Vissza az iskolapadba!

- Jó reggelt! -robbanok be nagy mosollyal az arcomon a céhbe. Valahogy annyira be votlam zsongva egy munka miatt, hogy miután felkeltem egyből idevezetett az utam.
- Szervusz Nati! Mi ez a nagy öröm? -kérdezte Lizlet, miközben az egyik asztalhoz igyekezett.
- Igazából semmi, már így keltem fel! -válaszoltam a kérdésre. - megyek nézek valami érdekes küldetést. -mondtam a lánynak, majd célba vettem a küldetésfalat. Az egyik kiíráson meg is akadt a szemem.


Érdekesnek tűnt a dolog, és volt egy nagyon jó csapat is aki talán velem együtt el is vállalná. A küldetést letéptem a falról, majd egkerestem Lizletet és az orra alá nyomtam.
- Lizlet! Kérlek szólj a mesternek, hogy elvállaltam ezt a küldetést, most sietek még be kell szervezzek valakiket, szia! -majd szaladtam ki az épületből, és éppen csak hallottam, ahogy Liz uánam üvölt, hogy "rendben". Ahogyan hazaértem, előkaptam egy papírt, és egy tollat, majd írni kezdem.
" Kedves Omeron!
Találtam egy érdekes küldetést, és úgy gondoltam, hogy Strago te és én akár együtt is elmehetnénk rá. A küldetést meg idézem:
Remélem eljössz, és újra láthatjuk egymást. Találkozzunk holnap a Cloveri vasútállomáson.
Üdv: Nati"
A levelet elküldtem a Quatro Cerberusba, Omeronnak címezve, és reménykedtem abban, hogy holnap ott lesz az állomáson. Már csak Strago maradt, akinek szólni kellett a küldetés miatt, de úgy döntöttem, hogy hozzá holnap elmegyek, és személyesen hívom el. Ezzel a gondolattal megnyugodva fogtam neki a ház kipucálásának, mert nem szeretek úgy elmenni, hogy nagy a káosz. Egészen délutánig takarítgattam és ruhákat rendeztem, mikor eszembe jutott, hogy végre süthetnék több személyre is, lesz aki megeszi. Egészen estig sütögettem, majd elraktam a holmiaim, és aludni indultam.
Másnap reggel kitörő energiával ébredtem, és gyorsan összekészültem, majd elindultam Shirotsumeba, hogy felkeressem Stragot. Mivel a táska amit vittem nehéz volt papagáj alakomban, így gyalog mentem, néha gyorsítva az utat farkasként. A városba gond nélkül oda is értem, inkább innentől nehezedett a dolog... meg kellett találnom Stragot. Körülbelül negyed órája róttam Shirotsume utcáit, mikor egyik ház ablakában észrevettem Strago merengő arcát. Odasiettem a házhoz majd felkiáltottam.
- Strago! Szia! Mekkora mázlim van, hogy nem kell tovább keresnem téged!
- He? Áh, szervusz kedves Nati. Téged meg mi szél hozott szerény városunkba? - kérdezte a merengásből felébredve.
- Találtam egy érdekes küldetést, amire gondoltam, hogy elmehetnénk hárman. Omeronnak már szóltam. - válaszoltam a kérdésre.
- Értem. Öhm, mindjárt ott vagyok. - és pár másodperc múlva megjelent az ajtóban, én pedig gondoltam akkor bele is kezdek a mondandómba.
- Akkor ha le is jöttél elmondom mi lenne a helyzet, vagyis elhoztam a kiírást. - nyújtottam oda a lapot Stragonak.
- Értem. Semmi akadálya, mindig is szerettem volna látni, mégis hogyan néz ki egy iskola. - ennek a válasznak igazán örültem.
- Remek! Akkor, mikor indulhatunk? -kérdeztem izgatottan, hiszen azt sem tudtam, hogy Omeron mikor érkezik.
- Akár most is. Végül is, nincs mit csinálnom.
- Rendben! Akkor irány Clover! -mondom, gyorsan, és el is indultam volna már... - Merre kell innen indulni? -fordultam vissza információ hiányába a fiú felé.
- Gyalogolni, vagy kocsit bérelni óhajt a kisasszony? - kérdezte Strago.
- Nekem mindegy, én akár gyalogolok is! - mondtam energikusan - de ha kocsiról van szó ne bízd rám! - állapítottam meg a múltkori balesetre gondolva.
- És mikorra beszélted meg Greensand úrral, hogy találkozunk vele? - érdeklődött Strago.
- Hát majd a Cloveri állomáson valamikor... Hozzá nem tudtam elmenni sajnos.
- Rendben. Maradjon a kocsi, biztos, ami biztos. És ismerem azt a "társaságot". Nincs az az isten, hogy mást hagyjanak vezetni, mint a saját emberüket. - mondta Strago mosolyogva, majd elindultunk egy kocsiért, amit hamar meg is kaptunk, és Clover felé vettük az irányt. Az út csnedes volt mindaddig amég Strago nem kérdezett.
- És, mi történt veled legutóbbi kis, eh.hh. kalandunk óta?
- Öhhh... nem sok minden. A szokásos unalmas napok... - feleltem. Igazából, tényleg nem tudtam volna semmi érdemlegeset mondani. - És neked hogy telt el ez az időd? -kérdeztem vissza, hátha ma Stragonak jobb a beszélőkéje.
- Én is elmondhatnám ugyanezt. Öh, hát így nem igen megyünk sokra. - közben nevetett egy keveset Strago, ekkor pedig eszembe jutott, hogy készítettem süteményt.
- Egyébként hoztam magammal egy kis süteményt. Kérsz belőle? - reméltem, hogy eszik belőle, hiszen nem sokan kóstolják a süteményem, pedig szeretem ha az embereknek ízlik amit készítek.
- Ó? Mily meglepő. Te ilyen trükkökel is el tudod a közönséget kápráztatni? természetesen, örömmel. - és ezzel ki is vett egy szelet süteményt.
- Na, milyen lett? -kérdezem kíváncsian, remélve, hogy nem rontottam el, és ehető lett a végeredmény.
- Nagyon jó, uhm, nyam, nyam, hihetetlen, fenomenális, leírhatatlan. Nagyon jó cukrász lenne belőled. - modta Strago két nyammnyogás között.
- Köszönöm, de még fejlődnöm kell. - valahogy nem gondoltam, hogy az én süteményeim összehasonlíthatóak azokkal a ízletes, és szép cukrászsüteményekkel, de azért jól esett amit Strago mondott. Viszont úgy tűnt tényleg ízlik neki, mert szinte fele elfogyott a doboz tartalmának.
- Még hogy fejlődni. Nincs hova. Tökéletes. - hangzottak teliszájjal a dicsérő szavak, amik nagyon jól estek nekem. Miután Strago abbahagyta a táplálkozást elszenderedett a kocsin, és a pont a célba kapta fel a fejét.
- Megjöttünk? Már is? Ez gyors volt. Nos, merre is kell menni?
- Arra, azt hiszem. -mutatok az állomás fele.
- Akkor haladjunk. -mondta Strago, és nem sokkal ez után az állomásra is érkeztünk, ahol egy padon találtuk meg a szunyáló Omeront.
- Omiii! -bökdösöm meg az alvó mágust, de semmi reakció. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy Strago irányából víz kerül Omeron fejére, aki egyből felpattan, és megtalál engem.
-Jézusom! Nati!...Elment a magzatvized, vagy mi a frász ez? -fel se kel, de már hülyeségeket beszél!
- Ome te eszement! - csak ennyit mondtam a kérdésre, majd utána Strago folytatta a beszélgetést.
- Kedves Mr Greensand. Miután felszedte az aprót, amit a sajnálkozó nép hagyott önnek itt, megkereshetnénk küldetésünk alanyát. - vetette oda Omeronnak a hivatalos verziójában.
-Neked is adj isten Strago. Teljesen elbolondított ez a szemérmes alakváltó, hogy már meg sem ölelsz? Keblemre!- Ez után Omeron nagyba megölelte Stragot, és valószínűleg beletörtölte a vizet is majd valami botrányos színészi képességgel sírást szimulált, és szipogott.
-Na. most már indulhatunk- engedte el Stragot, majd puszit nyomott az arcomra.
- Te nem igen változol, még ha kényszerítenék is. Kíváncsi leszek, hogy a gyerekek hogyan fogják elviselni lelki terrorodat. - mondta Strgao, a ma tényleg eléggé szeles Omeronnak.
- Remélem azért túlélnek benneteket. - vetettem oda a két fiúnak gúnyolódva,
-Gyerekek? hohó...Hát azt gondoltam, hogy az a rész jobban illik a ti személyiségetekhez. Én majd megkeresem azokat a rakoncátlan, bolygóhollandiakat, akik egykor dicső professzorok, tiszteletbeni tudósok voltak, most pedig csak félkegyelmű idióták, a világ kitaszítottjai, szenvedő lelkek az őrület tornácán...- konkrétan semmit nem értettem az egész szövegből, még mázli volt, hogy Stragonak eszébe jutott leállítani, ezt a furcsa szónoklatot.
- Akkor ezt megismételnéd úgy, hogy értelmes emberi agy is fel tudja fogni? Mert az biztos, hogy te kiterjesztetted a meg nem értett művész fogalmát.
- Úgy értettem, hogy én majd megkeresem a tanárokat akiket a sok kis pokolfajzat őrületbe taszított és inkább világgá mentek. Ti pedig, akik imádjátok a gyerkőcöket majd gondoskodtok az oktatás zavartalan menetéről - így már érthető volt a dolog.
- Hogy aztán mi is őrületbe legyünk zavarva. Bíztató kilátások. - mondta kicsit durcásan Strago.
- Ugyan már.. Immunissá képeztelek titeket, nincs mitől tartanotok -nevetett közben egy kicsit Ome érdekes hangsúllyal.
- Szerintem menjünk, és majd megmondják ki mit csináljon.- ajánlottam fel a két fiúnak saját ötletemet, amire a válasz nagy hallgatás volt, de elindultunk. Nem kellett túl sokat mennünk a célig, és könnyedén el is találtunk oda. Illően bekopogtunk a kis külvárosi házikóba, ahol egy egyszerű lakosnak tűnő férfi tárta ki az ajtót előttünk.

- Oda dobjad, Ome ott rabol!!- Riadt fel Gordon hátra hagyva a halak köré szőtt lidércnyomást, azon nyomban lefordulva székéről.
Ügyetlen kalimpálására csapatnyi béka vetette magát a sekély vízbe, mire a nádasban szunnyadó vadlibák, rekedt gágogás közepette emelkedtek a magasba, felzörgetve a kicsinyke tó vélhetőleg összes lakóját. Arcomból kisöpörve a menekülő madarak rám csapta iszap szag vizet, értetlen pislogó horgásztársam felé fordulva, lassú ritmusban tapsolni kezdtem.
- Ez igen…- bólogattam ajkaim szélét lefelé biggyesztve - Oda tetted magad barátom- dörzsöltem végig arcom, egy keserű, megfáradt mosolyt festve közepére. - Lassan pirkad, indulnunk kellene vissza- nyújtóztam nagyot, mire a fejembe tóduló vér egészen megszédített.
- Te fogtál valamit?- Kérdezte lábaira támaszkodva, tarkóját hevesen vakargatva mintha tán bolhás lenne
- Naná- lengettem meg iróniával keveredő büszkeség nyomait vegyítve hangomba, két tenyérnyi, csoffadt keszeget.
-Pfu…ezzel még Heaven sem lakna jól, mi meg halászlevet ígértünk- Sopánkodott végül felháborodásba csapva át.
Szavai bosszantó kis szúnyogok módjára zümmögtek fülembe, mire szemöldök ráncolva sóztam (y)oda.
- Talán ha őkelme nem álom ország fantom tavain kergetett volna felhőpontyokat, most előrébb járnánk…- Pirítottam rá mire amaz morcosan hajította el horgászbotját.
- Ah, bohóckodunk itt mint a parasztok..- Azzal hevesen lépkedve a víz felé felhúzta kabátujját és két tenyerét az iszapba süllyesztette. -FREEZE

A reggel már a céhházban talált minket, ahová duzzadó mellkassal lépkedtünk be peckesen, büszkén, kezünkben tucat méretes pontyot keszeget és egyéb halászlébe valót tartva.
- Na! Richard, a többi már a te dolgod- vágtam le hegykén a halakat az egyik asztalra.
A pultos minket majd a zsákmányt méregetve lépett közelebb, annak minőségét vizsgálgatva. Fülig érő szájjal bökdöstem Gordont, kacsingatva, valami olyasmit sugallva, „figyeld csak leesett az álla”. Richard felegyenesedett, majd keresztbetett kézzel szemöldökét felhúzva meglepően gúnyos pillantást vetett ránk.
- No és miért vannak ezek a szerencsétlenek mély hűtve?- Koppintott az egyik tömbbe zárt példányra.
Gordonnal szájtátva egymásra néztünk, mire vállamnál fogva megpördített, míg másik kezével lemondóan legyintett. - Gyere Omeron inkább rendeljünk valamit, itt már nem értékelik a fáradozásainkat és odaadásunk...
Nevetésünk fuldokló kuncogásba, vad röfögésbe fojtva somfordáltunk a bárszékek felé mikor Richard megelőzve minket befordult a pult mögé és egy rózsaszín borítékot csapott le elém, a lakkozott fafelületre.
- Na ez meg neked jött, nap hőse Omeron, sürgősségi küldeményként most reggel.
Meglepetten tekingettem a borítékra, majd hetykén feltépve olvasni kezdtem tartalmát.

" Kedves Omeron!
Találtam egy érdekes küldetést, és úgy gondoltam, hogy Strago te és én akár együtt is elmehetnénk rá. A küldetést meg idézem:
Kedves mágus kollégák!

Eltűnt tanári karunk felkutatására várjuk a máguscéhek segítőkész varázslóit. Az iskola hajlandó bőkezűen jutalmazni a jelentkezőket!
Köszönettel Matsu Morita, igazgató.
Clover, Tamino Varázsló Iskola

Remélem eljössz, és újra láthatjuk egymást. Találkozzunk holnap a Cloveri vasútállomáson.
Üdv: Nati"

-Fú szerelmes levelet kapott- Böködött felém két keze mutatóujjaival felváltva, mint a gyerekek akik pisztolyt imitálva lődösnek egymásra.
- Maradj már, ez egy nagyon komoly megbízás, amit fontossága és nehézsége miatt, egyenesen nekem címeztek- Azzal tovább olvastam a málna illat papírra kanyarintott szavakat.
- Remélem eljössz és úúúújra láthatjuk egymást- Csípte el a számára lényegi mondanivalót szemével Gordon, vékony kéjes hangon elismételve azt.
- Na jól van jómadarak, ez nem tűr halasztást, azonnal indulnom kell, érkezésemre ma számítanak, nincs vesztegetni való idő. Ha esetleg nem találnám meg és keresne Heaven, mondjátok neki, hogy Clover varázslóiskolájában utolér. - Hadartam el borúsan s a papírt zsebembe csúsztatva, már fordultam is ki a helységből.
- Hé…legalább szép lány? Ha vannak barátnői megemlítenél engem is?- Kiabált utánam Gordon megkomolyodva, kíváncsiságtól remegő hangon.
- Na persze, majd mesélek nekik, hogyan gyűrtek le a rémhalak álmodban- Nevettem fel gonoszan.
- Ó ez érdekesen hangzik. Mesélj csak!- Kaptam még el Richard kárörvendő szavait, ahogy rászáll Gordonra.
Tényleg nem értem rá, ez a hirtelen lány, az utolsó pillanatban értesített, annyi időm volt, hogy hazarohanjak a legfontosabb dolgokat magamhoz véve és az állomásra siessek. Út közben néhányszor megfújtam hangtalan sípom, melynek párját Heaven nyakába akasztottam. Mióta hirtelen nyúlásnak indult és kemény munka árán megtanult repülni sokszor szeli a végtelen égi tengereket, aztán hulla fáradtan esik haza és délig alszik. Örülök, hogy felfedezi fajtája világát és szerencsére a vadászattól sem irtózik, engem mégis az idegbaj kerülget, amikor órákra eltűnik. Bár lassan nincs nála nagyobb, mi a levegőben járna kelne, mégis csak gyerek még. Szerencsére az utolsó pillanatban előkerült épp mikor a vonat indult volna, így nagy lihegve beszédült annak ablakán, kisebb porfelhőt kavarva, majd fáradtan ölembe fészkelte magát.
- Ejj te, mellőzhetnéd az ilyesfajta feltűnéskeltést! Szerencse, hogy más nincs a kabinban.- Pirítottam rá szigorúan kopogtatva csőrét.
- Oy Oy, jól van na jól van épp egy nyulat űztem, amikor meghallottalak, nem hagyhattam, hogy kifogjon rajtam és az ürege rejtekéből röhögve nézzen rám- Védekezett fejét lehajtva.
- Rendben. Na de most aludj kicsit te egek ura Heaven, Clover nincs messze, majd felébresztelek, ha oda értünk. - Simogattam meg a kis tollast, aki nem igen várta meg jóváhagyásom, már nyál csorgatva szuszogott eszméletlen.

Az állomásra érve senkit sem találtam, de még fiatal volt az idő, kora délelőtt, Natiék talán még meg sem érkeztek, ezen nem lepődtem volna meg, hisz az említett, nem épp pontosságáról volt híres. Heaven tollait borzolva, szárnyait kitárva nagyot ásított.
- Nem bánnád ha körül néznék kicsit? Felderítem és biztosítom a terepet, megkeresem a célépületet és bemérem az esetleges veszélyforrásokat!- Kapta fejét felém, miután izgatottan körülnézett.
- Menj csak, ha meg van a suli maradj a közelében, majd hívlak ha történés van, addig meg pihenek itt kicsit, bevárom a többieket. - Azzal szinte meg sem várva a mondat végét röppent fel és siklott a távolba én pedig átmeneti fekhelyet alakítva magamnak terültem el kimerülten egy padon.

Alig fogant álmom egy hideg, kénes szagú, nedves pofon törte meg, váratlan vendégként köszöntve orcámat. Hirtelen zavaromban azt hittem még mindig a kicsinyke tó partján szendergem és Gordon forma módon én is a vízbe fordultam egy óvatlan pillanatban, ám szemeim zavaros kristály lencséin keresztül Natit láttam, ki felém hajolva vizsgálgatta alig ébredt ábrázatom.
-Jézusom! Nati!...Elment a magzatvized, vagy mi a frász ez?- horkantam fel, mint a levegő után kapkodó fuldokló.
- Ome te eszement! – szólt rám élesen, mégis mosolyogva
- Kedves Mr Greensand. Miután felszedte az aprót, amit a sajnálkozó nép hagyott önnek itt, megkereshetnénk küldetésünk alanyát. – Szavalta egy ismerős fennhéjázó mégis mosolygós hang, ezzel nyilvánvalóvá téve az iménti merénylet bűnösének kilétét.
-Neked is adj isten Strago. Teljesen elbolondított ez a szemérmes alakváltó, hogy már meg sem ölelsz? Keblemre!- !!- Azzal ellentmondást nem tűrően Stragora vetettem magam, és arcom minden csepp nedvességét ruhájába dörgöltem, miközben sírást imitáló hangok közepette nagyokat szipogtam, akár egy náthás vadászkutya
-Na. most már indulhatunk- Folytattam szelíd, elégedett mosollyal, miután Natit is illőn köszöntöttem néhány baráti csókkal
- Te nem igen változol, még ha kényszerítenék is. Kíváncsi leszek, hogy a gyerekek hogyan fogják elviselni lelki terrorodat. – Porolgatta Strago bosszúsan kabátja ujját
- Remélem azért túlélnek benneteket. - Kacarászott a kis hölgy csillogó szemekkel
-Gyerekek? hohó...Hát azt gondoltam, hogy az a rész jobban illik a ti személyiségetekhez. Én majd megkeresem azokat a rakoncátlan, bolygó hollandiakat, akik egykor dicső professzorok, tiszteletbeli tudósok voltak, most pedig csak félkegyelmű idióták, a világ kitaszítottjai, szenvedő lelkek az őrület tornácán...- adtam elő, minden színészi tehetségem bevetve, az ég felé bámulva, kezemmel erősen gesztikulálva, szenvedő arcvonásokat öltve, teljes beleéléssel… mikor is Strago egyszerű elméjének faragatlan modorával megtörte eme remekművet.
- Akkor ezt megismételnéd úgy, hogy értelmes emberi agy is fel tudja fogni? Mert az biztos, hogy te kiterjesztetted a meg nem értett művész fogalmát.
- Úgy értettem, hogy én majd megkeresem a tanárokat akiket a sok kis pokolfajzat őrületbe taszított és inkább világgá mentek. Ti pedig, akik imádjátok a gyerkőcöket majd gondoskodtok az oktatás zavartalan menetéről – magyaráztam el bármely pór számára is érthető, nyers szavakkal.
- Hogy aztán mi is őrületbe legyünk zavarva. Bíztató kilátások. – dörmögött amaz orra alatt.
- Ugyan már.. Immunissá képeztelek titeket, nincs mitől tartanotok - Nevettem némi öniróniával hangomban
- Szerintem menjünk, és majd megmondják ki mit csináljon.- Tette közzé Nati remek meglátását, mellyel mindannyian egyet értve kerekedtünk fel, hogy belekezdjünk életünk talán…nem is…minden bizonnyal legveszélyesebb kalandjába…

(váltottam maroon színre)

Kosz kosz és még több kosz. Ki lakik ebben a lakásban, hogy minden ilyen szutykosan néz ki? Ja, én. Elpirultam.
Már vagy három órája vakartam a koszt minden lehetséges felületről, amit találtam bérelt lakhelyemen. Már lassan én is fülig fekete voltam a portól. Ezért nem szabad elhanyagolni ezt a tevékenységet, mert felgyülemlik, és betakar. Az ablakpárkánynál tartottam már, ami azt jelentette, hogy nagyrészt már végeztem, de már nagyon nem akartam, mindig azzal próbáltam magamat lazsálásra csábítani, hogy majd holnap befejezem, majd holnap. De sajnos keményebb fából faragtak, vagy inkább szerencsére. Lényeg, hogy szó szerint kényszerítenem kellett magamat, hogy ne bámuljak ki az alakon, és nem kezdjek el révedezni, hanem sikáljam a párkányt.
Révedezéseim, természetesen, a gyengébbik nemet vették célpontul. Nem értem miért, de nagyon érdekelt minden téma, ami lányokkal volt kapcsolatos, legyen az társkeresési tanácsadás, vagy egyszerű pletykamagazin, valami igazság mindegyikben volt, csak nehéz volt kiszűrni a sok ostobaság közül. Számba vettem az összes női társamat, akikkel valaha is együtt dolgoztam, vagy volt közünk egymáshoz, és szomorúan konstatáltam, hogy igen kicsiny volt ez a létszám. Lássuk csak: Natika, Ayumi, az az ijesztő lány a halloweeni akcióról, Alice, Lenna és tulajdonképpen be is zárult a kör. No, akkor lássuk a felhozatalt. Mindannyian majdnem ugyanolyan testfelépítésűek voltak, talán Nati egy kicsit vastagobb volt az átlagnál, de egy kis kardiológiával majd csak ledolgozza. Lennának némileg nagyobbak voltak a mellei, az ijesztő, fehér hajú lány alacsonyabb volt a többinél, Alice normális volt, csak alul kissé alulöltözött volt, Ayumi meg felül-alul volt alulöltözött. Összességben mindegyikük vonzó volt. Meglepő, hogy mennyire is hasonlítottak ebben a szemszögből egymásra. Alapjában véve mindegyikük ugyanúgy nézett ki, és csak felületes különbségek voltak.
Épp ezt és az ehhez hasonlatos dolgokon merengtem, amikor egy ismerős hangot hallottam valahonnan alulról.
- Strago! Szia! Mekkora mázlim van, hogy nem kell tovább keresnem téged! - Lenéztem, és gondolkodásom egyik alanyánál kötött ki a tekintetem: ez nem volt más, mint a többinél egy kicsit vastagabb egyén, Nati. Innen felülről pont beláttam a .... Igyekeztem úgy tenni, mintha a merengésből riadtam volna fel, mert végül is abból riadtam fel, némi hatáskéséssel.
- He? Áh, szervusz, kedves Nati. Téged meg mi szél hozott szerény városunkba? - Még mindig egy irányba néztem, szerencsére alulról úgy tűnik nem lehetett kiszúrni pillantásom célpontját.
- Találtam egy érdekes küldetést, amire gondoltam, hogy elmehetnénk hárman. Omeronnak már szóltam. - jött a válasz a mit sem sejtő lánytól. Gyorsan összeszedtem magam.
- Értem. Öhm, mindjárt ott vagyok. - Nehezen elszakítottam tekintetemet a két félholdról, majd iparkodtam minél hamarabb elrámolni. A mocskos vízzel teli vödör tartalmát kiürítettem a lefolyóba, a tartályt meg bevágtam a legközelebbi sarokba. A tükörben gyorsan megnéztem magam, hajamat megigazítottam, kihúztam magam, és peckesen elindultam lefelé. Amint bezártam magam mögött az ajtót, kedves ismerősön máris előttem állt, és egy lapot nyújtott felém.
- Akkor, ha le is jöttél elmondom, mi lenne a helyzet, vagyis elhoztam a kiírást. - Tehát inkább megspórolta a beszédet, és hagyta, hogy a lap önmagáért beszéljen. Úgy tűnik, hogy a kötelesség megint visszaszólított Cloverbe, de ezúttal nem családi perpatvar miatt, hanem iskolai perpatvar miatt. Az írás szerint az egész tanári kar felszívódott a semmiben, és a pórul járt tanárok megkereséséért és megtalálásáért járt bőkezű jutalom. Ez nekem kapóra jött, mert nekem sosem volt szerencsém egy állami iskolához, mivel engem magántanárok oktattak.
- Értem. Semmi akadálya, mindig is szerettem volna látni, mégis hogyan néz ki egy iskola. - mondtam Natinak, aki felettébb örült a dolgok ez irányba történő fejlődésének.
- Remek! Akkor, mikor indulhatunk? - Valamiért az átlagosnál is izgatottabb volt. Volt szerencsém egy női pszichológiát elemző könyv olvasásához, és az azt mondtam, hogyha egy nő minden ok nélkül izgatott, hogy egy férfivel tarthat, akkor az azt jelentheti, hogy érez valamiféle vonzalmat a szóban forgó fiatalember iránt. Nem voltam benne biztos, hogy ez tényleg így volt, de, ha a könyv mondta, akkor valamiféle igazságalapja biztosan volt, viszont azért nem akartam magam túl hamar elbízni, úgyhogy csak apránként fogok nekilátni a dolgok kipuhatolózásának.
- Akár most is. Végül is, nincs mit csinálnom. - hagytam rá. Mert tényleg nem volt mit csinálnom, és nem akartam tovább takarítani.
- Rendben! Akkor irány Clover! - Mondta vidáman, és már el is indult, de megtorpant, várt egy kicsit, vagy vigyorogva, enyhén piros arccal visszafordult - Merre kell innen indulni? - Hihetetlen ez a lány. Egyszerűen nem lehet nem szeretni. Megőriztem a hidegfejemet, még, és hivatalos hangnememben, kicsit komédiázva mondtam neki a választási lehetőségeket.
- Gyalogolni, vagy kocsit bérelni óhajt a kisasszony? - Nati mintha rugókon járt volna, roppant svunggal mondta.
- Nekem mindegy, én akár gyalogolok is! De, ha kocsiról van szó ne bízd rám! - Igen, az valóban nem lenne jó ötlet.
- És mikorra beszélted meg Greensand úrral, hogy találkozunk vele? - bombáztam tovább, információhiány miatt.
- Hát majd a Cloveri állomáson valamikor... Hozzá nem tudtam elmenni sajnos. - Viszont nem mondta, hogy mikor. Áh, egye fene. Még egy passzus eszembe jutott abból a nevetséges könyvből: " Ha kiszemelt párunk hozzánk jobban kötődik (meglátogat minket, vagy sétáknál igyekszik minél közelebb lenni hozzánk), az egyértelmű jele annak, hogy magasan állunk a listáján. "
- Rendben. Maradjon a kocsi, biztos, ami biztos. És ismerem azt a "társaságot". Nincs az az isten, hogy mást hagyjanak vezetni, mint a saját emberüket. - mondtam neki, mosolyogva.
Nem akartam, hogy mi legyünk a késők; alapjáraton nem szeretem a késő egyéneket, mert ez mutatja, hogy megbízhatatlanok. Meg így mindenképpen közel leszek hozzá, ha akarja, ha nem. És most talán még többet meg fogok tudni szándékairól. Az út relatíve csendesen telt, és a könyv ezt negatívnak titulálta. " Ne untassuk partnerünket, mert az unalmas srácokat senki sem kedveli. Próbálkoztam tehát.
- És, mi történt veled legutóbbi kis, ehhh kalandunk óta? - lehet, hogy klisés, meg alapkérdés volt, de valahol el kellett kezdeni. Sajnos nem igazán jött ez be.
- Öhhh... nem sok minden. A szokásos unalmas napok... - Itt valami nem stimmelt. A könyv szerint a lányok mindig szerettek beszélni, még a legkisebb dolgokból is képesek elefántot csinálni, így nem értettem, hogy miért nem látom én ezt gyakorlatban. Aztán beúszott megint egy paragrafus: " Ha a lány nem akar beszélgetni, akkor vagy nem érzi jól magát, vagy nem érzi jól magát körülöttünk. Ilyenkor jobb nem erőltetni a dolgot, mert csak visszafelé fog elsülni. " Ajjaj, ez bizony kellemetlen.
- És neked hogy telt el ez az időd? - megijedtem a hirtelen kérdésnek, és nem igazán tudtam mit válaszolni erre. Igazából velem sem történt semmi különlegesebb, és a takarítást meg nem akartam megemlíteni, mert valószínűleg unalmasnak találná majd.
- Én is elmondhatnám ugyanezt. Öh, hát így nem igen megyünk sokra. - nevetgéltem zavartan. Hát így tényleg nem fogok semmit sem elérni. Argh, miért megy ez nekem ilyen nehezen? A beálló csendet Nati törte meg, egy újabb lehetőséggel.
- Egyébként hoztam magammal egy kis süteményt. Kérsz belőle? - Mit is mondott erre a könyv? " Ha megkínál valamivel ne vonakodjak venni belőle, mert lehet, hogy nem a legjobb, de legalább a szívéből jött, és így jó pontokat tudunk elérni nála. " Redben, legyen, úgy sem ettem reggelin kívül mást ma. Gyorsan valami frappáns bókkal igyekeztem alátámasztani pozitív értékelésemet a szándéka felé.
- Ó? Mily meglepő. Te ilyen trükkökkel is el tudod a közönséget kápráztatni? Természetesen, örömmel. - azzal le is csaptam a készítményre. Jó volt, nem is kicsit. Hihetetlen volt: lehet, kissé száraz volt, de még így is szétomlott a számban, mogyorók ropogtak fogaim alatt, és valami édes íz is végigterjedt a számban.
- Na, milyen lett? - kérdezte. Nem kellett nekem a könyv, hogy tudjam a választ erre.
- Nagyon jó, uhm, nyam, nyam, hihetetlen, fenomenális, leírhatatlan. Nagyon jó cukrász lenne belőled. - nem volt egyszerű teli szájjal beszélni, de megoldottam. Nati elégedetten, és kissé büszkén is nézett rám. Már megérte felkelni ma.
- Köszönöm, de még fejlődnöm kell. - mondta enyhén pironkodva. Kikértem magamnak.
- Még hogy fejlődni. Nincs hova. Tökéletes. - árasztottam el dicsérő szavaimmal, majd gyorsan leálltam, mert a könyv azt tanácsolta, hogy jobb, ha nem esünk ilyen téren túlzásokba, mert bókjaink alanyának hamar fel fog tűnni, és túlzott közeledésnek fogja venni.
Lehet, hogy bunkóság volt, de hamar feléltem a süteményes doboz több mint felét. Ha sokkal közelebb nem is kerültem Natihoz, ettem egy jót, de valamiért meglehetősen elálmosodta. Nem rég felvett lustaságomat, a takarítást, és a süteményt hibáztattam. Sikerült az egész utat így végigaludni, ami persze nem lehetett valami hosszú, mert amikor felriadtam úgy éreztem, mintha pár perce pihentem volna le.
- Megjöttünk? Már is? Ez gyors volt. Nos, merre is kell menni? - mondtam zavaromban. Társam szemeit használva hamar megtalálta a legvalószínűbb utat.
- Arra, azt hiszem. - mutatott az állomás fele.
- Akkor haladjunk. - mondtam, miközben leszálltunk a kocsiról, és elindultunk az állomáshoz. A város semmit sem változott azóta, mióta legutóbb itt jártam. Azért mondjuk nem jártam itt olyan régen. Az állomás elég hosszú volt ahhoz képest, hogy a vonat nem volt ennyire hosszú, de minden bizonnyal előre gondolkodtak, és már látták az a jövőt, amikor akkorák lesznek már a vonatok, hogy pont be fognak férni az állomásra. Majd akkor fognak a felújításon gondolkodni. Omeront egy padon kaptuk in flagranti, amint aludt. Ha az ember nem ismerte volna őt, hajléktalannak nézhette volna, és látszólag páran annak is nézték, mert néhány pénzérme ott hevert kinyújtott kezében, ami minden bizonnyal a véletlen műve volt. Mármint a kinyújtott kéz. Nati kezdte meg az ébresztési folyamatot.
- Omiii! - Mint valami kisgyerek, de nem történt semmi említésre méltó. Még. Én inkább a praktikusság híve vagyok, így vízmágiámmal megörvendeztettem kedves barátomat. A reakció páratlan volt: felpattant, mint az ágyrugó, és azonnal sületlenséggel nyitott.
- Jézusom! Nati! Elment a magzatvized, vagy mi a frász ez? - A társaság egyetlen hölgytagja nem zavartatta túlságosan magát, mert valamiért számított erre a megmozdulásra.
- Ome te eszement! - Nagyon mással nem reagált sületlen Omeron sületlen megszólalására. Ezután én jöttem, hogy továbblendítsem az eseményeket.
- Kedves Mr Greensand. Miután felszedte az aprót, amit a sajnálkozó nép hagyott önnek itt, megkereshetnénk küldetésünk alanyát. - Az apró abban a pillanatban repült húsz felé, amikor "felébresztettem" az azokat tartó személyt. Omeron nem igen vette fel ezt, vagy csak nem vette észre, hogy megsajnálták látszólagos nyomorát.
- Neked is adj isten Strago. Teljesen elbolondított ez a szemérmes alakváltó, hogy már meg sem ölelsz? Keblemre! - Azzal minden egyéb nélkül megropogtatta csontjaimat, és belétörölte vizes arcát, amit csak azért hagytam, mert tudtam, hogy én miattam volt az. Ezután megpuszilta Natit és visszatért régi formájába.
- Na, most már indulhatunk. - Mondta.
- Te nem igen változol, még ha kényszerítenék is. Kíváncsi leszek, hogy a gyerekek hogyan fogják elviselni lelki terrorodat. - mondtam neki jókedvűen. Akármilyen kellemetlen helyzetbe is fogunk kerülni, tudtam, hogy, ha velük vagyok, akkor mindenből kikászálódunk valahogy, és még jót is fogunk szórakozunk közben.
- Remélem, azért túlélnek benneteket. – mondta gúnyosan Nati. Ezt meg tudtam volna cáfolni, hogy nem mi vagyunk azok, akik kellemetlen pillanatokban is képesek vagyunk békákat szekírozni, csak azért, mert édesek.
- Gyerekek? Hohó... Hát azt gondoltam, hogy az a rész jobban illik a ti személyiségetekhez. Én majd megkeresem azokat a rakoncátlan, bolygó hollandiakat, akik egykor dicső professzorok, tiszteletbeli tudósok voltak, most pedig csak félkegyelmű idióták, a világ kitaszítottjai, szenvedő lelkek az őrület tornácán... – Lehet, hogy ez egy irodalmian bonyolult mondat akart lenni, de nem volt kedvem kivárni a végét, hogy majd aztán elkezdhessük elemezni az egészet, és azt kérdezgetni magunktól, hogy a költő vajon mi a frászra gondolhatott. Gyorsan közbevágtam.
- Akkor ezt megismételnéd úgy, hogy értelmes emberi agy is fel tudja fogni? Mert az biztos, hogy te kiterjesztetted a meg nem értett művész fogalmát. – Ezt sajnos a negatív értelemben kell itt értelmezni. Omeron nem volt rest elmagyarázni, hogy fennkölt improvizációja mégis miről szólt.
- Úgy értettem, hogy én majd megkeresem a tanárokat, akiket a sok kis pokolfajzat őrületbe taszított és inkább világgá mentek. Ti pedig, akik imádjátok a gyerkőcöket majd gondoskodtok az oktatás zavartalan menetéről. – no, így már sokkal világosabb volt kedves barátom ötlete, de nem voltam biztos benne, hogy mi döntjük el a „munka menetét”.
- Hogy aztán mi is őrületbe legyünk zavarva. Bíztató kilátások. – jegyeztem meg, remélve, hogy nem gondolta ezt a részt komolyan, mert én nem fogom hagyni, hogy nálam fiatalabb egyének felhergeljenek. Tiszteld az idősebbeket, mert minden bizonnyal többet láttak, és éltek át, mint te. Általában ez a helyzet. Általában. Jelenesetben viszont biztos.
- Ugyan már. Immunissá képeztelek titeket, nincs mitől tartanotok. – próbált nyugtatni minket, nevetve, Omeron, de nem láttam, hogy hol pozitív ez nekünk. Talán, ha felcseréljük az általa javasolt pozíciókat, és ő szórakoztatná a gyerekeket, úgy talán el is érnénk majd valamit, de ez majd úgyis kiderül a helyszínen.
- Szerintem menjünk, és majd megmondják, ki mit csináljon. – Zárta rövidre a céltalan információcserét a csapat gyengébbik neme, amire nem igen tudott még Omeron sem semmi frappánssal felhozakodni, így elindultunk, hogy végre belefoghassunk egy újabb bolond kalandnak ígérkező munkavégzésbe.
Az ajtót, az egyszerűen megépített házon, egy mindennapi ember nyitotta ki, akiről először azt hittem, hogy a gondnok.

- Omeron san, Nati chan és Strago san! - üdvözöl az eddig nem látott idegen férfi, nekem pedig csak a szemeim kerekedtek, hogy honnan tudja a férfi a nevünket? – Örülök, hogy ilyen hamar eljöttek, kérem fáradjanak beljebb.- invitál minket a férfi beljebb, mi pedig szépen sorban haladunk is. Egy kifejezetten tiszta rendes kis házba léptünk be, aminek berendezése semmiben nem különbözött a már megszokott egyszerű házakétól. A férfi tovább vezetett bennünket egy kis ebédlőbe, ahol az asztalhoz ültetett minket.
- Készítettem egy kis teát Önöknek, érezzék otthon magukat. Ó de illetlen vagyok, a nevem Kwan Chang, az iskola gondnoka, és egyben portása vagyok. - a férfi először a teára mutatott, majd bemutatkozott. És ha már a bemutatkozásnál tartottunk...
- Elnézést, érdekelne, hogy honnan tudja a nevünket? - kérdeztem rá a rejtéjes dologra, mivel amiben biztos voltam, hogy tőlem nem tudhat semmit, a fiúktól meg végképp nem.
- Az igazgató úr már várja önöket! - nah hát ez pont nem arra a kérdésre volt a válasz, de úgy döntöttem, hogy ami nem megy azt nem erőltetjük, ezért nem kérdeztem rá többet a dologra, ahogyan Omi és Strago sem, inkább eliszogattuk a nekünk szánt teákat. A nagy csend közepette néhány fiatalabb fiú és lány jött át a szoba falán a díszes szőnyegnél, akik nem lehettek sokkal idősebbek nálam, és az egyenruhájukat viselték. A lányok szürke szoknyát viseltek bézs színű gombokkal, mellé fehér blúzt barna masnival mell felett, és szürke tengerészgallérral. A fiúk viselete nem csak stílusban, de színben is különbözött.Zöld vagy kék nyakkendő volt az egyen ing nyakára kötve, az felett pedig egyen kabátot viseltek ami pirosban díszelgett arany szegéllyel és gombokkal. Nem tudtam hova tenni hirtelen a falon átmászkálást... A fiatalok nem zavartatták magukat, minket figyeltek, majd sugdolóztak valamit, és valamiért nagyon úgy éreztem hogy rólunk, utána pedig kacagtak egy keveset. Ez után egyikük pont eltalált egy vázát, ami a földre esett és szét tört, így inkább a távozás mellett döntöttek. A szemeim nagyra nyíltak, amikor a kandallón át távoztak, amiben lobogott a tűz. Bár gyors útnak tűnt, mert hipp hopp eltűnt a csevegő banda.
- Öhm, mennyire rendszeres a falon átjáró, és a kandallóban távozó diákok jelenléte? - kérdezte Strago Chang urat.
- Oh ne is törődjenek velük. Ez az iskola titkos bejárata, szükséges óvintézkedés.. -mondta a férfi ezt egy legyintéssel összekötve, majd halkabban folytatta a dolgot.- Ha engem kérdeznek, én jobban örülnék, ha nem kéne átmasírozniuk a házamon.. - látszólag a portás gondnokunk nem örült a hirtelen látogatásoknak. A teát mindannyian megittuk, és megköszöntük, majd Chan úr felállt, és felénk fordult.
- Kérem fáradjanak be az iskolába. - állt a kandalló mellé, és kezeit a tűz felé tartotta. Hiába láttam ahogyan a diákok ezzel a "járművel" közlekednek, nekem nem tetszett annyira a dolog, ezért mutattam a fiúknak, hogy először ők menjenek, én majd csak utánuk lépek a forró tettek mezejére. Amikor a tűzbe léptem semmit nem éreztem úgy különösebben. Néhány szempillanat alatt egy nagy és széles folyosón kötöttünk ki mindannyian. Körülöttünk minden kőkockákból állt, és a folyosó fényét fáklyák adták, valamint a falon még megvilágításban lógott néhány festmény, faliszőnyeg , és zászló. Körülöttünk zajongó futkározó fiatalok rohangáltak, és csak akkor hagyták el a folyosót beszaladva valamelyik terembe mikor egy fülsüketítő sziréna szólalt meg. A csend a folyosó falai közé költözött, de nem sokáig. Egy cipő kopogása törte ketté a némaság karrierjét, ami egyre közelebb került hozzánk. Egy messziről középkorúnak tűnő nő bukkant fel, aki zárt magassarkút, hosszabb szürke szoknyát fehér blúzt viselt, haját pedig kontyba hordva viselte, szemein pedig vastag keretes szemüveget hordott. Ahogy egyre közelebb ért arcán látszott, hogy nem is olyan idős mint amilyennek képzeltem.
- Üdvözlöm Önöket a Tamino Varázsló Iskolában. Kérem fáradjanak velem, az igazgató úr már várja Önöket. És ha megkérhetném, ne varázsoljanak, az iskola területén ugyanis tilos a mágiahasználat, legalábbis a folyosókon. - mondta a nő kedvesen mégis tekintélyesen el a tudnivalókat, majd megfordult az előző irányba, és elindult, mi pedig utána eredtünk. Pár folyosón végig mentünk, utána egy szobába nyitottunk be ami üres volt. A középen elhelyezett íróasztalokról, és a rajtuk lévő papírtömegekről arra a következtetésre jutottam, hogy a tanári szobába kötöttünk ki. Néhány polc állt még a fal mellett, azok is tele papírokkal, a falról pedig nem maradhattak el a szőnyegek... A nő egy másik ajtóhoz ment ahova először bekopogott majd be is nyitott.
- Igazgató Úr! Megjöttek a mágusok!
- Ó ez nagyszerű! – egy magas kicsit ijesztő férfi lépett hozzák, aki már a negyvenet is biztosan taposta, vagy a sok rossz suhanctól tűnt öregebbnek. – A nevem Matsu Morita, én vagyok az intézmény igazgatója. Kérem fáradjanak be! - hívott be az igazgatói irodába a férfi.

- Omeron san, Nati chan és Strago san! Örülök, hogy ilyen hamar eljöttek, kérem fáradjanak beljebb. - Először is, honnan tudja a nevünket, másodszor is, ki a halál ön, és harmadszor remélem nem ez a kis épület az iskola. Mert akkor nem lennék meglepve, ha a tanárok mind elmenekültek volna. Amit viszont nem értek, mert egy szimpla felmondási nyilatkozat is bőven elég lett volna. Beljebb léptünk, hát.
- Készítettem egy kis teát Önöknek, érezzék otthon magukat. Ó de illetlen vagyok, a nevem Kwan Chang, az iskola gondnoka, és egyben portása vagyok. - No, az egyik pont kipipálva: tudjuk, hogy ki ő. Etikett úgy diktálja, hogy a felajánlott teát elfogyasszuk, még, ha borzalmas is. Szerencsére nem volt az, így igen hamar elfogyott az egészséges itóka. Közben Nati a hangját hallatta, mégpedig egy olyan témában, ami engem is felettébb furdalt.
- Elnézést, érdekelne, hogy honnan tudja a nevünket? - Bizony, honnan tudja?
- Az igazgató úr már várta önöket! - Tipikus beosztott: mindent a főnökre fog. Persze kénytelenek voltunk ezzel is megelégedni, mert minden bizonnyal többet ő sem tudott, és végső soron, az igazgató fogja majd erre a nagyon is frappáns kérdésre megadni a választ.
Miközben fogyasztgattunk, váratlanul megjelent egy rakás diáknak kinéző fiatal. Mind a lányok, mind a fiúk egyenruhában voltak, persze, nem ugyanabban, mert azért érdekesen nézett volna ki, ha fiúkon is szoknya lett volna. Amint megláttak minket, azonnal vad sugdolózásba kezdtek, amiből én arra következtettem, hogy mi voltunk a fent említett kommunikációs tevékenység főtárgya. Az intermezzót egy váza zárta rövidre, amit az egyik diák levert. Fél pillanat alatt kiderült, hogy senki sem akarja magára vállalni a bűntényt, úgyhogy fogták magukat, és legnagyobb megdöbbenésemre az égő kandallón keresztül távoztak. Gyorsan rákérdeztem erre a váratlan parafenoménra, hogy biztos nem csak én láttam e.
- Öhm, mennyire rendszeres a falon átjáró, és a kandallóban távozó diákok jelenléte? -
- Oh ne is törődjenek velük. Ez az iskola titkos bejárata, szükséges óvintézkedés. Ha engem kérdeznek, én jobban örülnék, ha nem kéne átmasírozniuk a házamon.. - Látszott rajta, hogy tényleg nem örült ennek, így elhittem neki, bár még mindig nem tudtam sehol sem elhelyezni, hogy miért jó dolog a tűzön való gyaloglás, de biztosan rájövök majd, ha egyszer kipróbálom. A lehetőség hamarabb elém vágott, mint hittem volna.
- Kérem fáradjanak be az iskolába. - Mondta vendéglátónk és a kandalló felé intett. Most, hát rajtunk volt a sor, hogy ezt a fura átjárót használjuk. Becsukot szemmel léptem rá a lángoló fahasábokra, de, mintha normális talajt tapodott volna lábam. Nem éreztem semmi különösebbet. Mikor kinyitottam szemeim, egy folyosón álltunk, ami tele volt zsibongó diákokkal. Egy velőtrázó sziréna hangja hallatszott, és ez valami jel lehetett, mert az összes nebuló, sietős léptekkel behatolt a termekbe, és csend ülte meg a folyosót. Most, hogy nem volt már senki sem itt, láttam, hogy jó néhány festmény, faliszőnyeg, plakát díszítette a falakat. A békét cipőkopogás törte meg. Nő lehetett az, normális férfi nem csapna ekkora zajt, szimpla gyaloglásból adódóan. Igazam volt: egy meglehetősen szürke hangulattal megáldott, középkorúnak kinéző hölgy bukkant fel. Úgy nézett ki, mint valami szigorú titkárnő.
- Üdvözlöm Önöket a Tamino Varázsló Iskolában. Kérem fáradjanak velem, az igazgató úr már várja Önöket. És ha megkérhetném, ne varázsoljanak, az iskola területén ugyanis tilos a mágiahasználat, legalábbis a folyosókon. - Hangjából ítélve tudta, hogy nem vagyunk piskóták, és kedvesebb volt, mint számítottam volna, de minden bizonnyal érezte a kisugárzásunkból, hogy világot látott mágusok vagyunk. Kisugárzás? Jelenlét? Igen, talán ebből; biztos van ilyen is.
Néhány folyosó után egy meglepően rendezett terembe léptünk be. Vagy egy nagy asztal volt középen, vagy sok kicsi összetolva, nem tudom, lényeg, hogy roskadásig volt mindenféle papírokkal, mappákkal tömve, és minden tanárnak volt egy-két négyzetdeciméter helye, ahol tudott effektíve dolgozni. A falak mentén is szekrények, polcok voltak elhelyezve, amelyeken talán egy fokkal nagyobb volt a tömeges papírjelenlét, mint az asztalon. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát itt.
- Igazgató Úr! Megjöttek a mágusok! - Mondta a titkárnő, miután a szemben lévő helységbe bekopogtatott, és benyitott.
- Ó ez nagyszerű! A nevem Matsu Morita, én vagyok az intézmény igazgatója. Kérem fáradjanak be! - A férfinak kinéző ember szambázott ki a szobából. Vagy egy nagyra nőtt fiatal volt, vagy csak egy olyan arccal megáldott, aki, ha borotválkozik, akkor 20 évet letagadhatna. Minden esetre egy kicsit nyugtalanító volt az egész megjelenése.

Hármasunk hamar megérkezett a címen szereplő épülethez, mely a legkevésbé sem egy iskola, inkább egy elhanyagolt, sőt talán már nem is lakott régi stílusú vályogház külső jeleit viselte. Időszerűnek találtam, hogy hangtalan sípommal kis barátom is előkerítsem, így míg Natiék kopogtattak én az eget kémleltem. Időközben kinyílt az ajtó, s annak lakója megelőzve mindannyiunk, lelkesen üdvözölt minket.
- Omeron san, Nati chan és Strago san! Örülök, hogy ilyen hamar eljöttek, kérem fáradjanak beljebb. – Majd oldalra lépve betessékelte kis csapatunkat.
Heaven ilyentájt landolt a vállamon, de mielőtt még belekezdhetett volna lelkes karattyolásába, csendre és udvariasságra intettem. Utolsóként léptünk a házba, mely nem okozott meglepetést, egyszerű volt és visszafogott, bár a külsejénél azért némileg ápoltabb. Láttam Nati izgatott, csodálattal teli pillantásait, amiket Heavenre vetett, de lévén, hogy vendégségben voltunk, visszafogta érzelemkitöréseit.
- Készítettem egy kis teát Önöknek, érezzék otthon magukat. – Intett egy székekkel körülvett asztal irányába, majd érezve magán nem távozó, kérdő tekintetünk, hirtelen felkiáltott. - Ó de illetlen vagyok, a nevem Kwan Chang, az iskola gondnoka, és egyben portása vagyok. – Azzal tovább mosolyogva várta, hogy helyet foglaljunk.
Jómagam is az udvariasság híve vagyok, jelen esetben, mégis eltekintettem a bemutatkozástól, hiszen Kwan, valamilyen ismeretlen és feszélyező okból kifolyólag már tudta a nevem. Szemöldök ráncolva vizsgálgattam az alacsony, folyton mosolygó kis figurát, aki szó nélkül figyelte, ahogy teázgatunk.
- - Elnézést, érdekelne, hogy honnan tudja a nevünket? – Tette végül szóvá Nati, a mindnyájunkban kérdéseket ébresztő furcsaságot, ám válaszként csak egy leszerelő mosolyt és néhány sablonos szavacskát kapott.
- Az igazgató úr már várja önöket! – S a maga egyszerű ábrázatával tovább nézelődött.
Sok túlbonyolított gondolatot ébresztett bennem ez a magatartás, ám mielőtt még bármelyiket is alaposabban megvizsgálhattam volna, néhány fiatal lány és fiú termett előttünk, szinte a semmiből. Egy falon terpeszkedő szőnyegen át érkeztek, majd mikor észrevettek minket, az újszerű furcsaság okozta izgalomtól feltüzelve sutyorogni és kuncogni kezdtek. Szinte gyerek volt még mind, egyik másik mégis olyan tekinteteket vetett rám és Stragora amiket még az Akane resorti örömházakban sem illik. Végül, talán egy ilyen pillantáshoz párosuló kijelentéstől megvadulva, az egyik lány levert egy vázát, minek hatására mindannyian megszeppentek, s egy szekundum alatt felismerve az eseményekben rejlő negatív végkimenetelt, azonnal menekülőre fogták, s a kandallóba vetve testüket, semmivé lettek. Egy perc alatt másodjára dörzsöltem meg a szemeim és kezdtem ismét ostoba gondolatokat szövögetni…Vagy nagyon tüzel ez a Mr. Kwan és féktelen haragjánál még a gyors halál is jobb, vagy amit mi kandallónak látunk, valójában egy átjáró.
- Öhm, mennyire rendszeres a falon átjáró, és a kandallóban távozó diákok jelenléte? – Kérdezett rá tétova, tekintetét a lángok és Kwan között kapkodva.
- Oh ne is törődjenek velük. Ez az iskola titkos bejárata, szükséges óvintézkedés. Ha engem kérdeznek, én jobban örülnék, ha nem kéne átmasírozniuk a házamon.. – Válaszolt kelletlenül, letörten bámulva megrongált vázáját.
Apám mindig azt tartotta, hogy megbízható tudást nem elméletekből vagy könyvekből, hanem inkább tapasztalás útján szerezhet az ember, s mivel Kwan máris a fentebbi bejárat felé terelgetett minket, úgy tűnt, hamarosan a saját bőrünkön érezhetjük annak működését.
- Kérem fáradjanak be az iskolába. – Hangzott el a felhívás kedvesen, mi mégis úgy álltunk oda, mint halálra ítéltek a kivégzésre várva. Strago, Nati, mind tovatűntek, s már csak én és kis Heavenem maradtunk. Összegörnyedtem, hogy amaz se verje be fejét s beléptem.
Illúzió.. ennyi volt csupán az egész. Sem a tüzet sem fahasábokat nem éreztem…szóval csak illúzió.
Odaát egy ódon kastélyéra hajazó folyosó várt minket, falain szőnyegekkel képekkel s zászlókkal. Az ablaktalan teret, fáklyák világították be s a korábban látottakhoz hasonló diákok népesítették. Egyik másik majd elsodort minket, kik egy pillanatig megrökönyödve álltunk és bámultunk, majd egy kellemetlen csengő hatására összerezzentünk. A kölykök és csajok elillantak mint a kámfor, ki-ki be egy-egy tanterembe, s a hely olyan nyugodt és zajtalan lett, ami az iménti után szinte elképzelhetetlen. Az események sorozata azonban oly gyorsasággal következett be, hogy megszólalni nem, csak csodálkozni volt lehetőségünk. Ekkor pedig egy szusszanásnyi időt alig hagyva nekünk, egy pár rejtélyes, kopogó cipő vonzotta magára figyelmünket. A monoton hang egyre hangosabb és hangosabb lett mígnem…megjelent gazdája is, egy fiatal hölgy, amolyan szerepjátékos, kosztümbe bújt nőcske érzetét keltve. Hisz arca még csinos és üde volt, míg öltözéke szigorú, formális…pont mint egy farkas jelmezbe bújt, aranyos kislány farsangkor.
- Üdvözlöm Önöket a Tamino Varázsló Iskolában. Kérem fáradjanak velem, az igazgató úr már várja Önöket. És ha megkérhetném, ne varázsoljanak, az iskola területén ugyanis tilos a mágiahasználat, legalábbis a folyosókon. – Mondta el gépesen ezt az előre betanult szöveget, majd sarkon fordult, s néhány kanyart követően betessékelt minket egy üres, mégis igen zsúfolt irodába. A bútorok alatt, fölött mellett és vélhetőleg belsejében is, mindenhol dokumentumok tömkelege pihent, ember azonban aki foglalkozhatna velük, egy sem volt. Újabb ajtó következett, s átmeneti kalauzunk már kopogott is majd benyitott.
- Igazgató Úr! Megjöttek a mágusok! – Azzal kihátrált az ajtóból, teret engedve nekünk.
- Ó ez nagyszerű! – Kurjantott fel a bent tartózkodó férfiú. - A nevem Matsu Morita, én vagyok az intézmény igazgatója. Kérem fáradjanak be! – Azzal mindannyiunkkal kezet rázott, majd hellyel kínált.

Legalább az igazgatónak jól megy a dolga, ha már a tanárokat elkergették a valamik, így nem kell fizetést kiosztani nekik. Viszont az dicséretes, hogy a vendégszeretet megerősítésére fordította a fennmaradt pénzt, mert ezek aztán jó minőségű bőrfotelek, bár nálunk anno selyemkanapék voltak, de ez már mellékes. Maga az igazgató egy vaskos íróasztal mögé tette le magát, és rendíthetetlen jókedvvel nézett ránk.
- Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. Ne is vesztegessük az időt! A helyzet a következő; a tanári kar háromnegyede nyom nélkül eltűnt két nappal ezelőtt. Egyenként veszett nyomuk, mindig akkor, amikor egyedül voltak, tehát szemtanúkkal sajnos nem tudok szolgálni. – Na, jó, akkor nem is valószínű, hogy az elmaradt fizetés lett a fotelekre fordítva, mert azért két nappal ezelőtt nem volt olyan rég. Mit is csináltam két napja? Tulajdonképpen ugyanott heverésztem, mint mindig: a domboknál, és az élet értelmén gondolkodhattam, sok egyéb mellett.
Lássuk hát a tényeket: eltűntek, semmi szemtanú, semmi gyanúsított. Vagy mondott ilyet?
- Gondolom, van ötlete, hogy ki vagy kik állhatnak az eltűnések mögött. – mondtam, hátha legalább haladunk némileg az egészben. A direktor láthatóan gondolkodóba esett. Homlokát ráncolta, és, mintha zavarban is let volna.
- Nos, a „megmaradt” három tanár közül az egyik Sara Kyuuna, vagy, ahogy a diákok nevezik, Sara, a Megtorló… Fegyvermágus, vívást és hadtörténetet oktat. A másik Jake Storm, elemi mágiák használatát, és elméletét tanítja, a harmadik pedig Aina Akiko, a könyvtárosunk. Mind a hárman, hát hogy is mondjam… meglehetősen népszerű tanárok, ezzel szemben a többiek… - Mély sóhajtás. Értem. – Ráadásul nyakunkon a félévi vizsgaidőszak. Az a gyanúnk, sőt szinte biztosak vagyunk benne, hogy az eltűnések mögött a diákok állnak, de eddig hiába kérdeztük ki őket, sajnos semmi nem hat rájuk. Éppen ezért hívtam Önöket ide, talán három hivatásos mágus jelenléte ráébreszti őket a helyzet komolyságára. 193 diákunk van, akiket kellő létszámú tanári kar nélkül szinte lehetetlen fegyelmezni. Összevontunk pár osztályt, így végül befértek a tanulók hat terembe. Ebből hármat felügyelnek a tanárok, a többit viszont szeretném magukra bízni. Próbálják meg szóra bírni őket. Talán csak egy kisebb csoport áll a „csíny” mögött, de az is lehet, hogy az összes nebuló összefogott. – Jaj, de jó lesz, zabolátlan nebulókat rávenni, hogy fedjék fel titkaikat, melyeket még az igazgató sem tudott kihúzni belőlük. Ide a mágustanács kellene, nem szabadúszó, céhes mágusok. No, mindegy, elvállaltuk, meg kell csinálni. Legrosszabb esetben sokkoló élményben lesz a diákoknak részük, vagy szimplán élve elásom őket. Nem vagyok agresszív ember, de nem tűröm, ha fiatalabbak maguk alatt gondolják az idősebbek tapasztalatát. Végül is, minden megvan, amire szükségem lehet, bár arra még kíváncsi voltam, hogy nekünk mi a dolgunk.
- És mégis, mit csináljunk a diákokkal? Tanítsuk őket, ha igen, akkor mire ? Vagy meséljünk a tapasztalatainkról ? Vagy egyszerűen kérdezzük ki őket ? –
- Kérdezzék ki őket, és ha nem túl nagy kérés – az arca gyanúsan ártatlan volt. Nem igazán tudtam, hogy most csapjak szét a rendetlenkedők között, vagy csak verjek szét egy-két asztalt, hogy jobb belátásra bírjam őket. - próbáljanak meg egy kis fegyelmezettséget szorítani beléjük. – Ez nekem nem volt teljesen tiszta, úgyhogy még jártattam egy kicsit a számat.
- Gondolom a fegyelmezés csak szépen, emelkedve történjen. Fenyegetés, ijesztés, apró fájdalom, erőfitogtatás... de maradandót nem kellene alkotni... – A főtörzs úr ennek nem igazán örült, és most rajta volt a sor, hogy gyanúsan nézegessen engem. Lehet, hogy egy sorozatgyilkost bérelt fel, aki fajtalankodik a kislányokkal, és nem utolsósoron nekrofil is. Fúúúúúj, kinézné ezt belőlem? Ha jól látom, igen.
- Természetes nem bántjuk a diákokat, az erőszak csak további erőszakhoz és engedetlenséghez vezetne. – Hallatszott a hangján, hogy valaha ő is tanár volt. Miután néhány másodpercig némaság lengte be a szobát, újból megszólalt.
- Ha nincs több kérdésük, Iana elkíséri Önöket a tantermekbe. – A titkárnő azonnal aktivizálta magát, kinyitotta az ajtót, hogy élő térkép és iránytű kettőseként elvezetett minket a problémás osztálytermekig.
- Ha bármi problémájuk, vagy kérdésük van, csak szóljanak valamelyik tanárnak, készséggel állnak rendelkezésükre. Ez itt az első terem. – A terem veszélyesen csöndes volt. Én, naivan, úgy gondoltam, hogy ez egy nekem való osztály, csupa érdeklődő arc, semmi hangoskodás, mindenki fegyelmezett. Igen, elfogadom.
- Nem akarom már az elején szétroncsolni az idegrendszeremet, úgyhogy sok sikert nektek. – Köszöntem barátaimnak, meglehetősen sportszerűtlen módon fel sem ajánlva a választás lehetőségét, és bezártam magam mögött az ajtót. Legalább is azt hittem, bezártam, de, amint visszanéztem arrafelé, mert éreztem, hogy néz valaki, tényleg nézett valaki. Legelső nekifutásra azt hittem, Vasleánynak hívják az illetőt, hiszen több volt rajta a fém, mint egy átlagos emberen. Gondolom ő volt Sara a megtorló, mert, mint vérbeli fegyvermágus, páncéllal és karddal volt ellátva, az amúgy is karcsú, kívánatos kanyarulatú teste. Megmutattam neki, hogy én is tudok másodpercek alatt annyi fémet termelni, mint ő, felöltöttem, hát a hőn szeretett Iron Armoromat. Nézzük, mit szól ehhez.

Az igazgatóhoz beléptünk, és hellyel kínált bennünket kényelmes bőrfotelokban. Én eddig mindig azt hallottam, hogy az iskoláknak elvileg nincs túl sok pénzük, de a varázslóiskola biztosan más tészta volt.
- Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. Ne is vesztegessük az időt! A helyzet a következő; a tanári kar háromnegyede nyom nélkül eltűnt két nappal ezelőtt. Egyenként veszett nyomuk, mindig akkor, amikor egyedül voltak, tehát szemtanúkkal sajnos nem tudok szolgálni. – szóval senki nem tud semmit, csak annyit hogy mesébe illő módon a tanárok itt voltak aztán valahogy nem lettek… vagy azok néha voltak, néha nem voltak? De rég is volt a tündérmesés korszakom. Bár azért nem lett volna rossz dolog, ha történt volna egy hol volt, mert akkor nem kellett volna olyan sokat keresni. Nem mintha nem lett volna kedvem a fiúkkal dolgozni. Sőt!
- Gondolom, van ötlete, hogy ki vagy kik állhatnak az eltűnések mögött.- mondta Strago az igazgatónak, aki zavarosan homlokráncolva nézett.
- Nos, a „megmaradt” három tanár közül az egyik Sara Kyuuna, vagy, ahogy a diákok nevezik, Sara, a Megtorló… Fegyvermágus, vívást és hadtörténetet oktat. A másik Jake Storm, elemi mágiák használatát, és elméletét tanítja, a harmadik pedig Aina Akiko, a könyvtárosunk. Mind a hárman, hát hogy is mondjam… meglehetősen népszerű tanárok, ezzel szemben a többiek…- szóval, ha a tanárok háromnegyede nem volt túl népszerű, akkor itt alap káosz uralkodhatott. – Ráadásul nyakunkon a félévi vizsgaidőszak. Az a gyanúnk, sőt szinte biztosak vagyunk benne, hogy az eltűnések mögött a diákok állnak, de eddig hiába kérdeztük ki őket, sajnos semmi nem hat rájuk. – mi is hatna rájuk? Kamasz korban vannak, sajnos a maci ellopás sem lenne jó ötlet. Az maximum a hét éveseknél jön be. -Éppen ezért hívtam Önöket ide, talán három hivatásos mágus jelenléte ráébreszti őket a helyzet komolyságára. 193 diákunk van, akiket kellő létszámú tanári kar nélkül szinte lehetetlen fegyelmezni. – ha a tanárok nem voltak közkedveltek, akkor alapjába véve lehetetlen feladat lehetett fegyelmezni őket… mi fog ránk várni?- Összevontunk pár osztályt, így végül befértek a tanulók hat terembe. Ebből hármat felügyelnek a tanárok, a többit viszont szeretném magukra bízni. Próbálják meg szóra bírni őket. Talán csak egy kisebb csoport áll a „csíny” mögött, de az is lehet, hogy az összes nebuló összefogott. – az nagy valószínűséggel nem történhetett meg, hiszen nemhogy egy iskolában, hanem egy osztályban is van minimum egy olyan diák, aki semmit nem tenne a tanárok ellen, és csak a tanulással foglalkozik, igazi mintapéldány.
- És mégis, mit csináljunk a diákokkal? Tanítsuk őket, ha igen, akkor mire? Vagy meséljünk a tapasztalatainkról? Vagy egyszerűen kérdezzük ki őket ? – egy nagyon elmés, és jó kérdés.
- Kérdezzék ki őket, és ha nem túl nagy kérés – vallató szék és lámpa lesz? Az megkönnyítené a dolgunk. - próbáljanak meg egy kis fegyelmezettséget szorítani beléjük. – fegyelmezettséget? Nem lesz egyszerű az biztos.
- Gondolom a fegyelmezés csak szépen, emelkedve történjen. Fenyegetés, ijesztés, apró fájdalom, erőfitogtatás... de maradandót nem kellene alkotni... – istenem Strago! Remélem ha gyermeked lesz nem úgy akarod nevelni, hogy maradandó legyen a nevelés következménye.
- Természetes nem bántjuk a diákokat, az erőszak csak további erőszakhoz és engedetlenséghez vezetne. – szóval akkor gondolom vallató lámára kár is rákérdezni, mert az csak retinát égetne. Az igazgató hangján hallatszott, hogy ezt valószínűleg tapasztalta, még ha nem is pont vele történt meg egy tanárával biztos. - Ha nincs több kérdésük, Iana elkíséri Önöket a tantermekbe. – Iana abban a pillanatban az ajtó fele ugrott, majd odavezetett minket a termekhez. Az első termet kinyitotta, és senki nem szólt semmit.
- Ha bármi problémájuk, vagy kérdésük van, csak szóljanak valamelyik tanárnak, készséggel állnak rendelkezésükre. Ez itt az első terem. – mondta a titkárnő.
- Nem akarom már az elején szétroncsolni az idegrendszeremet, úgyhogy sok sikert nektek. – lehet a gyerekek is jobban járnak, ha Strago kapja a csendes cuki osztályt. Mielőtt Omeron vagy én valamit szólhattunk volna, Strago már el is tűnt a terem mélyében. Ahogy tovább haladtunk, egyre jobban hallani lehetett a diákok üvöltözését, csörömpölését. Iana kinyitotta az ajtót. Bent a diákok üvöltöztek szaladgáltak, én pedig reméltem, hogy Omeron bevállalja dolgot, mégis csak én vagyok a legfiatalabb. De nem, Omi mint aki a termet észre sem vette, odébb állt és fütyülni kezdett. Remélem jól megjárja majd.
- Hát azt hiszem, akkor ez az én termem. Sok sikert Omi… és legyen szörnyű az osztályod. –az utolsó felét a mondatnak úgy mondtam, hogy ne hallja. Ez után az osztály lepasszolás után, meg is érdemelné.
A teremben a diákok rohangáltak, üvöltöztek, nevetgéltek, nem zavartatták magukat. Nem tudtam, hogy most üvöltsek, vagy ne, figyelnének e rám vagy sem. Hála istennek nem kellett sokáig ezen gondolkoznom, mert nagy valószínűséggel Jake az egyetlen itt maradt férfi tanár nyitott be az ajtón. Szeme színe Stragoéhoz hasonlóan sárga volt, haja pedig barna, és tanárhoz képest eléggé lazán öltözködött. Kíváncsi voltam, hogy ő mit fog tenni az osztállyal.

Nati és Strago nagy terpeszt vágva terült el a nekünk szánt bőrfotelekben, míg én kissé félve néztem a sajátomra, hisz az elmúlt éjszakai virrasztás még mindig erőteljesen hatalmában tartott, s ha én most lehuppanok egy ilyen komfortos kis ülőalkalmatosságra, komoly kihívás lesz ébren maradni. Ilyen indokkal viszont mégsem utasíthatom vissza a felkínált helyet, így kicsit tétovázva bár, de követtem társaim példáját. A karosszék hosszan sziszegve felsóhajtott alattam, majd úgy elnyelt, mintha egy olyan fehér rózsaszín pillecukor lenne. A végletekig kényelmes volt, olyannyira, hogy már az első percben többször a számba kellett harapnom, hogy ne veszítsek a jelenlétemből.
Mr.Morita büszke mosollyal arcán nézett ránk, mintha azzal, hogy megjelentünk, máris orvosolva lenne minden probléma, s ő ama nagyszerű ötlettel, hogy ide rendelt minket, egy csapásra megoldott volna mindent…no de mi mindent is?
- Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. – Szólalt meg erőteljesen, minden felvezetést mellőzve. - Ne is vesztegessük az időt! A helyzet a következő; a tanári kar háromnegyede nyom nélkül eltűnt két nappal ezelőtt. Egyenként veszett nyomuk, mindig akkor, amikor egyedül voltak, tehát szemtanúkkal sajnos nem tudok szolgálni.
A tényállás gyorsan fel lett vázolva, de úgy éreztem valami hiányzik belőle…mondjuk bármi kézzel fogható, amin elindulhatnánk. Sem egy személy, sem valami különleges körülmény esetleg nyomok… több kérdés is motoszkált a fejemben, éreztem, hogy fúrják az oldalam és próbálnak a felszínre jutni, de – talán a fáradtságtól – egy darab sem konkretizálódott. Amíg ilyenforma próbáltam összefoltozni azt a sok szakadt foszlányt a fejemben, Strago éles eszével rögtön tovább görgette a beszélgetést.
- Gondolom, van ötlete, hogy ki vagy kik állhatnak az eltűnések mögött. – Tette fel a kérdést tárgyilagosan, olyan érzést keltve, mintha tapasztalt nyomozó lenne, aki tucatjával old meg eltűnési ügyeket és minden nap háromszor-négyszer is elismétli ugyan ezt.
S szemlátomást gondolkodóba ejtette az igazgatót. Az ember, kinek fellépésén túl, itt, birodalma középpontjában még sok mindennel meg volt támogatva a tekintélye, látszólag nem csak azért jött zavarba, mert a válasz kínos volt rá és munkásságára nézve, hanem mert egyáltalán nem készült erre a kérdésre. Foteljeinkhez képest, az ő trónja egy kis emelvényen állt, elébe pedig egy robosztus, tömör faasztalt helyeztek, kicsit olyanná téve, mintha egy bíró magasodna az ide járulók fölé. Most azonban, ez az ikon, a rend és a tudás jelképe, összetöpörödött a gondok és rejtélyek súlya alatt. Karjait keresztezve, kétszer-háromszor megsimította állát, majd hirtelen beszívva a levegőt kicsit feljebb emelte az időközben lebukó fejét, s belekezdett.
- Nos a „megmaradt” három tanár közül az egyik Sara Kyuuna, vagy ahogy a diákok nevezik, Sara, a Megtorló… Fegyvermágus, vívást és hadtörténetet oktat. A másik Jake Storm, elemi mágiák használatát, és elméletét tanítja, a harmadik pedig Aina Akiko, a könyvtárosunk. Mind a hárman, hát hogy is mondjam… meglehetősen népszerű tanárok, ezzel szemben a többiek… Ráadásul nyakunkon a félévi vizsgaidőszak. Az a gyanúnk, sőt szinte biztosak vagyunk benne, hogy az eltűnések mögött a diákok állnak, de eddig hiába kérdeztük ki őket, sajnos semmi nem hat rájuk. Éppen ezért hívtam Önöket ide, talán három hivatásos mágus jelenléte ráébreszti őket a helyzet komolyságára. 3 diákunk van, akiket kellő létszámú tanári kar nélkül szinte lehetetlen fegyelmezni. Összevontunk pár osztályt, így végül befértek a tanulók hat terembe. Ebből hármat felügyelnek a tanárok, a többit viszont szeretném magukra bízni. Próbálják meg szóra bírni őket. Talán csak egy kisebb csoport áll a „csíny” mögött, de az is lehet, hogy az összes nebuló összefogott. – Fejezte be végül a monológ elejét jellemző zaklatottságtól teljesen elhatárolódott, újra életre kelt bizakodással és lelkesedéssel.
Én magam ezzel szemben egyáltalán nem voltam képes hasonló vidámsággal telve fogadni a hallottakat. Bár az pozitívum, hogy előreláthatólag nem kell majd vérünkre szomjazó szörnyekkel, és sötét, lélektelen mágusokkal összecsapnunk, helyettük azonban itt van 193 (lehetséges, hogy) vérünkre szomjazó, sötét, lélektelen máguspalánta. Nagyot nyeltem, s ha lehetséges, még mélyebbre süllyedtem a fotelben.
Már gyerekkoromban sem igazán sikerült jó kapcsolatot kiépítenem az akkori fiatalsággal, na ezekkel a maiakkal meg aztán főleg nem fogok tudni. Ezen apró kis zsarnokok esze úgy vág mint a borotva és… és… pont arra használják a gógyijukat mint a borotvát…hogy vágjanak vele. Éreztem, hogy a fejem szép lassan eltűnik a fotel puha anyagában, miközben szám fintorgó grimaszra görbül. Szinte láttam magam előtt – és pár percre el is veszítettem a kapcsolatot a külvilággal – hogy ezek a kis diktátorok Strago hátán ülnek és a négykézláb padlót súroló Nati hátán pihentetik a lábukat, hogy szivaroznak és jóféle Whiskyt szopogatnak, csoffadt kis vállaikat, kemény tömésű zakóval hangsúlyozva. A hamut Nati hajába pöccintik és nagyokat vihorásznak, miközben az idő előtt ivar éretté vált lány társaik apró miniszoknyában vonaglanak a tanári asztalon, egymást ölelgetve és… fűztem volna még tovább is ezt a rémmesét, Heaven azonban, aki mindeddig a vállamon pihent, dicséretes fegyelemmel, most fészkelődni és karmolászni kezdett. Annyira lesüllyedtem a fotelban, hogy őt magát majdnem lelöktem.
Baaa atya ég, nem hagyhatom, hogy ilyen Stragós, ijesztő, perverz fantazmagóriák borítsák el az elmém…
Egy szó mint száz, nekik mindent szabad, mi pedig nyilván még oda sem sózhatunk rendesen..
- .. Fenyegetés, ijesztés, apró fájdalom, erőfitogtatás... de maradandót nem kellene alkotni... - Valakinek mégsem nyilván..
- Természetes nem bántjuk a diákokat, az erőszak csak további erőszakhoz és engedetlenséghez vezetne. – Ez után pár másodpercnyi csend következett, amit egyikünk sem tudott további kérdésekkel megtörni, így újra az öreg Morita ragadta magához a szót, ezen beszélgetés során utoljára. - Ha nincs több kérdésük, Iana elkíséri Önöket a tantermekbe.
Nem volt mit tenni, két tenyeremmel megdörzsöltem fáradt, megereszkedett arcomat, s Natival és Stragoval egyetemben Iana nyomába szegődtem.
- Ha bármi problémájuk, vagy kérdésük van, csak szóljanak valamelyik tanárnak, készséggel állnak rendelkezésükre. Ez itt az első terem. – Mondta, s egy olyan ajtóra mutatott, mely mögül semmilyen zaj, csörömpölés vagy viháncolás hangja nem szűrődött ki, csupán a hívogató csend.
Mielőtt még azonban bármit is tehettem volna, az állnok Sati önző mód rátette mohó mancsát a kilincsre, majd gyorsan felénk fordította arcát s egy pimasz, megjegyzés kíséretében búcsút intett nekünk. Mi azonnal odébb álltunk, ám azt azonban még hallottam, hogy újra nyílik az ajtó, titkon abban bíztam, hogy Strago máris menekül, ám megfordulva láttam, hogy nem kifelé igyekeznek a teremből, hanem valaki éppen most lépett be. Jó 20 méterre volt csupán a következő terem, amely már messziről sem tűnt igazán barátságosnak és hívogatónak. Az ajtó szinte remegett tokjában a benti zsibongástól és a falakat érő folyamatos ostromtól. Iana benyitott, s a hangzavar 2-3 szorosára nőtt.
Alapvetően udvarias, segítőkész jellem vagyok, ám ilyen kimerülten az önfenntartás valahogy mindennél előre valóbbnak bizonyult. Meg egyébként is Nati az okozója ennek az egésznek, hogy nem szólt időben, úgyhogy menjen csak ő. Egyértelműen hátat fordítottam, s lelkesen fütyörészve belevesztem egy faliszőnyeg precíz szövésének vizsgálatába.
- Hát azt hiszem, akkor ez az én termem. Sok sikert Omi… – Mondta végül elég hiteltelenül s behúzta maga mögött az ajtót.
Pár perc után elértük az utolsó termet is, ami nem sokban különbözött az előbbitől. Szintén nagy ricsajnak adott otthont, bár ez némileg rendezettebb ritmusosabb hangzavar volt mint Nati kis pártfogoltjainál. Felemeltem fejem s Heavenre néztem.
-Menjünk?
-Menjünk! – Mondta támogatóan jóval nagyobb adag lelkesedéssel és kalandvággyal mint amivel én rendelkeztem.
Vettem két három nagyobb levegőt, s határozottan beléptem, majd jó erősen becsaptam magam mögött a nehéz ajtót, abban bízva, hogy a durranás rendre parancsolja a kis nyavalyásokat. Körülbelül harminc diák állt a teremben, ovális kört alkotva. Néhányan a szélről megfordultak ugyan s engem bámultak, de a többség ügyet sem vetett rám. Mögöttem újra nyílt az ajtó s egy lány lépett be rajta. Bájos arca, barna haja volt, kecses testén pedig zavarba ejtően nőies domborulatokat hordott. Hogy a fene vinné el! Ezek a mai fiatalok valóban ilyen korán érnének? Én pedig valóban ilyen sokat lettem volna a perverz Satival?
A kör közepéből hirtelen vöröses lángcsóva emelkedett a magasba én pedig egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy befurakodjak a tömegbe s őket intsem rendre, vagy először kezdjem kicsiben és ezt az egy szem, drága hölgyet küldjem a helyére…

Válaszomra hamar megkaptam a kérdést, a nagy semmit. Mert miért is csitította volna el a zajongó gyereksereget, ha nem is érdekelte a dolog.
- Csak nem a hivatásos mágust tisztelhetem a hölgy kegyeiben? – kérdezte, és szélesen mosolygott, majd kezet nyújtott.
- De igen. Nati Teina vagyok. – mutatkoztam be, majd megfogtam a kezét.
- Jake Storm. Ha bármiben segíteni tudok, kérlek csak szólj. Szívesen segítek bármiben. Nem gondoltam, hogy egy ilyen fiatal és csinos hölgy jön majd a segítségünkre. – kacsintott rám, és nem akarta elengedni a kezemet. Hát ez remek lesz… A fiúk persze élvezték a nagyszerű bemutatkozásunkat, miközben a lányok a nyálukat törölték fel a sármos tanár bácsijuk megjelenése után. Mondjuk tényleg nem nézett ki rosszul… De a lényeg most a zsibongó gyerekeken volt, akik nem nagyon akartak elcsöndesedni. Gondolkoztam rajta, hogy azt tegyem-e velük, mint hajdan Ranevel a székeknél, hogy amelyik nem viselkedik arra ráülök rinocéroszként, de valamiért úgy gondoltam itt nem fogom eljátszani. Itt nem az a pedagógia volt helyes.
- Kérlek titeket maradjatok csendben! – üvöltöttem el magam, egy negyed pillanatra mindenki rám nézett meredt szemmel, majd nevetni kezdtek és fecsegtek tovább. Hát ez a pedagógia sem jött be. De a pedagógia lényege a szigor!
- Mindenki fogja be a száját, és mondjátok el szépen mit tudtok az eltűnt tanárokról! – üvöltöttem, majd egy éppen a körmét lakkozó lány választ adott a kérdésemre. Vagyis majdnem arra.
- Minek kéne egy ilyen kis mágus libának bármit is elmondanunk? – hihetetlen, hogy ezek a mai fiatalok milyen szemtelenek, és pofátlanok tudnak lenni.
- Hé! Vigyázz a szádra! Inkább szívjad azt a büdös lakkot! – a fiúk jót nevettek a tanáruk beszólásán, a lány pedig megrándította a vállát, és nem szólt egy szót sem. Én Jakenek bólintottam egyet köszönetként. – Egy ilyen csinos és kedved hölgyet nem lehet libának nevezni! – remek… sikerült teljesen zavarba hoznia, és én meg csak úgy álltam ott, mint egy hülye.
- Én tudok mondani infót a tanárokról! – mondta egy nagyon lazán ülő srác, nekem meg már felvillant a szemem. – Szegények már nem bírták a kiképzést, biztosan hazamentek, ahol anyuci majd újra eltarthatja őket. – a remény hal meg utoljára, de a horgászok már azt is kikérdezték.
- Látom nem nagyon kedveltétek az itt tanító pedagógusokat. Mi volt ennek az oka? – próbáltam tovább puhatolózni.
- Mi köze van hozzá? Amúgy ha annyira tudni akarja, egyik sem volt jó arc. Hiszen tanárok! – válaszolta egy másik srác, mire Jake közbeszólt.
- Na de mi a bajod a tanárokkal, kis suhanc? Hogy értelmesebb leszel? – innen nem volt visszaút. Ment a fiúk és a tanáruk között az ökörködés, a lányok továbbra is úgy csináltak mintha nem lettek volna csak ők bent. Jake továbbra is zavarba hozott egy-két alkalommal, és a diákok pedig jókat nevettek rajtam. Mikor már a reménytelenek nyugalmát átéltem, inkább visszavonultam. Voltak olyan diákok, akik teljesen mást válaszoltak, mint ami a kérdésem volt, például: „én is szeretem a paprikás krumplit.” Hát az nagyszerű, de én nem! Odamentem a tanárhoz, és közöltem vele tervemet.
- Úgy látom, itt nem fogok sok mindent megtudni. Inkább megkeresem a többieket, és megbeszélem velük, hogy ki mire jutott. – indultam az ajtó fele, de utána nem tudtam merre is kellene pontosan menni.
- Várj Nati, ne kísérjelek el? – kérdezte, és kinyitotta előttem az ajtót. Nem volt sok kedvem vele menni, de jobb volt, mint a folyosókon egyedül csatangolni.
- De, köszönöm szépen. – mikor az ebédlő elé értünk elköszöntünk egymástól, én pedig gyorsan beslisszoltam az ajtón, és megláttam a két társam meg egy nőt, aki nagyon Stragot szugerálta.
Láttam, hogy a felülemlített társam táplálkozik, mint egy… ősember. Gondoltam én is eszek valamit. Odamentem, és kikértem azt aaaa… valamit. Nem vagyok egoista, de ennél ezerszer jobban főzök! Nem tudom, hogy is lehet ilyen koszton élni.
- Vééégreee! – huppantam le a fiúk és a lány közé. Strago egy jó nagy malachoz illő böfögéssel befejezte az ebédjét.
- Hát kérlek, egy nagyon elegáns volt...- ekkor esett le, hogy én nem is mutatkoztam be a köztünk ülő tanárnőnek. Gyorsan meg is ejtettem a dolgot. - Jajj bocsánat! Nem mutatkoztam be! Nati Teina vagyok, ennek a két félnótásnak az esze. – mondtam nevetve az igazságot, mintha elvicceltem volna.
- Nem hiába jó néha ha az ember elveszti az eszét.. Na és megtudtál valamit? – nem vitatkozott azzal, hogy én vagyok az ész? Mily’ meglepő fordulat. Pedig általában Omi az, aki jobban oszt engem, és most nem… Megnevelték volna a gyerekek?
- Öööö... azt, hogy a mai fiatalok eléggé szemtelen népség... – nem volt sajnos semmi, ami információhoz tudott volna juttatni minket.
- Nem reménykedem igazán, de.. Strago? – mikor ránéztem a beebédelt Stragora, aki úgy pöffeszkedett ott mint egy ovis, nekem is elszálltak a reményeim irányába.
- Pedig az enyémek egész szelídek voltak. Az, hogy beszélni képtelenek voltak, az persze nem segített a helyzetemen. – Persze, merthogy neki kellett megkapnia a legjobb osztályt… nem hogy illedelmesebb lett volna, és előre engedett volna engem.
- Tudjátok most úgy érzem magam mint Antarion a Kihunynak a fényekben, amikor a főszereplő és hű csatlósai megmentik az elrabolt grófkisasszonyt és a kiutat keresik. – Hogy micsoda? Ahham, persze, biztosan úgy volt. Csak mosolyogtam, és bólogattam, mint aki érti is miről van szó, közben kikapcsoltam az agyam, és a sutyorgó társaimat néztem. Ezek már megint valami hülyeségen tanácskoznak, ezer százalék.
- Elvesztettél valamit a teremben? – fordult hátra hirtelen a tanárnő, amitől Strago annyira megijedt, hogy hátraesett. Bevallom kissé bennem is megállt az ütő, reméltem nem esett semmi baja annak az idiótának. Segítettem volna neki felállni, de a másik nő a társaságban megelőzött, oda hajolt fölé.
- Ki tervezte ezeket a roncsokat, egyszerűen életveszély egy ilyenen ülni. – neeem, mert nem te voltál az ügyetlen, a szék a hibás! Strago közben felállította a székét, és vissza is ült.
- Ó ne tessék aggódni, ennél nagyobb erő kell, hogy kárt tegyen bennem, de azért alaposan rám hozta a frászt. – nehogy aggódni merjen, ő egy kemény férfi Mit is gondol maga igazából?
- No, szóval, akkor öhm, merre tovább? – szinte meg sem hallottam Strago hirtelen kérdését, inkább a kis „produkcióra” reagáltam, miután Omi sutyorgott egyet magában.
- A büszkeségemen kívül mást nem vesztettem el abban a teremben… - hát barátom, az egy felettébb kellemetlen dolog.
- Túlélte! Látod Strago, ezért nem lehet a gyerekeknek a székkel játszani. – jegyeztem meg gúnyosan, közben azt figyelve, hogy Akiko nem nagyon veszi le a tekintetét az én társamról. Pedig ő az ÉN társam volt, és NEM az övé.
- Istenem milyen férfias kisugárzása van Strago! maga kiköpött olyan mint Dariadusz a végtelen királyságból… - a könyv mind a háromszáz oldalát képes lett volna ez a nő szóról szóra elregélni, és valahogy nem érdekelt a dolog. Csak a szememet forgattam, utána meg leállítottam.
- Hát hogy milyen művelt vagy! Biztosan az iskola körbevezetése is jól megy! Mehetnénk? – kérdeztem kicsit erőszakosabb hangnemben, mint kellett volna, de legalább abbahagyta a magyarázást.
-Hát, hát persze, gyertek utánam! – nem lett sokkal jobb a helyzet… minden egyes állomáson előkerült valamilyen könyv. És csak mondta, mondta. Mesélt mitikus kertekről, őrült kollégiumos diákokról, elvarázsolt szertárról, meg mindenről, amit csak el lehet képzelni. Már kezdett megfájdulni a fejem ettől a sok hülye maszlagtól. Amikor már az ezerszáztizenharmadik könyvnél tartottunk nem bírtam szó nélkül hagyni. Megállapítottam a fiúknak, hogy ez a nő biztosan betűmérgezésben fog meghalni, más nem okozhatja majd a vesztét.
- Mire vagy féltékeny Nati? A tudására, vagy erre a malacra? – nem értettem miért gondolja Omeron hogy féltékeny vagyok, egyszerűen nem volt szimpatikus se a nő, se az, ahogyan Strago felé közeledik.
- Milyen féltékeny? Nem vagyok féltékeny, de komolyan... hogy lehet, hogy valaki csak a könyvekről tud beszélni? Én is szoktam olvasni, de ez már lassan beteges... – fejtettem ki a saját véleményem Akiko hobbijáról, avagy diliijéről.
- Hahh, néha képes vagy olyan képekben beszélni, Omeron, amit senki sem ért meg. Ki lenne féltékeny egy malacra? – néha nagyon örülök annak, hogy Strago nem érti meg amit Omi beszél. Ezt a kérdést könnyen félre lehetett volna érteni, még ha tiltakozom is.
- Egy tehén! – mondtam válaszom kissé vicces, de kötekedő hangnemben.
- Most miért? Szerintem egész karcsú... vagy.... ja, értem. – Strago arca vörös lett, és közben nem pont a szememet nézte. - Mondjuk nem tudom Natinak miért kellene féltékenynek lennie. Nem lapos, mikor legutóbb megnéztem. – ekkora barmot még nem hordott a hátán a föld, de tényleg! Mielőtt még mondtam volna valami olyat, amit megbánok erre a kis megszólalásra inkább előre siettem. Előttem egy lépcső volt, úgyhogy nem mentem tovább, mivel nem akartam véletlen sem elkeveredni. Lassan beért Akiko, majd a fiúk is, és elindultunk a lépcsőn.
-Ó és ez itt a könyvtár! Hatalmas, telis tele érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel és írásokkal. Itt töltöm a napom nagy részét és szerencsére nagyon sok diák is ugyan így tesz. Strago! Gyere, van egy könyv bent, ami biztosan érdekel téged. Az a címe, hogy Sarmon a félszemű csábító. Egy kalózról szól aki ellenszegülve származásának és egész korábbi életének, beáll a tengerészethez, hogy a szerelmével lehessen bla bla bla -remek… A legveszélyesebb vizekre eveztünk ki, és még Stragot is elvitte tőlünk az az ádáz nőszemély. Mikor megláttam a diákokat, akik itt töltötték az idejüket megértettem a dolgot. Nagy részük fiú volt, és a tanárnőt csillogó szemmel nézték.
- Aham, megindító. Milyen szerencse, hogy igazából csak a külsőm kalóz, a szemem még megvan a helyén. – pedig lehet, elég lenne neki fél szem is ahhoz, hogy nők domborulatait bámulja. Keresztbe tett kézzel álltam a könyves sor végén, és a címeket olvasgattam.
- Nem tartanánk fel tovább Akiko kisasszonyt, akit ha jól látom igencsak hiányolnak ott az egyik asztalnál… - mutatott az integető nyáladzó kamasz kölkökre. - Nem igaz Nati? – már megint miért én? Nem is én akarom elküldeni Akikot, miért segítsek? Na jó… szívem szerint elküldtem volna a hölgyikét országunk legdélebbi pontjára, de ez teljesen más kérdés volt.
- De igen, nagyon is! Meg még mi is egyeztetnénk, hogy miket hallottunk. – ez eléggé rossz érv volt, ugyanis Akiko társaságában beszéltük meg, hogy senki semmit nem tudott meg.
- Milyen érdekes. – Elvesztettük Stragot. Elveszett az éterben, a betűk sűrűjében amiatt a hárpia miatt, és már soha többé nem fog visszatérni hozzánk! Sötét mélységbe húzta őt az „arr”, és ebből soká lesz csak kiút, veszélyes rögös bukkanókkal végigtűzdelve. A legjobb lenne, ha felgyújtanánk minden könyvet, amit csak a kezébe ad az a nő.
- Akiko. Köszönöm az odaadást és segítséget. Most már megnyugodhatsz, a bajok hamarosan elmúlnak. – rendben, most már kezdünk nagyon egy szappanoperára hajazni. - Most menj. Tedd amit tenned kell, hogy mi is tehessük... amit tennünk kell.. – nehezemre esett elfojtani a belőlem feltörő kacajt, de végül mégis sikerült. Nem tudom honnan jött Omeronnak ez a szöveg, de jobban járt volna, ha visszaküldi pont oda.
- Akkor most szerintem húzódjunk vissza a részünkre fenntartott negyedbe. - hiszen mi mást is tudnánk tenni? Én csak bólintottam egyet, majd menetirányba fordultam, de akkor Omi közbeszólt.
- Mi? Elhiszem, hogy izgalmas az a képeskönyv, de nem kellene inkább körbeszimatolnunk valamerre? – mekkora egy zseni! Ha nem lenne köreinkben már régen elvesztünk volna.
- Na jó, neked van igazad... meeeerre menjünk? - kérdeztem teljesen tanácstalanul.
- Miért kellene? MIt kellene? Semmi különöset nem láttunk, semmit sem tudtunk kiszedni senkiből, miféle fonálon lehetne elindulni?
- Pókfonálon! Milyenen? Most úgy komolyan... egy kis hallgatózás mondjuk a termeknél, vagy a kollégiumnál? – hihetetlenül találékony tudtam lenni néha. Még én is meglepődtem a kreativitásomon.
- Hallgass a vadászösztönödre kaszanova. Nem tudom hogy bántak el ezek a mihasznák szakképzett mágia oktatókkal, de szerintem benne van a kezük és ha így van, szerintem nem terjedt tovább a fantáziájuk a katakombáknál. Az tökéletes.-Na tessék Nati! ez is egy remek ötlet. – lelkem fent száll, hogy elismerést kaptam!
Ezek után útjaink különváltak. Strago nagy valószínűséggel behúzódott a nekünk fent tartott szobába, amit még Akiko mutatott meg, és tovább olvasta a könyvét. Omeron nagyon jó kérdés, hogy merre kószált el, de én a tantermek felé indultam. Ilyenkor már egy diák sem tartózkodott bent, amit nem csodálok. Én is menekültem volna a nyomasztó falak közül, ahol tanulni kell. Elindultam a kollégium felé aztán az egyik szobából meghallottam a lányok kacaját, és az ajtó elé mentem.
- Jajj istenem, annyira gáz az a csaj! Hogy lehet ilyen hülye Sarah, hogy lila a körömlakkja! Tudhatná, hogy nem illik hozzá.
- Jah, ráadásul azzal a béna John-nal kavar.
- Hagy már, csak azért mert más pasi rá sem néz. – ebből nem tudtam meg túl sok mindent, csak fültanúja lehettem egy pletykának, amiket a kinézet alapján szültek, és nem tolerálják egymást. Inkább tovább indultam, és a kert körül nézelődtem, de nem volt sehol senki, aki hasznos infóval szolgált volna. Feladtam a kutakodást, és visszamentem a szobánkba, hátha ott jobb elfoglaltságot találok, de csalódnom kellett. Strago csak feküdt az ágyon, és azt a könyvet olvasta, amit Akiko adott neki. Valamiért zsigerből utáltam azt a nőt. Mivel egy szót nem szólt hozzám a drága barátom, így inkább elmentem fürdeni egyet. Közben azon elmélkedtem, hogy Omeronnak lehet, hogy tényleg igaza van, és eléggé féltékeny vagyok, csak nem akarom bevallani. Visszacaflattam a szobába az ágyamhoz, háromszor kipakoltam a táskám, majd vissza. Még mindig nem tudtam mit kezdhetnék magammal, úgyhogy megpróbáltam elaludni. Hát, nem sikerült, úgyhogy forgolódtam, és mivel halálra untam magam szenvedésemnek hangot is adtam. Mondhatni feltűnési viszketegségem volt, mert ezzel az egésszel az lett volna a célom, hogy Strago ne a könyvvel, hanem inkább velem foglalkozzon.
- Mit csinálsz, kedves szívem? – ezt a megnevezést is a könyvedből szedted, mi?
- Szenvedek, nem látszik? – nyilvánvaló tény volt, és észrevehető is. De legalább nem azt a hülye könyvet olvasta… - Teljesen unalmaaas!
- Találj ki valamit, amivel el tudod magad foglalni, mert nem biztos, hogy mindenki kíváncsi az állatkertre, amit a torkodban tárolsz. - mikor visszafordult a könyvéhez, és újra olvasni kezdte, én a fal fele fordultam és grimaszoltam egyet. Persze, miközben ő a könyv közben Akikorol képzelődik, én mint társa és barátja szenvedjek magányban. Nagy unalmamban elkezdtem az ujjaimmal szórakozni, mintha újra kisgyerek lennék." Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megfőzte, a legkisebb meg mind megette..."
- Ez is unalmas... a hallgatózás meg annyit ért, hogy kiderült, hogy Sarah-hoz nem illik a lila körömlakk és John a akivel kavar... – ez is zavart egy kicsit, hogy egyszerűen nem tudok semmit az egészről, és nem sikerült semmit kideríteni sem.
- És az nem érdekes? Biztos valamikor még fogod tudni ezt a tudásod kamatoztatni. – megyek a bankba, közlöm a tényt, és remélem, hogy kamatként megtudom mikor lesz gyerekük. Nagyszerű ötlet!
- Persze, ha egy nagyszerű szerelmi cselszövés miatt tűntek el a tanárok, biztos... te meg inkább bújd a könyved, és hagyd hogy állathangokkal szenvedjek! Úgyis teljesen el vagy most varázsolódva. – hiába mondtam ezt, az ellenkezőjét akartam. Reméltem, hogy a fordított pszichológia működni fog.
- El lennék? Miért? Az elmém még a magamé, csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a hangzavar, amit produkálsz nem igazán hagyja, hogy teljes mértékben oda tudjak figyelni erre az írásműre. - gondolom mennyire az írásművön gondolkozik…
- Esedezem bocsánatodért! – mondtam kissé sértődött hangon, és a fal fele fordultam. Egy kisebb bűntudat támadt bennem, mert minden ok nélkül viselkedtem így vele. Vagyis okom az volt, csak semmi értelemmel.
Hallottam, ahogy a könyv csukódik, és Strago felkel az ágyról. A hangját már nagyon közelről hallottam.
- Ingerült vagy?
- Nem! – vágtam rá.
- Nos, szerintem a hangnemed másra ad bizonyítékot, és felajánlanám, hogy megmasszíroználak. Az általában oldani szokta a stresszet, és békés környezetet teremt, és kapcsolatot épít. - ezen a felajánláson nem kicsit lepődtem meg, de jól hangzott.
- Te tudsz masszírozni? Nem nézem ki belőled. De ha már így felajánlottad. – egyeztem bele végül a dologban.
- Nem is tudok, még sosem volt hozzá szerencsém, de a szándék a fontos. És egyébként is, mi lehet olyan ördöngős ezen? – teljesen igaz. Semmi. Strago kifejezetten jól masszírozott. Hiába voltak nagy és erős kezei, most mégis hihetetlenül gyengédnek éreztem.
- Egész ügyes vagy. – már csak azért sem mondom neki, hogy nagyon jól masszíroz!
- Nos, ez meglepő, de... hmm, én sem értem, de valószínű az erőteljes, mégis óvatos hozzáállás tűnik a nyerőnek. – ez így van, úgyhogy jegyezd fel barátom, mert egyszer még úgyis sor kerül egy ilyen masszázsra. Mikor már úgy éreztem, hogy el tudok aludni megköszöntem Strago „szolgálatát”, és máris az igazak álmát aludtam.

- Sara Kyuuna, örvendek a találkozásnak, kedves... ? -
- Rhelm, Strago Rhelm. - Nyújtottam sietve a kezem, ami etikett szerint helytelen volt, de most nem egy fogadáson, vagy egy üzleti konferencián vagyunk. Kicsit megszorítottam a kezét, lányoknál nem kell fitogtatnom, hogy nincs semmi erő a kezemben.
- Tessék kikérdezni, a kis majmokat, tanár úr, és reméljük, hogy, mikor végzett, nem a fáról kell majd őket leszedni. - Mosolyogta sugárzóan, és kevés önbizalmam megfeleződött, iránta. Nem értettem, furcsa nőszemély volt; biztos vicces akart lenni, de nem értettem a vicc lényegét, ezért zavartan elmosolyodtam, majd komoran odafordultam az osztály felé.
Egy hűvös szellő söpört végig a termen, pedig se ajtó, se ablak nem volt nyitva. Fenyegetően próbáltam kinézni, kihúztam magam, karjaimat összefonva a mellkasomon pihentettem, igazi kalóz és harcos keveréke voltam, arcomon egy nem karakterisztikus morcos kifejezés. Mivel semmi nem történt, de még a légy hangját sem lehetett hallani, talán azért, mert nem volt légy, belekezdtem jól felépített retorikai művembe.
- Remélem tudjátok, miért vagyok itt. - kezdtem halkan, minden szót alaposan megnyomva - A probléma, mely az iskolában felütötte a fejét, nem tréfa, és ez a mágustanács fülébe is eljutott. Tanulók, akiknek az a dolguk, hogy figyeljenek és gyarapítsák tudásukat, nem áll jogukban minden bejelentés nélkül eltávolítani tanárokat a pozíciójukból. Nektek egyetlen dolog adatik meg, és ez a panasz tétele. A tanári kar, az igazgatóval az élen, dönteni fog a nehezményezett tanár ügyével kapcsolatosan, de csak ők döntenek, nem ti. Nem azért vagyok itt, hogy fenyegesselek, hanem azért, hogy segítsek. Még nem késő előjönni azoknak, akiknek van információjuk az eltűnésekkel kapcsolatosan. Még meg lehet győzni az igazgatót, hogy ne torolja meg öncélú akciótokat. De a türelme egyre fogytán, és nem lenne mulatságos dolog, ha a mágustanács tagjai lennének a közeljövőben vendégeitek, mert ők nem olyan megbocsájtóak, mint mi. - Én teljes mértékben elégedett voltam a szövegemmel. Jól sikerült, elég nyomást rakott a nebulók nyakára, de nem annyit, hogy pszichésen összeroppanjanak. Ez diplomatikus volt, büntetéstől való eltekintéssel kecsegtetett, és feldobta a probléma problémásabb módon történő megoldását. Büszke voltam magamra, ma is sikerült maradandót alkotni. Maradandót az én szívem megítélése szerint, de a diákok nagy ívből tojtak a szónoklatomra. Rám se néztek, rajzolgattak, kozmetikáztak, sutyorogtak, az ablakon kinéztek, aludtak. Fejem néhány fokkal melegebb lett, és egy fura dobogó hangot éreztem a fülemben. Igen, idegesítő volt, hogy mintha ott sem lennék nekik. Mielőtt pusztító mágiáim színes arzenálját zúdítottam volna a nebulók nyakába, egy kezet érzetem a vállamon. Sara, talán látva, hogy nálam kezd kiborulni a bili, taktikusan közbeavatkozott.
- Talán még nem tudja, de ezekkel a lurkókkal keménykezűen kell bánni, nem, mintha kemény lenne a kezem, csak a csontoknál, látja? - Elkuncogott saját roppantul nem vicces poénján, miközben felmutatott kezén a csontok találkozását böködte. Majd hirtelen hangulatváltást követett el, elővillant két jókora kard, amit nagy hangzavar kíséretében a legközelebbi asztalra vágott, és az asztalban ülő diákpárra rivallt.
- Na, jó, ideje felköhögni a válaszokat, vagy, mint ahogyan a tanár úr mondta, bajban lesztek, mihaszna kölykök! - A hatás páratlan volt, ugyanis a páratlan létszámú osztályban csak egy kicsivel ért el több hatást, mint az én szónoklatom. Sara kisasszony végigcsörtetett a padok közti két soron, oda és vissza, néha a padokra vágva kardját, ezzel a frászt hozva szerencsétlen diákokra. Egyszer még egy igazán érdekes páncélt is felöltött, mely nem takart túl sokat a testéből, viszont azokat nagyon is védte. A diákok össze próbálták húzni magukat, néhány lány még a sírás határáig is eljutottak, de megszólalni senki sem szólalt meg. Miután végzett a tanárnő, visszatért hozzám, sajnálatomra az eredeti páncéljában.
- Hát, ez nem járt sok sikerrel, no, de sebaj, előbb-utóbb úgy is minden kiderül, és aztán majd mindenki derül. - mosolyogta. Én csak néztem rá, mint egy igazi hülyére, majd elképzeltem a … nőiesebb páncéljában, és azonnal jobban éreztem magam. Kyuuna tanárkisasszony aztán elengedett, hogy ő majd megpróbál még kiszedni a semmirekellő tanulókból valamit, és viszont rekordsebességgel léptem le.
Mikor kiléptem az ajtón, és bezártam magam mögött, furcsát éreztem magamban. Szabadság, szeretem. Mélyet szívtam az iskola levegőjéből, aztán majdnem öklendezésbe kezdtem, mert valamiféle kellemetlen szag terjengett benne, ami nagyon hasonlított a salakanyagéra. Gyorsan elrohantam arrafelé, amerre reméltem, hogy a szag nem követ. Miután sikeresen kiértem a bűz hatósugarából megálltam, feltéptem egy ablakot és, mint, aki éve óta először szív ilyet, nyeldekeltem a tiszta levegőt. Ezek után, némi késéssel rájöttem, hogy éhes vagyok, méghozzá nem is kicsit, így folytattam utamat egy új illat kavalkád felé, mely azért mérföldekkel jobb volt, mint az előző toalett szag. Meglepő, hogy a nazális érzékek mekkora stressznek vannak kitéve, ha az ember iskolába jár. A természet nem tartalmaz ennyi különböző illatot egy helyen.
Farkas szimatom nem hagyott cserben, nagyon hamar kilyukadtam egy étterem, avagy ebédlő nevezetű helységben, ahol nem tartózkodtak sokan, sőt, rettentő kevesen voltak jelen. Gyorsan megragadtam egy tálcát, és türelmesen vártam, nem tudván, mi tévő legyek. Egy kiadó nyíláson megjelent egy tányér, benne valami tésztaféleség, piros izével rajta. Ételnek nézett ki, ingyen lónak ne nézzük az eredetét, úgyhogy megragadtam és azonnal megtámadtam a legközelebbi asztalt, ahol emberek voltak. Eme asztalnál történetesen ott ült Omeron, egy egész kellemesen kinéző kisasszony társaságában. A tészta viszont vonzóbb társaságnak bizonyult, jelenpillanatban, ezért minden etikett szabályt sutba hajítva neki is láttam. Tulajdonképpen tömtem a fejem, mint egy disznó. Nem vagyok büszke rá, de én is csak emberből vagyok.
- Szégyellem bár, de ő itt a társam, Strago. Tudom, hogy ez most nem látszik, de szobatiszta és békés, szóval ne félj tőle. - Mr. Greensand megpróbálta némi humorral palástolni a tényt, hogy egy őrült ült az asztalhoz. A társasága, látszólag, egyáltalán nem bánta a látványt, talán még mulatságosnak is tarthatta.
- Tifteletem. - Próbáltam udvariasnak tűnni, de ételdarabkák repkedtek a számból, úgyhogy rájöttem, miért mondták nekem, hogy nem szabad teli szájjal beszélni. - Hopp, boshánat. - Szabadkoztam, de nem nagyon zavartatta magát a hölgyemény.
- Nahát, istenem, el sem hiszem. Ti pont olyanok vagytok, mint Höbler és Gundar az egy aprócska baklövésből, ahol minden éttermet végigjárnak az országban…. - A hölgy belekezdett valami furcsa történetbe két hősről, pedig én minimum egy pofonra, de egy-két keresetlen szóra biztos vártam, amit a neveletlen személyiségem leírására használt volna. Megjegyeztem magamban, hogy a társaságunk fejében valami nagyon nem működik. Én békésen ettem tovább, immáron teljesen csukott szájjal, és pont, mikor végeztem csapódott az asztalhoz egy újabb nőnemű test, Natié.
- Vééégreee! - Érkezett meg. Én pont ezt a pillanatot használtam ki, hogy egy jókora levegőbuborékot eresszek ki a számon keresztül, nem éppen halkan.
- Hát kérlek, egy nagyon elegáns volt...- pirított rám, majd rájött, hogy nem ismeri a másik hozzá hasonlót az asztalnál - Jajj bocsánat! Nem mutatkoztam be! Nati Teina vagyok, ennek a két félnótásnak az esze. - Köszönjük a belénk fektetett bizalmat.
- Nem hiába jó néha ha az ember elveszti az eszét. Na és megtudtál valamit? - Jött a kérdés, ami hozzám nem lett intézve. Ez persze nem volt baj, mert nem tudtam volna rá válaszolni.
- Öööö... azt, hogy a mai fiatalok eléggé szemtelen népség... - Akkor ő sem ért el többet, mint én.
- Nem reménykedem igazán, de.. Strago? -
- Pedig az enyémek egész szelídek voltak. Az, hogy beszélni képtelenek voltak, az persze nem segített a helyzetemen. - Jelentettem én is a nagy semmit. Ebben jó vagyok.
- Tudjátok, most úgy érzem magam, mint Antarion a Kihunynak a fényekben, amikor a főszereplő és hű csatlósai megmentik az elrabolt grófkisasszonyt és a kiutat keresik… - Érkezett az újabb történet, ami minden bizonnyal nagyon epikus lehetett, csak senkit sem érdekelt. De neki hajlandó voltam megbocsájtani.
- Ha egyszer belekezd egy ilyen monológba, szinte lehetetlen belefojtani a szót. - Súgta Omeron a beszédes társaság háta mögött nekünk.
- Nos, kedves barátom, így jártál, de legalább nem néz ki rosszul. Biztos vagyok benne, hogy a paplan alatt hamar jobb belátásra lehet bírni a huncut ajkait. - Bíztattam, nem is értem, miért. Talán saját perverzióm beszélt belőlem.
- Meghiszem azt, tulajdonképpen, ha vége ennek az egésznek, szívesen elvesznék valamelyik osztályteremben a kis.. - Érdekesen kezdődött, de egy kicsit hangosabban beszélt kedves barátom, mint kellett volna, és a magyarázó hölgyemény megfordult, hogy meglesse, mit találunk mi olyan érdekesnek. A váratlan mozdulat sikeresen elérte azt, hogy billegő székem megtegye a kilencven fokot hátrafele, én meg elterültem a földön. Igazából annyira megijedtem, hogy elrúgtam magam az asztaltól, és így kerültem közelebbi kapcsolatba a padlóval.
- Elvesztettél valamit a teremben? - Kérdezte enyhe kíváncsisággal az ismeretlen, és lehajolt hozzám ezzel még mellei kicsit előrébb csúsztak az ingjében, még többet megmutatva a világnak. Én ehhez nem voltam hozzászokva, és valami sokkféleségbe kerültem, úgy pattantam fel a földről.
- Ki tervezte ezeket a roncsokat, egyszerűen életveszély egy ilyenen ülni. Ó ne tessék aggódni, ennél nagyobb erő kell, hogy kárt tegyen bennem, de azért alaposan rám hozta a frászt. - Igazából az élőbújó mellek hozták elő belőlem a nagyobb frászt.
- No, szóval, akkor öhm, merre tovább? - Kérdezem, kihúzva magam, egy életképesebb formát magamra erőltetve. Omeron valamit sutyorgott mögöttem, melyből, szerencsére semmit sem értettem.
- Túlélte! Látod Strago, ezért nem lehet a gyerekeknek a székkel játszani. - Nati anyánk megint koránál idősebben viselkedett. Ez helytelen. Neki még kislánynak kell lennie. Kislánynak, egy női testben.
- Istenem milyen férfias kisugárzása van Strago! Maga kiköpött olyan, mint Dariadusz a végtelen királyságból … - Hallottátok? Férfias a kisugárzásom. Ezt akartam mondani, de ehelyett inkább egy meglehetősen nagyképű arckifejezést öltöttem magamra. A regélésre ismételten Nati tett pontot.
- Hát hogy milyen művelt vagy! Biztosan az iskola körbevezetése is jól megy! Mehetnénk? - Milyen türelmetlen itt valaki, épp engem dicsérnek, még történetet is írtak férfiasságomról.
- Hát, hát persze, gyertek utánam! - Azzal elindult, mi meg utána, hátha látunk érdekeset is, vezetőnk fenekén kívül. Miért vesznek ezek fel szoros rövidszoknyákat, aki kiemeli tomporuk formáját, és lábuk hosszúságát? Ennyire nem lehetnek éhesek a férfiakra.
- Vaalaaki itt nagyon féltééékeny, whúú. - Ökörködött Omeron, de nem láttam az okát.
- Tényleg? Kicsoda? - Kérdeztem, hátha fel fog tudni világosítani.
- Két vasat tartani a tűzbe, ejnye Sati, csak nehogy elpuhulj a nagy tűzben. - Még mindig nem értettem, sőt, talán most már annyit sem értettem, mint az előbb. Elindultunk, hát, felderíteni az iskolát, és talán okosabbakká is válni, útközben.
- Mire vagy féltékeny Nati? A tudására, vagy erre a malacra? - Hiába a sok érdekesség, hamar megunták társaim, és inkább személyes problémákra terelték a szót, míg idegenvezetőnk, megfeledkezve mindenről, ódázott.
- Milyen féltékeny? Nem vagyok féltékeny, de komolyan... hogy lehet, hogy valaki csak a könyvekről tud beszélni? Én is szoktam olvasni, de ez már lassan beteges... - Irritáltságot hallottam ki a hangjából. Vagy valami mást?
- Hahh, néha képes vagy olyan képekben beszélni, Omeron, amit senki sem ért meg. Ki lenne féltékeny egy malacra? - Kérdeztem őszintén értetlenül.
- Egy tehén! - Mondta a kiegészítést Nati. Ezzel sem tudtam egyetérteni.
- Most miért? Szerintem egész karcsú... vagy.... ja, értem. - melegnek éreztem arcaimat, amikor beugrott az ingből kibuggyanó mellek képe - Mondjuk, nem tudom Natinak miért kellene féltékenynek lennie. Nem lapos, mikor legutóbb megnéztem. - Mondtam, csakis jó, és bókoló indítékkal. Erre Nati eltátotta a száját, előrefutott, és átvette a vezetést.
- Én csak annyit mondtam drága Satim - kezdett bele Omeron, és vállamra tette kezét - hogy te és Nati már-már egy pár vagytok.. mint férj és feleség, és egy ilyen harmadik, mint Akiko, aki nyilvánvalóan közeledik hozzád, bizony probléma lehet a házas életben. - Aha, szóval így hívják a telt kisasszonyt. Majd leesett, hogy mit akart eredetileg mondani.
- Nem értem, mire gondolsz. Egyáltalán nem vagyunk Natival ilyen kapcsolatban.... bár nem tagadom, nem esne rosszul, ha abban lennénk. De szerintem még messze vagyunk az ilyesmitől. - Mondtam kissé mentegetőzve. Most viszont Akikón volt a sor, hogy értelmeset mondjon, ugyanis felmutatott a közvetlenül előttünk elhelyezett lépcsőre. Visszatértünk az étterembe, és csak itt volt lépcső a felső emeletre.
- És ez itt a könyvtár! Hatalmas, telis tele érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel és írásokkal. Itt töltöm a napom nagy részét és szerencsére nagyon sok diák is ugyan így tesz. Strago! Gyere, van egy könyv bent, ami biztosan érdekel téged. Az a címe, hogy a Sarmon, a félszemű csábító. - És ez engem miért érdekelne? Nem érdekelte, felrángatott, és azonnal keresgélni kezdte, miközben regélt róla.
- Egy kalózról szól, aki ellenszegülve származásának és egész korábbi életének, beáll a tengerészethez, hogy a szerelmével lehessen… - Muszáj mindenképpen elmondani, ha el akarja olvastatni velem? Ha lelövi a végét, akkor biztos nagyon sok értelme lesz az egésznek.
- Aham, megindító. Milyen szerencse, hogy igazából csak a külsőm kalóz, a szemem még megvan a helyén. - Mondtam, miközben átvettem a felém nyújtott könyvet. Este úgy sem lesz mit csinálnom, miért ne olvassak bele? Hátha érdekes lesz.
- Nem tartanánk fel tovább Akiko kisasszonyt, akit ha jól látom igencsak hiányolnak ott az egyik asztalnál… Nem igaz Nati? –
- De igen, nagyon is! Meg még mi is egyeztetnénk, hogy miket hallottunk. – Távoli sutyorgások alakultak szavakká, miközben én a könyvet olvasgattam.
- Milyen érdekes... - És valóban az volt. Rögtön kezdésképp egy ivóban foglalt helyet a főhős, ahol nagy volt a valószínűség a gyakori verekedéseknek, hála a telt, és formás idomú lányoknak, akik még szépek is voltak.
- Akiko. Köszönöm az odaadást és segítséget. Most már megnyugodhatsz, a bajok hamarosan elmúlnak. - Omeron elővette művészi énjét, és a kezébe a tehén kisasszony kezeit. - Most menj. Tedd, amit tenned kell, hogy mi is tehessük... amit tennünk kell.. - Azzal elengedte a kezeit, és szépen kiterelt minket a könyvek hatalmas tárából. Én meg kénytelen voltam felhagyni az olvasással, és az útra figyelni.
- Akkor most szerintem húzódjunk vissza a részünkre fenntartott negyedbe. - Ajánlottam fel. A körbevezetés eltartott egy kis ideig, már lassan lefelé kezdett menni a nap. Meg a könyv is érdekelt.
- Mi? Elhiszem, hogy izgalmas az a képeskönyv, de nem kellene inkább körbeszimatolnunk valamerre? - Képeskönyv? Dehogyis, tele van betűkkel. Omeron ötlete nem volt rossz, de nem láttam értelmét úgy felderíteni, hogy ötletünk sem volt arról, hogy mit kell keresnünk.
- Na, jó, neked van igazad... meeeerre menjünk? - Jól van, Nati visszavedlett óvodás szintjére.
- Miért kellene? Mit kellene? Semmi különöset nem láttunk, semmit sem tudtunk kiszedni senkiből, miféle fonálon lehetne elindulni? - Kérdeztem, teljesen logikusan.
- Pókfonálon! Milyenen? Most úgy komolyan... egy kis hallgatózás mondjuk a termeknél, vagy a kollégiumnál? - Ahol, minden bizonnyal már nincs tanítás. Pókfonál, istenkém.
- Hallgass a vadászösztönödre kaszanova. Nem tudom, hogy bántak el ezek a mihasznák szakképzett mágia oktatókkal, de szerintem benne van a kezük, és ha így van, szerintem nem terjedt tovább a fantáziájuk a katakombáknál. Az tökéletes. Na tessék Nati! ez is egy remek ötlet. - Túl sok értelmet nem tudtam felfedezni az utóbbi mondatban, de egye fene, hadd játszanak detektívesdit.
Végül is megegyeztünk, hogy a detektívek elmennek dolgozni, én meg elmentem megkeresni a szálláshelyünket, amit korábban Akiko kisasszony megmutatott, és csináltam azt, amihez a legjobban értek: semmit.
A könyv felettébb érdekesnek bizonyult, még, ha egy mentálisan megkérdőjelezhető állapotú személy is adta nekem. Tényleg valami szerelmi szál volt a lényege a történetnek, és önfeláldozásról, odaadásról, hűségről, és lovagiasságról is esett nagyon sok szó. Még veszettül részletes erotikus jeleneteket is tartalmazott, amit, be kell vallanom, igencsak nagy érdeklődéssel olvastam.
Nagy sokára visszatért a detektívpár egyike. A női tag. Megjött, és szó nélkül elkezdett pakolászni. Nem zavart, előbb-utóbb abbahagyja, és tényleg, abbahagyta. Ágynyekergést hallottam, majd egy kis ideig semmit. Ezek után furcsa állathangok ütötték meg a fülemet, és tudtam, hogy valami nem volt a rendjén. Egy externális forrásból jöhetett csak a hangok kavalkádja, de hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nati volt a hangok produkálója, és mivel eléggé zavaró volt, megpróbáltam diplomatikusan megoldani a dolgot, mielőtt elrepül a könyv a kezemből.
- Mit csinálsz, kedves szívem? - Kérdeztem, indifferens hangon.
- Szenvedek, nem látszik? Teljesen unalmaaas! - Micsoda teljesen unalmas? Az élet? Megesik. De emiatt nem kellene mások szabadidejének a minőségét rontani.
- Találj ki valamit, amivel el tudod magad foglalni, mert nem biztos, hogy mindenki kíváncsi az állatkertre, amit a torkodban tárolsz. - Kértem meg, talán nem olyan szépen, mint lehetett volna, de azért nem is bunkón.
Erre valami versikére váltott át, amit rekordidő alatt hagyott abba.
- Ez is unalmas... a hallgatózás meg annyit ért, hogy kiderült, hogy Sarah-hoz nem illik a lila körömlakk és John se, akivel kavar... - egyszerűen elragadó.
- És az nem érdekes? Biztos valamikor még fogod tudni ezt a tudásod kamatoztatni. - Mondtam, gúnyosan, de azért mosolyogva.
- Persze, ha egy nagyszerű szerelmi cselszövés miatt tűntek el a tanárok, biztos... te meg inkább bújd a könyved, és hagyd, hogy állathangokkal szenvedjek! Úgyis teljesen el vagy most varázsolódva. - Sajnos ezt sem értettem teljes mértékben. Úgy látszik Omeron fertőző tud lenni.
- El lennék? Miért? Az elmém még a magamé, csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a hangzavar, amit produkálsz, nem igazán hagyja, hogy teljes mértékben oda tudjak figyelni erre az írásműre. - Jegyeztem meg, megmagyarázva minden értetlen részt. Ami számomra értetlen lett volna.
- Esedezem bocsánatodért! - Jött az irritált válasz, és tudtam, hogy baj van. Nem velem, vele. Becsuktam a könyvet, miután gondosan megjelöltem, hogy hol tartok. Felálltam az ágyról, és odasétáltam a háthoz, ami felém volt fordítva.
- Irritált vagy? - Költői kérdés, de azért mégis megkérdeztem.
- Nem. - Hát persze.
- Nos, szerintem a hangnemed másra ad bizonyítékot, és felajánlanám, hogy megmasszíroználak. Az általában oldani szokta a stresszt, és békés környezetet teremt, és kapcsolatot épít. - Csak azt nem részleteztem, hogy a masszázs a legális módja annak, hogy büntetlenül lépjünk testi kapcsolatba a másikkal.
- Te tudsz masszírozni? - fordult felém Nati - Nem nézem ki belőled. De ha már így felajánlottad. -
- Nem is tudok, még sosem volt hozzá szerencsém, de a szándék a fontos. És egyébként is, mi lehet olyan ördöngös ezen? - Mondtam, és nekiláttam. Arra mondjuk nem volt merszem megkérni, hogy legyen félmeztelen, hogy a ruhája ne legyen útban, de így is eléggé kellemes volt a melegét, és kellemes illatát testközelből érezni.
- Egész ügyes vagy. - Jegyezte meg, egy idő után. Ezt örömmel hallottam.
- Nos, ez meglepő, de... hmm, én sem értem, de valószínű az erőteljes, mégis óvatos hozzáállás tűnik a nyerőnek. - Kezdtem már megint bele a felesleges beszédbe. Még egy kis időnek el kellett telnie, mire gyakorlásom alanya azt csicseregte, hogy köszöni szépen. Ezután már rendkívül gyorsan elaludt, én meg folytathattam az olvasást. Viszont elfogott az aggodalom, hogy Omeron még nem tért vissza, pedig a takarodót jelző sziréna már elkiáltotta magát. Aztán megjelent a fent említett szökevény, meglehetősen... megkérdőjelezhető állapotban.
- Strago doktor. Ezek a gyerekek ártatlanok, a kutya máshol van elásva. – Mondta, majd két lépés után megtalálta az első kanapét fejjel, és csak a tompa horkolást lehetett ezután hallani.
- Ez ilyenkor aztán mit érez? – Jött a teljesen jogos kérdés a Nati ágyát elfoglaló gombóc felől. Ezek után azt mondva, hogy elég furcsaságot láttam én ma, én is eltettem magam másnapra.

Mielőtt eldönthettem volna, hogy hol kezdjem a rendcsinálást, éles füttyszó és huhogás keveréke fojtotta belém a csak kibontakozóban levő mondatokat. Nem az a gúnyos fajta volt, inkább az, amelyikkel matrózok és útszéli vándordiákok díjazzák egy hölgy bájait. Bár egyre többen fordultak irányomba, rövid úton kiderült, hogy nem én igéztem meg ezt a csőcseléket, hanem a mellettem pironkodó szépség. A hangzavarba tűzdelt „Akiko tanárnő a legszebb” és „légy a feleségem Akiko-sama” kijelentésekből az is kiderült, hogy az említett Akiko nem diák, hanem bizony a tanári kar tagja. Míg a nagy többség figyelmét vissza ragadta magához az illegális viadal heve, a néhányan megigézve a tanárnő szépsége által, felénk közeledtek. Én senki figyelméből nem kaptam és ez a helyzet kezdett kissé bosszantóvá válni, mondhatni feszéjezett az a tiszteletlenség, amellyel ezek az aprócska, fejletlen lények engem és tanárnőjüket kezelték. Nem éreztem túlzónak, hogy megvillantsak néhány trükköt, amellyel félelmet vagy legalább valami csodálatfélét kelthetek gyarló lelkükben. Tudtam, hogy ha bárminemű közreműködést várok tőlük, nagy benyomást kell tennem rájuk és akárhogy is, a legjobb helyszín a megnyilvánulásra, az általuk alkotott kör közepe. Az is fontos, hogy hogyan jutok oda, hisz ha alázatosan keresztülpréselem magam a gyűrűjükön gyengeséget, ha meg mindenkit felöklelve odacsörtetek mint egy rinocérosz túlzott ellenszenvet, idiotizmust sugallok majd. Ezért döntöttem úgy, hogy egy varázslóiskolában, ahol a legfőbb mérce talán még mindig a mágiatudomány, elegánsan, az ócska fapadló megelevenítésével török utat magamnak. A régi deszkák pattogva hajlottak meg, végeik jó fél méter magasságig felkunkorodtak, szabad kis ösvényt nyitva számomra. Határozottan lépkedtem a meglepett diákok sorai közt, mígnem el nem értem a két összetűzésben álló kölyköt. Az egyik lángolt „a dühtől” míg ellenfele fagyos „tekintettel” szurkálta. Hamar feleszméltek a látványos belépőm okozta sokkból és felélénkült pimasz énjük.
– Te meg mit akarsz itt tesó? És egyáltalán ki a fene vagy? – Vetette oda alig mutáló hangon az egyik
– Biztos a karbantartó és most akarja újra burkolni a padlót! Hahaha – Nyihogta a másik, miközben szörcsögött az orrát szívogatva.
– Jaja, karbantartó! LOL ez jó volt tesó! Lehet hogy egyben a szakács is, mert van nála egy nagy csirke is. –Röhögcséltek tovább – Hé tesó, mit főzöl abból a csirkéből. HAHAHA. – Erre Heaven is felkapta a fejét és fészkelődni kezdett.
Egyik másik hasonló intelligenciával megáldott társuk elismerően bólogatott, vagy nevetgélt, míg a többiek kíváncsian várták, hogy mondjak valamit. *Ezt jó körülménynek ítéltem meg, nem veszítettem el teljesen a figyelmüket. * – A kellemetlen szituáció, azonban kissé gátolt a gondolkodásban. Valamelyest feldühítettek ezek a tiszteletlen, semmirekellő kontárok. Szerettem volna megleckéztetni őket, de tudtam, hogy annak valószínűleg komoly, negatív következményei lennének rám nézve.
– Neked és neked, mi a neved? – Dörrentem rájuk hirtelen, amilyen erőteljesen és félelmetesen csak tudtam, mely lépésem újra meglepte őket és egy kissé megszeppenve válaszoltak.
– Tod
– Telly
– Mi az hogy Tod és mi az hogy Telly? Nem volt apátok, akitől nevet örökölhettetek volna? – Folytattam, mire néhányan kuncogni, nevetgélni kezdtek.
[color=blue] – Mivan? – Tért magához egyikük és fenyegetően tett felém néhány lépést.
– Hé nézd a csirkét! – Szóltam rá gyorsan, miközben egy sötétített üvegű szemüveget vettem elő a zsebemből. – Villants – Súgtam oda Heavennek, aki széttárta szárnyait és elvakította az őrá szegeződő tekinteteket.
A kölkök fájdalmasan felnyüszítettek és vinnyogva, szitkozódva dörzsölgették szemeiket. Eltettem a szemüveget és vidám hangulatban, győztesen kezdtem bele az úgy várt bemutatkozásomba.
– A nevem Omeron Greensand a Quatro Cerberus máguscéhből! Azért jöttem az iskolátokba, hogy megtaláljam az eltűnt tanáraitokat. Mindannyiunk közös érdeke, hogy mielőbb megoldjuk ezt a problémát. Nekem annál jobb minél hamarabb végzek, ti pedig nyilván azért vagytok itt, hogy erős mágusok és nagy harcosok legyetek, szóval tanulni szeretnétek. Na szóval mit tudtok az eltűnésekről? – Fejeztem be reménykedve
A tömeg suttogni, motyogni kezdett, majd minden további nélkül odébb mentek és új kört alkotta a terem másik sarkában. Letaglózva néztem, ahogy az érdeklődés utolsó lángja is kihunyt szemükben, sőt talán az emlék is elveszett, hogy egyáltalán ott voltam. Megrökönyödve álltam csak és bámultam, mikor egy puha, illatos kéz fogta meg gyengéden a karom. Megfordulva a csinos Akiko tanárnővel találtam szembe magam, aki kedvesen mosolygott és bemutatkozott. Én és Heaven viszonoztuk a gesztust majd kérdőn tekintettem az újabb párbajt kezdeményező diákok irányába. Ő válaszul csak bájosan mosolygott és összetett kezekkel fejtette ki véleményét, miszerint fiatalok még, nem lehet hibáztatni őket semmiért, ami pedig a kis párviadalukat illeti, végül is testnevelés órájuk lenne, legalább mozognak kicsit, majd befejezésként említett valamit egy hasonló esetről ami korábban történt, egy könyvben, vagy füzetben be is számoltak róla.
Igazán nem tudtam figyelni a mondanivalójára mert teljesen elmerültem a testi adottságai nyújtotta látványban.
– Ó Omeron, úgy látom megéhezett, jöjjön, látogassuk meg az ebédlőt. Nem túl luxusos, de otthonos és kedves, olyan mint az „Én nagymamám tűzhelye” című gyerekkönyvben, na de majd maga is meglátja. – Azzal egy kendővel letörölte a szám sarkában észrevétlenül összegyűlt nyálat.

Az étkezde valóban egyszerű kialakítású volt, de az étel majd egy egész napnyi éhezés után igen kívánatos. Fájdalmasan gondoltam a halászlére amit Richard csinált a kifogott halakból. Minden borúm elűzte azonban a nő, aki velem szemben ült és csak csicsegett-csacsogott minden féléről. Kezdetben érdeklődve hallgattam, próbáltam megismerni és bevágódni nála, később azonban rájöttem, hogy beszélni nagyon csak a könyvekről tud és szeret.
Szemem sarkából észrevettem Strago-t aki rinocéroszként csörtetett az ételek irányába, hogy aztán egy szó nélkül lehuppanva közénk, olyan zabálásba kezdjen, mint egy hiéna.
- Szégyellem bár, de ő itt a társam, Strago. Tudom, hogy ez most nem látszik, de szobatiszta és békés, szóval ne félj tőle. - Mondtam kissé rosszalló tekinteteket szórva barátom irányába, aki szétzúzta a kialakulóban lévő személyes, intim hangulatot.
- Tifteletem. - Csamcsogott gusztusosan, mely tevékenységet néhány, nyálas kis ételmeteor útrabocsájtásával fűszerezte - Hopp, boshánat. - – Gyarapította még néhány kis ételmorzsával az asztalon levőket.
- Nahát, istenem, el sem hiszem. Ti pont olyanok vagytok, mint Höbler és Gundar az egy aprócska baklövésből, ahol minden éttermet végigjárnak az országban…. - Kezdett Akiko egy újabb hosszúnak ígérkező könyvismertetőbe. Korábbi érdeklődésem irányába, minden egyes ilyen megmozdulással egyre csak csökkent, s hogy legalább a rokonszenvem életben tartsam, ilyenkor mindig hagytam, hogy tekintetem elkalandozzon testének különböző területein. Így én is boldog voltam és vélhetőleg ő is, hisz láthatta, hogy mosolygok, élvezem az előadását. Szórakozásom Nati szakította félbe.
- Vééégreee! - – Vékony hangja mellé, Strago érces, mély, hosszan kitartott böfögése szolgáltatta a basszust. Igazi harmóniában voltak ők ketten.
- Hát kérlek, egy nagyon elegáns volt...- – Játszotta azért el Nati a jólneveltet, majd miután elég hosszasan nézett dorgálóan Stragora, hirtelen Akiko felé fordult- Jajj bocsánat! Nem mutatkoztam be! Nati Teina vagyok, ennek a két félnótásnak az esze. - – Próbált bevágódni Akikonál, mintha ő is fel akarná szedni..
- Nem hiába jó néha ha az ember elveszti az eszét. Na és megtudtál valamit? - - Kontráztam rá, hogy megmutassam, én is tudok oltani, ráadásul viccesen.
- Öööö... azt, hogy a mai fiatalok eléggé szemtelen népség... - Mondta bosszúsan.
- Nem reménykedem igazán, de.. Strago? - Biccentettem irányába nagy komolyan, holott magamban kuncogtam Natin, akit csinos hölgy lévén, nyilván megkörnyékezett jó pár pubertás majom.
- Pedig az enyémek egész szelídek voltak. Az, hogy beszélni képtelenek voltak, az persze nem segített a helyzetemen. -
- Tudjátok, most úgy érzem magam, mint Antarion a Kihunynak a fényekben, amikor a főszereplő és hű csatlósai megmentik az elrabolt grófkisasszonyt és a kiutat keresik… - És minden kezdődött az elejéről, a mellek pedig már nem szolgáltak elégséges kárpótlásként, így inkább Stragohoz fordultam, hogy kipanaszkodjam magam.
- Ha egyszer belekezd egy ilyen monológba, szinte lehetetlen belefojtani a szót. -
- Nos, kedves barátom, így jártál, de legalább nem néz ki rosszul. Biztos vagyok benne, hogy a paplan alatt hamar jobb belátásra lehet bírni a huncut ajkait. - A felkínált gondolatokkal eljátszva úgy döntöttem, türelmes leszek még egy kicsit.
- Meghiszem azt, tulajdonképpen, ha vége ennek az egésznek, szívesen elvesznék valamelyik osztályteremben a kis.. - Ekkor teljesen váratlan dolog történt. Akiko valószínűleg visszatért a mi világunkba és első cselekedetként hirtelen hátrafordult, a frászt hozva rám és Stragora. Míg én teljes súlyommal az asztalra irányába dőltem, Sati pont az ellenkezőjét tette. A szék lába kicsúszott alóla és hátrabucskázott. Jó erősen kapaszkodott a székbe, mikor földet ért, ugyan úgy helyezkedett benne, mint az előtt, csak kilencven fokban elfordulva. Heaven aki mindeddig elmélyülten cincált néhány rágósabb falatot, nem nagyon törődött mindezzel, csapott néhányat a szárnyával, hogy egyensúlyban maradjon, aztán folytatta a táplálkozást.
- Elvesztettél valamit a teremben? -- Törte meg Akiko a hirtelen beállt csendet.
Először a sokk, később a lebukás veszélye miatt nem röhögtem és nem si válaszoltam, csak mereven bámultam.
- Ki tervezte ezeket a roncsokat, egyszerűen életveszély egy ilyenen ülni. Ó ne tessék aggódni, ennél nagyobb erő kell, hogy kárt tegyen bennem, de azért alaposan rám hozta a frászt. - És ezzel a halandzsával , majd egy helyén való kérdéssel ki is húzott minket a kakiból.
- No, szóval, akkor öhm, merre tovább? - – Erre én csak sutyorogtam valamit Natinak címezve, ám ő nem volt fogékony, így magam maradtam a gondolataimmal.
- Túlélte! Látod Strago, ezért nem lehet a gyerekeknek a székkel játszani. - Szekálta Nati, ahogy az egyik szerelmes ovis teszi a másikkal.
- Istenem milyen férfias kisugárzása van Strago! Maga kiköpött olyan, mint Dariadusz a végtelen királyságból … - Hát ennek már sosem lesz vége? Ráadásul most már ötvözi is az unalmas és értelmetlen idézeteket Strago magasztalásával. Már csak azt nem értettem, hol maradt ez a fajta dícsérgetés, amikor úgy oda tettem magam az osztályteremben.
- Hát hogy milyen művelt vagy! Biztosan az iskola körbevezetése is jól megy! Mehetnénk? - Fortyogásom Nati remekül elhelyezett és kivitelezett döfése csillapította kissé.
- Hát, hát persze, gyertek utánam! - Fogadta könnyedén a nem éppen kedves megjegyzést, mintha fel sem fogta volna annak valódi üzenetét. Vidáman felpattant, majd sarkon fordult és nekiiramodott. Kissé lemaradva követtük, eléggé annyira, hogy könnyedén kizárhassuk elménkből a nem kívánatos idézeteit. Most már kifejezetten taszítónak találtam Akiko jellemét, fizikai adottságai mégis olyan kivételesek voltak, ezen felül pedig igazán bökte a csőrömet, hogy Sati, azzal, hogy böfögött és földhöz vágta magát, férfiasabb benyomást keltett, mint én, aki tekintélyesen kiálltam annyi gonosz kis törpe elé… szóval ármánykodni kezdtem.
- Vaalaaki itt nagyon féltééékeny, whúú. - Piszkáltam meg kicsit a parazsat
- Tényleg? Kicsoda? - Tette az ártatlant, pedig ennyire nem lehet lassú felfogású.
- Két vasat tartani a tűzbe, ejnye Sati, csak nehogy elpuhulj a nagy tűzben. - Az arcán ülő őszinte kifejezés azonban kezdett meggyőzni arról, hogy de.
- Mire vagy féltékeny Nati? A tudására, vagy erre a malacra? - Próbálkoztam tehát a másik oldalon.
- Milyen féltékeny? Nem vagyok féltékeny, de komolyan... hogy lehet, hogy valaki csak a könyvekről tud beszélni? Én is szoktam olvasni, de ez már lassan beteges... - Nati kezdett begurulni.
- Hahh, néha képes vagy olyan képekben beszélni, Omeron, amit senki sem ért meg. Ki lenne féltékeny egy malacra? - Erről a megjegyzésről tudomást sem vettem
- Egy tehén! - Ezt pedig már én sem értettem.
- Most miért? Szerintem egész karcsú... vagy.... ja, értem. - Hihetetlen, hogy az én egyértelmű utalásaimat nem képes felfogni, Nati egyszavas kis üzeneteit pedig tisztán megérti. Talán tényleg össze illenek. - Mondjuk, nem tudom Natinak miért kellene féltékenynek lennie. Nem lapos, mikor legutóbb megnéztem. - folytatta, de mielőtt befejezhette volna, már tudtam, hogy olyan területre tévedt, ami vagy pofonnal, vagy kínos csenddel zárja rövidre a beszélgetést. Nati nagyot sóhajtott, és előre sietett. Valószínűleg minden lelki erejét össze kellett szednie, hogy szó nélkül viselje az iméntit, ezért mindenképp tiszteletet érdemelt. És ha már így kettesben maradtam Stragoval, kihasználtam a helyzetet, hogy kissé konkrétabban fogalmazzak. Enyhe túlzásokkal ismertettem a helyzetet, hogy mindenképpen felfogja a mondanivalómat.
- Én csak annyit mondtam drága Satim - tettem együtt érzően vállára a kezem- hogy te és Nati már-már egy pár vagytok.. mint férj és feleség, és egy ilyen harmadik, mint Akiko, aki nyilvánvalóan közeledik hozzád, bizony probléma lehet a házas életben. -
- Nem értem, mire gondolsz. Egyáltalán nem vagyunk Natival ilyen kapcsolatban.... bár nem tagadom, nem esne rosszul, ha abban lennénk. De szerintem még messze vagyunk az ilyesmitől. - Ekkor beértük a két lányt és félbe szakadt a beszélgetésünk.
- És ez itt a könyvtár! Hatalmas, telis tele érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel és írásokkal. Itt töltöm a napom nagy részét és szerencsére nagyon sok diák is ugyan így tesz. Strago! Gyere, van egy könyv bent, ami biztosan érdekel téged. Az a címe, hogy a Sarmon, a félszemű csábító. - A könyvtár volt az a hely, ahova semmiképpen sem akartam belépni, félő volt ugyanis, hogy az történetlavinák végtelen sorát indítaná el Akiko elméjében, melyektől sosem szabadulnánk meg. Szerencsére vagy nem Stragot szemelte ki elsődleges áldozataként, és őt rángatta be, a hatalmas baljós ajtón. Én és Nati darabig haboztunk, aztán követtük őket.
- Egy kalózról szól, aki ellenszegülve származásának és egész korábbi életének, beáll a tengerészethez, hogy a szerelmével lehessen… - A továbbiakat nem is akartam hallani, így inkább körbe néztem a teremben. A mennyezet az égig ért, és körbe körbe mindenhol polcok és könyvek. Az üres tereket asztalokkal töltötték fel, melyeknél szinte csak és kizárólag hím nemű diákok tartózkodtak. Egytől egyig mind felkapta a fejét mikor beléptünk és aztán vissza sem engedte. Le mertem volna fogadni, hogy azt sem tudják milyen könyv fekszik előttük, mert csakis azért vannak itt, hogy arról ábrándozzanak, hogy valaki más fekszik előttük. Furcsa volt, hogy ebben mennyire hasonlítanak Stragohoz és, szégyenemre hozzám. El is űztem a gondolatokat és inkább vissza tértem a társasághoz, hogy pontot tegyek ennek a gyalázatnak a végére.
- Nem tartanánk fel tovább Akiko kisasszonyt, akit ha jól látom igencsak hiányolnak ott az egyik asztalnál… Nem igaz Nati? – Azzal elmutattam egy véletlenszerű irányba, hisz biztos volt, hogy ott éppen lesz egy készséges diák. Nati természetesen készségesen közreműködött nekem, hisz nyilvánvaló volt, hogy szeretne már megszabadulni Akikotol.
- De igen, nagyon is! Meg még mi is egyeztetnénk, hogy miket hallottunk. –
Elégedetten bólintottam, majd Akiko elé léptem, két kezét kezeimbe fogva szemébe néztem. - Akiko. Köszönöm az odaadást és segítséget. Most már megnyugodhatsz, a bajok hamarosan elmúlnak. - Magam azzal nyugtattam, hogy mindezt Strago és Nati bimbózó kapcsolatának védelmében teszem, de valahol bent tudtam, hogy önös vágy vezérel. - Most menj. Tedd, amit tenned kell, hogy mi is tehessük... amit tennünk kell.. - Tudtam, hogy ez az utolsó mondat, kellően bölcs befejezés híján nagyon bénára sikeredett, de nem volt mit tenni, így váltam el tőle majd a többieket kiterelve a folyosóra, kimenekültem a kínos helyzetből.
- Akkor most szerintem húzódjunk vissza a részünkre fenntartott negyedbe. - Javasolta Strago, tanúbizonyságot téve mérhetetlen lustaságáról
- Mi? Elhiszem, hogy izgalmas az a képeskönyv, de nem kellene inkább körbeszimatolnunk valamerre? - pirítottam kissé rá, hátha elkapja a hév, ám arca inkább sértődöttséget tükrözött, ahogy a becsmérelt könyvre, majd újra rám nézett.
- Na, jó, neked van igazad... meeeerre menjünk? - Ha nem is túl nagy lelkesedéssel, de legalább Nati helyeselt, ám Strago felriadva bamba álmából vissza vágott.
- Miért kellene? Mit kellene? Semmi különöset nem láttunk, semmit sem tudtunk kiszedni senkiből, miféle fonálon lehetne elindulni? -
- Pókfonálon! Milyenen? Most úgy komolyan... egy kis hallgatózás mondjuk a termeknél, vagy a kollégiumnál? -
- Hallgass a vadászösztönödre kaszanova. Nem tudom, hogy bántak el ezek a mihasznák szakképzett mágia oktatókkal, de szerintem benne van a kezük, és ha így van, szerintem nem terjedt tovább a fantáziájuk a katakombáknál. Az tökéletes. Na tessék Nati! ez is egy remek ötlet. - Próbáltam e kép felnyitni Strago szemét, majd nati közbeékelt ötletét is megdicsértem.
Sati tudata sajnos nem tisztult le, szeme ugyan azt a zavaros érdektelenséget tükrözte mint korábban, így nem fektetettem több energiát unszolásába. Szétváltunk hát, így én Heavennel, Strago a magazinjával, Nati pedig egyedül vágott neki a nap hátralevő részének. A katakombák felé vettem az irányt, ahogyan azt eredetileg is terveztem. Ahogy átvágtunk a kerten, Heaven fészkelődni kezdett s a tudtomra adta, hogy ideje lenne kicsit megmozgatni a tagjait, mely kezdeményezésre rá is bólintottam, ám figyelmeztettem, hogy ha egy mód van rá, ne lépje át az iskola határait, mert akkor bizony ugyan azon az útvonalon tud csak vissza jönni, amin első alkalommal is érkeztünk. Nemtörődöm bólogatott, majd elrúgta magát. Jól esett az én vállamnak is, hogy megszabadult Heaven súlyától, köröztem párat karjaimmal, ahogy néztem a suhanó sast, majd tovább álltam. A katakombák bejáratánál eszméltem csak rá, hogy teljesen felkészületlenül érkeztem, nincs nálam semmi, amivel biztosíthatnám, hogy ne tévedjek el. Bosszúsan somfordáltam hát visszafele, kavargó gondolatokkal fejemben, kérdésekkel, amelyeket nem tettem fel amikor alkalmam volt rá és kérdésekkel, amik csak most fogantak meg bennem. És ekkor, mint angyali segítség, jelent meg a folyosó végén Akiko, ki éppen egy könyvbe mélyedve battyogott velem szemben. Óvatosan kizökkentettem a transzból, minek hatására elmondta, miről szól a könyv és hogy melyik másik könyvben zökkentettek ki pont így egy hercegnőt, aki évek óta alvajáró kertészkedést végzett. Ezt követően sikerült tudtára adnom, hogy a segítségére, a tudására lenne szükségem. Csillogó szemekkel invitált meg egy csésze teára a könyvtárba, ahol is minden kérdésemre kielégítő választ adott. Miután az utolsóra is válaszolt, miszerint nem él párkapcsolatban, hálám jeléül egy kedves puszit nyomtam az arcára, majd ott hagyva a pironkodó teremtést, vissza siettem hálótermünkbe, hogy megosszam társaimmal az új információkat. Tátott szájjal hallgatták regémet, melyből kiderült, hogy:
- Az iskolában nincsenek különösen problémás, veszélyes, bejegyzett, priuszos diákok. Noha apróbb csínyek előfordulnak, komoly dolgokra még nem volt precedens.
- Az iskolát korábban már érte támadás egy sötét mágus, valami Gagarin által, de hamar megfékezték. Azóta már jobban védik a sulit. Bár ebben a részben kételkedem, de Akiko azt mondta, a könyvtárban rejlő hatalmas tudásra fájt a foga.
- Végül rákérdeztem a hiányzó könyvekre is. Nos egy listát kaptam amit még nem néztem át teljesen, de átfutva felfedeztem néhány érdekes és általam veszélyesnek ítélt példányt is. Azt hiszem, megvan amit kerestünk. – Azzal tüzetesebben megnézve a következő könyveket emeltük ki :
Idézők könyve – démonok és mágikus lények idézéséről szóló kötet
Démon anatómia
Portálok, kapuk, dimenzió hasadékok
Edolas és más párhuzamos világok
Mágikus gócpontok Fiore földjén
- Azt hiszem megvan amit kerestünk. Vagy átjött ide a mi világunkba valami, ami elintézte, de legalább is rabul ejtette a tanárokat, vagy maguk a tanárok ragadtak egy másik dimeznióban. – vontam le a következtetéseket, mely után hosszú csend és elmélkedés következett. Ezt az állapotot Heaven törte meg csőrének kopogásával. Fürgén beszökellt és az egyik ágy támláján helyet foglalva, szárnya alá dugta fejét, majd csatlakozott a már rég álomországban kalandozó Natihoz. Strago még halkan elmondta véleményét, aztán ötlet híján, hogy mit tehetnénk most hirtelen, illetve a fáradtság végett, mi is eltettük magunkat másnapra.

Kint álltam a színpadon, és énekeltem. A hangom a magas c-nél megcsuklott, és az összes néző fújjolni kezdett, majd paradicsomot dobált rám. Egy színházban voltam, és az egész világoskék ruhám piros foltokkal lett teletömve. Vajon honnan lehet a nézőknél paradicsom? Ki az, aki paradicsommal jár színházba? Egyáltalán ezt bünteti a törvény? Ha nem, akkor is biztosan bukóságnak számít, bármilyen gyenge legyen egy előadás. Én rémült arccal álltam a színpadon, és vártam, hogy valaki jöjjön, aki a tömeget megrendszabályozza, hogy ne dobáljanak, akkor ott termett hirtelen Omeron, meg Strago, és egy-egy villáskulcsot hajítottak a tömegbe… na és ők ugyan honnan a paci pöckéből szedtek villáskulcsot, meg hogy kerültek oda? Ennél nagyobb hülyeséget álmodni sem tud az ember.
- Szöknek az egerek. – ez már nem az álmom volt. Ezt Strago mondta, miután felkelt a csörömpölésre, ami az én lelki nyugalmamat is megzavarta, és nem hagyta, hogy eléggé kipihenjem magam. Szegény fiúk most megtudhatják, hogy mennyire hisztis is tudok lenni, meg mennyire lelassult hajnalok hajnalán.
- Te teljesen idióta vagy... valakinek csak leesett a poén. – próbáltam meg magam feltolni az ágyban, és kimászni a kényelmes alvóhelyemről. Valami nagyon erős dolog mégis húzott le, ami nem a gravitáció, hanem a lustaság volt.
- Az idiótizmus, és a tudományos megállapítás két nagyon különböző dolog, a humor meg aztán végképp távol állnak egymástól. És még engem neveznek majomnak. – nem fogtam fel egészen a dolgot, de gondoltam, hogy ez valami szemrehányás akart lenni, vagy beszólás. Ránéztem Stragora, aki egy szál alsónadrágban hullamódban odamászott az ajtóhoz, majd rájött, hogy hiányzik róla valami… méghozzá a ruha. Mondjuk nem lehetett mondani, hogy rossz látvány volt így korán reggel. Miközben Strago próbált belebújni a ruhájába Omi gyorsan, és frissen kinyitotta az ajtót, hogy körbenézzen, én meg a toppban meg a rövidnadrágban lelassulva követtem. A folyosón diákok gyors léptekkel trappoltak végig, mi pedig miután Strago is összeszedte magát, nekiindultunk csendben a folyosón, hogy kövessük őket. Lehet azért nem ártott volna mondjuk egy cipőt felvenni, mert eléggé hideg volt a folyosó padlója, amin mellesleg Heaven kopogott. Gyorsan rájött, hogy így túl nagy zajt csap, úgyhogy felreppent Omi vállára, és ott folytatta az utat tovább. A kollégiumból kivezettek minket a diákok, át egészen a kerten, és végül a gyakorlóterem pincéjéhez érkeztünk. A pince ajtaja tele volt láncokkal, meg lakatokkal. A fiataloknak ez sem okozott nagy gondot, gyorsan és ügyesen bejutottak azon az ajtón.
- Menjünk utánuk, vagy... vagy ne menjünk utánuk és szóljunk valakinek, aki valamit tud csinálni vagy mondani? - kérdeztem jól megfontolva a szavakat. Még nem voltam elég ébren ahhoz, hogy rendes összefüggő mondatokat tudjak képezni, és még helyesen is mondjak ki minden egyes szót.
- Szerintem menjünk utánuk, ki tudja hová bújnak el, míg mi megkeressük, és felverjük a fél házat. – Felverni? Maximum a tejszín, vagy a tojáshabot lehet, és szerintem itt egyik sem volt. Pedig milyen jó lett volna most egy jó kis habos torta.
- Hogy lehetne valamit felfele verni? - kérdeztem suttogva a fejem csóválva. - Maximum mondjuk elverni, megverni meg hasonlók... vagy arra gondoltál, hogy felébreszteni? – egy kis hatásszünet után már rájöttem, hogy miről is van szó… alapjába véve én mindig éber voltam reggel, ha magamtól keltem. Ha viszont arra kelek, hogy kisnadrágban követni kell, valakit akkor egy picit visszább esik a hangulatom.
- Erre nem válaszolok. – Strago igencsak gonosz volt aznap reggel. Ahelyett hogy kedvesen mosolygott volna, megint úgy tűnt, hogy szemrehányást akar tenni az agyi állapotomra.
- Ha most azonnal rájuk rontunk, lehet, hogy el sem kezdik azt, amit jó lenne látnunk. – mi nem rájuk akartunk rontani, csak folytatni a kutatást a kis komisz népség után. - De azt hiszem nem vagyok elég nagy darab, hogy mind a kettőtöket vissza tartsam… - hát ezt jól gondolta. Strago ment elől szorosan utána én, majd Omi kullogott mögöttünk. A tanulók egy körben álltak, egy a padlóra festett sámánisztikus jelek körül. Meglepődve figyeltem, hogy szektásat „játszanak”, és kántálni kezdenek. Egyszerre mormoltak valami érthetetlen dolgot, a pentagram körül. Hála istennek a terem szélén sok doboz, meg búvóhelynek használatos dolog volt, úgyhogy nem vették észre, hogy figyeljük őket. Kíváncsi voltam, hogy most mégis mit csinálnak, mi fog történni, ha folytatják a szektázást.
- Mi a fene folyik itt? – kérdezte erőteljes hangon Sara, aki már készült az extázisból, kiesett diákok megölésére… legalábbis a szemével biztosan. A kántálás abbamaradt, aminek a következtében a föld hirtelen mozogni kezdett, az írások pedig a padlón felizzottak, majd a végén lángok csaptak fel belőle. Omi magához szorította a kis szárnyasát.
- Arrrp. – mondta a kis sas.
- Pakáááák. – gőzöm sincs, hogy vajon miért jött ki ez a madárhang, de félig úgy tűnt mintha társalognék a madárkával, közben pedig csak a pánik szólt belőlem, és mivel nem üvöltést hallottam, ezért én is inkább madárkodtam. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha az egész testem apró részecskékre szakadt volna, nem tudtam az agyammal koordinálni saját testem. Tudtam, hogy ott van valahol, de mégis nagyon rossz érzés fogott el, mintha eltűnt volna. Mikor újra a saját testemben éreztem magam, egy darabként elgondolkoztam. Vajon így érezhet, az oxigén meg a hidrogén mikor különválasztjuk őket a vízből? Mert akkor gyilkos kísérletek folynak a mai tudományban. Egy nagy kupacban érkezett meg az egész csapat, a diákok, a tanárok meg mi hárman. A felkelés nem volt a legegyszerűbb dolog, vagyis nekem biztos, hogy nem. A fejem nagyon sajgott, kissé szédültem meg hányingerem is volt. Valami hasonlót éreztem, mint amikor másnaposan ébredtem. Nem akartam többször átélni azt az érzést, és most sikerült ivás nélkül is. Nagy nehezen lábra álltam a többieket követve. Én biztos valakire ráestem aki ennek nem örülte, mert úgy éreztem, hogy puhán landolok.
- Hova a jó életbe kerültünk? Meghaltunk? Ez olyan mint a pokol... pokoli ez a hely! – fokoztam a saját hülyeségemet, amit talán, sőt biztos, hogy nem kellett volna.
- Nem tudom Nati, de ez a kénes szag, mintha valaki összecsinálta volna magát. – valamiért senkiről nem gondoltam volna ilyet, Ominak is olyan hülye gondolatai voltak, hogy az már hihetetlen.
- A madarad furcsán néz ránk. Lehet, hogy megvan a tettes. – mondta Strago, persze ez az említett madárnak nem tetszett, és kitárta a szárnyait, mintha támadni készülne, de mégiscsak kis gazdájának a vállán maradt.
- Azt hiszem, színvilágot váltok... tetszik ez a fekete-piros. – mondtam elgondolkozva, és ezzel felhívva a figyelmet a kis ördögfiókákra, akik felénk közeledtek. Valamiért amikor Stragoval, és Omeronnal voltam, az emberiség által nem elfogadott élőlények jelentek meg a körzetünkben. A fiúk vonzották a bajt.
- Álljátok körbe a gyerekeket. – mondta Omeron utasítgatóan. Na most, felmerült a kérdés, hogy mégis minek? A gyerekek láthatólag csak egy kicsit meg voltak szeppenve, ahogy mi is. Ezenfelül ki tudja, lehet, hogy a kis ördögleányzók éppenséggel segíteni jönnek nekünk, mert bármi megtörténhet.
- Na, meg majd még mellszőrt is növesztek, ha azt mondod? – lehet nem ez volt a legjobb módja, hogy kifejezzem az ötletre a nem tetszésemet, és még hülyeséget is beszéltem. Magam sem tudtam miért mondok ilyet, miért vagyok ennyire frusztrált. Gondoltam a kevés alvás, és a hajnali óra hozta ki belőlem a legborzalmasabb oldalamat.
- Milyen érdekes mondatokat rángat elő egyesekből az alváshiány. Legalább télen nem fogsz fázni... annyira. – Strago, te aztán nagyon bölcs tudsz lenni… bár azért tényleg kíváncsi lennék rá, hogy mennyire fáznék, ha jó vastag mellszőröm lenne. Bár nem szívlelném túlzottan a dolgot. Le kellene mondanom a kivágott pólókról, meg nagy valószínűséggel nem túl sok férfi nézne rám. Bár az nem baj, ha nem néz meg mindegyik, de egy bizonyos egy is távolodna akkor.
- Veletek nem lehet komolyan venni egy helyzetet sem.. – eresztette le a fejét Omi, és közben kezeit elhagyta maga mellett.
- Én igyekszem. Natika képes kitalálni ilyen mókása dolgokat. – Igen, tényleg. Én voltam a hülye, de akkor sem kellett volna ilyen nyíltan kimondani, és mindenki tudtára adni.
- Én teljesen komolyan veszem, de nem látom értelmét, hogy körbe álljunk, hacsaknem elvesztettem zsebkendőmet nem akarunk játszani. - mondtam szemrehányóan, próbálva védeni a nem létező igazamat. - Inkább konzultálni kéne ezekkel a démonszerű lányokkal. – ajánlottam fel a dolgot, majd megint az ő irányukba néztem. Lehet, hogy nem voltak éppen alkuképes állapotban, ugyanis szinte nyálukat csorgatva vérszomjas fejjel közelítettek. Jól állt nekik a távolság, az egyszer biztos.
- Omeron? Konzultáljunk? – kérdezte Strago hangjával iróniában harmadik társunkat, aki folytatta a kis „színjátékot.” Természetesen nekem ez nagyon jól esett… mindig olyan gonoszak ezek a fiúk.
- Persze, mert olyan barátságosan néznek ki, hogy Sati mindjárt elhívja valamelyiket randevúzni. – morogta Omeron... hahaha. – Csináljátok. – ezt most nem értettem, hogy mire mondja. Satit bátorította az ördögfiókák felszedésére, vagy éppen engem a konzultációra, ami láthatólag mégsem volt a legjobb terv.
- Na jó, lehet ez sem volt a legjobb ötlet, sőt kifejezetten rossz ötlet volt, és igazad volt Omeron. Ne haragudjatok hogy ilyen hülyeségeket magyaráztam. – Mondtam ki végül az igazat, és a diákokat mindannyian körbeálltuk, ahogy társunk tanácsolta, én meg megpróbáltam reálisan, és normálisan hozzáállni a dolgokhoz, még ha ez az utazásunk elején eléggé nehezen is ment.

- Szóval, mi a problémája uram? – Kérdezte a szemüveges, nyílt dekoltázsú, elmondása szerint emberi elmével foglalkozó nő. Én egy hosszú kanapén feküdtem, egy szál alsónadrágban, mellemen összekulcsolt kézzel, és üvegesen meredtem a plafonra, csak néha-néha fordítottam a fejem oldalra, hogy láthassam azt a formával megáldott hústömeget, mely a nadrágomban lévő hústömeget kényszerítette „merev” hozzáállásra.
- Érthetetlenek – kezdtem hozzá. Idő, mint a tenger, a társaság sem rossz, és bármi megtörténhet. – Nem tudok egyszerűen mit kezdeni velük; hiába viháncolnak, viselkednek, mint óvodások, és öltözködnek, mint utcalányok, egyszerűen nem tudok igazán megharagudni rájuk. Ez valami gyerekkori trauma miatt lehet, ugye? – kérdezem, kihasználva az alkalmat, hogy megint dombokat bámulhassak, míg azok tulajdonosa gondolkozott.
- Nem, ez nem trauma, ez inkább… hiány. Szemeinek alanya, gondolatai központja, és vágyai netovábbja. Kevésszer volt kitéve a kellemesnek, melyet nők tudnak nyújtani, valószínű valami a szervezetében sem lehet hétköznapi, igen, különösen azzal a szervével – látványosan ránézett a hegyemre – éééééééés, ennyi. De tudja, ezen tudunk segíteni. – hirtelen felállt, és úgy kapta le magáról a ruhát, mintha rajta sem lett volna, és máris két hatalmas tektonikai kitüremkedéssel néztem szembe, melyek, mint a zselatin módjára remegtek. Pontosan, erre gondoltam én is, mikor azt mondtam, akármi megtörténhet, de, szerencsétlenségemre, kaparászó, és csörrenő hangot hallatott… valami. A nő, és a szoba elsötétült, majd egy egércsaládot láttam elrohanni egy hatalmas luk felé, amikor ez a mondat hagyta el a számat.
- Szöknek az egerek. – Igen, ébren voltam, nyűgös, és merev. A sors mindig képes kibabrálni velem; mindig a legjobb résznél kell valaminek közbejönnie. Örömömre, nem csak engem riasztott fel a partizán egércsapat.
- Te teljesen idióta vagy... valakinek csak leesett a poén. – Csapatunk egyetlen női tagjának sikerült megint bebizonyítania, hogy miért nem szeretem a tisztátlan, és indokolatlan beszédet. Odapillantottam, majd bebizonyította, hogy miért tudja mégis elérni azt, hogy ne érdekeljen ez: miközben kitolni igyekezett magát ágyában, egy erő szépen lefelé húzta felsőjéből előbukkanó zsírtömegeit, és minden férfitársam egyet fog érteni velem, hogy, ha egy nő hájas ezen a részen, akkor annak csak örülni tudunk. És Nati nem okozott csalódást.
- Az idiotizmus, és a tudományos megállapítás két nagyon különböző dolog, a humor meg aztán végképp távol állnak egymástól. És még engem neveznek majomnak. – Mondtam ki epés válaszomat, mert azért a férfi az legyen kemény, és mutassa meg, hogy egy szép test még nem tudja levenni a lábáról, úgyhogy lábaimra érkezvén odasettenkedtem az ajtóhoz, amin keresztül az ébresztő hangok hallatszottak. Ez nem egércsalád, állapítottam meg magamban, ahogyan hallgatóztam, ezek bizony gyerekek. Egy nem létező hűvös szellő libabőrössé varázsolta bőrömet, és rájöttem, hogy ugyanúgy nézek ki, mint a bombázó kanapéján, és egy barna szempár éhesen néz engem. Gyorsan visszaszökdécseltem az ágyamhoz, és megmutattam a szempárnak, hogyan is öltözik egy férfi; ez persze nem zárta ki, hogy csak második próbálkozásra sikerült minden ruhadarabot a megfelelő helyre vennem. Közben társaim nem húzták az időt, legalábbis Omeron nem; ő valamiért mindig a legkomolyabb pillanatokban is meg tudta tartani józan eszét, és a legsületlenebbeknél veszítette el azt… várjunk csak, ez egy alapvető dolog nem?
Az ajtó már nyitva volt, mikor odaértem, de a hangok már csak tompán hallatszottak, úgyhogy kénytelenek voltunk utánuk eredni, csendesen, és óvatosan. Omeron semmiből előhúzott madara is ott volt, aki most gazdája ruháját veszélyeztette leürítéssel, semmint a földön kopogott volna, Nati szerencsétlen meg olyan álomittasan követett minket, hogy legszívesebben valamilyen testrészen ragadtam volna, hogy legalább minimálisan is felébredjen. De kinézné is akárki belőlem, hogy opportunista perverzióra hajlamos ember lennék? Na, ugye. Micsoda?
Utunk kifelé vezetett az udvarra, onnan meg egy pincehelyiség felé, hol gyakorlati eszközöket és egyebeket tároltak, talán. Az ajtaját védő rengeteg lánc és lakat egyáltalán nem akadályozta a mágiával felfegyverkezett diákokat, és társaim, vagyis inkább Natika, dilemmába kerültek.
- Menjünk utánuk, vagy... vagy ne menjünk utánuk és szóljunk valakinek, aki valamit tud csinálni vagy mondani? - Gyorsan kifejtettem, talán egy kicsit nagyon is hadarva, hogy szerintem ez felesleges időpazarlás.
- Szerintem menjünk utánuk, ki tudja hová bújnak el, míg mi megkeressük, és felverjük a fél házat. – Fordultam már vissza, hogy utánuk menjek, de a még mindig alvó lány képtelen volt magának megtartani véleményét.
- Hogy lehetne valamit felfele verni? Maximum mondjuk elverni, megverni meg hasonlók... vagy arra gondoltál, hogy felébreszteni? – Vettem egy mély levegőt, hogy ne fordulj meg, és ne csavard meg a mellbimbóját, akármennyire is szeretnéd, akármennyire is megérdemli.
- Erre nem válaszolok. – Préseltem ki magamból.
- Ha most azonnal rájuk rontunk, lehet, hogy el sem kezdik azt, amit jó lenne látnunk. De azt hiszem nem vagyok elég nagy darab, hogy mind a kettőtöket vissza tartsam… - Valóban, úgyhogy, ha ezt most megtárgyaltuk, akkor folytassuk utunkat tovább, hátha még el is érünk eredményeket.
Én vezettem triónkat, ami a túlélési szabálykönyv első paragrafusának azonnali megsértése: soha ne te menj elsőként, mert téged talál el minden elsőként. Talán most az egyszer megbocsájtja a könyv, ha nem mások tudásával, hanem józan ésszel gondolkozom, kivételesen. Óvatosan kinyitottam a pince bejáratát, és a cincogástól eltekintve, lopakodó egereket szimulálva behatoltunk. A nebulók egy körben helyezkedtek el, a padlót telerajzolták mindenféle, semmi jóval sem kecsegtető jelekkel, és vadul kántáltak, mintha valamit idéznének. Szellemet, talán, vagy démont; egyik rosszabb, mint a másik. Egy stócnyi doboz mögül figyeltünk, amikor jelenlétet éreztem a hátam mögött, s megijedtem egy pöppet; ezek megtaláltak minket. Miután néhány fokkal elforgattam fejem, megnyugodtam, csak a tanárok voltak azok. Tanárok? Akkor mi is követve lettünk volna? Szép kis detektívek vagyunk mi is.
- Mi a fene folyik itt? – Dörrent Sara hangja a rajtakapott diákokra, akik pánikba estek, éééés valamit elrontottak ugyanis a világ megremegett, a föld megmozdult, a padlón lévő írások fellángoltak. A semmiből jött madár felnyikkant, Natika is, hogy miért, csak ő tudja, de talán a szétszakadó érzés váltotta ki mindkettőből, az egyikből jogosan, az állatot. Úgy éreztem, mintha testem hatszáz felé foszlott volna, mozdítani nem tudtam semmimet, megszólalni sem sikerült, és csak tehetetlenül lebegtem a végtelen feketeségben.
A környezet hirtelen materializálódott, ahogyan mi is, és szépen egymás hegyére-hátára érkeztünk meg az új helyszínre. Rám valami puha, és kellemes illatú esett, amit Natinak hívtak, de nem fogta fel, hogy én voltam párnája, mert épp jobb dolga lehetett.
- Hova a jó életbe kerültünk? Meghaltunk? Ez olyan mint a pokol... pokoli ez a hely! – A terem hasonlított az előzőre, de itt már érezhető volt, hogy ez nem egy hétköznapi pince. Pentagramma a padlón, fáklyák a falakon, koponyák a falakon, démonok néznek minket, én meg úgy érzem magam, mint, amikor legutóbb pont nem rúgtam be.
- Nem tudom Nati, de ez a kénes szag, mintha valaki összecsinálta volna magát. – Hogy miért kell ennek a két bolondnak ilyen hasonlatokkal élniük folyton, elképesztő, mennyire nem tudnak komolyan venni semmit. Nos, ha nem tudod megváltoztatni őket, csatlakozz hozzájuk.
- A madarad furcsán néz ránk. Lehet, hogy megvan a tettes. – A fent említett állat nem örült ennek a beszólásnak, de istenem, ki tudja, ezek a mai madarak...
- Azt hiszem, színvilágot váltok... tetszik ez a fekete-piros. – Igen, ő is észrevette, hogy házigazdáink sóvárgó szemekkel tekintenek ránk; és nem a vágytól, hanem az éhségtől sóvárgó szemekkel.
- Álljátok körbe a gyerekeket. – Én szerintem őket dobjuk be elsőnek, hát nem miattuk vagyunk ebben a helyzetben? Bár igaz, egy életre megtanulnák a leckét, de a metódus mégsem lenne igazán célravezető.
- Na, meg majd még mellszőrt is növesztek, ha azt mondod? – Én néha nem értem ezt a bolondot. Ha még most sem sikerült felkelnie, akkor mindenki szeme láttára fogom megszabadítani felsőjétől, és kényszeríteni, hogy növesszen mellszőrt.
- Milyen érdekes mondatokat rángat elő egyesekből az alváshiány. Legalább télen nem fogsz fázni... annyira. – Hazudtoltam meg gondolataimat szavaimmal. Omeron feladta.
- Veletek nem lehet komolyan venni egy helyzetet sem. – Lekókadt fejjel, és rezignált kartartással adta tudatunkra az egyértelműt.
- Én igyekszem. Natika képes kitalálni ilyen mókása dolgokat. – Védem magam, teljesen jogosan, és kicsit sértve éreztem magam, hogy komolytalannak tituláltak, amikor nálam nem igazán létezett komolyabb alak a földön.
- Én teljesen komolyan veszem, de nem látom értelmét, hogy körbe álljunk, hacsaknem elvesztettem zsebkendőmet nem akarunk játszani. Inkább konzultálni kéne ezekkel a démonszerű lányokkal. – Ebben a mondatban körülbelül annyi komolyság volt, mint egy marék szárított molylepkében. Talán még annyi se.
- Omeron? Konzultáljunk? – Játszottam tovább a megértőt, aki reméli, hogy a bolond védence előbb utóbb vagy elalszik, vagy kiütteti magát.
- Persze, mert olyan barátságosan néznek ki, hogy Sati mindjárt elhívja valamelyiket randevúzni. Csináljátok. – Most akkor mit csináljunk? És kit hívnék el randizni? Azokat a rondaságokat még akkor sem, ha ők lennének az egyetlen nőnemű egyedek a világon… hmm, mondjuk akkor talán igen.
- Na jó, lehet ez sem volt a legjobb ötlet, sőt kifejezetten rossz ötlet volt, és igazad volt Omeron. Ne haragudjatok, hogy ilyen hülyeségeket magyaráztam. – Most már egy kicsit késő, de akkor szépen a lurkók elé állítottuk magunkat, és felkészültünk az epikus leszámolásra… vagy a dicső halálra.

Csörömpölés, a távolban talán egy fáklya a földre hullt, majd egy távoli, elfojtott kis sikoly. Ennyi elég volt, hogy felületes álmomból felriadjak. Társaim szintén ébren voltak, bár igencsak megkérdőjelezhető elmeállapotban. Talán tovább élték korábbi álmukat, vagy csak imponálni akartak egymásnak, gyakorlatilag azonban csak ostobaságokról cseverésztek. Ellenben bajtársaimmal, én komolyan vettem az ügyet, már a nyitott ajtón túl jártam, mikor strago még fél lábon állva ugrándozott, nadrágjával küszködve. A folyosón további neszezés, sutyorgás és puha léptek zaja úszott felénk a sötétségből. Biztos voltam benne, hogy most megfogjuk őket. A többiekkel egyetemben végül Heaven is csatlakozott hozzám, kis körmeinek kopogó hangja azonban nem kívánatos társ volt, ezért csendben felutasítottam vállamra. Pár perc után, a Hold fényénél már látható volt, hogy egy csapatnyi kölyök settenkedik az iskolába, majd egyenesen le, a katakombák irányába. Ezzel igazolva korábbi gyanúm. Tudtam, hogy azzal a zsenge kis képzelőerejükkel nem is tudnak jobb helyet elképzelni tiltott üzelmeikhez, mint az alagsort. Átvágtak a gyakorlótermeken s minél mélyebben voltak a föld alatt, annál kevésbé figyeltek magukra, arra, hogy leplezzék jelenlétüket. Végül egy a korábbitól eltérő ajtóhoz, egy lakatokkal és láncokkal lezárthoz érkeztünk. A gyerekek játszi könnyedséggel oldották le a talán csak megtévesztésként szolgáló béklyókat, majd eltűntek a nehéz faajtó szárnyai mögött.
- Menjünk utánuk, vagy... vagy ne menjünk utánuk és szóljunk valakinek, aki valamit tud csinálni vagy mondani? - Kérdezte tanácstalanul
- Szerintem menjünk utánuk, ki tudja hová bújnak el, míg mi megkeressük, és felverjük a fél házat. –
Stragonak igaza volt. Eldobni ezt a remek alkalmat, és visszafordulni, hogy aztán taknyos porontyok módjára árulkodjunk, lett volna a legnagyobb ostobaság. Esztelenül utánuk loholni azonban nem lett volna sokkal jobb. Ez a kapu más, valószínűleg ott van mögötte amit keresünk. Ha simán rájuk nyitunk, észrevesznek majd minket s összevetve ezt a tényt azokkal az információkkal, amelyeket korábban szereztem, nos az megfosztana minket a továbbjutáshoz szükséges feltételektől. Gondolataim megosztani azonban bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam.
- Hogy lehetne valamit felfele verni? Maximum mondjuk elverni, megverni meg hasonlók... vagy arra gondoltál, hogy felébreszteni? –
Ha ennek az esetének vége, mindenképp el kell beszélgetnünk Natival arról, hogy biztosan jó pályát választott e. Nemtetszésemben Strago is osztozott egy rövid, de annál beszédesebb mondattal
- Erre nem válaszolok. –
- Ha most azonnal rájuk rontunk, lehet, hogy el sem kezdik azt, amit jó lenne látnunk. – Véleményem azonban süket fülekre talált. Bár a lány szavakkal nem fejezte ki hogy Strago mellett áll, éreztem, így van.
De azt hiszem nem vagyok elég nagy darab, hogy mind a kettőtöket vissza tartsam… - Strago kinek mint később kiderült, ugyan az volt a terve mint az enyém, ebben a pillanatban diadal ittasan bólintott, majd behatolt a következő terembe.
Néhány doboz és láda rejtekéből láthattuk, hogy a diákok már el is kezdték a démonidézést. Avagy valami mást. hisz ez nem adhat feltétlen magyarázatot a tanárok eltűnésére, hacsak…már mind nem halottak. Az azonban túlzás lenne még a legelvetemültebb tanulóktól is. Gondolatmenetemből Sarah hirtelen feltűnése és dühös rikoltása zökkentett ki. Lehetséges, hogy amíg mi a gyerekeket addig ő és megmaradt tanártársai minket követtek volna? Zavarba ejtő..
- Mi a fene folyik itt? –
A félelem szele megzavarta a varázslat közepén tartó diákokat, és a mágikus energiák elszabadultak. A föld megremegett és a kitágult izzó rúnajelek körülöleltek még minket a háttérben bujkálókat is. Magamhoz szorítottam Heavent és úgy vészeltem át az elmosódott, úszkáló képek okozta káoszt.
Néhány pillanattal később visszanyertük az uralmat testünk felett.
- Hova a jó életbe kerültünk? Meghaltunk? Ez olyan mint a pokol... pokoli ez a hely! –
És valóban, új helyre kerültünk. Büdös, dohos levegőtől ittas hűvös és barátságtalan hely volt. A falakon és a padlón elszórva koponyák és furcsa, groteszk fáklyák díszelegtek. Ám a legrosszabb mégis az az átható szag volt.
- Nem tudom Nati, de ez a kénes szag, mintha valaki összecsinálta volna magát. –
- A madarad furcsán néz ránk. Lehet, hogy megvan a tettes. –
A túlvilági hangulaton túl azonban más is volt a helységben. Ocsmány, vérszomjas, emberszabású démonok hada vett minket körül, fenyegetőn vicsorogva egyre közelebb araszolva hozzánk.
- Azt hiszem, színvilágot váltok... tetszik ez a fekete-piros. –
- Álljátok körbe a gyerekeket. – Mondtam a hirtelen veszélyhelyzettől kitisztult fejjel.
- Na, meg majd még mellszőrt is növesztek, ha azt mondod? – Én néha nem értem ezt a bolondot. Ha még most sem sikerült felkelnie, akkor mindenki szeme láttára fogom megszabadítani felsőjétől, és kényszeríteni, hogy növesszen mellszőrt.
- Milyen érdekes mondatokat rángat elő egyesekből az alváshiány. Legalább télen nem fogsz fázni... annyira. –
- Veletek nem lehet komolyan venni egy helyzetet sem. – Mondtam csalódottan.
Kezeim leeresztetem és fejem lehajtottam, így viselve a szégyent…
- Én igyekszem. Natika képes kitalálni ilyen mókása dolgokat. –
- Én teljesen komolyan veszem, de nem látom értelmét, hogy körbe álljunk, hacsaknem elvesztettem zsebkendőmet nem akarunk játszani. Inkább konzultálni kéne ezekkel a démonszerű lányokkal. –
- Omeron? Konzultáljunk? –
Hogy konzulálni? Szívem szerint botom elhajítva kisétáltam volna a teremből nagy ívben ejtve a diákok meg az ellenség fejére is, ettől talán az ő álluk is annyira leesett volna, hogy elengednek meglepettségükben.
- Persze, mert olyan barátságosan néznek ki, hogy Sati mindjárt elhívja valamelyiket randevúzni. Csináljátok ti. – mondtam utálkozva és részemről lezárva a beszélgetést.
- Na jó, lehet ez sem volt a legjobb ötlet, sőt kifejezetten rossz ötlet volt, és igazad volt Omeron. Ne haragudjatok, hogy ilyen hülyeségeket magyaráztam. – Mondta, mire szemeim forgatva eltettem későbbre a sértettség érzetét és megpróbáltam újra előrángatni a harcikedvem.