Nocturnus Aréna Event - Vállvetve mégis egymás ellen (Strago Rhelm vs. Omeron Greensand)

A szörnyszülött…úgy sem mentheted meg…ő már halott…halál… ti is meghaltok…halál…halál…
-VATTACUKROT, SASLIKOT, KUKORICÁT -FRISS A PECSENYE -TÖRÖKMÉZET TESSÉK- Rázta fel megtépázott elmém, a közeli piacról kiszűrődő fantasztikus ajánlatok tömkelege.
Az elmúlt hetekben szörnyű emlékek, rémképek, baljós víziók gyötörtek, melyek nem törődve idővel és helyszínnel, a legváratlanabb pillanatokban törtek rám. Eddig sem voltam az-az összeszedett, koncentrál típus, sűrűn barangoltam agyam katakombáiban,de soha egy kalandozásom sem volt olyan élénk, erőteljes és befolyásolhatatlan mint a mostaniak. Úgy tűnt, a közelmúlt eseményei és szomorú felfedezései komolyan rajtam hagyták nyomukat…
Fejemet megrázva, erőltetetten sóhajtva egyet épp tovább indultam volna, mikor egy kétes megjelenésű, fekete, csuklyás köpenybe burkolt cingár alak, feltűnésével vissza rántott nyomasztó gondolataim hömpölygő folyamába. Nem nézelődött, léptei sebesek voltak és egye keskeny koszos sikátorba vezettek. Ebben a városban nem megszokottak az efféle népek, így gyanakodva nyomába eredtem, majd a sikátor felénél utol érve, vállánál fogva vissza rántottam és alkarom torkához nyomva a falhoz szegeztem.
- Mi keresnivalód van erre felé?...idegen- Tettem fel a kérdést artikuláltan, miközben tekintetemmel próbáltam mély, orráig lehúzott kapucnija alá férkőzni.
Annyira szorítottam nyakát, hogy éppen csak ne vesszen oda, mégis…arcizma se rendült. Mosolyogva emelte fel jobb kezét, melyben vastag papírt tartott, díszes, cikornyás, vörös betűkkel felrótt szöveggel.
- Itt vezesd le a túlzott feszültséget barátom- Mondta, teljesen nyugodt, ép hangon
Fogaim összeszorítva dőltem előre egész testemmel, majd elvéve tőle az irományt, vetettem rá egy hirtelen pillantást. Ekkor azonban a férfi a másodperc tört része alatt köddé vált, megfosztva engem támasztékomtól, így meglepetésemben a falnak estem. Fejem jobbra balra kapkodtam, mind hiába, csak egy öblös kacagás maradt nyomul, mely szinte már csak gondolat volt mégis ott visszhangzott elmémben. - Sok szerencsét…ha ha ha haaa…
Lassan arcomhoz emeltem az ott hagyott papirost és hunyorítva átfutottam annak tartalmát.
Egy az egy elleni viadalra szólította a kiírás a bátrabbakat, helyszínnek a fekete tornyot megjelölve. A harc egyben egy teszt is, mely segít kiválasztani a legrátermettebbeket, kik érdemesekké válnak arra, hogy különleges megbízást teljesíthessenek Nocturnusnak.
- Hmm…Nocturnus és az ő fekete tornya…- Dünnyögtem az utolsó sor végén.
Ez idáig egyikről sem hallottam még, de sem a szelektálás módja sem a neve és lakhelye nem töltött el túl sok bizalommal. Viszont az egyértelmű, hogy nem viccnek szánja a dolgot és a különleges megbízáshoz természetesen különleges díjazás is párosul. A betűkre bámulva, sűrűn szedve a levegőt, ismét elmerültem gondolataimban…
Hogy képes legyek a démonaim elébe állni és megfékezzem a ’lusus nature’ – t, így vagy úgy, de erősebbé kell válnom, ez az ajánlat pedig, elvonatkoztatva minden más egyébtől, lehetőséget nyújt erre.
Szemöldök ráncolva sóhajtottam még párat, majd az összegöngyölt tekercset kabátom alá csúsztatva, egy másikat vettem elő.
-Nocturnus fekete tornya- Mondtam ki jól érthetően mégis halkan, mire a mágikus térkép megmutatta milyen úton módon juthatok oda legkönnyebben. Gyorsan memorizálva a tervet, sebesen lépkedve vágtam neki az útnak, nem szólva senkinek, nem törődve semmivel, csak úgy egyszerűen, ahogy a lehetőség talált. Pályaudvar, majd sok órás vonat út… nem hiába nem hallottam még erről a fickóról, a világ másik felében lakott. Miután leszálltam, még jó pár órás gyalog út várt rám, melynek végén ott ált maga, a fekete torony. A hasábforma építmény robosztus törzse szinte az égig ért, koromszín falából csokrokban nőttek ki újabb, kisebb fiatornyok, melyeket gazdagon borított a kőcsipke. A gótikus torony hátterében sötét felhők kavarogtak, körülötte denevérek röpködtek csapatostul, mire az ég komoran dörmögve felzengett.
* No igen, ez nem pont az a hely, ahol a magamfajta önszántából megfordul, mégis, amíg nem világok pusztulását vagy ártatlanok halálát kívánják tőlem, hogy erősebbé válljak, itt a helyem. *- Erősítettem meg magam elhatározásomban, majd tokrom köszörülve határozottan fujtattam egyet és megindultam a torony és a lábánál elterülő egyéb épületek irányába. Egy colosseum forma építmény került elsőként utamba, nyilván jó helyen járok, így belépve kapuján tovább mentem annak kihalt folyosóján. Végében két félmeztelen izmosabb alak és egy alacsony, szakálas, amolyan írnok féleség álldogált, ki észlelve közeledtem, pennájával rögtön felém intett.
- Erre csak erre, szaporán.- Vartyogott rekedtes hangon, sűrűn krákogva és köhögve, majd bele fulladva nyavalyájába.
Elébe érve nem köszönt vagy üdvözölt, máris nekem szegezte a szigorú kérdést.
- Szeretnél megküzdeni Nocturnus nagyúr színe előtt- tolta lejjebb szemüvegét, úgy fürkészve arcomat.
- Igen- Válaszoltam határozottan, mégis higgadtan, tűrve amaz tekintetét.
- Remek - kapott azonnal papírjához. - Halljam a neved, aztán mehetsz is egyenesen tovább. Nem érkezési sorrendben következtek, de ha te jössz, azt tudni fogod. És végezetül, ne fogd vissza magad, a mester tudni akarja kiben rejlik az, amit keres. - Azzal nevem hallatán a két melák félrehúzódott, szabad tovább utat biztosítva.
A homályos, fáklyák világította helységből kilépve, zsibongó emberek százainak gyűrűjébe kerültem. Középen az elkerített csatatér, míg körülötte, a túlfűtött versenyzők várakozó sokasága. Úgy tűnt, itt szünet nélkül folynak a harcok, egyik összecsapást követte a másik. Csupa ismeretlen név, mágusok minden felől, kik erősebbek, kik gyengébbek, de egy biztos, félelem egyik láttán sem kerített hatalmába. Egy ilyen semmit mondó mérkőzés végeztével azonban szívem hatalmasat dobbant.
- STRAGO RHELM- Cikázott a hang, bejárva az egész csarnokot.
Strago…hát ő is itt van ezek szerint…az izgalomtól megfeledkezve az udvariasságról, néhány mágust félrelökve passzíroztam magam a korláthoz, hogy jobb rálátásom legyen barátom küzdelmére. Strago komótosan lépkedett a pályára, érkezését, mint minden résztvevőét, nagy üvöltözés, ordibálás fogadta. Valóban ő volt az, mozgása és stílusa utánozhatatlan, ez tényleg az én szárazföldi kalóz barátom.
-ELLENFELE… OMERON GREENSAND- zengett fel újra a hang, mely megnyomorgatta egész mellkasomat
Nem éreztem félelmet vagy bosszúságot, inkább örültem. Már rég szerettem volna összemérni erőmet Stragoéval, ezen felül pedig így hogy ő ellenem én pedig ellene, biztosak lehetünk benne, hogy a harc tisztességes lesz, amely nem követel majd emberéletet. Átlendülve a kerítésen, máris a küzdőtéren találtam magam, hol már messziről látszott Strago arcán a meglepettség. Középen találkozva, mosolyogva üdvözöltük egymást.
- Nicsak, ki hitte volna, hogy te leszel az ellenfelem, kedves barátom.- Lépett hozzám örömmel keveredő meghökkenéssel, mely némileg furcsa ábrázatot kölcsönzött neki
-Hát, egy kis erőpróba már úgy is időszerű volt, noha furcsa, hogy pont így sorsolt minket össze a gép. De ha már így alakult, adj bele mindent!!!- Nyújtottam kezet barátomnak, alig bírva pezsgő véremmel.
- Kétlem, hogy gép volt a tettes, de te is. Szégyellném magam, ha hagynál nyerni.- Fogott rá kezemre, immár kihívó tekintettel.
–Mutassuk meg mindketten mit tudunk, hisz nem csak a győztes „nyerhet”.- Néztem csendben pár másodpercig. - Akkor hát mindent bele!- Azzal nyugodtan fordítva hátat Strago-nak kocogtam a pálya másik végébe, míg ő ugyan így tett.

Folyik, most nem folyik. Most vizes, most száraz. Vagy nem is száraz? Csak nem tud kijönni belőle a víz. Érdekes. Egy meglehetősen idétlen elfoglaltsággal ütöttem jelenpillanatban el az időmet. Ez úgy nézett ki, hogy fogtam egy marék földet, folyóssá változtattam, majd megint szilárddá. Ezután átnedvesítettem, végül megkeményítettem a szélét, és így nem tudott kifolyni belőle a víz. Ez egy eléggé primitív módja volt az időtöltésnek, de csak egy külsős gondolná ezt. Valójában fejlődésemet konstatáltam ily módon. Igen, büszkén kijelenthetem, hogy erősödtem, ha nem is túl sokat, de végbement némi fejlődés bennem. Új, és erősebb a mágiám, érzem, hogy állóképességem is jobb, mint volt, és kezdek izmosodni is, bár eddig sem voltam kifejezetten egy pálcikaember. Elmerengtem mindazon, amit átéltem: láttam, ahogyan két rivális család megbékél egy harmadik ház rovására, egy varázsgőzöst, és egy óriási mágikus robotot. Jártam egy illúzióbarlangban, egy jeges templomban, és egy ominózus toronyban a behemót után kajtatva. Megküzdöttem egy egész könyvtárral, egy rakás szellemmel, Adelussal, egy Blue Pegasusos Petersen Ruwwal. Megismertem a halott, de mégis élő mágust, Nocturnust, és kedves barátaimat Omeron Grensandet, Nati Teinát, és talán Adelus Morningwayt is. Azt kell, hogy mondjam, megérte. Megérte otthagyni a szülői fészket, mert ott soha nem lett volna ilyen izgalmas az életem.
Felálltam, visszaszórtam a földet oda, ahonnan elvettem, leporoltam magam, és visszaorientálódtam a céhházba. Vágytam még kalandokra, vágytam arra, hogy bizonyítani tudjak, hogy öregbítsem hírnevem, vagy, hogy egyáltalán csináljak magamnak valami hírnevet. Egy meglehetősen egyszerű feladat megragadta a tekintetemet. Egyetlen hátulütője az volt, hogy megint csak Nocturnussal kellett együtt dolgozni. Attól az alaktól kirázott a hideg, de szerencsére nem csak én voltam az egyetlen. Odamentem Meihez, és ráböktem a lapra.
- Kipróbálom magam ezen az arénán. - Mei csodálkozva nézett rám.
- Megint randid van Noctival? - mosolygott rám. Becsuktam a szemem, nehogy el tudjon bűvölni. Tudtam, hogy semmi esélyem nincs még nála, úgyhogy nem is akartam áltatni magam. Csukott szemmel folytattam.
- Nem igazán, hiszen nem vele fogok párbajozni, ellenben egy véletlen szerencsétlennel. Vagy én leszek a szerencsétlen, ki tudja. - mondtam, némi iróniával hangomban.
- Milyen érdekes, Sarumi, és a Kitaszított is kipróbálják magukat ezen a rendezvényen. Azért voltak ilyen izgatottak reggel. - merengett a sötétségben Mei.
- Nos, akkor nem is tartanálak fel, szép napot. - azzal elfordulás után kinyitottam a szemeim, és megcéloztam az ajtót.
- Hagyjál valami az újoncoknak is. - szólt utánam a vidám pultos. Irány Magnolia. Attól félek, hogy egyszer nagyon meg fogom járni, hogy folyton oda megyek.

Fantáziám útközben megint a toppon volt. Hatvanféle módon képzeltem el, hogyan fogom leendő ellenfelem legyőzni, milyen trükkel, intrikával fogok túljárni az eszén, és mekkora ovációval fog a közönség engem ünnepelni. Jót tenne a nem létező hírnevemnek, ha én lennék az egyik a háromból, akiket Nocturnus kitüntetne a speciális küldetésével.
Magnolia, mint mindig, nagy volt, és nehéz volt benne rendesen tájékozódni, és bár jártam már Nocturnusnál, csak második nekifutásra találtam meg a tornyát. Sok minden változott, mióta legutóbb itt jártam. Legfőbb változást az aréna jelentette, ami ott díszelgett a torony mellett. A másik nagy változás, az a népszerűség volt. Rengetegen voltak, főleg az aréna lelátói voltak dugig. Beléptem az ajtón, amin nem is volt ajtó, hanem egy ajtó alakú nyílás volt, stílusosan. A legelső, akivel szembekerültem, egy rendkívül irritált öreg, és két rendkívül unott arcú testőrféle volt.
- Szeretnél megküzdeni Nocturnus nagyúr színe előtt? - jött a bejáratott kérdés.
- Igen. - jött a nem mindennapi válasz.
- Az jó, mert, ha nézőnek jött volna, akkor sajnos azt kellett volna mondanom, hogy nincs ülőhely szabadon, és sarka darabokban lesz a nap végére. Szerencsére csak azt kell mondanom, hogy nem csak a sarka, de minden mása is darabokban lesz, avagy nem . Egyébként az ottani elágazásnál jobbra, és várja meg míg szólítják. Nem lesz nehéz, hisz sorban kell állni. De azért a nevére szükségünk lesz. - A bácsi beszédes hangulatában volt. Vagy amúgy sem volt mit csinálnia, és a testőrei nem igazán voltak olyan állapotban, hangulatban, hogy beszéljenek, vagy szimplán nem is tudtak beszélni.
- Strago Rhelm. - Felfirkantotta. Utasításait követve, elindultam amerre irányított. Volt ott már egy kis sor. Izgultam, mit tagadjam. Volt már egy hasonló élményem, de akkor nem volt energiám izgulni, mert az éhhalál szélén álltam. De most más volt a helyzet. Izzadtak a tenyereim, görcsölt a hasam, szaporább lett a lélegzetem, remegtek tagjaim. Mit is kell ilyenkor csinálni? Mély levegő, mély levegő, mély levegő. Huuu, huuu, huuu, huuu. Nehezen sikerült megnyugtatnom magam, de nem volt még mindig az igazi. Észrevettem, hogy egyesek nem ide lettek kalauzolva, hanem a lelátókról jöttek le, ugráltak be. Biztos színesíteni akarták az előadást. Szellemes. Révedezésemből egy dörgő hang riasztott fel. Nem is a hang volt az, ami megcsapott, hanem, amit kiáltott.
- STRAGO RHELM! - Itt az idő. Ideje megmutatni a világnak, hogy kivel is van dolguk. Kilépkedtem, peckesen, lehessen jól látni, hogy egy kemény emberrel van dolga az ellenfélnek, aki...
- ELLENFELE… OMERON GREENSAND! - Meglepődtem. Kicsi a világ, de, hogy ennyire? Barátom a nézők közül pottyant az arénába, és azonnal felém vágtatott. Én kezdtem az üdvölést.
- Nocsak, ki hitte volna, hogy te leszel az ellenfelem, kedves barátom. - Meglepetés és öröm keveredett bennem. Nem hittem volna, hogy pont vele fogok megbirkózni.
- Hát, egy kis erőpróba már úgy is időszerű volt, noha furcsa, hogy pont így sorsolt minket össze a gép. De ha már így alakult, adj bele mindent! – mint mindig, Omeron túlságosan is jókedvű volt.
- Kétlem, hogy gép volt a tettes, de te is. Szégyellném magam, ha hagynál nyerni. - éreztem, amikor megráztam a kezét, hogy izgatott. Én már megnyugodtam. Valamiért nem tartottam a párbajtól már. Talán az a tudat, hogy nem kell azt figyelnem, hogy hol fog olyan mozdulatokat csinálni ellenfelem, amik sportszerűtlennek bizonyulnak, nyugtatott le, nem is tudom.
– Mutassuk meg mindketten mit tudunk, hisz nem csak a győztes „nyerhet”. Akkor hát mindent bele! - Itt már mindketten nyertünk, kedves Omeron, itt már mindketten nyertünk.

Pompás alkonyat volt…Fent, az ősi firmamentum végtelen kontinensén, az aranyló Nap sugarai még élénken színezték fegyvereik torkolattüzével az eget, míg az ezüst Hold halovány pitvara, szakadatlan megtörte amaz próbálkozásait, hogy időt nyerjen csillagseregei számára, holott tudta, hajnalra ereje semmivé lesz. Lentebb izzó és jeges fuvallatok kavarogtak bejárva talán az egész világot, csak hogy egyszer összecsaphassanak, szikrázó fegyvereik zajával megrázva a mennyeket, nem törődve a ténnyel, hogy a meleg mindig a hideg fölé kerekedik. Legalul pedig két mágus…ember…két barát állt ki egymás ellen, hogy megtudják…melyikük ragyog fel és huny ki, melyikük vére hull esőként a földre hiába és ád isteni dicsőséget, melyikük az izzó arany és a fagyos ezüst…

Szemben állva a tömeggel, szakadatlan csapódtak arcomba, azok vér iránt érzett, elfajzott éhségükkel átitatott szavaik, tovább bombázva, cikázó gondolatoktól, vágyaktól, érzésektől túlhevült elmém. Üvöltésük hömpölygő seregként döngette dobhártyám ingatag kapuit, mégis szívverésem oly erővel, dühödt elefántcsordaként törtetett végig az arénán, hogy hangjuk, lassacskán semmivé lett. A dobbanások elritkultak, míg végül egy végtelennek tűnő pillanatra bársonyos csend öntötte el agyam. Úgy éreztem magam, mint a tó vizében lebegő béka, ki izgalomtól remegő zsigerekkel, mégis mozdulatlan, ernyedt testtel várja a pillanatot, mikor korbácsként csapódó nyelve halálos ítéletet mond prédájára…
„WRUOOOAAAAARHG” –Hörgött fel az égi hatalmasságok erejéből született fenevad. Behunyt szemem felpattant, s őrült iramban száguldva Strago felé, kiáltottam el magam én is.
- Nocturnal darkness- Azzal három szurok szín gombát hajítottam elszórva előre, egyikkel telibe találva, sűrű fekete ködbe burkolva ellenfelem.
Kihasználva vakságát, egy szilánkot szakítva ki a talajból, azt az átláthatatlan füstfelhőbe vágtam. Míg Strago csapásom elkerülésével bajlódott, én fékevesztett, megállíthatatlan mozdonyként faltam a távolságot. Teste magával rántva egy keveset a hömpölygő koromszín gőzből, már támadásra készen jobbra vetődött. Keze lendítésére három kőtüske tört elő a földből, melyek még elég távol voltak, hogy könnyedén kitérjek. Lábam megvetve lefékeztem lendületem s karomra támaszkodva oldal irányba vetettem egy cigánykereket, hogy ily mód egyszeriben kőkesztyűm is felhúzzam. Hogy végre ő is támadásba lendült, csak még inkább feltüzelt, arcomon elszánt mosollyal rohantam tovább, átszaladva egy füstpamacson. Ám amint beléptem, arcom ellepte valami sűrű massza, majd’ leszakítva fejem, azonnal hanyatt vágva. - ksz… ügyes- gurultam oldalra, közben ujjaimmal lehúzva jobb szememről a sarat.

Amikor azonban kinyitottam, mindent elborító, fagyos sötétségben találtam magam. Ez nem az én gomba mágiám, hanem egy újabb pokoli vízió, mely a lehető legrosszabbkor tört rám. Hangok, démoni suttogások tekergőztek körülöttem. A falakból rothadó hús és gennyes vér szagát árasztó fekete olaj ömlött egyre ellepve engem. Bármerre fordultam, hogy szabaduljak akadályba ütköztem, s a bűzös lé már a nyakamig ért.
HALÁL, MEGHALSZ, MEGHALTOK, ÖLD MEG VAGY MEGÖL- Lettek egyre hangosabbak az alattomos szavak, mígnem, már saját jajveszékelésem sem hallottam, csak azt.
A talajból kezek nyúltak fel, egyre lejjebb rántva, karmaikkal feltépve ruhám és bőröm, kifordítva húsom. A sebeken az orromon, a számon beáramlott fekete métely, mely behálózta testem s tudatom teljesen felemésztette a kontrollálhatatlan vérszomj.

- AAAAAAAAAAAAAARG- Üvöltöttem mintha már nem is ember volnék.
Jobb karomra idézett kőkesztyűm természetellenes mód egészen vállamig kúszott, hol két amorf, görbe kőtüske nőtt, míg a harmadik öklömben gyökeredzett egészen a földig érve. Hajam elnehezülve Strago sarától, tincsekbe ragadva, csapzottan lógott homlokomba s még tovább, míg arcom az őrült kínoktól és téveszméktől torzultan, beborítva a fekete anyaggal, már inkább volt egy fenevadé mint sajátom. Szíven életveszélyes tempóban kalapált, megkomponálva a csatatér új, pokoli szimfóniáját. Zihálva újra felordítottam, s ellenfelemnek rontottam, magam mellett vonszolva nehéz jobb karom, felszántva a talajt. Egy gondolat vezérelt, hogy vérét ontsam, széttépjem és koponyáját darabokra törve szétkenjem az aréna falain.

Sikerült neki az idő alatt is, amíg külön voltunk egy-két újabb trükköt elsajátítania. Nem örültem neki: nehéz legyőzni valakit, aki nem akarja, hogy legyőzzék. Három fekete folt hagyta el kezét, hogy egy füstfelhővé alakuljon, a becsapódáskor. Három felhővé, hogy pontos legyek. Így relatíve nehézkesen ment a látás, és tudtam, hogy ki fogja ezt a vak pillanatot arra használni, hogy lövedékes támadásokkal zaklasson. Rettenetes üvöltése viszont eléggé tisztán mutatta, hogy merről fog érkezni a szeretetcsomag, így könnyedén kifordultam a vizuális problémákat okozó felhőből, hogy szembetaláljam ismét magam barátommal. Nem volt megnyugtató látni, hogy egyre jobban fogyott a távolság köztünk, és az meg egyenesen riasztó volt, hogy rá sem ismertem arra az Omeronra, aki megismerten. Nem volt semmi nyoma a vidámságnak vagy pajkosságnak az arcán; csak a vérszomj, és a harcvágy látszódott, lángoló szemeivel illusztrálva ezt. Szemei nem azok voltak, amelyekhez hozzá voltam szokva. Valami itt nagyon nem volt rendjén. Mindezek ellenére, nem voltam olyan helyzetben, hogy ezen merengjek. Ez egy párbaj volt, ami csak akkor ért véget, amikor az egyik fél harcképtelen, és, ha még nem jött el a pillanat, hogy fölülemelkedjek Omeronon, akkor is meg fogom dolgoztatni a győzelméért. Három kőtüskével örvendeztettem meg, amit még én sem gondoltam komolyan; csak látni akartam, hogy mennyire van jelen a harcmezőn. Eléggé jelen volt, de kénytelen volt fékezni a támadása lendületét, és oldalra kitért, egy igen akrobatikus mozdulat keretében. Arca felderült, de nem a pozitív értelemben. Érezte ő is, hogy nem adom neki oda neki könnyen ezt a meccset, és látszólag még jobban belelovalta magát az egészbe, de egy pillanatra eldobta az agyát, és keresztülrohant egy füstfolton, minden bizonnyal, hogy gyorsabban közel tudjon kerülni hozzám. Amatőr hibázásáért alaposan ráfázott: a gyorsan eloszló füst közepén találta el a sárlövedékem, pont az arcát. Így sikerült remélhetőleg lehűtenem valamennyire az indokolatlan őrjöngését, és megfosztottam látásától egy kis időre. Sajnos tévedtem: valami ijesztően nem volt rendjén Omeronnal. Hirtelen felvonított, mint egy állat. Az előbb felhúzott kőkesztyűi közül az egyik igen érdekes, és riasztó formát vett fel. Vágtáját felém, folytatta, és én felemeltem mindkét kezem, a jó pillanatra várva, majd összecsaptam őket. A világosbarna varázspecsét felvillant, és a talaj, közvetlenül barátom előtt egy örvénnyé változott. Itt most vagy a szerencse, vagy az ösztönök mentették meg Omeront a biztos verességétől, mivel földből előtörő fafalakon ugrálva elkerülte a csapdát, és egy légi támadást indított. Itt én voltam előnyben, ugyanis nem tudta sehogyan sem megváltoztatni az irányát, míg én igen. Egy marék kőtüskével kibillentettem az utolsó fatámasztékot a lába alól, így támadásának svungja elvesztette a meglepetés előnyét, és kiszámíthatóbbá vált. A gravitáció nagy nehezen, de lehúzta barátomat az égből, és szabad préda lesz, miután földet ér. Számításomat megint keresztülhúzta a tény, hogy megint csak nem ismertem őt eléggé: lefelé jövet még leszórt a földre egy maréknyi magnak tűnő valamit, amiből szempillantás alatt kemény öklök formálódtak, és már repültek is felém. Erre nem számítottam, így telibe vágott néhány belőlük, mielőtt elfonnyadtak volna, de legalább az a tény nyugtatott, hogy tompa puffanással ellenfelem megízlelte a föld frissítő ízét. A harc ment tovább, még semmi sem volt eldőlve.

* Pusztítsd el, zúzd össze, tépd szét, ÖLD MEG- Zengte be fejem, ösztönös uszító szavak tömkelege, lassan darabokra szedve, szét cincálva elmém, saját gondolataim, saját énem.
Korrumpált tudatom vérben forgó lencséin általszűrve, nem egy barátot, egy embert láttam, csak egy ellenséget, a prédámat, egy darab halálra kárhoztatott hústömeget. Egy szánni való férget, aki félelmében már mozdulni sem bír, csak áll és várja, hogy bevégezzem rajta munkámat… egy áldozatot, aki pusztulásával bizonyosan véget vet majd csillapíthatatlan tombolásomnak és elviselhetetlen szenvedéseimnek. A féktelen vérszomj hatalmas energiákat szabadított fel bennem, ugyan akkor ahogy lefejtette a bennem rejlő tartalékokat elzáró hámréteget, emberségem és józanságom is egyre csak csonkította. Minden egyes megtett lépéssel újabb gyötrelmeket éltem át, ezzel mindinkább felbőszítve és ösztökélve magam. Megannyi kínzó démon csimpaszkodott túlhevült testemen, pofájukat húsomba fúrva, lakmározva abból, úgy űzve ezzel engem, mint kocsis hajtja ostorával az elébe fogott lovakat.

Nem volt már távol a cél, csak egy nagyobb lendületvételnyire, s hogy csapásommal bizonyosan a földdel tegyem egyenlővé, vaskos fagerendákat emeltem magam előtt, slégan felfele ívelően, mint egy kifutópályát teremtve ezzel, hogy aztán majd a levegőből sújthassak le reá. Bár ezzel én csak az ütés hatásfokát kívántam fokozni, mégis, egyben elejét is vettem Strago egy leszerelő kísérletének. Átmeneti tétlenkedésével kelepcébe kívánt csalni, csupán a megfelelő pillanatot várta, hogy lábaim alatt képlékennyé téve a földet, fogságba ejtsen és megfosszon a kínoktól való szabadulástól…de hiába. Föld örvénye fölött hídként ívelő cölöpjeimen dübörögve, lábaim ugrásra, hatalmas kőöklöm már-már csapásra emeltem, mikor a talajként szolgáló faoszlopok nagy reccsenéssel ketté törtek s kicsúsztak lábam alól, ezzel nem kívánt, esetlen zuhanásra ítélve engem. Bár elmém minden gondolata a harcra és vérontásra irányult és csak arra, ezen a téren most kimagaslóan teljesített. A másodperc tört része alatt reagáltam minden történésre. Mielőtt Strago megragadhatta volna az alkalmat, hogy felülkerekedjen, egy marék mágikus magot vágtam lábai elé, mire abból csokornyi, ökölben végződő inda szökött szárba, hogy ütéseivel meghátrálásra kényszerítse ellenfelem. Dühítő mód, képtelen voltam előnyösen landolni, fájdalmasan estem a hátamra, mire kőkesztyűm, koncentráció híján, hosszan végig repedve, darabokra hullott. Az eséstől tüdőm pár másodpercre összeszorult, így nem tudtam levegőt venni és felpattanni, erre a néhány gondolatnyi időre azonban kísértő démonaim is elhagytak. Lihegve, csapzottan, kimerült és meggyötört elmével ültem fel , s tekintetemmel rémülten kerestem Stragot, hogy azt mondjam „segíts!”, látványa azonban újra felpiszkálta bennem a fenevadat. A vadállat, ki csak egy pillanatra is megnyugvást lel, mit aztán kegyetlenül újra eloroznak tőle, csak még veszélyesebb mint azelőtt.

Felmordulva, puszta kézzel akartam széttépni, s a levegőbe karmolászva, ordítva lendültem felé. Ám még mielőtt elértem volna, a kis távolság végett kikerülhetetlen, sárlövedékek sokaságával bombázott meg, melyek hátra löktek, s hanyatt fekve a földhöz tapasztottak. Két karom szorosan magam mellé zárva dühöngött, feszengett a szabadulásért, ám ez idő alatti kiszolgáltatottságom túlontúl nagy előnyt nyújtott volna Stragonak. Két tenyerem a talaj felé nézett, így megvolt a kontaktus a földdel, hogy egy fa védelmezőt emeljek magam elé, ezzel elégséges időt nyerve. Erőlködésemre a sár lassan engedni kezdett, s én újra talpon voltam, készen, hogy végezzek Stragoval. Hallottam a lépteit, hallottam, hogy közeleg, meg kellett előznöm. Néhány gombát hajítva magam alá, füstrejtekből csaptam le. Kiszökellve a fal mögül, az ösztöneimre hallgatva elrugaszkodtam, s testemmel eltrafálva őt, a földre vittem. Kicsúszva a sötét ködből, ő hátán fekve én pedig rajta, szemtől szemben. Bal kezemmel leszorítottam, míg másikat ütésre emeltem. Ahogy öklöm hasította a levegőt, úgy terítette be a fekete föld, mint ahogy egy meteort fogja körbe üstöke, ám egyre irányíthatatlanabb állatias ösztöncselekedeteim, nem voltak elégségesek egy megfontolt, tehetséges mágus legyűréséhez. Ujjai intésére, vaskos vízsugár indult útjára, mely szédítő erővel talált el valahol a szívem tájékán és úgy repített hátra, mint egy könnyű őszi falevelet a kora esti szél. Egyszerre tápászkodtunk fel egymástól alig pár méterre voltunk csupán. Ő ott állt, egyenesen s harcra kész, míg vele szemben én nagy terpeszben, jobb térdemen támaszkodva, bal karom hanyagul lelógatva, lihegve s nyálat csorgatva. Agyam még eszméleténél maradt kicsinyke része, kezdte realizálni, hogy az ilyen egyszerű trükkökre és szimpla támadásokra, ellenfelemnek mindig lesz válasza, s az erőviszonyok így valamelyest kiegyenlítettek...VOLTAK IDÁIG…

Láttam ellenfelem alapvető gyengeségét: nem volt racionálisan észnél. Mintha mentálisan visszafejlődött volna egy előemberi stádiumra, és csak az ösztönei hajtották volna. A túlélés ösztönei. Ezt az előnyt, persze, csak saját elmémben emeltem magasra, mert tudott még intrikázni, felületesen gondolkodni, de mélyreható terveket nem tudott szőni. Ezen a téren kellett nekem valamit alkotni, hogy nyerhessek, de, hogy mit, az még alakulóban volt. Először is, a mozgásában kellett korlátoznom némileg, mert erőben most ő állt felettem. Mindketten talpon voltunk, és ő kezdeményezett, üvöltve, mint egy állat, rohant felém, minden megfontolás hiányával, ami nekem kedvezett. Kilőttem rá néhány marék sarat, amik elől nem igen tért ki, pedig azt hinné az ember, hogy állati reflexei ezen könnyen tudtak volna segíteni. Lehet, hogy még nem olyannyira rátelepedve az agyára rz a ... betegsége, hogy teljesen átvegye az uralmat az ösztöni szint. Ennek eredményeként ismét a földön találta magát Omeron, karjai a testéhez tapasztva. Pillanatnyi előnyömet azonnal ki kellett használnom, és most fordított módon, én rohantam felé, hogy bevégezzem a párbajt. Én csak a forrófejűség, és a momentum jelenléte miatt voltam ilyen vakmerő és meggondolatlan; utam egy jókora fafalon ért véget, ami a semmiből emelkedett fel, így védelmet nyújtva immobilis barátomnak. A becsapódást nem tudtam megakadályozni, ahhoz túlságosan is nagy volt a lendületem; vállamat előre tolva akadályoztam meg, orrom törését, de a fal nem volt valami masszív: rohamom ereje megrepesztette az egészet, de ennek már nem volt jelentősége. Füst gomolygott az improvizált fal mögött, ami olyan nagyra nőtt, hogy majd elfoglalta a fél arénát; megint ugyanaz az offenzív védekezés. A felhő közepéről vártam a támadást, de nem onnan jött. Naiv voltam, nem gondoltam arra, hogy ellenfelem még képes a meglepetések okozására. Az egyik oldalsó szürkeségből előbukkant egy mozgó test, ami egyenesen rám zuhant, és a földhöz szorított. Az eltorzult arcú, üveges szemű ellenfelem ütésre emelte, immáron kőmentes öklét, de engem sem olyan fából faragtak. Szám elé emeltem ökleim, felvillant a kék varázspecsét, és egy - Water Cane - el, íves röppályára állítottam Omeront, aki követte az útvonalat, majd tompa puffanással és súrlódással találkozott a talajjal és egyben fel is törölte annak egy részét. Felálltam. Immáron tisztán látszottak az állati jelek szerencsétlen barátomon: vérben forgó szemei, csorgó nyála, állati hörgése; félni nem féltem, csak riasztott, hogy milyen mágia képes az ilyesmire? Azt hittem, hogy barátomnak van azért annyi önuralma, és akaratereje, hogy az ilyesmit le tudja gyűrni. De aztán, mit is tudtam én már a mágiáról? Biztos vannak olyan átkok, amikkel még a vasakaratú emberek sem tudnak mit kezdeni, és meginoghatatlan egyéneket is képes a romlás szélére taszítani.
Talán az értékvédelem, avagy a pénz centrikusság szólt ki belőlem, de rövid úton megszabadultam kabátomtól, és ingemtől, hogy, ha ezt a csatát mégis elveszíteném, legalább azoknak ne essen komolyabb baja, mert még túlságosan is élt bennem az emlék, amikor egy gyilkoló gép, tűzmágiájával porrá égette drága ruházatom nagy részét. Vetkőzésemre füttyökkel reagált a közönség; talán most volt az egyetlen alkalom, amikor felfogtam, hogy vannak nézők is jelen, de ez csak egy ezredmásodpercig izgatott; volt most nekem sajnos sokkal jobb dolgom is, mint, hogy mások véleményét fontosnak találjam.
Omeron, látva, mit csinálok, és azt híve, hogy nagyzásból, vagy brávóság miatt teszem ezt, leszaggatta magáról a saját felsőrészét a ruházatának. Felhúztam a kőkesztyűimet, és elkezdtem intrikázni. El akartam hitetni vele, hogy egy fair ökölharcba szeretnék belekezdeni. Ő is felhúzta a saját kőkesztyűjét, de csak egy kézre, megint megmutatva a kőnek az amorf elváltozását. Pontban egyszerre rugaszkodtunk el, és repültünk egymásnak, hogy ökleink durranva találkozzanak egymással, és a bokszmérkőzés, csengetés híján, elkezdődött. Megint megmutatkoztak ellenfelem félig ösztönös cselekedetei, mert kitérni, vagy védeni nem igazán tudta ütéseimet, cserébe én sem tudtam, hiszen engem nem neveltek harcművésznek, és csak úgy ütöttem, vagy védtem, ahogyan én azt jónak láttam. Egyik ilyen ütés cserénél felvillant előttem a jól ismert barna pecsét, és egy kicsit hátraugrottam, de ellenfelem nem tudott követni. Idegesen nézett lábaira, amire ránőtt a föld. Próbálta kihúzni őket, és állat erejéből kifolyólag, már elkezdett repedezni az őt fogva tartó földréteg, amikor megjelent a lábam. A saját lábira irányuló figyelme miatt elfelejtett engem, és, kihasználva az alkalmat, kikaszáltam a lábait, amitől megszakadt az Earth Shackles hatása is, viszont Omeron megint a földön találtam magát. Ideje volt lassan bevégezni az egészet: elkezdtem egy kőöklöt építeni a kezemben, hogy majd annak egy jól irányzott ütésével az álmok birodalmába küldöm őt majd.

Energiáim összpontosítva készültem egy olyan varázslat kivitelezésére, amely abszolút előnyhöz juttat ellenfelemmel szemben, s végérvényesen pontot tesz ezen összecsapás és egyben áldatlan állapotom végére, ám ekkor olyan dolog történt, mely megváltoztatta az események folyamát. Strago feladva harcra kész beállását leengedte kezeit, majd elegánsan megvált kabátjától s gazdagon fodrozott ingjétől. Karjait elborította mágikus földje, s mint boxoló emelte maga elé ökleit, kihívó pillantásokat vetve felém. Ismét eluralkodott rajtam a düh , s iménti tervem hátrahagyva követtem példáját, hogy az általa választott harc nemben vegyek elégtételt rajta pimaszságáért. Felsőrészem megmarkolva, egy rántással téptem le magamról, majd jobbommal rászorítva, görcsbe állt, másik karomra, ráerőltettem egy kőkesztyűt, mely a zabolázatlan mágikus energiáktól túltöltődve ismét ormótlan és durva lett. Ordítva az erőlködéstől magam elé emeltem s úgy iramodtam neki Stragonak, mintha csak a tükörképe lennék. Nagy durranva csaptak össze erőink, ropogva feszülve egymásnak megkínozva a követ, de talán csontjainkat is. Az felszabaduló energiák lökéshulláma hunyorgásra, s pislogásra kényszerített, mely koncentrált ellenfelem számára elégséges volt, hogy bevigyen egy találatot. Pár lépést hátrahőkölve, dühödten lendültem ismét neki, ám Strago fürgeségben, most mindenképp felülmúlt. Testem súlyával megtámogatott egyenes, balkezes ütésem elől oldalra lépett ugyan, ám a bennem tomboló szenvedély gyorsan gördítette tovább az uralma alá hajtott harci gépezetet. Vaskos jobb karommal kifelé lendítve, annak külsejével hason vágtam, s bár az instabil mozdulattól magam is eldőltem, Strago is hátra szállt. Henyélés nélkül ugrottunk egymásnak újra és újra, ostromolva testünk védvonalait, nem foglalkozva csak a támadások sikerességével. Éreztem az arcomon lefelé bugyogó vér forró érintését és Strago, öklömet beborító életesszenciáját egyaránt. Mindkettőnk ábrázatát megviselte ez az esztelen, állatias viaskodás, ám míg én továbbra is csak a sikeres találatokkal törődtem, addig Strago cselt vetett, s kelepcébe csalt. Hátraszökellve egyik megfáradt suhintásom elől, villámgyors mozdulatokkal irányítva a földet, megbéklyózta lábaim, ezzel mozdulatlanságra s kiszolgáltatottságra kárhoztatva engem. Őrjöngve rángattam egyik bokám jobban mint a másikat, megrepesztve fogva tartóm kérges, barna bőrét. Majdhogynem kiszabadultam már mikor Strago elém vetődve kirúgta lábam majd rám fordulva leszorított, s lesújtott. Éreztem, ahogy a kemény kő ellenállás nélkül tolakszik arcomba s az eddig helytálló csont, élesen reccsenve megadja magát s ropogva elcsúszik helyéről. Orrüregeim átjárta a vér s vele együtt a fájdalom is. Szakadatlan ordítottam, az egész fejem lángolt, forró volt, csapzott, s őrülten feszült. Ha egy pillanattal is tovább üvöltök így, bizonyosan elpattan benne néhány ér. A fájdalom mindenen átrágja magát, utat tör ott is ahol más nem tud. Eloszlatja az őrületet is, s így vezeti a tiszta gondolatok seregét a győzelem felé. Egy jól irányzott facölöppel lelöktem magamról támadóm, s néhány továbbival növeltem a köztünk levő távolságot. Tétovázás nélkül felálltam s két kezem összetéve irányítottam megmaradt varázserőm egy olyan erős mágiába, amelynek Strago sem szegülhet ellen. A föld megremegett, s mögöttem egy hatalmas lila gomba szökött szárba. Remegve duzzadt fel, s egyszeriben súlyos, bíbor spórafelhőt pöfékelt a levegőbe. A sötét köd megült a bőrömön s beáramlott a tüdőmbe, majd ahogy jött, tovaszállt az arénát átjáró szellők hátán. Strago nem ismervén ezt a varázslatot, elővigyázatosságból tovább hátrált, s úgy várta mi történik majd. Testem hihetetlen erővel telt el, izmaim megdagadtak, s kezeim ökölbe szorultak. A túláradó energiák apró darabokat szakítottak ki a földből, melyek remegve emelkedtek a levegőbe. A mindenem átjáró mágia a tetőfokára hágott s ekkor támadásba lendültem. Egy szempillantás alatt Strago előtt teremve gyomron vágtam, majd még mielőtt az ütés ellökhette volna, hátba rúgtam, így zuhant előre. Bukfencet hányva megfordult és tanúbizonyságot t éve lenyűgöző kitartásáról, újra felállt, kezeit védelmezőleg maga elé emelve…de hiába. Két tenyerem összecsapva magam előtt, két két kőtüske szakadt ki a földből, halálos pontossággal szelve a levegőt, strago fele. Amaz fáradtan térdre rogyva a földre csapott mire egy kőfal emelkedett védelmére. Az azonban már nem volt méltó ellenfél karóim számára. Kíméletlen hatoltak belé, megrepesztve a tömör falat, s bár át nem jutottak rajta, jól példázták az erőkülönbségeket. Nem hagytam, hogy Strago kifújja magát, nagy lendülettel érkeztem a fal másik oldalára, hogy néhány fagerendával végleg belepasszírozzam a saját maga által emelt akadályba. Hogy szándékosan e vagy a kimerültségtől, de ismét összerogyott így elkerülve a támadást. Az ezt követő rúgás azonban már védhetetlen volt számára. A földön hemperegve gurult jó négy métert hátra. Én átlendültem az előttem átlósan ívelő cölöpökön, majd az utolsónak feszítve lábam elrugaszkodtam. A távolság túlontúl nagy lett volna, hogy egyetlen szökelléssel elérjem célpontom, így a földön megvetve lábam szereztem meg a szükséges lendületet. Jobb öklöm felvette fenyegető, kő fedte, pusztító formáját, s megcélozta az ülve szédelgő Strago arcát. Az utolsó lépéssel azonban mintha gödörbe léptem volna, kibillentem egyensúlyomból, így a célt eltévesztve, ütésem a Talajba fúródott, ereje azonban így is oly nagy volt még, hogy az általa gerjesztett lökéshullám, arrébb vetette Strago testét. Nem értettem a történteket, egészen addig, míg le nem néztem. Derékig álltam a sűrű iszapszerű masszában, melyet ellenfelem, vélhetőleg utolsó erejével hívott életre. Csak egy szabad kezem volt, a másik, lábaimhoz hasonlóan a folyékony föld rabja volt. Dühösen próbáltam kikecmeregni, kapkodva a pániktól és az elképedésből fakadó haragtól. Hirtelen egy árnyék vetült rám, s felnézve őt láttam, ahogy kezével felém nyúl. Megfagyott bennem a vér s egyszeriben úgy éreztem, hiába vagyok erősebb, hiába támadok rá újra és újra, ő talpra áll. Már az ő arcát is belepte a koszos vér, s a kimerültség saras keveréke, szemeit elfedték össze ragadt tincsei ábrázata olvashatatlan volt. Elkapta szabad karom s felemelte fejét, láttam ahogy ajka újabb igére nyílik…
- Felébredtél, te lökött?- húzta mosolyra száját, s nevetett rám előbukkanó szemeivel.

Hirtelen nagyot dobbant a szívem, hogy a látképem is beleremegett, s ekkor olyan érzés fogott el, mintha hosszú, görcsös fuldoklás után, éppen a felszínre jutottam volna. Tüdőmbe újra beáramlott a tiszta, éltető levegő, újra és újra, s már-már sírtam a szabadság okozta boldogságtól és a felismerés miatti rémülettől. Strago testsúlyával nekifeszülve egyszeribe kihúzott a földörvényből s elzuhant, eszméletlen önmagára rántott. Élt és lélegzett én mégis oly megdöbbent, elborzadt állapotba kerültem, hogy mindez nem tudott megnyugtatni. Ő legyőzte az ellenfelét én pedig talpon maradtam, ez elégséges bizonyítéka mindkettőnk rátermettségének, ennyi elég. Alá karoltam, s nem törődve a további öldöklésre szomjazó csőcselék és beteges bíra igényeivel, elindultam, el, ki az arénából, a bejárat melletti elsősegély sátrakhoz. Akkor és ott, nem találtam magyarázatot a küzdőtéren történtekre…több volt ez jóval, mint a harc szelleme. Őrült téboly és vérszomj, irányíthatatlan harag, egyszerre, amely kapcsolatban állt, sőt inkább már túl is mutatott a közelmúltban elszaporodott rémképeimen. Még egy utolsó pillantást vetettem fel, Nocturnus páholyára, s bár őt magát nem láttam tisztán, tudtam hogy figyel és ért, ért mindent, talán jobban is mint én.

Öklöm biológiai precizitással zúzta, vélhetőleg darabokra, Omeron külső szaglószervét. Lehettem volna még precízebb is, és felütöm azt az agyába, de mivel még mindig barátom volt, ellenféli státusz előtt, ezért nem vetemedtem ilyen halálos mozdulatokra. Így is úgy gondoltam, hogy elég kárt okoztam benne ahhoz, hogy megmutassam neki, a harag ereje nem egyenlő a józan észével.
De még nem volt vége a párbajnak. Ellenfelemben még volt bőven szusz, és ezt egy érdekes elemi kvartettel bizonyította: fával. Néggyel. Az egyikkel letaszított magáról, a többivel meghátrálásra kényszerített. Ekkor egy ismeretlen mágiával örvendeztetett meg, bár akkor ennek nem igazán örültem. Egy jókora gomba jelent meg a semmiből, ami jókora spórafelhőket öklendezett a levegőbe. A egyik ilyen felhő Omeront is elérte, aki mohón magába szívta a pornak kinéző spóratokokat. Az elbizonytalanodás szürke köpönyege rám borult; nem tudtam, mire számítsak, ezért felemeltem kezeimet és hátrébb csúsztam a földön, feszülten figyelve, hogy mi fog történni. Hamar megtudtam: valami ismeretlen, ominózus energia járta át barátomat, aki ettől látszólag feltöltődött, a levegő körülötte parázslott a kicsapódó energiáktól, ő meg üvöltve konstatálta, hogy most esélye lehet a harcot rövidre zárni.
Ide-oda ugrálva igen hamar leszűkítette a köztünk tátongó űrt, és öklével megtalálta a nem túl ellenálló hasfalamat. A hatalmas lendület hátrarepített, a döbbenet letaglózott. Ilyet még sosem láttam, ilyen aljas mágiát, ami megerősíti használóját, tulajdonképpen semmi negatív hatás fejében. Látszólag. Kár, hogy nem most volt az idő a panaszkodásra, hanem a védelmem megerősítése lett volna a főfeladat. Sajnos erre meg kevés időm volt; Omeron a támadása lendületét kihasználva repült velem, egy rúgással a hátamba megállított, és ellentétes irányba küldött, amit nagy nehezen tompítottam egy bukfenccel. Remegő lábaimra ráálltam, és felemeltem kezeimet, megint, remélve, hogy nyertesen kerülök ki ebből a csetepatéból. Csak két, felém száguldó kőtüskével szemben, amik minden bizonnyal minden mágiámnál erősebbek voltak, nem igazán volt esélyem a kesztyűimmel, ezért gyorsan felemeltem egy vastag kőfalat. Számításom igaznak bizonyult: a fal nem volt elég erős. Megállította, ugyan a lövedékeket, de össze is dőlt, hála ennek. Omeron nem húzta közben az időt; megkerülte sebtében a romhalmazt, és a földből ismételten előtörő fáival a saját falamhoz akart lökni, de leguggolással védtem eme támadást, amit az összecsukló térdeim elősegítettek. Viszont, így nem tudtam mit kezdeni a semmiből megjelenő lábával, ami, hogyha nem is okozott nagyobb kárt, kilökött a falam mögül, és megint csupaszon álltam a szabadban, bármiféle támadásnak szabadon kitéve. Ez persze jött is, de én, használhatatlan lábaimra hivatkozva, másféleképpen akadályoztam meg a kellemetlen élményt. Legalább is, azt hittem, hogy meg fogom tudni akadályozni. Rosszul mértem be ellenfelem karja hosszát, mert az amorf kőkesztyű is rajta volt, és éreztem, hogy valami eltalálja az államat. A világ elkezdett forogni, a fájdalom az egész testemet elborította, homályosan láttam, de még magamnál voltam. Én sem értette, miért, de tudtam, hogy valamit itt még kell csinálnom, valamit itt kell mondanom, valamit meg kell tudnom. Talán azt, hogy miért lett az, ami így végül lett, de esetleg, hogy mi volt a gond Omeronnal. Vagy csak azt, hogy most ki nyert.
Felálltam, bizonytalan léptekkel mentem barátom felé, aki nem igazán tudott jelenpillanatban kikecmeregni a mocsárból, amit alá varázsoltam. Persze később rájöttem, hogy biztos magától is ki tudott volna mászni, mert látszólag erősebb volt ennél, és én sem húztam tovább már sokáig.
Kezemet kinyújtottam felé, zavaros tekintetem egy pontra fókuszált: a szemeire. Tiszták voltak. Nem volt benne semmi őrjöngés, semmi ösztön. Ez Omeron volt, az Omeron, kit mindannyian ismerünk és szeretünk. Egyetlen mondat hagyta el számat.
- Felébredtél, te lökött? - Valamiért elmosolyodtam. Éreztem, itt sajnos veszítettem, akárhogyan is nézem, de egy bizonyos tekintetben nyertem is. A benne feltörő szörnyet, vagy tudom is én mit legyőztem. Visszahoztam Omeront a való világba, bár igen nagy áron. A meccset elvesztettem, és ezzel az esélyt is, hogy Nocturnus magával vigyen a titkos küldetésére, és így a sok mesés kincs, és élmény mind kicsúszott a kezeim közül, mint, ahogyan kedves barátom keze is kicsúszott az enyémből, amint a sötétség szép lassan elnyelt. Zuhanás közben meg egyszer utoljára felsugároztak előttem barátaim képe. Rájöttem, hogy nem kell nekem Nocturnus, és a mulandó kacatjai; nekem megvan a világon talált legboldogítóbb kincs. Nem kell nekem ennél több.

(Vége)