Pofátlanság!

Pofátlanság!
Magánküldetés

Résztvevők: Nati Teina, Leanna Cabbagess (alias Leanna Darkness), Naomi Wildrose

Általános határidő: 7 nap az aktuális kör kiírásától számítva!

És most következzék a sztárvendégünk: Jimmy DeLuise

Rendhagyó dologról van szó, tehát: A Jimmy által a végtelenségbe rúgott urna sok-sok mérföldnyi repülés után egy farm kellős közepén landolt. A farm tulajdonosa megtalálta az urnát, de megérinteni nem merte, mert az hangosan sistergett, s füstöt eregetett magából. Végül egy mágus gondoskodott az urnáról. Ám a baljós sistergést és füstöt csak ideiglenesen tudta elzárni, mivel nem volt jobb ötlete magával vitte a céhébe, hátha a mestere tud tanácsot adni. A céh Oldoff városában található. Oldoff városában az urna megérkezése után három nappal furcsa dolgok történtek. Emberek tűntek el nyomtalanul. Néhányan arról beszélnek, hogy egy démon árnyékát látták. A helyi gyerekek, pedig egy Chrimpp nevű személyről énekelgetnek az események óta.
Írjátok le, hogy miért indultok el ebbe a városba! A postok odáig tartsanak, hogy megérkeztek!

- Naomi! Naomi… NAOMIIIII! – felpattant a reluxa a szememről, és próbáltam beazonosítani mi merre van, hogy én merre vagyok. Hirtelen nyomást éreztem a hátamon, de még mindig nem tudtam megállapítani mi történt.
- Sleep üzemmód kikapcsol… Mi az? Mit akarsz? – kérdeztem miközben próbáltam megtalálni az álomrombolót.
- Süt ránk a napsugár, ki az aki most szunyál? Gyerünk, keljünk útra messze innen, ne legyen kéznyomunk a kilincseeen! – dalolászott Nati, aki mindeközben hintázott a hátamon.
- Fent vagyok, fent vagyok! Csak hagyd abba az éneklééééééééééééééééééést! – könyörögtem és lelöktem őt magamról.
- Jó-jó, abbahagyom... – megfogta a vállam és rázogatni kezdett. - Mit akarsz enni reggelireeeeee?
- Téged! De nyelv nélkül! – förmedtem rá, nem túl kedvesen, de tudja ő, hogy nem gondoltam komolyan, mert reggelente mindig harapós vagyok.
- Hmmm... Szerintem is a palacsinta a legjobb ötlet. – ugrott ki Nati az ágyból és a konyha felé vette az irányt, majd én is másztam utána.
- Miért is vagy te ennyire felpörögve? Amúgy meg kész van már a palacsinta?! – türelmetlenkedtem, mert a gyomorkorgástól már a saját gondolataimat se hallottam.
- Meeee~rt süt a naaaa~p!!!! És még nincs... türelem palacsintát terem, a palacsinta meg jót tesz az éhségnek. Elmegyünk túrázni? Menjünk el túrázniiiii!
- Rád káros a D-vitamin… de menjüüüüünk! – ugráltam már én is, mert nincs jobb dolog annál, minthogy a természetben sétáljak és gyilkoljam Natit.
- Jiipppíííí ááá jíííí!!!! – ezzel a lendülettel feldobta a palacsintát, ami sikeresen felragadt a plafonra.
- Na onnan te fogod lerágni… - mondtam majd leültem az asztalhoz és vártam mit ügyeskedik majd barátnőm.
- Take Over: Parrot! – felrepült a palacsintáért, majd visszaöltötte saját alakját. - Na, ezt csináld utánam!
- Inkább nem… nem akarom, hogy madárnak nézzenek…
- Pedig már így is tollas a hátad!
- A helyedben a palacsintát figyelném aminek már elég égett szaga van... te Kalózválldísz!
- Jól van már na! – ’ Ezazzzz, ezúttal én győztem! ’
Miután Nati elkészült a palacsintával leült elém és befaltuk az egészet. Összepakoltam pár cuccot a kiránduláshoz és vártam, hogy Nati is összepakolja ”pár” cuccát. A pár cuccból vagy nyolcvan vacak lett, de vajon mi az a rengeteg dolog, ami egy egyszerű kis kiránduláshoz kellhet?! Inkább meg se kérdeztem, majd útnak indultunk.

Tiszta levegő, meleg idő, zöld területek… Minden, amire egy túrázó vágyik!
Lassan már három-négy órája sétáltunk eme békében, amikor is Nati megtörte a csendet.
- De jó lenne tudni merre jöttünk sálllálláááá
- Hát ezt könnyű megmondani… menyünk előre és felfedezzük az Újvilágot! Hoztam varrókészletet is, hogy megvarrjuk az újvilág zászlaját...
- Naomi... inkább menjünk tovább, oké?
- Oké, a varrókészletet úgyis a te táskádba csempésztem…
- Tudtam én! Azért ilyen nehéz!
- Na-na! Ne engem hibáztass, meg a varrókészletem, mert ilyen nehéz a táskád! Te hoztál nyolcvanezer különböző cuccot magaddal! – mutattam rá egytonnás hátizsákjára. Azt még megértettem volna, ha ruhákat hoz, hisz nőből vagyunk, de biztos hogy nem göncök rejtőztek abban a hatalmas poggyászban.
- Nem is hoztam olyan sok cuccot!
- Jah persze…
- Te hallod! Tényleg eltévedtünk!
- Gondoltam… - ’ És én nem hoztam magammal váltóruháááááááááááááááááááát! ’

Céltalanul bolyongtunk még körülbelül fél óráig, míg egy várost pillantottunk meg. Ahogy egyre közelebb értünk észrevettük, hogy egy öregasszony jön velünk szemben, majd leszólított minket.
- Kicsikéim! Ha nem akartok ti is eltűnni, akkor azt ajánlom, messze kerüljétek el Oldoff városát!
- Hogy érti ezt?
A nyanya közelebb hajolt hozzánk és suttogni kezdett.
- A faluban folyamatosan tűnnek el az emberek, azt beszélik egy démon műve, épp ezért igyekszem elmenni innen, mert bár már öreg vagyok, szeretem az életet!
Ezzel az öregasszony tovább ment.
- Lehet, hogy valami szadista dolog… Menjüüüüüüüüünk beeeeeee! – rángattam Nati karját nagy lelkendezés közepette.
- Na jó… gyerünk!
Az város utcáin sétálva csak a gyerekek éneke hallatszott, akik valamilyen Chrimpp nevezetű személyről énekeltek. Nem különösebben foglalkoztunk vele, csak sétáltunk tovább. Megálltunk a város központjában és tanácstalanul álltunk, mert nem tudtuk mi a szart csináljunk…

Nincs is jobb, mint a madarak halk csicsergésére, és a napfény lágy sugaraira ébredni. Ilyenkor mindig jó hangulatban indult a napom. Monát már jó pár napja semerre sem láttuk, bár ahogy ismertem biztosan csak elmászkált valamerre, és semmi baj sem történt vele. Arlene már biztosan a korai órákban a céhbe ment, hiszen nem tartózkodott a lakásban. Egyedül Naomi volt ott velem, aki még nagyban húzta a lóbőrt. Nem akartam felkelteni, így kimentem a konyhába, és elkészítettem egy kis palacsinta tésztát, hogy reggelit csináljak. Valami okból kifolyólag idegesített, hogy lakótársam még mindig szunyál, így a sütögetés előtt még felébresztettem.
- Naomi!- súgtam halkan a fülébe, és ráztam a vállánál, de nem kapcsolt. - Naomi… NAOMIIIII! – vetődtem rá szegény lányra, hátha attól felébred... vagy soha nem ébred fel, de az egyes terv nyert, felébredt.
- Sleep üzemmód kikapcsol… Mi az? Mit akarsz? – kérdezte a tőle már megszokott morcossággal, miután felébresztik.
- Süt ránk a napsugár, ki az aki most szunyál? Gyerünk, keljünk útra messze innen, ne legyen kéznyomunk a kilincseeen! – kezdtem el „énekelni” egy teljesen értelmetlen „dalt”, amiben mindent elmondtam.
- Fent vagyok, fent vagyok! Csak hagyd abba az éneklééééééééééééééééééést! –Naomi képes volt már korán reggel hisztizni, pedig csak a hangomat kellett hallania... sosem fogom megérteni azt a nőszemélyt...
- Jó-jó, abbahagyom... – mondtam, mintha normális lennék. - Mit akarsz enni reggelireeeeee? – rázogattam meg a lányt.
- Téged! De nyelv nélkül! – tudtam , hogy csak viccel, hiszen egy napig nem bírná ki a vicceim, vagy az ételeim nélkül! Ez volt az igazság, pótolhatatlannak születtem.
- Hmmm... Szerintem is a palacsinta a legjobb ötlet. – vágtam rá Naomi válaszára. Ha valami ételt mondott volna, a válasz akkor is ugyanaz lett volna. Közben kipattantam az ágyból, és még mindig a hálóingemben a konyha fele vettem ugrálva az irányt, Naomi pedig cammogva követett.
- Miért is vagy te ennyire felpörögve? Amúgy meg kész van már a palacsinta?! – csak a hasadra tudsz gondolni, te szívtelen briganti!
- Meeee~rt süt a naaaa~p!!!! És még nincs... türelem palacsintát terem, a palacsinta meg jót tesz az éhségnek. Elmegyünk túrázni? Menjünk el túrázniiiii! – jól összeszedtem a három dolgot, és mondtam ki egy szuszra.
- Rád káros a D-vitamin… de menjüüüüünk! – egyezett bele végül Naomi.
- Jiipppíííí ááá jíííí!!!! – azzal a lendülettel ahogy a palacsintát feldobtam a plafonon ragadt, és nem állt szándékában lejönni onnan... a galáááád!
- Na onnan te fogod lerágni… - lerágni, persze! majd szépen kecsesen felreppenek, és lehozom.
- Take Over: Parrot! – mondtam, csak hogy hallja drága barátnőm mágia repertoárom, majd felrepültem a palacsintát a tányérra raktam, és újra női alakomba változtam vissza. - Na, ezt csináld utánam!
- Inkább nem… nem akarom, hogy madárnak nézzenek. – beszólogatunk, beszólogatunk?
- Pedig már így is tollas a hátad!
- A helyedben a palacsintát figyelném aminek már elég égett szaga van... te Kalózválldísz!
- Jól van már na! – nem hogy hálás lenne azért, hogy kap enni! Még itt be is szólogat a kis aranyos...
A palacsintát szépen megettük, mint a kis angyalok összekészültünk a túrára. Csak tudtam volna, hogy minek pakolok én el négy liter vizet meg váltáscipőt... a szokásos Bob mestertől kapott rúzsomra még tudtam a választ, meg a hajgumira és a hajcsatra is... igazából a dolgon gyorsan túllendültem, és teli táskával nekiestünk a nagy túrának Naomival. Igazi túraidő volt! A nap melegen sütött, a hőmérsékletet pedig egy langyos szellő enyhítette. A fák szép zöldek voltak, a kakasmandikók pedig már virágoztak az út szélén. Körülbelül három és fél órát gyalogoltunk, amikor már gőzöm sem volt merre járhatunk. Nem az utat figyeltem gyaloglás közben, inkább énekelgettem és Nao nagy örömére a szám jártattam.
- De jó lenne tudni merre jöttünk sálllálláááá. – mondtam mikor már tényleg nem tudtam hol az ördögben vagyunk.
- Hát ezt könnyű megmondani… menyünk előre és felfedezzük az Újvilágot! Hoztam varrókészletet is, hogy megvarrjuk az újvilág zászlaját...- nem csak én tudok hülyeséget beszélni... megnyugtató tény.
- Naomi... inkább menjünk tovább, oké?
- Oké, a varrókészletet úgyis a te táskádba csempésztem. – mióta van összefüggés a séta és a varrókészlet csempészés között?
- Tudtam én! Azért ilyen nehéz! – nem azért mert minden izét elpakoltam...
- Na-na! Ne engem hibáztass, meg a varrókészletem, mert ilyen nehéz a táskád! Te hoztál nyolcvanezer különböző cuccot magaddal!. – és közben persze a hátitáskámra kellett mutogatni! De bezzeg ha nem hozom, szomjan veszünk séta közben!
- Nem is hoztam olyan sok cuccot!
- Jah persze…
- Te hallod! Tényleg eltévedtünk! – jelentettem ki nulla idegességgel.
- Gondoltam… - Naomi már nem vette olyan lazán a tényt. Még fél óráig össze-vissza mászkáltunk, amikor egy városhoz értünk, ahonnan egy kedves arcú idős hölgy jött ki.
- Kicsikéim! Ha nem akartok ti is eltűnni, akkor azt ajánlom, messze kerüljétek el Oldoff városát! – eltűnni? Nem értettem, de legalább azt tudtam hol voltunk. Bár egyszerűen felszállhattam volna, és körbenézhettem volna, de az túl egyszerűnek tűnt.
- Hogy érti ezt? – kérdezte a barátosnőm.
- A faluban folyamatosan tűnnek el az emberek, azt beszélik egy démon műve, épp ezért igyekszem elmenni innen, mert bár már öreg vagyok, szeretem az életet! – ilyen időben mindenki csak fiatalodik!
- Lehet, hogy valami szadista dolog… Menjüüüüüüüüünk beeeeeee! – persze, mert bírod is mi?! Első sátáni kacajnál ki fogsz rohanni, én pedig rajtad fogok nevetni... wihihihihhiihiii... vagyis, majd vigasztallak.
- Na jó… gyerünk! – igazából én nem lelkesedtem annyira.
A város utcáin sok gyermek szaladgált, és mindegyikük valami Chrimpp nevezetű egyénről énekelt. Ha tudtam volna a dalt, tuti beszállok! Naoval egész a város közepéig mentünk, ahol megálltunk és tétlenül álltunk.

Morogva fordultam jobbra, majd balra az ágyamban. Ezután a hátamra fordultam, a hasamra, végül pedig szabályosan lógtam lefelé a bútorról, annyira unatkoztam. Hatalmasat sóhajtottam, és elkezdtem a kulcsaimmal szórakozni, tartva az idióta pózt, amelyben lábaim az ágyon, mellkasommal a földön helyezkedtem el.
Nagy semmittevésem közepette Tybalt robbant be az ajtón, olyan szinten a frászt hozva rám, hogy lefordultam a helyemről.
- Mi a franc van már?! – morrantam fel rosszallóan. – Halálra akarsz ijeszteni?!
- Úgy látom, elfoglalt vagy – dőlt mosolyogva az ajtófélfának.
- Talált. Vegetálni készültem…
- Akkor épp jókor jövök. Lenne neked egy kis feladatom.
- Tudod mit, asszem’ megyek és eszek valamit – jelentettem ki, hogy kerüljem a feladatot, de ahogy elhaladtam mellette, megragadta a garbóm, és hátrarántott.
- Nem-nem, ilyen könnyen nem lépsz meg.
- Pfff… – zúgolódtam, ahogy megforgattam a szemeim. – Mi kéne…?
- Semmi különleges.
- Értem, szóval valami rohadt nehéz meló lesz.
- Megkérnélek, hogy menj el nekem Oldoff városába.
- Menjek el Oldoff városába, vagy kihajítasz a léghajóból hogy „indulás” – fordítottam le a mondandója valódi tartalmát, mire elvigyorodott.
- Egyszerű a feladat.
- Készülj valami kurva nehézre – folytattam, de nem tudtam felhúzni a viselkedésemmel.
- Egy kisebb ügyet kéne kivizsgálni. A városban emberek tűnnek el.
- És nekem ehhez mi közöm? – vontam fel a szemöldököm kissé gúnyosan.
- Az, hogy téged bízlak meg az ügy feltérképezésével. Ha nem nagyon muszáj, ne keveredj bele, egyszerűen csak az információkra van szükségem, hogy érdemes-e lenéznem oda.
- Szóval csicska vagyok? - kérdeztem eléggé savanyú hangnemben.
- Nos, így is fogalmazhatunk – tette a fejemre a kezét, majd összeborzolta a hajam. – Lódulj.
- Pfff…
- Ezt már egyszer hallottam tőled – jegyezte meg szemét vigyorral, majd hátba lökött. – Igyekezz. Legalább nem fogsz unatkozni. Itt egy térkép, csak el ne hagyd.
- A kedvességed határtalan – vágtam hátra csípősen, majd mérges léptekkel felcsörtettem a tetőtérre.
- Csak óvatosan! – hallottam még, ahogy sunyi hangon utánam kiált.
Magamban úgy szétszidtam mindennek, ahogy csak lehetett. Ő és a hülye feladatai… mibe, hogy ennek se lesz jó vége. Ez egy olyan feltételezés, amire a nyakamat tenném.

Egy kissé hűvös idő volt, ahogy Aqulia hátán keresztülszeltem az eget a város felé. Rég volt már, hogy kimozdultam a léghajóról. Az elmúlt időben eléggé bezárkóztam, nem voltam olyan hangulatomban, hogy kalandozzak. Scorpio elvesztése óta pláne szét lett cseszve a kedvem, még finoman szólva is. Nem akartam bármilyen hasonló helyzetbe keveredni.
A kulcsaimat jobban féltettem, mint valaha, emellett, nincs olyan sok ideje, hogy felépültem. Nem hiányzik még egy életveszélyes sérülés… sőt, akkor igazából nem is egy volt.
A térképnek elég nagy hasznát vettem, bár háromszor majdnem kifújta a kezemből a szél. A város szélén szálltunk le, és valamiért már földet éréskor rossz érzés lett úrrá rajtam.
- Lea-san, egész biztos, hogy minden rendben lesz? – kérdezte aggodalmasan Aqulia, mialatt körbenézett a városban.
- Igyekszem nem bajba keveredni – nyugtattam meg egy halvány mosollyal, ahogy összefontam a karjaim. – Elvégre, csak feltérképezésre lettem idezavarva.
- Akkor sincs jó érzésem ezzel kapcsolatban. Nem lenne jobb hazamenni? – tett egy kísérletet, mire hevesen megráztam a fejem.
- Hogyisne. Nem fogom Tybalt gúnyolódását hallgatni…
Ahogy így beszélgettünk, néhány gyerek táncolt be a városba. Ez alapból nem is zavart volna, de a szövegből kihallottam, hogy egy bizonyos Chrimpp nevezetű dologról/személyről énekelnek. A rossz előérzetem ettől csak fokozódott, mire, hogy visszarázzam magam a valóságba, kicsit fejbe ütögettem magam.
- Nem lesz probléma. Kezd engem is érdekelni, mi folyik itt.
- De…
- A-qu-li-a… - szótagoltam a nevét, mire sóhajtott egy hatalmasat.
- Megadom magam… - törődött bele, hogy nem tud lebeszélni. – Csak kérlek… vigyázz magadra, és ha bármi baj van, hívj. Nem akarom… hogy megint olyan állapotba kerülj, mint akkor.
Erre az utalásra összerándult a szemöldököm.
- Ne hozd fel azt a napot, csak mérges leszek tőle – vágtam rá kissé dühösen, mire tompán bólintott egyet. – Vissza fogom szerezni Scorpiot, ne aggódj. Nem hagyom cserben. Legalábbis… nem áll szándékomban.
- Értem… akkor én azt hiszem, megyek. Légy óvatos – érintette a fejét a homlokomnak, majd teste fénylő bomlásnak indult. – Szia.
- Ja… szia – vetettem oda némileg gondterhelt arckifejezéssel.
Miután eltűnt, nagyot sóhajtottam, s ha cseppet sem kellemes érzéssel is, de beléptem a városba.

- Figyelj csak… Te tudod mi a különbség a szadista meg a perverz között? – kérdeztem Natitól, mert olyan lapos volt a hangulat kettőnk közt… mint egy lepényhal amit megbaszott egy bálna!
- Nem, de kíváncsi sem vagyok... – válaszolt hűvösen, de csak azért sem hagytam békén, mert ő sem szokott ilyenkor.
- Látom rajtad, hogy érdekel! Ne kéresd már magad! – ”doromboltam” neki.
- Mondd! – adta meg végül magát, bár nem tűnt túl lelkesnek… mintha szerepet cseréltünk vola…
- Na, szóval a perverz egy kukába rak bele hét embert- itt tartottam egy kis hatásszünetet, mert ez egy nagyon szar vicc volt - míg a szadista hét kukába egyet!
Vártam a reakcióját, reménykedtem benne, hogy nagyon fog neki fájni és az IQ-ját egyenlővé teszem a földdel.
- Naomi.... NEEEEEEEEE!!!!!!! - hát igen, valami ilyesmi reakciót vártam… - Ez rosszabbul érintett, mint amikor döglött halat ettem! Bár élve sem lett volna jobb.
- Ahaaa… Na szóóóval most mi legyen? – a hátam mögé pillantottam ahol a gyerekek még mindig Chrimpp nevű fazonról énekeltek.
Most komolyan! Milyen pedofil állat lehet ez? Fogócskázik velük, és ha elkapja őket, akkor…? Besétáltatja a medvéjét az erdőbe?! Legalább befejeznék, akkor nem basznának föl agyilag ennyire!
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az idegesítő éneket és másra koncentrálni. Mivel Nati meg se hallotta a kérdésemet, mit sem törődve ezzel elindultunk előre. Felettébb érdekesnek tűnt, hogy az utcán alig vannak felnőtt, kifejlett példányai az emberi lényeknek… Komolyan, mint valami lepratanya… a többi ember elrohadhatott…
Na, itt vetettem véget beteg fantáziámnak, illetve új lapot vettem elő neki, mert egy hatalmas bútorokból emelt falhoz értünk. Azonban mielőtt bármi fárasztót mondhattam volna, Nati megelőzött.
- Te hallod, valaki kiköltözött? – jaaj…au… au… AUUU… hát igen…Nati megint formában volt… de mielőtt bármit reagálhattam volna eme fárasztó megjegyzésre, megint megelőztek.
- Ne vicceljetek ilyenekkel! Az az oldal az átkozottaké, ezt a falat azért állítottuk, hogy egyikük se juthasson át... - intett óvatosságra egy férfi.
Ahaaa… szóval tényleg leprások, tudtam én! Ezzel rögtön előbújt egy kis szadistaság és felcsillant a szemem.
- Király! Felgyújthatom? – miután hallottam mi hagyta el a számat, igyekeztem visszabújtatni a zsákba a szadistaságomat és mentettem a helyzetet - Na, jó... mégse, inkább men- de mielőtt befejezhettem volna a mondatomat az utca végéből hangos harangszó hallatszott. Elég baljóslatúan hangzott, erre a kint lévő gyerekek rémülten bemenekültek a házakba. Az utca egyetlen perc alatt kiürült, nem mintha eddig egy vidámparkban lettem volna, ahol egy lépést sem tehetsz anélkül, hogy valakivel ne teremts testi kontaktust…
Kíváncsian vártam mi fog történni, azonban a korábbi fickó ránk ordított.
- Ti is menjetek be egy házba!
- Ne már tudni akarom mi fog történni! Lehet, jön a pedofil állat! – jelentettem ki az eddigi logikáim alapján.
- Naomi... húzás! – mutatott Nati a kocsma felé, mivel az összes többi ajtó zárva volt.
- Kocsma? Oké! – bólintottam rá ”nagy nehezen”, bár nem kellett túl sokat győzködni…
- Te jó isten... hova kerültem?! – hát Natikám, jobb, ha egyelőre nem tudod… és egy huncut mosoly ült ki az arcomra.
- Kocsmába! – jutott eszembe válaszolni előbbi kérdésére.
Amikor beléptünk azajtón ijedt ábrázatok és remegő emberek fogadtak bennünket. A csapos falfehér volt, de a szemem egy sarokban ücsörgő emberen akadt meg. Összegömbölyödve a fal felé fordulva guggolt, ezért kíváncsian közeledtem hozzá egy lépést. A nyakán egy lánc lógott, amiből arra következtettem, hogy lehet nem is ember, hanem egy nagyon bizarr, de egyben aranyos háziállat.
- Ez mi lehet? – kérdezte Nati ijedten, mire én még egy lépést tettem a ”kisállat felé”.
Próbáltam szemügyre venni a lényt, de az hirtelen megfordult és felénk vetette magát. Néztem egy percig a karmolni akaró valamit, és ekkor feltűnt, hogy nem volt arca.
Hm… megdöbbentő látvány volt, de egy kis részben még mindig nagyon aranyos! És ezt természetesen titkolni sem tudtam, mert kitört belőlem a szokásos lányos hisztim, amikor helyes kis-kedvencet látok.
- Jaj de cukiiii! Megsimogathatom? – léptem volna közelebb hozzá, amikor a csapos odaszólt.
- Üdvözlöm a hölgyeket! – köszöntött először egész udvariasan a vámpírbőrű férfi. – Ne menjenek túl közel az öcsémhez, mert képes és letépi az arcukat! Ám miben lehetek a segítségükre?
Vállat vontam, majd ránéztem Natira, aki elég furcsa fejet vágott rám, mint aki azt hiszi, nem vagyok normális… pedig az vagyok! … Legtöbbször
- Morbid itt minden és mindenki... – állapította meg, miközben engem bámult. Nagyon remélem, hogy ezt nem rám értette…

A város nagyon kihalt volt. Perceken keresztül meneteltem, de egy lelket sem láttam. A korábban dúdoló gyerekek is eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Olyan volt az egész hely, mint egy rossz szellemváros.
Lépteim tompán dobbantak a földön, de ezen kívül egyetlen neszt sem hallottam. Néha végigsöpört a tájon egy-egy kisebb széllökés, de egyébként…? Semmi.
- Ha voltak is itt emberek, szerintem már rég megette őket a penész… - morogtam, csak úgy magamnak. – Vagy az a Chips nevű valami. Hm… nem is Chips volt. Chrops? Nem, az sem. Á, hagyjuk – legyintettem, és kifejezetten jól elbeszélgettem magammal.
Még egy ideig sétáltam céltalanul, remélve, hogy majd csak jön velem szembe egy élő ember. Már épp feladtam volna a reményt, és fordultam volna vissza, mikor a város határán, egy árokparton, guggoló alakra figyeltem fel. Alakjából ítélve nő lehetett. Közelebb mentem, noha keringett bennem némi rossz érzés. Arcát kezeibe temette, és nem mozdult.
- Elnézést! – szólítottam meg elég erőteljes hangon. - Kéne egy kis segítség.
Alig érintettem meg a vállát, hogy felfigyeljem rám, hátrakapta a fejét. Szemeim döbbenten kerekedtek ki, ahogy egy nem épp hétköznapi látvány fogadott… az alaknak nem volt arca.
- Mi a… - kezdtem volna, de nem jutottam a végére.
Az arcátlan dög rám vetette magát, és mindkét kezével az arcom felé kapott. Valahogy nem volt nehéz arra a következtetésre jutnom, hogy épp az én képemre pályázik.
- Felejtsd el, az arcom az enyém! – vágtam hozzá ingerülten, ahogy elkaptam a karjait, majd egy hatalmasat rúgtam a gyomrába.
Már ismét ugrott is volna felém, de kardot rántva meggátoltam ebben. Azt hittem, ezzel vége is van a dolognak, de természetesen tévedtem. Pillanatokkal később egy csoport szintén arctalan lény vett körbe engem. Értetlenül fordultam körbe, de teljesen közrezártak. Az előbbiből kiindulva biztos voltam benne, hogy az arcomra pályáznak.
- Túl sokan vannak… - sziszegtem, majd kulcsot rántottam. – Sas kapuja, szólítalak! Aqulia!
Tudom, hogy az előbb küldtem csak vissza a világába, de nem volt más 9ötletem így hirtelen. A fényjátékot követően a szellem azonnal megjelent előttem, én pedig egy ügyes mozdulattal a hátára pattantam.
Ezzel egy időben iramodtak meg felénk a szörnyetegek, de a sasnak sikerült még időben a magasba emelkednie. Nagy, lendületes szárnycsapásokkal emelkedett, majd mikor biztos magasságba érkeztünk, megszólalt.
- Mi a fene ez?
- Fogalmam sincs… de jól a frászt hozták rám egy pillanatra – jegyeztem meg fintorogva, s ezt követően Aqulia arrébb rebbent.
Döbbenten tapasztaltam, hogy a lények meg szépen követtek minket…
- Nincs is arcuk, akkor meg hogy a rákba „látnak” minket? – fakadtam ki értetlenül, majd hátha csak véletlen volt, Aqulia a másik irányba suhant pár métert.
De nem. Követtek minket… méghozzá elég gyorsan.
- Én ezt nem értem… - morogtam, majd előrántottam néhány dobókést az övemből. – De ha itt vagyok, legalább el nem érnek. Viszont kicsit lejjebb kéne ereszkedned, hogy biztos eltaláljam őket.
- Ez nem tudom mennyire jó ötlet – vetett ellent bizonytalanul. – Nem tudod, mire képesek. Menjünk inkább haza.
- Még mit nem! – vágtam vissza mérgesen. – Egyrészt, Tybalt kiröhögne, másrészt meg kezd érdekelni, mi ez az egész. Kérlek.
- Rendben… legyen – sóhajtotta megadóan. – De csak óvatosan.
- Nyugi, meglesz.
Ezután elég gyors tempóban szállt lejjebb a magasból, majd már igazán nem sok kellett volna az elérésükhöz… mikor is hirtelen görnyedezni kezdtek. Mintha nem is tudom… valami láthatatlan száj rágta volna szét őket. Mindketten annyira megdöbbentünk, hogy még Aqulia is elfelejtett a magasban megállni, így a földön kötöttünk ki a zuhanórepülést követően. Szerencsére nem estünk, vagy ilyesmi, az utolsó pillanatban előre nyújtotta a lábait és lefékezett.
Az alakok vére szerteszéledt a levegőben, és elért minket is. A szemeim elé emeltem a csuklóm, hogy ne menjen beléjük a vörös folyadék. ~ Ez meg… mégis mi volt?!

Álltunk, vártunk, álltunk vártunk, majd Naomi megszólalt.
- Figyelj csak… Te tudod mi a különbség a szadista meg a perverz között? – nem akartam tudni a választ, mert éreztem, hogy belül mély lelki sebet hagyott volna inci-finci lelkemben.
- Nem, de kíváncsi sem vagyok... – tudattam a lánnyal, hogy most ne fárasszon, ha már berángatott ebbe a városba.
- Látom rajtad, hogy érdekel! Ne kéresd már magad! - majd Naomi bevetette a legrosszabb fegyverét, a dorombolást! Egyszerűen falra tudtam volna mászni tőle! Ne az emberek, hanem a macskák doromboljanak! Hiszen az az élet rendje.
- Mondd! – egyeztem bele végül a vicc poénjának lelövésébe.
- Na, szóval a perverz egy kukába rak bele hét embert - itt már megmutatkoztak az extrán perverz hajlamok, kíváncsi voltam, hogy a szadista mi lesz. - míg a szadista hét kukába egyet! - na erre nem számítottam, és nem értettem, hogy hogy lehet felülmúlni az én vicceim fájdalomfaktorát. Úgy éreztem, IQ-m a nullához konvergál, mintha egész nap valami idegesítő gyerek nótát kellett volna hallgatnunk, ami nem volt igaz, hiszem még csak pár perce hallgattuk folyamatosan a Chrimpp-ről szóló dalocskát a pacsirta hangú gyermekek szájából.
- Naomi.... NEEEEEEEEE!!!!!!! - reagáltam végül, egy kisebb kacaj nélkül. - Ez rosszabbul érintett, mint amikor döglött halat ettem! Bár élve sem lett volna jobb. - na jó, azt hiszem az én poénom sem volt viccesebb, de hát tényleg nem túlzottan kedvelem a halat mint táplálékot. Élve meg aztán...! Belegondolni sem mertem.
- Ahaaa… Na szóóóval most mi legyen? – kérdezte barátném, éreztetve, hogy az értelmetlenségi faktorom az egekig szárnyalt. Egy szó nélkül indultunk el előre, én közben a környéket kémleltem. Nagyon furcsának hatott az a tény, hogy az utcákat szinte csak gyerekek rótták, felnőttek elvétve kandikáltak elő egy-egy helyen. Az egyik pillanatban előre nézve megtorpantam. Egy hatalmas barikádot állítottak fel az út közepére, mindenféle berendezési tárgyból, mint asztal, szekrény és hasonlók. Nem értettem az egésznek a lényegét, hiszen ki akarna elválasztani egy várost?
- Te hallod, valaki kiköltözött?
- Ne vicceljetek ilyenekkel! Az az oldal az átkozottaké, ezt a falat azért állítottuk, hogy egyikük se juthasson át... - szólt rám egy férfi, mire én egyből elszégyelltem magamat. Nem akartam semmi rosszat mondani, főleg úgy, hogy nem tudom a barikádnak kilétének okát. De így hogy tudtam egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi lehet a faluban. Hogy lehetnek azok az emberek elátkozva, és mi lehet olyan rossz dolog, hogy mindenkit el kell tőlük választani?
- Király! Felgyújthatom? – valahogy nem jött át Naomi lelkesedése. Úgy éreztem, hogy egy ilyen helyzet több komolyságot kíván, hiszen a várost nézve ez nagy nyomort hozott mindenki fejére. - Na, jó... mégse, inkább nem. - Naomi mondatának a végén megszólaltak Oldoff városának harangjai, amire még az addig boldogan játszadozó gyermekek is beszaladtak saját szüleikhez a házba, nem törődve azzal kinek mennek neki, vagy hogy fel lökik-e a másikat. Ahogy egy ház megtelt a benne lakókkal, azt azon nyomban kulcsra zárták.
- Ti is menjetek be egy házba! - szólt ránk egy férfi, majd sebesen elszaladt.
- Ne már tudni akarom mi fog történni! Lehet, jön a pedofil állat! – nem értettem milyen pedofil állatról beszélt, az az eszement, csak annyit tudtam, hogy nem jó ötlet az utcán maradni, így gyorsan kiszemeltem egy kocsmát, ami láthatólag még nyitva volt.
- Naomi... húzás! – mutattam rá a kis bisztróra.
- Kocsma? Oké! – legalább nem volt nehéz dolgom a meggyőzéssel.
- Te jó isten... hova kerültem?! – kérdeztem magamban. Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok az aki túl komolyan veszi ezt az egészet, vagy Naomi nem képes a helyzet komolyságához méltóan viselkedni.
- Kocsmába! – válaszolt a lány a költői kérdésre, ráadásul egy olyan válasszal ami a legkézenfoghatóbb volt.
Az ajtón belépve sápadt arcú emberek meredtek ránk kerek szemeikkel, gondoltam nem tudtak hova rakni minket. Én azért mégis gyorsan végig futottam öltözékemen, hátha azon furcsa nekik valami. Ránéztem Naomira is, hátha rajta van valami fura, de ő már akkor más fele meredt. Az egyik sarokban guggolt, valami... illetve valaki. Arcát nem lehetett látni, teljesen be volt fordulva az egyén. Naomi közelebb ment, ahogy én is, közben a zsebemben lévő rúzst szorítottam, ha valami netán történne. A valaki nyakáról lánc ereszkedett alá. Már semmit nem értettem... ember alakja volt a sarokban guggoló valakinek, de egy emberre ki az aki láncot rak?
- Ez mi lehet? – hangomban ijedség hallatszott, már semmiben nem voltam biztos. A kis kocsmában nagy csend volt, senki nem szólt semmit, Naomi pedig egyre jobban szemügyre vette a lényt, amikor az hirtelen felénk "ugrott", nyakában a lánc pedig visszarántotta. Nagyon megijedtem, egy hajszálon múlt, hogy nem ugrottam hátra sikítozva. Mikor az ijedségemből feleszméltem újabb megrendítő dolgot fedeztem fel. Annak a bizonyos láncon lévő személynek nem volt arca.
- Jaj de cukiiii! Megsimogathatom? - cuki? Megsimogatni? Most úgy komolyan! Mi a cuki egy arc nélküli emberben, és mi a megsimogatható benne? Ezt általában állatok esetében szokták kérdezni.
- Üdvözlöm a hölgyeket! – lépett oda Nao simogatási akcióját megelőzni a hulla sápadt csapos férfi. – Ne menjenek túl közel az öcsémhez, mert képes és letépi az arcukat! Ám miben lehetek a segítségükre? - kérdezte nyugodtsággal és kedvességgel a hangjában a férfi. El sem tudtam képzelni, hogy mekkora terhet jelenthetett egy ilyen testvérrel élni, hogy mennyien megvetik emiatt a férfit. Egy mondat mégis kikívánkozott belőlem.
- Morbid itt minden és mindenki... – közben Naomira néztem megvető pillantással. Vehette volna a dolgot tényleg komolyabban.

Kínos csend ült a kocsmára, de a következő pillanatban egy ruhaszakadás hangja törte meg a csendet. Magamra pillantottam, nem-e rólam tűnt el a ruha, de rájöttem, hogy a hang a sarokban lévő „izé” felől jött. Meglepődve észleltem, hogy nem a ruhája szakadt el, hanem a füle helyén két narancsszínű csecsemőkar éktelenkedett. Ezek az üres arc irányába nyúltak, majd egy gyors mozdulattal letépték azt. Ekkor bepillantást nyerhettünk a láncos alak fejébe, ahol egy visszataszító, narancssárga bőrű, csecsemőszerű lény mocorgott és vihogott ránk. Ekkor már halálosan komolyan vettem a dolgokat, és semmi kedvem nem volt a továbbiakban humorizálni.
- Talán megkellene ölnünk ezt az izét amíg láncon van! – mutattam a lény felé undorral az arcomon.
- ]Szerintem meg azért élje túl... – értetlenül néztem Natira, mert nem tudtam eltalálni mit akar megmenteni.
- Normális vagy? Életben akarod hagyni azt a valamit?! – csattant fel a hangom.
- Valakinek a testvére! – védte Nati a bizarr teremtményt, holott ez már rég nem volt ember.
- Eh? Hát ez már biztos nem! Nézd, már mi van az agya helyén! – mutattam a gusztustalan állatra.
A következő pillanatban a lánc csak úgy spontán elpattant, és a babafejű élőlény dülöngélve elindult felénk. A körülöttünk lévő emberek közül néhányan ájultan rogytak össze a látványtól, és néhányan sikítozni kezdtek. Az állat egyre közelebb jött hozzánk, de mivel Nati nem mozdult egy tapodtat sem, ökölbe szorítottam a kezem és teljes erőmből arcon(?) ütöttem a lényt. Erre a test élettelenül zuhant a földre és a benne lévő csecsemő hangosan felsírt. A plafon hullámozni kezdett, mint a tenger vihar idején, aminek következtében szédülés és hányinger lett rajtam úrrá. Bugyogni kezdett a föld és egy izmos, emberhez hasonlító, szintén narancssárga bőrű démon termett előttünk. Leguggolt a holttest mellé és kivette a fejéből a csecsemőt.
- Boszorkák, az Úrfi a ti arcotokra szomjazik, de még tart a szerencsenapotok! – mordult ránk az alak és a csecsemővel a kezében eltűnt.
Miután ismét stabilitást éreztem magam alatt és a hányingerem is tovaszállt, hangosan felkiáltott valaki a közelünkben.
- Boszorkák?! – a hang felé kaptam a fejem, de nem tudtam beazonosítani ki ordított.
- Elkapni őket, és máglyára velük! – mutatott felénk a pultos, mire hatalmas fájdalmat éreztem a fejemen és összeestem. A világot fekete foltok lepték be, majd pár másodperccel később teljes sötétség vett körül.

- Megégetni őket! – kiabáltak az emberek, mire kinyitottam a szemem. Sajgott a fejem, ráadásul az üvöltöző tömeg sem enyhített rajta.
- Tisztítótűzre velük!
Miután teljesen magamhoz tértem, kellemetlen feszülést éreztem a testemen. Szorosan egy-egy gerendához voltunk kötözve egy nagy farakás tetején. Natira néztem, aki akkor kezdett ébredezni. Akárhogy fészkelődtem sehogy sem tudtam kiszabadítani a kezemet, és a körülöttünk lévő tömeg egyre hangosabban kiabált és egyre vadabbul hadonásztak a fáklyáikkal.

A kis helységben síri csend és hullaszag uralkodott, lassan kezdtem azt hinni a vendégek egy szerzetesrendbe készülnek ekkora hallgatás mellet. A kopaszra borotválás gondolatai között, valamit hallottam, hogy elszakad. Gyorsan körültekintettem, majd nagy szemekkel szörnyülködve a sarokba láncolt emberre néztem. A füle helyén, két kis narancsos színű kar jött elő, amik nem lehettek nagyobbak egy újszülötténél. Borzadva néztem ahogy a karok letépték a teremtmény fején lévő bőrt, és az arc helyéből egy patkányszerű izé kandikált ki.
- Talán megkellene ölnünk ezt az izét amíg láncon van! - megölni? Mit gondol ez a lány?
- Szerintem meg azért élje túl... – valamiért hinni akartam abban, hogy az érdekes jelenség mögött mégis valamilyen érző lélek lakozik.
- Normális vagy? Életben akarod hagyni azt a valamit?! – hát leesett drága Nao?
- Valakinek a testvére! – dörrentem rá a lányra. A kocsmáros hiszen azt mondta az ő testvére, és én tudom milyen elveszíteni a testvérünket, mennyi fájdalommal jár az. Ráadásul a férfi biztosan sok szörnyűséget élt át a furcsa rokon miatt.
- Eh? Hát ez már biztos nem! Nézd, már mi van az agya helyén! – még mindig az volt az álláspontom, hogy volt ok amiért a lény itt élt. A lánc amire ki volt kötve a teremtmény hirtelen elszakadt, és a láncról szabadságot nyerő lény szélsebesen felénk rontott. A szerzetesek felmondtak, egy-két ember üvöltözve szaladt el, mások kissé beájultak. Ebben a helyzetben Naomi volt az aki először lépett, jól arcon csűrte a patkányfejet az öklével, mikor az újra transzformációba kezdett.
A testet teljesen elhagyta mindenféle lélek, és teremtmény, majd a csecsemő hangosan bőgni kezdett. Biztos akarok én majd gyereket? Igen, biztos... A sírás, és a plafon hullámzás után egy narancssárga démon emelkedett elő, és kezében fogta a babát.
- Boszorkák, az Úrfi a ti arcotokra szomjazik, de még tart a szerencsenapotok! – ezt is megéltem, valaki leboszorkázott. Legalább a vén jelzőt nem rakta mellé. Egy mondatot mondott csak, majd gyerekestől eltűnt a színről.
- Boszorkák?! – második alkalom!
- Elkapni őket, és máglyára velük! – és nem is az utolsó volt úgy éreztem, ezek a fazonok nem vicceltek. Mielőtt bármit mondhattam vagy csinálhattam volna hátulról leütöttek majd egy másik helyszínen találtam magam.

- Megégetni őket! – héhéhé, trendben hogy nem vagyok túlzottan feltüzelve, de azért ennyire nem kellene rajtam segíteni!
- Tisztítótűzre velük! - na ezek tényleg meg akarnak égetni... a jelenlegi helyzetünk Naomival nem volt túl rózsás, mert egy nagy máglya tetejére voltunk kiláncolva külön gerendákra. Nem tudtam mit tegyek, akkor csak imádkozni tudtam, hogy ne gyulladjon meg a tűz, amíg valami mentőötletet nem találunk. Ahogy ott fent lógtunk az emberek körülöttünk üvöltöztek. Párszor lesikítottam, hogy nem vagyunk boszorkányok, csak mágusok bár az ebben az esetben ugyanaz volt, de nem hallgattak rám, és nem engedtek el. Gondoltam először próbálok diplomatikus módot találni, majd a végső esetben a papagáj formámban ki tudok szabadulni a láncok közül, és rinocéroszként ledöntöm a máglyát, Naomit pedig láncostól fogom, és menekülünk!

Hirtelen valami elsuhant az arcom előtt. Mire felfoghattam volna, mi történt, Aqulia üvöltésére figyeltem fel. Alig kaptam felé a fejem, el is tűnt. Olyan gyorsan történt ez az egész, hogy kellett pár másodperc a reagálásra tőlem.
A kezeim ökölbe szorul, és mérhetetlen harag járta át a testem. A tettest keresve pillantottam az épületek felé, s csak ekkor tűnt fel, hogy emberek áradnak kifelé belőlük. Bár… igazából nem is embereknek nevezném őket. Arcuk ragyás volt, a hajuk csomókban hullott ki, mint valami rothadó félben lévő szerzetek. Ujjaik között éles fegyverek villantak meg, s szemmel láthatóan rajtam akarták kipróbálni őket.
- Megölted a fiamat, te riherongy! – kiáltotta az egyik hosszú hajú undormány.
Azt hiszem nő volt, de erre valamiért olyan biztosan mérget nem vettem volna.
- Nekem pedig az apámat! – ordította egy másik förmedvény is, és felém kezdett rohanni.
~ Mi a franc?! Mik ezek?
- Kinyírtad a mamit! – visította egy szintén otromba kölyök, miközben hátulról a nyakamba ugrott.
A következő pillanatban éles fájdalom hasított a vállamra, és egy pillanatig meggörnyedtem. Megragadtam a kölyök karját, és nagy lendülettel lehajítottam magamról, neki a falnak, majd kirántottam a vállamból a kést.
Normális esetben nem bántok nálam fiatalabb gyerekeket, de ez inkább volt egy förmedvényes mutáns, mint egy ember. Így nem gondolkodtam ilyen apróságokon.
Jobban is körülnéztem, hogy szemrevételezzem a helyzetet, mit sem törődve vérző vállammal. Nem mondhatnám, hogy olyan hű de kevesen voltak. Ami a legjobban megdöbbentett – a kinézetükön kívül – az az volt, hogy másztak a falon. Hát még az ugrásuk!
Az egyik a falról vettette egyenesen rám magát, és csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnöm. Kardot rántottam, és egyenesen a fejét vettem célba, de elugrott előlem. Egy másik hátulról csapot vállba, de annyira meglepett az erő, ami az ütésben volt, hogy előre tántorodtam.
Egyre csak jöttek és jöttek, túl nagy túlerőben voltak. Gondolkodtam, hogy melyik csillagszellememet kéne hívnom, de Aqulia kivételével – akit mégse hívhattam elő sérülten – nem volt olyan, aki alkalmas lett volna.
Vul kicsi, és noha képes tüzet fújni, ennyi szörnnyel nem boldogulna. Lem… inkább hanyagoljuk. Andromeda… lehet szívinfarktust fog kapni ezektől az arcoktól, se semmi más ötletem nincs. Lehet, hogy ő sem lesz elég, de próba szerencse.
Megragadtam a kulcsát, és ahogy rám vetették magukat a lények, szólítottam is volna – de nem jutottam el odáig.
Egy földgömb emelkedett körém, és teljes sötétség. Komolyan elgondolkodtam volna azon is, hogy meghaltam, ha nem hallottam volna kintről a csatazajokat, és nem éreztem volna a földet, mikor fenékre estem meglepetésemben. Ahogy ismét elcsendült a környék, a burok pillanatok alatt eltűnt.
A földön halottak hevertek, a közelemben pedig egy szőke hajú férfi ált. Segédkezett nyújtott, én viszont csak pislogtam. Mióta itt vagyok egyre váratlanabb dolgok történnek egyre gyorsabban…
- Még éppen időben érkeztem! Üdv, a nevem Marcus DeLuise.
- Ööö… - nagyokat pislogva néztem rá, majd elfogadtam a segítő kezet. - Kösz. Ki vagy te?
Már csak a megjelenése valahogy nagy erről árulkodott… arról, hogy olyannal van dolgom, akibe jobb, ha nem kötök bele.
- Ahogy már mondtam a nevem Marcus DeLuise. A Grimoire Heart külső tanácsosa vagyok – felelte.
Erre döbbenten pislogtam párat.
- Külső tanácsos...? Még soha nem hallottam rólad. – jegyeztem meg kissé gyanakodva.
- Ez azért lehetséges, mert közvetlenül a mesteretekkel vagyok kapcsolatban.
- Áh... értem - poroltam le magam, majd körbenéztem. - Mik voltak ezek?
- Hogy ezek? Háát... nem olyan régen még emberek voltak, békés polgárok. Viszont mostanra átváltoztak, az elméjük megzavarodott. Jelenleg egy új fajt képviselnek, amit még nem sikerült elneveznie senkinek, mert aki látta őket az már halott.
- Ohh... - Egy kis ideig gondolkodtam, majd csupán megrántottam a vállam. Ezek szerint az első túlélők között vagyok. - És azok az arctalan lények? Róluk tudsz valamit?
- Miattuk vagyok itt. Pontosabban szólva, a miatt, ami az arcukat elvette. Valami, vagy valaki a vész beköszönte előtt tucatjával lopta a lakók arcát, akik arc nélkül zombikká váltak. Ezek a zombik pedig kétségbeesetten új arcot akarnak szerezni maguknak, mert, ahogy láttam, ha ez nem sikerül nekik, akkor elpusztulnak.
Eleresztettem egy látványos fintort.
~ Tybalt, te átkozott... még akkor is, ha nem tudtál a problémáról konkrétan.
- Értem... akkor te se tudsz sokkal többet róluk nálam. De elég bosszantóan, még az a szerencse, hogy repülni nem tudnak. Csak a lakók arcai "tűntek el" eddig vagy az idetévedők is bajba kerültek?
- Te lakó vagy? Nem... Szóval igen, bajba kerülnek azok is akik idetévednek. Hogy arcok tűnik-e el? Ahogy észrevettem eléggé ritkán, mert addig a megveszett lakók elkapják őket – magyarázta.
- Repesek az örömtől - jegyeztem meg epésen. - És azt lehet tudni, hogy kábé mennyien vannak?
- Nem volt még időm mindet megszámolni.
~ Kac-kac…
Erre inkább nem feleltem semmit. Tudom, hogy hülye kérdéseim vannak…
- Amúgy... mégis miért mentettél meg?
- Még nincs hasznom a halálodból...
Egy szón valahogy fennakadtam ebben a mondatban. Sőt, mit egyen? Inkább az egészen!
- Még? - hangsúlyoztam ki felvont szemöldökkel.
- Pontosan! – vigyorodott el kedvesen.
De ez annyira az a tipikus „álkedvesség” volt a szememben, hogy a hányinger kerülgetett tőle…
- Azt hiszem rácáfoltál a rám tett első jó benyomásodra... - fintorodtam el még a korábbinál is látványosabban. - Mert mikor lenne?
- Még nem tudom – mosolyodott el ismét. - Nem vagyok én egy megalomán, aki mindenkit belekalkulál a terveibe az összes lehetőséget számba véve – kacsintotta.
Fapofával néztem vissza rá, és hátat fordítva neki megforgattam a szemeim.
- Fantasztikus. És mi van akkor, ha nem akarok benne lenni a terveidben, mint feláldozható katona? - Túl gyorsan csúszott ez ki a számon ahhoz, hogy észbe kapjak. Utána bezzeg már annál inkább ráharaptam a számra... komolyan csak én lehetek olyan hülye hogy egy nálam egyértelműen erősebbel kezdek el kakaskodni... ha így folytatom nem jutok vissza élve a léghajóra. - Inkább hagyjuk is. Mindenesetre az, amit a csillagszellememmel tettek, nem marad megbosszulatlan. - Körbenéztem, és közben azon gondolkodtam, merre is kéne mennem.
- Mégis mit tervezel? - vont kérdőre.
Megmerevedtem, és az égre emeltem a szemem, majd sóhajtottam egy nagyot.
- Passz. Út közben majd kitalálok valamit. - Igazából lila gőzöm nem volt, mi a fenéhez fogok fogni.
De ezt akkor se fogom elismerni...
- Oh, rendben, akkor a legjobbakat! Én megyek a dolgomra – mondta, miközben megidézett egy Red Carpetet, és elindult. - Örömteli találkozás volt!
- Részemről is - feleltem hátra sem fordulva. ~ Csak többé ne lássalak…
Azzal ismét el is indultam előre, ahogy esik úgy puffan alapon – persze sokkal jobban készenlétben állva egy esetleges támadásra, mint korábban…

- Nem vagyunk boszorkányok! Mágusok vagyunk egy törvényes céhből!! – próbálta felvilágosítani újonnan szerzett barátainkat Nati. Ők természetesen figyelmen kívül hagyták mondandónkat, és megszállottan hadonásztak fáklyáikkal.
- Eresszenek már el! Értsék már meg ezeregyedszerre, hogy NEM VAGYUNK BOSZORKÁK! – emeltem fel a hangsúlyt az utolsó három szónál, de látszott rajtuk, hogy nem hisznek nekünk.
- Naomi az, de én nem, azért szeretlek Naomi, de amiket néha leművelsz... – Kössz Nati… kössz… Ebben a helyzetben is engem kell piszkálni… de még visszakapod.
- Én is felgyújthatom ám a máglyarakást... Magamat nem sajnálom és téged se... – néztem szúrós szemekkel rá, holott igenis fontosnak tartottam az életem, mert még rengeteg lerendezetlen ügyem várt befejezésre. Valószínűleg Natinak is sok lerendezetlen dolga volt még… és én hinni akartam abban, hogy valahogy megmenekülünk, de én semmi kiutat nem láttam, csak abban reménykedtem, hogy Nati kitalált valamit.
- Nekem jobb ötletem van... Engedjeneeek eeeeeeeeeeeeeeeeeel!!!! – sikított fülsüketítő magas frekvencián - Nem vagyok boszorkáááááááááááááááááááááááááááááááááááááány!!!!!!!
- Talán az nem vagy... de elmehibbant igen... és hamarosan halott, mert tönkrevágod a fülemet!!! – kiabáltam rá mérgesen, holott nem is rá voltam dühös, csak pont rajta vezettem le a feszültséget. Sóhajtottam egy nagyot és vártam, hogy történjen már valami.
- Na jó, akkor kezdjünk bele a tervbe, ha a dobhártyád meghasadt. Take Over! – kiáltott fel, és kíváncsian vártam, hogy mégis miféle tervet eszelhetett ki. Nati papagájjá változott, és megpróbált kivergődni a láncok szorításából, de sajnálatosan nem sikerült neki.
- Hoppá, azt hiszem elvesztettem a vasfonalat… - felnéztem az égre és könyörögtem, hogy ha itt most meghalunk, és egy helyre kerülünk, veszítse el a hangszálait, mert ölni tud a „humorával”!
- Natiiiiiii! Nemáááár! – adtam tudtára, hogy mennyire fájt előbbi megjegyzése.
- Bocsi... te hallod, ugye nem jól látom, hogy azt látom, hogy ezek látják, hogy mindjárt ég a tűz? – összeraktam a fejemben mondandója értelmét, és kétségbeesetten néztem, ahogy a tűz egyre nagyobb lángra kap a fakupac aljában.
- De jól látod, hogy azt látod, hogy ezek látják, hogy ég a tűz! Kapkodd a tollaidat! – adtam hasonló választ előbbi kérdésére. Abban a pillanatban kiszabadult a láncokból, és rinocéroszformát öltve, feltűzött a szarvára, majd nagy vágtába kezdett. Nati orrának köszönhetően még jobban szorítottak a láncok, és éreztem, ahogyan a bőr ledörzsölődik a testemről. Ezt figyelmen kívül hagyva, feltűnt házi-rinocéroszom kacsázó futása. Mielőtt panaszt tehettem volna, felordított.
- Naomiii! A hajadtól semmit nem látok, mondd, hogy merre menjek!
- Őőőőőő jobbra!! – erre balra kezdett rohanni - Jah mégse a másik jobbra!
Ezt még vagy háromszor egymás után eljátszottuk. Valószínűleg nekünk nem ugyan abba az irányba van a bal és a jobb…
Egy kis utcába befordulva rájöttem, hogy nekem van a világon a legrosszabb navigációs képességem, ugyanis egy zsákutcába vezettem magunkat.
- Zsákutcaaa! – értesítettem Natit is, nehogy felkenődjünk a kőfalra.
- Boszorkák! Máglyán fogtok elégni! – ordították utánunk az emberek, és lassan közeledtek felénk.
- Azt hiszem harcolnunk kell. – Nem akartam elhinni, amit mondott. Nati sose bánt senkit testileg, csak a szavaival öli meg az embereket…
- Ohh... csak nem? Jól értettem, amit mondtál? – kérdeztem rá, mert biztos akartam lenni abban, hogy tényleg ilyet mondott -Nati Teina beleegyezik az erőszakba? Ez egy szent nap!
Választ azonban nem kaptam, és Nati berontott az emberek közé. Mire észbe kaptam a fél tömeget kiütötte, majd gyorsan én is beszálltam a buliba. Mivel csak egyszerű emberek voltak, kaptak egy-egy erős ütést a fejükre, nehogy meghaljanak. Mikor meguntam, hogy egyesével ütöttem ki őket, épségükkel nem törődve Fire ballal támadtam rájuk. Kis idő múlva elfogytak a minket támadó emberek. Leporoltam magam és Natira bámultam.
- Na de most merre tovább? – kérdeztem fölvont szemöldökkel, majd ismét körülnéztem a zsákutcában.
- Arra! – mutatott a kőfalra, majd nekifutott.
- Zsír… - mondtam halkan, és Red Carpettel utána szálltam.

- Nem vagyunk boszorkányok! Mágusok vagyunk egy törvényes céhből!! – próbáltam továbbra is megérteti magamat az emberekkel, remélve hogy belátják tévedésüket majd elengednek minket ebből a szorult helyzetből, anélkül hogy máigát alkalmaznék és végleg végleg boszinak tárolnak el.
- Eresszenek már el! Értsék már meg ezeregyedszerre, hogy NEM VAGYUNK BOSZORKÁK! - a tervünk nem vált be. Sajnos továbbra is mindenki üvöltözött, hogy gyújtsák meg a máglyát, és égessék el a sötétség teremtményeit.
- Naomi az, de én nem, azért szeretlek Naomi, de amiket néha leművelsz... – gonoszkodtam egy sort a lánnyal, közben arra gondoltam, ha engem elengednek úgy egyszerűbb lesz a tervemet véghez vinni, mert idefent akármilyen gikszer történhet.
- Én is felgyújthatom ám a máglyarakást... Magamat nem sajnálom és téged se... – a hangjából hallatszott, hogy nem gondolja komolyan, és teljesen ideges. Reménykedtem abban, hogy tervem beválik, és túléljük az egészet.
- Nekem jobb ötletem van... Engedjeneeek eeeeeeeeeeeeeeeeeel!!!! - a saját hangom kezdte bántani a fülem, nem képzeltem, hogy ilyen magas hangokat is képes vagyok torkom mélyéről a felszínre juttatni. Nem vagyok boszorkáááááááááááááááááááááááááááááááááááááány!!!!!!!
- Talán az nem vagy... de elmehibbant igen... és hamarosan halott, mert tönkrevágod a fülemet!!! – hát a sikítozós dolog sem jött be, úgyhogy a mágiámat kellett alkalmazni.
- Na jó, akkor kezdjünk bele a tervbe, ha a dobhártyád meghasadt. Take Over! – kiáltottam el magam, majd papagáj alakomba változtam, de ahogy éreztem ereimben nem sült el minden a legjobban. A láncok utamat állták, alig bírtam tartani a láncokat, és őrülten verdestem, hogy kiszabaduljak.
- Hoppá, azt hiszem elvesztettem a vasfonalat… - juttattam el Naomihoz az információt hogy nagy a gáz.
- Natiiiiiii! Nemáááár! – ennyire nem lehetett rossz...
- Bocsi... te hallod, ugye nem jól látom, hogy azt látom, hogy ezek látják, hogy mindjárt ég a tűz? - egyre jobban verdestem szárnyaimmal, nem akartam megégni és így elhagyni ezt a remek életet.
- De jól látod, hogy azt látod, hogy ezek látják, hogy ég a tűz! Kapkodd a tollaidat! – mondta Naomi, majd a láncok a magasba csaptak, nekem pedig sikerült az utolsó pillanatban kiszabadulnom, és egy Take Overt véghez vinnem. Nagyon nagy precizitással Naomit a láncnál feltűztem a szarvamra, utána pedig egy nagy dobbanással a földön landoltunk, és már futottunk is ki a világból. Az emberek őrült módon rohantak utánunk, és többféle kivégzési módot felsoroltak. Volt "le a fejükkel", "bitófára őket", "kövekkel a vízbe velük", és hasonló kedves kis módszerek.
- Naomiii! A hajadtól semmit nem látok, mondd, hogy merre menjek! - szóltam rá a lányra, mert a nagy lila foltok közül csak a házakat láttam.
[color=indigo]- Őőőőőő jobbra!! Jah mégse a másik jobbra![color] - a nagy futásban ügyesen összetévesztettem a két oldalt.
- Zsákutcaaa! – gratulálok édes lányom, nagyon jó vezető vagy!
[color=brown- Boszorkák! Máglyán fogtok elégni!˘[/color] – üvöltötték az emberek elvetve a bitófás ötletet.
- Azt hiszem harcolnunk kell. – ezt is én mondtam... a város egyre jobban zavarta az elmém és viselkedésem, főleg a mindenhol kedves emberek laknak elvemet.
- Ohh... csak nem? Jól értettem, amit mondtál? – három betűs... négy betűs szó! - Nati Teina beleegyezik az erőszakba? Ez egy szent nap!
Egy szó nélkül rohantam neki az utamba álló embereknek, mert ezt találtam a leggyorsabb módszernek. A maradék népet Naomi Fire Ball-al ajándékozta meg, én pedig nekik ugrottam, így harcképtelenné téve őket, vigyázva azért éljék túl.. Nem sokat kellett harcolnunk, az emberek nem voltak olyan erősek.
- Na most merre tovább? - kérdezte barátnőm.
- Arra! - mondtam, és nekirohantam a nagy falnak, utat törve magunknak majd a szerkényekből ácsolt védfal fele vettem az irányt, Naomi pedig Red Carpettel követett.
- Zsír...

Idő közben előhalásztam egy kötszert a zsebemből, és az egyik épület falához leülve igyekeztem ellátni a karomat. Még jó, hogy mindig hordok magamnál ilyesmit mostanában.
A táskámból elővettem egy kis vizet, és előbb azzal öntöttem le a sebet, hogy legalább minimális mennyiségben kimossam. Fájt, de nem kezdtem el hisztizni rajta, hisz ez a múltkori padlóba építésemhez képest egy karcolásnak minősül. Ezután jó szorosan rátekertem a kötszert, majd léptek zajára felfigyelve villámgyorsan egy szemetes mögé ugrottam.
- Héj! Gyere elő, szépen kérlek! Ha nem talállak meg, akkor engem megölnek! – nyüszítette az egyik kölyök, feltételezhetően a csúfságok közül, inkább nem estem ki megállapítani, igazam van-e.
~ Pici Varangyos békám, ha kimegyek, akkor meg engem nyuvasztanak ki. Köszönöm, de ezt inkább mellőzném – fintorodtam el.
Felpattantam, majd óvatos léptekkel kiosontam a rejtekhelyemről, és átfutottam a másik oldalra. Nem volt ínyemre ez az állandó bujkálás, de ha megtalálnak, akkor tuti, hogy fel is nyársalnak.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő, csak játszani akarok veled! – könyörgött egy kislány, ahogy elhaladt a rejtekhelyem előtt, de nem vett észre.
~ Köszönöm, Csótányom, de én meg nem szeretnék „belezzük ki Leannát és nyúzzuk meg” játékot játszani…
Addig oké, hogy nem kaphatnak el, de hogyan tovább? Fogalmam sincs, milyen ez a város, vagy, hogy merre kéne mennem. Aqulia se tudom, hogy felépült-e már, még biztos nincs elég jó állapotban ahhoz, hogy újra szólítsam. Valahogy először is ki kéne jutnom a városból, vagy leszámolni ezekkel a barmokkal.
~ Hé, várjunk csak – szimatoltam a levegőbe, majd azonnal be is fogtam az orrom. ~ Fúj, mi ez, valami tömegsírt ástak el a közelben? Mindjárt rókázni fogok…
A levegőben rothadó hullaszag szerűség terjengett, de a forrását egyelőre nem láttam. Felkeltem, majd nagy fintorokkal fűszerezve meglódultam, hogy megkeressem, honnan jön. Előre bámultam, és pásztáztam a környéket, hátha találok valamit.
Aztán a következő pillanatban megnyílt alatt a föld, és egy kisebb sikítással lezuhantam a mélybe. Undorító, cuppanós hanggal placcsantam bele a szennyvízbe, és erős ingert éreztem arra, hogy helyből idehányjak.
- Fúj, bassza meg! Nem vagyok hisztis, de ami gusztustalan, az az! – morgolódtam, miközben igyekeztem lerázni magamról a bűzöd folyadékot. – Szóval innen jött a hullaszag… még jó, hogy le nem nyeltem…
A csatornákról nem voltak jó emlékeim. Már éppen a pólómból facsartam ki az undormány, mikor fentről sikítozás és jajveszékelés szivárgott le hozzám. Értetlenül, felvont szemöldökkel pillantottam fel oda, ahonnan lezuhantam. Léptek dobogtak a felszínen, és úgy ordítottak, mintha legalábbis nyúznák őket.
Ahogy így bámészkodtam, hirtelen egy emberfej bukkant fel lezuhanásom pontján.
Sikítva ugrottam hátra, észlelve, hogy ez bizony vetődni akar ide mellém.
Azonban a következő pillanatban egy kék villám hasított a hátába, s csak egy hatalmas ordítást követően csobbant mellém a mocsokba.
Döbbenten bámultam rá, és közben hátráltam pár lépést, majd a kardomat is előrántottam, készülve az esetleges támadásra. Úgy fél percig csak lebegett a felszínen, majd hirtelen megmozdult és felállt. Azonnal szorosabban markoltam a fegyverem, és gyanakodva szemezgettem vele.
Kicsit összerezzentem, mikor jobban is szemügyre vettem. Az arca eltűnt… pedig emlékszem, hogy mikor leesett, még láttam a ronda fejét. Mi a franc…? Úgy néz ki, mint a korábbiak…
Némileg feszülten méregettem, és figyeltem, vajon támad-e? De nem tette. A korábbiakban ellenben ő csak értetlenül, elveszett módon járkált egy kicsit fel-alá, aztán leült, mintha várna valamire vagy valakire.
Egyik meglepetést aztán követte a másik. Egy pillanatra az egész csatorna sötétté változott, majd vissza világossá. Valami elsuhant felettünk, ettől pedig egy pillanatra kirázott a hideg.
- Husibogyók, gyertek vissza! Csak meg akarlak titeket csiklandozni! Chrimpp nem bánt senkit se! – hangja mély, öblös volt, ugyanakkor felettébb vidám, ami ijesztően kirítt a közben rémülten sikítozó emberek tömegéből.
Ismét az arctalan alakra néztem, aztán fel a felszínre, végül a csatorna elsötétülő messzeségébe.
~ Ha felmegyek, valószínűleg úgy járok, mint ez a borzalom itt – vetettem még egy oldalpillantást a szerzetre. ~ Amit inkább nem szeretnék kipróbálni. Mivel nem akarok ennek a Chips-akárminek a csiklandozott áldozatává válni, más híján azt hiszem, elindulok előre – lódultak meg a lábaim gondolataimmal egyidejűleg. ~, és majd kilyukadok valahol. Bár nem ártana valami világító dologra is akadnom…

Miután átértünk a falon, a minket hajkurászó embertömeg felhagyott üldözésünkkel. Hangosan káromkodtak utánunk, mire a nyelvemet nyújtottam feléjük, kíváncsian, hogy utánunk jönnek-e, de nem tették. Erről megbizonyosodva leszálltam a földre, majd felfedezvén, hogy Nati rinocérosz alakban menetel, felpattantam a hátára és békésen utaztam tovább.
A városrész ahol jártunk sokkal rendezettebb volt, mint amott, azonban egyetlen lelket sem láttunk a közelünkben. A csendnek és nyugodtságnak köszönhetően, szinte már biztonságban éreztem magam, azonban ez a csalóka érzés nem húzta sokáig, mert egy sötét alak jelent meg közvetlen előttünk. Mielőtt beleütköztünk volna, azzal a lendülettel, amivel jött, el is tűnt előlünk, és egy ház tetején landolt.
Leült, és egy vázát helyezett maga elé, amit addig a hóna alatt szorongatott. Azonban sokkal érdekesebb bizonyult az, hogy egy lakat foglalt helyet tenyerén, pontosabban egy lakat formájú tetoválás. Arcát nem láthattuk, mert egy fekete csuklya takarását élvezte, de ördögi vigyora így is tökéletesen kivehető volt, a felénk szegeződött fogpiszkálóval együtt.
- Mi újság hölgyek? Turistáskodnak ebben a kis vidéki paradicsomban? – kérdezte töretlen mosollyal. Mielőtt bármit reagálhattunk volna, a kissé megrágcsált fogpiszkáló sebesen átszáguldott Nati vállán, majd a földbe szúródva talált megnyugvást.
- Mi a fene? – görnyedt össze barátnőm, és a tetőre néztünk ahonnan a fogpiszkáló jött, de az előbbi alak már nem volt a háztetőn, hanem mellettem állt és egy fogpiszkálót szegezett a homlokomnak.
- Nyugi, édes, ennél jobban nem fog fájni! – nyugtatott, bár valamiért a lelkem nem váltott át harmonikussá, nem is tudtam miért…
- Mi a… - mondatomat be sem tudtam fejezni, mert a csuklyás alak egy hatalmasat csapott a vékony kis fadarabra, és éreztem, ahogy a hegyes kis piszkafa utat fúrt magának a fejemben. A földre rogytam homlokomat szorongatva, sikítani akartam a fájdalomtól, azonban egyetlen aprócska hang sem hagyta el a torkomat. Ha ez nem lett volna elég, olyan gyengének éreztem magam, mint egy porcica, amiből arra engedtem következtetni, hogy eltűnt a varázserőm is. A fogpiszka-fickó visszaugrott a tetőre, felkapta az otthagyott vázát, majd egy hangosan füttyentett és eltűnt. A füttyszó visszhangzott a városban, majd remegni kezdett a föld, mintha egy ló csorda rohant volna felénk. Sajnálatos módon lovak helyett egy csapat pofátlan zombi nyargalt irányunkba, de jobban érdekelt a homlokomban tartózkodó fogvájó. Megpróbáltam kiszedni, még nagyobb fájdalmat okozva magamnak, de a szálka nagyon ragaszkodott új lakhelyéhez, így nem tudtam kiszedni magamból.
- Mit csináljunk Naomi, a jobb kezem nem tudom mozgatni... – siránkozott Nati rongykezét babusgatva.
~ Ott a másik használd azt! – mondtam idegesen, vagyis csak tátogtam, mert a hangom még mindig nem tért vissza.
- Nem tudsz beszélni? – tökéletes megfigyelés… - Áldás lenne máskor, de most átok... Mutasd, fussunk vagy ne?
~ Harcolunk! –és bokszolást tettetve adtam tudtára célomat.
- Akkor ne, értem én... – válaszolt nem túl lelkesen.
- Szóval akkor harcolunk? – bólintottam, de már kissé idegesítő volt a sok kérdés, főleg, hogy én nem tudtam beszélni se.
- Biztos nem akarunk futni? - szúrós szemeket meresztettem rá, remélve, hogy felfogta a döntés véglegességét.
~ Inkább nyírjuk ki őket most, minthogy később okozzanak nagy bajt, meg hát valakiken le kell vezetni a feszültséget. – sorakoztattam fel érveimet, de ismét mérgelődnöm kellett magamban, az elveszett hangom miatt.
- Ha miattad elvesztem az arcom, csúnyán fogok rád nézni... – dobta fel a hangulatot egy kis poénnal, aminek jót mosolyogtam, és figyeltem az egyre közeledő zombi sereget.
~ Végül is, inkább a te arcod Natikám, mint az enyém. Neked már van pasid, aki szeret, de nekem még találnom kellene egyet, és ahhoz szükségem van az arcomra ~ vezettem le elképzeléseimet magamban, hiszen megőrültem volna, ha valami módon nem jártathattam volna a szám.

A nagy futás közben Naomi hátra nézett, majd én is és láttam, hogy az emberek nem követnek minket tovább. Drága barátnőm egy elegáns mozdulattal mágiáját már nem használva az én hátamon kezdett el rinocéroszogolni, amit persze nem szóltam meg, sokkal jobban érdekelt hogy kikerüljünk erről az átkozott helyről. Akaratom sajnos nem is hogy nem teljesült, még rosszabb helyzetbe is kerültünk. A falon túli helyszín persze először jobbnak, békésebbnek tűnt a másiknál, míg egy sötét alak meg nem jelent hóna alatt egy köcsöggel. Hirtelen a nagy lendületből jócskán visszavettem, utasomon rántva egyet, hogy a férfibe ne ütközzek bele. Nem is kellett volna szinte lassítanom, mert fél másodpercnyi idő alatt fent volt egy magasabb ház tetején az alak, ahonnan sejtelmes mosolyt küldött felénk, közben fogai között szorongatott egy fogpiszkálót. Biztosan rántott húst evett... Ahogy tenyerét észrevettem, láttam, hogy egy lakat rajzolódik ki rajta. A tetoválás kifejezetten rossz dolog, hiszen mint mindenki tudja káros a bőrre. Egy valamit tudtam, hogy az alak nem éppen jó szándékkal jött.
- Mi újság hölgyek? Turistáskodnak ebben a kis vidéki paradicsomban? – vidéki paradicsom? Ez az elátkozott hely? Valaki jobban eltévedt még nálunk is... ahelyett hogy ezt az eszmefuttatást folytatni tudjam, a férfi egyszerűen kipöckölte a fogpiszkálót a szájából, ami egyenesen az én vállamon suhant át, és a földre repült. Először szinte nem éreztem semmit, majd akaratom ellenére visszaváltoztam emberi alakomba, így Naomi is le került a hátamról. A vállam szörnyen el kezdett fájni, én pedig szinte egy szót sem tudtam szólni. De a legrosszabbra csak ekkor figyeltem fel, a jobb kezem élettelenül lógott mellettem, nem tudtam használni.
- Mi a fene? - szedtem össze magam, de csak ennyit sikerült kinyögnöm nekem is. A fogvájós figura megint eltűnt a háztetőről, és Naomihoz fordult akinek a fejébe nyomta bele a fogpiszkálót. Nagyon megijedtem, hogy vele mi fog történni, ha csak annyitól, hogy átsuhant a vállamon az apró fadarab benne milyen kárt okozhat a homlokában.
- Nyugi, édes, ennél jobban nem fog fájni! – ennél jobban? Nem akartam tudni, hogy mi fog történni Naomival... alapjában véve rosszul voltam, ha valami hegyes izé közeledik valaki felé, de ha még bele is áll kész káosz lett úrrá rajtam.
- Mi a… - majd Nao fejébe beleszúródott a fogpiszkáló, és egy szót sem szólt. Csak csendben jobb karom lógatva teljesen erőtlenül figyeltem mi történik. Úgy éreztem minden energiám elhagyott, egy cseppnyi erőm sem maradt. Legszívesebben sírtam volna, de visszatartottam könnyeim, hiszen erősebb akartam lenni mint valaha. Eddig mindig Strago vagy éppen Omeron védett meg, én pedig csak álltam... változtatni akartam ezen, és ha most feladtam volna, akkor csak azt bizonyítom be, hogy tényleg nem vagyok semmire képes. A helyzetnek nem is ez volt a csúcspontja, hanem az, hogy arc nélküli rasnya zombik közeledtek felénk, arcunkra éhezve. Nem voltak túl biztató népség, és jobban belegondolva nem lett volna jó elveszíteni az arcomat, még volt egy-két tervem vele, főleg a számmal... nem akartam elfutni, de félkezűt játszva nem tűnt a legjobb ötletnek a harc sem.
- Mit csináljunk Naomi, a jobb kezem nem tudom mozgatni... – szóltam oda a lánynak, miután megállapítottam, hogy elvileg rendben van, csak a fogpiszkálótól nem tudott megszabadulni. Erre a felelet mindössze tátogás volt, én pedig kezdtem sejteni, hogy mi is történhetett drága lepcses szájú barátnőmmel.
- Nem tudsz beszélni? – hát persze hogy nem tud... - Áldás lenne máskor, de most átok... Mutasd, fussunk vagy ne? - mutogatósat kellett játszanunk, amiben sosem voltam jó. Főleg nem a kitalálásban... Naomi kezeit ökölbe szorította, és támadó pózba lépett.
- Akkor ne, értem én... – nem tartottam volna annyira rossznak a menekülést sem ebben a helyzetben.
- Szóval akkor harcolunk? - kérdezem megint, hogy biztosra menjek, és ez nem csak a rajtbeállás.
- Biztos nem akarunk futni?- ennél a kérdésemmel, már szemmel vert Nao, úgyhogy kezemmel szinte nem is törődve próbáltam meg összeszedni minden erőmet, és beleadni mindent a harcba... csak ezt éljük túl!
- Ha miattad elvesztem az arcom, csúnyán fogok rád nézni... - majd leesett amit mondtam, és nekem is nagyon fájt.

Nem mondhatnám, hogy jók voltak a látási viszonyok ebben a mocskos, büdös csatornában. Olyan félhomály volt, hogy azt se tudtam, hová lépjek, hol lenne – legalább nagyjából – biztonságos.
De nem mondhatnám, hogy sikerrel jártam. A következő pillanatban egy árokba léptem, és szinte teljesen elmerültem a gusztustalan borzalomban. Azonnal a felszínre próbáltam emelkedi, de belerúgtam valamibe. Meglepetten tapasztaltam, hogy nem ez az egyetlen – minden rúgkapálásnál egy újabbat találtam el.
Nagyon sötét volt ugyan, de még így is ki tudtam venni, hogy a víz elszíneződik körülöttem. Mielőtt viszont rájöhettem volna, mi a rákkal van dolgom, egy erőteljes örvény rántott le a víz alá. Kapálózni kezdtem, de nem jutottam semerre. Még jó, hogy pont nem sokkal az előtt vettem levegőt, hogy lerántott volna… de ez sem változtatott a tényen, hogy bajban voltam. A szememet a mocsok miatt nem nyitottam ki, csak össze-vissza ficánkoltam, és igyekeztem a felszínre úszni – sikertelenül.
Már azt hittem, ott fulladok meg. Éreztem, hogy a levegőm rohamosan fogy, de végül az utolsó pillanatban az örvény kidobott valahol. Placcsantam egyet a kupacon, ahol földet rétem, és mit en mondjak, nem repestem az örömtől, mikor megláttam az összerágott, arctalan hullaszerzeteket.
- Fúj, cseszd meg… - káromkodtam el magam,a hogy lemásztam a kupacról. – Először a mocskos víz, most meg ezek… felfordul a gyomrom. Undorító… - sziszegtem, és noha társaságra vágytam, inkább egyik csillagszellememmel se akartam megosztani ezt a „gyönyörű” látványt.
A kupac és én egy árnyékos helyen voltunk, de ahogy jobban körülnéztem, fényt pillantottam meg. Megindultam felé, és a csarnokszerű helységhez érve óvatosan belestem.
Odabent fáklyák lángoltak, azoknak sütött ki a fénye.
~ Mióta itt vagyok, megint egyre undorítóbb dolgokkal van dolgom – jegyeztem meg magamban egy nagy fintorral, ahogy szemrevételeztem a terepet.
A helység közepén egy nyálkás leginkább talán hernyóra emlékezettő undormány vergődött egy hálóba kötözve. Tőle nem messze egy csecsemő – bár ezt erősen megkérdőjelezem – szerű szerzet ült valami rágcsálóra emlékeztető vihogással pedig hullák arcát szaggatta szét és kajálta meg őket.
~ Még jó hogy nem idéztem meg egy szellemet se. Lehet kidobták volna a taccsot, engem se sok tart vissza tőle – nyeltem egy nagyot, és tovább leselkedtem.
- Uram, Marselus elvitte a… – rohant be a következő pillanatban egy újabb alak.
Nagyjából emberszerű volt, narancssárga bőrű, de arctalan figura. Azonnal térdre is rogyott a nagyúr előtt aki amúgy nem tudom ki volt… mondjuk én egy bogarat – igen, a hernyóról van szó – nem nevezném „uramnak”.
- Ügyetlen idióta! – hasított a fejembe egybetegesnek ható, dühös hang, mire a fejemre csaptam a kezeim. – Semmit sem bízhatok rád, Belox?!
- A picsába… - suttogtam magam elé, de olyan halkan, hogy én magam is alig hallottam, inkább csak tátogtam. A hang hatalmas fájdalmat okozott a fejemben, ezért összeharaptam a szám. Nem is tudom, hogy leírni… leginkább talán égető érzés volt.
- Azonnal utána indulok! – ugrott fel pillanatok alatt az arctalan szerzet.
- Szó sem lehet róla! – lüktetett újra a fejemben a hang. – Most már mellettem kell maradnod. Chrimpp majd elintézi azt a csuklyás patkányt.
- Ahogy parancsolod, nagyuram.
Az orromból és a fülemből éreztem, hogy elered a vér, ezért gyorsan letöröltem. Iszonyúan fájt ez a hang, egyszerűen nem bírtam tovább elviselni. Úgy döntöttem, mivel meghalni nem akarok, ezért inkább elindulok más merre, minél messzebb innen. A hullák felé vettem az irányt, a falban pedig nem messze egy kisebb járatra bukkantam. A fejem még továbbra is iszonyúan fájt, de ahogy átpréseltem magam rajta, hirtelen sokkal jobb érzés lett úrrá rajtam. az égető érzés elmúlt, én pedig nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben. De azért nem volt teljes ez a megkönnyebbülés – a borzalmas lény auráját még éreztem, és nem töltött el jó gondolatokkal.
- Valamiért olyan érzésem van, hogy valami nem jut az eszembe… - morogtam magamnak, ahogy megvakartam a tarkóm, és utána letöröltem magamról minden vért. – De mégis mi? Mintha valami… valami nagyon fontos nem akarna beugrani… Áááh, vajon csak a korábbi fejfájás teszi? – agyaltam keményen, majd inkább megráztam a fejem. – Na, mindegy. Most először is – néztem körül. – Minél messzebbre el kéne húznom innen. Visszamenni biztos nem fogok…

Vártuk a sereget, míg azok pár pillanat alatt sikeresen körbe vettek minket, felkészülve az arcunk eltávolítására. Belekezdtünk a muriba, de a mágikus erőm híján, csak a pusztakezes harcra voltam képes, és ahogyan elnéztem Nati sem volt jobb állapotban, sőt a bénult karja helyett egy majomfarkat használt, ami hiába passzolt hozzá, nem tűnt túl nagy segítségnek. Egyfajta táncba keveredtünk az arcunkat letépni vágyó karok kerülgetése közben, de a visszavágás már nem ment annyira egyszerűen. Hiába mértünk az erőnkből kitelő nagyobbnál nagyobb ütéseket az ellenfeleinkre, azok nem akartak elfogyni, sőt mi több egyre többen lettek körülöttünk. Harc közben lassan kezdett visszatérni az erőm, de az sem túlságosan segített a helyzeten, mert mi kényszerültünk hátrálásra. Folyamatosan támadtak bennünket, szinte levegőhöz sem jutottunk, de egyszer csak görnyedezni és nyöszörögni kezdtek a zombik és vért spriccelve magukból elpusztultak. Értetlenül bámultam a vértócsákra, majd feltűnt, hogy telibe kaptam a vörös folyadékot, és mindenem átázott. Nem különösebben érdekelt a dolog, mert egy érdekesebb valami, illetve valaki került a közelünkbe.
Úgy tűnt, Nati már javában beszélgetett vele, ezért intettem én is és közelebb mentem hozzájuk, és megcsapta az orrom valami szörnyű szag. A feketehajú lányból áradt, aki Natival beszélgetett. Felvontam a szemöldököm, mert a két lány csak tátogott egymásnak, de egy hang sem jött ki a torkukon. Figyeltem őket még egy kicsit, majd arra a következtetésre jutottam, hogy talán én vesztettem el a hallásom, mert szokatlanul nagy csönd volt körülöttem. Megbökdöstem Natit, mire az mutogatni kezdett a lány felé, majd rám is, de hangokat megint csak nem hallottam. Az égre emeltem tekintetem, majd heves kézmozdulatokkal a fülemre helyeztem a hangsúlyt, illetve a figyelmet. Nati ismét a másik lányhoz beszélt, mire az összefonta karjait és ádáz arccal nézett a semmibe. Unalmamban leültem a földre és vártam, hogy történjen valami, vagy esetleg engem is bevegyenek a beszélgetésbe… valahogy. Észrevettem egy ronda kis bogarat, ahogy közeledett felém, és egy kis bottal piszkálni kezdtem. Pár percig szórakoztam szerencsétlen állattal, majd az idegen lány egy papír fecnit tartott felém. Elvettem tőle és szemügyre vettem a rajta álló üzenetet.
„Kicsit veszélyes a helyzet, a kapucnis fazonnal lehet, összefutunk, de segíteni akarok. Vállaljuk te süket kuka?”
Mielőtt visszaírtam volna a papíron, a lány egy varázstollat adott a kezembe, és a levegőbe írtam a válaszom.
„Naná, hogy benne vagyok! Az a szemétláda megsüketített és elnémított! Viszonoznom kell a kedvességét! Te… majomfarok?...”
Reakcióként Nati pofonvágott a farkával, mire én adtam egy tockost a nyakára, és annyiban is hagytuk a dolgot.
Folytatták a társalgást a lánnyal, amiből én megint csak kimaradtam, míg nem az idegen lány elvette tőlem a tollat.
„ Ha elhagyod, a tollam kicsinállak. Úgyhogy vigyázz rá!”
Fenyegetett meg, majd visszaadta az írószert.
„Nyugi nem vagyok olyan hanyag, mint amilyennek látszom!”
Nyugtattam meg, mire ő bólintott egyet, majd Nati kikapta a kezemből a tollat.
„Rosszabb! Látnád a konyhámmal mit művelt!”
„Az nem én voltam, hanem Mona!... főként."
Tiltakoztam a rágalom ellen, ahogy csak tudtam, de azért igyekeztem az igazság közelében maradni.
„Jó,jó ne szórakozzatok a tollammal. Nem érdekel. Inkább induljunk valamerre.”
Vágott közbe, majd feltápászkodtam a helyemről és elindultunk egy szimpatikus irányba, miközben visszakaptam a varázstollat.