Név: Excel Warden
Nem: Férfi/Fiú
Életkor: 17 év
Mágia: Elemi Mágia - Villám
Céh: Quatro Cerberus
Jellem: Céltudatos nagy benne a bizonyítási vágy, de csupán csak anyjának szeretne megfelelni, hogy megmutathassa nem hiába fogadta őt be. Nem visszahúzódó típus, szeret barátkozni, és a Quatro Cerberust is nagyra tartja. Ő olyan ember, akire bátran számíthatnak a céh-társak, ha valami baj van.
Kinézet: Kékeszöld haj, sötétzöld szem, testmagassága 176 cm, súlya 61 kg. Öltözéke általában egy férfi Yukata, de ha harcra kerül a sor, az alatt egy egyszerű póló, valamint egy szintén egyszerű nadrág lapul.
Előtörténet:
Shirotsume városában születtem, egy teljesen egyszerű család gyermekeként. Apám egy kereskedő üzletet vezetett, míg anyám inkább csak otthon a háztartási munkával foglalkozott. Elnézést, hogy nem említem meg a nevüket, de nem szeretném, így is fáj, ha visszagondolok azokra az időkre. Na és hogy miért? Nem, egyáltalán nem azért, mert esetleg szörnyű baleset érte volna őket, meghaltak volna, vagy valami ilyesmi. Egyszerűen csak gyűlölöm őket, igen jól hallottátok. Na igen, egy gyerek mégis hogyan gyűlölhetné a szüleit... Nos a válasz, hogy soha nem törődtek velem, ha valaha is szóba kerültem, az azért volt, mert valami rosszat csináltam. Apám ilyenkor mindig megvert szíjjal, és folyton csak azt mondogatta, hogy-hogy lehet egy ilyen semmirekellő a fia. Ekkor én még csak 6 éves voltam. Úgy éreztem magam, mint egy kutya aki a fülét, farkát behúzva gubbaszt a sarokba, hogy nehogy észrevegyék, és megint megüssék. Nem egyszer környékezett meg a halál utáni vágy, de én ennyire gyenge embernek nem tartottam magam. Nem, én még kicsinek is túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy ilyen könnyen feladjam a helyzetem. Így sokkal értelmesebb dolog jutott az eszembe, a szökés. Habár fogalmam se volt, hogy mégis hogyan fogom túlélni az utat, és hogy egyáltalán merre is szeretnék elszökni, hova...? Hol találnék egyáltalán olyan helyet, ahol befogadnának? Ezen a ponton fel is adhattam volna a tervet... Tudtam, hogy soha nem húznám ki addig, amíg elérek egy másik várost, étel, ital, fedél nélkül. Mégis, valahogy meg kellett próbálnom, mégha így is ér el a halál. Éppen ezért vártam, már betöltöttem a 10. életévemet, mikor úgy gondoltam, hogy itt az ideje. Nem voltam már olyan kicsi, de valahogy még mindig egy védtelen kis kölyöknek gondoltam magam. Na jó, nehéz ezt mindig bevallani saját magamnak, de visszatekintve tényleg csak egy kis idegesítő, akaratos gyerek voltam. Én csupán akkor csak arra vágytam, hogy eltűnhessek onnét, mindörökre, ami sikerült is. Az éj leple alatt sikerült kiosonnom, az volt a szerencsém, hogy a szüleim mélyalvók, szóval még nagy csörömpölésre is nehezen ébrednek fel. Nem tudtam, hogy melyik irányba érdemes elhagyni a várost, így megpróbáltam az egyik úton egyenesen haladni, előbb-utóbb úgyis kijutottam volna a városból, legalábbis ezt reméltem. Egészen addig, amíg konkrétan el nem tévedtem, ráadásul ételt, és italt sem tudtam magammal vinni, hiszen azt a kockázatot már nem vállaltam be. Kezdet közben hajnalodni, visszafordulni meg végképp nem akartam. Úgy gondoltam, hogy másképp is megszerezhetném az ételt magamnak. Ha esetleg lopnék... Igen, tudom, szörnyen hagzik egy ilyen fiatal gyereknek már lopni, de nem tehettem mást, egyszerűen kínzott az éhség. Tudtam, hogy aszüleim sose keresnének a város legszélén, így hát ott bújtam meg.
Szerencsére nem kellett sokat várnom, pontosabban kiszúrtam egy nőt, az egyik utcai standnál evett, miközben a tárcáját maga mellé rakta. Ennél nem is jöhettet volna kellőbb alkalom, hirtelen rohantam az asztalhoz, és kaptam le róla a bukszát. Igaz nem voltam még valami magas, de szerencsére nem volt gond az asztal magasságával se, így szinte azonnal eltudtam rohanni, de úgy, hogy vissza se akartam nézni. Sajnos a város szélét nem ismertem igazán, így balszerencsémre kifogtam egy zsákutcát. Tudtam, hogy itt a vége, nem tudom megmászni a falat, túlságosan magas, és nem tudok semmibe se megkapaszkodni. Gyors lépteket hallok magam mögül, ahogy már be is ért engem a nő. Hátranézek, megfagy bennem a vér, mikor megpillantom. Szeméből mintha gyilkos ösztön sugározna, illetve, mintha villámokat szórna.
- Te szemét kis kölyök, mégis hogy képzeled ezt?! - hallatszik dühös hangja, ahogyan én már elkezdek remegni. Hogy miért is nem végeztem inkább magammal. Abban a pillanatban a nő keze elkezd szikrákot szórni, először csak azt hittem képzelődök, hiszen annyira éhes voltam, de nem. A nő egy mágus volt, és én abban a szent minutumban is térdeltem a földre és hajtottam le a fejemet.
- Mélységesen sajnálom asszonyom, én csupán... - kezdtem bele, de fébeszakított a mágus. - Micsoda, hogy asszonyom? Kölyök mégis miről beszélsz, egyáltalán nem vagyok olyan öreg! - hangja mégdühösebb lett, ahogyan már a könnyeim is elkezdtek kicsordulni félelmemben.
- Tessék kérem visszaadom... - nyújtom neki oda a bukszát. - ...én csupán nagyon éhes voltam, nem akartam semmi rosszat... - ebben a pillanatban elkezdek bőgni, mint egy kisbaba, de nem tudom sokáig csinálni, ugyanis a nő megint hangosan rámordít.
- Ne bőgj már te nyámnyila, mégis miféle férfi vagy te? Chh... - mondja, ahogyan elfordítja a fejét. Én még mindig csak a földet nézem, és próbálom mostmár visszatrtani a sírásom, nagyon nem akarom mégjobban magamra haragítani. - Na jó, te bőgőmasina... hogy én nekem mekkora vajszívem van... - souttogja ezt hallkan. - Gyere, meghívlak valamire, természetesen el is beszélgetünk egy kicsikét. - én nem fűztem már hozzá semmit, csak engedelmeskedtem. Visszavitt ahhoz a standhoz, ahol az előbb evett, és kért nekem is valamit. Nem számítottam ilyesmire, néhány percel ez előtt még azt hittem végem van, és most meg ennivalót kapok. Annyira éhes voltam, hogy csupán 3-4 perc volt, mire megettem egy nagy tányérral.
- Nos, azt látom, hogy valóban éhes voltál. - mosolyog már ezúttal meglepő módon rám a nő. - Miért vagy egyedül kint, hol vannak a szüleid? - kérdi, mire én gombócot érzek a torkomban. Csak azt ne, ugye nem vinne vissza a szüleimhez, azt nem akarom, semmiképp. Inkább végezzen akkor velem itt helyben, bármit, csak azt ne.
- Nos... az igazság az, hogy megszöktem... de kérem ne vigyen vissza a szüleimhez, én bárhol megvagyok, csak oda nem szeretnék visszamenni. - hajtom le a fejem, és újra könnyek gyülnek a szemeimbe. - Maga egy mágus, ugye?... - csúszik ki a kérdés a számon. A szüleim semmilyen mágiához nem értettek, de engem mindig is érdekelt. Ugyan melyik fiatalt nem érdekelné a mágia? Csodálatos, erős, látványos tudomány.
- Igen, jól gondolod, egy elemi mágus vagyok, villám... - erre a kérdésemre megadta a választ, de ahhoz a kijelentésemhez, hogy megszöktem nem tett hozzá semmit. Csend következett, nem emeltem fel a fejemet, nem mertem a nő szemébe nézni. Féltem, hogy kiolvasok mindent a szeméből. Féltem, hogy visszakar vinni engem a pokolba. Ám a hosszú csend után csak két kezet érzek a fejemen, ahogy előrehúzznak. A fejem a nő mellkasán landolt, s így ölelt... Megint nem tudtam megszólalni.
- Nem kell sírnod, és nem is kell magyarázkodnod. Tudom, hogy igazat mondasz. Nevezzük ezt egy titkos női megérzésnek. - kuncogja egy picit el a végét. Érzem, hogy az arcom kezd elvörösödni, egy idegentől kapok ilyesfajta szeretetet? Egyszerűen nem tudtam felfogni. - Ne félj mostmár... ugyan egyáltalán nem terveztem, de gondoskodni fogok rólad. Miféle nő lennék én ha itthagynék egy gyermeket az utcán... - tudtam, hogy ettől a pillanattól fogva valami kellemesebb, vidámabb pontja kezdődik az életemnek. Így fogadott hát be magához Amelia Warden. Itt kezdtem is el elsajátítani az elemi mágiát, a villámot. Amelia megtanította, egyrészt engem is vonzott a mágia, mindig is szerettem volna mágus lenni. Ugyan akkor Amelia azt is szerette volna, ha többé nem félek, és megtudom védeni magam bármilyen helyzetben. Egy férfit akart belőlem kovácsolni, aki szilárdan jár a talajon, és nem inog meg. Mesteremtől új nevet is kaptam a régire már nem is akarok visszaemlékezni. Az új nevem Excel Warden lett, nagyon meglepődtem, mikor Amelia a nevére vett. Úgy éreztem nem csak egy mestert kaptam, hanem egy új családot is az ő személyében. A képzésem 4 évig tartott elsajátítottam az alapokat, mindent amire szükségem lesz, hogy fejlődhessek. Mielőtt szétváltak volna útjaink mesterem ajánlott egy céhet. Habár ő megmondta, hogy soha se volt egy mágus céhnek a tagja se. Megkaptam hát a nevet "Quatro Cerberus". Oda vitt hát utam, abban a reményben, hogy erősebbé is vállhatok, és nem hozok szégyent új anyámra. Idáig hála az égnek mindenben szerencsés voltam. A céh befogadott, és mostmár 3 éve, hogy tag vagyok. Ugyan idáig lassan fejlődtem, de hiszem, hogy egyszer az én időm is eljön, és én is nagy mágus lehetek.
Hétf. Nov. 28, 2011 2:03 pm
