni – Uh, megjelent a csoki bevonatos Fondor Falat?
- Jól hallottam, hogy rendelni lehet? – lépett oda egy hosszú köpenyes férfi.
- Neem, én csak…
- Én kalózpelyhet kérnék. Nem láttam egyik tálcán se, de biztos tudnak szerezni…
- Sajtos puffancs rendel!
- De én…
- Hol van már a Durr Drazsém?
- Öhm, én… meglátom mit tehetek… - azzal fogtam magam és gyors léptekkel eloldalaztam. Nokinerk kacarászva követett. Meglehetősen jól mulatott rajtam, ami kicsit bosszantott. Persze nem annyira, mint az emberek, akik folyamatosan hozzám jöttek édességet kérni. A többi madárijesztő pedig nem volt hajlandó kiszolgálni, mivel én is úgy néztem ki, mint ők. Amikor megpróbáltam venni a töktálcáról keményen rácsaptak a kezemre és elküldtek dolgozni.
A fesztiválon való sétálgatás, vagy inkább menekülés közben észrevettem egy hatalmas narancssárga, fekete csíkos sátrat, ahova különösen sokat mentek a madárijesztők. Végül a rengeteg zaklató elől oda vettem az irányt, hogy legalább tőlük nyugtom legyen. Nokinerk persze vígan, rajtam kacarászva követett.
- Megérte madárijesztőnek öltözni, mi, nerk?
Összehúzott szemmel és zsebre dugott kézzel léptem be a sátorba, ahol két madárijesztő állt őrt. Bent azonban leesett az állam. Jobban, mint mikor megláttam a halom madárijesztőt, ugyanis ez a sátor volt az édesség raktár. Több soron keresztül hatalmas tartályok telis-tele finomabbnál finomabb édességekkel. Rengeteg cukorka meg csoki automata a volt felállítva sátor oldalában. Középen pedig egy óriási tartály helyezkedett el, amiben furcsa még sosem látott rémisztő tök formájú édesség. A tartály tetején egy mágikus kör forgott, melyből időnként utánpótlás potyogott le. A tartály alján pedig egy hatalmas csap látszott, amivel szabályozni lehetett a cukorka adagolást, pont mint az összes többi sátorbéli berendezésen itt.
Az arcomon húzódó maszkon hatalmas vigyor terült el és hátranéztem partneremre, akit az őrök nem engedtek be, mivel nem volt a személyzet tagja, még látszólag sem.
- Teljes mértékben! – válaszoltam az előbbi kérdésére és kacarászva elindultam az édesség kánaán mélyére. Mindegyik tartály csapjához odaálltam és alá toltam a fejemet nyitott szájjal, majd elcsavartam a fogantyút. Az édesség áradat pedig nyakon öntötte a szájpadlásomat, amit jóízűen nyeltem le. A csoki automatában folyékony karamellizált csokoládét tartottak. Bekaptam az egész csővet, majd megnyomtam rajta egy adagoló gombot. Ezután nem volt más dolgom, mint szívni akár egy szívószálat. Legalább öt-hat percig elvoltam a szerkezettel, mikor is hiába nyomtam a gombot nem jött ki belőle semmi.
- Ne már! Kifogyo…bööööfff! Hoppá, hoppá!
- Psszt! Reigen, nerk!
- Hmm? – kaptam fel a fejemet a hang irányában. A sátor oldalára egy alacsony és pufók árnyák vetült.
- Valami történik kint, nerk!
Középről fölkaptam egy tálcát és jó alaposan megpakoltam mindenféle ínyencséggel, majd kiviharoztam a sátorból.
Valóban elkezdődött valami, ugyanis mire kiértem fura lények másztak ki a földből. A fejük egy megátalkodott tekintetű töklámpás volt, míg a testük csupán botokból állt. Ahogy előbújtak a föld alól hullamerevségben megálltak. Ekkor léptek oda melléjük a madárijesztők és felnyitották mindegyiknek a fejét, majd belenyúltak a saját szalmával kitömött testükbe. Onnan aztán előhúztak valamit, majd szélsebesen bele is tették a tökfejekbe, mielőtt még bárki is megfigyelhette volna, mit is vettek elő. A kis botocskák feje lezárult és mintha a skalpjuk beforrott volna.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem kérdően a partneremet.
- Nem tudom, nerk – vonta meg a vállát Nokinerk – Amíg bent voltál az egyik madárijesztő fölállt arra a kerek emelvényre ott középen, majd furcsa sikoltozó hangot adott ki, nerk.
- Én nem hallottam semmit…
- Mert amikor tömöd a fejedet az a hallásod kárára megy, nerk.
- Nem is igaz! De aztán mi történt?
- Hát fölemelte a kezeit és a tenyereinél megjelent egy-egy mágikus kör. Aztán belekezdett valami varázslatba és akkor bukkantak elő azok, nerk – bökött a bottestű izékre.
- Ejha!
- Az mi a kezedben, nerk? – kérdezte Nokinerk a töktálcát figyelgetve a kezemben.
- Ó ez? Neked hoztam a sátorból. Tessék – nyújtottam oda neki, ő pedig örömittasan vette el és kezdett a falatozásba.
- Üdvözlök mindenkit eme csodás fesztiválon mindenkit! – csendült fel egy mély, határozott hang felülről a torony egyik erkélyéből – A szolgáim mindegyik töklámpásba egy-egy varázslatos tárgyat dobtak – ekkor a kis bottestű lények fejében fény gyúlt és mozgolódni kezdtek.
- Ő meg kicsoda?
- Nem tudom, talán a szervező, nerk…
- Aki sikeresen elkap belőlük akár egyet is és visszahozza, elnyeri a jutalmat, melyet a lámpások tartalmaznak.
Az említett tökfejű botlények először csak gépies mozgolódással nézelődtek jobbra balra, aztán hatalmas fürgeséggel szétszéledtek.
- Ez jól hangzik! Kihívás elfogadva!
- Tényleg mókás lehet, nerk! Az ott az enyém lesz, nerk! – kiáltott fel és rohanva eltotyogott a kiszemelt áldozata után. Elmosolyodtam rajta, aztán én is keresni kezdtem magamnak egyet.
- Ecc-pec-ki-me-hetsz… - kezdtem el mutogatni a kis lényekre, de hirtelen meggondoltam magamat a sorsolásban, ugyanis ekkor rohant el mellettem egy virgonc kis fickó. Nagyon gyors volt, talán még sebesebben is mozgott, mint a többi.
- Célpont bemérve! Hé te gyere csak ide! Úgy se menekülhetsz előlem! – rohantam utána. A lény hirtelen megállt és megfordult. Rám nézett és mintha az alap vigyora még szélesebbé vált volna, bár ebben nem voltam biztos. Maga elé emelte az egyik botkezét, míg a másikat az előző „könyökhajlatába” csapta. Mintha beintett volna.
- Te kis…
Felgyorsítottam és teljes gőzzel rohanni kezdtem felé. Mikor már elértem volna hirtelen kivetődött oldalra és szaladni kezdett. Nehézkésen, de sikerült bekanyarodnom és üldözőbe vettem. A rosszaság kacskaringósan futkározott össze-vissza és fáradhatatlannak tűnt.
Futás közben sajnos semmi másra nem figyeltem, csak a lényre koncentráltam, így azt se vettem észre, hogy egy asztal alá rohant be. Illetve észrevettem. A hasammal. Az asztal felborult én pedig azzal együtt zakóztam és végig bucskáztam a földön.
A hasamat dörzsölgetve tápászkodtam fel a földről. Keresni kezdtem a tökfejet, akit persze nem kellett sokáig, hisz ott állt egy másik asztalon vigyorogva. Kezében pedig egy rakat tányért tartott.
- Ha csak egyel is megme…
Puff. Érkezett az első tányér, amit sikeresen két bordával tompítottam. Rövidesen érkezett a többi is. Kaptam egyet a hasamba, egy másikat a vállamra és még kettőt a combomba.
- Stone Wall! – kiáltottam megelégelve a dobálást és egy másfél méter magas, két méter széles szikla fal emelkedett előttem. Még hallatszódott rajta a tányérok törése.
- Stone Spike! – ütöttem előre a falba, mire a túloldalán hat kőtüske repült előre. Nem tudtam találtak-e, de mindenesetre a tányérdobálás abbamaradt.
Fölpattantam a kőfalam tetejére és körbe szemléltem. Előttem jó néhány méterre ott volt az asztal felborítva, amin a lény állt. A bútorból most hat tüske állt ki, mintha sündisznó lenne. A lény ekkor felbukkant az asztal mögül elősétálva.
- Akkor keményítsünk be – ropogtattam meg az ujjaimat és felugrottam a magasba – Red Cloud!
Megjelent alattam a lángoló felhőm és sokszoros sebességgel repültem a lény felé. Az összerezzent és futásnak eredt. Gyors volt, de így már nálam nem. Pillanatok alatt utolértem és már nyúltam utána, hogy elkapjam, mikor becsúszott egy asztal alá, én pedig végigszánkáztam négy hosszában összetolt asztalon, letarolva rajtuk mindent. A tökfejű lény kacarászva bújt elő a terítő alól. Morgolódva álltam fel és ütöttem előre.
- Wind Blast!
A lény ijedten ugrott vissza az asztal alá és kerülte el a széllökést.
- Red Cloud!
Felreppentem a felhőmmel és az asztalok felett kezdtem el körözni.
- Wind Blast!
Lefelé ütöttem és a széllökés szétroppantotta az asztalt, de alatt nem volt semmi. Tovább köröztem, de még mindig nem jött elő. Így kiszemeltem a másik szélén lévő asztalt.
- Fire Ball!
A tűz labda telibe kapta az asztalt és szétrobbantva szilánkokat repített mindenfelé, de annak az alja is üres volt. Most már csak a középső kettő maradt meg, de a lénynek továbbra se látszott semmi jele. Egyszer és mindenkorra elakartam intézni, így egy nagyobb hatótávú mágiához folyamodtam. Összeérinttettem a csuklóimat és hátrahúztam a kezemet felkészülve a varázslat szabadon engedésére.
- Water Cannon! – löktem előre a kezeimet, melyek előtt egy pontból egy óriási vízsugár tört elő és árasztotta el a két asztalt. A tárgyak darabokra törtek, az előző asztal lángoló maradványai, pedig eloltódtak, aminek következtében egy kis gőz áradt szét.
Amint szétoszlott a gőz közelebb repültem a törmelékhez, hogy megvizsgáljam, de sehol nem láttam a bottestű lényt.
- Hova a francba tűnt el? – vakartam a fejemet. Nem láttam sehol és elképzelni sem tudtam hova tűnhetett. A környéket kezdtem pásztázni és kiszúrtam egy mozgó kosarat. Megcsillant a szemem és azonnal fölé repültem. Ráfogtam a kosárra és leszorítottam a földre meggátolva a további mozgásba. Jó erősen ráfogtam a kosárra és felkészültem a felemelésére. Hirtelen felrántottam és rávetettem volna magam, de nem volt ott.
- Mi a… Hova lett megint?
Jobbra-balra pislogtam, de sehol se láttam. A szemem sarkából mozgást láttam, Odanéztem, de már késő volt. A kosár peremén kapaszkodott egészen idáig, aztán pedig sikoltozó kiáltással rám vetette magát. Kis bot végtagjait ráfonta a fejemre és az egyik kezével folyamatosan püfölt. Fölrepültem a magasba és látás nélkül irányítottam a felhőmet, miközben próbáltam lehámozni magamról a kis gennyláda tökfejet.
Mindkét kezemet használva sikerült lefeszítenem a lényt az arcomról. Ám ekkor valami nagy fekete takarta el előlem a napot. A torony bukkant fel és repültem bele egyenesen. Kemény faláról egyszerűen lepattantam és a mélybe zuhantam. A mágiám megszűnt én pedig becsapódtam egy lent lévő bódéba.
Nyekeregve fetrengtem a törmelék között. Nagyrészt sikerült megtartanom az eszméletemet és erőt véve magamon felültem. Oldalra néztem és egy deszka alól ekkor kászálódott ki a lény. Megpróbált elszaladni, de abban a pillanatban rákaptam a nyakára és nem engedtem el.
- Nem mész te sehova! Most meg vagy! – húzódott szélesre és gonoszra a vigyor a maszkomon.

Magnolia környékén vándor doktornak lenni. Bár a városban színvonalas az egészségügyi szolgáltatás, tulajdonképpen olyannyira, hogy mindig tele vannak és leterheltek a más vidékekről ide érkező gazdag betegek miatt és mint rendesen a környékbeli falvakba nem jut elég orvos. Épp ezért is időztem már hetek óta a környéken, gyarapítva szerény kis vagyonkámat a környékbeli parasztok köszvényén és nátháján. Sok időm már nincs errefelé, hamar rá fognak jönni, hogy a csodaszereim inkább valók bútorpolírozásra mint gyógyításra. De hát addig még van egy kis időm. Nem sok, csak egy kicsi, de az ilyesmit mindig jól szoktam kihasználni. Ez az éj azonban különleges volt...
A Halloween éjjelét a sötét mágusok, elismerik vagy sem, mindig különlegesnek tartják. A régiek szerint ezen a szentségtelen napon a holtak és az élők világa egybefonódik, összeér. Akik ilyenkor kísérleteznek a fekete mágia legbensőbb titkaival, a szellemek s kísértetek rabigába hajtásával, azok vagy gigantikus hatalomra, vagy pedig gyors ámde pokoli halálra számíthatnak, ahol nem csak életük néhány éve, hanem üszkösre korhadt, rothadó lelkük is tétként kerül fel a sors éjből fonott kártyaasztalára, ahol csak ritkán osztanak huszonegyet, de ennek a napnak a nyereménye sokaktól megér minden veszélyt s áldozatot.
Éppen ezért, a régi babonákból kinőtt ősi úton járó mágusként természetesen érdekelt mit is tervez Nocturnus, a halálból visszatért ősmágus a mai napon. Hallottam, hogy "fesztivált" tart a Fekete Torony tövében, mindenki hallotta az árnyként suhanó, kopottas, szakadt kámzsájuk mögött arc helyett csupán a mély sötétséget hordozó kikiáltóit, akik hangja messzire zengett s lehűtötte az éji levegőt, a túlbuzgó vért talán még a vad sárkányok szívében is. Én pedig úgy döntöttem megnézem magamnak ezt a csodás és híres estélyt, hogy megtudjam: mi is az, ami valójában emögött áll.
Az ódon acélkapukon nem látszott, hogy a rozsda vagy az idő vasfoga kikezdhette volna őket, ugyanolyan szilárdan álltak mint maga a torony, az örökkévalóság szövétnekéből nyesett mementója a világban uralkodó sötétségnek. Mágikus köpenyem meglebbent a vállaimon, ahogy befelé sétáltam, kizárta a hideg fuvallatot, ami végigsöpört a torony kertjében. Meglepően kevesen voltak, azt hittem többen fognak érkezni az éjsötét nagyúr meghívására, de olybá tűnik, még a magamfajtákat is elrettentette a meghívó személye. A torz, magukba facsarodva felnőtt bokrok dús, vöröseszöld levelei közt sétáltam be a kisebb sövénylabirintuson át, ahol most madárijesztők mutatták az utat a torony felé minden létező kereszteződésben. Jómagam nem öltöttem maskarát mint oly sokan. A legtöbben a puszta kinézetemet is jelmeznek vélnék azt hiszem. Ha rájönnek, hogy nem az... nos... ez itt Nocturnus tornya nem? Az ilyesmire itt jobb felkészülni.
Beálltam a vendégek sorába, de nem kezdtem fecserészni senkivel, nem ezért jöttem. Egy oszlopnak támaszkodva, kezemben egy pohár bornak tetsző itallal kezdtem várakozni s mértem fel az egybegyűlteket. Reigen Hawkinst felismertem, bár még soha sem láttam, de a híre messzire terjedt. Egyesek szerint elmebeteg, mások szerint csak szeleburdi. Abban viszont egyetértenek, hogy korunk egyik legnagyobb ígérete az elemi mágiák terén. Ösztönösen húztam a kámzsám mélyebben az arcomba, ahogy felismertem abban a rövid pillanatban, míg jellegzetes maskaráját feltűrte megtörölni a homlokát. Noha én nem vagyok olyan neves, hogy felismerjen, de nem láttam értelmét máshogy cselekedni. Finoman fogalmazva más filozófiai elvek szerint járunk a világban, a magam fajta pedig jobban teszi ha nem kerül az útjába. Nyomorult féreg - izzott fel gyűlölettel a pillantásom, ahogy végigmértem, de gyorsan el is kaptam a tekintetem. Ez elől a kihívás elől mindenki kitér inkább, akinek van józan esze. De vajon mi hozta el épp őt Nocturnus kastélyába? Érthetetlen... Vagy mégsem? Figyelmem pár pillanatra a mellettem elsétáló magas, ösztövér, szeplős fiúra terelődött. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam, ami azt illeti ezzel már valamelyest ki is tűnt a tömegből, bár nem annyira mint egy magamfajta hegyomlás. Épp egy kislánnyal vitatkozott valamin lelkesen. Gyorsan tovasiklott a tekintetem, bár gesztikulálása közben feltűnt egy céhjelvény a tenyerén, de innen nem tudtam jól megnézni. Mindenesetre nem tűnt ismerősnek. Más azonban aki egy oldalpillantásnál többet érne... egyszerűen senki. Hihetetlen! Nos, mindegy is...
Érdeklődve fordultam magam is, mint mindenki a hirtelen éles, sivító hangra, amely egy a torony tövébe állított madárijesztő felől zengett fel. Mikor már mindenki rá irányozta a tekintetét a szemei pokoltűzzel izzottak fel, szalmakarjait előre tárta, melyek körül beteges, lilászöld színű fénykígyó tekergett csapott onnan a földbe. A talaj töredezni kezdett, itt is, ott is ágakból font vékony kis kezek törtek maguknak utat alóla, hogy lassan egy kisebb hadsereg emelkedjen fel előttünk. Pálcikatesteknek néztek ki ilyen távolságból, de valójában vékony botokból voltak összeeszkábálva, a fejüket pedig egy mívesen faragott töklámpás biztosította. Miután kimásztak a rögök közül mereven állva néztek maguk elé. Ellenben a madárijesztők megelevenedtek s lassan a groteszk teremtményekhez sétáltak imbolygó járással. Mindegyiknek felnyitották a tököt a "nyakán" s fekete kelmébe csomagolt kis tárgyakat helyeztek beléjük. No, vajon mi készül itt? Két erőteljes mágikus fénycsóva tört fel a talajból s egyenesen rávilágított a kastély egy alacsonyabb erkélyére, ahol a lidércfények zöldes színétől egészen kísérteties árnyak keltek életre, mintha a holtak birodalma valóban összeomlana a miénkkel s ezredéve elégetett boszorkányok járnák újra szentségtelen násztáncuk a démonokkal. De egy árnyék megnőni látszott a többi közül, s ahogy mint palást nyílt szét körötte a sötétség maga Nocturnus emelte a magasba karjait előttünk, tátott szájjal bámuló közönsége előtt. Hangját mint kárhozott lelkek kínsóhaját hozta felénk a száraz, holt leveleket sodró szél:
- Üdvözöllek titeket kedves vendégek a Fekete Torony Halloween ünnepélyén! - recsegte a hang, inkább a fejemben mint fennhangon. Kíváncsi lettem volna, hogy mindenki ugyanezeket a szavakat hallja-e, vagy ez is személyre szabott. Egy ilyen ősöreg förtelemtől bármi kitelik. - Az ünnep a mulatság s a szórakozás ideje! Éppen ezért egy kis kihívást tartogatok a kedves egybegyűlteknek. A különös kegyencek, akiket felsorakozni látnak most maguk előtt hamarosan nem állnak majd ilyen nyugodtan. De aki kellően elszánt talán fogságba ejthet egyet közülük, s visszahozhatja ide még napkelte előtt. Biztosíthatok mindenkit: nemes versengés lesz...
Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy egy ostoba kis verseny miatt érkeztünk ide. Egy nyavalyás játék! Piha! Csak az időmet vesztegetem itt, semmi mást. Savanyú mosollyal lendítettem meg a köpönyegem szárnyát s fordítottam hátat a kis seregletnek, hogy elinduljak a magam útján, már így is túl sok időt töltöttem ezzel a badarsággal.
- ...és akik sikeresen visszahozzák valamelyik kegyencet, azok véglegesen birtokba vehetik, mint díjat, azt a mágikus eszközt, amit az adott kreatúra koponyája magában rejt - tette hozzá Nocturnus hangja némi gunyoros éllel.
Megtorpantam. Bár ezen ostoba játék alapján felteszem valami mágikus ébresztőóra, vagy esetleg valami soha ki nem ürülő cigarettás doboz vagy valami hasonló értéktelen kacat lapul bennük... na de... Végül is azt is el lehet adni a piacon - merengtem el.
Közben viszont elkezdődött a verseny, legalábbis a kis dögök szélsebesen elinaltak a szélrózsa minden irányába. Az összes bohóc természetesen utánuk vetette magát nagy lelkesen. Ostobák... Egy versenyt nem a leggyorsabb nyer meg, csupán akkor, ha azt szabályosan játsszák, na de akarok én olyasmit? Egyáltalán nem hatékony dolog.
Helyette kényelmesen a legközelebbi pincér funkciókat ellátó madárijesztőhöz sétáltam és kivettem a kezéből a tekintélyes méretű cukorkával és csokoládéval teli tálat. Ezt a hónom alá csapva elindultam a kert végébe, ahol kisebb gyereksereg játszadozott lelkesen. Nyilván a jelen lévő vendégek közül sokan magukkal hozták a kölykeiket is. Ahogy közéjük léptem örömtelien sikítottak fel többen is:
- Odass!!!
- Hűűűűű!
- De baró!!
- Ez a legeslegeslegkirályabb zombimaszk!
Büdös kölkök - állapítottam meg magamban, de hangosan csak széles mosolyra húzódtak az ajkaim:
- Húúúúú!! A poklokbóóóóól jött zombiiiii vagyoooook - susogtam nekik látványosan. - Csokit és cukrot hoztaaaaaaam! Egyeneseeeeeen magának Lucifernek a kamrájábóóóóól! Ki a legméltóbb ráááá??
A gyerekek persze lelkesen visítoztak, hiába volt köröttük ezerszámra teljesen ugyanilyen édesség. Ostoba kis véglények. Undorodom tőlük. De ez nem jelenti azt, hogy nem hasznosak... Megfelelő szavakat összeválogatva oly sok mindenre rávehetőek s nekik annyi mindent elnéznek...
- Aaaaaaz kapjaaaa meeeeg, aki előszöööör hoz hííííírt a pokol zombijááááánaaaaak - adtam továbbra is kísérteties hangot. - A felnőttek versenyezneeeeek. Aki megmondja ki hoz visszaaaaa egyet a kis emberekbőőőőől még mielőtt itt lenneeeee, annak adoooooom!
A gyerekek nyilván azt hitték, hogy számukra is rendeztek egy kis versenyt s most örömmel sivalkodva szaladtak szerteszét. Gúnyos vigyorral néztem utánuk. Nem, nem állt szándékomban nekem ezeket a kis dögöket kergetni. Sem termetemnek, sem méltóságomnak nem való az ilyen. De ettől még részt veszek a versenyben. A magam módján. Nyertesként...
Mivel volt egy kis időm, szereztem két nagy pohár bort, melyeket ksi tálcára rakva tettem a kezem ügyébe, majd leültem, hogy ennyi idő alatt már súlyom miatt elzsibbadó lábaimat megpihentessem. Fertályóra múltán szaladt vissza lelkesen egy tejfölszőke, kék szemű kisfiú lelkesen.
- Zombi bácsi! Zombi bácsi! Megvan a győztes! Ott, arra a nagy bokrok mögött egy fémbácsi fogott egyet! - sikongatta lelkendezve.
Mosolyogva felálltam majd felvettem a cukrokkal és csokoládéval teli tálcát, melyen nagyobb részt már csak a papírok voltak, hiszen valamivel el kellett ütnöm az időt eddig. Odanyomtam a kezébe, mire elkerekedett szemekkel nézett fel rám:
- De hát... de hát... te megetted az egészet zombi bácsi! - kiabálta vádlóan.
- Naná! A pokol süteménye nem való neked - feleltem félvállról, majd lejjebb hajoltam: - De azért van, amit már bőven megszolgáltál! - azzal lendületből lezavartam neki két tekintélyes pofont és vigyorogva néztem ahogy zokogva eliramodik. Büdös kis féreg. Most legalább tanul egyet s mást az életről a kis ostoba. Felvettem a két poharat és elindultam a mondott irányba szándékoltan imbolygó léptekkel, mint aki részeg.
A bokrok mögött egy lovagjelmezt viselő középkorú, nagy, lógó bajszú férfi küszködött a zsákmányával, az egyik kis kegyenc személyében. Esküdni mernék, hogy a lángoló töklámpás faragványai érzelmeket jelenítettek meg, most például küszködést és riadalmat. Megpofozgattam magam, hogy kellően kipiruljon az arcom, majd dülöngélő léptekkel sétáltam arrafelé, jó hangosan kurjantva:
- Ez igen barátom! Végre egy... hukk!... egy talpraesett szerencsekatona... nemdebár? - vigyorogtam lelkesen, fátyolos tekintetet mímelve. Ilyenkor egy ittas vendég kinek tűnne fel? A lovagjelmezes fickó el is vigyorodott rám nézve:
- Hú barátom, te aztán rendesen becsíptél - nevetett rám.
- No, hát néha talán nem jár pár korty itóka? - tettem a sértődöttet. - Ritkán vagyok távol az üzlettől is... na meg - hajoltam közelebb bizalmasan vigyorogva - az asszonytól is. Olyankor már had éljen kicsit a magam féle kereskedő, nem?
- Az már igaz! - kacagott a bajszos. - Elvégre ez a vidámság ideje nem? Na meg nekem okom is van rá - hunyorított a zsákmánya felé.
- Az már igaz! Én inkább a jó boroknak néztem utána, mint az ilyen futkorászásnak, nem való ez az én termetemnek - vigyorogtam.
- Biz az igaz, hogy talán leadhatnál pár kilót - csapta meg vidáman a vállam az a bunkó.
- No, aztán meg mér? Nekem igazi darázsderekam van! - háborogtam látványosan. - Ami azt illeti több kaptárra való is...
A jelmezes szabad kezével a hasát fogva röhögni kezdett, én meg láttam, hogy sikerült beleesnie a hálóba. Egy kis humor, egy kis vidámság és az embernek nevezett véglények többsége máris csapdába esik. A "lovag" is. Nevetve ittam ki majdnem az egyik kupát, majd belenézve felhorkantam:
- No annyi azért még maradt, hogy koccintsak a sikeredre, mielőtt visszaviszed a zsákmányt - ajánlottam.
- Hát nem is tudom... - bizonytalanodott el.
- Te is az asszonytól félsz? - érdeklődtem megértő vigyorral. - Én otthon hagytam ma az enyémet - kacsintottam.
- Végül is... egyszer élünk - lelkesedett fel született házipapucs barátom, hogy egyszer az életben "férfi" legyen és meg merjen inni egy pohár bort az asszony figyelő tekintete nélkül. Koccintottunk, majd hajtásra ürítette ki az italt. Aztán fennakadt a szeme és nehézkes szuszogással vágódott el, maga alá gyűrve a kis tökfigurát. Megcsóváltam a fejemet:
- Hát barátom, nálad gyakorlottabb piásra van szükség, hogy ne essen hanyatt ennyi tiszta szesztől - kuncogtam, majd vigyorogva lehajoltam a kapálózó kis kreatúrához: - Na gyere csak velem!

Visszatértem a torony elé a vállamon hordozva a bőrszíjjal gúzsba kötött kis mesterséges lényt. Na igen... Mire a "lovag" részeg kábulatából magához tér, nehézségei lesznek a nadrágja rögzítésével is, de hát a balekoknak sosem tartogatok a részvétemből. Örüljön, hogy erre Nocturnusnál került sor. Illetlenség lett volna halálos mérget adni a vendégének. De a tiszta szesz, némi az ízét elevő kis fűszerrel... nos, egy kis delírium még belefér. Unottan hajítottam oda harmadikként ahogy néztem a töklámpa figurát a torony aljába, fennhangon csak annyit mondva ajkbiggyesztve:
- Nevetséges! - vetettem oda.
Csak reménykedhettem benne, hogy megérte ez az egész hacacáré...

Az ébresztő hangos csengése zavarta meg édes álmomat. Egy tengerparton voltam, pihentem. Élveztem ahogy a Nap sugarai simogatják a bőrömet, közben lágy relaxációs zene szólt valahonnan a hátam mögül. Testem elnyúlt a kényelmes napozóágyban. A tenger békésen hullámzott. Egy fiatal lány jelent meg, egy falatnyi bikini volt csak rajta, és ha jól láttam egy pohár finom jeges barack nektarint tartott a kezében. Egyre csak közeledett felém, majd mindez megtört. A jajveszékelően szóló csörgés törte meg e gyönyörű álmot.
- Jaj ne már... Még öt percet, kérlek.
Átfordultam a másik oldalara és a fejem búbjáig húztam a takarót. Ám ez a fránya csörgés a világért nem akart elmúlni, és egyre jobban bosszantott, hogy nem hagy tovább aludni. Már az sem érdekelt, hogy azért húztam fel, hogy korán reggel munka után nézzek. Meguntam, legyintve egyet a szelem felkapta az órát és egyenest a csukott ablakon át kirepítette az utcára. Na erre viszont már felriadtam, mert eddig csak félálomban voltam, így történt az, hogy eme önkívületi állapot miatt sikerült kitörnöm az ablakot. Egyből huzatos lett a ház és ez az őszi hideg egyből betöltötte. Még jobban beburkolóztam a takaróba, mert fázni kezdtem. Pillanatok alatt a szoba melegéből dermesztő hideg lett. Vacogni kezdtem, pedig egy igen vastag takaró alatt bújtam meg. Mérgemben felkaptam az ággyal szemközti dohányzóasztalt. Megfeledkeztem róla, hogy Moi tojását a minap ott helyeztem el, de még időben feleszméltem és hirtelen felültem, hogy elkapjam. Sikerült megtartanom a levegőben, az asztal pedig betapasztotta a betörött ablakot. A bal oldalt lévő szekrényen találtam néhány nagyobb vasszöget, a minap éppen egy polcot szereltem fel. Mágiám segítségével a szögekkel rögzítettem az asztalt. Aztán remek ötletem támadt a hideg elűzésére. Villám mágiával egy aprócska villámot teremtve becéloztam a kandallóban fekvő felhasított farönkökre. Tűz gyulladt, és a szoba melegedni kezdett. Viszont nekem már semmi kedvem nem volt visszaaludni. Pocsék egy ébredés volt az már szent. Most már mindenképpen pénzt kell szereznem, hogy felbérelhessek egy üvegest, hogy kicserélje az ablakot. Na meg aztán a szöveg által a falban okozott kárt is ki kell javítani, aminek anyagai pénzbe kerülnek.
Miután végül rávettem magam, hogy felöltözzek és megtöltsem már igen éhes bendőmet, úgy döntöttem, munka után nézek. Meleg ruhát öltöttem magamra, mivel már reggel tapasztalhattam milyen kutya hideg van odakint. A Nap sugarai már felkelőben voltak, fáradt szemeimet nagyon zavarták, így szinte vakon haladtam előre a város központjába lévő hirdetőtábla felé. Már jó ideje Magnoliában tartózkodtam, de még mindig nem sikerült hozzászoknom az év ezen szakaszának időjárásához, tehát még meleg ruhában is vacogtam. Bár belegondoltam, hogy a tojáskámnak is hideg lehet a táskában. És ez egyre csak jobb lett, mivel feltámadt a szél is, fagyos szél volt. Kezeimet mélyen a kabát zsebébe dugtam, némi melegség reményében. A kapucnimat fejembe húztam, és a nyakamra tekert sálat arcomba húztam. Igaz a szemeim szabadon maradtak, és továbbra is fáztam azon a ponton. Ez a nap már csak jobb lehet. Ezek a gondolatok futottak át az agyamon. Ekkor a szél egy plakátot fújt az arcomba. Nagy nehezen kitéptem onnan és szemügyre vettem.
- Nocturnus? Halloweeni fesztivál? - nem éppen munka. - Tényleg, ma van Halloween, majdnem meg is feledkeztem róla - jött a hirtelen felismerés.
Halloween boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek éjszakája. Ugyanolyan jelentésű ünnep, mint a Karácsony, az Újév, a Húsvét vagy akár egy szülinap. Ilyenkor mindenki beöltözik valaminek, és elindul „Csokit vagy csalunk”-ot játszani.
~ Fenébe a munkával, ez sokkal jobb szórakozás. Habár arra is van esély, hogy talán ott is találok valami munkát.
- Nézzük csak a helyszínt. Fekete torony!? Hát ez meg, sose hallottam még róla. Hmm... Azt írja, hogy Magnolia mellett található. Érdekes...
Eldöntvén magamban, hogy inkább fesztiválozok egyet, megfordulok. Hazaérve az otthon melegébe, letelepszek a fotelbe egy jó meleg forró csoki mellé. Ekkor ugrik be, hogy valami jelmez is kéne. De mi is legyen, mi is legyek? Törtem a fejem, de a világért nem tudtam eldönteni, milyen jelmezt húzzak.
- Áhá megvan! Zombi leszek. Ez majd a frászt hozza a kölykökre - mosolyodtam el.
Délután össze is szedtem a jelmezemhez kellő kellékeket. Szerencsére a reggeli hideghez képest elég szépen felmelegedett az idő. Tehát kipakoltam egy asztalra, amire szükségem volt: pár régi ruha, amit nem bántam ha összekenek és széttépdesem, valamint egy kis por és víz összekeverve, ó és igen a legfontosabbak fekete filctoll és vörös ételfesték. A ruhával kezdtem, fogtam egy ollót és bevagdostam egy-két helyen, de inkább többnyire kézzel szaggattam széjjel. Majd a egy kis mocsokkal összekentem és locsoltam rá némi ételfestéket, ami úgy festett mint a vér. Miután végeztem gondosan úgy helyeztem el a ruhadarabokat, hogy ne kenjek velük össze semmit. Jöhetett a testfestés. Először a hasamra rajzoltam meg egy kilógó belet, és azt kontúroztam a lehető legélethűbbre. Aztán az alkaromra csináltam egy olyan művészi képet, mintha az egész fel lenne nyílva és csak a csont látszik. Végezetül az arcomat festettem meg úgy, hogy kilátszó fogsort készítettem oda. Ez volt a legnehezebb. A maradék munka már egyszerűbb volt, az üres helyeket töltöttem ki vérrel és kosszal. Készen álltam. Beöltözve indultam el a Fekete Torony felé, persze lustaságom révén repülve.

Már távolról felismertem a tornyot. Hatalmas építmény volt, nem is értem, hogyhogy nem láttam eddig. És a neve sem volt véletlen, a fekete szín dominált, emellett még a vörös szín volt gyakori. A tetején négy darab hegyes orom díszelgett. Tele volt kicsi sötét ablakokkal, és alul négy oldalról négy lépcső vezetett a négy bejárathoz. A tövében már javában folyik a fesztivál. Kellemes zenére kapom fel fülem, igazán ünnephez illő muzsika. Leereszkedtem az összegyűlt tömeg közé.
- Nézd anyu, egy repülő zombi! - szólal fel a fiú. Ezen az ártatlan kijelentésen csak vigyorogni tudtam egy nagyot. Aztán inkább megpróbáltam elvegyülni a tömegben és valamennyi információt nyerni erről a bizonyos Nocturnusról. Ám előtte még egy kisebb meglepetés ért, ugyanis a felszolgálók - alig akartam elhinni - élő madárijesztők voltak. Kis kosárkák voltak náluk telis tele mindenféle különböző édességgel. Magamhoz veszek én is egy keveset és a tömegben mászkálva eszegetem. Egyszer csak gondoltam miért is ne, szóba elegyedek néhány mágusnak kinéző személlyel hátha többet tudnak erről a grófról, mint én.
- Szevasz, Jonathan vagyok - mutatkoztam be az egyik körülbelül velem egyidős fiúnak, akit az imént láttam tűzmágiát használni. - Király jelmez - tűzokádó sárkány bőrébe bújt.
- Ööö... köszi. Segíthetek? - Otromba, be sem mutatkozik.
- Ami azt illeti igen. Te figyu, nem tudsz valamit erről a Nocturnusról?
- Bocsi haver, még életemben nem láttam. Én csak a lányok miatt jöttem ide.
~ Cöh, tipikus szoknyavadász, vagy csak egy gyík... - fut át gyorsan az agyamon. - Semmi gond - vetek egy barátságos mosolyt.
Folytatom az információ szerzést, igaz eközben jobban érvényesül az édességek iránti szeretetem és mikor elmegy mellettem egy madárijesztő, tekintetem a kosárkára ragad. Aztán a következő is elhalad mellettem és itt már tényleg megakad a szemem. A kedvencem, pálcikás csokis banánt rejt a kosárka. Csorog a nyálam és mint valami igazi zombi üldözni kezdem a madárijesztőt. Az üldözés sikeres, a céltárgy megszerezve. Egy padra leülve kezdtem majszolni a finom nasit. Miközben ettem, kiszúrtam egy kisebb gyerekcsoportot, épp egymás között cserélgették a megszerzett csokikat és különböző különleges cukorkákat. Felkeltem és zombi járást imitálva közeledtem feléjük. Nem vettek észre, csak mikor az egyik vállára tettem a kezem. Éreztem ahogy megrezzent az ijedtségtől.
- Sziasztok gyerekek - próbáltam minél rémisztőbb hangot, látszólag sikert arattam vele. - Mondjátok csak, mit tudtok erről a bizonyos Nocturnus grófról? - érdeklődtem. Gondoltam, a torony kinézete alapján lehet ez a gróf valami sötét figura, akivel a gyerekeket ijesztgetik.
- N-n-nem uram - szólal meg az amelyiknek a vállára tettem a kezét.
- Én tudok valamit - így az egyik kislány -, de ára van! Az összes édességedet akarom!
- Ööö... Legyen - kotorászom elő az összes édességet a zsebeimből. - Parancsolj! Ki vele, mit tudsz, vagy megeszem az agyadat! - próbálom zombisra venni a figurát, de ő csak kuncog a dolgot, de hirtelen komoly arcot vesz fel.
- Nocturnus gróf a sötétség ura, nem szabad vele packázni, mert megjárod. Szolgái megbújnak az ágyad alatt és mikor alszol előmásznak, hogy falatozzanak a húsodból.
A többi gyerek sikoltozva, könnyeikkel küszködve szaladtak szét, míg a kislány mosolyogva lépett tova. Ez furcsa. Végül is maga a rendezvén is elég rejtélyes, így nem csoda ha ilyet hall az ember.
Már épp kezdtem volna jól érezni magam a végtelen tömeg rengetegében, mikor az egyik madárijesztő iszonyú sikolyt eresztett ki a torkán. Mintha csak szót kért volna, mindenki elhallgatott és felé szegezte tekintetét. A színpad felett, amint állt, egy erkélyen láttam először Őnagyságát Nocturnus grófot. Egyszer csak megjelent ott. Nem hittem a szememnek, pedig már láttam egyet s mást, de a gróf kinézete még nekem is új volt. Egyáltalán nem volt emberi, sőt inkább hasonlított valami szörny-ember hibridre. Alig lehetett magasabb nálam. Haja felfelé tüskézett éjfekete zuhatag volt. Arca torz, ajka nem volt, fogai pedig borotvaélesek, valamint mint a vámpíroknál felső szemfogai hosszabbak voltak, állkapcsa hosszúkás és vékony. Szemhéjai sárgásak, remekül kiemelték vörösen izzó démoni szemeit. A hosszú karok végén ujjai pengeéles karmokban végződtek. Ruházata a régi es, fekete kabát, rengeteg gombbal és egy csattal díszítve, valamint egy ütött kopott nadrág. Úgy tűnik rajtam kívül senki nem vette észre, de magam se kémlelem tovább, hisz a madárijesztő erős mutogatásba kezd, és varázslatot használ. Befejezvén a rituálét a föld rázkódni kezdett, rengeteg apró törés jelent meg rajta, majd kitörve kis lények pattannak ki a földből. Vékony fa botokból összerakott test, fejként pedig egy töklámpás díszelgett eme furcsa kis pálcikaembereken. Élettelennek tűntek, de nem sokáig. A madárijesztők egyenként odalépnek mindegyikhez és felnyitják fejüket, aztán előhúznak valami tárgyat a poros szürke zakójuk alól és belehelyezik a furcsa kis lénybe.
- Üdvözlök mindenkit eme csodás fesztiválon! – zúgott a szélben a mély rekedtes hang, abból az irányból, ahol az előbb a grófot láttam. Ő volt az. – A szolgáim mindegyik töklámpásba egy-egy varázslatos tárgyat dobtak - a kis lények igazán elevenek lesznek. Virgonc kis teremtések az biztos, látszik rajtuk, hogy nem bírnak magukkal. - Aki sikeresen elkap belőlük akár egyet is és visszahozza, elnyeri a jutalmat, melyet a lámpások tartalmaznak.
Alig, hogy elhangzott az utolsó szó is a szájából, a kis fickók rögtön futásnak eredtek. Igazán sebesek voltak. Eközben az előbb szót kérő madárijesztő rázendített egy dalra, míg társai táncba fogtak. Igazán inspiráló volt.
Érdekesen hangzik, benne vagyok. Ki tudja milyen értékes az a tárgy, talán elpasszolhatom jó pénzért, vagy ha erőt ad, akkor is jól jön. Nem is haboztam repülve eredtem az egyik kiszemelt után. De úgy látszik nem én voltam az egyetlen, aki ezt a példányt vette célba, így először a vetélytársakat kellett eltűntetnem az útból. Ketten voltak, az egyik meglepetésemre a gyík srác volt, aki tűz mágiát használt, most is a Red Carpet nevű mágiát használva vette üldözőbe a botlényt. A másik egy öregebb fickó volt, alakváltó mágiát használhatott, mert kezei helyett két denevérszárny jelent meg. A srác rám mosolygott, én vissza mosolyogtam rá, majd szépen támadásra lendültem.
- Wind Blast! - fújtam el egy erőteljes széllökéssel a srác repülő tűzszőnyegét. Ő maga pedig bukdácsolva tűnt el a hátam mögött. Már csak az öreg maradt. Nem akartam annyira szemét lenni, hogy nagyobb kárt okozzak neki, így egy kis turbulenciát okozva, összecsomagoltam a szárnyaival, majd a földbe ékelődött. Eközben a lény egy kis előnyt nyert, de nem sokat, mikor már újra rá tudtam koncentrálni egyre közelebb értem hozzá. Aztán egy kis kakaót adtam neki és megelőztem, és a földet érve szemtől szembe találtam magam vele. Ő is megállott.
- Na most megvagy, te kis csibész - ugrottam felé, de valóban gyors volt, így könnyedén kitért előlem. Arccal estem a földre és sikerült némi piszkot is nyelnem. - Te szemétláda - mocskolódtam.
Feltápászkodtam és leporoltam a ruhámat, a sminkem kissé tönkrement, de nem nagyon érdekelt. Gondolkozni kezdtem, hogy ha puszta kézzel nem tudom elkapni, akkor hogy tegyem, mágiával? Villám mágia nem volt jó ide, mert ha ráküldök egy villámot, akkor porrá ég, én pedig nem kapok jutalmat. Viszont egy ilyen éghető lény félhet a tűztől, igen ez lesz az.
- Thunder Bolt! - kiáltottam és még vagy ötször utána. Az égből hatalmas villámok ereszkedtek le és a lény körül felperzselték a talajt. Ebből a lánggyűrűből már nem szabadulhatott. Nem is volt olyan nehéz elkapni. Közelebb mentem és szelet használva elfújtam a tüzet, aztán hamar leütöttem a kis mitugrászt. Vékony testénél fogva felkaptam és egyenes visszavittem Nocturnus gróf színe elé.
- Úgy tettem, ahogy mondtad, gróf. Tehát a jutalom az enyém. - De ő egy szót sem szólt, csak komor ábrázattal nézett rám.

- Most, hogy mondod, talán értem is, hogy miért vagy ilyen buggyant. – mondta Sho, amikor elmondtam neki, hogy pont ma egy hete lettem huszonhat éves. Nem értettem a reakcióját, úgyhogy félig felvont szemöldökkel néztem rá, mire ő megrázta a fejét, és – kis híján beverte a vagon plafonjába – magyarázni kezdett. – Pontosan egy héttel Halloween előtt születtél, tuti valami eszelős szellem bújt beléd, és az óta is ott van! - Ebben a percben megcsikordultak a vonat fékjei, és bemondták Magnolia város nevét. Mosolyogva felálltam, kinyitottam a kabin ajtaját a termetes farkas előtt, és vártam, hogy kisétáljon.
- Ne is álmodj róla, démon! Nem engedlek a hátam mögé! – szólt fennhangon, hogy az egész folyosó zengett bele, és boldog, boldogtalan engem figyelt, micsoda démon lehet az, ami befér egy kabinba úgy, hogy egy ekkora farkas is mellette van.
- Maradj már, a végén letartóztatnak minket! – suttogtam oda neki.
- Nem akarsz lebukni, mi? Na, mozdulj előttem! – szólt, én pedig vigyorogva kiléptem, és bezártam magam mögött a kabin ajtaját. Kaensho nem tudta kinyitni, az ajtó pedig hangszigetelt volt, így némán tátogott, és felugrált az üvegajtóra, én pedig vigyorogva elmutogattam neki, hogy lementem a városba, ő pedig váltson jegyet magának. Zsebre dugott kézzel, magamban nevetve másztam le a peronra, s visszafordulva a farkas fejét láttam a kis ablakon kipréselődni.
- Nincs jegyed, úgyhogy majd válts a kalauznál! - integettem neki, amikor a mozdony kürtje felharsant, a vagonok pedig lomhán mozogni kezdtek. Kaensho vergődve próbálta kituszkolni magát az ablakon, kétségbeesett arcot vágott, én pedig vigyorogva, fél kezemet a zsebembe dugva, a másikat az égbe emelve integettem neki.
- Meg ne próbálj itt hagyni, Gabriel!
- Bon Vojage!
- Ezt még megbánod!
- Dehogy bánom, démoni erőimnek nyomába se érsz, emlékszel?
- Gabriel! – kiabált elhaló hangon, hiszen a távolság egyre nőtt közöttünk, míg végül még láttam, hogy visszahúzódik a vagonba, de a hangját már nem hallottam. A másik kezemet is zsebre dugtam, és magamban mosolyogva indultam el a város belseje felé.
~Végre egy kis idő nélküle, csendben.~ Semmi bajom nem volt Shoval, sőt, szerettem, mint a testvéremet, de néha sok volt belőle. Küldetéseken pedig általában érettebben viselkedik, úgyhogy egyetlen szavam se lehet rá. Mindig hátamon lógó kardomat levettem, és elzártam a helyére, de előtte a medált levettem, és a nyakamba akasztottam. ~Erre most nem lesz szükségem.~
Az első járókelőt leintve megkérdeztem, hogy merre találhatom a máguscéhet, a Fairy Tailt, aztán elköszönve nekivágtam az utcáknak. Egyetlen egyszer voltam eddig Magnoliában, akkor se volt időm nézelődni, és igazából nem is akartam. Szóval most turistaként jártam az utcákon. A megbízás, ami miatt ide jöttünk a fővárosból egy levél átadása volt a Fairy Tail mesterének, Makarovnak. Remélem, nem kérdezi majd meg, hogy ki adta, hiszen magam sem tudom, Sebastian nyomta a kezembe, és csak annyit mondott, hogy az egyik mester adta le a pultnál, hogy a legelső megbízható ember vigye el. Úgyhogy megbízható postás lettem, mindennemű juttatás nélkül. Legalább egy bringát adhattak volna. Mindegy.
Nem tudtam haragudni rájuk, lekötött a mindenféle díszlet, amivel körbeaggatták a várost. Mindenhol töklámpások és lampionok lógtak az épületeken, szellemeket, zombikat és csontvázakat ábrázoló plakátok és bábuk voltak az üzletek kirakatában. Mindenhol gyerekcsapatok rohangáltak, kosárral a kezükben, jelmezben.
Amikor beértem a főtérre hatalmas tömeg volt ott. Az egész téren körben árusok standjai voltak felállítva, középen egy hatalmas szökőkút volt, és ezen körbe egy újabb standgyűrű bontakozott ki, de olyan sokan voltak, hogy egyik standtól nem lehetett ellátni a másikig. A standok mellett araszolva indultam el keresztül a tömegen, hiszen a céhház a téren túl volt. Ahogy az egyik édességes stand mellett haladtam el egy vékony tárgy bökését éreztem a hátamban.
- Csokit, vagy csalunk! – egy magas, vékony hang volt az, én pedig azonnal feltettem a kezemet, és lassan megfordultam.
Egy szőke kislány állt velem szemben, földig érő fekete köpeny volt rajta, arca fehérre maszkírozva, szeme vörös színű volt, és alig tudta összezárni a száját a mű vámpírfogaktól. Mellette egy talpig fekete ruhás gyerek állt, akiről nem tudtam megmondani, hogy fiú-e vagy lány, mert az egész testét eltakarta a kezeslábas, még a haja se lógott ki alóla. Arca feketére volt maszkírozva, fehérrel ki volt emelve az arccsont jellegzetes vonala, testén lévő kezeslábason pedig a test többi csontja. Az, aki a játékpisztolyt szögezte nekem egy térdig érő barna ponchót viselt, fején kalap volt, de szemére húzva, arcán pedig egy kendőt viselt, lábán sarkantyús csizmával. A kislány pedig egy jókora kosarat tartott felém, amiben már jó pár édesség volt.
- Saine, lennél szíves? – súgtam mosolyogva a medálom felé, mire abból apró, halványzöld füstszerű anyag szökkent ki, és villámgyorsan az egyik hatalmas tábla csokit ölelte körül, visszaröppent, és leejtette az ámuló gyerekek kosarába, aztán visszatért a medálba. Erre a mutatványra már a kalapos kissrác is felemelte a fejét, és hatalmasra tátott szájjal bámultak rám. – Letehetem a kezem, uram? – vigyorogtam.
- Le. – rázta meg a fejét a kalapos srác, és műkomolyságot felvéve leengedte a pisztolyát. – Nem láttam még ilyen mágiát, mi mozgatta a csokit? – szólt leplezetlen kíváncsisággal a hangjában.
- Csak akkor mondom meg, ha ti elmondjátok, hogy minek öltöztetek! – kacsintottam, és leguggoltam.
- Én vagyok Alzack! – pörgette meg a kezében a pisztolyt. – A Fairy Tailből! – fogta rám a játékot, meghúzta a ravaszt, mire apró, piros dugó csattant a homlokomnak.
- Vigyázz azzal a mordállyal, mert lelősz valakit!
- Én csontváz vagyok! – mondta a másik jelmezes, de a kislány meg sem várta, hogy szót váltsak vele. Köpenyét rejtélyesen a szája elé húzta, aztán gyorsan széttárta.
- Én pedig Nocturnus! – rikkantotta.
- Nocsak! Őt nem ismerem. – tettetve tudatlanságomat elmosolyodtam, aztán felálltam, hogy kifizessem a csokit, mert az árus már nem nézett ránk olyan kedvesen, mint amikor elkezdtem beszélgetni velük. – Mit kell róla tudni?
- A bácsi nem tudja?
- Mit? – vontam fel a szemöldökömet.
- Nocturnus egy vámpír, ezt mindenki tudja! – kezdett el magyarázni fontoskodó arccal, miközben a cowboy újratöltötte a fegyverét. – A fekete toronyban lakik Magnolia határában, és halloween partyt rendez ma éjjel. Azt hittem oda tetszik menni.
- Oh, lehet, benézek. Ti is ott lesztek?
- Nem, mi kifosztjuk a város csoki készletét! – mondta a csontváz-srác, a cowboy pedig újra rám fogta a fegyverét.
- Na, milyen mágiát használsz, amigo?!
Széles mosolyra húztam a számat, koncentráltam, és összeszedtem minden szükséges mágikus erőt, ami kellhet Saine teljes alakos megidézéséhez.
- Lélekmágia. – szóltam. Hangomat próbáltam titokzatosra változtatni, és közben a medálból egy nagyobb, ugyanolyan halványzöld füstfelhő lebbent elő, és pillanatok alatt alaktot öltött egy vállamig érő, karcsú lány alakjában. Haja derékig ért, de hátán egyetlen tincsbe volt összefogva. Ruhája egyszerű, földig érő, egyszerű estélyire hasonlított. A gyerekek megrémültek, és visítva szaladtak elfelé.
- Ez gonosz volt. – mosolyodott rám Saine.
- Aha. – vigyorogtam, aztán észrevéve, hogy a lány nem igazán akarja levenni a szemét rólam, megvontam a vállam. – Ők is megijesztettek! – védekeztem, mire a lány kuncogni kezdett, rátette mellkasomon nyugvó medálomra a kezét, és olyan gyorsan távozott, mint ahogy megjelent.
Újra útnak eredtem, és hamarost a Fairy Tail ajtajához is értem. Résnyire nyitva volt, odabentről hatalmas zsivaj szűrődött ki, de ahogy hallottam, ez náluk mindennapos, úgyhogy nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de azért kopogtam két-három hangosabbat, mielőtt kinyitottam az ajtót.
Odabent teljes volt a fölfordulás, és ahogy kinyitottam az ajtót rögtön egy szék repült felém, az utolsó pillanatban tudtam elhajolni előle.
- Azta. – súgtam magam elé. – Tényleg nem vicceltek, mikor azt mondták, ez jellegzetes…
Bentebb merészkedtem. Sokat hallottam és olvastam már erről a céhről, de szemtől szembe még egyik tagjával sem találkoztam. Na, jó, de, kettővel is, de mindkettővel csak futólag ismertük egymást. Az egyik Cassy volt, akit kereső pillantásokkal próbáltam megpillantani, hátha egy épkézláb emberrel is tudok beszélni, és meg tudom kérdezni hol, van a mesterük. A másik Anoya volt, aki első találkozásunkkor nem mutatott túl sok szimpátiát felém, talán túlságosan is felsőbbségérzete lehet, azért volt olyan lekezelő. De mindegy, a lényeg, hogy őt kevésbé akartam megpillantani, mint Cassyt.
A lépcső tetején egy talpig páncélban lévő, melltájékáról ítélve nő állt, és kiabált lefelé, de igazából nem értettem, hogy mit, hiszen a fejébe húzott töksapkán keresztül esélyem sem volt rá. A pultnál egy nagydarab, vállas fickó ült, fejében kalózkalap, jobb szeme lekötve, fél keze kampó, a fél lába pedig fém volt. Lecsapta az asztalra a poharát, és felkiáltott:
- Még egy rundot, kislányom, harr!
- Mondtam már, hogy hagyd ezt a kislányozást, Gildarts! – pattant fel a férfi mellett lévő söröshordó teteje, ami egy hosszú, barna hajú nő fejére volt erősítve. – És egyébként is, az enyém is elfogyott! MIRA! – integetettek most már mind a ketten a kezükben lévő korsójukkal egy hatalmas, zöld tengeri kígyó felé, aki hullámozva visszasietett a pulthoz. Hogy őszinte legyek ez volt a legkülönösebb tengeri kígyó, amit láttam, hiszen póniló sörénye volt, és kunkori majomfarokban végződött, arca pedig egy tátogó hal volt. Nem valószínű, hogy Mirajane látott már tengeri kígyót, gondoltam.
A másik sarokban éppen egy kék macskaszerű lény lebegett, fején rendezetlen szőke paróka volt, mellkasán pedig hatalmas kókuszdiók.
- Happy, te meg minek öltöztél? – kérdezte egy csinos, szőke lány az egyik asztaltól.
- Neked, Lllllllllucy! – szólt vidáman a macska, és közelebb röppent a lányhoz, mire az hatalmas szemeket meresztett, és rövid, vékony kiáltást hallatott, pontosan egy időben, azzal, amikor két fickó rá csapódott az asztalra, ripityára törve azt.
- Idióta!
- Perverz!
- Vágott szemű!
- Csupaszcsiga!
Kiabálták egymásra, és egy újabb szék repült felém abból az irányból, de ezt könnyedén kikerültem. Tovább figyelve a dulakodást, repült minden, aminek a közelébe értek, köztük asztallap, szék, korsó, a Lucy nevű lány, és egy tányér epertorta is, pontosan a lépcső tetejéről kiabáló nő arcába.
- A… a… a… TORTAAAAAAA! - ordított fel, és már egy pecsét meg is nyílt jobb kezében, amikor egy vállas férfi ugrott rá a két dulakodó fickóra.
- Ez férfi dolog, Erza-san!
Bizarr látvány volt, amikor végre a porfelhőből látszott is valami… egy magas, izmos fickó, zöldre festett arccal, amin művarrások húzódtak, nyakából pedig két, csavarhoz hasonló tárgy állt ki. Fél kézzel a magasba emelte a két verekedőt. Az egyik vörös hajú volt, nyakában pikkelyszerű sál, de egyéb ruha nem volt rajta, csupán egy alsó, a másik haja sötét színű volt, és még ennyi ruha sem volt rajta…
- A férfiak nem dobálják Lu-chant! – förmedt rájuk a nagydarab, aztán a rózsaszín hajúra nézett. – Te minek öltöztél, Natsu? – kerekedett el a szeme.
- Graynek! – vigyorgott.
- Kicsinállak, még, hogy így nézek ki! Hol vannak a ruháid?! – erre a kijelentésre én is, és velem együtt az egész terem harsány nevetésben tört ki, Gray magán végignézett, és elpirulva takarta el a nem mutatóba szánt részeket, egy kék hajú lány pedig ruhával a kezében futott felé.
- Mindenki látja Gray-sama testét!
- Juvia, hagyj békén! Elfman, tegyél le! Egyébként is, te minek öltöztél?
- Hát férfinak! – jött a frappáns válasz olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Aztán ránézett a két, gyakorlatilag pucér fickóra, és elkezdte letépni magáról a felső ruházatot. – De egy férfi nem szégyelli a testét! OTOKO!
Inkább elfordultam, mielőtt olyat látok, amilyet nem akarok, így is több volt, mint elég Gray adagja. Megfordulva egy rövid, fehér hajú lány állt előttem, fején széles karimájú, magas fekete csúcsos süveg volt, felsőtestét fűző fedte, és térdig érő szoknya volt rajta, kezében egy csillag végű pálcát suhintott felém, ami az orromtól pár centire állt meg.
- És te ki vagy, idegen? – kuncogott.
- Ga- kezdtem bele, de a hirtelen suhintás miatt pont kifújtam minden levegőmet, úgyhogy újért kaptam, és előlről kezdtem. – Gabriel van Chantai, a Dragon Fang céhből, az egyik mester üzenetét hozom Makarov-samának.
- Oh, a mester nagyon elfoglalt, a jelmezét tökéletesíti, menj, ott van a mögött az ajtó mögött. – mutatott a terem másik végébe. – Ha zsémbeskedik, mondd, hogy Lisanna küldött!
- Köszi. –mosolyodtam el, és célba vettem az ajtót.
Voltam már szorult helyzetben, nagyobb csatában, de esküszöm, sértetlenül átkeveredni ezen az ebédlőn rosszabb volt. Lucy újra átrepült a fejem felett, egy újabb szelet torta lelte halálát egy szék háttámláján, egy pocakos férfi testével próbálta fedezni festővásznát – ki az az őrült, aki egy csatatér közepén akar festeni? – a konyhából öt kis, tojás alakú bábu röppent fel a lépcső tetejéről, közben magas hangon cincogva, és tetejükön sült tököt egyensúlyozva.
- Ők a Fairy Tail lélekmágusának, Bixlownak a tulajdonai. – suttogott a nyakláncon keresztül Everoth, de mivel a tagot nem láttam, figyelembe sem vettem, hanem odaléptem az ajtóhoz, kinyitottam, és… Maga alá temetett egy halom kacat. Próbáltam kimászni alóla, aztán éreztem, hogy mozog.
- Mi a…? – suttogtam, amikor egyszerre eltűnt rólam a kacat halom, és mögöttem felállt.
- Balhézást befejezni, büdös kölkök! – ordította egy idősebb hang, felkönyökölve és megfordulva láttam, hogy egy gólyalábon álló meglehetősen apró fickó az. A gólyaláb hatalmas, szánkó méretű csíkos, csengettyűs cipőben végződött, a gólyalábakon vászonnadrághoz hasonló anyag húzódott végig, a kis fickó fején bolondsapka volt, de kiáltására egyik tag sem mozdult meg.
- Öhm. Elnézést. – kezdtem, miközben felkeltem, és leporoltam magam.
- Téged még nem láttalak itt, csatlakozni jöttél, fiam? – fordult meg a fickó. Bajsza kitakarta ugyan az arcának majdnem felét, de hatalmas, piros orra, és fehérre festett arca tökéletesen látszott, és önkéntelen is nevetésre fakasztott.
- Elnézést.. Elnézést Makarov mester. – fojtottam el a nevetést végül, és megnyitottam a pecsétemet, kihúzva belőle a borítékot. – A Dragon Fangtól vagyok, a nevem Gabriel. Az egyik mester küldte a levelet… azt hiszem. A pultosunk adta, hogy hozzam el.
- Oh, köszönöm! – nyúlt fél kézzel a levélért, de ahogy elengedte a gólyalábat, az azonnal összecsuklott, és hangos puffanással hasra esett, de azért a levelet még zuhanás közben kikapta a kezemből. – Sz-szándékos volt! – kiáltott fel, de azért én lehajoltam, és segítettem neki talpra állni. – Köszönöm, fiam. – azzal csettintett egyet, és eltűnt a boríték. – Majd elolvasom. A fekete toronyhoz készülünk az ünnepségre, te is jössz?
- Miért is ne? Ma már úgysincs dolgom.
- Menj előre, míg ezt a bagázst összekiabálom, lehet, lekésnél… - nézett végig az ebédlőn.
- Rendben, viszlát, ha már nem találkoznánk! – nyújtottam a kezem, mire a kisember megnövesztette a kezét, közel akkorára, mint az enyém, és megmarkolta.
- Viszlát.
Újra átvonultam a háborús zónán, becsuktam magam mögött az ajtót, és megtámasztottam háttal, fújtam egyet, majd ahogy kinyitottam a szemem egy vékonyka, kék hajú lány rohant felém, nyomában két férfival, és szó nélkül félredobtak engem, berontva az ajtón.
- Itt mindenki őrült?! – csattantam fel, aztán gyors léptekkel elindultam a messziről látható fekete toronyhoz. – Egyedül az a boszorkánylány meg a mester tűnt normálisnak…
Sietős léptekkel haladtam a torony felé, remélve, hogy ezzel a bagázzsal még egyszer nem kell ütköznöm. A hideg is kirázott, amikor arra gondoltam, hogy ezekkel kell ünnepelnem. Még a végén rólam is leszaggatják a nadrágot, hogy igazi férfi legyek, és ne szégyelljem a testem.
Ott már javában folyt az ünneplés, habár az igazi rendezvény még nem kezdődött el, legalábbis nem éreztem azt a kimondottan, speciálisan erre az alkalomra tartogatott attrakció hangulatot. Mindenesetre célba vettem az egyik sátort, ahonnan poharak csörgése hallatszott ki. Ha már ünneplés, akkor whisky! Odabent telis tele volt padokkal az egész, és csak az utca felől volt meg a sátor fala, úgyhogy inkább volt pavilon, mint sátor. Odamentem a pulthoz, és kikértem a duplát jéggel. Ahogy a poharam feneke koccant az asztalon megfordultam, és ismerős arcokat találtam ott. Don és Prue volt, egymás mellett ülve, Don előtt egy kisebb vödör méretű pint, Prue előtt pedig egy diszkrét teás csésze. Nem csak én szúrtam ki őket, hanem Don is, és felém mutogatva beszélt Prue-nak, én pedig felemeltem feléjük a poharamat, és lehúztam az ital felét. Erős volt, de még milyen! Jó whisky módjára meg sem éreztem, csak az ízét, ellenben ahogy leért a gyomromba és megállapodott, el is öntött a melegsége. Don érthetetlenül kiabált – hiszen a tömeg zaja elnyomta a beszédét – és integetett nekem, hogy menjek oda. Így hát kikértem egy üveggel a poharamban lévő italból, és torkon ragadva elindultam az ismerősök asztalához.
- Mi járatban, pajtás? – nyújtott kezet Don, miközben a másikkal Prue csípőjét karolta még ültében is. Ahogy lekoppantottam az üveget és a poharamat az asztalra leültem, és fogadtam a köszöntést.
- Egy levelet hoztam Makarovnak. Sebastian adta ide nekem.
- Mindig csak a munka. Lazíthatnál. – kacsintott Prue.
- Szoktam!
- Persze, hogy szokott, ott van neki az a csinos Blue Pegasusos lány, Ats- Te, hol hagytad Atsut? – magyarázott Prue-nak, aztán a végére elkerekedett szemmel rám nézett.
- Mondom, hogy dolgoztam, Makarov mondta, hogy nézzek ki ide. Aztán mondom, iszok már egyet az egészségemre.
- Valamilyen alkalom van? – pislogott rám érdeklődően Prue.
- Egy évvel közelebb van a koporsóhoz. – nevetett Don. – Huszonhat lett a héten.
- Isten éltessen, Gabriel! – kapott a kezemhez Prue, miközben én kitöltöttem a – már harmadik – pohár wiskyt
- Kösz-kösz. – hajtottam fel, és újabb adagot töltöttem. – És ti?
- Mi az ünnepségre jöttünk. Állítólag Nocturnus valami különlegességgel készült, arra vagyunk kíváncsiak. Nem tudsz róla semmit? Tényleg, hol van Sho?
- Semmit. A vonaton maradt, visszafelé Erába. Szívózott. – vontam meg a vállamat, és ismét belekortyoltam a whiskybe.
- Te gonosz. – mosolyodott el Prue. – De nem lesz baja ugye?
- Dehogy les. – már kezdett hatni az ital. – Nekem több lesz val’szeg.
Ahogy ott iszogattunk, beszélgettünk, és vártuk Nocturnus nagy meglepetését, Don is beszállt az ivászatba, és mire megjelent a vámpír, már a harmadik whiskys üveggel birkóztunk… nem sok sikerrel.
- Üdvözlök mindenkit eme csodálatos fesztiválon! – harsogott az elcsendesült tömeg felett, erre mi jól nevelt férfiak módjára felemeltük a poharainkat felé.
- Shevasz! – kiáltottuk, de ő ügyet sem vetett ránk, és kellő időt vette el tőlünk, hogy ne értsük meg a vámpír mondanivalóját.
- A szolgáim… töklámpások… dobtak!
- Sherencétlen fiszkó, töklá- tökl tökl
- Lámpások, tesó! – javítottam ki Dont.
- Azo…k! És még azok is dobták!
- Hát! – hörpintottem volna fel az újabb pohár whiskyt, de már a számat sem találtam, és a vállam fölött öntöttem a hátamra.
-Aki sikeresen elkap belőlük akár egyet is, és visszahozza, megkapja a.. varázstárgyat. – hiába próbáltam figyelni, tökéletesen nem volt meg a dolog, és legközelebb, amikor a poharamat az asztalra koppintottam… az szétment, és velem szemben egy ismerős alak, Sho hörpintett fel egy pohárral.
- Viszlát, srácok! – pattant fel mellőlünk Prue, és futásnak eredt. Utána néztünk én is, meg a szokatlanul ügyes kezű Sho is, és egy csomó két lábon szaladó, pálcikaember szerű, tökfejű alak rohant végig a tömegen.
- S..sho te is lá-láttad? – néztem utána.
- Ja. Láttam.
- Pruet me-megtámadta egy c-comó tök!
- Ja.
- Nem kéne se..segg…segítte
- De. – Sho érthetetlen módon két lábra állt, és leroskadt elém. Négykézlábra. – Jere Gab, kattyuk elő ket!
Felurottam a hátára, mire ő értetetlen módon mélyet nyögött, de megállt, ám valamiért alacsonyabb volt, mint szokott lenni.
- Mo montam én neket hoty meg foksz fászni. Na, intujjung.. – csaptam rá a farára, de valamiért nem találtam a farkát, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Annak viszont annál többet, hogy Sho.. hogy hogy nem.. meglehetősen lassan cammog, mire én hintázni kezdtem a hátán. – Tyerüng má tucc te ennél tyorsabban is menni!
Ezzel egy időben felcsendült a fejemben egy zene, Sho pedig vágtatni kezdett.
Magnolia utcáira értünk, előttünk feltűnt egy töklámpás fénye, ami éppen egy sarkon fordult be.
- Uttána! – üvöltöttem, Sho pedig egyre lassulva követte. Sarkammal bökdöstem az oldalát, de egyszer csak oldalra borult, én meg legurultam a hátáról. Felkaptam a nyakamba, és futásnak eredtem. – Ekkapjuk akkorisz!
Befordultunk a sarkon, és láttuk, ahogy éppen három másik tökkel kézen fogva táncolna egy ötödik tököt, érthetetlen nyelven énekelve. Ó, szóval erről van szó. Összeesküvést szerveznek a város ellen, és megtalálták a kiválasztottat! Ő fogja tönkretenni a gazdaságot, elárasztja sülttökkel a piacot, és leveri az árat…
- Megvattok! – üvöltöttem, és futni kezdtem a csatorna mentén a tökök felé, akik ahányan voltak annyi felé széledtek szét. Persze a kiválasztott egyenesen a vízbe vetette magát, úgyhogy Megfogtam Kaenshot, levettem a nyakamból, és torpedót hajtogattam belőle. Becéloztam a tököt, és elhajítottam. – Keansho, téged válasz’ak!
Kaensho becsapódott a vízbe, és csak ekkor jutott eszembe, hogy nem tud úszni… utána ugrottam, és veszettül tempózni kezdtem felé, ő közben két mellső lábával mégis úszni kezdett, és otthagyott. Meglepődve még jobban rákapcsoltam, és a partra húztam magam, ahol ő már állt… két lábon… szájában cigi lógott, kezében gyújtó volt.
- Sho?
- Nóp. Csak Tészta.
Megfertőzték a tökök! Elvették az eszét… és cigit adtak a kezébe. Vajon van sörük? Vagy whiskyjük? Meg kéne kérdezni tőlük… de ahhoz el kell kapni egyet! Elindultam hát a másik tök után, Befordultam egy sarkon, aztán még egyen, és a következőnél ott volt a hatalmas két ajtós szekrény, csavarokkal a nyakán… alsógatyában.
- Gabriel, mi vagy te?
Nem volt rá időm vitázni, bele kellett mennem a játékba. Letéptem magamról a ruhát, és ordítottam.
- FÉ’FI!! – alsógatyában rohantam tovább,
Újabb sarkon fordultam be, ahol Atsuval találkoztam. Földig érő fehér ruhában volt, fátyol a fején, kezében csokor, mosolygott, és leengedte a csokrot, hogy kitárja a karját. Mély dekoltázsa volt… az egyik melle helyén egy tök pislogott, és vigyorgott felém. Őt is megfertőzték!
- Megájj! – kiáltottam, és odarohantam, benyúltam a fehér ruha hasítékán, és megmarkoltam a tököt, azzal a lendülettel ki is téptem, és magamhoz szorítottam.
- Ne méz szehova! Megvaty! Utoosó szemét! Add vissza Adszu mellét! – kiáltottam, aztán valaki felpofozott…
- Gabriel, engedd már el azt a tököt, oda kell vinni Nocturnushoz!
- Nem mész shehova, rohaték! – szorítottam tovább.
- Add már oda! - tépte ki valaki a kezemből. Kinyitottam a szemem, pislogni kezdtem gyorsan egymás után, és tisztult a kép. A földön feküdtem, két oldalt egy-egy pad volt mellettem, az egyiken egy fickó ült, az asztal és nagyra tátott szája között félúton tartott korsóval, és engem nézett.
- Mmivan? – kérdeztem, és tovább nézelődtem. Egy alsónadrágban feküdtem, mellettem egiyk oldalt Don nézett rám ködös tekintettel, felettem Prue térdelt, és pofozgatott. – Ho’ van Adszu? Öjjétek meg a tököt! Mekfe'tőzi az emberséket! Sütőtökkel fogja elá'asztani a piaszot, összeomlik a tökzsde! Nem értitek? Ex-qui-
Prue pofonvágott.
- Mi? Miről beszélsz? Annyira hülyék vagytok srácok… Nocturnus szolgái a tökökbe mágikus tárgyakat tettek, aki elkapja a tököt megkapja a tárgyat… És amikor elindultak a tökök, te pont leestél részegen a padról, és magad alá temetted ezt a szerencsétlent…
- De hát, én Kaensho hátán rohantam egy után!
- Don hátára ugrottál fel, azt mondják.. én egy tök után rohantam. - Don szégyenében inkább eltakarta az arcát.
- És Atsu? A fél melle tök volt!
- Hát te hülye vagy, Gabriel… Nem volt itt Atsu, és egyébként is, fél melle? Hogy lett volna fél melle tök? Gondolkodj már... És minek tépted le magadról a ruhát? Á, mindegy... - legyintett Prue, és a kezembe nyomta a tököt. – Na menj, add oda Nocturnusnak, még ha véletlenül is, de elkaptad…
Átvettem a tököt, és első dolgom volt, hogy két ujjammal benyúljak a szemének kivágott réseken, és letörjem a lábait.
- Na most aztán… mehetsz amerre látsz… - és odavonultam a fickóhoz...

/Bocs a színezésért néhol, annyi féle fajta színt kellett használni, hogy ezeket is bedotam./

Ahogy az utcán sétálok, kezemben az össze gyűrött papírossal, nem hiszem el, hogy képes voltam erre. A papírgalacsinon, mely öklömben sínylődik, valaha egy meghívó volt olvasható, egy meghívás Nocturnus helloweeni ünnepségére. Helloween… Az értelmetlenség tetőfoka, a bolondság netovábbja, az emberi hülyeség határa. Utáltam ezt az egészet, de hát nincs mit tenni. Az ünnepség italt jelent, az ital mifelénk alkohol, az ingyen alkohol pedig minden fáradtságot megér. Mégse hiszem el, hogy képes voltam beöltözni ebbe a nevetséges ruhába. Nah jó, igazából csak magamat áltatom… Imádtam ezt a ruhát, és ez zavart annyira. Ellenzem a Helloweent, az egész kiöltözést, de mégis, ez a maskara rajtam annyira tetszik. Vörös gyapjúzakót húztam, alá fekete inget, és arra vörös nyakkendőt, s természetesen a nadrág tökéletesen egyezett a zakó anyagával. Az arcomat fehérre sminkelték a gondos kezek, és még rúzst is kaptam – naná, hogy a ruházatom színe tükröződött ajkaimról. A szemem köré fekete karikát rajzoltak, beteges arcom még inkább beesettebbé téve. Természetesen kalapot is nyomtam fejembe, egy szintén vörös darabot. Fehér kesztyűk lógtak ki a zakó ujjaiból, melyek kezemet rejtették, s egy fekete sétapálcát tartottak. Nem tudom, miért kellett a sétapálca, de rohadtul tetszett. A kalapot is bírtam, lehet, hogy beújítok egyet mindennapi használatra, azonban volt egy nagy hátránya. A mágikus fejhallgatómat a tarkómon kellett átvezessem a kalap miatt, ami kényelmetlen volt, de hát nincs mit tenni.
Please, leave all overcoats, canes and top hats with the doorman. From that moment you'll be out of place and underdressed. I'm wrecking this evening already and loving every minute of it. Ruining this banquet for the mildly inspiring and... – hallom, miközben kissé lengetve magam mellett a sétapálcát haladok utam felé.
~Hagyjam kint a kabátomat és a kalapomat, mi? Hát abból nem eszel… Ez a kalap velem marad.~ – gondolom, és mikor elkezdődik a következő szám, hangosan és mosolyogva énekelem egy boszorkánynak öltözött kislánynak, hogy
- lalalalala!- majd odanyújtok neki egy szelet csokoládét, amit vigyorogva vesz el. Folytatom a sétálást, kiélvezve a zenét, és a cigarettát, amit bedobok a számba, s meggyújtok. Hiányzik az alkohol, az íze, és a hatása egyaránt, ezért kicsit szaporábbra veszem lépéseimet, és előző ráérős mozdulataim sokkal sietősebbé válnak, miközben már látom a távolban a tornyot.

Ahogy megérkezem a Toronyhoz, a vaskos, nehéz kapuk lassan nyílnak ki, mintha időt akarnának adni a megfordulásra. Végigsimítok ruházatomon, és belépek, határozottan, ám lassan. Kiélvezem, elnyújtom minden percét, mintha egy kastélyba érkeznék, ahova nagy dicsőség meghívást kapni. Odabent egy pillanatra eláll a lélegzetem, ahogy végignézek a népes tömegen. Szinte mindenki jelmezben nyomul, és mint az uraságok, és úrhölgyek, iszogatják italaikat, s kis klikkekben beszélgetnek. Csalódottan húzom el a szám, ennél azért nagyobb bulira számítottam, de a lényeg az alkohol. Közelebb is lépek az egyik jelmezes pincérhez, s meglepve tapasztalom, hogy ez bizony nem jelmez. Valamiféle mágiával, vagy nem tudom hogyan irányíthatják ezt a madárijesztőt, de ez jelmeznek túl élethű. Elveszek a tálcájáról egy pohár pezsgőt, és ahogy elfordulok, lopva végignézek a többi „jelmezesen”. Hasonlóan élethű mind, de hát ebben a világban szinte minden megtörténhet. Miért pont a mágiával irányított madárijesztők lennének a kivételek? Beletörődve házigazdánk fura személyzetébe, a vendégsereget kezdem pásztázni. Hamar ki is szúrok egy megnyerő csajszit, aki már csak azzal is kitűnik a tömegből, hogy ő nincs beöltözve. Megindulok felé, majd a közelébe érve megvillantok egy megnyerő mosolyt, mire visszamosolyog, és érdeklődve mér végig.
– Szép, s jó estét, csillagom. Kérem bocsássa meg ily modorom, azaz, hogy magára török, azonban az én koromban még bűn volt ennyire szépnek lenni, s megégették az illetőt. Haj, azok a régi szép idők, amikor vámpír lettem. – mondom a lánynak, mire felnevet, s én is elvigyorodom.
- Bocsássa meg bűnömet, kedves…
- Ralf… Ralf Shaw báró, az Egzinthes kastély ura, Magentino megkeserítője, a Thumboniloi Szüzek Megrontója, személyesen.
- Oooooh – játsza a meglepettet, s szája elé kapja a kezét, kerekre nyílt szemekkel.
– Hát Ön lenne az? Kérem bocsássa meg… - nem tudja folytatni, mert mindkettőnkből kirobban a nevetés. Mire elhallgatunk, a zenének is vége, és a tömeg figyelmét – közte a miénket is – egy madárijesztő vonja magára, elég extrém módon – az éles sikoltásától még pillanatokkal később is cseng a fülem. Látványosan emeli meg szalmakezeit, és hatásos mozdulatok közepette – alighanem varázsol a szemem fénye – mire a föld néhol felpúposodik. Azok a rohadt vakondok! Már épp korholni kezdeném magamban ezeket az apró kártevőket, amikor a púposodott részeken töklámpások jelennek meg. Folytatódik a növénytermés, és ahogy kiemelkednek a földből, megvizsgálhatjuk a vékony fa botocskákból összetákolt testüket. Magamban elnevezem őket PiciUndiknak. A PiciUndik életre utaló jeleket egyáltalán nem mutatnak, csak állnak, álldogálnak, s meg kell jegyezzem, elég szép díszek. De azért mégis jobb lett volna kicsit rendezettebben elhelyezni őket, mint ez az összevisszaság… A madárijesztők, mostantól MadiUndik odacsoszognak a PiciUndikhoz, és mindegyiknek felnyitják a fejét, vagyis a fejük helyén található töklámpást. Nem látom, hogy pontosan mit, de mindegyik fejébe juttatnak valamiféle tárgyat. Csaknem agyat?
Nincs időm alaposabban elgondolkodni a dolgon, mert érzem, hogy valaki, vagy valami a ruhám ujját rángatja.
~Hogy a retkes tántikád üszkös térdkalácsát rángatnád a halotti ágyán, tudod milyen drága volt ez a ruha?!~
-Nézd! – mutat felfelé a lány, és én önkéntelenül felpillantok.
– Megeszem a kalapomat, méghozzá ketchuppal, ha ez nem a nagy Nocturnus. – mondom, az erkélyen álló fickóra célozva.
- Üdvözöllek titeket, drága vendégeim, ezen a csodás estén! Hát nem nagyszerű ez a kis mulatság? Nekem azonban mégis túl egyhangú, és monoton. Készültem nektek egy kis meglepetéssel, gyermekeim. – miközben mindenki a mágust nézi, nem kerüli el a figyelmem, hogy a PiciUndik szeme világítani kezd, s ez a fény valahogy gonosz arckifejezést kölcsönöz a lényeknek. Durva hangulatcsináló, de ez lenne a nagy meglepetés? Ennél többre számítottam.
– A nemrég megjelent lények koponyájába – igaz, nem teljesen helytálló ez a kifejezés az ő esetükben, de mégis, had nevezzem koponyának -, apró kis varázstárgyakat rejtettek hű szolgáim. A ti dolgotok, kedves vendégeim, persze csak ha részt kívántok venni a mókában, hogy elkapjátok, és visszahozzátok a lényeket, bennük – természetesen – a varázstárggyal, amit ezek után megtarthattok magatoknak! Üldözésre fel! - kiálltja el magát a vágán, és tapsol egyet, mire a PiciUndik teste megremeg, és furán dülöngélve, ám mégis sebesen futni kezdenek. Mire párat pislantok a lények már el is tűntek a tornyon kívül. Megcsóválom a fejem, hiszen kit érdekel ez az egész, mire egy kérlelő hangot hallok.
– Hozz nekem egy ilyet, hős vámpír, és Nocturnus jutalma semmi lesz ahhoz képest, amiben én részesítelek téged. – szól a lány, mire mosolyra húzom a számat.
– Az én időmben egy nő kérését elutasítani a lehető legfaragatlanabb tettnek számított, drágaságom. Hamarosan visszatérek egy lénnyel, s az éjszaka gyönyörteljes lesz mindkettőnk számára. – mondom, majd meghajolok, és elindulok kifelé. Csak nem olyan nehéz elkapni egy ilyen izét…

De, az. Méghozzá mocskosul. Egyrészt a lények tökéletesen kihasználják az éjszakai sötétséget, és mesterien bújnak meg a legváratlanabb, és legjobb búvóhelyeken, de még fürgeségük is bámulatos. Miközben lihegve, izzadtan fekszem a földön, egy pillanatnyi pihenőt engedélyezve magamnak, végiggondolom mit csináltam eddig rosszul. Mert hogy jól semmit se, az biztos.
Mikor kijöttem a toronyból, egyből a szaladgáló lények után eredtem, ekkor még sokan voltak, és láthatóak. Sebességmágiám bevetve hamar utolértem a tömeget, és már épp megörültem a gyors, és könnyű munkának, amikor a lények begyorsítottak, és egy pillanat alatt eltűntek, még sebességmágiámmal se versenyezhettem sebességükkel. Ezután stratégiát váltottam, és inkább a halk, óvatos becserkészéssel próbálkoztam. A gyanútlannak tűnő PiciUndi azonban pont abban a pillanatban iramodott meg, amikor rávetettem volna magam, így karjaim az üres levegőt fogták körbe, míg ruhám csupa piszok lett. Nem működött az erőszak se, amaterasum elől bámulatosan vetődtek el, majd pár pillanatig jobbra, s ballra dülöngélve ugráltak, mintha csak belőlem akarnának viccet csinálni. Sikerült nekik. Egyre dühösebbé váltam, ami egyre elkeseredettebb lépésekhez vezetett. Jót tesz nekem ez a kis pihenés, ki kéne agyalnom egy konkrét tervet, egy komplett stratégiát. Úgy fogom hívni… A PiciUndi Hadművelet.
Eddig jutottam az 9tlet elméleti megalkotásában, ugyanis halványlila pingvinpukim nem sok, annyim nincs arról, hogyan is cserkészhetném be ezeket a kis lényeket. Bedobok inkább egy cigarettát a számba, és elgondolkodva szívok egyet, miközben a csillagos eget kémlelem, mintha onnét kaphatnék választ. Miközben ezt nézem, hirtelen egy töklámpás kúszik a látóterembe. Az egyik PiciUndi hajol felém érdeklődve, én pedig lélegzet visszatartva figyelem a teremtményt.
~Hát ennyi lenne? Csak feküdni kellett, és itt van, elkaphatom? Nem kell mást tennem, mint kinyújtani a karomat, gyorsan, és összezárni. A sebességmágiámmal nem lehet nehéz, menni fog. Gyerünk Ralf, menni fog. MOST!~
Ahogy karom villámgyorsan megindul, a teremtmény hátraugrik, és ott ugrál jobbra-ballra, sajátos nevetésüket alkalmazva, majd megfordul, és elszelel. Csalódottan engedem le karjaim. Ilyen nincs, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Tehetetlen dühömben a földet csapkodom, majd vicsorogva emelkedek fel.
– Legyen, ti kis rohadékok… Ha harc, hát legyen harc… vért a vérért, szemet szemért. Te szemét… A szemét üvegszemét a szemét szemetes szemétbe dobta, s így lett szemét a szemét üvegszeme, melyet a szemét szemetes dobott a szemétbe… Úr Isten, kezdek megőrülni! Jobb lesz ha inkább hagyom ezt az egészet… – feltápászkodom a földről, s leporolom ruhámat, miközben megindulok vissza a torony felé. Hát igen, ciki az ilyen, de most üres kézzel megyek vissza. Majd csak kidumálom valahogy…
- Bászi, bászi! - hallom magam mögött, mire érdeklődve fordulok meg. A kis boszorkány az, akinek a csokoládét adtam. Apró kezei között egy élettelen PiciUndi, amit a kislány boldogan ölelget.
- Bászi, esz a magáé, a sokoládéjét! – mondja, és átnyújtja a kis fabábút.
– Jaj, nagyon szépen köszönöm kislány. Várj, csak, van még itt még egy szelet. - mondom, miközben átnyújtok neki egy ugyan olyan csokoládét, mint korábban. A kislány boldogan veszi el, s én hasonlóan érzek, amikor átveszem tőle a PiciUndit.
~ Elég ciki, hogy neki sikerült, én meg ott szívtam…~ – ahogy visszaindulok a toronyba, már sokkal könnyebbek a lépteim, és egyre csak az estére gondolok.
~Azt mondta, hogy a PiciUndi kell neki, nem? Akkor a benne lévő tárgyat elkérhetem jutalomként, és elég ezt az izét odaadni neki. ~
Ezzel a gondolattal állok meg a fesztiválon, és várom jutalmam.

- De miért kell ilyen ijesztőnek lennie? – kérdezte kétkedve Leena miközben késével egy cuki kis szemet kanyarított a töknek. Elmélyedve figyelte a tököt és nyelvét kissé oldalra téve újabb mintát karcolt a tökre, amit később vágni kezdett.
- Mert a Halloween erről szól. – mondta tömören Sebastian, ahogy egy újabb rém poharat rajzolt meg varázs tollával.
- Mi értelme ennek? – kérdezte Leena. – Az emberek komolyan az ünnepelik, hogy félnek? Mit lehet ezen ünnepelni? – késével egy újabb adagot kanyarított ki a tökből.
- Haj…- sóhajtott fel Seb – Ha jól látom, fogalmad sincs róla mi is ez valójában. Figyelj, ez az egész igazából a viccről szól.
- Viccről? – kérdezte kissé felkapva a vizet Leena.
- Igen, Lee. Figyelj, ilyenkor a gyerekek minden féle jelmezt öltenek, és ilyesztegetve elindulnak az utcákon.
- A gyerekek? – akadt ki. – Még is milyen szülő az ilyen? Én biztos nem hagynám, hogy a gyerekeim ilyet csináljanak. – jelentette ki, miközben késével hevesen hadonászni kezdett.
- De erről mindenki tudja, hogy csak vicc az egész! Bekopognak az ajtón és cukrot kérnek.
- Hát, ha az én ajtómon kopogna be, leütném, mint a taxi órát. – szólalt meg Pacal, ahogy egy kisebb fej tökkel pimaszkodott.
- Pascal lehetőleg ne vágd meg magad! – szólt rá figyelmeztetően Leena.
- Nem fogom, én kirágom magam! – felelte miközben kidugta kis fejét a tök lámpás egyik szemén.
- Visszatérve, ez a szokás. A kölykök szeretik ez a játékot, és rengeteg cukorkát gyűjtenek.
- Hát én még mindig nem látom ennek az ünnepnek az értelmét. – mondta kissé ledegradálóan Leena miközben megnyomta az ünnep szót.
- Mert még nem próbáltad, de majd meglátod nagyon jó mulatság.
- Hát, ez a tök faragás végül is tetszik… - mondta miközben ki kanyarított egy újabb darabot és csodálgatni kezdte művét.
- Hm …- mondta nézegetve a tököt – azt hiszem most már jó lesz. Mit gondolsz? – fordította Sebastian felé a tököt.
- Ehhh.. – nyögött fel a fiú. Leena műve kissé eltért a pulton már készen álló rém töklámpásoktól. A tök szemei helyen hatalmas csillagok díszelegtek, apró kis szívecskék és felhő minták tették még lyukasabbá a lámpást. - Nem épp ilyenre gondoltam. – jegyezte meg finoman Sebatian.
- Mert? Mi baj van vele? – kérdezte értetlenkedve Leena. – Szerintem tiszta cuki lett…
- De ennek nem cukinak kell lennie, hanem rémisztőnek! – szólalt meg Pascal.
- Na mert a tiéd aztán olyan nagyon rémisztő! – vágott vissza Leena.
- Igen is az! – vágott vissza, majd tecc halált színlelve félig kilógva a tökön lévő lyukból pózolt.
- Na, ez már jobb egy fokkal. – tette hozzá Sebastián mire Leena mérgesen meredt a fiúra. - Most mi van? – kérdezte Seb – Tényleg ijesztőbb, mint a te szívecskéid, bár… - nézett kissé kételkedve a megjátszó Pascalra. – Azt hiszem ez még sem a legjobb ötlet.
- Már mér nem? – kérdezte Pas.
- Mert ebbe mécsesek lesznek, és szerintem egy kicsit kényelmetlen lenne neked…
- Ó vagy úgy! – nézet kicsit ijedten a tökre Pascal és kisurrant belőle. –Akkor rajzolok bele egy éppen hányó embert.
- Milyen ötletes… - durrogott Leena, akit még mindig érzékenyen érintett művének ledegradálása.
- Na Lee, ne legyél már ilyen! Vedd át az ünnep hangulatát és inkább élvezd ki! Lesz egy halom süti is, majd készítek neked is valami finomságot! – próbálta jobb kedvre deríteni Sebastián Leenát, de ő csak durcásan ült továbbra is.
- Jó…
- Lee, ne legyél már ünneprontó! – szólt rá Pascal is.
- Pascalnak igaza van! Jó móka lesz, majd te is meglátod! – biztatta Sebastián
- Hát mondjatok, akármit nekem akkor se tetszik ez Halloween. – zárta le a témát Leena.
Elvett egy sütit és kissé durcásan majszolni kezdte. Fáradt volt és megviselt, nem is igazán volt kedve Halloweenezni, de Pascal minden áron ragaszkodott hozzá. Állítása szerint jót tesz neki, ha emberekkel találkozik, bár ő ebben erősen kételkedett. Az utóbbi hetekben pont ez keserítette meg életét, talán ha otthon maradt volna, most semmi baja nem lenne. Ezen tépelődött, amikor Sebastian ölébe tette táskáját. Kíváncsian nézet rá, fel mire mosolyogva így szólt.
- Indulunk!
- Indulunk? – kérdezett vissza meglepődve Leena – De hát hova?
- A bulira! – vágta rá Pascal és felmászott vállára.
Leena immáron semmit sem értett. „Most akkor mi van?!” – kérdezte magában.
- Nem azt mondtad, hogy a céhben lesz a bulitok? – kérdezte miközben Sebastián karjánál fogva kifelé húzta.
- Így is van, de előbb még megyünk egy másik buliba is!
- Másikba? – akadt ki Leena.
- Ja-ja! De siessünk mert lekéssük a vonatot! – felelte heves bólogatások között Pascal.
- VONATOT? Még is hova megyünk?
- Magnóliába, Halloweeni bulira! – vágta rá Sebastián vidáman.
Leena kevésbé osztotta a fiúk örömeit, kiváltképp, hogy semmi kedve nem volt menni. A vonat úton ezen érzéseit tüntető némássággal jelezte, valamint egész idő alatt mereven bámulta a tájat. „Miért kell engem ilyenekbe bele rángatni?” – morgolódott magában. „Mint ha nem lenne elég bajom...”
Az állomáson leszállva Leena csöndben baktatott Sebastián és Pascal mellett, hiszen kis barátja közben Sebastián fekete tincsei közé fészkelte magát.
A két fiú láthatóan nagyon jól elbeszélgetett a közelgő eseményről, figyelmen kívül hagyva Leena durciját. Az úton a lány tartotta magát elveihez, miszerint már azért sem fogja jól érezni magát. Útjuk a Feketetoronyhoz vezetett, ahol Leena ádáz csatát vívott Faust ellen. Borzongva gondolt vissza arra a csatára, és eszébe jutott az ott átélt félelem. Lassított léptein, nem igazán volt kedve visszatérni erre a helyre, majd meghallotta a vidám dallomos zenét.
A lassan kibontakozó látvány merőben más volt, mint amikor utoljára itt járt. Már a távolból lehetett látni a narancssárgás piros fényű lampionokat, melyek keresztül kasul pókhálóként világították be a fesztivált. Hosszú tölgyfa asztalok sorakoztak, melyek mellett vaskos padok álltak, pihenő helyet nyújtva a kikapcsolódni vágyóknak. Ahogy Leena belépett a vöröses narancssárgás fényben úszó térre, ámulva tekintett körbe. A lampionokon seprűs boszorkány szimbólumok díszelegtek, alakjukat árnyákként vetve a macskaköves kőre. Apró kis világtó gömbök szegélyezték a hatalmas kerti terepet ahol a fesztivál zajlott. Néhány oszlopon vörös kéznyomokat festettek, és tetejükön hatalmas vigyorgó tökfejek álltak. Balra egy tánctérhez hasonló üres tér állt, mögötte egy magas színpaddal ahol fura hosszúkás madárijesztők zenéltek. Első látásra mind ugyan úgy festett, de amikor Leena jobban megnézte őket látta ruhájuk kicsit különbözik. Tökhöz hasonló alakú fejükön vart mosolyra húzódó szájak feszültek, orruk helyén egy fekete háromszög díszelgett, de még is Leena számára legfurcsább szemük volt. Fekete gomb formájú szemük, amivel sokan csak hunyorogtak így mosolyuk inkább volt ijesztő, mint barátságos volt. Testük vékony pedig, mint egy darab faág. Talán a legjobban a pálcika emberkékhez hasonlítottak, vékony karjaikkal és lábaikkal hiszen testük szalmából és vékony faágakból állt. Leena követve Sebastiant és Pascalt egy asztalhoz ült le, de szemét nem vette le madárijesztőkről. Járásuk légise volt, még is mozdulataik között apró kis töréseket látott, mintha meg meg akadnának végtagjaik. Megbabonázva nézte őket, ahogy sürögtek forogtak a rengeteg ember között ételt és italt felszolgálva.
- Leena! Hahó, hallasz? SOS föld hívja Leenát! – hallotta Sebastián hangját.
- Jaj bocsi csak elbambultam. – fellelte Leena.
- Hát azt látom. Ennyire tetszenek a szalmabábuk? – kérdezte Sebastián.
- Nem mondanám, hogy tetszenek, de nagyon érdekesek. – felelte miközben újra a madárijesztőket figyelte. – Mágiával mozgatják őket?
- Gondolom, hallottam már olyan mágiáról ahol lelkeket helyeznek bábokba és azokat irányítják. Gondolom ez is így van megvalósítva.
- Lelkeket? – kérdezet vissza elképedve Leena. – De akkor azokat halálból hívják vissza?
- Lehet, de nem igazán vagyok ebben jártas. – felelte.
Eztán Leena még kíváncsibb lett a kis lényekre, szívesen megkérdezte volna őket kik ők, vagy, hogy ki készítette őket, de nem tűntek túl beszédesnek. Az emberek egyre csak gyűltek és gyűltek, és hangulat egyre jobb lett. Lassan betöltötte a teret a jelenlévők önfeledt kacaj és vidám beszélgetése. Pascal különös érdeklődést mutatott a tömérdek sütemény iránt, és egyik tálcáról a másikra ugorva tömte magába az édességet. Leena fejét csóválva figyelte kis barátját.
„El fogja rontani a gyomrát. Falánk egy jószág…”
Ő maga egy kellemes frissítő italt kortyolgatott, édes süttök íze teljesen magával ragadta.
- Sebastián – fordult a fiú felé kicsit jobb kedvel – Mi ez?
- Sütötöklé.
- És te is tudsz ilyet csinálni?
- Igen, miért ízlik? – kérdezte mosolyogva.
- Aha, nagyon.
- Majd csinálok én is jó?
- ÚÚÚÚÚ köszönöm! - mondta széles vigyorral arcán, és megölelte Sebastiánt – Egyébként – kezdte, de befejezni már nem tudta. Hirtelen dobhártya szaggató visítás szakította félbe, a hang olyan éles késként szakította át az ünnepi hangulatot. Leena kezét fülére szorítva grimaszolt, látása kissé elhomályosult és feje az asztalra hullott. Jó hallásának köszönhetően, sokkal fájdalmasabban élte meg, mint mások, hiába szorította kezét a fülre, a hang éles késként kaparta elméjét.
A sikoly nem tartott tovább néhány másodpercnél, de ez Leenának maga volt a pokol. Miután a madárijesztő becsukta hatalmasra tátott száját mélységes csönd ült az asztalokra. Minden szempár a színpadon álló madárijesztőre meredt, de ő nem szólt. Lassan végig jártatta fekete gond alakú szemét a tömegen, és szája gonoszkás mosolyra húzódott. Kezei úgy emelkedtek a magasba mintha dróton húznák fel és fura mozdulatokat írtak le a levegőben. Halk suttogás futott végig az elképedt tömegen, senki nem értette mit csinál a madárijesztő. Nem sokkal később a földön enyhe remegés futott végig, Leena érezte talpával, és ideg szálai megfeszültek. Tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a padlón lassan púpok emelkednek, nem egy nem kettő, volt ott legalább húsz. A földből apró kis gallyak jelentek meg, de amint jobban megnézte őket látta azok a gallyak mozogtak. Öt kis apró gally egy másik vastagabb gallyhoz kapcsolódott. A kicsi gallyak mozogtak, mintha ki akarnák ásni magukat a földből, és ahogy egyre több és több föld került a felszínre, egy másik kis gallyas kéz is megjelent. Lassan kibontakozott az egész groteszk test is. Eleinte bizonytalan mozdulatokkal keltek fel a földből, mintha csak most tanulnának járni. Testük hosszúkás egyenes gallyakból állt, míg fejünk hatalmas narancssárga tök ült. Leenát a hideg is kirázta, és remélte nem kell a közelükbe menniük. Olyanok voltak, mint a bábuk, élettelenül álldogáltak miközben a madárijesztők, apró kis tárgyakkal a kezükben sürögni, forogni kezdtek körülöttük. A pálcika bábúk száját hatalmasra nyitva egy egy tárgyat helyeztek beléjük, majd becsukták őket.
- Mit csinálnak? – kérdezte Pascal felmászva Leena vállára.
- Nem tudom. – felelte miközben megbabonázva bámulta az eseményeket.
- De ő már tudja! – szólalt meg Sebastián Nocturnusra mutatva. Leena észre sem vette eddig, annyira lekötötte a jelent. Noctornus egy magas erkélyen állt, és elégedetten nézett le az egybegyűltekre.
- Üdvözöllek benneteket! – zengte be hangja a fesztivált, mély tekintélyparancsoló hangja minden figyelmet magára vonzott.
- Remélem meg vagytok elégedve az ünnepéjjel! Engedjétek, meg hogy egy kis játékra invitáljalak titeket! – kezdte – Ezekbe a lámpásokba szolgáim különleges varázstárgyakat rejtettek, és aki képes egyet elkapni belőlük azt megajándékozom, azzal a mágikus tárgyal, amit bele rejtettek!
Szavai mentén néhányan diadalmasan felkiáltottak, köztük Pascal is.
- Ez az! – zengte izgatottan – Kapjunk el egyet Leena!
- Ne fárassz Pascal, még most is szétesik a fejem.
- Ja ne csináld már jó móka lesz! – rángatta meg haját
- Nem. – vágta rá Leena.
- Na légyszí!
- Nem.
- Légyszí légyszí légyszííííííííí! – nyávogta még hangosabban.
- Nem, és kész! – jelentette ki Leena.
- De neeee máááár! – nyújtotta el a szavakat Pascal – Most azt akarod, hogy egéééész véééégig nyúúúúzalak.
- Nem, de semmi kedvem ehhez.
- Jaj ne legyél már ilyen antiszoc!
- Hogy micsoda? Még is honnan tanulsz te ilyen szavakat? – akadt meg Leena.
- Nem mindegy menjünk mi is! – győzködte tovább Pascal.
Eközben a kis lények szemében fény lobbant, és szájukat gonosz mosolyra húzva éledezni kezdtek.
- Nem.
- Nézd nézd Leena már éledeznek! Kapjuk el őket naaaaaaaa!
- Pascal…
- Naaaaa légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi! – nyávogta Pascal miközben fejére mászva előre hátra billegette Leena fejét.
- Jó jó, csak hagyd ezt abba! – adta meg magát Leena. – Szétszakad a fejem…
- De menjünk már Leena! Már el is indultak! Gyorsan Gyorsan! – kiabálta izgatottan – Lemaradunk!
Felpattanva az asztaltól Leena az egyik kis bábú felé indult, de az szélsebesen ugrott odébb. Leena dermedten meredt rá. „Ezek ilyen gyorsak?” – tette fel magában a kérdést.
A kis pálcikaember néhány lépésre Leenától állt és gonoszan vigyorgott Leenára, mintha csak élvezné az elkezdett játékot.
- Na meg állj te kis furcsaság! – szűrte fogai között Leena és már vetette is magát utána, de most sem sikerült elkapnia.
A pálcika emberke szélsebesen futni kezdett, Leena pedig utána. Szinte azonnal kiértek a fesztiválról, és egy éles kanyarral a Fekete torony mellett kezdtek futni.
„Még is miből van ez az izé?!” – futott át az agyán. A pálcika emberke szélsebesen száguldott a fal mentén.
- Gyorsabban! Gyorsabb!! – kiabálta Pascal, ahogy Leena hajába kapaszkodva küzdött a leesés ellen.
- Könnyű azt mondani! – vágott vissza Leena, és rá gyorsított. Hirtelen eltűnt a látóteréből és érthetetlenül nézett körbe miközben vészesen lassítani kezdett. - Hova tűnt? – kérdezte, és fejét forgatva keresni kezdte a pálcika emberkét
- Arra Leena, arra! – mutatott pascal egy kis ajtóra a torony falán.
Vékony fekete fa ajtó alig volt észrevehető a fekete falon, ahogy Leena közel lépett hozzá látta, hogy résnyire nyitva volt.
- Menjünk menjünk! – ugrált izgatottan Pascal Leena fején. „Haj… hogy mit meg nem teszek érted…” – sóhajtott fel magában Leena ahogy belépett az ajtón.
Élesen kanyarodó lépcső vezetett kanyarogva felfele a fal mentén. Halk léptekkel indult felfelé a lépcsőn, és bele szagolt a levegőbe. Föld szagot érzett, valószínűleg a pálcika ember szaga lehetett, így lendületet véve gyorsított a tempóján. „Minél hamarabb elkapom, annál gyorsabban otthon leszünk.” – mondta magában, mintha csak bízatni akarta volna magát.
A lépcső rettenetesen hosszú volt, és a félhomályba nem sokat lehetett látni. Egyszer csak megállt, és a fülelni kezdett, hamarosan már hallotta is a kicsi falábak kopogását a hideg nyirkos köveken. Elmosolyodott. „Most meg vagy te kis furcsaság.” – morogta magában. Gyorsított tempóján, és szemével a kicsi kis pálcika embert kereste. A következő kanyarban egy kisebb szobába jutott, de az üres volt. Leena értetlenül tekintett szét. „Hol van? Itt kell lennie, érzem a földszagot!” – bizonygatta magában. Lassan elkezdte körbe járni a szobát, nem sok minden volt benne. Egy asztalka, mellett egy székkel és a szemközti falon egy magas polc ált, telis teli könyvekkel. A magas boltíves ablakon beszűrődő fény és falon álló két gyertyatartón égő gyertyák szürreális álombéli szobának festették meg a helységet.
- Te Leena…- kezdte halkan Pascal – Beszabad nekünk ide jönni?
A kérdés igen jó volt, hiszen eddig erre Leena nem is gondolt.
- Nem tudom… végül is nem mondták, hogy nem lehet bejönni… - kezdte bizonytalanul, de ekkor valami halk koppanást hallott. A föld szaga még erősebb lett, és homlokát ráncolva nézett szét.
- Hol vagy te kis furcsaság? - suttogta maga elé miközben, a szobát pásztázta.
A csend egyre mélyebb lett és már csak a gyertyák halk sistergését lehetett hallani.
„Hol lehet? Itt van valahol a szobában, de sehol sem látom… Nincs a polcnál, az ablakban sincs, a falakon mentén se látom, se azt asztal alatt. A szék is üres a plafon pedig… „ – és itt elállt a szava. „ A plafon!” – villant át az agyán és rögtön fel is kapta a fejét, de arra, amit látott egyáltalán nem számított.
Arcától mint össze néhány milliméterre, vigyorgott rá gonoszul a tökfejű pálcika emberke, egy gerendáról csimpaszkodva. Gonosz mosolyra húzta száját, és sárgásan világító szeme összeszűkülve nézte őt.
- ÁÁÁÁÁÁÁ ÁÁÁÁÁÁÁÁ – sikított fel Leena ijedtében és Pascallal egyszerre, egyensúlyát vesztve esett hátra. Remegve félig ülő pózba kezdett el hátrálni, miközben a pálcika ember továbbra is felnyújtotta nyaknak nem igazán nevezhető kis botot felé. Leena hangosan lihegett a rémülettől, de a hideg nyirkos kő lassan feloldotta benne a félelmet.
- Minden sárkányra… - lihegte ijedte – A frászt hozta rám… - ahogy feje tisztulni kezdett eszébe jutott miért is van itt. – Na de most elkaplak! – mondta és a kis bábú felé ugrott. Ahogy eddig is a furcsa kis rémisztő hihetetlen gyorsasággal, és kecsességgel csusszant ki Leena karjai közül.
- Te kis szemét… - sziszegte Leena. Egyre jobban kezdte feldühíteni a dolog. „Ne hogy már egy ilyen kis rusnyaság kifogjon rajtam!” – csattant fel. Újra üldözőbe vette, és keresztül kasul száguldoztak a szobában.
- Álljál már meg te kis rusnyaság! – kiáltott rá idegesen Leena, és a kis lény hirtelen megállt.
- Ó… - ámult el – ha erre hamarabb rájövök… - sóhajtott fel. A kis pálcika ember fejét balra billentve állt az ablakban és kérdőn nézett Leenára. Most valahogy más volt, már már aranyos kérlelő szemekkel meredt rá.
Leena szíve másodpercek alatt meglágyult és haragja gyorsan tova is szállt, immáron szétártva karjait barátságos tekintettel közeledett lassan a kis lény felé.
- Gyere ide, nem bántalak! – mondta neki kedves hangon. A pálcika emberke kérdőn billentette jobbra a fejét majd oldalra lépett egyet mintha csak félne. Leena újabb lépést tett felé, mire a ő kezét lassan az ablak kilincsre tette. Arcán alattomos mosoly kúszott végig, szemei gonoszan szűkültek össze, ahogy lassan lenyomta a kilincset.
- ÖÖÖ várj! – kezdte Leena – mi-mit csinálsz? – kérdezte. Ebben a pillanatban az ablak zárja halk kattanással kinyílt, és Leena megértette csak a bolondját járatta vele. A kis furcsaság az ablak peremére lépett – [color=Skyblue]Te kis rusnyaság, ha lemerészelsz… - szűrte mérgesen fogai között.
A kis lény mintha csak erre várt volna egy kecses mozdulattal fejest ugrott. Leena követte őt, bár nem számított akkora magasságra. Érezte, ahogy egyre gyorsabban zuhanni kezd, és reflexszerűen alakított végtagjait széllé. A pálcika ember amint földet ért vészes mozgásba kezdett, egyenesen az erdő felé. Leena követte őt, de még sem tudta utol érni.
- Vernier! – suttogta, és teste könnyebbé vált. Hirtelen mozgása felgyorsult és sikerült be érnie a pálcika emberkét.
- Le-e-na-a-a-aaa. – hangzott fel Pascal szagtatot hangja ahogy Leena hajába kapaszkodva félig a levegőben száguldott.
- Ne nyafogj, te akartad, hogy elkapjam! – sziszegte, és még gyorsabbra vette a tempót. Egy hirtelen mozdulattal vágott elé és mind két kezével rámarkolt tökfejére. A kis rusnyaság kezével, lábával kapálózni kezdett, és erősen karmolni kezdte Leenát de ő nem engedett a szorításból. Lefékezve diadal ittas mosoly terült szét arcán.
- Meg vagy! – emelte fel fejénél fogva a pálcika emberkét – És most szépen visszajössz velem. – vigyorgott rá diadalittasan
A kis lény nem volt ettől túlságosan elragadtatva, de nem sok választása volt.
- Vernier! – suttogta Leena, és már száguldott is vissza a fesztiválra. Néhány lépéssel még az ünnepség előtt megállt, és nyugodt léptekkel haladt előre. A felszolgálói részről közelítette meg, és ahogy a sátrak között haladt büszkeségtől dagadó keblekkel, egyszer csak megbotlott egy zsinórban.
Hangosan puffanva esett a földre.
- Áú! – jajdult fel fájdalmasan és megdörzsölte bal könyökét.
- LEENA! A pálcika ember! – kiáltott Pacal ijedten. Az apró kis lény, amint kikerült kezéből, futásnak indult.
- A fenébe! – vágott öklével a földre Leena és már pattant is fel, hogy újra elkapja a furcsaságot.
- Balra ment! – kiáltotta Pascal, és már kanyarodott is.
- Most merre?
- A… a… őő.
- Nem is tudod merre ment! – ripakodott rá Leena, kezdte nagyon unni a játékot és türelme is vészesen megfogyatkozott.
- Te miért nem figyeltél? – kérdezett vissza élesen Pascal.
- Mert el voltam foglalva azzal, hogy mond ELSETEM?! – utolsó szavát élesen megnyomta.
- Na mindegy keressük meg azt a kis görcsöt aztán menjünk. – mondta morogva és feltépte az egyik fekete sátor leplét.
A sátor láthatóan raktárnak funkcionált, bent fakó pirosas fény uralkodott. Leena úgy rontott be mint elefánt a porcelán boltba, és hangosan csörtetettbe a közepére. Körbe pillantva a sátron feszülten sóhajtott fel. Minden féle bábu állt ott, hatalmas kosarakban narancssárga tökfejek feküdtek. „Hm… ezek lennének a póttökök?!” – kérdezte magától. Ahogy lassan végig szemlélte a számtalan üvegcsét két hatalmas polcon idegesen nyelt egyet.
- Nem akarom tudni mi van bennük… - suttogta.
- Miért? Nincs rá írva hogy halálos. – fűzte hozzá Pascal, ekkor viszont finom kis reccsenést hallottak. Leena követve a hangot a polc melletti hatalmas kosárra eset tekintete, ami teli volt tökökkel. Széles mosolyra húzta a száját. „Most meg vagy te kis szörnyeteg!” – mondta magában elégedetten, és kezeit kinyújtva lépett a tökök felé. Hirtelen mozdulattal markolt rá a legfelső tökre és diadal ittas mosollyal emelte a magasba.
- HÁH! Most meg vagy te… - kezdte, de szava elakadt. A furcsaság teste hiányzott, kizárólag csak a feje volt meg. „ÁÁÁ SZÉTSZAKADT!” – pánikolt be szinte azonnal. Ijedtében hátrált két lépést és eldobta a tököt.
- Kinyírtam! – kiáltotta.
- Nyughass már, az csak egy tök! – szólt rá Pascal.
- De hát…
- Nézd már meg! Nincs szája se meg szeme se! Ez nem az ami mi keresünk! – szavai hallatára Leena megkönnyebbült, mintha száz nehéz kő esett volna le hátáról, és hangos sóhaj tört fel belőle. Megkönnyebbülve lépett vissza a kosár mellé, és tanácstalanul szemlélni kezdte.
- De biztos vagyok benne hogy innen jött a hang… - kezdte értetlenül a kosarat bámulva. Újabb tököt vett fel, meg forgatta, de ez sem volt az.
- Lehet, hogy lebújt az aljára.
- Hm… mondasz valamit. – és azzal egymás után vette ki a hatalmas tököket. Mindegyiket gondosan megforgatta, már vagy négy tököt is átnézett, amikor hangosan felsóhajtott.
- Hol a jó istenbe van? – kérdezte elkeseredetten.
- Szerinted – kezdte Pascal ahogy Leena egy újabb tököt fogott – mi lesz benne?
Leena nem válaszolt azonnal, mert épp egy tököt emelt ki, ekkor viszont a mellette lévő tök meg mozdult. Hirtelen gyorsasággal tekerte ki saját nyakát és kicsi bot kezeivel feltolva magát egyenesen Leena arcába nézett. Szemei gonoszul vigyorogtak, ahogy száját széles vigyorra húzva. Fura sziszegő krákogó hangot hallatva zöldessárga hegyes nyelvét Leenára öltötte.
Testében leírhatatlan félelem cikázott át, felsikítva dobta el a lényecskét, míg ő egyensúlyát vesztve esett hátra. Hangosan zihált, egész teste remegett a hirtelen ijedtségtől.
A kis lény neki csapódott a polcnak és egy hangos reccsenés kíséretében a földre hullott.
- Leena! Leena, nézd! Eltörtük a lábát! Most mi lesz? – kérdezte kétségbe esetten Pascal.
- Eltöröm a nyakát is! – sziszegte a fogai között Leena, dühtől szikrázó szemekkel. Amíg lassan feltápászkodott a földről a kis lány bicegve, de még mindig lábát meghazudtoló gyorsan futásnak eredt.
- Megállj! – kiáltotta Pascal és utána ugrott. Sikeresen a pálcika emberke fején landolt. – Leena! Leena! Leena, segíts!!! – kiabálta Pascal, ahogy a tökfejbe kapaszkodva lógott és kicsi fakezek próbálták leszedni róla..
„Na ezt már nem!” – mondta ridegen és ösztönösen lassan mély levegőt szívott tüdejébe, egyre többet és többet.
A kis lány Pascallal a fején lassulni kezdett, lépései egyre kisebb és kisebbek lettek mintha valami nem engedné futni. Apró kis teste veszített lendületéből és lassan az ellenkező irányba indult meg. Ahogy egyre és közelebb került Leenához az általa beszívott levegővel, Leena kinyújtotta kezét és lábainál fogva megragadta. Pascal villám gyorsan mászott vállára,
- Most már nem szabadulsz te kis szörnyeteg! – mondta neki, diadal ittasan és ki indult a sátorból.
Nem sokkal később meg is érkezett a fesztiválra és nyakát nyújtogatva kereste Sebastiánt, aki egy távoli asztalnál ül, a saját kis pálcikaemberével.
- Na megjöttetek? – fordult feléjük mosolyogva, ahogy az asztalhoz értek.
- Ja… - mondta Leena jóval kisebb lelkesedéssel.
- Képzeld mi is elkaptunk egyet! – kezdte lelkesen Pascal – Tiszta muris volt kergetni és…
- Hát nagyon muris volt…- ismételte utána Leena és lehuppant székre. Fel kapott egy nagy pohár töklét és azonnal le ki is itta poharát.
- Soha többet nem vagyok hajlandó ilyen kis szörnyetegeket kergetni.
- Miért? – kérdezte mosolyogva Sebastian.
- Mert végig hajkurásztam miatta a fél birtokot.
- Hát fürge jószágok annyi szent! – tette hozzá Sebastián is bólogatva miközben egy újabb ütést mért az általa elkapott lényecske fejére, mire az megremegett és újra összeesett.
- Mi baja? – kérdezte Leena, kíváncsian.
- Nem tudom, de ha ezt csinálom, nem mozog. – vigyorgott.
- Tényleg? – kérdezte kíváncsian, és azzal ő is rá vágott egyet a pálcika emberkeéje fejére, de ő nem remegett meg, csak gonoszan kinyújtotta nyelvét Leenára.
- Az enyém miért nem remeg? – kérdezte Sebastiánt elszontyolodva Leena.
- Nem tudom, lehet ő nem tud remegni, vagy nem akar. Mondjuk, lehet, az enyémnek agy rászokódása van, mert fejbe dobtam egy kővel… - tűnődött el a kis kóválygó pálcika embert nézve.
- Van nekik agyuk? – szólt közbe Pascal, ahogy át mászott Sebastián fejére és felvette hajának szürke színét.
- Nem hinném.
- Én sem, de könnyen megtudhatjuk! – szólt Leena és gonosz vigyorra húzta száját, mire a kis furcsaság tökarcán félelem suhant át.
- Én a helyedbe nem tenném… - szólalt meg Sebastián.
- Azánt ugyan miért nem?
- Mert szerintem nekik kell kinyitni! – mutatott a madárijesztőkre.
Leena csalódottan sóhajtott.
- Kár… És mikor nyitják ki a fejüket?
- Nem tudom, talán ha többiek is visszaértek, vagy amikor az összeeset elfogták. – találgatott Sebastian.
Így hát Leena ujjbab töklevett magához, és várt az ünnepély végére.

Az Event véget ért! Értékelés HAMAROSAN!!!