Hexenschnacht

Leean és Reigen egyszerre pattantak fel a bokorból a fiú után eredve.
– Állítástok meg! – üvöltötte a parancsnok is, de a fiú úgy száguldott árkon bokron keresztül mintha puska golyóból lőtték volna ki. Szívével torkában szaladt a fiú után de közben az ellenséget leste, többen észre vették a fiút és valószínűleg immáron őket is.
” Leena, normális vagy?! Több ezer szörny van oda lent, a srácnak már vége!”
” Nem hagyom meg halni!”
” A vesztedbe rohansz te hülye picsa!”- vágott vissza dühöngve, de Leena nem állt meg.
- Végezzetek vele! - kiáltotta valaki mögülük. Leena rémülten tekintett szét, már ő is belátta, ha még közelebb kerülnek, akkor egy jól irányzott fejszedobással levadásszák őket.
– Üsse már le valaki ezt a hülyét! - kiáltotta idegesen Pascal.
– Ne kezd már te is!
– Ha miatta fogunk meghalni és szét rúgom a seggét! - Már azon volt, hogy Babyloni gyertyáját használja segítségül mikor hirtelen egy sárgolyó süvített el mellette, a nyúlós földkupac telibe találta Ortwint s a fiú hangos puffanással zuhant el a földben. Meglepődve kapta hátra fejét, s egy magas férfi állt nem sokkal mögöttük. Egyik szemét szemkötő védte, míg fejét kék kendővel kötötte be. Biztos volt benne hogy eddig még nem látta a sötét kabátos férfit, de a mi még furcsább volt számára, hogy hogyan került ilyen közel hozzájuk.
” Bazd meg ne ezzel pöcsölj már! Hozd a fiút és húzzunk innen!” - ordított rá megint Carmen. Leena felocsúdva kérdései közül indult meg a fiú után indult meg újra, ám már késő volt.
- Felejtsétek el a kölyköt! Menekülnünk kell! Azonnal! - kiáltotta újra a parancsnok. Leena úgy érezte menten szét szakad, tudta hogy menekülnie kell, de Ortwint magára hagyni elfogadhatatlan volt számára. Reigen eközben a magasba ugorva egy kis lángfelhőn haladt tovább, s perceken belül fel is kapta a fiút. Ám Ortwin hajthatatlan volt, rúgkapálva ellenkezett kezei között, Leena alattuk haladt futva a menedéket nyújtó erdő felé, míg Pascal fejéről figyelte a feléjük haladó szörnyetegeket.
[color=olive] - Engedj! Bosszút kell állnom a lovagokért! – ordibálta a fiú.
– Nyugodj már meg így elfoglak ejteni! - hallotta Reigen
– Nem érdekel! Eressz!
” Üssétek már le a kis görcsöt a picsába is!” - szólt közbe Carmen, s most elöszőr Leena nem tartotta rossz ötletnek véleményét. Ortwin csak nem akarta feladni, s végül sikeresen leküzdötte Reigent, ám azzal a jó pár méterrel mi közte és a föld között volt nem számolt.
– Basszus!
Reflexszerűen ugrott fel a fiúért, s kapta el, ám vele se bánt másképp. Ortwin újra ficánkolni kezdett mire ő ösztön szerűen rám mordult, s a kis kölyök rémültem tekintett rá fel. Pascal eközben folyamatos helyzet jelentéssel látta el Leena a gorok haladásáról.
– Jönnek jönnek jönnek! - hadarta riadtan mintha csak be akadt volna a lemez.
– Anélkül is tudom hogy mondanád! - szólt rá idegesen.
- Siessetek! - kiáltotta nekik Katerina.
– Rajta vagyunk!
” Nem kell mondani…” - jegyezte meg magában.
- Vernier! - suttogta s felgyorsulva cikázott a rekettyés között.
– Lee… - szólt Pascal de nem tudta befejezni. Dobhártya szaggató visítás törte meg a menekülést, mágiája szerte foszlott, fülébe pedig éles fájdalom nyílalt.
Hátra tekintve látta amint üldözőik megálltak, ám a vékony kecske kinézetű aszott sámán, szemei pont rájuk szegeződnek, s botját a magasba lengette.
Testében félelem áradt szét, egyszerűen nem értette mi történik, de abban biztos volt hogy nem elengedni akarják őket. A félelem egyre csak nőtt és nőtt benne, megdermesztve testét.
” Ne állj meg! Hallod menj tovább!” - hallotta Carmen hangját fejében.
A sámán fajzat ekkor újra felrikoltott, mint egy éhes keselyű mely lecsapni készül áldozatára. Ocsmány érthetetlen hangján furcsa elnyújtott szót hallatott, majd egyetlen másodpercre csend lett, majd újra megismételte a szót, de immáron már körülötte álló gorokkal együtt. Az ételtelen szó vagy talán parancs újra és újra felhangzott, kántáltak. A levegő körülötte hirtelen megváltozott, érezte amint levegővel telik meg körülötte a tér, s mintha valami furcsa erő áradni a hatalmas lakrimából. Ahogy a tor szülött kecske botját újra és újra a lakrimához ütötte az egyre fényesebben ragyogott, mintha kitörni készülne.
” Carmen…”- kezdte félve. ” mi, mi ez?”
” Fogalmam sincs de abba biztos lehetsz hogy nem megáldani készülnek! FUTÁS!”
– Mindenki húzódjon fedezékbe azonnal! - kiáltotta Reigen. Leena karját nyújtva Ortwin felé dobta magát földre de már nem érte el a fiút
- Az istenek segítsenek, ezek ránk céloznak! Feküdj! A fény! Vigyázzatok! - ordította kétségbeesetten Katerina is. . Ebben a pillanatban vakító keskeny fénynyalábok törtek a fel a lakirmából, s Leena látta amint az egyik elérve Ortwin testét forró égési sebeket ejt a fiú testén.
– ORTWIN! - kiáltotta, s már ugorott is volna a fiúrét.
– NE! Nem állhatsz fel Leena! - ordította Pascal, s még épp időben sikerült felébresztenie. Leena elkapta fejét egy fénynyaláb elől és kúszva indult a fiú felé. Kegyetlen és fájdalmas üvöltés zengte be a dombot, s tudta nem csak a fiút érte el a fény. Ortwin szemeihez kapva rogyott térde, miközben borzalmas kínok között vergődve ordított. Érezte az égett bőr és hús szagát a levegőben.
– Ortwin! Ortwin hallasz? - szólongatta az üvöltöző fiút, ahogy remegő testét maga felé fordította.
- A szemem! A szemem! - ordította. Erővel vette le kezeit szeméről, de bár ne tette volna. A bőr teljesen leégett szeme körül, szemgolyói megszürkülve összeaszottan remegtek.
” Nem… ez az én hibám!” - suhant végig a fején. Képtelen volt nézni, gyomra megadta magát s elhajolva a fiú elől hányni kezdett.
” Szedd össze magad! Leena hallod?!” - szólt rá Carmen, mire megfeszítve izmait próbálta elfojtani hányását. Remegő kézzel nyúlt újra a fiú felé, s próbált összpontosítani, hogy csökkentsen fájdalmait, de képtelen volt rá. Keze körül fel-felizzót a halványkék fény,
[color=olive] - Nagyon ég! Ó, Helaf, segíts, kegyetlenül ég! – jajgatott a fiú.
[color=dodgerblue] – Mindjárt jo..jobb lesz…/ - próbálta bíztatni remegő hangon, de hazudott. Ekkor a földön megjelent csúszva Reigen.
Ortwin egyre jobban ordított, immáron nem hallott semmi mást csak az ő örült fájdalmának hangját. Teste hihetetlen erővel reszketett, arcán apró kis szőrpihék jelentek meg, melyek hihetetlen gyorsasággal kezdtek nőni. Elszörnyedve nézte a fiú arcát majd felhúzta felsőjét s látta hogy hasán is iszonyatos gyorsasággal nőt a szőr.
– Ne, ne féélj, me..meggyógyítalak! - rebegte rémülten, ahogy keze körül újra felizzót a fény de Ortwin újra felkiáltott. Teste groteszk alakba torzult a görcsölt majd elernyedt.
” Mit csináljak? Mit csináljak?” - kérdezte rémülten, ahogy újabb görcs rohama rázta meg Ortwin testét.
- Kérem, segítsetek… Mi történik velem? - könyörgött fájdalomba torzult arccal.
– Tarts ki segítünk! - felelte kétségbeesetten. A fiúi orra nőni kezdett mintha láthatatlan erők húznák kifelé, állát pedig befelé tolnák. Leena kezeit arcára helyezte minden erejét össze szedve próbálta megállítania folyamatot de mind hiába.
– Pubertáskor, talán? - tette fel a kérdést Reigen, de Leena meg se hallotta.
– Jó ég Reigen! - csapott homlokára Pascal fájdalmasan.
Leena rémülten figyelte, ahogy a fiú fájdalmában haját testét kaparja mintha csak le akarná tépni saját bőrét. Fülei megnyúltak s homlokán két aprócska dudor kezdett növekedni hihetetlen gyorsasággal. A fiú kesztyűjét hosszú karmok hasogatták felé, miközben könyörgő szemének íriszei feketére színeződtek.
–Sárkányok anyja segíts… - rebegte Leena ahogy Ortwin homlokán lévő dudorok kihelyesedtek s átszakítva a bőrt véres hegyüket kidugták. Két felfelé csavarodó kecske szarv.
– De lehet, hogy mégsem… - jegyezte meg.
- Sgiccsen’ vklakkki’ - próbálta formálni a szavakat, de arca ekkora teljesen eltorzult. Leena rémülten engedte a el a fiú testét s négykézláb hátrálni kezdett tőle. A néhai Ortwin felküzdve magát a földről karmos kezét Reigen vállára tette, s érthetetlen hangon mondott valamit majd összeesett. Leena remegve figyelte a jelentet, az idő megállt körülötte, teste ledermedt s képtelen volt gondolkodni.
– Lee mennünk kell! Hallasz?! - szólt rá Pascal amint kicsi farkával megpaskolta arcát, de ő nem felelt. Szerencsére Reigenben marad még némi lélek jelenlét és elkapva Leena kezét húzni kezdte maga után.
– Gyere menjünk, mielőtt megához tér!
Ahogy újra a dombtető felé vették az irányt, hallották a fent lévő néhai társaik kiáltozását, de ő már nem nézett oda. Nem akarta újra látni, nem bírta tovább nézni.
- Darazsak! Méhek! Szedjétek le rólam őket! - üvöltötte valaki.
” Emeld fel a fejed!” - hallotta Carmen hangját. ” Leena most nem hagyhatod el magad! A hátunk mögött több ezer ilyen szörnyszülött van! Elkell menekülnünk innen!” - szavai némi erőt öntöttek belé, de Ortwin képtelen volt kiverni a fejéből. Magát hibáztatta, egyedül ő tehet arról hogy a fiút is elérte a fény.
- Gyertek már! El kell innen tűnnünk! - kiáltotta Kat s az erdőbe vetette magát. Reigen gyorsítva a futásnak eredt magával rántva ezzel Leenát is, míg Pascal újra elfoglalta az őrszem helyét, feje búbján.
- Csak gyorsan! - szólt egy furcsa hang felülről, mely sikeresen kizökkentette a dermedt állapotból. Felkapva fejét újra meglátta az ismeretlen férfit, ki Ortwinra sárgolyót dobott. Kezében egy piros almát tartott, s jó ízűn harapott bele, mintha csak valami fogócska játékon lennének ahol mind neki vidáman és önfeledten játszik. Egyetlen harapás után már dobta is el az almát, ám Reigen nem hiába érdemelte már ki oly régen a fő haspók nevet, még le se ért a földre az alma már is nyúlt útánna.
– Eszedbe ne jusson, nerk!
– Majd én feltartom őket! - mondta amint leugrott az avarba s felkészült a harcra. Leena nyelvén már ott volt a kérdés, de ekkor üldözőik beérték őket, s a férfi támadásba lendült.
- Zuppush… - mondta nyugodtan mire a felé tartó szörnyeteget egy láthatatlan hatalmas kéz vágta ketté. Leena dermedten ált és nézte a jelenetet.
- A kurva anyátokat! Mégis hányszor pofázzam el nektek, hogy takarodjatok innen?! - kiáltott rájuk ingerülten.
- Igaza van! Tűnjünk el innen! - szólt Kat is, mire felocsúdva a bámulatból újra futni kezdtek. A csata hangjai hosszasan kísérték őket, mígnem egy hosszú vad és erőteljes üvöltés zárta a sort. Leena megdermedt, biztos volt benne hogy nem emberé volt. A levegőben még mindig érezte a vadállatok orrfacsaró bűzét, s idegesen forgatta szemét.
- Látsz valamit oda fent? - kérdezte Pascalt.
– Hát…. - nyújtotta el a szót Pascal.
– Most látsz valamit vagy sem?
– Hol igen hol nem. - felelte.
- És Reigent látja valaki, nerk? - szólalt meg a kis shugo, halálra rémisztve Leenát.
– Nokinerk? Te hogy hogy itt vagy? - kérdezte tőle amint megkapaszkodott egy fa törtészében hogy a meglepettségtől ne essen hasra.
– Haver mondasz valamit… - jegyezte meg Pas, amint körbe kémlelt újra.
- És Kat? - kérdezte a kis kaméleont.
– Mi van? - akadt meg Leena.
– Nem, őt sem. - felelte.
Az erőteljes érzés mi szerint a két hím tudomást sem vesz róla, nem volt ok nélkül. Pascal és Nokinerk, igen jól elbeszélgették az időt.
– Halihó én is itt vagyok! - szólt kicsit erélyesebben, mire megkapta a várt figyelmet.
– Mondjad! - felelte Pascal, de hogy mit mondjon arról fogalma sem volt.
– Most mi van?
- Az hogy elhagytuk a többieket, nerk.
– Hogy? De hát itt vannak elő… - kezdte nagy hévvel, csak hogy körbe tekintve senkit sem látott.
” Fasza… a zabagépet esélyünk sincs meg találni, ha nem a buckalakóval van…” - jegyezte meg epésen Carmen.
” Mert?”
” Talán mert nem egy született navigátor?”
” Jogos…” - felelte, de ettől semmivel sem érezte jobban magát. Az éjszak ekkora beköszöntött, s a levegő is lehűlt. Leena is csak most vette észre szinte már reszket a hidegtől, ám mielőtt még hangot adhatott volna ennek hatalmas üvöltés hangozott fel. Az orr facsaró űz újra felerősödött, s immáron hallotta az ágak ropogását szinte minden oldalról.
” Itt vannak!” - suhant át a fején. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy segítőjük vesztét jelentené ez, vagy egy újabb csapat indult keresésükre, hiszen alig egy perc múlva egy hatalmas fekete sakál ugrott ki a bokorból, fejszéjét a magasba emelve.
Leena reflexszerűn gurult ki a szörnyeteg alatt a csapás elől, s felpattanva a földről kését egyenesen a szörnyeteg hátába mártotta.
Hatalmas kiáltás hangzott fel, s már ki is húzta kését, hogy a tor szülött koponyájába márthassa, de ekkor még több szörnyeteg érkezett. Egyetlen pillanatra a szíve is megállt, ahogy másik hat ellenség is felfedte magát. Rémülten lépett egyet hátra, s tudta, ha körbe veszik, neki vége van.
– Hát ez nem túl egészséges… - jegyezte meg Pascal, az őt néző vicsorgó szörnyekre. – Hé fiúk mi lenne ha inkább megbeszélnénk a dolgot? - kérdezte tőlük, bár hangján érezhető volt hogy nem hitt ötlete sikerében.
A szörnyeteg szinte egyszerre mozdultak, s Leenának egyetlen esélye maradt. A magasba lökve magát ugrott ki, s egy hatalmas fa előtt landolt. Előkapta még világító lakrimáját s Pascalhoz nyomta.
– Használd ezt és fussatok! - hadarta.
– Normális vagy? Mit akarsz kezdeni velük? - kiáltotta Pascal a földre, mikor Leena lelökte magáról, s előre lendült. Mélyen magába szívva a levegőt támadt a ellenségeire.
– Sky Dragon ROAR! - üvöltötte, mire két kis apróság elrepült a fák közé, míg a harmadik egy kiálló faágra nyársalódott fel.
Kését szájába kapva mind két kezét pengévé alakította, s úgy támadt az előtte lévő hatalmas sakál fajzatra. Az állati szörnyeteg magasba emelve pengéjét védekezett, s a mellette lévő medveszerű szörny is támadásba lendült. Szabad kezével védekezett, ám ekkora erőre nem számított. Csapdába került, két oldalról támadták, s tudta néhány másodpercnél tovább nem fogja bírni.
– Arms! - kiáltotta, mire bőre erősen felizzót s lábait megvetve sikerült ellöknie magától ellenfeleit. Hátra lökve magát próbált kis teret nyerni, de ebben a pillanat hideg fém csillant meg ellőtt, s egy aprócska kis ungor támadott rá.
– Tűnés! - hallotta Pascal hangját amint fejére ugorva aktivizálta a sav lakrimából maró pára tört fel. A kis lény visítozva kapott szeme elé, elejtve fejszéjét. Leena bukfencezett egyet a földön, s felállva ökleit széllel borította be.
– Mit keresel itt?! Mondtam hogy tűnjetek el! - vonta kérdőre is barátját!
– Nem foglak itt hagyni!
– De.. - kezdte volna amint kitért a medveszerű lény hatalmas karmos csapása elől.
– Semmi de! Nokinkerk van egy terve csak el kell terelnünk róla a figyelmet!
Leena mielőtt szólhatott volna felugrott a levegőbe s úgy csapott le egy aprócska ungorra, agyon zúzva ezzel koponyáját.
– Milyen terv? - kérdezte idegesen.
– Honnan tudjam?! - kapta fel a vizet Pascal. – Nem igazán volt időm trécselni vele! - felelte amint Leena hajába kapaszkodva küzdött a leesésé ellen.
” Leena menj közéjük!” - szólalt meg hirtelen Carmen.
” Micsoda? Normális vagy?”
” Csináld már! Egyenként esélyed sincs ellenük!” - parancsolt rá Carmen. Leena kiperdült a sakálfejű szörnyeteg csapás elöl, s tőrével az bal felé suhintott egy kecskeszerű szörnyeteg felé, ám ellensége gyorsabb volt nála s csak egy hosszú vágást volt képes ejteni hasán.
” LEENA!” - ordított rá Carmen. Nem volt terve sem ötlet hogyan élhetné túl ezt a csatát, s mivel így tudta a figyelmet a legjobban magára vonni hát engedelmeskedett.
” Használd a vernier, és próbáld meg minél közelebb vonzani magadhoz őket!”
” Ennek meg értelme?”
” Te hig agyú tyúk használd ki hogy hülyék! Ha sikerül kitérned előlük egymást fogják legyilkolni!”
A ötlet tényleg nem volt rossz, de csak elméletben. Gyakorlatban már sokkal nehezebb volt, mint ahogy Carmen azt elképzelte, de semmi más nem volt a tarsolyába.
– Pasc a fedezz és kapaszkodj! - kiáltotta amint karmaival végé szántotta a legközelebbi gor arcát, ki dühösen rontott rá.
– Vettem! - felelte katonás hangon Pascal. – Na gyertek, gyertek csak! LEVEREM AZ ÖSSZESET! - ingerelte őket a kis kaméleon, Leena nem túl nagy örömére. Hátrálva sandított hátra ahol egy kis ungor indult meg felé nagy szöges botjával.
” Ez az! Menj még hátrébb!”
Leena tett még egy lépést hátra, a sakálszerű lény magasba emelve fegyverét vicsorogva csapott le rá.
– Veriner! - suttogta s az utolsó másodpercben kitért a csapás elől, mely a mögötte álló ungort érte, ketté szelve ezzel a koponyáját. Mielőtt a lény kihúzhatta volna fegyverét kését nyakába mártotta. Hangos üvöltés tört fel a tor szülöttből, de ezzel csak tovább ingerelte társait.
– Leena! - kiáltotta Pascal, de késő volt. A gor éles karmai elöl nem tudott kitérni, s három mély hosszú vágást ejtett karján. Fájdalmasan kapott jobbjához, miközben újra kimondta a bűvös szavakat és lábai között kigurulva a szörny mögött termett. Ám ott újabb ellenség várta, kinek most szabad préda volt. A gor hatalmas baltájával a földbe csapott, mielőtt balra gurult ki. Még fel sem állt a földről, minden erejét összeszedve bal öklével a szörny térdére vágott, ahol hangos reccsenéssel adták meg magukat a csontok. A nem túl éles elméjű medve szörnyeteg akkora találta meg Leenát s fejszéjével felé kapott.
” LEENA MOST!” - kiáltotta Carmen, mire ő reflexből megragadt az mellette álló törött lábú kecske fejét.
– Arms! - ordította, ahogy maga elé húzta nem törődve az oldalába vájódó éles körmökkel, s szinte abban a másodpercben hallotta is a hangos reccsenést, melyet átszakított koponyája adott. Forró fekete vér csorgott végig mellkasán, s a kezében heverő félig fejnélküli test rá nehezült. A medveszerű szörnyeteg viszont nem adta fel kihúzva feszéjét újra lesújtani készült ezúttal pontosan rá, de Pascal állttal használt lakrima maró füstje eltérítette. Fegyverét kiejtve kezéből kapott arcához, s Leena tudta itt az ő esélye.
Mind két kezét ökölbe szorította s két oldalról ütötte ki a hatalmas szörnyeteget.
Lihegve állt fel ám már a világ hirtelen megfagyott körülötte. Ott állt ellenségei előtt kik most mozdulatlanul néztek felé vérbe forgó szemekkel.
– Hát ez meg? - lihegte.
– Nokinerk ez a te műved? - kérdezte Pascal.
- Igen, nem tetszik nekr? - bújt elő egy bokorból a kis shugó széles mosollyal arcán. Leena köpni nyelni nem tudott.
- Na megyünk vagy még nézitek őket egy darabig? - kérdezte.
– Öm megyünk. - nyögte ki Leena s lassan megindult a hulló hópelyhek között.
A hóesés lassan egyre erősebb és erősebb lett, mígnem már viharrá alakult. Pascal jajgatva bújt Leena ruhája alá kilátástalan gyalogolásuk alatt. Órák teltek el szótlanul, a süvítő hóesést csak Nokinerk törte meg alkalmanként mikor a kóválygó Leenát terelgette. Gondolatai súlyos acélként nehezedtek rá, minduntalan Ortwin járt a fejében. Fájdalmas kiáltása és brutális átváltozása beleégett fejébe. A hó már ruhájára fagyott, a hideg csontjáig hatolt, s csak nagy sokára sikerült feledzenie társai illatát. Az illat igen gyenge volt, de legalább visszaadta belé az élet halovány szikráját. Így talált el egy apró fenyőágakból rakott sátorhoz, ahol Reigen és Katerin feküdt szorosan összebújva a halkan ropogó tűz mellett.

Peter: A férfi barátságosan elmosolyodik, majd egy kő fotelhez sétál, s kényelmesen elhelyezkedik benne. Egyetlen csettintésére vele szemben egy másik kő fotel emelkedik ki a földből, majd int, hogy foglalj helyet.
- Amint már mondtam a nevem Marcus. Mágus és tudós vagyok. Ez pedig itt az én ideiglenes lakhelyem Bauholz fölött. Az egészet én készítettem földből és sziklából, amikor odalent elmérgesedett a helyzet. Tudod a kis barátod Midonak több sem kellett, egy miniatűr polgárháborút robbantott ki odalent. – Tekintetét lassan az ablak irányába fordítja, s ha jól fülelsz te magad is remekül hallod, a lent zajló összecsapások zaját, illetve a lángok ropogását. – Áhh! Bosszantó, mikor az ember a kutatásainak végéhez közeledve ilyen váratlan eseményekbe botlik. Abban bíztam, hogy ebben a faluban sikeresen befejezhetem a kísérleteimet, de úgy tűnik, hogy innen is tovább kell állnom, mielőtt odalent kiszúrják az én lebegő házamat, és veszélyforrásnak bélyegeznek.
Váratlanul a semmiből egy sötét kabátos alak tűnik fel. Egyik szemét szemkötő fedte, míg fejére egy kissé megviselt kendőt kötött. Nem éppen bizalomgerjesztő a férfi külleme.
- Te meg mégis ki az ördög vagy?! – pattan fel foteléből Marcus, szemlátomást meglepetten. – Hogy jutottál be ide anélkül, hogy észrevettelek volna?! – hangjából tökéletesen kihallod, hogy nagyon nincs ínyére, hogy egy váratlan vendég is beugrott.
- Nyugi pajtás! – löki odébb Marcust az idegen, hogy le tudjon ülni a fotelébe. – A nevem Reed, Hyuuga Reed. Különleges ügynök az esthaliai belügytől.
- Esthalia? – kérdez vissza értetlenül Marcus. – Még soha nem hallottam róla!
- Még szép, elvégre a világ másik felén van. – int titeket nyugalomra. - De nem beszélgetni jöttem. Kevés az időm, szóval azonnal a lényegre térek. Vörhenyes kölyök! – fordul feléd. – Egy pillanatig se bízz meg ebben a kétszínű kígyóban! Egy álnok féreg, aki a saját anyját is képes volt megölni, akárcsak a testvéreit!
Reed váratlanul felpattan a fotelből, s jobb alkarján egy vörös kristálypenge ölt alakot. Tétovázás nélkül feléd súlyt a pengével felruházott karjával, ám te ezt a csapást könnyedén kikerülöd. Mire ismét rá tekintenél, már nyomát sem látod. Marcus is értetlenül pislog.
- Mégis mi a… - Marcus szava elakad, amikor a szoba mögöttetek álló falának egy komolyabb része kidől a helyéről, s így belátást nyersz a szomszédos helységbe, ami egy laboratóriumnak tűnik. Akaratlanul is megpillantasz két hatalmas lakrimatárolót, amikben saját magadat pillantod meg. Pontosabban szólva a klónjaidat.
- Azt hiszem, ilyenkor szokták azt mondani, hogy ezt nem kellett volna meglátnod. – komorodik el Marcus arca. – Inkább nem is magyarázkodom… - Jobbját feléd emeli, s egy villámokkal átitatott széllöketet küld feléd, ami átrepít a laboratóriumba.
A laborban több tucatnyi lakrimatároló van, s a felükben te magad vagy, míg egy másikban egy ismerős lány található. Az ismerős lány nem más, mint Leena. Leena tárolójának szomszédjában pedig egy tartályban egy embriót vélsz felfedezni.
- Szívósabb vagy, mint gondoltam – lép be utánad Marcus.
A következő pillanatban egy újabb, ám sokkal erősebb lökéshullám ér el, ami kiszakítja veled együtt a falat, s a tárolókba zárt klónjaiddal zuhanni kezdesz egyenesen a falu irányába. Túlélésre esélyed sincs gondolni, hiszen több száz méter magasból zuhansz. Valamit találj ki, hogy még életben legyél az után, hogy földet érsz!
Utánad nem sokkal a tárolók is becsapódnak, s összetörnek, ám a tartalmuk – tehát az őrült klónjaid – sértetlenek. Sőt felébrednek, és menten szétszélednek a faluban tovább súlyosbítva a káoszt. Marcus búvóhelye lassan odébb úszik a levegőben, mígnem eltűnik a szemid elől.
A feladatod egyszerű, meg kell állítanod a klónjaidat, akik mint egy harmadik fél, beszálltak a falut dúló „polgárháborúba”. Ide aztán izgalmas, akció dús jelenetek egész sorát várom, ami során mind a hét klónodat kivonod a forgalomból, akár segítséggel akár egymagad.
Miután az utolsó klónodat is kivontad a forgalomból hirtelen minden elcsendesedik. Az összecsapások abbamaradnak. A közelben egy mágikus pisztoly dörrenése tépi szét a csendet, amit egy ismerős, diadalittas kacaj követ. A kacaj után egy csecsemő sírása, s egy anya zokogása visszhangzik.
- Gyerünk, pakoljatok fel mindent a szekérre! – osztogatja a parancsokat a kacaj tulajdonosa, aki nem más, mint Mido. - Gyorsan le kell lépnünk innen!
A helyszínre sietnél, de már csak annak lehetsz szemtanúja, ahogy egy drága értékkellel, illetve töménytelen mennyiségű étellel megrakott mágikusszekéren Mido és két másik embere elszáguld a faluból. Az egészet tetőzvén azzal, hogy egy anyát és csecsemőjét túszul magukkal ragadtak. Az átkozottak a falu összes vagyonát és élelem tartalékát magukkal ragadták, sorsára hagyva a falusiakat, akik sorsa már e nélkül is kellően rossz volt. Te vagy az egyetlen, aki képes lehet megállítani őket, visszahozni az élelmet megmentve ezzel a falut, illetve a túszokat. Rajtad áll, hogy megpróbálsz a falu hőse lenni, vagy inkább valami egészen más leszel. Válassz egy utat!



Duó: Mivel az előző körben nem erőltettétek a végső közös jelenetet a rendhagyó szituációban, ezért ezt most kell bepótolnotok! Hát hajrá! Amíg tisztáztok mindennemű félreértést és kikúszmálódtok a kényes szituációból, addigra odakint elcsendesedik az idő. Utána több sem kell, Kat összeszedi magát, egy szempillantás alatt eloltja a tüzet, lebontja a sebtében tákolt „kunyhót”, eltünteti az összes árulkodó nyomot, majd erőltetett menetben elindultok visszafelé Bauholz-ba, ahol figyelmeztetnetek kell a lakosságot a közelgő veszélyre, sőt Teobaltnak is bőven van mesélnivalótok.
Erőltetett menet ide vagy oda, az visszafelé utat nem sokkal teszitek meg hamarabb, mint az odafele utat. Szerencsétekre a bestia horda jóval lassabban haladt nálatok lévén, hogy kerülték a dombokat és a hegyeket, s az erdő is lassította őket. Még a nyomukat sem látjátok, amikor visszaértek Bauholzba. Bauholz közel sem azzal az arcával fogad titeket, amivel a hátatok mögött hagytátok. A kapu tárva nyitva. A rozoga házaknak legalább az egyharmada leégett, némelyikük még javában füstöl, illetve parázslik. A megtört, zokogó lakosság javában a hullákat takarítják, vagy a sebesülteket látják el.
Vinck doktor, illetve a tőle kicsivel távolabb álló Sir Teobalt felváltva osztanak parancsokat a lakosságnak, hogy éppen mit tegyenek, vagy mire ügyeljenek. Az idős lovag hamarosan megpillant titeket, s odasiet hozzátok. Azonnal észreveszi, hogy az apródja nincs veletek, s felőle kérdez. (Az itt kezdődő párbeszéddel kapcsolatban majd keressetek fel engem!)
Időközben Kat elmesélte a látottakat Vinck doktornak is, aki belátván, hogy a jelen helyzetben nincs sok esély a sikeres menekülésre amellett dönt, hogy ő és a falusiak maradnak. Igaz csak néhány ócska minőségű fegyvere maradt a falunak, de talán még maradt annyi időtök, hogy felkészüljetek a bestiák fogadására.
Persze néhány falusi, akik mozgásképesek hangot adnak pesszimista gondolataiknak, s hogy hátra kellene hagyni a sebesülteket és menekülni, amíg lehet. Az egyik ilyen siránkozó szövegelése után a semmiből megint megjelenik a már korábban látott félszemű alak.
- Nem kell ide tengernyi fegyver! – csattan fel. – Vagy ágyú! Csak a faluban fellelhető összes ital!
Mindenki értetlenül tekint rá, részben szavai hallatán, részben pedig a semmiből való előbukkanásának köszönhetően. Egyedül Kat tekint rá másképpen, oly módon, mintha egy rég látott kedves ismerőse volna előtte.
- A fősereg elkerüli a falut – folytatja. – Csak az egyik kisebb oldalvéd fog erre jönni. Ha őket visszaverjük, akkor a falu megmenekülhet. Gyerünk! – ordít a körülötte állókra. – Mi a szarra vártok! Azonnal hordjátok a falu közepére az összes italt! Aztán pedig készüljetek fel a vendégeink fogadására, jókora buli van kilátásban – törli meg hüvelykujjával az orra hegyét.
A falusiak az összes szeszesitalt a főtérre hordják, s a hordók tetejét leszedik, ahogy azt a félszemű alak parancsolta nekik. A többiek addig barikádokat készítenek, mindenből, amit csak találnak. Páran nyílvesszőket faragnak a falakra készülőknek, miközben Teobalt alap leckéket ad a falusiaknak a fegyverhasználat alapjairól.
- A terv egyszerű. A falakról és a barikádok mögül leszedünk annyi dögöt, amennyit csak tudunk, viszont amint egy féreg is húsz lépésen belülre megközelít minket, azonnal visszavonulunk a legközelebbi barikádig. Ezt egészen addig ismételjük, amíg végül már csak az erődház marad. Bent megbújva kivárjuk, hogy a rühös banda megtalálja a nekik hagyott ajándékot. Úgy fognak viselkedni majd, mint a disznók, mikor moslékot látnak, egy szempillantás alatt ellepik a hordókat. És mikor már mind ott van, akkor Csipasz egy kibaszott lángcsóvával telibe küldi a hordókat, hogy egyszerre repüljön az összes rohadék a levegőbe!
Hát hajrá! Tessék felkészíteni a falut a csatára. A falakat megerősíteni, csapdákat készíteni az utcákon, s minden más, ami eszetekbe jut!



Határidő: November 18.

Hát esküszöm, hogy leszakad a kisujjamról a köröm! Telelni vagyok, és bealszik a banda nagyobbik része?! Az olajozott villámnál is gyorsabban rittyentsetek ide valamit, vagy a nyugodt és kellemes álmomból való felébredésemben nem lesz köszönet! Legvégső határidőm január hatodik napja, ha addig nem érkezik semmi, akkor Pete pofátlanul jól fog járni.

Leena érzéseit nehezen lehetne megfogalmazni, mikor meglátta Katet és Reigen szorosan összebújva. A gallyakra aggatott száradó ruhák önmagukért beszéltek, s a lány a szó legszorosabb értelmében köpni nyelni nem tudott, csak állt ott az „ajtóban” mint valami fa darab és földig zuhant állal bámult. Elsőként meg akart fordulni és kirontani, de a kinti hideg hóvihar még is maradásra bírta. Lángoló arca lüktetett, szégyellte ott létét, közben nem értett a látottakat. Igaz nem sok köze volt eddig a szerelem és vágyak okozta érzésekhez, de azért azt csak észre vette volna ha valami van a két ember között, s egyébként is Reigen és Kat valahogy olyanok voltak mint a gumicsizma és a kenyér. Sehogy se illetek össze, bár a jelenlegi helyzet mást mutatott. Lángoló zavara mellett mérges is volt, hiszen amíg ők kint küzdöttek a hideggel a tomboló hóviharral, átfagyva szenvedve ők itt ketten nagyon jól elmulatta. Felmerült benne, hogy jelzi megjöttünket, de nem merte. Mind ez villám sebesen játszódott le benne néhány perc alatt s végül Nokiner és Pascal zökkentette ki a gondolkodásból.
- Ehhh… - nyögte Pascal is ahogy lányos zavarában elpirult s szemei majdhogynem kiestek.
” Hé ingyen pornó!” - kurjantott fel Carmen vidáman. ” Végre valami jó is történik!”
” Te tiszta hülye vagy!” - förmedt rá Leena.
” Most minek játszod itt a pürdöt? Legalább kapsz némi felvilágosítást!”
– Ez most tényleg komoly? - kérdezte Pascal.
– Erősen úgy tűnik, nerk. - felelte a shugot, bár az ő hangjában is érezhető volt a megrökönyödés. Leena igen erősen feszengett, nem igazán tudta mit is kéne most csinálni, toporogva vacillált le üljön e vagy sem.
” Én ezt nem nézem tovább!” - döntötte el magában végül.
” Na ez a beszéd!” - helyeselt lelkesen. ” Dobd le a ruhákat és pattanj be te is!”
” CARMEN!” - rivallt rá.
” Jól vannak te kis nebáncs virág csak szívattalak! Már poénkodni se lehet? Firgid picsa… Egyébként meg te hímezni való, nem kefélnek, hanem alszanak és azért meztelenek, hogy megtartsák egymás test hőjét.” - tette hozzá érzetetve vele tudatlanságát.
” Én is rá jöttem képzeld!” - vágott vissza sértődötten Leena.
” Hát persze…” - hagyta rá. „Ne állj már itt egy kókad péló, ülj már le!” - szólt rá erélyesebben. Leena még mindig égő arccal, de leült a tűz mellé. Jól esett átfagyott tagjainak a meleg, ruhájából csöpögött a víz de elméjéből még mindig nem sikerült kizárnia.
– És most? - kérdezte Pascal. – Várunk amíg felébrednek?
– Igen, és amíg a hóvihar tart. - felelte halkan.
[color=corall] – És a horda?
– Ha van egy kis szerencsénk ők is megálltak, bár amilyen szívósak... - mondta halkan. – Reméljük, hogy legalább lelassítja őket a hóvihar. Ilyen időben öngyilkosság odakint lenni.
– Igazad van. - helyeselt Leena is amint levette pulóverét és kicsavarta belőle a vizet.
” Dobd le mindent és búj be te is közéjük!” - javasolta kuncogva Carmen.
” Fogd már be…”
Carmen iránt dühe heves volt, de gyorsan tova szállt. Megszokta már stílusát, s egyre könnyebben tette magát túl rajta. A ropogó tűzet figyelte, de folyton folyvást szeme a Reigenre és Katre tévedt. Egyetlen bevillant fejébe a kép amint hevesen csókolva egymást szeretkeznek, de szinte abban a pillanatban meg is rázta fejét.
” Vajon milyen lehet?” - tette fel magának a kérdést. Jobban megnézve a fiú mellkasát és karjait, látta rajta izmait, fényesen csillogó bőre egyetlen percre magával ragadta. Kifejezetten imponáló volt neki, s gondolatai akaratlanul elkalandoztak, hogy mi lenne ha ő feküdne ott.
” Ó csak nem…” - kezdte kacéran Carmen.
” Kuss!” - szólt rá azonnal, s arca újra lángra gyúlt. Carmen hangosan felnevetett.
” Ne is tagadd, bejön neked a kiscsávó!”
” Nem, csak…” - kezdte, de tudta ebből már nem tud jól kijönni.
” Ne is tagadd kanos vagy! Majd ha vissza értünk szerválok neked valami friss húst!”
” Carmen!” - szólt rá, de a lány még csak figyelemre se méltatta, továbbra is jókedvűen kuncogott magában. Eztán bár mennyire is akart nem nézett másra csak a tűzre. A fáradtak kis állatok hamar elaludtak, nem csoda, hiszen őket is megterhelte ez a nap, Pascal még halk hortyogásba is kezdett, mely egy pillanatra meg is mosolyogtatta, s végül az ő szemére is álom jött.
Álmaiban újra látta a hordát, ahogy egy jobban közeledett feléjük. Hiába futott előlük, hiába menekült minden perccel lassabb és lassabbá vált mozgása. Látta maga előtt a falu meggyötört lakóit, kik segélykérő szemekkel tekintettek rá, hallotta fájdalmas hangjukat, de képtelen volt megfordulni és harcolni. Menekülni akart, elfutni ebből a pokolból, vissza a békés kis világába, céhébe ahol biztonságba érezte magát, de nem tudott. Lábai egyre nehezebbé váltak és a háta mögötti dobogás egy hangosabb lett. Minél jobban erőlködött annál gyengébbé vált, mígnem megbotlott s elesett. A sár, ami kezéhez tapadt, olyan volt, mint az alvadt vér kocsonyás és orrfacsaró bűze öklendezésre késztette.
Felnézve látta társait és falu lakóit amint arra biztatják, érje el őket, de nem bírt felállni. Rémülten fordult hátára s látta amint hatalmas bikaszerű szörnyeteg megáll előtte. Szeméből izzott a gyűlölet, tudta itt a vég számára, de nem akarta.
- Nem akarok meghalni… Nem akarok! – mondta, de a rémség karmos kezével felé nyúlt. Védekezőn emelte kezét maga elé, s érezte, amit a karmos jéghideg kezet karjára záródnak....
… és felriadt. Karján lévő szorítást még mindig érezte, és riadtan kapta el kezét, de a szörnyeteg eltűnt, s most Kat nézett vissza rá.
– Ébredj! - szólt rá. – Indulnunk kell!
Fagyos rideg arcán félelem és aggodalom ült, tudta ő is ugyan úgy fél. Szavak nem jöttek ki a száján, így hát csak bólintott, majd felállt. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, miközben Pascal felmászott testén.
– Jól vagy? - kérdezte aggódva.
– Fogjuk rá. - felelte tömören, ahogy alkarját nézte.
– Megint rémálmod volt?
– Um. - bólintott.
Pascal együtt érző arccal nézett fel rá, ahogy pólójába kapaszkodott, s feljebb mászott, hogy arcához dörzsölhesse pindurka fejét. Így próbálta vigasztalni és ezt ő is tudta, elmosolyodva simogatta meg.
Eközben Reigent Nokinerk nem túl nagy sikerrel próbálta ébreszteni, de a fiú akkor kelt fel mikor már Katerina majdhogynem teljesen lebontotta a sátrat feje felett.
– Visszamegyünk? - kérdezte Leena miközben a lány a tűzet oltotta.
– Igen, figyelmeztetnünk kell a falut.
– Az egy dolog de mit fogunk tenni? Nem vehetjük fel velük a harcot, és képtelenség hogy meglógjon ennyi ember.
Kat válaszként csak gyilkos pillantásokat vetett rá.
– Pas, valamit tennünk kell. - mondta halkan.
– De mit?
– Még én sem tudom…
– Míg oda érünk lesz időnk ki találni. - szólt éles hangon a lány és ott hagyta őket. Úgy sürgött forgott mintha egész életében ezt csinálta volna. Leena szinte már már ámulttal figyelte mennyire precíz és pontos, minden nyomot eltüntettet, s végük – megközelítőleg tíz perc múlva, - minden teljesen úgy nézet ki mint mielőtt oda értek volna.
– Indulás, meg kell előznünk őket!
Katerina eddig se diktált túlzottan lassú tempót, de most úgy rohant mintha erdőtűz hajtaná. Egyetlen másodpercre sem állt meg, s bár ő úgy mozgott az erdőben mintha csak árnyék lenne Leena és Reigen nagyban hátráltatták így is. Végül Reigen vörös tűzfelhőre pattant Leenával hogy gyorsabban haladjanak. A kegyetlen tempó még így is megmozgatta őket, s csak nagy sokára sikerült elérniük Baaulhoz. Egyetlen örömük az volt, hogy a csorda lassan haladt a hatalmas fák vágása miatt, s megkerülték a dombokat és hegyeket is, aminek következtében néhány órás előnyhöz jutottak. A hideg miatt Pascal szinte szó szerint az orrát se dugta ki Leena pulóvere alól, de érezte félelmét. Minden egyes perccel nőtt benne a feszültség, hiszen tudta, hogy Teobalt ott várja őket a faluban. Számtalanszor lezajlott előtte a jelent amint ott áll az idő meggyötört sebesült úr előtt és közli vele, hogy Ortwin immáron nincs többé s társai is mind elvesztek. A halálba vitte a fiút, s nem volt képes megvédeni.
” Ez nem a te hibád!”
” De igen, ránk bízták a fiút és én hagytam…” - felelte, de nem bírta befejezni.
” Miért kell mindent magadra venned?!” - akadt ki. ” Miért kell mindig más nyűgjével foglakoznod és úgy tenned, mint ha tiéd lenne?”
” Ez nem más nyűgje, Ortwinra nekem kell…” - de Carmen végig sem hallgatta.
” NEM A te dolgod! Ha bírt volna magával, akkor nem ez lett volna a vége! Mindannyiunkat veszélybe sodort!”
” MEG KELLETT VOLNA FOGNOM!” - ordította vissza amint szemébe könnyek szöktek. ” Ha időben elkaptam volna, akkor nem halt… „
” De még él!” - szólt rá Carmen. ” Még lélegzik, és talán van esélyünk, hogy visszahozzuk.”
” És még is hogyan?”
” Szerintem a lakrima a kulcsa mindennek. Talán ha sikerülne elpusztítanunk…” - kezdte magyarázni, de ekkor feltűnt a látó határon a falu. A kapu tárva nyitva álltak, a levegőben füst szaga terjengett. Leena szíve egyetlen pillanatra megállt a félelemtől.
” Elkéstünk volna?” - villant át fején. Reigen gyorsított s így még Kat előtt elérték a kapukat ahol a kis felhő szét oszlott, de ami ott fogadta őket rosszabb volt, mint a pokol. Füstölgő, összeomlott házak között számtalan ember hevert a földön, köztük néhány még járni tudod férfi és nő kereste a túlélőket. A levegőben az oszlandó tetem szaga és az égő hús bűze borzalmas egyveleget alkotva szállt. Leena gyomrához kapva rogyott össze, képtelen volt elviselni a szagot, hányni kezdett. Görcsösen markolta a sarat miközben szeme előtt emlékképek villództak.
– Leena, mi történt? - dugta ki a fejét Pascal, de nem várt választ. Dermedten nézte ő is a romhalmazt. Nagy nehezen újra lábra küzdődte magát s minden erejével próbálta kizárni fejéből a feltörő emlékképeket.
” Nem szabad erre gondolnom, értesítenünk kell a falusiakat!” - ismételgette magában.
Ekkorra Katarina és elérte a kapukat.
– Uram isten mi történt itt? - szakad ki belőle a kérdés. Ahogy beljebb indultak lassan meglátták Teobalt és a doktort amint utasításokat osztanak a tömegnek. Leena gyomra másodpercek töredéket alatt dió nagyságúra szűkült, de legalább nyugtatta a tény, hogy semmi nincs, már amit kihányhatna hiába émelygett a gyomra.
- Reméltem, hogy visszatértek! - fordult feléjük, ám homloka ráncba húzódott. Leena tudta miért, szemei Ortwint keresték mind hiába. – Ortwin hol van?
Fogalma sem volt róla mit feleljen, kiszáradt szájában, nyelve a szájpadlásához tapadt, s hangja mintha elveszett volna. Fejét lehajtva hosszú másodpercek kínlódásával nyögte ki végül a szavakat.
– Sajnálom. - mondta halkan. – Ortwin… az apródja… elveszett. - nem volt képes kimondani, hogy szörnyeteggé vált.
- Elveszett? - kérdezett vissza. - Mégis hogy érti azt, hogy elvesztették az én apródomat?! Az a kölyök nem egy lyukas érme, amit csak úgy elhagyhatnak! – hangja kemény volt. Leena hallotta benne a hatalmas dühöt mely minden szavát át itatta.
” Mond meg az igazat.” - szólt halkan Carmen.
” De…”
” Leena!” - dörrent rá. ” Joga van hozzá!”
Ebben igaza volt, s Leena erőt véve magán felemelte fejét.
– Ortwin nem ember többé, gorrá változott. - mondta ki végül.
- Ne beszéljen itt nekem össze-vissza! - tört fel belőle dühe. - Az imént még azt állította, hogy elvesztették, most pedig van képe azt hazudni nekem, hogy a Lángoló Szív lovagrendjének egy tagja bestiává változott?!
Pascal apró kis teste megremegett, ahogy a düh hatalmába kerítette.
- Uram, nem hazudok! - lépett egyet előre, de hangja még mindig remegetett.
[color=corall]- Azt érti az elveszett alatt, hogy Ortwin gorrá változott, az apródja bele rohant a vesztébe. - szólt közben ingerülten Pascal. Am az öreg számára ez csak olaj volt a tűzre, arca eltorzult a dühtől, amit érzett, s szemében gyilkos fény villant. Karja másodpercek töredéke alatt mozdult s Pascal már csak a csattanást hallotta amint Teobalt egy hatalmas pofont kevert le Leenának. A lány megbillent s kicsit meginogott, érezte a szúrós égő foltot arán, mintha ezernyi apró tű szurkálta volna bőrét, füle csengett, s a világ egy pillanatra megfagyott. Tudta a férfi keze helyén hatalmas vörös folt éktelenkedik, de még is nem törődött vele. Dermedten meredt a Teobaltra, kinek tekintete vadul lángolt. Képtelen volt felfogni, ami történt, egyszerűen annyira váratlanul érte az ütés, hogy az is időbe tellett neki, hogy felfogja mit történt. A körülöttük álló emberek egy része most rájuk emelete pillantását.
- Hazugság! – üvöltötte teli torokból. - Aljas hazugság! - szavaiból áradt a tébolyító méreg. Leena testében villám ütés cikázott át, mint egy veszélyt jelző csengő. Relfexerűen lépett hátra, de az agg harcos utána kapott és ruhájánál megmarkolva rázni kezdte. - A Lángoló Szív lovagjai Trimos igaz követői, egytől egyig. Elkötelezett, a hitükben erős emberek, akik csakis kötelességüknek és feladataiknak élnek! - kiabálta, mire még többen emelték rájuk szemüket. Pascal ekkora már az öregember fejét csípte mart, rángatta fülét minden erejéből.
– Fejezze be! - üvöltötte. Leena testéből viszont elszállt az erő. Mint gyenge élettelen rongybabát rázta testét Teobalt, meg akarta fogni kezét, le akart állítani, de képtelen volt rá. Agya leblokkolt, s a sokk, ami érte bilincsként tartotta karjait. Egyetlen pillanatig érezte a férfiben dűlő tehetetlen dühöt mely megőrjítette. - - Lehetetlen, hogy akár egyikkőjüket is megrontsa a gonosz mocska! Nem hiszem el, hogy az apródom a test gyarlóságának esett áldozatul! - üvöltötte. Szemében volt valami leírhatatlan fájdalom, a veszteség fájdalma.
– HAGYD MÁR ABBA! - üvöltötte Pascal.
– Hér öreg álljon már le! - lépett hozzájuk Reigen is. - Úgy van ahogy mondja, Ortwinból gor lett, hallja!- emelte meg kicsit a hangját ahogy erősebben megszorította karját, éreztetve vele a ráváró komor jövőt. Teobalt eleinte ágált majd feladta és eltaszította magától Leenát aki ettől a földre esett.
- Nem! - üvöltötte amint Pascalt egyetlen pillanat alatt a földre vette magáról. - Hazugság! Maguk mind hazudnak, akár az alattomos csirkefogók! - folytatta miközben hátat fordított nekik. - Felmentem magukat a feladatuk alól, nincs szükségem becstelen emberek segítségére! - köpte a szavakat mely mondhatni megkoronázták az eseményeket. Leena épp hogy felállt, újra ledermedt.
” Micsoda?” - suhant végig az agyán. ” Felment?” - ismételte magában a szót. Első hallásra olyan volt mint egy rossz vicc, de amikor a víz is kiverte már rájött Teobalt halálosan komolyan gondolta a dolgot. Míg ő továbbra is megütközve bámulta az események forgatagát Pascal számára elszakadt a cérna. A kis kaméleonnak az volt a végszó, amikor már képtelen volt indulatát magába tartani.
- MI VAN? - üvöltött utána. - ÁLLÁJÁL CSAK MEG TATA! Elcipeltél minket ide az isten háta mögé, egy dögökkel teli erdőben és most meg közlöd velünk, hogy ennyi volt? Ehhez kurvára nincs jogod! TÖBB EZER VAD ÁLLAT TART ERRE TE PEDIG ADOD ITT A DRÁMA TAGOZATOT? - üvöltette, de a férfi még csak arra sem méltatta, hogy felé nézzen.
– Pascal… - nézett kis barátjára. Pontosan megértette őt, s látta rajta az ő idegei is már a végét járják, túlságosan kimerült.
- HA MEGNEVELTED VOLNA AZ TÖKKELÜTÖTTET NEM ROHANT VOLNA BELE A KIBASZOTT LAKRIMA FÉNYÉBE ÉS Ő IS TÚL ÉLETE VOLNA! - ordította Pascal teli torokból.
- Imádkoznom kell, hagyjanak magamra. - felelte rideg élettelen hanggal.
” Megtört.” - szólalt meg hirtelen Carmen, hangja furcsán üresen csengett. Leena nem szólt semmit, csak nézte, ahogy eltűnik a romok között. Semmi értelmét nem látta a további győzködésnek. Bár nem értette milyen tisztaságról hadovált, annyit azért felfogott, hogy Teobalt immáron minden reményét elvesztette. Talán legbelül szorosabban kötődött a fiúhoz mint hogy azt mutatta.
- Hé álljon meg! - kiáltott utána Reigen, de amikor elindult Leena kezét vállára tette. A fiú kérdőn fordult vissza hozzá, mire ő csak megrázta a fejét.
- Hát ez kurva jó! - csattant fel Pascal - MI A PICSA JÖHET MÉG!?- emelte apró kezét az ég felé. Egyetlen pillanatra eltűnődött mióta vette át Carmen stílusát. - Nagyjából két óra múlva megpatkolunk ennek a trottynak köszönhetően! - Pascal apró kis test lángvörös volt, s szinte már pattogott körülötte a levegő. Teobalt jelenete és elmondhatatlan konok butasága végkép kihozta a sodrából, ám társai még sem osztották dühét. - Szólj már hozzá Leena! - förmedt rá, hiszen kifejezetten idegesítette némaság. Fel nem bírta fogni miért nem vert még agyon az öreget, de a lány nem szólt egy szót sem csak nézte a romokat ahol Teobaltnak nyoma veszett.
- Leena! Hahó! Itt vagy még? - folytatta amint felmászott rá, s mellein megülve csipóre tett kézzel meredt rá. - Ne hogy azt mond hogy agysérülésed van! Leena!
- Nincs. - szólalt meg végül, nagy nehezen.
- Jeeej - kiáltott fel megjátszott örömmel, - hallod menj utána és verd ki belőle még a szuszt is! - utósította.
- Nem. - felelte tömören.
- Mi az hogy nem? - akadt ki a kis kaméleon, immáron elég közel állt ahhoz, hogy felrobbanjon. - Ez a... - kezdte újra.
- Elég volt Pascal. - hangja hideg és éles volt. – Elvesztette az utolsó embert is, aki fontos volt számára
Pascal ezzel már nem tudott mit kezdeni, a szavak szó szerint belé fojtottak minden szót. Morogva mászott fel fejére és duzzogva ült le, karjai mérgesen összefonva maga előtt.
– Most azt kell kitalálnunk, hogyan éljük túl, ami ránk vár, már nincs sok időnk. - mondta hossza csend után és Kat felé indult, ki a polgármesterrel beszélt eközben.
– Vinck doktor. - biccentett mikor oda ért hozzájuk.
– Örülök, hogy élve látlak. - nézett rá hálásan. – Teobalt úr… - kezdte finoman, de Leena nem hagyta, hogy végig mondja. Felesleges volt, a doktor is tudta kényes a kérdése és ő is tisztában volt vele, mit szeretne tudni.
– Ortwin szörnyeteggé vált. - mondta halkan. – Egy kis magányra vágyik.
– Értem.
– Ilyenekre most nincs időnk, rá is szükségünk van. - szólt élesen Kat.
– Lányom, most hagynunk kell. - tette rá kezét finoman vállára, de az amazon lány kemény arcvonásai meg se rezdültek.
– Doktor több ezer gor tart erre felé! Minden használható kézre szükségünk van!
– Na hát ezt mondom én is! - szólt közbe hirtelen Pascal, mire minden tekintet rá meredt.
– Pas ebből te most maradj ki! - szólt rá Leena. – Mi történt itt doktor?
– A falusiak fellázadtak, s láthatod … - felelte. Leenának nem volt több kérdése. – Katerina elmesélte mit tudtatok meg. - folytatta.
– Van valami tervünk? - fordult a doktorhoz, remélve sikerül valami másra terelni a szót.
– Doktor el kell mennünk… - szólt Kat, de Vinck leintette.
– Nem. Túl gyorsak, és mi túl lassúak vagyunk. Rengeteg a sebesültünk, s azt is erősen kétlem, hogy mindenkit magunkkal tudnánk vinni.
– De több ezren…
– Tudom, de már döntöttem. Itt maradunk és harcolunk ellenük, amíg tudunk. - szögezte le a csont sovány gyönge férfi, bár szemébe keménység és elszántság csillogott.
Katerina egy darabig még próbálta meggyőzni, az egykori polgármestert, de az hajthatatlan volt, ám nem csak nekik voltak kételyeik. Amikor Vinck doktor elmondta annak maréknyi embernek döntését páran hangosan ellenezték.
- Esélyünk sincs! – kiáltotta egy férfi.
- Még is mit tehetnénk több ezer gor és ungor ellen? – kérdezte egy nő. – Alig van harcképes emberünk, s rendes fegyvereink sincsenek.
- A sebesültek nem képes menekülni. - szólt a polgár mester.
- Miért nem megyünk el? Akik tudnak mozogni azok, meneküljenek! – kiáltotta egy másik férfi.
- És hagyjuk hátra a sebesülteket? – kérdezte tőle egy idős hölgy felháborodva.
Percek alatt elmérgesedett a helyzet, Reigennek még biztonsági őr munkája is akadt, hiszen két férfi már egymás torkának készült esni mikor hirtelen a semmiből újra megjelent a rejtélyes alak.
- Nem kell ide tengernyi fegyver! – kurjantott fel az idegen. – Vagy ágyú! Csak a faluban fellelhető összes ital! - harsány hangja azonnal minden tekintetett oda vonzott. Persze nem azért mert olyan fenomális zsenit láttak benne, hiszen a legtöbben egyáltalán nem értették mire gondolhat, köztük Leena is. Egyedül Kat, az amazon lány nézett rá barátságos szemekkel.
– Hogy érted ezt? - kérdezett rá.
- A fősereg elkerüli a falut. – magyarázta. – Csak az egyik kisebb oldal véd fog erre jönni. Ha őket visszaverjük, akkor a falu megmenekülhet. Gyerünk! – kiáltott rá az emberekre.[color=blue]– Mi a szarra vártok! Azonnal hordjátok a falu közepére az összes italt! Aztán pedig készüljetek fel a vendégeink fogadására, jókora buli van kilátásban – mondta miközben egy gyors mozdulattal megtörölte az orrát. Hogy a túlélők a hirtelen ordítástól mozdultak meg, vagy mert ez volt az egyetlen fény sugár számukra ami fellobbant, nem lehetet tudni, de ahogy a túlélőkre úgy Leenára is hatással volt a férfi. Mi több kifejezetten felkeltette a figyelmét, s a férfi felé vette az irányt.
– Hé várj! - szólt ahogy utána eredt.
– Mire készülsz? - súgta Pascal.
– Nekem nem gyanús ez a pasi, hogy csak úgy hirtelen megjelenik aztán meg eltűnik? - kérdezett vissza, s meg sem várva a választ már be is érte az idegent.
- Nem ez a legjobb idő a bájcsevejre, Bébi... - vetette oda neki fél vállról, miközben biccentett. - A rohadt idő csak úgy fogy, inkább menet közben, ha lehet.
” Bébi?” - akadt meg Leena, de most inkább jobbnak látta lenyelni dühét.
– Ha nem gond veled tartanék. - mondta.
– Felőlem…
– Te is az erdőbe valósi vagy? - kérdezte amint beléptek egy házba s kutakodni kezdtek.
– Nem. - vágta rá szinte azonnal. - Semmi közöm ehhez a környékhez, ne tévesszen meg, hogy most éppen itt játszom a megváltót! Nem sokáig maradok, azt hiszem.
” Nem sokáig? És azt hiszi?” - igen csak furcsa idegen még jobban rejtélyes lett a szemében.
” Csak óvatosan, ez az ipse nem mai gyerek. „ - szólt Carmen.
- Ha nem ide valósi vagy, akkor miért vagy itt? - kérdezett vissza, ahogy kilépett mögötte a kongó házból.
- Tudod-e, hogy olyanokat kérdezel, amikre baszottul nehéz pontos magyarázatot adni? - nézett vissza rá egy következő ajtóból majd eltűnt.
” Erre ugyan miért, elég egyszerű kérdés volt…” - jegyezte meg magában, s követte. A helység már több lehetőséget ígért, hiszen egy lepukkant bűzölgő kocsma volt.
- Azért vagyok itt, mert egyszerűen itt tűntem fel. Nem én szabályozom, hogy mikor és hol jelenek meg, az meg pláne nem, hogy meddig. - mondta amint a kocsmán átvágtatva a pult mögötti kamrába mentek.
” He? Mit szabályoz? Mi van?” - kérdezett vissza magában. Szó szerint egy árva kukkot sem értett, a válaszból.
” Hé figyelj oda magadra! Hátulról közelíts felé!” - szólt rá újra.
- Akkor az erődbeli találkozásunk is csak a véletlen része lett volna, kedves.... - kérdezte, de itt elakadt, hiszen még most sem tudta a nevét. Eközben két nagy hordót kapott a kezébe, s együtt indultak vissza a térre.
- A nevem Reed. Hyuuga Reed. És igen az a régi eset valóban a puszta véletlen műve volt. - mondta teljes nyugalommal.
” Kamuzik.” - könyvelte el.
” Nem feltétlen, Leena nem érzed az erőt ami belőle sugárzik? Ezzel a férfival valami nagyon nincs rendben.” - hangjában kétely csengetett, nem sokszor hallotta ilyennek Carment és tudta ez semmi jót nem jelent.
– Á, kösz. Leena. És miért mész el?
- Tudom, hogy ki vagy, már eleget hallottam rólatok. - tette hozzá. -Mindig így szokott lenni. Emitt-amott megjelenek, majd mikor már kibaszottul kezdeném kényelemben érni magam hirtelen máshol találom magam. - mondta.
Leena szemei egy pillanatra összeszűkültek, Reed képtelenebbnél képtelenebb dolgokat mondott neki. Egy pillanatra még az elméjének egészségét is kétségbe vonta.
– Te ismered Leenát? - akadt meg hirtelen Pascal. – Ugye nem egy bárból?! - nézett rá össze szűkült szemekkel. A lány válaszként mérges pillantást vette a kaméleonra, de az nem kifejezetten zavartatta magát. Ekkora vissza értek a térre ahol már gyülekeztek a hordók.
- Nem járok bárokba, szar helyek. - felelte és a földre köpött ahogy letette a hordót. - Van egy barátom, aki sokat mesélt rólatok néhány évvel ezelőtt, amikor egy víz alatti pokolfészekben rekedtünk. Be sem fogta a száját. Csak pofázott és pofázott rólatok, mintha jobb dolgunk sem lett volna. Mikor megláttalak titeket azonnal felismertem Csipaszt, meg téged is a kis haverodról. - magyarázta, miközben Leena is letette a hordót és újabb keresésre indultak, természetesen nem kicsit meglepte a hír.
- Igen? És ki ez közös kedves barát?
- Max DeLuise a becses neve a rohadéknak, bár nem tudom, hogy életben van-e még. Már vagy negyven éve nem találkoztam vele. - mondta.
” Egy igazi szívbéli jó barátja lehet… - jegyezte meg epésen. Leena egy elhagyatott kunyhóba lépett be, most már orra után ment, mely nem csalta meg. Az enyhe szesz illata néhány palack rumhoz vezette, valószínűleg egykori tulajdonosa kincsei lehettek. Ám ekkor hirtelen be villant neki egy név. Marcus DeLusie.
- Tehát az ő testvére... - motyogja az orra alatt.
” A férfi aki vérmintát vett tőled! Hátha ő tud róla valamit!” - kapott az ötleten Carmen
- És Marcus DeLuise, őt nem ismered véletlenül? - kérdezte amint visszatért mellé.
- Marcus... Marcus... Nem, nem ismerek ilyen alakot. - válaszolta, de Leena ennyivel nem érte be. Kifejezetten zavarta hogy sehogy sem tud olvasni Reed arcáról.
- Pedig ő is DeLuise, és még járt is itt nem olyan rég. - pendítette meg a húrt.
- Bocs, de Max-en kívül csak a thíleai DeLuise családot ismerem, de lévén, hogy ők már régen halottak csak az aktájukat olvastam még zöldfülű koromban.
” Aktájuk? Még is ki ő valami Tanács tag?” - villant át a fején.
– Akkor te a Tanácsból jöttél? - ám ez egy kifejezetten rossz kérdésvolt, ugyan is Reed igen csak morcos arccal pillantott rá.
- Nekem kurvára semmi közöm ehhez a szaros országhoz. - mondta. - Én az esthaliai belügyhöz tartozom! Az a nyamvadt Tanács csak keresztbetesz, ahol csak tud, hátráltatta a munkámat.
” Esthalia? Az meg mi?”
” Külföldi szervezet.” - felelte Carmen, ám ez csak még jobban meglepte.
” Te meg honnan tudsz ilyeneket?” - hökkent meg.
” Lényegtelen most, a fontos jelenleg az hogy igazat mond.”
” Ezt meg honnan veszed?”
” Tudom és kész legyen ennyi elég.” - felelte Carmen, azon a jellegzetes kijelentő hangsúlyon amely azt jelentette, ha Leena keresztre feszül akkor se fog neki többet mondani. Gyűlölte ezt még sem tudott ellene tenni.
- Jó-jó, ne egyél meg. Egyébként hol van az Esthalia? - kérdezte, ha már Carmentől úgy se tudott meg többet.
– Nagyjából a világ másik felén, Esthalia az utolsó volt az országom koronaékszereinek nevezett városok közül. Talán már nem is létezik. - felelte, amint egy kurtizánlakba léptek be. A helység most kongott az ürességtől, leszámítva néhány vérbe fagyott hullát, melyek szagától Leenának felfordult a gyomra. Sebesen vágtatott át a pult mögé némi szeszt keresve.
- Te azt érdekes személy vagy. - törte meg újra a csendet, s újabb pár üveget vett karjába. - És biztos vagy benne hogy, beválik a terved? - kérdezte. Valójában még most se értette, hogyan is fog ez használni a szörnyetegek ellen.
- Ha Csipasz nem lő mellé, akkor működnie kell. - ” Ki lehet az a Csipasz?” - villant fejébe a kérdés, de választ nem kapott. - Ha a robbanás csak a csapat felét intézi el, akkor már boldogultok velük, főleg ha kihasználjátok azt a néhány percet, amíg a megmaradtak kábák lesznek a bummtól. - magyarázta.
Hát így már is több sikert szavazott a tervnek, bár azért még voltak kérdései.
– És miből gondolod hogy a torzszülöttek vevők lesznek a piára?
Reed egyszerűen csak ránézett, s arcáról leírt, igen csak butácskának tartja.
- Állatok. Kiéhezett tetves dögök. Bármi, ami zabálnivaló és csillapítja az étvágyukat vagy a szomjukat arra vevők lesznek. - mondta. A szana széjjel tört berendezések között Leena jobbra balra szalonozott mígnem el nem csúszott egy nagyobbacska üveg szilánkon. Értékes rakományát féltve próbálta megtartani egyensúlyát de sajnos ez nem jött össze. Meglódult Reed felé aki épp ekkor vett fel egy hordót, de szerencsére éppen csak meg lökte a férfit, s pontosan egyetlen milliméterrel mögötte sikerült elkapnia a hordót, gyorsan le is tette, a biztonság kedvéért.
- Bébi, oda figyelj mit zsonglőrködsz a hordókkal! - szólt rá Reed, miközben feltápászkodott négy kézlábról. - Ebben a porfészekben hiánycikknek számítanak. - tette hozzá amint felállt, melyet éles szakadás kísért.
Hiába ugrott hátrébb, Reed kabátjából addigra már leszakadt egy apró darabka, hála neki, mivel rajta állt. Már épp készült bocsánatot kérni mikor, a szakadás eltűnt. A kabát a szeme láttára nőtt vissza, mintha valami élőlény lenne. Leena állat a földig zuhant, egyszerűen nem akarta elhinni amit látott. A leszakadt darab a földön megfakult s szárazzá vált.
– A… ka..kabátod… - nyögte. Nem csak Leenát döbbentették meg a látottak, Pascal levegőért kapkodott, s még Carmen is meglepve hökkent fel.
- Igen? Mi az? - fordult vissza.
- Az előbb... milyen kabát ez Reed? - szalad ki a száján.
- Az igazat megvallva én sem tudom pontosan megmagyarázni. Teljesen átlagos volt, amikor megvettem, de a Jópofával való leszámolás óta a kabátom is megváltozott. Egyszerűen képtelenség elpusztítani, vagy tönkretenni, pedig már pár évtizede erősen rajtavagyok.
- És levenni se tudod?
- Dehogynem! Le tudom venni, de miden egyes eltűnés és megjelenés után rajtam van. - arcán furcsa grimasz terült el, mely elárulta utálja ezt. - Talán úgy is mondhatnám, hogy a részemmé vált, úgy mint a kezem, vagy a farkam. - vonta meg a vállát ahogy kilépett a házból. Leena felkapta a hordót és utána sietett, ám most már jobban vigyázva.
” Milyen frappáns hasonlat.” - jegyezte meg magában Carmen. ” Engedj ki hozzá!”
” Ne is álmodj róla!” - szögezte le azonnal Leena.
- Elég különös. - mondta amint mellé érve újra a kabátot kezdte szemlélni.
- Nekem mondod!? Három évbe telt mire megszoktam, hogy gyakorlatilag elpusztíthatatlan vagyok a kabáttal együtt.
– Elpusztíthatatlan? Téged is meggyógyít?
- Nem, nem a kabát gyógyít, hanem egyszerűen a saját testem gyógyítja meg magát, illetve növeszti vissza az elvesztett tagjaimat. Képzelheted milyen furcsa érzés volt mikor először fejeztek le egy csatatér kellős közepén.
Ez volt a második pillanat, amikor komolyan kétségbe vonta a Reed elme állapotának épségét.
” Lehetséges ilyen egyáltalán?”
” Igen, ha egy olyan erejű átok vagy mágia éri, előfordulhatnak ilyen mellékhatások.” - felelte elgondolkodva Carmen.
” Nem gondolod, hogy ez kicsit erős mellékhatásnak?!” - akadt ki Leena.
” Erős vagy sem, a kabát a szemünk láttára regenerálta magát, és belőle áradó mágikus erő is egyedi.
- De ha elpusztíthatatlan vagy, miért nem kezded ölni a dögöket? - szólalt meg Pascal aki egészen eddig Leena fején ült.
- Mert még nincsenek itt. - felelte nemes egyszerűséggel. - És mi van akkor ha elindulok elébük, de félúton eltűnök? Többet értek azzal, ha itt segítek, mintsem elrohanok a bizonytalanért.
– Jogos. - biccentett. – És Katarinát honnan ismered? - csúszott ki a száján a kérdés. – Ő is Esthaliából jött? - Igazából amint kimondta megbánta, nem is tudta miért tette fel.
- A kicsike? Ó ő egy teljesen más eset. – mondta majd elcsendesedett. Amikor Leena már biztosra vette, hogy érzékeny szálra tapintott folytatta. - Ahogy őt elnézem talán tíz éve lehetett plusz-minusz pár év, mikor a faluját szörnyetegek rohanták le. Én és Max véletlenül pont akkor jártunk arra. Akkora pedig Max már felvette azt a hülye szokását, hogy meg akar halni. Kénytelen kelletlen összecsaptunk a szörnyekkel, s mint mellékes megmentettük a kis Kat-et. Ő volt az egyetlen túlélő a falujából. Nem hagyhattuk ott, szóval idáig magunkkal cipeltük és itt rábíztuk egy vadászra, hogy viselje gondját.
- Ó, értem. Mondjuk ez sok mindent megmagyaráz Katerinával kapcsolatban. - mondta halkan.
A téren már elég nagy halom hordó és üveg összegyűlt. A magas torony mely épült, úgy tűnt egyetlen apró szellő képes lenne ledönteni. Míg egyesek a földön ültek, Teobalt a harcra foghatóknak kardforgatásból tartott egy gyors kurzust. Bár Pascal ennek értelmét és sikerét igen csak kétségbe vonta, Leena csendre intette. Már annak is örült, hogy az öreg annyira képes volt összeszedni magát, hogy visszatérjen az emberek közé, még ha arcán olyan fájdalom ült ami percek alatt sírásra késztette.
Reed letette az utolsó hordót is, majd felmászva rá ismertette a tervet.
- A terv egyszerű. A falakról és a barikádok mögül leszedünk annyi dögöt, amennyit csak tudunk, viszont amint egy féreg is húsz lépésen belülre megközelít minket, azonnal visszavonulunk a legközelebbi barikádig. Ezt egészen addig ismételjük, amíg végül már csak az erődház marad. Bent megbújva kivárjuk, hogy a rühös banda megtalálja a nekik hagyott ajándékot. Úgy fognak viselkedni majd, mint a disznók, mikor moslékot látnak, egy szempillantás alatt ellepik a hordókat. És mikor már mind ott van, akkor Csipasz egy kibaszott lángcsóvával telibe küldi a hordókat, hogy egyszerre repüljön az összes rohadék a levegőbe!

- Reigen, ébredj, nerk! Indulnunk kell tovább.
- Csak még öt percet… - motyogtam álmosan.
- Nincs öt percünk, indulnunk kell, nerk.- mondta sietve Nokinerk, miután a fejük felett fokozatosan kezdett eltünedezni a sátor. Végül aztán csak kinyitottam a szememet és hatalmasat ásítva ültem fel és vakartam meg az oldalamat. Újabb ásítást követően lenéztem, mivel huzatot éreztem és meglepődve konstatáltam, hogy nincs rajtam alsó és teljesen pucéran feszítettem.
– Hol a ruhám? Miért vagyok pucér? Mi történt? A többiek jól vannak? Ők miért nem pucérok? És ami a legfontosabb, miért nincs reggeli? - záporoztak tőlem a kérdések. Válasz helyett azonban csak egy alsógatya vágódott a képembe, amit aztán a nadrágom és a többi ruhadarabom követte.
– Kö… - hálálkodtam volna, de ekkor érkezett a táskám is, ami hanyatt vágott. Nagy nehezen, de sikerül felöltöznöm. Kicsit nehéz úgy ruházkodni, ha közben egy takarót rángatnak ki az ember alól.
– Visszamegyünk? - kérdezte Leena, az idegenvezetőnktől, aki ekkor épp a tábortüzünket oltotta el.
- Szóval nem sült kaja lesz a reggeli- vettem tudomásul a szomorú tényt.
– Igen, figyelmeztetnünk kell a falut.
– Az egy dolog de mit fogunk tenni? Nem vehetjük fel velük a harcot, és képtelenség hogy meglógjon ennyi ember.
Katerina válaszként csak egy lesújtó pillantást vetett rá.
– Pas, valamit tennünk kell. - mondta halkan Leena.
– De mit?
– Még én sem tudom…
– Míg oda érünk lesz időnk ki találni. - szólt éles hangon a lány és ott hagyta őket. Figyelemmel kísértem a beszélgetést, de nem igazán értettem. Ami viszont a legfrusztrálóbb volt, hogy az emlékeim is ködösek voltak és iszonyúan fájt a fejem.
– Elmondanád végre mi történt? És miért nem volt rajtam ruha?
– Gondolkodj erősen, talán eszedbe jut, nerk - felelte és odébb állt pakolni.
Körülbelül tíz perccel később Katerina eltüntetett minden nyomot utánunk és teljesen lebontotta a tábort.
– Indulás, meg kell előznünk őket!
– Kiket?
– Hát nem emlékszel, nerk? Azok a bestiák a falu felé tartanak
– Bestiák? - kérdeztem vissza, de aztán minden beugrott. Eltűnt a sötét köd. Eszembe jutott az óriási menet, a lakrima, ami átváltoztatta őket, a menekülés és a faág. Akaratlanul is a fejemhez kaptam, ahol összepuszilt a fával.
– Áh, már emlékszem…
Katerina folyamatosan gyorsított a tempóján és alig bírtuk követni. ez pillanatnyilag elterelte a gondolataimat a korábbi cselekményről. Minden erőmmel azon voltam, hogy tartsam a tempót, de valahogy a lány olyan fürgén és kecsesen mozgott a vadonban, hogy lassan már teljesen lehagyott minket. Érezhetően még így is visszafogta magát és párszor bevárt minket, de látszott rajta, hogy nyűg vagyunk rajta, így hát inkább megidéztem a vörös felhőmet és rápattantam. Leena hasonló cipőben járt, mint én így nem akartam ott hagyni, felsegítettem magam mögé. Nokinerk pedig a mellkasomon lógott a táskám pántjába kapaszkodva.
Repülés közben félszemmel Katerinát követtem, közben pedig volt időm egy kicsit magamba mélyülnöm. Az a megannyi bestia valószínűleg mind ember volt hajdanán. Csak az miatt a lakrima miatt változtak át. A gondolatok csak úgy követték egymást. Többször is lejátszottam a fejemben az ott történteket, aztán valami kizökkentett. Megpillantottam a falut, de a kapuja tárva nyitva tátongott és füst szállt fel a faluból.
Viszonylag gyorsan, még a vezetőnk előtt odaértünk a kapuhoz, ám eléggé csúnya látvány fogadott minket. A házak egy része összeomlott és a törmelék maga alá temette az embereket. Az utcákon testek hevertek, sokan közülük rendesen összeégtek, vagy zúzódó- törő sérülést szenvedtek.
Az egyik ház gerendája ekkor adta meg magát és roppant össze a súly alatt. a probléma csak annyi volt, hogy éppen ekkor mentek be alá emberek, hogy kiszedjenek valakit a törmelék alól. Azonnal cselekednem kellett. Előre szökkentem és egy föld oszlopot emeltem, ami megtámasztotta a plafont. Odaérve pedig megfogtam a férfit és a nőt, aztán a grabancuknál fogva rántottam ki őket, mielőtt még a plafon végérvényesen megadta magát és beomlott.
– K-Köszönjük!
– Igazán semmiség.
– Uram isten mi történt itt?! – kiáltott fel Katerina, ahogy a kapuhoz ért és meglátta a falut.
Beljebb léptek és csatlakoztam hozzájuk keresve az öreget, akit rövidesen meg is találtunk, ahogy a dokival éppen utasításokat osztogattak a népnek.
- Reméltem, hogy visszatértek! - fordult feléjük, ám homlokát ráncolni kezdte – Ortwin hol van?
– Sajnálom. Ortwin… az apródja… elveszett. – nyögte ki végül Leena. Úgy tűnt nem sikerült bevallania a szörnyű tényt, hogy Ortwin átváltozott egy bestiává.
- Elveszett? Mégis hogy érti azt, hogy elvesztették az én apródomat?! Az a kölyök nem egy lyukas érme, amit csak úgy elhagyhatnak! – mondta dühösen.
– Ortwin nem ember többé, gorrá változott. - mondta ki végül.
- Ne beszéljen itt nekem össze-vissza! Az imént még azt állította, hogy elvesztették, most pedig van képe azt hazudni nekem, hogy a Lángoló Szív lovagrendjének egy tagja bestiává változott?!
- Uram, nem hazudok!
- Azt érti az elveszett alatt, hogy Ortwin gorrá változott, az apródja bele rohant a vesztébe - szólt közben ingerülten Pascal.
Az öreg szeme felvillant és testét már a düh irányította. Abban a pillanatban felemelte a kezét és egy jókora pofont vágott le Leena-nak. Aztán már arra eszmélek, hogy Nokinerk ránt vissza a nadrágomnál fogva. Lenéztem rá, mire ő csak némán a fejét rázta, aztán eloltottam a kezemben a tüzet.
- Hazugság! – üvöltötte teli torokból. - Aljas hazugság!
Leena ösztönösen hátrálni próbált, de a lovag utána kapott és a ruhájánál megmarkolva rázni kezdte.
- A Lángoló Szív lovagjai Trimos igaz követői, egytől egyig. Elkötelezett, a hitükben erős emberek, akik csakis kötelességüknek és feladataiknak élnek!
– Fejezze be! – kiáltozta a kaméleon miközben az öreg arcát ütötte és harapta, ahol csak érte.
- Lehetetlen, hogy akár egyikkőjüket is megrontsa a gonosz mocska! Nem hiszem el, hogy az apródom a test gyarlóságának esett áldozatul! - üvöltötte.
– Hagy már abba! - üvöltötte Pascal.
– Hé, öreg álljon le! – léptem oda én is miután már nem bírtam tétlenül nézni. Fájdalom és veszteség ide vagy oda, kezdett túl menni egy határon, ami már az őrület felé vezetett.
- Úgy van ahogy mondja, Ortwinból bestia lett, hallja!- szorítottam meg a karját. Először nem akart törődni vele, de aztán csak elengedte a lányt, aki hanyatt esett.
- Nem! Hazugság! Maguk mind hazudnak, akár az alattomos csirkefogók! Felmentem magukat a feladatuk alól, nincs szükségem becstelen emberek segítségére! – ordította felénk. Leena épphogy felállt már le is dermedt újra. Nekem csak a becstelen megnevezés sértette a fülemet, de végül is érthető volt az öreg. Most tudta meg, hogy elvesztett valakit, aki számára fontos volt.
- Mi van?! - üvöltött utána a kaméleon – Álljál csak meg tata! Elcipeltél minket ide az isten háta mögé, egy dögökkel teli erdőben és most meg közlöd velünk, hogy ennyi volt? Ehhez kurvára nincs jogod! Több ezer vadállat tart erre te pedig adod itt a drámatagozatot? – üvöltette ingerülten. Meglepőmódon jó sok szufla volt a csöppségben.
– Pascal… – próbálta csitítani Leena, bár nem sok eséllyel.
- Ha megnevelted volna azt a tökkelütöttet, akkor nem rohant volna bele a kibaszott lakrima fényébe és ő is túlélte volna! - ordította Pascal teli torokból.
Technikailag nem halt meg, csak átalakult, de a visszafordíthatóságában nem voltam biztos. Hiú reményekkel meg nem akartam táplálni az öreget.
- Imádkoznom kell, hagyjanak magamra. - felelte hidegen és elindult a romok felé.
– Semmi gond, ezek után már úgy sem fogadtam volna el pénzt ezért.
– Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani, nerk
- Hát ez kurva jó! Mi a picsa jöhet még?!- emelte apró kezét az ég felé - Nagyjából két óra múlva megpatkolunk ennek a trottynak köszönhetően! - Pascal bőre már lassan lángvöröses színben táncolt. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt kipukkad.
- Szólj már hozzá Leena! - förmedt rá, miután a lány csak némán állt, ahogy mindenki más. Vagyis Nokinerk meg én. Lassan kezdett kínossá válni a dolog.
- Leena! Hahó! Itt vagy még? Ne hogy azt mond hogy agysérülésed van! Leena!
- Nincs. - felelte kurtán.
- Jeeej! Hallod menj utána és verd ki belőle még a szuszt is! - utósította.
- Nem. - felelte tömören.
– Szerintem én addig oda megyek Katerinához, hogy mi a további teendő… - próbáltam valami ürügyet találni, hogy arrébb menjek, bár felesleges volt, mintha ott se lettem volna. egyedül csak Nokinerk hallotta meg.
– Ó, ennyire hiányzik, nerk? - kérdezte cinikusan.
– Te meg miről beszélsz? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
– Semmiről - eresztett meg egy halvány mosolyt és elindult a lány felé, aki épp a polgármesterrel beszélgetett nem messze.
– Mi az, hogy semmiről? Hé hallasz? várj már meg! - indultam én is utána. Pár perccel később Leena is megjelent, bár nem sok figyelmet tulajdonítottam neki, ugyanis éppen Nokinerkkel folytattam egy heves vitát.
– Vinck doktor.
– Örülök, hogy élve látlak. Teobalt úr… - kezdte finoman, de Leena belefojtotta a szót.
– Ortwin szörnyeteggé vált. Egy kis magányra vágyik.
– Értem.
– Ilyenekre most nincs időnk, rá is szükségünk van. - szólt élesen az idegenvezetőnk.
– Lányom, most hagynunk kell. - tette rá kezét a vállára.
– Doktor több ezer gor tart erre felé! Minden használható kézre szükségünk van!
– Na hát ezt mondom én is! - szólt közbe hirtelen a gekkó.
– Pas ebből te most maradj ki! Mi történt itt doktor?- nézett vissza a polgármesterhez a lány.
– A falusiak fellázadtak, s láthatod … Katerina elmesélte mit tudtatok meg. - folytatta.
– Van valami tervünk?
– Doktor el kell mennünk… - szólt a lány, de a doki leintette.
– Nem. Túl gyorsak, és mi túl lassúak vagyunk. Rengeteg a sebesültünk, s azt is erősen kétlem, hogy mindenkit magunkkal tudnánk vinni.
– De több ezren…
– Tudom, de már döntöttem. Itt maradunk és harcolunk ellenük, amíg tudunk. - szögezte le a férfi.
Katerina jó darabig próbálta győzködni a dokit, de az hajthatatlan volt. Időközben még jó pár ember gyúlt körénk, pontosabban a doki köré megoldást remélve. A férfi megköszörülte a torkát, aztán neki kezdett és elmondta a tervét.
- Esélyünk sincs! – kiáltotta egy férfi.
- Még is mit tehetnénk több ezer gor és ungor ellen? Alig van harcképes emberünk, s rendes fegyvereink sincsenek.
- A sebesültek nem képes menekülni. - szólt a doki.
- Miért nem megyünk el? Akik tudnak mozogni azok, meneküljenek! – kiáltotta egy másik férfi.
- És hagyjuk hátra a sebesülteket? – kérdezett vissza egy felháborodott néni.
A helyzet viszont kezdett eldurvulni. Szerencsére Nokinerkkel lezártuk a vitánkat az ő nem mond semmit én meg nem faggatom tovább végeredménnyel, így észrevettem két fickót, akik heves vitájuk közben épp egymásnak készültek menni.
– Hé! Hé! Hé! Ez nem megoldás. Ne egymás ellen fordítsátok a dühötöket. Nyugodjatok meg. Lesz megoldás - álltam közéjük és elnyomtam őket egymástól, mielőtt még elcsattanhatott volna az első öklös, amit további követett volna. Mielőtt még bármelyikük is rákérdezhetett volna, felbukkant egy ismerős alak, aki pont választ adott a még fel nem tett kérdésükre.
- Nem kell ide tengernyi fegyver! Vagy ágyú! Csak a faluban fellelhető összes ital! – mondta, mire mindenki elhallgatott és az összes szem rászegeződött.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Leena.
- A fősereg elkerüli a falut. Csak az egyik kisebb oldal véd fog erre jönni. Ha őket visszaverjük, akkor a falu megmenekülhet. Gyerünk! – kiáltott rá az emberekre – Mi a szarra vártok! Azonnal hordjátok a falu közepére az összes italt! Aztán pedig készüljetek fel a vendégeink fogadására, jókora buli van kilátásban – mondta, aztán megtörölte az orrát. Az emberek pedig elindultak valószínűleg összegyűjteni a kívánt terméket. Gondoltam én is segítek így eltévelyegtem a közeli fogadóba. Belépve még az asztalon hevertek a befejezetlen étkek, amiket csak úgy hanyag módon otthagytak. Kötelességemnek éreztem eltüntetni, így hát leültem sorban az asztalokhoz és elfogyasztottam őket, majd jóllakottan felkeltem és elindultam kifelé.
– Hoppá, a hordók… - jutott eszembe, hogy miért is jöttem eredetileg. Megkerestem a raktárat és megidézve a felhőmet rápakoltam az egy szem hordót amit találtam és még néhány üveg bort. Bár fogalmam sem volt, hogy ezek hogy menthetnének meg minket, de a fickónak legalább volt valami épkézláb terve.
Visszaérve a térre esztétikusan elhelyeztem a hordót a résekbe pedig betömködtem a palackokat. Hamarosan vissza is ért a fickó nyomában Leenával. Letette a hordóját, aztán felmászott a kupac tetejére. Eléggé instabilnak tűnt, így fogalmam sem volt hogyan képes a tetején maradni.
- A terv egyszerű. A falakról és a barikádok mögül leszedünk annyi dögöt, amennyit csak tudunk, viszont amint egy féreg is húsz lépésen belülre megközelít minket, azonnal visszavonulunk a legközelebbi barikádig. Ezt egészen addig ismételjük, amíg végül már csak az erődház marad. Bent megbújva kivárjuk, hogy a rühös banda megtalálja a nekik hagyott ajándékot. Úgy fognak viselkedni majd, mint a disznók, mikor moslékot látnak, egy szempillantás alatt ellepik a hordókat. És mikor már mind ott van, akkor Csipasz egy kibaszott lángcsóvával telibe küldi a hordókat, hogy egyszerre repüljön az összes rohadék a levegőbe!
- De azok a valamik emberek voltak. Az a lakrima változtatta át őket, talán vissza is változtathatóak... - szóltam utána, mivel már nagyon régóta gondolkoztam ezen és úgy éreztem most van az ideje ezt kinyilatkoztatni, mielőtt itt mészárlást rendeznének.
- Mivel távol álljon tőlem hogy egy kibaszott mágus zseni legyek, ezért dunsztom sincs... - tárja szét a karjait.
- Akkor egy próbát megérni, viszont akkor nem kéne őket megölni, elég lenne csak ártalmatlanítani. Valamennyire konyítok a lakrimákhoz. Talán ha a közelébe jutnék és jobban megtudnám vizsgálni, lehet hogy visszafordíthatnám...
- És gondolom addig a kisebb sereget kitevő oldalvédet zsebre dugod...
- Nos azt nem mondtam, hogy konkrét tervem is van, de valamit csak ki találok majd.
- Te tényleg egy furcsa alak vagy... - jegyzi meg a fejét csóválva a férfi.
- Talán épp ezért fog sikerülni - nevettem fel halkan, miközben a tarkómat kezdtem el vakarni.
- Mindenesetre gyorsan pörögjön az agyad, mert amint itt elszabadul a pokol én egy pillanatig sem fogok tétovázni! És szerintem sokan mások is így vannak ezzel... - tekintetét lassan körbehordozta a körülöttünk évő embereken, akik az elkövetkezendő harcra készültek, ami ha minden jól megy nem fog eljönni.
- Talán egy frontális támadásnál az a kis szakasz nem jön ide támadni, már ha még azelőtt cselekszünk, hogy elindulnának - vetettem fel az ötletet.
- Ha meg akarsz róla bizonyosodni, akkor elébük küldhetjük Kat-et, hogy a saját szemével láthassa amint pontosan erre tartanak. Tudván tudják, hogy itt van ez a falu.
- Rendben, az jó lesz. Addig meg a biztonság kedvéért csinálhatok egy vizes árkot a falu köré, a környéken pedig ások néhány rejtett gödröt, ami elég mély és elég sima a fala, hogy ne jussanak ki belőle.
- Ahogy jónak látod, de aztán maradjon erőd arra is, hogy a fél seregen átverekedd magad ahhoz a hatalmas lakrimához!
- Szerencsére ilyen esetekre mindig van B tervem - paskoltam meg magabiztosan a táskámat, tudván, hogy mindig van nálam vészhelyzetekre mágikus erőnövelő lakrima.
A fickó csak halványan elmosolyodott én pedig sarkon fordultam és kirohantam elvégezni a szükséges előkészületeket. Felpattantam a lángoló felhőmre és a falut körbe repülve Kőfalakat idézve megerősítettem a falakat. Utána közvetlenül eléjük elkezdtem a vizes árok kialakítását. Lángcsóvával felperzseltem a földet, aztán egy erőteljes vízsugárral egy viszonylag mély árkot ástam. Nem sajnáltam a mágikus erőt, mivel sietni kellett, ha esetleg nem jönne be a dolog mindent el kell követnem, hogy növeljem a falu túlélési esélyeit méghozzá úgy, hogy a bestiák sem hallnak meg. Nehéz ügy volt. Mindenesetre megtöröltem a homlokomat az izzadságcseppektől és folytattam tovább a fúrást. Az árok után még egy réteg falat húztam fel közvetlenül elé egy külső gyűrűbe. ezután kezdtem el megtölteni vízzel. Fölülről megszemléltem a művemet és elégedetten nyugtáztam. Lent a földön azonban kiszúrtam Nokinerket, ahogy körberajzolja a falut belülről. Nem értettem miért csinálj, de pillanatnyilag nem is értem rá ezzel foglalkozni. El kellett készítenem a falu közelébe a meglepetés árkokat.

- De azok a valamik emberek voltak. Az a lakrima változtatta át őket, talán vissza is változtathatóak... - szólalt meg Reigen. A fiú ötlete jó volt, de sajns ott volt a talán valamint ha még igaza is volt az eljárást egyikük sem ismerte.
- Mivel távol álljon tőlem hogy egy kibaszott mágus zseni legyek, ezért dunsztom sincs... - - tárta szét karjait Reed. ” Rövid de lényegre törő válasz.” - jegyezte meg magában Leena ahogy leült a földre és a két fiút figyelte, közben próbálta minden erejét összeszedni ami nem igazán volt egyszerű. Hasa kongott az ürességtől, fáradt volt, meggyötört és még mindezek mellett borzalmas lelkiismeret furdalása volt Ortwin miatt. Folyton felrémlett előtte Teobalt dühtől és fájdalomtól eltorzult arca.
- Akkor egy próbát megérne, viszont akkor nem kéne őket megölni, elég lenne csak ártalmatlanítani. Valamennyire konyítok a lakrimákhoz. Talán ha a közelébe jutnék, és jobban meg tudnám vizsgálni, lehet, hogy visszafordíthatnám... - vetette fel a Reigen, amiben Leena nem kételkedett, de még is mi lesz a többi torzszülöttel? És egyáltalán hogyan?
- És gondolom addig a kisebb sereget kitevő oldal védet, zsebre dugod... - adott hangot Reed a benne is felmerülő kérdésnek.
- Nos azt nem mondtam, hogy konkrét tervem is van, de valamit csak ki találok majd. - válaszolta a tőle megszokott módon.
– Ez annyira Reigene vall… - jegyezte meg Pascal halkan.
– De ő legalább próbálkozik. - felelte Leena.
- Te tényleg egy furcsa alak vagy... – csóválta meg a fejét Reed, mitől Leenának egy halvány mosoly futott át az arcán. ” Van olyan ember, akinek ez nem tűnik fel?”
- Talán épp ezért fog sikerülni. - nevetett fel. Csodálta a fiút, hogy még ilyenkor is képes nevetni, mintha egyszerűen letennék a problémákat, mint egy fölösleges zsákot.
- Mindenesetre gyorsan pörögjön az agyad, mert amint itt elszabadul, a pokol én egy pillanatig sem fogok tétovázni! És szerintem sokan mások is így vannak ezzel... - adta be a derekát Reed. Szívesen segített volna, de ötlete sem volt hogyan tudnak több ezer gort és ungort csak úgy egyszerűen eltüntetni, de még feltartani sem. Ahhoz legalább kétezer mágus kellene, és akkor se lenne sok idejük. Alig egy tucatnyi ember itt semmire se volt elé.
- Talán egy frontális támadásnál az a kis szakasz nem jön ide támadni, már ha még azelőtt cselekszünk, hogy elindulnának.
- Ha meg akarsz róla bizonyosodni, akkor elébük küldhetjük Kat-et, hogy a saját szemével láthassa, amint pontosan erre tartanak. Tudván tudják, hogy itt van ez a falu. - ajánlotta fel Reed.
- Rendben, az jó lesz. Addig meg a biztonság kedvéért csinálhatok egy vizes árkot a falu köré, a környéken pedig ások néhány rejtett gödröt, ami elég mély és elég sima a fala, hogy ne jussanak ki belőle. - ajánlotta fel a fiú.
- Ahogy jónak látod, - Reeden érezhető volt, hogy tőle aztán egy kastélyt is felhúzatna, nem kifejezetten akarta a fővezér szerepet magának - de aztán maradjon erőd arra is, hogy a fél seregen átverekedd magad ahhoz a hatalmas lakrimához! - figyelmeztette.
- Szerencsére ilyen esetekre mindig van B tervem. - vigyorgott Reigen és megpaskolta a táskáját. Leena egy pillanatra eltűnődött azon mit rejthet a fiú táskája, remélte egy mágikus sereg rejtőzik, benne melyet nem lehet megölni. Ám ez csak hiú ábránd volt, viszont azon kapta magát ő is a táskáját markolja.
Ahogy kinyitotta kivette belőle a sav lakrimáját s a kötelét. ” Talán jó lesz valamire a kötél is, ki tudja. Különösen, ha tényleg nem akarjuk megölni a gorokat…
Ahogy tovább kutakodott benne egy kő akadt a kezébe, kíváncsian húzta ki táskájából. Egy halvány rózsaszín lakrima volt az, melyet még Ba’al mester féle boltban vásárolt. Mestere szentül meg volt győződve, hogy minden teljesen legális ott, de Leenát nem verte át. Ettől függetlenül mély benyomást tett a tulajra, hiszen kétszer is szállított nagy összegű csomagot mesterének s így ő is szert tett némi protekcióra, melyre a kezében lévő lakrima is bizonyíték volt. Most már csak az volt a kérdés számára, hogy tényleg működik e, a pasas állította, hogy hatalmas erő birtokába jutatja a használóját, de ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Elsőként arra gondolt, ha hazudott neki, akkor visszamegy és kiveri belőle mind 400.000 gyémántot, de aztán eszébe jutott, hogy ha hazudtak neki, akkor valószínűleg már nem fogja megélni az alkalmat, hogy kiverhesse belőle pénzét. Nagyot sóhajtva állt fel, hogy keressen magának egy megfelelő helyet a támadás alatt. Teobalt továbbra sem volt hajlandó ránézni, amikor elhaladt mellette szó szerint levegőnek nézte. A megmaradt emberek mostanra kardal, fejszével, késekkel és egyéb szerszámokkal álltak a kezükben harcra készen. Leírt róluk, hogy mindenre eltökéltek, s meg akarják védeni falujukat, pontosabban, ami meg maradt belőlük, még a nyomott kétségbe esett légkör is egy kicsit oldódni kezdett. Leena eltűnődött szemükben tükröződő reménysugáron, pusztán a tény, hogy nincsenek egyedül és vannak, akik segítségükre sietnek, nincsenek egyedül, s ez visszaadta az életet beléjük. Elszánt szemek néztek rá, s ez nem kicsit meglepte. ” Hisznek abban, hogy túlélhetik.” - és így is volt, jelenlétük lelket öntött beéljük, s ez Leenát teljesen kizökkentette mély letargiájából. Kat eközben elindult a bestiák elé felmérni a helyzetet, ám arról hallani sem akart, hogy vele tartsanak. Indoka nagyon egyszerű volt, Reigen és Ő csak lassítanák, ami ellen nem tudott védekezni, tényleg így volt. Amíg az amazon lány könnyedén közlekedett az erdőben addig ők csak estek borultak minden fele. Még is aggódott, ha valahogy még is megneszelik a vadak, hogy ott van, nem sok esélye van a túlélésre. Aggodalmas szemekkel nézte amint Katerine elindul, mikor is Reed mellette termet. Már nem lepte meg a férfi érkezése, bár története eléggé hihetetlen volt, még is hitt neki. Reed arcán tökéletes nyugalom és érdektelenség ült, kezében egy üveg bor volt, melyet bőszen iszogatott a nyomot sem adva kétségbe esésnek vagy annak, hogy nagy eséllyel most iszik utoljára.
Újra eszébe jutottak szavai, a mágikus köpeny, ami halhatatlanná teszi, a helyváltoztatás és Max. Meg kellett állapítania neki van a legkevesebb veszteni valója, max jó párszor kardot mártanak belé, de még sem fog meghalni, és biztos nem ez lesz élete utolsó borozása.
- Azért vigyázz magadra, Kicsike... - dörmögte, ahogy Kat véglegesen eltűnt. Ám éppen, hogy elhagyták száját a szavak, furcsa pattogás jelent meg a levegőben. Szúrós szag töltötte meg Leena orrát s szinte a semmiből egy vízgömb jelent meg mellyen villámok cikáztak. A gömb egyenesen Reed hasába csapódott, elsöpörve ezzel a fiút. Mielőtt Leena csak felfogta volna mi történt, a férfi rongybaba módjára száguldott hátra az első romos házig. A kráter amit Reed teste ütött a falba végzetes volt a ház számára s azonnal össze omlott. A túlélők közül néhányan felkiáltottak, míg Teobalt és a kardját kihúzva lépett előre.
Leena kétségbe esetten kapta fejét utána, de ekkor egy ismerős hang szólalt meg.
- Nem tudom, hogy mik a céljaid, de azok keresztezik az enyémet, szóval... Nem hagytál választást. - szólt Marcus ahogy a földre ereszkedett. Leena ösztönösen ugrott hátra s kezeit védekezően emelte maga elé. Érezte Carmen haragját mellkasában. - Nektek pedig addig adok egy kis elfoglaltságot. – nézet egyenesen rá és a már mellette álló Reigenre.
Ekkor tenyerét a föld felé fordította, hatalmas erejű lökés hullám indult meg. Szinte másodpercek alatt leomlottak a falak melyek a falut védték, a vizes árkokban lévő víz egyetlen pillantás alatt gőzfelhővé változott majd a föld megemelkedve visszaállt eredeti formájába. Leena testé félelem cikázott végig, ahogy megérezte a mérhetetlen mágikus erőt ami Marcusból áradt. A férfi ekkor vigyorogva újra rájuk emelte tekintetét s már éppen mondani készült valamit, de hirtelen még is elhallgatott. Arcán elégedett széles vigyor jelent meg, s szemei is elégedettséget sugároztak.
” Leena azonnal tűnj el a közeléből! Nem vagy ellenfél neki!” - kiáltott rá Carmen, szavaiból kihallotta rémületét.
- Meglepően gyorsan kifejlődtél. - szólalt meg ekkor, de nem nekik.
– Mi a… - döbbent meg Pascal, ahogy hátra fordult a lány fején. Leena lassan hátra emelte a tekintetét, félt, borzalmasan félt, egyáltalán nem számított erre, teljesen lebénította.
A romos házak közül egy közép magas lány lépett ki, derékig érő égkék haja finoman lengett körülötte, kissé kerekded arcán sötétkék szeme felvillanni látszott, fehér bőrén halványpiros pír emelte ki finoman ívelő vörös ajkait. Kecses nyakát és dekoltázsát szabadon hagyta az apró fekete felső mit viselt, mely nem keveset mutatott telt kebeliből. Vékony csípőjére egyszerű sötétzöld rövidnadrág feszült, megmutatva hosszú combjait.
” Ez… én vagyok!” - villant át agyán a felismerés, ahogy húsvér önmaga közeledett felé tartott. Érezte Carmen félelmét, s erre eddig csak egyszer volt példa.
” A rohadt életbe!” - káromkodott a lány. A téren lévő emberek dermedten bámulták a jelenetet, s láthatóan ahogy Leena is ők sem értettek semmit.
- Ez esetben összeköthetem a kellemest a hasznossal. Jó szórakozást! - hallotta Marcus hangját.
– Meglesz! - felelte vigyorogva a lány, Leena hangján a háta mögött, majd hirtelen egy fekete alak suhant el mellette. Reed volt az, s arca lángolt a dühtől, a hát mely előbb még romokban hevert most apró kis darabokká omlott, mintha valami iszonyatos erő morzsolná porrá.
- Nem tudom, hogy ki a bánat vagy, de kurvára nem tolerálom, ha egy hozzád hasonló majom ennyire önelégült! - kiáltotta felé.
” Leena azonnal küld el Pascal innen!”
A lány nem tétovázott, ő is érezte hasonmásából áradó félelmetes erőt.
– Pas, fuss el innen és vidd magaddal Nokinerket is! - parancsolt rá.
– Micsoda? Nem hagylak itt…
– Fuss! - vágott közbe Leena és lekapva a fejéről a kis állatot a házak közé hajította.
- Nem is mondtad, hogy van egy testvéred... - kiáltott oda neki Reigen.
– Mert nincs is! - felelte idegesen.
– Mentjük a menthetőt? - kérdezte kaján vigyorral arcán a Más. A lány tökéletes hasonmása volt még, de arcáról megvetés és gyűlölet sugárzott.
” Hogyan lehetséges ez?” - villant fejébe a kérdés, de ebben a pillanatban tükörképe elé lépett, minden annyira gyorsan történt, hogy fel se fogta.
– Ki vagy te? - nyögte a szavakat, de ekkor saját keze indult meg felé, torkon ragadva emelte fel a földről.
- Hát nem tetszik? - kérdezte vissza halkan, s még erősebben szorította torkát. Leena levegőért kapkodva próbálta lefejteni magáról az ujjakat sikertelenül. – Hm, ki is legyek?! - kérdezte megjátszva magát – Leona vagyok pontosabban, én te vagyok csak egy sokkal jobb kiadásban!- suttogta fülébe édes hangon s bénító félelem járta át testét.
” Ez én lennék?” - tette fel a kérdést magának.
” Ő egy klón Leena, a te klónod!” - vágta rá Carmen. ” Az a tetű leklónozott a véredből!”
Alig akarta elhinni, ami hallott, de nem is volt nagyon ideje gondolkodni hiszen klónja hihetetlen erővel vágta a földbe. Hallotta, ahogy csontja recsegnek, tüdeje éget a levegőhiánytól és feje őrjítően lüktetett a fájdalomtól.
– Ha nem a testvére vagy akkor miért hasonlítotok ennyire egymásra? - tette fel a kérdést , még ilyen helyzetben is képes volt ennyire apró dolgokon megakadni. Miközben Leena köhögve felküzdötte magát a földről másolata Reigen felé lépett.
– Maradjunk abban, hogy én vagyok az új Leena. - mondta végül s teste kék fényben izzott fel. Alig telt el néhány másodperc és már Reigen előtt állt, ökle egyenesen a fiú mellkasába csapódott. Az elemi mágus úgy repült hátra, mint egy ernyedt rongybaba, Leena másolata pedig elégedetten nyugtázta. – Most hogy a régi már hallott. - tette hozzá s már is visszatért eredeti célpontjához. Ekkor a néhány ember fegyverét megemelve megindult feléjük.
– Ne! - szólt rájuk. – Menjenek innen, esélyük sincs elle…[/color] - kiáltott, de a másolat már támadott is, kezet maga elé emelve védekezett, de klónja ütése erősebb volt mint számított rá. Hiába állt már szilárd lábakon, az ütés erejétől talpa úgy csúszott a poros földön mintha jégen lenne. Hallotta amint csontjai hangosan megreccsenek, és égő fájdalom nyílalt kezébe, de nem volt ideje a ezzel foglakozni, mert ellenfele újra támadott.
Tenyerének alsó felével egyenesen felé csapott, az utolsó pillanatban lépett balra ám a klón pontosan erre várt. Hihetetlen gyorsasággal lépett utána s megragadta nyakát. Leenának ideje sem volt felfogni mi történt, csak a nyak köré záruló karmos kezek szorítását érezte.
– Eressz el… - sziszegte mérgesen.
– Mert mi lesz? - kérdezett vissza gúnyosan, s közelebb hajolt hozzá.
” Leena a tőr!” - kiáltotta Carmen s övéhez kapva előhúzta fegyverét. Azzal lendülettel a klón felé vágta, de elkésett. Ellenfele minden mozzanatát pontosan látta, elkapta tőrt tartó kezét.
– Cehh, szánalmas vagy, rám támadsz egy tőrrel? Még használni sem tudod normálisan! Egy szaros ki senki vagy semmi több! - súgta fülébe, majd szemébe nézett. – Eltaposlak, mint egy csótányt! - folytatta metsző éllel hangjában, s még erősebben szorította nyakát. Az ördögi mosoly mely arcán ült, megbéklyózta Leenát, agya egy apró kis szegletében megszólalt egy hang. A halk vékony kis hang mindig ugyan azt ismételte, Ki vagy te?
Ám még mielőtt ellenfele megfolytatta volna, Reigen újra akcióba lépett. Vörös tűz felhőt idézve maga alá reppent fel, elkapva az álLenna derekát magával rántotta.
- Engedd el! - üvöltötte. Érezte, hogy a szorítás egyetlen pillanatra meggyengül és kitépte magát a klón karmai közül. Nyakát négy mély karmolás szántotta fel melyből most apró patakokban indult meg a vér.
” Leena, szedd össze magad!” - szólt rá erélyesen. A lány prüszkölve mellkasát markolva állt fel, s mélyen kortyolni kezdte a levegőt miközben Carmen minden féle instrukcióval látta, el. ” Ez a klón nem csak, hogy rendelkezik a mágiáddal, de jó eséllyel feltételezhetjük, hogy az össze általad ismert technikát is tudja használni. Nagyjából háromszor olyan erős, mint te, bízzunk benne hogy másra nem képes.”
” Hogy érted, hogy másra?” - akadt meg egy pillanatra Leena, de Carmen már nem felelt, hiszen Reigen ez idő alatt a földre került. Leena klónja karjánál megragadva, mint ha csak egy zsák krumpli lenne, át lendítette maga fölött és földbe passzírozta. Hangos kacajjal rúgott a fiúba, aki pár méter arrébb bucskázva állt meg. Nyugodt léptekkel indult utána s Ő nem bírt tovább állni.
” Várj!” - kiáltott rá Carmen mielőtt még elrúghatta volna magát a földtől. ” Nem támadhatsz neki csak úgy, túlságosan erős!”
” Nem érdekel!” - vágott vissza Leena s fájó karján két szélpenge jelent meg.
- Vernier!
Kezeit maga elé tartva cikázott felé, ám mikor már csak egyetlen lépés volt hátra a nő megfordult és egy egyetlen pillanat alatt mögé került.
– Röhejes hogy mennyire együgyű vagy! - mondta gúnyos hangon, s Leena tarkójára csapott. Szemei előtt pontok ezrei jelentek meg s tompa fájdalom áradt szét testében, a világ hirtelen le lelassult előtte és ő térdre rogyott. – Még ha nem is ismerném minden gondolatod, akkor se lennél képes hozzám érni.
Szavai villámként cikáztak végig tudatában, s jeges félelem áradt szét ereiben.
” Nos most már bizton mondhatom, kurva nagy szarba vagyunk! - jelentette ki Carmen magabiztosan, csak hogy ez Leenán egy cseppet sem segítettet. Ő igazából még most is, küzdött a felismeréssel, egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy hogyan lehetséges ez.
” Nem lehet igaz…” - nyögte elhűlve.
” De lehet, valószínűleg ahogyan a testeddel és képességeiddel, úgy az emlékeiddel is rendelkezik. Ergo minden támadásodat előre látja!
Leena nem akarta el hinni, amit hallott. Ha így van még is mit tehetne ellene? Ellenfele újra fölé emelte kezét, de ebben a pillanatban a földön fekvő Reigen megmozdult és intésére egy víz sugár jelent meg ellőtte, mely egyenesen a bókájára csavarodott. A Másolat annyira elvolt foglalva Leena megölésével, hogy már csak akkor azt vette észre amikor a víz sugár elkapta őt, s kirántotta a lábát, meg mentetve ezzel a lány a biztos haláltól. Leena kihasználva az alkalmat megpördült s készült lecsapni, de ellenfele keze feje mellé támasztva megállt. A lány erre nem számított, ahogy arra sem amint a Másolat erdőlejesen hasba rúgta. Hasához kapva, imbolyogva hátrált, de tudta ezzel nincs vége. Kezét ökölbe szorította és újra támadásba lendült, de ellenfele hárította ütését. Nem adta fel, kilépett jobbra és kissé meghajolva próbált lentről támadni de klónja mintha csak tudná mi lesz a következő lépése mögé perdülve tenyerének szélével erősen vesésjére vágott. Tompán lüktető fájdalom nyílalt testébe.
– Rád vall ez a szánalmas próbálkozás! - mondta édes gúnnyal hangjában.
– Rohadék! - köpte Leena.
– Hogy én? Nézz inkább magadra! Egy szerencsétlen korcs vagy! Minek próbálkozol egyáltalán? Ugye fog sikerülni, ahogy semmi más a kibaszott életedbe! - kérdezte ördögi vigyorral az arcán, ahogy hátulról megragadta kezét és megcsavarta. Az éles fájdalom sikításra késztette, de a hasonmás ettől csak még jobban lázba jött, és most másik kezét is hátra húzta. Csontjai fájdalmasan ropogtak és ellenfele lassan hátára tette lábát.
– Még is mire voltál képes eddig? Mit tudtál elérni? Megmondom én neked! SEMMIT! - adta meg a választ, a keserű igazság égető méreg volt számára. – Még az kurva sárkány is ott hagyott! - ordította, ahogy egyre nagyobb erővel húzta hátra karjait.
Ám még mielőtt kőből kitörhette volna kezét, egy széllöket találta el melytől meg tántorodott. Dühödten fordította fejét Reigen felé, akinek kezén immáron kőkesztyű volt s egyenesen felé tartott. Leona elengedte Leena kezét és a földre lökte, majd Reinge felé fordulva várta a fiút, ám ekkor mögötte egy kőszikla emelkedett ki a magasból, előre lökve ezzel.
” Leena most!” - kiáltotta Carmen és nem törődve az égő fájdalommal karjaiban Leona rontott. Széllel bevont ökle egyenesen a klón vállába talált, a hasonmás sziszegve kapta rá a tekintetét.
– Ugorj! - kiáltotta Reigen ekkor, s ő mágiáját használva lökte el magát a földtől, jó pár métert hátra ugorva így. Épp hogy földet ért, mikor Reigen elérte a Másolatot és sorozatos ütésekbe kezdett, de még így sem volt képes eltalálni. Leone mintha csak tudná előre minden mozdulatát, hol jobbra, hol balra tért ki előle. Leena hátrált még pár lépést és kisebb szél örvényt keltve enni kezdte a levegőt, tudta talán egy perce lehet még, mielőtt újra neki támad a Másolat. Eközben Reigen Lángcsóvákkal támadta a klónt.
” Olyan támadást kell indítanunk, amire nem számít!”
” Kösz ezzel aztán ki vagyok segítve!” - felelte majd vett egy utolsó nagy levegőt.
” Leena, ez a nő nem csupán meg akar ölni, ha egyszerűen csak a fejed akarta volna, már rég letépte volna!” - Érvelt Carmen. ” Terve van veled, és nekünk rá kell jönnünk, csak így élhetjük túl!” Ám Leena most ezzel nem foglalkozott.
– Sky dragon ROAR! - kiáltotta amint egy hatalmas légörvény indult meg a Hasonmás felé. Reigen kiperdült a szélörvény hatósugarából, míg a klón védekezőn emelte fel kezét. Reménykedett benne, hogy nyerhet így néhány másodpercnyi időt, de hiába. Támadása mindössze néhány méterrel hátrébb tolta ellenfelét, teste körül sötétkék ura pulzált, ahogy felnézett a légörvény eltűntével.
- Ccc… ez mind? - kérdezte villogó szemekkel. – SKY DRAGON ROAR! - üvöltötte s szájából hatalmas légörvény tört fel. Leena hiába vett fel védekező pozíciót, mint egy rongybaba úgy repült hátra egészen a legközelebbi romos házig. Reigen nem sokkal messzebb tőle ért földet, de azonnal támadott. Intésére a Hamisítvány lábait kőbilincsek kapták el, s felpattanva rohant felé láng csóvákkal maga előtt.
Leena fájdalmasan nyögött fel, teste minden pontja fájón sajgott, fogait összeszorítva tolta fel magát a romok közül. Ebben a pillanatban fülsiketítő robbanás hallott, mintha az ég ketté szakadt volna felette, hangos recsegés ropogás kíséretében. A közelben Reed és Marcus titánokhoz máltó harcot vívtak.
– Lee! - szólt egy hanga mellette. Riadtan kapta oda a fejét, s Pascal nézett rá aggodalmasan egy kettéhasadt ajtó fájáról.
– Pas! Te meg mit kere… - szögezte neki rémülten a kérdést, de kis barátja közbe vágott.
– Csitt! Van egy tervem, hogy legyőzzük, de még kell egy kis idő!
– Micsoda? - kérdezett vissza.
– Csak bízz bennem! Tartsatok ki még úgy öt percig! Nokinerk egy mágikus pecsétét készít, ahova el kell csalnunk a másik Leenát! - hadarta levegő vétel nélkül.
– Mi? De hogyan? Nem értem! - akadékoskodott Leena de ekkor Carmen rá dörrent!
” Csináld, amit mond, majd közben elmagyarázom!”
– Csak bízz bennem, tudom mit csinálok, de nem láthat meg minket! Ha gyanút fog végünk! Amikor kész leszünk, tűzet, gyújtunk! Te csak kövesd a szagot, én majd a képletben foglak várni! - mondta azzal eltűnt a romok között.
” Kelj fel, ne hogy meg sejtsen valamit!”
Leena kezdte már kapizsgálni miről beszél Pascal, eszébe jutott Nokinerk mágiája is, a mágikus pecsétek melyeket az erdőben is használt. Bár fogalma sem volt róla milyen szabályt fog most felírni a Shugo. Lelökte magáról az utolsó törött fadarabot is, és kilépett a romok közül Reigen még most is vállvetve küzdőt a Hasonmással.
- Csak hogy itt vagy, már azt hittem megpatkoltál! - vetett rá gyilkos pillantást, majd teste körül halványkék fény izzott fel s kipendülve Reigen támadása elől a fiú elé lépett és teljes erejéből mellkason vágta mitől a fiú messze repült.
– Tűnj az utamból! - kiáltotta, s megperdülve Leena felé ugrott. Ő már várta a támadást, jobb lábát hátra vetve, alkarján két hatalmas szélpenge jelent meg. Terve szerint az utolsó pillanatban kitér a Hamisítvány elől, de az hirtelen cikázni kezdett körülötte. Leena mind ebből csak elsuhanó árnyakat látott, bármilyen erősen koncentrált, csak kapkodta a fejét.
– Hova lett az fene nagy elszántságod? - kiáltotta, ahogy hirtelen megállt mellette s felugorva öklével lesújtott vállára. Leenának esélye sem volt kivédeni, a fájdalomtól felkiáltott, csontja pedig fájdalmas reccsenéssel adta meg magát. Szemei előtt ezernyi zöld pont kezdett vibrálni, ahogy az égető kínzó fájdalom végig áradt testében. Lábai megrogytak ahogy a klónja újabb ütést mért rá.
– Fáj? – kérdezte, ahogy hajba kapva felhúzta fejét. – Ez még csak a kezdet, úgy fogsz visítani, mint anyádék mielőtt megdöglöttek!
– Nem merészeld a szádra venni őket te Hamisítvány! - sziszegte küzdve a fájdalommal. Az ál Leena meglepődve kapta oda a fejét.
– Mit mondtál te kis kurva? - hangja metsző volt is fagyos, és törött vállát elkapva hátra csavarta kezét. – Most már én vagyok az EGYETELN! El taposlak mint valami csótányt! - fújta s még jobban megcsavarta karját. Leena agyát immáron teljesen elborította a fájdalom, a világ táncot járt körülötte, s lassacskán kezdte elveszíteni eszméletét. Még is a legjobban a szavak fájtak számára, mint méreg terjedtek szét elméjében. Ám ekkor hirtelen megszűnt a szorítás, s ő a földre zuhant. Reigen az utolsó pillanatban lépett közbe egy tűgolyóval.
- Hé Leena másolat! A saját súlycsoportoddal kezdj! - kiáltotta.
- Saját súlycsoport? - röhög fel. - Na ne szórakoztass!
A hideg nedves föld érdes volt, szájában fémes vér ízét érezte s képtelen volt kizárni a tudatából a fájdalmat. Füle zúgott, s teste egészében reszketet.
” Leena ne add fel! Hallod, fel kell kelned, gyerünk, már mozdulj meg!” - parancsolt rá Carmen.
” Nem bírok, nagyon fáj…” - képtelen volt megmozdulni.
” Hé, most nem adhatod fel! Pascal és Reigen miattad küzdenek! Ők most is az életüket kockáztatják, te pedig egyszerűen holmi fájdalom miatt feladod?” - szavaiban nem volt sem lenézés sem megrovás, még is egyetlen másodperc visszahozta a jelenbe.
” Igaza van,” - gondolta Leena. ” Engem akar, én vagyok a célpontja, nem feküdhetek itt tovább!” - parancsolt magára szigorú hangon s ép kezével át lendítette magát. A szürkés kék ég baljóslatúan borult rá, míg ép kezét törött vállára helyezte. Tudta, hogy nem képes teljesen meggyógyítani magát, de legalább azt el kellett érnie, hogy mozdítani képes legyen. A látta Reigen és LEONA harcát, hallotta a távolban Reed és Marcus félelmetes, titáni harcát amint nem kímélve a környezetet harcoltak. Mélyeket lélegezve próbált koncentrálni, újra enni kezdte a levegőt, hogy minél hamarabb összefoltozza törött csontjait.
Eközben Reigen és Hasonmás vérre menő csatát vívtak. A klón Leena emlékeiből ismerte mágiáinak egy részét, s felgyorsulva kezdett körülötte cikázni, hiába találta a fiú támadása, mindössze egyetlen lélegzetvételnyi időre sikerült megállítania. A Másolat elérve a fiút, különös mozdulatokkal kezdett körülötte ugrálni. Olybá tűnt mintha táncolna, légies mozdulatai és gyors mozgása nyomán Leena csak csíkokat látott ebből. Ám a Hasonmás nem érte be ennyivel, először csípőjére mért bal oldalt ütést, majd megperdülve a jobb veséjére. Reigen tűzgolyókkal védekezett, de csak minden harmadikkal volt képes egy gyengébb találatot bevinni. A hamisítvány folytatta támadásait, tenyerének alsó részével a fiú mellkasára mért egy ütést, mitől Ő megtántorodva lépett egyet hátra, de ekkor Leena másolata már mögötte ált, s egyenese a tarkójára ütött. Reigen újabb tűzgolyót idézett keze közé, de mire megfordulhatott volna ellenfele már előtte állt, s tenyere szélével bordái közé csapott. Leena dermedten figyelte a harc jelenetet, s egy régi emlék villant a szeme elé. Egy fekete hajú fiút látott maga mellett, amint hatalmasa erővel csapódott egy vaskos fatörzsnek. Kínzó fájdalom jelent meg mellkasában, ahogy az emlékkép tovább folytatódott. Jimmyt a félelmetes erejű vadállatot látta maga előtt, aki majd fél évvel ezelőtt a halál peremére küldte. Emlékezett iszonyatos erejére mely ellen képtelen volt bármit is tenni.
Látta maga előtt az ördögi vigyor amint Jimmy élvezettel tördelte csontjait mintha csak ez lenne élete célja
” Pont olyan mint Ő!” - suhant át agyán. ” A Másolatom s pontosan olyan kegyetlen mint ő. Ő is megakar ölni, ahogy Jimmy akarta, s most is csak Reigennek köszönhetem az életem, mint akkor annak a srácnak.” - pörögtek a gondolatok a fejében. Ebben a pillanatban megfagyott ereiben vér. Túl sok volt a hasonlóság a két nap között, azon napon is csak Ő és az ismeretlen fiú harcolt a sárkányölővel, ellenfelük hihetetlenül erős volt és gyors, és ahogy akkor is, most is az életük volt a tét, de csak ő élte túl a találkozást. Újabb emlék villant fel előtte, egy kép ahol Jimmy hajánál fogva felemeli az ismeretlen fiút és lángoló hatalmas kezét át döfi mellkasán. Az éles roppanás mellyel a gyenge csont átszakadt kitöltötte elméjét. Bár csaj emlék volt, most is égető fájdalmat érzett mellkasában, fémes vér és égett hús szagot érzett a levegőben, de talán csak a képzelete játszott vele.
Teste megdermedt, a félelemtől ahogy Reigent és Hasonmását nézte, a fiú csendben tűrte a tömérdeknyi ütést, míg nem a föld talpa alatt furcsán megváltozott, mintha víz lenne és ő elsüllyedt benne.
- Nem rossz, de nem is elég jó. - szólt LEONA amint apró ördögi mosolya húzta száját. Épp hogy csak Reigen eltűnt teljes erejéből, ütni kezdte a már újra megkeményedett talajt, hatalmas repedéseket okozva ezzel. Leena nem bírta tovább nézni, nem törődve az égető fájdalommal mi jobb vállában lüktetett, felpattant s neki rontott a Hasonmásnak.
” Leena mit csinálsz?” - hökkent meg Carmen, de nem törődött vele. Felgyorsítva léptet oldalról rontott neki, bár jobb karját mozdítani sem tudta, de balkarjával még tudott támadni. Legalább is ez volt a terve…
” Nem ronthatsz neki egy félig törött vállal! MEG AKARSZ HALLNI?” - üvöltötte kikelve magából. A klónt lendület közben érte a lökés így elesett, s Leena rá ugorva kezdte el ütni, nem érdekelte Carmen, nem törődött a következményekkel. Eszét vesztve ütötte, kétségbe esett dühtől fűtve, félve mind attól, ami történhet csak öklözte megállás nélkül, de a Hasonmás csak nevetett. Hangja olyan volt, mint egy démon nevetése, szemeiben szánalom és cinizmus csillogott, rideg megvetéssel.
” Mi van ezzel? Nem érezi a fájdalmat?” - kérdezte magától. ” Miért nevet? Miért néz rám ilyen szemekkel?”
– Mert annyira szánalmas vagy- - szólalt meg, s hirtelen elkapta Leena öklét. – Heh, jobban ismerlek, mint te magad, láttam minden emlékedet, tudok minden gondolatodról.
– Hazudsz! - üvöltötte vissza kétségbe esetten, mire Másolat csak megszorította öklét, és csontjai hangosan megropogtak. Fájdalmasan kiáltott fel.
– Hazudok? Vagy inkább fáj az igazság, mi? Mindent tudok rólad! Mindent érted? - szemében éles fény villant. – Tudom hogy Eric miattad hallt meg! Tudok az emberekről, akiket lemészároltál, tudok mindenről! - Leena arcát látva széles mosolyra húzta száját. - Hm, előbb téged öljelek meg vagy fiút? - kérdezte vékony dallamos hangon amint még jobban megszorította kezét. Lerúgta magáról a lányt s ütésre emelte öklét.
– És most én jövök, nézzük te meddig fogod bírni. - mondta amint széles vigyorra húzta a száját. Ám még mielőtt ütése elcsattant volna, egy vízoszlop emelkedett ki a földből s a magasba lőtte a klónt.
Leenát a hirtelen vízsugár hátra repítette, s képtelen volt megszólalni a fájdalomtól, egész testében remegve rögnyedt a föld felé.
” Hé! El ne hagyd magad nekem!” - szólt rá Carmen. ” Hogy lehetet egyáltalán annyi eszed, hogy neki támadj félig törött vállalal?!” -
” Reigen!”
” Leena ez csapda! Azt akarja hogy eszetlenül támadj rá, látni akarja ahogy szenvedsz! Ne dől be neki!” - de Carmen szavai mit sem értek. Leena előtt csak egyetlen kép lebegett, az ismeretlen fiú üveges tekintette amint mellkasán hatalmas lyuk tátong. Újra gyógyítani kezdte kezét miközben fogait összeszorítva próbált felállni.
” Most meg mit csinálsz?”
” Megölöm.” - felelte dühtől fűtötten.
” Nem győzhetsz ellen! Hallod, sokkal erősebb nálad el kell menekülnöd!”
Leena nem törődött vele, ám ekkor táskája megadva magát hullott a földre s egy apró vörös kis kő esett ki belőle.
” A lakrima…” - futott át agyán, ahogy oda pillantott.
” Hé meg ne forduljon a fejedben! Ezek nagyon veszélyes dolgok, bele is halhatsz!”
Mielőtt még válaszolhatott volna Hasmístványa harci kiáltása elvonta a figyelmét. Alkarjain két hatalmas szélből formált penge jelent meg, melyeket Reigen kőkesztyűjével blokkolt. A fiú támadott és a klón a magasba lendült de, nem fejezte be ennyivel. Utána szökkenve a két mágus hihetetlen légi csatába kezdetett. A hamisítvány úgy tűnt csak játszik a fiúval, s minden egyes ütését háromszorosan is megtorolta rajta. Leena remegve nézte a csatát, félelme minden másodpercben csak nőttön nőtt, tudta, ha ez így halad tovább Reigen is meg fog halni. A gondolat elviselhetetlen volt számára, s nem törődve Carmen intelmével felvette a földről a lakrimát. Hasonmása ekkor iszonyatos erővel fejelte orrnyergen a fiút, s vörös felhője eltűnt alóla. Reigen zuhanni kezdett, de még mielőtt földet ért volna ellenfele újabb ütéssel még egy löketett adott a fiúnak.
” Leena ne csináld!” - kiáltotta kétségbeesetten Carmen. Tenyerébe zárva érezte a mágikus pulzálást, ösztönösen idézete meg mágiáját s ekkor hihetetlen erő áradt szét testében. Mágiája felerősödött, s már ne esett olyan nehezére csontjai gyógyítása. Érezte amint csontja mágiája hatására össze forrnak s bár nem volt tökéletes még is, már tudta őket használni.
– Na hogy öljem meg? - fordult Leena felé, aki válaszként ellökte magát a földtől s eddig még soha nem tapasztalt sebességgel száguldott felé.
– Ereszd el! - sziszegte amint karmokat formálva kezére támadta őt. A hasonmást meglepte ereje, s elengedve a fiút ugrott hátrébb.
Leena széllel bevonva mind két öklét támadt rá, s kezdte el testét minden irányból sorozni. Elsőként az arcára célzott, de a klón blokkolta. Kiperdült és jobbról támadott újra karjára, de ellenfele követve testének mozdulatát azonnal szembe fordult vele, s alkarjával védte támadását, ám eközben felemelve lábát oldalról rúgta meg mire ő elszáguldott egy romos ház romjai közé. Leona elégedetten tapasztalta, hogy bár Leena erősebb lett, de okosabb semmivel sem.
– Lehet hogy erősebb lettél, de ettől még nem tudsz legyőzni! - kiáltotta amit utána ugrott. Leena kirepülve a romok közül rontott újra neki, egyenesen bordáira célozva. Most balról támadott, s sikerült is neki végi hasítania ruháján, de ezét csúfos árat fizetett, ellenfele erős ütést mért mellkasára, melytől minden levegő kiszorult tüdejéből.
Mellkasához kapva lépett hátra és felrúgta magát a levegőbe. A Másolat utána ugrott s karmaival Leenára támadott.
– Sky Dragon Heavy Blade!
Pengéivel védte testét, de ellenfele még így is képes volt három mély vágást ejteni csípőjén
– Sky Dragon Shigh! - üvöltötte, mint egy szélgömb indult meg klónja felé, s sodorta el minden védekezése ellenére. Hangos robajjal vágódott be egy házba, ami néhány másodperc múlva megadva magát á omlott. Leena most a földön fekvő Reigen felé fordult, de épp hogy csak elérte az ájult fiút Leona már talpon volt.
– Sky Dragon ROAR! - ordította, s hatalmas hurrikán tört fel szájából. Nem tudott elmenekülni így hát egy törmelék kupac mögé megbújva állt a támadást. Reigen eszméletlen volt, testén számtalan ütés nyoma látszott, s félt. Borzalmasan félt, hogy meghall. Abban a pillanatban, hogy az örvény elszállt Leena menekülőre fogta. Felgyorsítva lépteit rohant a legközelebbi utcába, s onnan az első házba mely menedéket nyújthatott neki. Arra számított legalább pár percet nyerhet, amíg visszahozza az élők közé, hogy menekülni tudjon, de nem számolt a sárkányölők egyik alapvető képességével. A szaglásukkal, a Hamisítvány égtelen haragra gerjedt, látva a lány gyenge és szánalmas próbálkozását.
Leena belépve a sötét dohos házba egy ismerős szagot fedezett fel.
– Peter? - kérdezte, ahogy egy alak elé lépett.
– Leena! Jól vagy? - kérdezte a fiú. Elnézve őt, szívesen kérdezett volna vissza, hiszen a fiú testét számtalan kötés borította.
” Leena erre most nincs időd!” - szólt rá Carmen, s ő nem törődve tovább a fiúval Reigen mellkasára helyezte a kezét. Ahogy a halványkék fény felizzott, meglepően tapasztalta, hogy alig terheli, meg testét mágiája mintha kifogyhatatlan lenne az ereje. Alig telt egy perc, hirtelen iszonyatos mágikus erőt érzett. Ez a láthatatlan erő, hatalmas súlyként nehezedett testére, kiszorítva belőle minden erőt. Mozdulni sem bírt hirtelen, tüdejéből még a levegő is kiszorult, de a legrosszabb még is az érzés volt mely eluralkodott rajta.
Soha életében nem érzett még ilyen erős gyilkolás vágyat, mely emeli erejű dühvel párosult, szinte már érezte amint ezernyi tőr fúródik testébe.
Ereiben szó szerint megfagyott a vér, a félelem teljesen lebénította, bilincsként fonódva testére s a földhöz húzva őt. Leena összerogyva térdelt karjában a félig éledező fiúval.
” Állj fel!” - kiáltott rá Carmen. ” Hallod, mozdulj!” - de már késő volt. Ebben a pillanatban kiszakadt az ajtó. Nem kellett hátra néznie, pontosan tudta ki állt ott.
– Most kibelezlek! - üvöltötte. Leenának fogalma sem volt, hogyan de valahogy sikerült megmozdulnia, s háta lökve magát elkerülni a végzetes csapást mellyel ellenfele lesújtott rá.
” Ez lehetetlen…” - nyögte elszörnyedve. A Hamisítvány teste körül egyre erősödött a szél s szemei gyilkos fényben úsztak. Az asztalon heverő tárgyak felemelkedtek, s pörögni kezdtek a hatalmas orkánban, ami körül vette a nőt, teste körül égkék aura sejlett fel. Fogalma sem volt mit tegyen, egyeletlen dologra volt képes mielőtt még a Másolat torkon ragadta volna, ellökte magától Reigent.
Iszonyatos erőhullám söpört végig a házon melytől a falak megadták magukat, s mint egy kártyavár melyet csak Isten keze tartott fenn, összeomlott a ház. Leona ez viszont meg sem kottyant, úgy repült a házból, mint a puska golyó. Abban a pillanatban, hogy kiért, teljes erejéből vágta földhöz a lányt.
Hangos nyögés tört fel belőle, csontja hangosan ropogtak, testében lüktető éles fájdalom áradt szét és a világ egy pillanatra lelassult körülötte. Mintha csak szemlélő lenne, látta amint a gyilkolásra éhes karmok felé közelednek és egy rég nem hallott hang szólalt meg a fejében.
”Élj!” - parancsolt rá Asmor. Nem tudta, hogy csak emlékfoszlány e vagy a sárkány tényleg ott volt mellette, de teste az elviselhetetlen fájdalom ellenére is megmozdult.
Át lendülve oldalára kerülte el a karmokat, melyek mélyen a földbe szántottak. Nem tudta mitől és miért mozog, izmai önmaguktól cselekedtek, mintha azt mondanák, élni akarnak még.
A Másolat csak ütött újra és újra, támadva őt, de ő már nem látta mozdulatit bár mennyire is igyekezet. Mintha elvesztette volna minden erejét, csak elmosódó homályos foltokat látott. Az ütések annyira gyorsan jöttek, hogy már nem is érezte külön külön őket. A mellkasa, csípője, veséje, tüdeje, lapockája, szegcsontja, tarkója, gyomra. Valójában teste már nem is mozgott csak rángatózott, sosem volt képes összeesni, mert mielőtt elérhette volna a földet, újabb ütést mértek rá mitől egy másik irányba kezdett zuhanni.
– Add fel! - mondta közben. – Nem vagy képes ellen semmit se tenni! Nézd milyen gyenge vagy! - röhögött, majd éles karmaival felszántotta mellkasát. A meleg vér apró patakokban kezdet el folyni testén, s mint egy darab kő hullott a földre.
– Hah! Látod látod én meg mondtam. - csicseregte, hangja olyan volt, mint a legédesebb méreg. – Minden próbálkozásod felesleges volt! Az erőm ezerszerese a tiédnek, s pontosan ezért fogsz meghalni! - hajába markolva úgy húzta fel. – Mert az erősebb eltapossa a férgeket! - búgta fülébe. Szavai visszhangot vertek fejében, az ájulás ellen küzdött.
Minden ereje elhagyta, kezdte megérteni. Számára nincs menekvés, meg fog halni és nincs értelme küzdenie, túlságosan erős.
” Nem részeld feladni hallod?!” – kiáltott rá Carmen. ” Nem adhatod fel! Elfejtetted Pascal mit ígért? Ő még most is küzd!”
Leena lelki szemei előtt megjelent a kis kaméleon, ahogy elszánt szemekkel nézte. Carmen szavai új erőt öntöttek belé, de ehhez nem volt elég, hogy felálljon, s nem is mentette meg a végzetes csapástól, teste minden porcikája éget a fájdalomtól. Félig meddig összeforrasztott csontja újra eltörtek, fejéből és mellkasából vérszivárgott, szájában vér ízét érezte s testét horzsolások ezrei borították. Ám a végzetes csapás nem jött. Leena orra egyszer csak füst szagot érzett meg a levegőben. Az illat nem volt túl erős, de tudta követni, valahol észak felé lehetett a cél. Rögtön tudta mit kell tennie, el kell jutnia oda. Ugyanebben a pillanatban LEONAt hirtelen egy hatalmas test söpörte el, miközben Reigen mellette termett, s felnyalábolva a földről egy közeli ház falához vitte.
– A füst! - nyögte halkan. – El kel jutnunk a füsthöz!
Nem tudta, hogy Reigen mennyit értett az egészből, s csak remélte hogy nem holmi eszméletlen motyogásnak tulajdonítja be szavait.
- Az hiszed, ha megölöd attól jobb lesz? - fordult Leona felé s neki rontott.
– Ti rohadt kis patkányok! - üvöltötte amint kirobbant egy ház falai közül. [color=corall] – ÉN VAGYOK AZ EGYETLEN
- Hiába hal meg Leena te akkor is csak egy másolat maradsz és a hamisítvány sosem érhet fel az eredetihez. Soha! - hangjai hallatán Leenába még a vér is meghűlt.
” Ez nem normális!” - futott át agyán.
” De, most kivételesen az.” - jegyezte meg Carmen. ” Épp az életedet menti meg, azzal hogy magára vonja a figyelmét, úgy ne fecséreld az időd!”
Kellett néhány perc amíg felfogta szavai értelmét. A félelem villámütésként cikázott át testén, nem akarta, hogy társai miatta halljanak meg, de még is képtelen volt ellene tenni. Sőt most elbuknak akkor a falu és összes lakója is, hiszen nélkülük esélyük sincs a túlélésre. A gondolatok egyre csak pörögtek a fejében ahogy, megpróbálta törött csontjait helyre hozni.
– Hogy merészeled? Eltaposlak te kis csótány! - ordította, ahogy karmaival a fiú felé rontott. Reigen hősiesen állta csapásait, de még kőkesztyűje sem volt képes megvédeni minden csapásától. – Egy hülye kis senki vagy! - üvöltötte amint alkarjain két hatalmas nagy penge jelent meg. Reigen tovább hátrált, s tovább hergelte a Másolatot.
- - Az lehet, de legalább én eredeti vagyok! Te csak egy ócska kis hamisítvány vagy és nyomába se érhetsz Leena-nak! - szavait hallva Leenában megfagyott a vér, tudta, hogy ezt a csapást nem fogja túl élni.
– Ezért most kibelezlek!
Ekkor Peter titánok nagyságát megszégyenítve gigászi méretett öltött, s még mielőtt lecsaphatott volna tenyerébe zárta ellenfelüket. Minderejét megfeszítve koncentrált testének gyógyítására s fogcsikorgatva de sikerült két lábra állnia és sántikálva elindult a füst irányába.
Eközben Reigen tovább támadta lángcsóváival ellenfelüket, de úgy tűnt minden hatástalan. Ereje felül mult minden támadást.
– Hé! - kiáltott felé Leena. Nem bírta tovább nézni, hogy társai az életüket kockáztassák érte. Úgy érezte menekül mint valami féreg, hátra hagyva mindenkit. – Én már nem is kellek? - kérdezte, de amint elhagyták cserepes ajkait a szavak, Leona teste halványkék fénybe úszott fel, s a következő pillanatban már előtte is volt. Öklét mélyen hasába mélyesztette, még egy másodpercig látta az arcán ülő őrült vigyort, majd mint puska golyó csapódott hátra. Teste bukdácsolva száguldott hátra felé, bele-bele bukdácsolva a kemény talajba, míg nem el nem érte az utca végén lévő apró kis teret. Halotta csontjai ropogását, s immáron képtelen volt megállapítani hol érez fájdalmat. A világ táncot vetett körülötte. Épp hogy földet ért, heves köhögő roham fogta el, de ellenfele már is ott volt előtte, a haláltól csak Reigen gejzíre mentette meg. Leona a magasba reppent, míg a fiú ember feletti sebességgel száguldva felhőjén utol érte őket s felkapta Leenát és a háztetők fölött átsuhantak.
– REIGEN! - harsant Pascal hangja. Leena nem látta hol van de Nokinerket már sikeresen kiszúrta amint botjával hevesen hadonászott. Pár lépéssel arrébb tőle egy kis kupac szalma füstölgött. Reigen gyorsított, ám még mielőtt elérhették volna egy hurrikán vágta őket a földhöz.
Reigen mágia szertefoszlott s egy közeli bungaló falát átszakítva zuhant le, míg nem messze tőle a kemény földbe csapódott. Leena teste a földbe csapódott, Leona néhány lépéssel előtte ált, s lassú nyugodt léptekkel közeledett felé.
– Most kinyírlak. - mondta halkan. Leena fogait összeszorítva küldötte fel magát négy kézlábra. Maga mögé sandítva látta a füstölgő szalma kupacot, nem lehetett több tíz lépésnél. Pascal azt mondta a füstöt kell elérnie, fogalma sem volt arról mi lesz ha eléri célját, de ez most nem is érdekelte. Egyetlen dolog járt fejébe, hogy elérje. Ekkor hirtelen Peter jelent meg, testén hatalmas izmokkal. Mintha csak puska golyóból lőtték volna ki, úgy csapódott neki jobbról ellen fele testének elsöpörve ezzel.
Rögtön tudta ez az utolsó esélye, összeszedve minden maradék erejét, felgyorsítva lépteit vett lendületet, de alig tett meg néhány lépést erőtlenül rogyott a földre. Mágiája szertefoszlott, minden ereje elhagyta. Kétségbe esetten nézett vissza, Leona diadal ittas mosollyal ugrott feléje s tudta, hogy immár semmi nem mentheti meg a haláltól. Ám ebben a pillanatban a levegőben furcsa jelek villantak fel, egy írás melyet nem tudott felfogni.
LEONA arcán hirtelen kétségbeesés tűnt fel, ahogy ökle körül mágiája szertefoszlott, és a testét körül vevő két aura is eltűnt. Ezzel egy időben viszont ereje visszatért, fájdalma ugyan nem csillapodott, de már képes volt mozogni. Dermedten nézte Klónját, ahogy szikrázó gyilkos tekintettel meredt rá a földről. Egyetlen karcolás se volt rajta még sem volt képes megmozdulni. Dermedtségéből Carmen zökkentette ki.
” Mi az isten faszára vársz még! ÜSD KI!”
Leena nem tétovázott, kóvályogva, ugyan de két lábra küldötte magát s Leona mellé lépett.
– Te kis kurva! - nyögött fel ahogy megpróbált feltápászkodni.
– A nevem LEENA! - üvöltötte s összeszedve minden megmaradt erejét halántékon ütötte. A klón eszméletét vesztve rogyott a földre, arcán pedig vér csorgadozott.
Hangosan lihegve rogyott térdre, s kezein megtámaszkodva próbálta meg tartani magát.
–LEEEENA! - visította Pascal könnyzáport zúdítva a lányra, amint kezére ugrott.
– Pas… - lehelte halvány mosollyal arcán. – Köszönöm, nélkületek nem sikerült volna. - monda amint térdére ülve megsimogatta a kis kaméleont. Pascal szipogva mászott fel rajta és kis fejét arcához nyomta.
– Megmenteted az életünket! - simogatta remegő kezével kicsiny fejét, majd az égre tekintett. Bár a harcnak vége volt, a csatát még nem nyerték meg. – Tudsz valamit a fiúkról? - kérdezte.
– Nem, Nokinerk Reigenhez rohant amikor becsapódott a házba, Peterrel viszont nem tudok semmit. - felelte.

Ahogy végeztem az utolsó árokkal elégedetten csaptam össze a kezemet és szemléltem meg a műveimet. Elindultam vissza a falu felé, ahonnan egy robbanást hallottam. Megszaporázva a lépteimet átfutottam a kapun és lefékeztem Leena mellett. Épp kérdezni akartam, hogy mi volt ez az egész, de mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkomon rögtön választ kaptam, csak nem attól kitől számítottam rá.
- Nem tudom, hogy mik a céljaid, de azok keresztezik az enyémet, szóval... Nem hagytál választást. –szólt a szőke fazon, ahogy elegánsan landolt a földön.
- Nektek pedig addig adok egy kis elfoglaltságot. – nézet egyenesen ránk, majd a tenyerét a föld felé fordította és hatalmas lökés hullámot idézett. A hullám gyűrűzve haladt tőle, ahogy elért minket, mint egy erősebb szellő úgy lengette meg a hajunkat és a ruhánkat, de semmi egyéb hatást nem eredményezett rajtunk. A hullám azonban nálunk nem állt meg, hanem haladt tovább a település határain kívülre is, aztán ahogy eltűnt a kőfalaim mind leomlottak a falu körül. A felszálló gőz jelezte, hogy a vizes árkomból eltűnt az összes víz. A tektonikusmozgásból valószínűsíthető volt, hogy az árok is eltűnt és megtelt ismét földdel, mintha nem is csináltam volna semmit. Minden bizonnyal a falu mellett lévő meglepetés árkim is mind eltűntek. Órák munkája vált semmivé néhány másodperc alatt.
- Miféle varázslat ez?- akadt el a lélegzetem is. Nagyon szomorú voltam a munkám eltűnése miatt, de valahogy a meghökkenés érzés sokkal erősebbnek bizonyult.
A szőke fickó vigyorogva nézett ránk ismét. Nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de megakadt benne. Becsukta a száját és egy elégedett, széles vigyor terül el az arcán.
- Meglepően gyorsan kifejlődtél. - szólalt meg. Először Leena-ra, majd Pascalra néztem, majd magamra. Melyikünk fejlődött ki?
– Mi a… – döbbent meg Pascal, ahogy hátranézett. Rövidesen után hasonlóképpen hátranéztem és egy nagyon fura dolgot pillantottam meg a romos háztetőkön. Leena állt ott, de fogalmam sem volt hogyan került oda. Oldalra néztem, de ott állt mellettem. Megdörzsöltem a szemeimet és ismét rájuk pillantottam. Kétség sem férhetett hozzá, kettő volt belőlük és nem csak képzeltem az egészet.
- Ez esetben összeköthetem a kellemest a hasznossal. Jó szórakozást! – mondta a fickó.
– Meglesz! - felelte vigyorogva az új Leena. A következő pillanatban pedig egy fekete árny suhant el mellettem és a korábbi Leena mellett.
- Nem tudom, hogy ki a bánat vagy, de kurvára nem tolerálom, ha egy hozzád hasonló majom ennyire önelégült! – kiáltotta a szemfedős alak.
– Pas, fuss el innen és vidd magaddal Nokinerket is! – szólt rá határozottan.
– Micsoda? Nem hagylak itt…
– Fuss! – vágott a szavába, majd lehámozta a fejéről és nemes egyszerűséggel elhajította a kis kaméleont. Nekem ilyen valószínűleg sosem sikerülne Nokinerkkel. Figyelmemet ezután a tetőn álló Leenára fordítottam, majd pedig a mellettem állóra.
- Nem is mondtad, hogy van egy testvéred...
– Mert nincs is! - felelte idegesen.
– Mentjük a menthetőt? – kérdezte a Leena hasonmás, aki állítólag nem rokon. Ekkor vettem észre, hogy ki van kötve a cipőfűzőm. Fél térdelésbe ereszkedve lehajoltam és neki álltam a probléma orvoslásának, közben pedig magam elé képzeltem a két Leena, akik pontosan úgy néztek ki, mintha csak testvérek lennének. egyedül a ruhájuk volt más, de hát az emberek egyéniségének az egyik legkifejezőbb módja az öltözködés. Elképzelhető, hogy egy soha nem látott testvérpárról van szó, akiket csecsemőkorukban választottak szét a szüleik és egyikük az apához, a másik meg az anyjához és soha nem is látták egymást. Most viszont újra találkoznak és a régmúlt eseményeiről beszélgetnének, hogy ki hogyan élt és hogy mennyire szerettek volna egy testvért. Összebarátkoznak, aztán helyet cserélnek, hogy megismerhessék a másik szülőjét, aztán a sors ismét összehozná őket, meg a szüleiket és a végén újra egyesül a család és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Micsoda szívszorító és csodás történet. Micsoda könyv lehetne ebből.
Időközben teljesen elkalandoztam és már rég bekötöttem a cipőfűzőmet. Biztos voltam benne, hogy ikrek és erre az álláspontomra szerettem volna Leena-t is rávezetni, így rögtön feltettem a jogosnak vélt kérdést.
– Ha nem a testvére vagy akkor miért hasonlítotok ennyire egymásra? – szögeztem neki és biztos voltam benne, ha végig gondolja ő is rá fog jönni. Magabiztos mosolyom kicsit megereszkedett, ahogy Leena-t a földön találtam vele szemben, pedig az ikertestvére. Nem értettem hogy került oda. Ennyire nagy lenne köztük az ellentét? Pedig első alkalommal inkább ölelkezniük kellett volna. Az iker pár újdonsült tagja ekkor elém lépett.
– Maradjunk abban, hogy én vagyok az új Leena. – mondta, amit abszolút nem értettem. Már kérdeztem volna vissza, de egy szempillantás alatt hihetetlen erővel mellkason vágott, mire én hanyatt vágódtam, mint akit puskából lőttek ki. Körülbelül három falat szakítottam át a hátammal, mire egy hálószobai fal megfogott. Minden rosszban van valami jó. Legalább egy viszonylag puha ágyra estem.
Csontjaimat ropogtatva tápászkodtam fel a földről. A mellkasom iszonyúan fájt és a hátamnak se volt túl kellemes a faltörő kos szerepe. Nem értettem miért támadt ránk Leena ikertestvére. Nem akartam róla rosszat feltételezni vagy gondolni, ám akkor az általam ütött lyukon keresztül megláttam, ahogy Lennea-t fojtogatja az ikertestvére. Ezt már nem hagyhattam annyiban, azonnal magam alá idéztem a vörös tűzfelhőmet és feléjük száguldottam.
- Engedd el! – kiáltottam rá, majd elérve megragadtam a derekát és tovább haladva elszakítottam Leena-tól. Jó pár méterig sikerült elrepülnöm vele, de túl gyorsan észbe kapott és megragadva a karomat, átlendített a feje fölött és a fölbe épített. Ennyivel azonban még nem úsztam meg. Abban a pillanatban a hasamat célozva belém rúgott. A kezeimet még időben magam elé kaptam védekezés gyanánt, ezzel mellőzve a súlyosabb sérülést, de még így is hanyatt csúsztam jó pár métert a földön.
A harcoló felek felé néztem és elég rosszul állt Leena szénája. Nem volt időm felkelni, azonnal cselekednem kellett. Egy vízsugarat idéztem és előre lendítve a hasonmás lábára csavarodott. Abban a pillanatban hátra is rántottam, minek köszönhetően Leena megmenekült, legalábbis egyelőre. A hasonmás azzal a lendülettel esett hasra. Leena kapva az alkalmon odaszökkent és bele akart öklözne, de csak a földet találta el, ugyanis a lány kigurult oldalra, majd visszakézből szájon csapta. Újabb rántás érkezett tőlem, hogy távolabb kerüljön egymástól a két egyforma lány, de a hasonmás ezt nem nézte túl jó szemmel. A lábát bevonta széllel és a levegőbe taposva lelőtte róla, ami engem mellkason talált és hanyatt vágódtam, megszakítva ezzel a mágiámat.
–…Megmondom én neked! Semmit! Még az kurva sárkány is ott hagyott! – hallatszódott a hasonmás ordítása. Gyorsan feltápászkodtam a földről és bevontam kőrögökkel a jobb karomat, mintha csak egy kesztyű borítaná az egészet. Oda érni azonban már nem volt időm. Az idegen elkapta Leena-t és hátra feszítette a karját. Előre ütöttem a levegőben és egy erős ököl formájú széllökést lőttem rá, ami egyenesen telibe kapta.
Dühödten fordított felém a fejét, fejében valószínűleg különböző átkokat szíthatott rám. Megindultam felé, közben ő elengedte Leena-t és a földre lökte őt. Erre vártam. A bal kezem intésére egy szikla pillér emelkedett ki a földből átlósan, egyenesen a hasonmás hátába közelebb lökve hozzám és így eltávolodva a lánytól.
Leena azonban nem igazán kedvezett számomra, ugyanis felpattanva a földről támadásba lendült. Bevonta széllel a kezét és hátulról vállon ütötte. A másik lány sziszegve kapta hátra a fejét. Ez így nem volt jó, ha az útban nem tudom használni a lángörvényemet, mivel őt is elkaphatja. – Ugorj! – kiáltottam rá és egy kőpillérrel előre löktem magamat közelre, ahonnan nem térhet ki előle. A hasához tartottam a kezemet és egy több méteres vastagságú lángörvényt küldtem rá. Nem tudta kivédeni, de nem is okozott komoly kárt bene. Nem foglalkozva ezzel ütöttem vágtam, ahogy csak tudtam, de minden támadásom elől elhajolt.
– Sky Dragon Roar! – érkezett a hasonmás mögül Leena szélörvénye, ami elől oldalra félre vetődtem. Igazán szólhatott, volna nekem, mint én az előbb neki.
Azonban az ő támadása se ért sokkal többet. A hasonmás védekezően maga elé tartotta a kezét a légörvény meg csak hátrébb tolta pár lépésnyit.
- Ccc… ez mind? Sky Dragon Roar! – érkezett a hasonló támadás és mindkettőnket felkapott és arrébb vágott. Nem törődve a fájdalommal felpattantam a földről és neki rontottam. Hátra húztam a kesztyűs kezemet és előre csúsztam egyenesen felé ütöttem. A balra kitért előlem és a bal kezével félre tolta a kezemet, közben a jobb kezét széllel bevonva egy jobb egyenest küldött a képembe, amitől eleredt az orrom vére is. Legalábbis a meleg folyadékról ezt gondoltam, ami végig csorgott az arcomon. Takony esetében éreztem volna, hogy sűrűbb és hidegebb. A következő pillanatban már át is karolta a nyakamat, ő befordult alám és már lendültem is át rajta. Keményen puffanva érkeztem a földre, miközben ő még továbbra is a kezemet fogta. Hirtelen feszülést és éles fájdalmat éreztem a karomban. Másodpercek választottak el attól, hogy teljesen kettétörtje az alkaromat. Fájdalomtól ordítva a szabad kezemmel a földre csaptam, mire a másolat alatt egy vékony, de masszív kő oszlop emelkedett és alulról állon vágta. Elengedte a karomat és már méterre a magasba repült aztán elterült a földön. Lihegve keltem fel a földről a karomat szorongatva. A lány morogva pattanta fel és egyből nekem ugorva a nyakamra kapott. Hanyatt lendültünk, de én a hasába taposva tovább lendítettem és ledobtam magamról. Azonnal felugrott és egy masszív két ember méretű széllökést lőtt felém. Nem lett volna időm kitérni előle, inkább megérintve a földet egy kőfalat emeltem magunk közé, ami felfogta a támadást. Felkeltem én is a földről és megütve a falamat a túloldalon kő tüskéket lőttem ki belőle.
Leengedtem a falamat és ismét rohamra indultam. A testén egy szúrt seb se volt, így nyilvánvalóvá vált, hogy a támadásom nem ért célt.
- Csak hogy itt vagy, már azt hittem megpatkoltál! – mondta, de nem értettem miért nekem. Szempillantás alatt kilépett az ütésem elől, aztán két kézzel iszonyú erővel vágott mellkason.
– Tűnj az utamból!
A levegő azonnal kiszökött a tüdőmből én pedig hanyatt repültem átszakítva egy falat. Ezúttal nem kapkodtam el úgy a dolgot a újra támadással. Újra tele szívtam a tüdőmet levegővel. Valósággal kapkodtam utána, aztán pedig jó alaposan kiköhögtem magam. Egyre jobban fájt a testem. Felálltam és leporolva magamat kiléptem a lyukon keresztül az utcára. Leena és a hasonmás éppen harcoltak, a lány szénája meg megint nem állt túlzottan valami jól.
Kitártam minkét kezet, aztán tűzgolyókat teremtettem, amik egy félkörívben végig futottak a fejem fölött. Kitartottam a jobb tenyeremet a hasonmás felé, aztán kilőttem az első lövedéket, ami pont a háta közepét találta el és hatalmasat robbant.
- Hé Leena másolat! A saját súlycsoportoddal kezdj! – kiáltottam felé.
- Saját súlycsoport? Na ne szórakoztass!
Abban a pillanatban elkezdtem az összes tűz labdát rálőni. Csak úgy pattogtak és robbantak a becsapódáskor. Nem tudom mennyi találta el, mivel a végére már csak egy hatalmas füstfelhő keringett a téren.
Hirtelen kirontott a füstből és hihetetlen sebességgel tartott felém. Nem volt időm újratárazni, ráadásul közelharcban nem is annyira effektív. A manuálisabb módszert kellett választanom. Egyesével teremtettem a kezembe és hajítottam felé a tűz labdákat. Nagy többségüknek nem sikerült eltalálnia, ám olykor egyet-egyet bekapott. Ahogy elért már érkeztek is az ütések tőle a testemre. Próbáltam védekezni és ellen támadni, de nem jártam túl sok sikerrel. Egyre több és több ütést vitt be nekem és egyre lassult a reakcióm is. Egy tenyeres ütés érkezett a mellkasomra, amitől hátra tántorodtam kicsit, de mire visszatámadtam volna már eltűnt előlem. Egy ütés érkezett a tarkómra. Azonnal megfordultam és elhajítottam a tűz labdámat, de már senki nem állt ott. Visszafordulva egy ütést kaptam a bordáim közé. Tüzet teremtette a kezembe és egy jobb lendítéssel próbáltam közvetlenül az arcába robbantani a lánglabdát, de egyszerűen elhajolt előle. Kaptam egy egyenes ütést fejre, aztán egyet a hasamba, végül pedig egy köríves rúgást a vesémre. A sok ütéstől kénytelen voltam ismét hátralépni. Már jöttek volna a következő támadások is, de ekkor aktiváltam a mágiámat és lesüllyedtem a föld alá. Ritkán szoktam ehhez a föld mágiához fordulni, bár meg kell hagyni nagyon praktikus volt. Éreztem a földben, ahogy a hasonmás döngő öklökkel csapkodja a földet. Gyorsan arrébb suhantam a föld alatt, majd egy olyan jó pár méterrel arrébb ismét felemelkedtem.
Épp akkor rúgta le magáról az egyik a lány a másikat.
– És most én jövök, nézzük te meddig fogod bírni. – hallottam halkan a másolat hangját miközben ütésre emelte a kezét. Azonnal a másolat felé intettem a kezemmel, aztán egy vízoszlopot idéztem alá és a magasba löktem. Leena már nagyon le volt strapálva, de tudtam, hogy képes magát meggyógyítani, csak idő kell hozzá. Azzal pedig tudtam neki szolgálni.
Épp csak elkezdett lefelé esni, mikor újfent felé intettem és egy víz börtönbe zártam be, ami a abban a magasságban lebegett, ahol megalkottam.
Ezzel is csak néhány másodpercet tudtam nyerni. A másolat egy ideig fizikálisan próbált kitörni, de miután látta, hogy az lehetetlen széllel vonta be az egész testét, ami addig kavargott rajta, míg teljesen szétoszlatta maga körül a vizet. Én abban a pillanatban emeltem pontosan alá egy kő oszlopot, ám mielőtt még elérte volna a zuhanó lányt megállítottam és egy gejzírt robbantottam alá. a vízoszlop ezúttal még magasabbra lőtte fel, mint korábban. Közben lopva Leena felé pillantottam, aki nagyjából már rendbe szedte magát, de azért még mindig nem volt az igazi. Muszáj volt még egy kis időt nyernem neki, de többszer már nem játszhattam el ezeket a trükköket, mert ha számít rájuk elkerülheti őket. Kénytelen voltam ismét közelharcra váltani. Ezúttal mindkét karomat kőkesztyűvel borítottam be és a lángoló vörös felhőmet magam alá teremtve elindultam felfelé, egyenesen a másolat felé. Ő esés közben két szél pengét lőtt rám. Egyszerűen magam elé tartva a kezeimet védtem ki. A szél szertefoszlott a kemény köveken, ahogy elérte. Persze maga a támadás ereje hátrébb vágott a levegőben, de gyorsan összekaptam magam és teljes sebességgel a zuhanó lány felé tartottam. amint elértem minden erőmet beleadva képen töröltem, majd ráfogva a jobb vállára elkezdtem felfelé tolni magam előtt, közben spirálisan repültünk fölfelé pörögve, egyre magsabbra és magasabbra. Repülés közben a jobb kezemmel ütöttem vágtam ahol csak értem. Az orrát, az állát, az orcáját, nyakát, kulcscsontját, vállát, mellkasát, hasát. Felváltva össze-vissza, amit csak értem. Néhány kiadósabb sorozat után összeszedte magát és úgy tűnt sikerült nagyon felbosszantanom. Bekaptam egy ütést a gyomorszájamba és egyet az államra. Iszonyúan fájt mindkettő és legszívesebben elengedtem volna, de megembereltem magam és tűrtem. Tovább repültem felfelé egyre magasabbra törve. Alattunk a falu pedig kezdett egyre jobban hasonlítani egy hangyabolyra.
Egy térdelést kaptam ismét a gyomromba, majd egy félköríves rúgást akart mérni a jobb oldalamra, amit már sikerült blokkolnom a kezemmel. Félre söpörtem a lábát, aztán visszarántva a kezemet állon vágtam. Az ütésemnek csúfos ára volt, ugyanis ismételten rúgott, de nem volt időm már azt kivédeni, aminek az áldozata két oldalsó bordám lett. Hangos reccsenéssel adták meg magukat a rúgásnak. Annyi baj legyen volt még belőle pár, vigyorodtam volna el, ha épp nem a fájdalmat próbáltam volna elnyomni magamban, amitől legszívesebben már ordítottam volna.
Rövidesen utána ő fogott rá mindkét vállamra és gyomorszájon térdelt, de még nagyobb erővel, mint eddig. Vért köhögtem fel, a következő pillanatban, pedig még mélyebbre rántott és állon térdelt. Ennél már akaratlanul is elernyedtek az ujjaim és elengedték a vállát, amit eddig olyan kitartóan szorítottak. Teljesen megszűnt a koncentrációm és ezzel a felhőm is megszűnt. Zuhanni kezdtünk mindketten, de úgy tűnt ennyivel nem érte be Leena hasonmása. Egyből ráfogott az alkaromra nehogy túl messze sodorjon tőle a zuhanás. Rögtön utána követte a másik keze is, aztán iszonyú erővel orrnyergen fejelt. Az egész fejem zúgott a fájdalomtól és a hangtól, ahogy az orromban lévő porcok és csont szilánkosra törik. Az orromból valósággal ömleni kezdett a vér átáztatva a sálamat és lecsorogva befogva a pólómat is.
Ettől már olyannyira szédülni kezdtem, hogy a kezemről is lepotyogtak a szikla rögök. A jobb karjával elengedte az alkaromat és fölém húzva lesújtott. A könyöke beleépült a vállamba és kettétörte a kulcscsontomat. Hátra húzta a kezét és bevonta széllel. Utána érkezett is az ütés a fejemre. Reccs. Hallottam, ahogy reped a koponyám. Következett utána egy ütés a bordáimra. Legalább három újabb tört el. Ezután elengedte a másik karomat is és a térdébe összpontosítva a mágiáját gyomron térdelt. Hozzá képest feljebb vándoroltam a levegőben, de csak ekkor jött a kegyelem döfés. Fölöttem összekulcsolta a két kezét és bevonta őket széllel. Hátrahúzta és lesújtott. Hatalmas ütést és reccsenést éreztem a hátamban, majd iszonyúan felgyorsulva közeledtem a föld felé.
Amint becsapódtam a térbe óriási krátert robbantottam magam alá az eséstől és az ütés erejétől. Néhány kisebb fa a közelben valósággal kicsavaródott a helyéről. Ezután a világ elsötétült. Csak reménykedni tudtam, hogy sikerült elég időt nyernem Leena-nak, aki ezalatt meggyógyíthatta magát.

Lassan pislogva nyitottam ki a szememet és nagyot ásítva nyújtóztam egyet. Megvakartam az oldalamat és balra néztem, ahol abban a pillanatban szakította át Leena a falat. Ekkor rákellett jönnöm, hogy nem otthon vagyok és abban a pillanatban beugrott mi is történt. Egy intésemre két kőbilincs emelkedett ki a padlóból lefogva a másolat lábait.
Rögtön utána valami elképesztő történt, a másolat olyan erőt szabadított fel, amit eddig még sehol sem láttam. A bőre kipikkelyesedett és körülötte olyan mágikus aura lengett, amit még nem tapasztaltam A hirtelen rám nehezedő nyomástól térdre rogytam, kapkodtam volna a levegőért, de nem voltam képes rá, izzadságcseppek gördültek végig az arcomon és remegni kezdett a lábam a félelemtől, sosem éreztem még ilyet, számos erős ellenféllel találkoztam már, de senkinél sem érezte volna, hogy ennyire távol áll tőlem. Láttam hogy közelít felém és vigyorogva ütésre emeli a kezét, de nem tudtam védekezni. Megpróbáltam a saját kezeimet védekezés képpen a fejem elé emelni, de csak szaggatott mozulatokkal épphogy 10 centire bírtam feljebb tornázni a kezeimet. Ami persze nem sokat ért volna, ha engem céloz, de helyettem Leenara vetett magát, olyan gyorsan, hogy nem is láttam.
Nem tudom mennyi ideig maradtam ott remegve, szinte mozdulatlan test tartásban. A többiek már rég máshol harcoltak, mire magamra eszméltem. Lihegve egyenesedtem fel és megráztam a fejemet. Ennek nem most van itt az ideje, majd ráérek a túlvilágon pánikolni.
A többiek után rohantam, ami nem volt nehéz elég volt csak a hangzavart és a törmeléket, meg a halomnyi lyukakat és szakadásokat a falakon követnem. Mikor elértem őket szokás szerint megint nagy bajban volt, illetve voltak. Most vettem észre, hogy Peter is ott van, ám most nem volt helye meghökkenésnek és üdvözlésnek. Peter óriásira nőtt testével taszította el a másolatot én pedig odarohanva felkaptam a földön fekvő Leena-t, majd elindultam vele egy másik irányba.
– A füst! - nyögte halkan, de nem tudtam hirtelen ezt mire vélni. Rászeretett volna gyújtani? Ennyire biztos nem lehet elkeseredve, ráadásul ennek nem itt és most lenne a helye, az egészségről már nem is beszélve. Vagy talán arra próbált meg felvilágosítani, hogy a másolatnak a füst lehet a gyengéje? Esetleg…
– El kel jutnunk a füsthöz! – szakította félbe a gondolatmenetemet. Kiérve a házból valóban észrevettem egy vékonyka füstoszlopot, ami a falu egyik közelebbi pontja felül szállt fel a magasba. Valamire felkészültek Leena-ék, amíg én szundítottam egyet. Fogalmam sem volt mi lehet az, de biztos voltam benne, hogy oda kell csalni a másolatot. Leraktam Leena-t egy ház tövébe és beugrottam az utcába, ahonnan az előbb szaladtunk ki.
- Az hiszed, ha megölöd attól jobb lesz?! – kiáltottam vissza a ház felé, ahonnan az előbb jöttünk ki.
– Ti rohadt kis patkányok! Én vagyok az egyetlen!- ordította miközben kilépett a házból.
- Hiába hal meg Leena te akkor is csak egy másolat maradsz és a hamisítvány sosem érhet fel az eredetihez. Soha!
– Hogy merészeled? Eltaposlak te kis csótány! – ordította, aztán felém karmot, ujjai végén pedig szél pengék indultak meg. Azonnal felöltöttem magamra a kőkesztyűimet és kivédtem a támadást, de a következő ütést már nem bírtam. Elkezdtem hátrálni a füst felé. – Egy hülye kis senki vagy! – üvöltötte, közben az alkarján két hatalmas szél penge jelent meg.
- Az lehet, de legalább én eredeti vagyok! Te csak egy ócska kis hamisítvány vagy és nyomába se érhetsz Leena-nak!
– Ezért most kibelezlek!
Készült volna lesújtani, de Peter abban a pillanatban hatalmas méretet öltve jelent meg és zárta óriási tenyerébe a másolatot. Kihasználva az alkalmat tovább támadtam a hasonmás fejét, ahogy csak értem. Ütöttem vágtam, lángcsóvákat lőttem rá.
– Hé! Én már nem is kellek? – kiáltotta oda Leena. Nagyon reméltem, hogy tudja mit csinál. A hasonmás egyből kitört Peter öklei közül és engem is félrelökött az útjából. Mire felkeltem és odakaptam a fejemet már rég előtte volt és gyomron vágta. A lány az ütés erejétől hanyatt repült, de pont a füst irányába. Azonban még mindig nem voltak elég közel, ha ezzel a taktikával próbálja továbbra is oda csalogatni, előbb hal meg, mint sem elérjék a füstöt, legyen ott bármi is.
A levegőbe ugortam és a lángfelhőmet magam alá idézve egyenesen feléjük repültem. A másolat készült lecsapni, de egy intésemre egy gejzír tört fel alóla és megint a magasba lőtte. Elérve Leena-t megfogva a kezeit felkaptam és egyenesen a füst felé kezdtünk repülni, amilyen gyorsan csak tudtunk és amennyire a megfogyatkozott mágikus erőm bírta.
– REIGEN! – hallottam meg Pascal hangját a füst irányából, ahol már Nokinerk is integetve várt minket. Mellette nem messze egy kis kupac szalma füstölgött. Nem láttam ott semmi mást és csak reménykedni tudtam, hogy felkészültek ott valamivel ténylegesen. Megbíztam bennük ezért még több mágikus erőt beleölve gyorsítani kezdtem.
Szerencsétlenségünkre, mielőtt elérhettük volna hátulról egy hurrikán kapott el minket. Az utolsó pillanatban még észrevettem, de csak annyit tehettem, hogy úgy pozícionáljak, hogy a támadás teljes felületét én szolgáljam. Kevesebb sebet fog kapni Leena a zuhanásból, mintha még ebből a mágiából is kapott volna. Így a tornádó telibe kapott, elvesztettem az irányítás a mágikus felhőm fölött és akaratlanul Leena-t is elengedtem. Nem tudom hova esett, de én egy oldalsó kis ház falát szakítottam át, valamint tovább repülve a padlót is és egy sötét pincébe értem földet. Némi törmelék még rám esett, majd az egész ház összedőlt.